Vágyaink boldogsága

14. rész

Nem sokkal leszállás előtt lettünk mind a ketten felkeltve, hiszen Mannheimban kitesznek minket, a többiek Milton Keynesbe mennek tovább. A mosdóba ment, hogy átöltözzön, majd én is követtem, hiszen nálunk még nincs annyira jó idő, hogy nyári ruhába flangáljunk. Ahogy visszatértem én is, azonnal visszabújt hozzám, s én ezt egy cseppet sem bántam. Szemeimet lehunyva pihentem még egy keveset, és eszembe jutottak a tegnap esti történések. Oly gyönyörű és vonzó volt, hogy legszívesebben a tánctér közepén letepertem volna, vagy az egyik kis sarokba magamévá… de tudtam, hogy Ő ennél sokkal többet érdemel. S ha ebben a pár hétben lesz rá alkalmunk, tisztázni akarom a kettőnk között kialakulni kezdő kis kapcsot. Nekem Ő nagyon fontos, talán az elmúlt héten döbbentem rá, hogy mennyire is. Mindig ott volt a szemeim előtt, mindig számíthattam rá, egy biztos pont volt az életemben… és sejtésem sem volt arról, hogy valójában a szívemben mi is bújik valójában meg.

A repülőn elköszöntünk a többiektől, s a terminálban Apát kerestem a szemeimmel. Gyorsan meg is találtuk egymást, de nekem feltűnt valami. Az én mindig mosolygós, vicces édesapám szemei gondterheltek voltak. Felénk azt mutatta, hogy minden rendben van én azonban éreztem, hogy valami történt. Kapóra jött, hogy Annie a mosdóba ment, addig mi a parkolóban a bőröndöket pakoltuk be a kocsiba, s ekkor már nem bírtam tovább…

- Apa, mi történt? – vágtam azonnal a közepébe – Ne mond azt, hogy semmi, ismerlek…

- Jaj, Fiam – sóhajtott nagyot.

- Anya, a lányok, Fabi? Történt valami? – faggattam már nem kis aggodalommal.

- Nem velünk kapcsolatos, hanem Annievel. – tekingetett a terminál bejárata felé.

- Mi történt?

- Tegnap előtt Brenda férje, Zac és a szülei autóbalesetet szenvedtek… frontálisan nekik ment egy kamion. Azonnal meghaltak.

- Uramisten! – kaptam a kezemet a szám elé – Annie még nem is tudja…

- Nem, és nem én akarok lenni az, aki közli vele. Anyád, és Melanie is ott vannak, náluk, Brenda teljesen ki van borulva. Stephaniéknél van Cloé, most ők vigyáznak a kicsire. – tudtam, hogy mennyit jelent neki a testvére és a kicsi keresztlánya, és azt is, hogy Ő is teljesen ki fog borulni erre a hírre.

- Miért mindig akkor kell valami rossznak történni, amikor az életünk végre egyenesbe kerül? - a szívem már most összeszorult arra, hogy mennyire ki lesz borulva Annie…

…Teljességgel megdöbbentem, ahogy értesült a hétvégi történésekről mennyire tartotta magát mindenki előtt. Anyukáját, Juliát ölelgette, akinek már pirosak voltak a szemei a sok sírástól. Az arca neki is fájdalomba torzult, azonban láttam próbál mindezen úrrá lenni, és támasz lenni a két nőnek. Brenda úgy ült ott, mint akinek fogalma sincsen arról valójában mi is zajlik körülötte. Nem hibáztattam érte, valószínűleg én is ugyanígy lennék a helyében. Sosem akarom megtudni, mit is érezhet most…

Nem sokkal később láttam, ahogy a konyhába ment, s próbálta mindezt úgy tenni, hogy senki se vegye észre. Pár perc elteltével, mivel nem jött vissza, követtem Őt. Aggódtam és nem akartam azt, hogy pont a kiborulásakor keljen egyedül maradnia. Annyiszor volt nekem Ő támaszom, most én akartam az lenni neki. A pultot támasztotta, háttal az ajtónak. Csendben csuktam be magam mögött az ajtót, miközben láttam, ahogy a vállai rázkódtak a visszatartott sírástól. Mögé léptem és átkaroltam Őt. Ahogy köré fonódtak a karjaim, azonnal megfordult az ölelésemben, és szorosan belém kapaszkodva hang nélkül sírt.

Nem tudtam mit mondani neki, csak öleltem, simogattam, puszilgattam Őt, hogy tudja nincsen egyedül, én mindig itt leszek neki, bármi történjék is. A szívem összeszorult fájdalma látványától, hiszen nem is oly rég, mikor rám nézett a szemei csillogtak, és az ajkai mosolyra húzódtak.

Nem sokáig állhattunk így összeölelkezve a konyhában, hiszen valaki számunkra egyértelmű jelzést adott az ottlétére. Ahogy Annie egy kicsit elvállt tőlem vettük észre Brendát ott majdnem közvetlenül mellettünk, hogy szigorú szemekkel nézett minket. Annie azonnal elvállt tőlem, sőt még távolabb is lépett pár lépést. Én csak nagy szemekkel néztem mindkettejüket, de közben nem nagyon értettem a húga viselkedését.

Nagy bánatomra nem sokáig maradtunk, és Annie sem marasztalt, pedig én vele akartam maradni, de mégis legjobban elvinni magammal. Nem akartam itt hagyni, abban a házban, amelyet fájdalom árnyékol be, mégis a szüleimmel tartottam, s ott hagytam Őt…

***

A temetés, és az ezzel járó herce-hurca, mind a nyakamba szakadt. Egy lélegzetvételnyi időm sem volt. Brenda a szobájába gubbasztott egész nap, vagy éppen velem veszekedett, hogy valamit nem úgy intéztem el, ahogy azt ő kigondolta. Hatalmas igényei voltak, minden téren, s én ezt egy szó nélkül végig is hajtottam. Nem vitatkoztam, nem kiabáltam, elnéztem neki mindent, hiszen én sosem akarnám megtapasztalni mit is érezhet valójában…

…A temetés borzalmas volt. Próbáltam tartani magam, és a vendégekkel foglalkozni, hiszen Anya összes figyelme Brendára irányult, de én ezért egy cseppet sem háborogtam. Tudtam, ha végre minden lecsillapodik körülöttünk, akkor valamivel könnyebbek leszek már a mindennapok.

A temetés után Seb pár barátjával, sátorozni mentek Ausztriába. Amikor a telefonba elköszönt jöttem rá, mióta hazajöttünk szinte nem is beszéltünk kettőnkről, és arról a bizonyos Bahrein-i éjszakáról. Úgy éreztem mintha az már hónapokkal ezelőtt történt volna, pedig csak pár nap telt valójában el. Aznap este úgy aludtam el, hogy rá gondoltam, s önkéntelenül is eszembe jutottak az együtt töltött pillanatok arról az estéről…

Két nappal később, úgy éreztem, hogy a helyzet teljesen tarthatatlan. Brenda folyamatosan velem pörölt. Hol nem tetszett neki az, ahogy Cloéval viselkedem, vagy éppen az amit főzök, amit mondok vagy teszek. Nem szóltam vissza, fejet hajtottam akarata előtt, és inkább nagy ívben megpróbáltam elkerülni, és Anyára hagyni a vele való kommunikációt.

Azonban másnap olyan dolog történt, amire véleményem szerint egyikőnk sem volt felkészülve. Legnagyobb meglepetésemre a telefonom hangosan zenélni kezdett mellettem ebéd után az ágyamon. A kijelzőre pillantva a Seb szót láttam meg, s a kedvem azonnal felvillanyozódott.

- Szia, mi újság Bajnok?  Csak nem hiányzom?– szóltam bele azonnal a készülékbe.

- A hiányod a teljes kétségbeesésig sarkalt. Addig nem is pihentem egy percet sem, míg nem kerestem egy helyet, ahol van rendes térerő. – a hangja nevetős volt, és boldog.

- Tekintve, hogy három napja elmenetetek jó sokáig kellett keresgélned. Szegénykém, hogy elfáradhattál…. – piszkáltam nevetve.

- És ha hallani akartam a hangodat az rossz dolog? – teljesen megdöbbentem az őszinte kérdésén, szinte mellbe vágott.

- Nem, egyáltalán nem – válaszoltam komoly hangon – nagyon örülök neki, hogy hívtál. – vallottam be a végét suttogva.

- Ez a beszéd! – a hangja ismét boldog volt – Mi újság otthon? Hogy van Brenda?

- A körülményekhez képest jól van… - válaszoltam egykedvűen.

- És te?

- Én is megvagyok.

- Hallom a hangodon, hogy el vagy keseredve. – folytatta – Velem, velünk kellett volna jönnöd. Rád fért volna egy kis kikapcsolódás. – egy pillanatid elgondolkodtam azon vajon Brenda mindezt miképp is fogadta volna.

- Tudod, hogy most nem lehet… talán majd máskor. – a szívem mégis összefacsarodott, inkább Vele lettem volna, mint itthon, s ez kissé össze is zavart.

- Megértem, hidd el. Csak… annyira megszoktam már, hogy velem vagy, és most meg nem… - magyarázott teljes beleéléssel. Elképzeltem hozzá még a gesztikulációit is.

- Nekem is hiányzol… - fordultam az ablak felé, és néztem a messzeségbe.

- Annyira tudtam, hogy nem kellett volna eljönnöm, és otthagyni téged. – bosszankodott.

- Hidd el minden úgy van jól, ahogy van. – merengtem el. – Csak egy dolgot bánok, hogy Christian megtiltotta, hogy a gyár közelébe mehessek. Pedig jót tenne nekem most a munka.

- Még csak az kéne! – csattan fel dühösen – Igaza van, neked is szükséged van a pihenésre,és megértem őt, hogy kitiltott a gyár területéről. Ha már ennyire buzog benned a plusz adrenalin, akkor inkább gyere utánunk. – invitált.

- És mit kapok érte cserébe? – incselkedtem vele azonnal.

- Hidd el, olyan kellemes perceket, melyekre nem is számítasz.

- Kellemes percek, igen jól hangzik. – vigyorogtam - De miért csak perceket kapok? És ha nem érem be ennyivel? – húztam tovább.

Annyit kapsz, amennyit csak akarsz. – nevetett fel, és én is kuncogtam – Úgyhogy jól gondold meg

- Ez egy visszautasítatlan ajánlat! – mondtuk ki egyszerre, majd mindketten elnevettük magunkat.

- Rendben,akkor még gondolkozom rajta. – játszottam a  töprengőt.

- Most mennem kell, és még erről beszélünk. Vigyázz nagyon magadra, okés?

- Rendben, de ezt nem nekem kellett volna mondani? – csipkelődtem vele továbbra is.

- Hidd el, én tudok vigyázni magamra. Akkor majd hívlak. Szia.

- Szia….

Már nem hallottam Őt, csak a jellegzetes búgó hangot, mely a vonal bontását adta a tudtomra. Már most hiányzott. A lénye, a közelsége, a hangja, mindene. nem is tudtam, hogy ennyire… míg ma meg nem hallottam a hangját, mely szinte mentőöv lett nekem ezekben a napokban. Már a napokat számoltam vissza, mikor láthatom Őt, amikor…

- Hogy mondhattál olyat annak a Bájgúnárnak, hogy minden úgy van jól, ahogy van??? – ordított rám a szobaajtómból a  húgom…

 ***

Sziasztok!

Tudom, hogy időtlen idők óta nem volt rész,és nem is akarok okokat felhozni és magyarázkodni. Annyit azért tudok mondani, hogy sietni fogok a következővel.

Csóközön: szabus