Sorsfordító találkozás

23. rész

Mozdulatlanul vártam erre a pillanatra. Mióta annyi csodálatos percben volt részünk, az elmúlt másfél napban, párszor már megfordult a fejemben, milyen lehet a csókja…

Tudtam mi következik, mégis volt bennem egy kis félelem, melyet az agyam egy rejtett zugába zártam. A szemeimet nagyon lassan becsukva adtam meg magam neki… s eljött a pillanat. A puha ajkait megéreztem az enyémen, de először csak egy nagyon óvatos puszit kaptam, majd nagyon lassan kóstolgatni kezdte őket. Hagyta, hogy szokjam a helyzetet, hogy én is felbátorodjak. Fantasztikus volt az egész. A gyomrom beleremegett, az egész testemben érzelmek milliói keltek életre.  Aztán megéreztem a nyelvét… amikor utat tört a számba, az egész testemben valami felfoghatatlan borzongás futott végig a fejem búbjától egészen a lábam ujjáig. Oly szorosan tartott, de nem is akartam szabadulni, már a rabjává váltam.

Az ajka elvált tőlem, s a szemeimet lassan nyitottam ki, hogy a varázs, mely mindezzel életre kelt bennem tovább tartson. A szám még bizsergett, ahol az előbb még az övé volt, s egy csillogó szempárral néztem szembe…

- Hűha… - szólalt meg először Ő rekedt hangon, de ugyanúgy szaporán vette a levegőt, mint én – túl nagy volt a kísértés, hogy mindezt ne tegyem meg.

- Sajnáltam volna, ha nem teszed meg. – mosolyogtam rá, miközben éreztem, hogy az arcom felveszi a paradicsom színét.

- Kicsim… - a szemei annyi érzelmet ontottak felém, hogy úgy éreztem beleszédülök.

A karjaiba kapott, majd az aprócska ágyhoz sétált velem. Ráfektetett, Ő is odabújt mellém, s én azonnal a karjaiba kötöttem ki. Szinte rajta feküdtem, de úgy tűnt mindez egyáltalán nem zavarta. A hátamat, a karomat, az arcomat simogatta, miközben egy-egy apró csókot váltottunk.

- Ellie, Kicsikém… - hajolt oda egy újabb csókért – legszívesebben így maradnék örökre, veled, de tudom, hogy nem lehet.

- Sebastian… - suttogtam.

- Olyan fura, hogy így hívsz. – neveti el magát – Anya szokta régen, mikor valami csínyen kapott.

- Zavar, hogy így hívlak? – távolodtam el tőle, hogy láthassam az arcát.

- Nem, csak furcsa. – vonta meg lazán a vállát.

- És hogy hívjalak, én is Seppinek, mint a családod, vagy Seb? – érdeklődtem mosolyogva, de mégis zavarban.

- Mond még egyszer… - ült fel, s a kezét az arcomra fektette.

- Mit? – döbbenek meg.

- Amit az előbb…

- Seppi… - rebegtem el, mire azonnal lecsapott az ajkaimra. Oly szenvedéllyel falta őket, ha a lábaimnak kellett volna a súlyomat tartani, valószínűleg összeesem.

- Fiatalok! – kopogott az ajtón Mel, mire elszakadt tőlem – Tiszta a levegő! Lejöttök reggelizni?

- Azonnal Mel! – kiabált vissza. – Hagylak felöltözni – kelt fel az ágyról – de remélem, tudod, hogy nem úszod meg, hogy át ne cuccolj hozzám. – mosolygott, s egy röpke csók után távozott.

***

Hatalmas mosollyal mentem le Melhez, s hagytam magára az én szépségemet. Boldog voltam, hisz velem volt, s vele lehettem.

- Jaj, de széles valakinek a mosolya. – vigyorgott rám tesóm – Csak nem sikerült kiengesztelned?

- De képzeld, igen. – vágtam rá, majd a hűtőt nyitottam ki, hogy előpakoljak.

- Van mára valami programotok?

- Nem rabolod el tőlem, ma csak az enyém. – közöltem vele határozottan.

- Nyugi, nem is akarom. – tette fel védekezéskép a kezeit – Különben is, tegnap este megjött Tyler.

- Oh… - mutattam felé meglepődött arcot, de különösebben nem érdekelt.

- Tudom, hogy nem bírod meg minden, de azért, ha ma este itt vacsorázik, ugye legalább egy kis kedvességet mutatsz felé? Kérlek… - nézett rám könyörgően.

- Nyugi, jófiú leszek…

- Tudsz te olyan is lenni? – csipkedődött velem, mire egy tündér lépett be a konyhába, az én tündérem – Ellie, de jó, hogy itt vagy, majd te megneveled este az öcsémet, ha megint Tylert akarja lenyelni.

- Tyler? Az ki? – nézett ránk zavartan, de én már a kezemet nyújtottam felé, mire azonnal elfogadta azt.

- Mel hódolója, és ma este velünk vacsorázik. – adtam neki magyarázatot, amikor a karomba simult.

- Mindig Tylert piszkálja, de azt mondta ma jófiú lesz, habár nem is tudja milyen az. – vigyorgott gonoszan.

- Szerintem, ha Ő azt ígérte ma az lesz, akkor minden bizonnyal így is történik majd. Ő mindig megtartja az adott szavát. – nézett rám csillogó szemekkel.

- Látod Mel, én mondtam. – nevettem ki, majd ahogy elfordult tőlünk, azonnal adtam Ellienek egy csókot, amit készségesen viszonozott is. Úgy éreztem, a mai nap egyszerűen csodálatos.

Csendben fogyasztottuk a reggelinket, amikor Mel telefonja megszólalt, majd egy nagy mosoly kíséretében magunkra is hagyott minket.

- Ki ez a Tyler? – nézett rám kíváncsian, miközben a teáját kortyolgatta.

- Egy amerikai hülye gyerek. – fintorodtam el – Egy évben egyszer-kétszer eljön a nagymamájához, majd mindenkinek előadja a nagy dumát, aztán lelép. Mel meg úgy szalad utána, mint valami idióta tinilány.

- Akkor azt hiszem, érdekes este elé nézünk. – jegyezte meg egy mosoly kíséretében, s még én sem hittem, hogy mennyire igaza lesz.

Fabival gyakoroltak egész délelőtt matekot, hiszen az Öcskös jövő héten vizsgázik. Apának segítettem kinn az udvaron addig, hogy valamivel lekössem magam. Igazából mindez a kezemre is játszott, hiszen így szabadon legeltethettem rajta a szemeimet.

Ebéd után segítettem neki átköltözni hozzám, majd az ágyon fekve beszélgettünk, s végre a karomban tarthattam Őt. Nem volt senki, aki elrabolhatta volna tőlem. A szoba félhomályban úszott, míg Ő szorosan hozzám volt bújva… tökéletes pillanat volt.

- Seppi… - támaszkodott a könyökére, hogy a szemeimbe tudjon nézni – Kérhetek valamit?

- Bármit. – vágtam rá szinte gondolkodás nélkül.

- Tudom, hogy ma itt lesz Tyler, ezért sem akartam kérni ilyesmit tőled, de talán holnap időt tudnánk rá szakítani, ha mindez nem okoz problémát neked. – darálta le egy szuszra.

- Mond csak, mit szeretnél…

- El szeretnék menni… a szüleim sírjához. – a szemében oly mértékű fájdalom jelent meg, hogy belefacsarodott a szívem.

- Ellie, miért nem mondtad ezt előbb? – ültem fel döbbenten – Elmehettünk volna bármelyik nap, akár most is.

- Ne, kérlek ne! – tiltakozott azonnal – Tudod, hogy mennyit jelent a mai este Melanienak.

- De mond csak, mikor helyezed egy kicsit önmagadat mások elé? – vettem két kezembe az arcát. Már most a pokolba kívántam a mai vacsorát, és Tylert is.

- Annyi szeretetet kaptam tőletek, hogy képtelen lennék rá. – suttogta, s jelent meg egy könnycsepp a szeme sarkában, s ahogy elindult az arcán azonnal letöröltem onnan.

- Holnap elmegyünk, ígérem… holnap csak a tiéd vagyok. – néztem mélyen a szemébe, azonban nem bírtam magammal, az ajkaira tapadtam, minden nyílt és titkolt érzelmemet beleadva, hogy tudja, mellettem sosem lesz egyedül.

***

Sziasztok!

El se tudom mondani, hogy mennyire örülök annak, hogy tetszik nektek a folytatás, és ennyi kommenttel megörvendeztetettek engem. Bízom benne, hogy kis párosunk kalandjai továbbra is izgalommal töltenek el benneteket.

Megígérhetek annyit, hogy a következő részekben sok minden kiderül Ellie életének azon szakaszából, melynek még nem volt részese Sebastian.

Jó olvasást, és bízom benne írtok megint!

Csóközön: szabus

Sorsfordító találkozás

22. rész

A legszebb ébredésben volt részem, azt hiszem mikor kinyitottam a szemeimet. A hátamon feküdtem, és Ő szorosan hozzám bújva aludt, a nyakhajlatomba szinte belebújva. A lábaink összegabalyodva voltak, s az arcomra egy széles mosoly került, ahogy ráébredtem, hogy ez a csodálatos férfi akar engem… tényleg akar… Nekem szükségem van rá, hogy létezni tudjak ezen a földön, erre már régen rájöttem. Olyan nekem, mint szomjazónak a pohár víz, növénynek az éltető napfény…

Az egyik kezem az övével volt összefűzve, így a másik szabaddal végigsimítottam az arcán, a nyakán, le egészen a válláig. Megpróbáltam nem csak a szemeimmel, hanem a kezemmel is feltérképezni Őt. Próbálkoztam mindezt úgy tenni, hogy lehetőleg ne ébresszem fel, hiszen az arcán lévő apró mosolyból arra engedtem következtetni, valószínűleg szép álma lehet.

Az ujjaim között gyengéden megtapintottam puha, selymes haját. Az orromat is bátortalanul hozzáérintettem, s beleszagoltam. Nem a tusfürdő, vagy sampon illatát éreztem, hanem az övét, mely a lelkem megnyugvásának tökéletes illata volt. Nem tudtam semmihez sem hasonlítani, de számomra a legeszményibb eszencia.

Kezem bátortalanul siklott tovább a füle mögötti kis részen, mikor megmozdult. Azonnal ledermedtem. Egyenletes légzése, és szemeinek mozdulatlanságából arra jutottam, hogy még továbbra is űzhetem reggeli kis tevékenységemet. A kezem folytatta útját, hiszen még annyi felfedezni való várt rám…

Ahogy arccsontján siklott végig az ujjam eszembe jutott, hogy mennyire is tapasztalatlan vagyok mellette, hiszen nekem ilyesmibe nem volt még részem. Nem akartam neki, sem csalódást, sem pedig fájdalmat okozni bátortalanságommal, és tájékozatlanságommal. Valójában arról sincs fogalmam milyen a szerelem, milyen egy férfi és egy nő igaz szerelme. Milyen kapcsolatban lenni, és élni valakivel. Tudtam, hogy neki már mindebbe rengeteg tapasztalata és „gyakorlata” van… s én nem akartam, hogy kiábránduljon belőlem.

Hisz oly tiszta szívű, önzetlen, hogy átkoztam magam azokért a sok elvesztegetett évért, melyet bujkálással töltöttem… Adrian mindenbe szó nélkül egyezett bele, Christian meg a kezdeti időkben inkább támogatta ezt, hiszen zöldfülű voltam, csak bízni tudott Adrian szavában.

A nyakán elértem az ütőerét, s így a szívének ütemes ritmusát, ki tudtam tapintani. A legcsodásabb dallam… Továbbhaladtam, majd a trikójának a szegélyénél álltam meg. Ujjammal a szegélynél elindultam a válla felé lassan. A bőre puha, meleg. Végigsimítottam a tenyeremmel a vállán, majd vissza egészen a mellkasáig. Egy hangosan kifújt levegőre néztem fel, mire találkoztam a nyitott szemeivel.

- Remélem, tudod, hogy amit most művelsz, az kész kínzás így korán reggel. – nevette el magát, de a szemeiben valami ismeretlen csillogás mégis némaságra sarkallt – Ha tegnap nem ígértem volna meg, hogy türelmes leszek veled, akkor itt és most letámadnálak. – gördített a hátamra lágyan.

- Nem akartalak felébreszteni, én csak… - szólaltam meg rekedt hangon, mire Ő láthatóan nagyon jól mulatott rajtam.

- Te csak?

- Sajnálom, hogy felébresztettelek, többet nem fordul elő. – sütöttem le szemeimet, Ő azonban az államnál fogva kényszerítette, hogy ránézzek.

- Minden egyes érintésedet élveztem… - suttogta az arcomtól pár centire – túlságosan is. De tisztában vagyok vele, hogy bármilyen olyan lépés még korai lenne.

- Olyan? – szívtam be zavartan az elnyílott ajkaimon a levegőt.

- Ó, de olyan ám! – nevette el magát, majd a homlokomra, az arcomra és a nyakamra adott egy lassú puszit – El se tudod képzelni, hogy milyen gondolataim vannak most. – nézett a szemembe, s a fura csillogás újra megjelent, mire én nyeltem egy nagyot.

Azonnal kibújt az ölelésemből, s az ágy szélére ült. Riadtan néztem rá, majd azonnal felültem az ágyban. Sűrűn kapkodva kezdtem venni a levegőt, hiszen meg voltam győződve róla, hogy valamit rosszul csináltam. Lassan araszoltam oda hozzá, majd a kezemet a hátára fektettem.

- Sebastian… - szólaltam meg rekedt hangon. Láttam, hogy neki is mély és sűrű légvételei vannak.

- Ellie, most ne… kérlek… - hárította el a kezemet, ahogy az a vállához ért, majd gyors léptekkel elhagyta a szobát.

Leforrázva térdeltem az ágyon, s ahogy felfogtam a történteket, könnycsatornáim azonnal megnyitották kapuit. Magamhoz vettem a papucsomat, s szinte rohamléptekben hagytam el a szobáját, s menekültem be az enyémbe.

Ahogy az ajtó csukódott mögöttem azonnal kulcsra is zártam azt. Kezeimet az arcomra fektettem, hogy valamelyest csillapítani tudjam kitörő sírásrohamomat. Az ablak mélyedésébe ültem le, a párkányon lévő kipárnázott részre, s a lábaimat felhúzva próbáltam meg lelkem feltörő bánatát csillapítani. Átkoztam magam az oktalanságomért… minden bizonnyal valami rosszat tettem… csak tudnám, hogy mit?

Nem sokáig lehettem egyedül a gondolataimmal, hiszen halk kopogással valaki be akart lépni hozzám. Én azonban nem mozdultam. A kilincs lenyomódott, de az ajtó a tokban maradt.

- Ellie… Mel vagyok. Itt vagy? Mi a baj?  - kopogtatott tovább serényen - Engedj be.

Válaszolni sem akartam, hiszen amint belép magyarázatot vár, s nekem el kell mondanom, hogy mekkora egy szerencsétlen vagyok. Bántottam! Biztos, hogy bántottam! Fájdalmat okoztam neki… neki, akit a legkevésbé sem akartam kínozni!

- Ellie Nyisd ki az ajtót! Beszéljük meg, bármi is a baj, meg tudjuk oldani. – győzködött serényen, míg én a hangos sírásomat próbáltam meg, egy arcomra szorított párnával tompítani. – Ellie, ne sírj! Nyisd ki, könyörgöm… - püfölte már az ajtót, de én mozdulatlan maradtam. – TE VOLTÁL!!! – kiabált valakivel – Biztos te tehetsz róla!

- Micsoda? – hallottam meg a legszebb hangot – Mit tettem?

- Bezárkózott, és hallom, hogy sír!

- Mi? Ellie! – kezdte Ő is ütni az ajtót – Ellie, Kicsikém, nyisd ki az ajtót! Kérlek, könyörgöm, nyisd ki! – a dörömbölés másodpercekre abbamarad – Nem tudom leemelni az ajtót! A francba! Ellie, Kicsim, kérlek… nyisd ki! – könyörgött már szinte, én azonban meredtem az ajtóra, de közben remegtem, mint a nyárfalevél. A könnyeim megállíthatatlanul ömlöttek. – Hozok egy feszítővasat…

- Ellie, ki kell nyitnod. Be fogja törni az ajtót! – könyörgött már Mel is. Bátortalanul felkeltem, majd az ajtóhoz léptem. Remegő kézzel fordítottam el a kulcsot a zárban. Azonnal kitárult előttem, s Melanie aggódó arcával találtam magam szembe.

- Mel… - tört fel ismét a sírásom, mire ő azonnal átölelt – Olyan szerencsétlen vagyok…

- Ellie, nem lesz már semmi baj. Itt vagyok, és segíteni fogok. – simogatta a hátamat – Bármi is a baj, én itt leszek melletted. – finoman eltolt magától majd a szemembe nézett – Sebről van szó? – képtelen lettem volna válaszolni így csak bólogattam.

- Kicsikém… - jelent meg Ő is a nyitott ajtóban, kezében egy feszítővassal. Tényleg betörte volna az ajtót!

- Tudtam, hogy te tehetsz mindenről! – csattant Mel hangja mellettem – Mivel bántottad meg? Mi tettél vele? – esett neki egyszerre, s fordult azonnal felé.

- Mi? – halkult el a hangja, majd döbbent arccal engem figyelt.

- Mel, ne! - léptem azonnal közbe, hogy megvédjem Őt – Sebastian nem tehet semmiről. – álltam a két testvér közé – Én voltam az, aki bántotta.

- Mi? Ellie, miről beszélsz? – fogta meg a karomat, majd finoman maga felé fordított.

- Sajnálom, hidd el… - jelentek meg újra azok a fránya könnycseppek.

Már szólásra nyitotta volna a száját, amikor odalenn megszólalt a csengő. Sebastian továbbra is csak engem nézett, s a kezemet sem engedte el, hanem gyengéden simogatni kezdte.

- Hanna az… - nézett ki Mel az ablakon, egy fintor kíséretében.

- Menj le, és küld el! – csattant a hangja.

- Nem engem keres, menj le te! – vágott vissza a lány.

- Engem meg egyáltalán nem érdekel, hogy miért van itt! – engedett el, majd fogta meg a testvére kezét – Mond meg neki, hogy egyedül vagy itthon, és nem tudod, hogy mikor jövök haza. – adta ki az utasításokat, én meglepődve pislogtam csak.

- Hazudjak neki?

- Szerintem mindez nem okoz neked nagy megerőltetést, tekintve, hogy róla van szó.

- Csak miatta teszem. – mutat rám – Nem akarok mára több feszkót. Én elküldöm ezt a libát, ti meg beszéljétek meg. – nézett ránk, majd az ajtó csukódott mögötte. Sebastian odalépett, elfordította a kulcsot, majd a feszítővasat az ajtó melletti komódra tette.

- Mi történt Kicsim? – lépett hozzám, s a keze az arcomra siklott.

- Annyira sajnálom, én nem akartam ezt… én nem akartalak megbántani…

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Nem bántottál meg. – rázta a fejét értetlenül.

- De hiszen reggel… te meg én… és te… - dadogtam zavartan, ahogy csillogó szemeibe néztem.

- Nem bántottál meg… - nevette el magát – Ó drága Elliem – vette két kezébe az arcomat, s az övé is csak pár centire volt az enyémtől - Te vagy az első nő, aki olyasmit mozgat meg bennem, amit eddig senki más. Ahogy hozzám érsz, már attól megőrülök. A közeledben valami olyat érzek, ami számomra egyszerűen megfogalmazhatatlan. Hatalmas akaraterő kellett ma reggel, hogy ne tegyelek ott és akkor… - nyelt egy nagyot, én meg csüngtem minden szaván – Ha akkor nem megyek ki, lehet olyat tettem volna, amit megbánok. Hideg zuhanyt kellett vennem, mint egy tizenéves kamasznak. – nevetett.

- Én nem tudtam, hogy ezt tettem veled. – esett le mondandója tartalma – Én nem akartalak kínos helyzetbe hozni.

- Varázslatos volt érezni az érintéseidet, és melletted ébredni is az. – ölelt magához szorosan. Egyáltalán nem ellenkeztem, sőt! Én is átöleltem Őt.

- Számomra oly hihetetlen ez az egész. Oly érzések keltek bennem életre, amiről eddig fogalmam sem volt.

- Kicsim… - ölelt magához szorosan, egy papírlap sem fért volna el közöttünk, az orrunk is összeért. Majd Ő, a szemembe nézett, mint aki megerősítésre várt volna… a tenyeremet az arcára simítottam, míg az ajka egyre közeledett az enyémhez…

***

Sziasztok!

Köszönöm szépen Liinának és Nórának az előző részhez írt kommenteket. Sokat jelentettek nekem ezek a hozzászólások, hiszen az utóbbi időben nem igazán volt ebben a kiváltságban részem. Tudom, hogy ez nem a ti hibátok, vagyis nem csak a tiétek...

Remélem örülni fogtok a mostani résznek.

Liina igazad volt, a részlet abból a  bizonyos könyvből volt. Nekem személy szerint az egyik kedvenc íróm, és az egyik kedvenc könyvem tőle.

Csóközön: szabus

Sorsfordító találkozás

21. rész

Csukott szemekkel élveztem a napsugarak melegét, mialatt egy kéz nagyon finoman simogatta a kezemet és az arcomat.

- Sosem volt még ilyen fantasztikus nyárban részem…- suttogtam, mire a simogatás egy pillanat alatt megállt. Azonnal kinyitottam a szemeimet.

- Örülök neki, hogy így érzed. – nézett engem, mialatt a könyökére támaszkodva feküdt a pokrócon mellettem.

- Fogalmam sincs róla, hogy mivel érdemelhettem ki azt a kiváltságot, hogy megismerhettelek. – a hangom nem volt több suttogásnál.

- Ellie… - érintette meg az arcomat – Fantasztikus lány vagy, mindez, nekem megtiszteltetés.

- Melletted úgy érzem, hogy életem ér valamit, hogy én is lehetek fontos valakinek. – osztottam meg vele lelkem féltett titkait.

- Kicsikém… - helyezkedett szorosan mellém, majd átölelt.

- Darabjaiból szedted össze az életemet, és engem is. Bárhogy is alakul, ezért örök életemre hálás leszek neked. – fektettem a kezemet a mellkasára, pontosan a szíve fölé.

- Nem kell semmiért sem hálásnak lenned. – ült fel azonnal, én is ezt tettem – Nem akarom, hogy csak e miatt legyél velem. – bökte ki, nekem háttal.

- Nem e miatt akarok… - érintem meg a hátát félénken – Egész eddigi életem alatt senki sem fordult még akkora szeretettel felém, mint te. Senkit sem érdekelt, mi van velem, hogy vagyok, nem fáj-e valamim. Senki sem akarta tudni a belső gondolataimat, érzéseimet. Senki sem akart velem lenni… csak te. – zúdultak belőlem a szavak, mialatt a szemébe néztem.

- Ellie… - szorosan magához húzott, majd az arcomra kaptam egy nagyon finom puszit, de az ajka nem állt meg csak a nyakhajlatomnál. Ott mélyen beszívta a levegőt, s magához húzott, szorosan.

Könnyek kezdték ellepni a szemeimet. Oly csodálatos volt ez a pillanat… habár minden pillanat az, amit ezzel a fantasztikus férfival tölthetek. Engedett a szorításon, majd a szemeimbe nézett, a keze, az arcomra siklott.

- Nekem minden új… ilyenbe még sosem volt részem. Fogalmam sincs, mit teszek helyesen, és mit nem. – magyaráztam neki nem kis zavarral.

- Minden így van jól, ahogy van. Nem csinálsz semmit sem rosszul… - biztatott csillogó szemekkel, rekedt hangon.

- Nem akarok fájdalmat okozni neked… én még ebbe nagyon kezdő vagyok. – pirultam el teljesen, mire Ő elmosolyodott, és a homlokunkat összeérintette.

- Akkor majd én leszek a tanító mestered. – vigyorgott – Ígérem, türelmes leszek, és nem fogok semmit sem siettetni, csak amire készen állsz…

***

Este Melanietól jöttem ki, s mentem a szobámba, amikor összefutottam vele a folyosón. Épp a fürdőből jött ki, a derekára egy törölköző volt kötve. Valószínűleg zuhanyozott. A levegő a tüdőmbe rekedt, ahogy a szemem végigkúszott a kidolgozott felsőtesten. Az arcom egy érett paradicsomra emlékeztethette, hiszen egy félmosolyt villantott, amitől majdnem ott estem össze. Egy lépést tett felém, majd a homlokomra kaptam egy nagyon finom puszit, és a szobájába lépett be. Szinte futottam az enyémbe, s csak bízhattam abban, hogy nem volt ennek a kis közjátéknak szemtanúja…

Mikor kellőképpen lenyugodtam, én is elvégeztem fürdőbeli teendőimet, majd a szobámba vonultam vissza. Legszívesebben Vele lettem volna, de nem akartam, hogy úgy érezze, folyamatosan a nyakán lógok. Így az ágyamon helyezkedtem el kényelmesen, majd Meltől kapott könyvet a kezembe véve olvasni kezdtem.

Ahogy belemerültem a könyvbe, a hideg kezdett futkosni a hátamon. Úgy éreztem némely sora szinte rólam… rólunk szól… Én most beléd tudnék szeretni, és mindenemet neked adnám. (…)Köszönöm, hogy értelmet adtál az életemnek. Azért jöttem a világra, hogy átéljem mindazt, amit átéltem.(…) hogy találkozzam Veled, hogy fölmásszunk erre a dombra, és hogy a lelkedbe vésd arcom emlékét. Egyedül ezért jöttem a világra: hogy visszatereljelek, az útra, ahonnan letértél… és ne akard, hogy úgy érezzem, hogy felesleges volt az életem…

A torkomat a sírás szorította, becsuktam a könyvet, nem akartam tovább olvasni, hiszen felzaklattak a sorok. A lelkem mélyén átkoztam magam, amiért szinte feltárulkoztam ma előtte, ugyanakkor egy kis hang folyamatosan azt szajkózta, igenis megérdemli, hogy nyílt, és őszinte legyek vele. Halk kopogás szakította meg a gondolatmenetemet.

- Szia… - lép be hozzám Ő, majd maga után be is csukja azt.

- Szia. Mi járatban? – látványára a szívem nagyot dobbant, a gyomrom pedig mindebbe beleremegett.

- Meg akartam kérdezni, hogy mit csinálsz… hátha van kedved megnézni velem egy filmet. De látom, olvasol, én akkor…

- Már befejeztem. – tettem az éjjeli szekrényre, de láttam, megakadt a címen a szeme. Nagy szemekkel nézett rám. – Meltől kaptam. – rántottam meg a vállaimat.

- Van érzéke az érdekes című könyvekhez. – húzta el a száját – Legalább jó? – fogja meg és nézegetni kezdte a borítóját.

- Elég mély értelmű, azt hiszem…

- Nem nagyon vagyok oda a könyvekért…

- Hidd el, én se vagyok egy nagy könyvmoly…

A filmet már nála kezdtük el nézni, hiszen mégiscsak kényelmesebb volt egy francia ágyon, mint nálam, azon a kis aprón. Mondjuk az én szobámba még tévé sem volt, de nekem egyáltalán nem okozott csalódást a hiánya. Egy évben nem szoktam annyit nézni, mint most, mióta itt vagyok.

Ő választott, nekem mindegy volt, mit is nézünk, csak vele legyek… mellette… érezzem a közelségét. Vígjátékra esett a választás, vagyis az én gondolataim közben szinte szálltak. Nem vallottam volna be soha, senkinek, hogy igazából fogalmam sem volt róla, mit is nézünk pontosan. Nevettem, amikor Ő, kuncogtam, amikor Ő… azonban sokkal jobban lekötött szobájának a tanulmányozása. Az egész olyan volt, mint Ő. Mindenféle sallang és nagyzolásmentes. Képek voltak a falon, még a gokartos időkből, a családról, kupák gondosan elrendezve egy üvegvitrinben. Egy íróasztal a sarokban tele mindenféle technikai kütyüvel, s ami a legmegdöbbentőbb volt, a rend.

Heikke nem is oly rég megosztotta velem, hogy Sebastian volt az egyetlen gyereke a négy közül, aki után szinte sosem kellett pakolni. Nem hagyott kupit maga után. Merengésem közepette azt vettem észre, hogy a tévé kikapcsolódott…

- Miért nem szóltál, hogy nem érdekel a film? – nem volt vádló a hangja, haragot sem lehetett felfedezni benne, csupán kíváncsiságot.

- Én… - kezdtem zavartan.

- Úgy látom, hogy a szoba berendezése sokkal jobban lekötött. – fordul felém teljes testtel, mialatt végigsimított a vállamon.

- Olyan ez a szoba, mint te. – böktem ki nagy nehezen.

- És ez így tetszik?

- Igen… - hajtottam le a fejemet – nagyon is.

A szemem sarkából láttam, hogy felém mozdult, de én nem akartam semmit sem tenni, hogy megakadályozzam ebben. A csupasz vállamra hajolt, majd egy nagyon óvatos puszit lehelt rá. Majd egy újabbat a trikóm szegélye mellé. A levegőm a tüdőmben rekedt, mégis… a bőröm szinte lángolt, ahol Ő hozzáért.

- Maradj velem… kérlek.- suttogta a fülembe karcos hangon…

***

Sziasztok!

Tisztában vagyok vele, hogy nem mostanában volt rész, de nem akarok magyarázkodni az okot illetően. Őszintén megvallva kicsit összecsaptak a  fejem felett a hullámok, de igyekszem...

A részben van egy idézet egy könyvből. Kíváncsi vagyok ki ismeri fel? Könyvimádók előnyben! :)

Bízom benne, hogy azért kapok pár kommentet, s nem vesződöm hiába...

Csóközön: szabus