Az este békében telt el. Vacsora, fürdés, majd alvás. Mind a ketten fáradtak voltunk, s tudtam, hogy sok mindenre megoldás egy kiadós alvás a szeretett férfi mellett. Seb nem is ellenkezett, szorosan összebújva léptünk át Álomföldjére…
Másnap reggel arcomon boldog mosollyal ébredtem fel. Seb mellkasán feküdtem, ő még mindig aludt. Elnéztem az arcát, s megállapítottam, hogy az utóbbi időben nem sokat hódolt eme szükségletnek. Nyúzottnak tűnt. El is döntöttem, hogy péntekig lesz ideje kipihenni magát… még van három napunk együtt… Három teljes nap, munka és kötelezettségek nélkül…
Óvatosan keltem fel mellette, és a fürdőbe osontam, egy gyors zuhanyra, majd a konyhába mentem, hogy összeüssek magunknak egy kis reggelit. Halkan bekapcsoltam a rádiót, hogy ne ébresszem fel. Épp egy nagyon jó szám ment, én meg a konyhát használtam tánctérnek, mikor két kéz a derekam köré fonódott, és hátulról belepusziltak a nyakamba. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam ki az elkövető, mégis megtettem.
- Jó reggelt! – köszöntem neki egy boldog mosollyal az arcomon. Frissen, illatosan állt előttem egy szál boxerban, amitől a szívem kihagyott egy ütemet.
- Neked is szépségem! – mosolygott rám, és kaptam egy szenvedélyes csókot is mellé.
- Éhes vagy? – kérdeztem tőle kábultan.
- Nagyon… - suttogta ajkaim közé, s újból megcsókolt. A levegőhiány miatt azonban el kellett válnunk egymástól.
- Az jó… mert… készítettem reggelit… - közöltem vele szapora légvételek közepette még mindig a karjaiban.
- Farkas éhes vagyok… - mosolygott rám kacéran, s leültünk az asztalhoz elfogyasztani az ételt.
Reggelit alig bírtam leküzdeni a torkomon, mert a szemem itta a látványát. Az a kidolgozott mellkas… azok a kockák… ehhez még jön a szöszi buksi, a kék szemek… és az a mosoly…
Evés után kitaláltuk, hogy lemegyünk a strandra fürdeni egyet. Ez sem segített sokat rajtam, ugyanis nagyon szexis volt a fürdőnacijában.
Egész nap kinn voltunk a tengernél. Bohóckodtunk, fürödtünk, csókolóztunk, nevettünk. Láttam rajta, hogy sokkal kipihentebb, mint tegnap volt. És boldogabb… Egyikünk sem hozta szóba a tegnap estét, de azt hiszem nem is akartunk róla beszélni, csak egyszerűen boldogok akartunk végre lenni.
Este elmentünk vacsorázni abba a kis étterembe, amit előző nap fedeztem fel. Hazafelé tartva megnéztünk a tengerparton összebújva a naplementét. Késő este fáradtan, de boldogan dőltünk be az ágyba. Tudtuk, hogy rengeteg problémánk lesz még, amelyet együtt kell megoldanunk, de a reményt nem veszítjük el a boldogságunkhoz...
VÉGE
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Remény a boldogságra. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Remény a boldogságra. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. március 14., hétfő
2011. március 7., hétfő
Remény a boldogságra 19. fejezet
Tudom, hogy sokáig nem voltam, és nagyon sajnálom, de megpróbállak majd valahogy kárpótolni benneteket...ígérem...
- Hogy micsoda??? – lepődött meg teljesen, és vette kezébe az újságot. Szemeivel gyorsan átfutotta, s rám nézett. – Ez nem az, aminek látszik…
- Ó hogyne… én meg Piroska vagyok, vagy inkább a gonosz Boszorka. Igazán jöhetnél valami eredetibb dumával. – vágtam vissza azonnal.
- De Bella te ezt most nagyon félreérted… - próbálkozott megint.
- És honnét veszed azt, hogy mindez engem érdekel is?
- Bella nem azért utaztam ennyit, és kerestelek napok óta, hogy veszekedjünk… - nézett rám lágyan.
- Hanem akkor miért jöttél? – néztem rá mérgesen.
- Hogy tisztázni tudjuk a dolgokat…
- Tudom, el akarod mondani, hogy újra együtt vagytok Hannával, és minden szép és jó köztetek… - fordultam el tőle, mert nem akartam, hogy lássa mennyire fájnak nekem a saját szavaim.
- Dehogyis!!!! – szakadt el nála az utolsó cérnaszál is. – Eszem ágában sincs újra együtt lenni azzal a libával. Ez a kép is akkor készült, amikor megkértem, hogy szedje össze nálunk a holmiait végre! – mutatott az újságra.
- Te akkor nem is… vagyis ti akkor most nem is... ??? – néztem rá zavarodottan.
- Szerinted utaztam volna ennyit, és kutatok utánad, csak azért, hogy elmondjam, hogy újra együtt vagyok vele??? Ezt te sem gondolhatod komolyan… Bella… - nézett mélyen a szemembe.
Ekkor tudatosult bennem, hogy mekkora egy idióta vagyok, és bolondot csináltam magamból előtte. Leroskadtam a fotelbe, és az arcomat a kezeimbe temettem.
- Most biztos azt hiszed, hogy egy hisztis liba vagyok. – csüggedtem el teljesen.
- Dehogy gondolom ezt! – guggolt le elém, és megfogta a kezeimet, és elvette az arcomtól, hogy a szemembe tudjon nézni. – Bella nézz rám… - kérte lágyan.
- Nem akarok… szégyellem magam, amiért így viselkedtem veled. – szomorodtam el.
- Oké. – állt fel előttem. Nem mertem rá nézni, mert így is közel álltam a síráshoz, de akkor meg biztos nem tudtam volna megállni. A következő pillanatban már a levegőben találtam magam, vagyis Seb karjaiban…
- Ha hegy nem megy Mohamedhez, neki kell mennie a hegyhez… - nézett rám a pimasz mosolyával, s leült velem az egyik fotelba. – Sajnálok mindent Bella… - nézett rám.
- Én is Seb… hidd el én is… - bújtam hozzá, s tudtam, hogy még nem tisztáztunk mindent de jó úton járunk…
- Hogy micsoda??? – lepődött meg teljesen, és vette kezébe az újságot. Szemeivel gyorsan átfutotta, s rám nézett. – Ez nem az, aminek látszik…
- Ó hogyne… én meg Piroska vagyok, vagy inkább a gonosz Boszorka. Igazán jöhetnél valami eredetibb dumával. – vágtam vissza azonnal.
- De Bella te ezt most nagyon félreérted… - próbálkozott megint.
- És honnét veszed azt, hogy mindez engem érdekel is?
- Bella nem azért utaztam ennyit, és kerestelek napok óta, hogy veszekedjünk… - nézett rám lágyan.
- Hanem akkor miért jöttél? – néztem rá mérgesen.
- Hogy tisztázni tudjuk a dolgokat…
- Tudom, el akarod mondani, hogy újra együtt vagytok Hannával, és minden szép és jó köztetek… - fordultam el tőle, mert nem akartam, hogy lássa mennyire fájnak nekem a saját szavaim.
- Dehogyis!!!! – szakadt el nála az utolsó cérnaszál is. – Eszem ágában sincs újra együtt lenni azzal a libával. Ez a kép is akkor készült, amikor megkértem, hogy szedje össze nálunk a holmiait végre! – mutatott az újságra.
- Te akkor nem is… vagyis ti akkor most nem is... ??? – néztem rá zavarodottan.
- Szerinted utaztam volna ennyit, és kutatok utánad, csak azért, hogy elmondjam, hogy újra együtt vagyok vele??? Ezt te sem gondolhatod komolyan… Bella… - nézett mélyen a szemembe.
Ekkor tudatosult bennem, hogy mekkora egy idióta vagyok, és bolondot csináltam magamból előtte. Leroskadtam a fotelbe, és az arcomat a kezeimbe temettem.
- Most biztos azt hiszed, hogy egy hisztis liba vagyok. – csüggedtem el teljesen.
- Dehogy gondolom ezt! – guggolt le elém, és megfogta a kezeimet, és elvette az arcomtól, hogy a szemembe tudjon nézni. – Bella nézz rám… - kérte lágyan.
- Nem akarok… szégyellem magam, amiért így viselkedtem veled. – szomorodtam el.
- Oké. – állt fel előttem. Nem mertem rá nézni, mert így is közel álltam a síráshoz, de akkor meg biztos nem tudtam volna megállni. A következő pillanatban már a levegőben találtam magam, vagyis Seb karjaiban…
- Ha hegy nem megy Mohamedhez, neki kell mennie a hegyhez… - nézett rám a pimasz mosolyával, s leült velem az egyik fotelba. – Sajnálok mindent Bella… - nézett rám.
- Én is Seb… hidd el én is… - bújtam hozzá, s tudtam, hogy még nem tisztáztunk mindent de jó úton járunk…
2010. december 10., péntek
Remény a boldogságra 18. fejezet
- Mit akarsz itt? – estem neki egyszerre.
- Bella… el akarok magyarázni egy-két dolgot.
- Szerintem ezzel már egy kicsikét elkéstél. – válaszoltam hidegen. – Hallgatlak, van 5 perced.
- Muszáj itt az ajtóban? – nézett rám esdeklően.
- Fáradj beljebb. – sóhajtottam nagyot, és a nappaliba tereltem. – 5 perc, se több, se kevesebb.
- Bella, tudom, hogy egy idióta voltam, és úgy is viselkedtem. Nem kellett volna, egy szó nélkül, csak úgy elrohannom a gyárból, de úgy éreztem, ha még egy percet ott kell töltenem, én megőrülök.
- Oh… mondhattad volna, hogy terhet okoz a társaságom. – vetettem neki oda hidegen.
- Nem rólad volt szó…
- Pedig én úgy éreztem, és a mai napig így gondolom. A levélről meg inkább ne is beszéljünk…
- Ne haragudj, ha megbántottalak…
- Megbántottál??? – három oktávot emelkedett a hangom. – Úgy dobtál félre, mint egy elhasznált rongyot. Egy kivert kutya is jobban érezte magát, mint én akkor…
- De…
- A tudtomra adtad, hogy csak pár napra kellettem neked. De azért lehetett volna szebben is elrendezni… a szép szóból is értek én, nem kell mindjárt a földbe döngölni.
- Azt hiszem te ezt az egészet teljesen félreérted. Én nem úgy gondoltam…
- Nem úgy gondoltad??? Akkor hogy? Magyarázd el nekem, mert az én csökevényes agyacskám nem bírja mindezt megérteni… Hogy kellett volna értelmeznem mindazt, hogy ’Sajnálom’?
- Mindent elrontottam… - hajtotta le szomorúan a fejét – te lennél az utolsó ember, akit meg akarnálak bántani, mégis téged sikerült legelőször…
- Igen, nagyon megbántottál… - folyt le az első könnycseppem, de azonnal letöröltem.
- Én nem úgy gondoltam azt a levelet, ahogy te értelmezted. Azt sajnáltam, hogy nem tudtam a szemedbe mondani, nem voltam rá képes kimondani, hogy…
- Ennyi volt… - vágtam azonnal a szavába - gondolom ezt akartad.
- Nem… - rázta a fejét.
- Hanem? – néztem rá kíváncsian.
- Időre van szükségem Bella, hogy összeszedjem magam. Nézz rám, egy csődtömeg vagyok. Nem vagyok méltó hozzád. Sajnálom, hogy csakúgy otthagytalak, sajnálom, hogy nem vagyok méltó hozzád… hogy nem tudlak úgy szeretni, ahogy az megérdemelnéd…
- Azt hiszem, azt nekem kellene eldöntenem, hogy méltó vagy-e hozzám vagy sem, nem neked. Döntöttél helyettem is…
- Össze kell szednem maga Bella, és az életemet is… - muszáj volt félre nézem, mert nem bírtam elviselni a meggyötört tekintetét.
- Milyen életről beszélsz? Van családod, akik szeretnek, a munkádat imádod, a csapatnál mindenki szeret, akkor mit kell összeszedni? – kiabáltam vele.
- Magamat… hogy a régi önmagam lehessek. Én nem ilyen vagyok, ilyen érzelgősen csöpögős, hanem sokkal keményebb fából faragtak! De most eléggé megviselnek a kudarcok… amikor úgy érzed, hogy mindet megtettél, többre már nem vagy képes, mégsem jön össze semmi sem, valami mindig elromlik, és mindig nálam…
- Azt hiszed, hogy engem nem értek kudarcok az életben??? A szüleim elhagytak, mintha egy játékszer lennék, csak úgy lepasszoltak! A nagymamám nevelt fel, de már ő sincs az élők sorában! Teljesen egyedül vagyok, mégis küzdök! Akkor én adjam fel???
- Te nálam sokkal erősebb ember vagy. – nézett mélyen a szemembe.
- Különben is, még ezen kívül is van, akire tudsz támaszkodni…
- Miről beszélsz?
- A barátnődről, Hannáról… - ledobtam elé egy mai bulvárlapot az asztalra, ők voltak a címlapon… ketten…
- Bella… el akarok magyarázni egy-két dolgot.
- Szerintem ezzel már egy kicsikét elkéstél. – válaszoltam hidegen. – Hallgatlak, van 5 perced.
- Muszáj itt az ajtóban? – nézett rám esdeklően.
- Fáradj beljebb. – sóhajtottam nagyot, és a nappaliba tereltem. – 5 perc, se több, se kevesebb.
- Bella, tudom, hogy egy idióta voltam, és úgy is viselkedtem. Nem kellett volna, egy szó nélkül, csak úgy elrohannom a gyárból, de úgy éreztem, ha még egy percet ott kell töltenem, én megőrülök.
- Oh… mondhattad volna, hogy terhet okoz a társaságom. – vetettem neki oda hidegen.
- Nem rólad volt szó…
- Pedig én úgy éreztem, és a mai napig így gondolom. A levélről meg inkább ne is beszéljünk…
- Ne haragudj, ha megbántottalak…
- Megbántottál??? – három oktávot emelkedett a hangom. – Úgy dobtál félre, mint egy elhasznált rongyot. Egy kivert kutya is jobban érezte magát, mint én akkor…
- De…
- A tudtomra adtad, hogy csak pár napra kellettem neked. De azért lehetett volna szebben is elrendezni… a szép szóból is értek én, nem kell mindjárt a földbe döngölni.
- Azt hiszem te ezt az egészet teljesen félreérted. Én nem úgy gondoltam…
- Nem úgy gondoltad??? Akkor hogy? Magyarázd el nekem, mert az én csökevényes agyacskám nem bírja mindezt megérteni… Hogy kellett volna értelmeznem mindazt, hogy ’Sajnálom’?
- Mindent elrontottam… - hajtotta le szomorúan a fejét – te lennél az utolsó ember, akit meg akarnálak bántani, mégis téged sikerült legelőször…
- Igen, nagyon megbántottál… - folyt le az első könnycseppem, de azonnal letöröltem.
- Én nem úgy gondoltam azt a levelet, ahogy te értelmezted. Azt sajnáltam, hogy nem tudtam a szemedbe mondani, nem voltam rá képes kimondani, hogy…
- Ennyi volt… - vágtam azonnal a szavába - gondolom ezt akartad.
- Nem… - rázta a fejét.
- Hanem? – néztem rá kíváncsian.
- Időre van szükségem Bella, hogy összeszedjem magam. Nézz rám, egy csődtömeg vagyok. Nem vagyok méltó hozzád. Sajnálom, hogy csakúgy otthagytalak, sajnálom, hogy nem vagyok méltó hozzád… hogy nem tudlak úgy szeretni, ahogy az megérdemelnéd…
- Azt hiszem, azt nekem kellene eldöntenem, hogy méltó vagy-e hozzám vagy sem, nem neked. Döntöttél helyettem is…
- Össze kell szednem maga Bella, és az életemet is… - muszáj volt félre nézem, mert nem bírtam elviselni a meggyötört tekintetét.
- Milyen életről beszélsz? Van családod, akik szeretnek, a munkádat imádod, a csapatnál mindenki szeret, akkor mit kell összeszedni? – kiabáltam vele.
- Magamat… hogy a régi önmagam lehessek. Én nem ilyen vagyok, ilyen érzelgősen csöpögős, hanem sokkal keményebb fából faragtak! De most eléggé megviselnek a kudarcok… amikor úgy érzed, hogy mindet megtettél, többre már nem vagy képes, mégsem jön össze semmi sem, valami mindig elromlik, és mindig nálam…
- Azt hiszed, hogy engem nem értek kudarcok az életben??? A szüleim elhagytak, mintha egy játékszer lennék, csak úgy lepasszoltak! A nagymamám nevelt fel, de már ő sincs az élők sorában! Teljesen egyedül vagyok, mégis küzdök! Akkor én adjam fel???
- Te nálam sokkal erősebb ember vagy. – nézett mélyen a szemembe.
- Különben is, még ezen kívül is van, akire tudsz támaszkodni…
- Miről beszélsz?
- A barátnődről, Hannáról… - ledobtam elé egy mai bulvárlapot az asztalra, ők voltak a címlapon… ketten…
2010. december 9., csütörtök
Remény a boldogságra 17. fejezet
Zaj ütötte meg a fülemet. Megálltam, és próbálkoztam beazonosítani a hang forrását, s rá kellett döbbennem, hogy ez bentről jön, és a telefonom szól. Egy pillanatra hezitáltam, hogy siessek-e be vagy sem, amikor elhallgatott. Lassan haladtam a sötétben, szinte vontatottan mentem oda a kis készülékért, hogy megnézzem ki keresett. A szemeim hatalmasra kerekedtek, amikor megláttam a hívó félt. Sebastian. 10 nem fogadott hívás tőle. Újra csörgött a kezemben, én meg csak néztem, de nem bírtam felvenni…
Már nem is számoltam, hogy hányszor csörögött a kezemben a kis készülék, amikor észrevettem, hogy a sötétben egy autó állt meg a ház előtt. Nem láttam sok mindent az autóból, ismerősnek sem tűnt, így felkapcsoltam a villanyt, nem foglalkoztam tovább vele. A telefonom újra megszólalt, ő hívott megint, de nem bírtam tovább felvettem…
- Hallo… - szóltam bele halkan.
- Bella… - hallottam meg a hőn szeretett hangot – Hála az égnek, hogy felvetted, már annyira aggódtam. – a hangja kétségbeesettnek tűnt.
- Miért hívtál? – próbáltam meg közönyt mutatni felé, de a könnyeim utat törtek maguknak.
- Bella, tudom, hogy egy balfék vagyok, s elrontottam egy csomó mindent, de szeretném megmagyarázni neked. Kérlek, csak hallgass meg…
- Pénteken Valenciában találkozunk. – válaszoltam hidegen.
- Csak 5 percet kérnék tőled. Bella… kérlek… - próbált rám hatni.
- Most nem érek rá, és különben sem vagyok otthon. – magyarázkodtam.
- Bella, kérlek… tudom, hogy otthon vagy.
- Hogy mi? – lepődtem meg. – Honnan tudod, hogy hol vagyok? – kértem számon azonnal.
- Én… én péntek óta téged kereslek. Elmentem a gyárba és ott mondták, hogy beteg vagy, és elmentél. Sarah mélyen hallgatott. Mindenkit megkérdeztem, hogy merre lehetsz, és a főiskolai barátnőid mondták, hogy merre bujkálhatsz…
- HOGY MICSODA??????? – kiabáltam vele. – Hogy tehettél ilyet, ehhez nem volt jogod!!!!!
- Bella… kérlek, csak hallgass meg. Itt vagyok kinn az ajtód előtt. – könyörgött.
Lecsaptam a telefont, és az ajtóhoz vágtattam. Nagy mérges voltam rá. Ehhez nem volt joga. A barátnőimet is meg fogom fojtani, de elsőként Seb lesz az áldozat. Mérgemben felrántottam az ajtót… ott állt velem szemben, teljesen megtörten. Most ez sem tudott meghatni, mert nagyon haragudtam rá…
Már nem is számoltam, hogy hányszor csörögött a kezemben a kis készülék, amikor észrevettem, hogy a sötétben egy autó állt meg a ház előtt. Nem láttam sok mindent az autóból, ismerősnek sem tűnt, így felkapcsoltam a villanyt, nem foglalkoztam tovább vele. A telefonom újra megszólalt, ő hívott megint, de nem bírtam tovább felvettem…
- Hallo… - szóltam bele halkan.
- Bella… - hallottam meg a hőn szeretett hangot – Hála az égnek, hogy felvetted, már annyira aggódtam. – a hangja kétségbeesettnek tűnt.
- Miért hívtál? – próbáltam meg közönyt mutatni felé, de a könnyeim utat törtek maguknak.
- Bella, tudom, hogy egy balfék vagyok, s elrontottam egy csomó mindent, de szeretném megmagyarázni neked. Kérlek, csak hallgass meg…
- Pénteken Valenciában találkozunk. – válaszoltam hidegen.
- Csak 5 percet kérnék tőled. Bella… kérlek… - próbált rám hatni.
- Most nem érek rá, és különben sem vagyok otthon. – magyarázkodtam.
- Bella, kérlek… tudom, hogy otthon vagy.
- Hogy mi? – lepődtem meg. – Honnan tudod, hogy hol vagyok? – kértem számon azonnal.
- Én… én péntek óta téged kereslek. Elmentem a gyárba és ott mondták, hogy beteg vagy, és elmentél. Sarah mélyen hallgatott. Mindenkit megkérdeztem, hogy merre lehetsz, és a főiskolai barátnőid mondták, hogy merre bujkálhatsz…
- HOGY MICSODA??????? – kiabáltam vele. – Hogy tehettél ilyet, ehhez nem volt jogod!!!!!
- Bella… kérlek, csak hallgass meg. Itt vagyok kinn az ajtód előtt. – könyörgött.
Lecsaptam a telefont, és az ajtóhoz vágtattam. Nagy mérges voltam rá. Ehhez nem volt joga. A barátnőimet is meg fogom fojtani, de elsőként Seb lesz az áldozat. Mérgemben felrántottam az ajtót… ott állt velem szemben, teljesen megtörten. Most ez sem tudott meghatni, mert nagyon haragudtam rá…
2010. december 8., szerda
Remény a boldogságra 16. fejezet
Végig böngésztem az általános híreket, de számomra egyik sem volt megnyerő, így gyorsan tovább is álltam onnan. Kezdtem komolyan unatkozni, így szokásommal ellentétben kikötöttem egy sportról szóló oldalon. Mintha az agyam tudat alatti része működne ekkor, úgy éreztem, hogy a kezem is önálló életre kelt, nem is én irányítottam.
Szokványos sporthírek voltak elsőre nem tűnt semmi különleges itt sem. Tévedtem… A szemem hirtelen megakadt egy cikken, aminek az volt a címe, hogy ’Lebuktak!’. Kíváncsian kattintottam a Tovább gombra…
Lebuktak!
Sebastian Vettel és általa annyira rejtegetett barátnője, Hanna lebuktak. A minap kapták őket lencsevégre Heppenheimben, a pilóta szülői háza előtt. Sebastian a képeken eléggé morcosnak tűnik, de a kanadai szereplését nézve ez talán érthető. Kíváncsian várjuk, hogy mikor fognak nyilvánosan is együtt mutatkozni. Egy biztos, mi szorítunk nekik…
Totálisan megfagytam a monitort nézve, és többször el kellett olvasnom, hogy igazán eljusson az agyamig mindez. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörtént… szóval visszament Hannához… kibékültek, s már nincs is rám szüksége.
Könnyeim már nem voltak, az elmúlt pár napban sírtam éppen eleget. Inkább a keserűség kerített hatalmába, hogy ő ennyire könnyen túllépett rajtam. Igaz, én sem adtam neki lehetőséget, hogy megmagyarázza a történteket Kanadában, de ez most már teljesen mindegy. Ő boldog, én meg… megkeresem a saját boldogságomat…
Másnap reggel, azaz hétfőn, megpróbáltam a dolgok szebb oldalát nézni. Mindez addig tartott, míg ki nem mentem a tengerpartra, és meg nem láttam a szerelmespárokat. A könnyeim itt kezdtek csak igazán folyni. Olyan szánalmasnak éreztem magam, és ezt az egész helyzetet. Úgy éreztem, hogy neki több vagyok, mint egy futó kaland… mint egy lány a sok közül… de tévedtem, és hatalmas árat fizettem érte.
Nem maradtam sokáig a tengernél, de úgy döntöttem, hogy este kijövök, és megnézem a naplementét. Az utamat az árusok hosszú során át vezetett. Rengeteg holmit árultak itt, szebbnél szebbeket, csak legyen elég pénzed, hogy kifizesd.
Délután betértem egy hangulatos kis étterembe, ahogy egy barna hajú, barna szemű, tipikusan spanyol srác mindet elkövetett, hogy felfigyeljek rá. Az elején hidegen hagyott a dolog, de egy idő után inkább már mosolyogtam rajta, ahogy leejti az evőeszközét, vagy a szalvétáját, véletlenül kiönti a vizet… Egy probléma volt azonban a dologgal, hogy nekem sosem jöttek be igazán a spanyol férfiak.
Így a spanyolomat magam mögött hagyva indultam vissza a tengerhez megnézni a naplementét. Mindig is elvarázsolt, ahogy a nap lebukik, és ezzel befesti a tengert. Már teljesen besötétedett, amikor elértem a házamat. Az épülethez érve azonban nem várt dolog fogadott…
Szokványos sporthírek voltak elsőre nem tűnt semmi különleges itt sem. Tévedtem… A szemem hirtelen megakadt egy cikken, aminek az volt a címe, hogy ’Lebuktak!’. Kíváncsian kattintottam a Tovább gombra…
Lebuktak!
Sebastian Vettel és általa annyira rejtegetett barátnője, Hanna lebuktak. A minap kapták őket lencsevégre Heppenheimben, a pilóta szülői háza előtt. Sebastian a képeken eléggé morcosnak tűnik, de a kanadai szereplését nézve ez talán érthető. Kíváncsian várjuk, hogy mikor fognak nyilvánosan is együtt mutatkozni. Egy biztos, mi szorítunk nekik…
Totálisan megfagytam a monitort nézve, és többször el kellett olvasnom, hogy igazán eljusson az agyamig mindez. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörtént… szóval visszament Hannához… kibékültek, s már nincs is rám szüksége.
Könnyeim már nem voltak, az elmúlt pár napban sírtam éppen eleget. Inkább a keserűség kerített hatalmába, hogy ő ennyire könnyen túllépett rajtam. Igaz, én sem adtam neki lehetőséget, hogy megmagyarázza a történteket Kanadában, de ez most már teljesen mindegy. Ő boldog, én meg… megkeresem a saját boldogságomat…
Másnap reggel, azaz hétfőn, megpróbáltam a dolgok szebb oldalát nézni. Mindez addig tartott, míg ki nem mentem a tengerpartra, és meg nem láttam a szerelmespárokat. A könnyeim itt kezdtek csak igazán folyni. Olyan szánalmasnak éreztem magam, és ezt az egész helyzetet. Úgy éreztem, hogy neki több vagyok, mint egy futó kaland… mint egy lány a sok közül… de tévedtem, és hatalmas árat fizettem érte.
Nem maradtam sokáig a tengernél, de úgy döntöttem, hogy este kijövök, és megnézem a naplementét. Az utamat az árusok hosszú során át vezetett. Rengeteg holmit árultak itt, szebbnél szebbeket, csak legyen elég pénzed, hogy kifizesd.
Délután betértem egy hangulatos kis étterembe, ahogy egy barna hajú, barna szemű, tipikusan spanyol srác mindet elkövetett, hogy felfigyeljek rá. Az elején hidegen hagyott a dolog, de egy idő után inkább már mosolyogtam rajta, ahogy leejti az evőeszközét, vagy a szalvétáját, véletlenül kiönti a vizet… Egy probléma volt azonban a dologgal, hogy nekem sosem jöttek be igazán a spanyol férfiak.
Így a spanyolomat magam mögött hagyva indultam vissza a tengerhez megnézni a naplementét. Mindig is elvarázsolt, ahogy a nap lebukik, és ezzel befesti a tengert. Már teljesen besötétedett, amikor elértem a házamat. Az épülethez érve azonban nem várt dolog fogadott…
2010. december 7., kedd
Remény a boldogságra 15. fejezet
Szombat és a vasárnap nagy része csak úgy elrepült mellettem. Sokat voltam a tengernél, napoztam, könyvet olvastam, zenét hallgattam, egyszerűen pihentem, mind testileg, mind lelkileg. Végre teljesen végig tudtam gondolni mindent. A megismerkedésünktől, a török futamon át, egészen a mai napig…
Összeszorult szívvel néztem a szerelmes fürdőzőket… Ahogy szerelmes csókokat váltanak, ahogy becézgetik egymást, elvesznek egymás tekintetében, megfeledkezve a külvilágról… talán én is ilyen boldog lehetnék Sebbel…
Mi van, ha Guilnek igaza van, s csak a vak nem látja, hogy odavagyunk egymásért. Ha az égiek egyszerűen csak összeesküdtek ellenünk, és én tényleg félreértelmeztem a levelének a mondanivalóját. És ott van még Hanna is… láttam, hogy miképp néz rá, és hogy rám. Az egyik lenéző, a másik vágyakozó. Ő meg akarta nekem mindezt magyarázni, s én nem hagytam neki… tényleg egy idióta vagyok. Lehet, agyon izgulja magát miattam… Lehet keresett már egy csomószor, de én ostoba még a telefonomat is kikapcsoltam, hogy el se tudjon érni… hogy bocsánatot se tudjon kérni…
Futólépésben mentem a kis ház felé, szívemben tele reményekkel. Végre tudtam, hogy mit akarok, és kit. Boldog voltam… nagyon boldog. Ahogy beértem egyszerre a telefonomat kezdtem keresni. Nagy sietségembe nem is jutott eszembe, hogy hol is hagytam utoljára azt a kis szerkentyűt. Megpróbáltam lenyugodni, és összeszedni a gondolataimat, hol használtam legutóbb. Eszemet a helyére téve, végre beugrott, hogy tegnap este Sarahnak írtam egy sms-t az ágyból.
Szinte repültem be a szobába, és vettem a kezembe a számomra jelenleg nagyra becsült szerkezetet. Nem ábrándoztam sokat, s bekapcsoltam. Vártam, végre jelezzen, hogy üzenetem érkezett, vagy nem fogadott hívásom attól az embertől, aki jelenleg kitölti mind az agyam, mind a szívem nagy részét.
De mind hiába vártam Sebtől nem érkezett semmi. Sarah írt, hogy örül neki, hogy egyben vagyok, és jól, s vár pénteken. Egy kicsit összetörtem. Vagy negyed órája ültem a nappaliban, s a telómat szuggeráltam, de rá kellett jönnöm, hogy hiába. Én ide felejteni jöttem, s úgy néz ki, ő már megelőzött ebben…
Szomorúan tettem le a dohányzóasztalra a kis készüléket, s úgy gondoltam ideje lenne megnéznem, hogy mi hír a nagyvilágban. Teljesen elzárkóztam az utóbbi pár napban. Ölemben a laptoppal, próbálkoztam meg a figyelmem elterelésével…
Összeszorult szívvel néztem a szerelmes fürdőzőket… Ahogy szerelmes csókokat váltanak, ahogy becézgetik egymást, elvesznek egymás tekintetében, megfeledkezve a külvilágról… talán én is ilyen boldog lehetnék Sebbel…
Mi van, ha Guilnek igaza van, s csak a vak nem látja, hogy odavagyunk egymásért. Ha az égiek egyszerűen csak összeesküdtek ellenünk, és én tényleg félreértelmeztem a levelének a mondanivalóját. És ott van még Hanna is… láttam, hogy miképp néz rá, és hogy rám. Az egyik lenéző, a másik vágyakozó. Ő meg akarta nekem mindezt magyarázni, s én nem hagytam neki… tényleg egy idióta vagyok. Lehet, agyon izgulja magát miattam… Lehet keresett már egy csomószor, de én ostoba még a telefonomat is kikapcsoltam, hogy el se tudjon érni… hogy bocsánatot se tudjon kérni…
Futólépésben mentem a kis ház felé, szívemben tele reményekkel. Végre tudtam, hogy mit akarok, és kit. Boldog voltam… nagyon boldog. Ahogy beértem egyszerre a telefonomat kezdtem keresni. Nagy sietségembe nem is jutott eszembe, hogy hol is hagytam utoljára azt a kis szerkentyűt. Megpróbáltam lenyugodni, és összeszedni a gondolataimat, hol használtam legutóbb. Eszemet a helyére téve, végre beugrott, hogy tegnap este Sarahnak írtam egy sms-t az ágyból.
Szinte repültem be a szobába, és vettem a kezembe a számomra jelenleg nagyra becsült szerkezetet. Nem ábrándoztam sokat, s bekapcsoltam. Vártam, végre jelezzen, hogy üzenetem érkezett, vagy nem fogadott hívásom attól az embertől, aki jelenleg kitölti mind az agyam, mind a szívem nagy részét.
De mind hiába vártam Sebtől nem érkezett semmi. Sarah írt, hogy örül neki, hogy egyben vagyok, és jól, s vár pénteken. Egy kicsit összetörtem. Vagy negyed órája ültem a nappaliban, s a telómat szuggeráltam, de rá kellett jönnöm, hogy hiába. Én ide felejteni jöttem, s úgy néz ki, ő már megelőzött ebben…
Szomorúan tettem le a dohányzóasztalra a kis készüléket, s úgy gondoltam ideje lenne megnéznem, hogy mi hír a nagyvilágban. Teljesen elzárkóztam az utóbbi pár napban. Ölemben a laptoppal, próbálkoztam meg a figyelmem elterelésével…
2010. december 6., hétfő
Remény a boldogságra 14. fejezet
Teljesen összezavarodtam Guilel való beszélgetésem után. Nem tudtam, hogy igazán mit gondoljak. Annyira megszerettem Sebet, de úgy éreztem, hogy meg lettem alázva. Ezt nem lehet egy bocsánattal elrendezni. S még ott van állítólagos barátnő kérdése is…
Saraht felhívtam és kikönyörögtem tőle egy hét nyugalmat. Úgy gondoltam, hogy össze kell szednem magam testileg, és lelkileg egyaránt. Tisztában voltam vele, hogy meg kellene beszélnem ezt az egészet Sebbel… csak… Nem éreztem magam késznek rá. Úgy beszéltük meg, hogy Valenciában fogunk találkozni, pénteken. A telefonom napközben ki lesz kapcsolva, de minden este bekapcsolom, így üzenetet tud nekem írni, ha valami nagyon fontos.
Sarah beleegyezett az egy hét pihimbe, azt mondta, hogy majd beteget fog nekem jelenteni. Azonban készüljek fel rá, hogy Seb ettől a hírtől teljesen ki fog készülni. Már attól is totál ki van borulva, hogy nem tudtunk beszélni a kanadai futamon. Hanna meg tetőzte mindezt.
A szívemet simogatták ezen szavak, de az eszem mást mondott. Most annyira hiányzott a nagyim. Ő biztos tudna valamilyen tanácsot adni, vagy elég lenne, ha csak meghallgatna… már attól nagyon boldog lennék. Ő sajnos meghalt, így nekem kell rendbe tennem az életemet… teljesen egyedül.
Tisztában voltam vele, hogy sokan, köztük talán a szőke németem is elutazik Valenciába kedden. Habár, ha Seb tudta volna, hogy hová is készülök, valószínűleg nem teketóriázik, s meglátogat…
Másnap útra keltem, s Deniába mentem, egy spanyol kis üdülőfaluba, Valenciától körülbelül kétórányira autóval. Itt volt az egyetlen örökségem, amit a nagyim rám hagyott, egy kis ház, a tenger mellett. Béke, és nyugalom. Mind a kettő megvolt, amire most vágytam.
Egy hetem volt rá, hogy összeszedjem magam, s az életemet is. Őszintén megmondva, siralmasnak éreztem az eddigi helyzetemet. Nem gondoltam, hogy ennyire meg tudok valakit szeretni egy pillanat alatt. Hittem a szerelem első látásra dologban, de nem feltételeztem soha, hogy mindez velem is megtörténhet. Pedig így lett. Igazából már akkor beleszerettem, akkor, ott, a konyhában. Amikor magával ragadtak azok a hihetetlen kék szemek, és az a mérhetetlen bánat, amiket láttam benne.
Ahogy odaértem a kis házamba - ami nem volt se nem nagy, se nem kicsi, nekem pont megfelelt - nekiálltam takarítani. Kettő szoba, egy fürdő, egy kicsi konyha, és egy apró nappali. Mennyire igaz az a mondás, ha egy nőnek nagy bánata van, akkor nekiáll takarítani. Úgy éreztem, hogy pillanatok alatt végeztem, és jól el is fáradtam. Egy valamit azonban elértem vele, hogy nem gondolkodtam.
Este lefekvéskor írtam egy sms-t Sarahnak, hogy rendben megérkeztem az úti célomhoz. Biztos, ami biztos alapon neki sem mondtam meg, hogy hová is megyek, így legalább őszintén tagadhat mindent…
Saraht felhívtam és kikönyörögtem tőle egy hét nyugalmat. Úgy gondoltam, hogy össze kell szednem magam testileg, és lelkileg egyaránt. Tisztában voltam vele, hogy meg kellene beszélnem ezt az egészet Sebbel… csak… Nem éreztem magam késznek rá. Úgy beszéltük meg, hogy Valenciában fogunk találkozni, pénteken. A telefonom napközben ki lesz kapcsolva, de minden este bekapcsolom, így üzenetet tud nekem írni, ha valami nagyon fontos.
Sarah beleegyezett az egy hét pihimbe, azt mondta, hogy majd beteget fog nekem jelenteni. Azonban készüljek fel rá, hogy Seb ettől a hírtől teljesen ki fog készülni. Már attól is totál ki van borulva, hogy nem tudtunk beszélni a kanadai futamon. Hanna meg tetőzte mindezt.
A szívemet simogatták ezen szavak, de az eszem mást mondott. Most annyira hiányzott a nagyim. Ő biztos tudna valamilyen tanácsot adni, vagy elég lenne, ha csak meghallgatna… már attól nagyon boldog lennék. Ő sajnos meghalt, így nekem kell rendbe tennem az életemet… teljesen egyedül.
Tisztában voltam vele, hogy sokan, köztük talán a szőke németem is elutazik Valenciába kedden. Habár, ha Seb tudta volna, hogy hová is készülök, valószínűleg nem teketóriázik, s meglátogat…
Másnap útra keltem, s Deniába mentem, egy spanyol kis üdülőfaluba, Valenciától körülbelül kétórányira autóval. Itt volt az egyetlen örökségem, amit a nagyim rám hagyott, egy kis ház, a tenger mellett. Béke, és nyugalom. Mind a kettő megvolt, amire most vágytam.
Egy hetem volt rá, hogy összeszedjem magam, s az életemet is. Őszintén megmondva, siralmasnak éreztem az eddigi helyzetemet. Nem gondoltam, hogy ennyire meg tudok valakit szeretni egy pillanat alatt. Hittem a szerelem első látásra dologban, de nem feltételeztem soha, hogy mindez velem is megtörténhet. Pedig így lett. Igazából már akkor beleszerettem, akkor, ott, a konyhában. Amikor magával ragadtak azok a hihetetlen kék szemek, és az a mérhetetlen bánat, amiket láttam benne.
Ahogy odaértem a kis házamba - ami nem volt se nem nagy, se nem kicsi, nekem pont megfelelt - nekiálltam takarítani. Kettő szoba, egy fürdő, egy kicsi konyha, és egy apró nappali. Mennyire igaz az a mondás, ha egy nőnek nagy bánata van, akkor nekiáll takarítani. Úgy éreztem, hogy pillanatok alatt végeztem, és jól el is fáradtam. Egy valamit azonban elértem vele, hogy nem gondolkodtam.
Este lefekvéskor írtam egy sms-t Sarahnak, hogy rendben megérkeztem az úti célomhoz. Biztos, ami biztos alapon neki sem mondtam meg, hogy hová is megyek, így legalább őszintén tagadhat mindent…
2010. november 24., szerda
Remény a boldogságra 13. fejezet
Egész hétvégén Hanna nem tágított Seb mellől, így esély sem volt rá, hogy mi beszélni tudjunk. Sokszor láttam őket, de megpróbáltam nem tudomást venni róluk. Habár Seb próbálkozott, de ezeket nem akartam figyelembe venni. Ő már foglalt… tiltott gyümölcs számomra… már valakihez tartozik… A futamon a negyedik helyet szerezte meg, és ezt követően együtt távoztak Hannával a verseny színhelyéről.
Én Angliába repültem, a Milton Keynes-i gyárba, egyedül. A csajok is hazautaztak a családjukhoz. Magányos voltam, és elkeseredett. A szívem darabokra tört, és nem tudtam összeszedni őket, mert az út alatt elhagytam pár részletet… Akire a legnagyobb szükségem lett volna, az volt éppen mással… máshol.
A percek óráknak, az órák napoknak tűntek ebben az önsanyargató helyzetben. Átkoztam magamat, Sebet, a csapatot, mindenkit ezért az állapotomért. Rengeteg Ha-val kezdődő mondat eszembe jutott, de nem éreztem magam jobban tőlük. Egész nap feküdtem az ágyban, és néztem ki a fejemből. Így telt el négy nap…
Csütörtök reggel az étteremben Guilel találkoztam, és olyan érzésem volt, mintha rám várna.
- Szia Bella… - kezdte félszegen.
- Szia.
- Örülök, hogy látlak. – mosolyodott el halványan.
- Legalább valaki örül nekem. – válaszoltam halkan.
- Ne mondd ezt… - nézett rám együtt érzőn.
- Ne nézz így, kérlek. – hajtottam le a fejem.
- Miért hogy nézek? – lepődött meg.
- Mint aki sajnál. Nem kell sajnálni! Egészséges vagyok, és túl fogom magam tenni rajta… Nem kell sajnálni!
- Bella! Figyelj rám…
- Nem Guil! Nem érdekel már… - fordítottam el a fejem, és megpróbáltam visszatartani a könnyeimet.
- De most igenis rám fogsz figyelni! Nem hiszem el, hogy nem érdekel már, hisz látszik rajtatok, hogy majd megvesztek egymásért! – láttam rajta, hogy komolyan gondolja azt, amit mondd. – Nem fogom ölbetett kézzel végignézni, hogy tönkreteszitek magatokat, és egymást! Tudod, milyen régen láttam Sebet végre őszintén mosolyogni és nevetni? Őszintén? Fogalmam sincs róla… de látszott, hogy veled végre újra a régi önmaga lehet, és az is volt. Nem tudom, hogy mit követett el ellened az a lökött Kölyök, de jobb, ha előre tudod, hogy mindent el fogok követni azért, hogy végre meg tudjátok beszélni ezt a helyzetet, ha kell, én magam cipellek el hozzá a két kezemmel… - a végére egészen felhergelte magát.
- De…
- Nincs ebben semmi de… a helyzet nagyon egyszerű. Szereted őt? Igen vagy nem? – nézett rám kíváncsian. – Bella. Szereted Sebet?
- Igen… - hangzott a halk válaszom.
- Akkor, pedig bízz bennem. Segíteni fogunk nektek helyrehozni ezt az egészet. – nézett rám lágyan.
- Fogunk? – lepődtem meg.
- A lányok és én, természetesen. – húzta ki magát büszkén. – Keresztbe lenyelnek engem, ha kihagyom őket ebből. – nevetett.
- De Guil, neki barátnője van… - adtam meg a legnagyobb aggodalmamra a választ.
- Barátnője? – lepődött meg teljesen. – Kicsoda?
- Hát Hanna…
- Azt a nőt nem kell komolyan venni. Bízz bennem, és meglátod, hogy igazam lesz…
Én Angliába repültem, a Milton Keynes-i gyárba, egyedül. A csajok is hazautaztak a családjukhoz. Magányos voltam, és elkeseredett. A szívem darabokra tört, és nem tudtam összeszedni őket, mert az út alatt elhagytam pár részletet… Akire a legnagyobb szükségem lett volna, az volt éppen mással… máshol.
A percek óráknak, az órák napoknak tűntek ebben az önsanyargató helyzetben. Átkoztam magamat, Sebet, a csapatot, mindenkit ezért az állapotomért. Rengeteg Ha-val kezdődő mondat eszembe jutott, de nem éreztem magam jobban tőlük. Egész nap feküdtem az ágyban, és néztem ki a fejemből. Így telt el négy nap…
Csütörtök reggel az étteremben Guilel találkoztam, és olyan érzésem volt, mintha rám várna.
- Szia Bella… - kezdte félszegen.
- Szia.
- Örülök, hogy látlak. – mosolyodott el halványan.
- Legalább valaki örül nekem. – válaszoltam halkan.
- Ne mondd ezt… - nézett rám együtt érzőn.
- Ne nézz így, kérlek. – hajtottam le a fejem.
- Miért hogy nézek? – lepődött meg.
- Mint aki sajnál. Nem kell sajnálni! Egészséges vagyok, és túl fogom magam tenni rajta… Nem kell sajnálni!
- Bella! Figyelj rám…
- Nem Guil! Nem érdekel már… - fordítottam el a fejem, és megpróbáltam visszatartani a könnyeimet.
- De most igenis rám fogsz figyelni! Nem hiszem el, hogy nem érdekel már, hisz látszik rajtatok, hogy majd megvesztek egymásért! – láttam rajta, hogy komolyan gondolja azt, amit mondd. – Nem fogom ölbetett kézzel végignézni, hogy tönkreteszitek magatokat, és egymást! Tudod, milyen régen láttam Sebet végre őszintén mosolyogni és nevetni? Őszintén? Fogalmam sincs róla… de látszott, hogy veled végre újra a régi önmaga lehet, és az is volt. Nem tudom, hogy mit követett el ellened az a lökött Kölyök, de jobb, ha előre tudod, hogy mindent el fogok követni azért, hogy végre meg tudjátok beszélni ezt a helyzetet, ha kell, én magam cipellek el hozzá a két kezemmel… - a végére egészen felhergelte magát.
- De…
- Nincs ebben semmi de… a helyzet nagyon egyszerű. Szereted őt? Igen vagy nem? – nézett rám kíváncsian. – Bella. Szereted Sebet?
- Igen… - hangzott a halk válaszom.
- Akkor, pedig bízz bennem. Segíteni fogunk nektek helyrehozni ezt az egészet. – nézett rám lágyan.
- Fogunk? – lepődtem meg.
- A lányok és én, természetesen. – húzta ki magát büszkén. – Keresztbe lenyelnek engem, ha kihagyom őket ebből. – nevetett.
- De Guil, neki barátnője van… - adtam meg a legnagyobb aggodalmamra a választ.
- Barátnője? – lepődött meg teljesen. – Kicsoda?
- Hát Hanna…
- Azt a nőt nem kell komolyan venni. Bízz bennem, és meglátod, hogy igazam lesz…
2010. november 23., kedd
Remény a boldogságra 12. fejezet
Kanadában jártunk, és én minden idegszálammal megpróbáltam elkerülni Őt. A kötelező értekezletre sem mentem el, Sarah nagy könyörgések árán elengedett. Majd valamit kitalál… Sebet nem láttam, vagyis tettem róla, hogy nem tudjuk találkozni. Mindig arra iktattam be programot magamnak, amikor ő feltehetően a büfében tartózkodott. Guil mondta, hogy érdeklődik felőlem, de én megeskettem mind őt, mind Saraht, hogy nem mondanak neki semmit rólam… legyek ugyanolyan láthatatlan neki, amilyen azelőtt voltam.
Szerencsére a lányok sem érdeklődnek, hogy mi történt, sőt inkább figyelembe veszik, hogy nem akarom látni, és falaznak nekem… gazdagodtam jó pár igazi barátsággal, azt hiszem.
Időmérő előtt történt az, amire a legmerészebb álmomban sem gondoltam. Egy festett szőke hajú csaj, hatalmas csípőrázások kíséretében berobogott a büfébe. A pultot veszi egyenesen célba, s ezzel engem.
- Bocsika… - affektál a drága, amitől kiráz a hideg – de nem tudom, hogy jó helyen járok-e. Ez a Red Bull Boxa, ugye? – egy hatalmas levegőt vettem, hogy elnyomjam a kitörni készülő nevetésemet.
- Igen, ez a Red Bull, de nem a Box, hanem a Home, büfé-részlege. Egyébként miben segíthetek? – állt mellém már Sarah is, szerintem ő is kíváncsi volt, hogy ki is ez a csaj.
- Én keresek valakit… - nézett körül látványosan.
- Esetleg tudnánk segíteni, ha megmondja, hogy kit keres? – vette át a szót Sarah.
- Hát Fetikémet keresem… - nézett ránk mindent tudóan, mi csak nagyokat pislogtunk.
- Hogy kit? – értetlenkedtünk mind a ketten.
- Hát Fetikémet… - nézett ránk, mintha nekünk ebből ki kellene találni, hogy ki is ő. Ebben a pillanatban lépett be az ajtón Seb és Guil. Seb nagy szemekkel nézett rám, és látványosan le akarta rázni a mérnökét, s elindult felém, én nem bírtam mozdulni, egyszerűen nem ment.
- Bella… - szólított meg. A csaj megfordult és ránézett Sebre.
- FETIKÉM!!!! – ugrott a nyakába. A büfében még nem tartózkodtak sokan, és azok is csapattagok voltak, de a levegő magfagyott a helyiségben. Én is, mint egy sóbálvány álltam a pult mögött, és nem értettem az előttem zajló eseményeket.
- Hanna? Te mit keresel itt? – nézett rá mérgesen Seb.
- Jaj, Fetikém – igazgatta a ruháját, meg a haját – hát eljöttem, hogy megnézzem hol is dolgozol. Meg úgy gondoltam, hogy megleplek, nem szeretem, amikor veszekszünk, és ez egy jó ötletnek tűnt, hogy idejövök, és kibékülünk. Hát nem fantasztikus??? – nézett rá csillogó szemekkel, Seb pedig hatalmas bűnbánó szemekkel rám. A tekintete azt sugározta, hogy ő ezt nem akarja… legalábbis nem ezzel a nővel…
Seb megragadta a kezét és elhúzta a szobája felé. Csak álltam ott a pult mögött, még mindig az előző események hatása alatt voltam. A lányok csak néztek rám, de én nem akartam senkinek sem a szánakozó tekintetét látni, így berohantam a raktárba, s lerogytam az első dobozra és sírtam. Egy csődtömeg vagyok… hát nem fantasztikus?
Szerencsére a lányok sem érdeklődnek, hogy mi történt, sőt inkább figyelembe veszik, hogy nem akarom látni, és falaznak nekem… gazdagodtam jó pár igazi barátsággal, azt hiszem.
Időmérő előtt történt az, amire a legmerészebb álmomban sem gondoltam. Egy festett szőke hajú csaj, hatalmas csípőrázások kíséretében berobogott a büfébe. A pultot veszi egyenesen célba, s ezzel engem.
- Bocsika… - affektál a drága, amitől kiráz a hideg – de nem tudom, hogy jó helyen járok-e. Ez a Red Bull Boxa, ugye? – egy hatalmas levegőt vettem, hogy elnyomjam a kitörni készülő nevetésemet.
- Igen, ez a Red Bull, de nem a Box, hanem a Home, büfé-részlege. Egyébként miben segíthetek? – állt mellém már Sarah is, szerintem ő is kíváncsi volt, hogy ki is ez a csaj.
- Én keresek valakit… - nézett körül látványosan.
- Esetleg tudnánk segíteni, ha megmondja, hogy kit keres? – vette át a szót Sarah.
- Hát Fetikémet keresem… - nézett ránk mindent tudóan, mi csak nagyokat pislogtunk.
- Hogy kit? – értetlenkedtünk mind a ketten.
- Hát Fetikémet… - nézett ránk, mintha nekünk ebből ki kellene találni, hogy ki is ő. Ebben a pillanatban lépett be az ajtón Seb és Guil. Seb nagy szemekkel nézett rám, és látványosan le akarta rázni a mérnökét, s elindult felém, én nem bírtam mozdulni, egyszerűen nem ment.
- Bella… - szólított meg. A csaj megfordult és ránézett Sebre.
- FETIKÉM!!!! – ugrott a nyakába. A büfében még nem tartózkodtak sokan, és azok is csapattagok voltak, de a levegő magfagyott a helyiségben. Én is, mint egy sóbálvány álltam a pult mögött, és nem értettem az előttem zajló eseményeket.
- Hanna? Te mit keresel itt? – nézett rá mérgesen Seb.
- Jaj, Fetikém – igazgatta a ruháját, meg a haját – hát eljöttem, hogy megnézzem hol is dolgozol. Meg úgy gondoltam, hogy megleplek, nem szeretem, amikor veszekszünk, és ez egy jó ötletnek tűnt, hogy idejövök, és kibékülünk. Hát nem fantasztikus??? – nézett rá csillogó szemekkel, Seb pedig hatalmas bűnbánó szemekkel rám. A tekintete azt sugározta, hogy ő ezt nem akarja… legalábbis nem ezzel a nővel…
Seb megragadta a kezét és elhúzta a szobája felé. Csak álltam ott a pult mögött, még mindig az előző események hatása alatt voltam. A lányok csak néztek rám, de én nem akartam senkinek sem a szánakozó tekintetét látni, így berohantam a raktárba, s lerogytam az első dobozra és sírtam. Egy csődtömeg vagyok… hát nem fantasztikus?
2010. november 21., vasárnap
Remény a boldogságra 11. fejezet
Feküdtem az ágyamon a szobában és nem bírtam abbahagyni a sírást. Azt sem tudtam, hogy igazából miként kerültem ide, de őszintén egyáltalán nem is érdekelt. Az egyik kezemben még mindig szorítottam a levelet, az utolsó dolgot, amit nekem címzett, amikor utoljára rám gondolt…
Annyi rossz dolog történt már velem eddig is, mégis ez a legfájóbb. Nem hittem volna, hogy ilyesmi velem is megtörténhet. De őszintén mire is számítottam? Hogy ő, a nagy pilóta, millió ember példaképe majd leereszkedik hozzám, és engem akar? Egy észrevehetetlen kisegeret?
A fájdalom a mellkasomban, nemhogy megszűnne, inkább elhatalmasodik rajtam, ahogy ezek a gondolatok ellepik az elmémet.
A távolból hallottam, hogy dörömbölnek az ajtómon, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Hallottam, hogy a nevemen szólongatnak, és könyörögnek nekem, hogy nyissam ki az ajtót. Én azonban nem mozdultam a helyemről, nem akartam senkit sem látni. Egy időre abbamaradt a dörömbölés, és bíztam benne, hogy zargatóm belátta, hogy jobb lesz, ha most magamra hagy, mert nem akarok senkivel sem beszélni.
Azonban mégsem adta fel, kattant az ajtónak a zárja és hallottam, ahogy belép a szobámba, s az ágyamhoz jön.
- Bella! Mi történt? – hallottam meg Sarah kétségbeesett hangját.
Nem tudtam neki válaszolni, mert a sírásom megint csak erősödött. A mellém telepedett, és a karjaiba húzott, hogy sírjam ki nyugodtan magam.
- Shhh… sírj csak… - simogatta a hátamat, és ettől a gesztustól tudtam, hogy nem vagyok egyedül, bármennyire is azt hiszem ebben a nagyvilágban. Egy idő után sírásom csillapodott. – Elmondod végre, hogy mi történt? Épp erre jártam, és akkor hallottam meg, hogy mennyire sírsz, és megijedtem. És nem is nyitottál ajtót, így el kellett mennem a pótkulcsért…
- Seb… - adtam meg az egyértelmű választ barátnőnek. Erre az egy szóra azonban a könnyeim megint utat törtek magunknak.
- Mi van vele? – nézett rám Sarah riadtan. Átadtam neki a borítékot, ő kinyitotta és megnézte a tartalmát. Először nem szólt semmit, csak mélyeket lélegzett. – Azt hiszem, ha legközelebb találkozok ezzel a szőkével meg fogom ütni!
- Akkor már ketten vagyunk… - hangzott tőlem a halk válasz. Ezen mind a kettőnknek egy apró mosolyra húzódott a szája.
- Bella, kérlek, ne gondolj semmi rosszra…
- Tisztában vagy vele, hogy mi ketten Sebbel nem ismerjük egymást olyan rég óta, de én elhittem, hogy valami kialakult kettőnk között. Valami bizalmas, valami megfoghatatlan… Te mire gondolnál, ha kapnál egy ilyen levelet, amibe csak ennyi van írva ’Sajnálom’???
- Bella… ne gondolj bele többet, mint ami valójában…
- Igen, igazad van. Elkövettem ezt a hatalmas hibát, hogy én ebbe az egészbe sokkal több mindent gondoltam bele, mint ami igazából. Naiv, buta liba voltam. Pátyolgattam a lelkét, vigyáztam rá… szerettem… igen sokkal több mindent gondoltam bele, mint ami valójában történt… - hergeltem fel magamat. A sírásom, a fájdalmam, már inkább saját magam ellen irányult. Hogy lehettem ekkorra hülye?
- De Bella… biztos van rá megfelelő magyarázata…
- Sarah! Nekem ebből elegem van, és nem vagyok kíváncsi a magyarázatára… és ha megbocsátasz, szeretnék egyedül lenni… - bólintott, majd halkan elhagyta a szobámat, ezzel magamra maradtam a fájdalmammal, és a gondolataimmal…
Annyi rossz dolog történt már velem eddig is, mégis ez a legfájóbb. Nem hittem volna, hogy ilyesmi velem is megtörténhet. De őszintén mire is számítottam? Hogy ő, a nagy pilóta, millió ember példaképe majd leereszkedik hozzám, és engem akar? Egy észrevehetetlen kisegeret?
A fájdalom a mellkasomban, nemhogy megszűnne, inkább elhatalmasodik rajtam, ahogy ezek a gondolatok ellepik az elmémet.
A távolból hallottam, hogy dörömbölnek az ajtómon, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Hallottam, hogy a nevemen szólongatnak, és könyörögnek nekem, hogy nyissam ki az ajtót. Én azonban nem mozdultam a helyemről, nem akartam senkit sem látni. Egy időre abbamaradt a dörömbölés, és bíztam benne, hogy zargatóm belátta, hogy jobb lesz, ha most magamra hagy, mert nem akarok senkivel sem beszélni.
Azonban mégsem adta fel, kattant az ajtónak a zárja és hallottam, ahogy belép a szobámba, s az ágyamhoz jön.
- Bella! Mi történt? – hallottam meg Sarah kétségbeesett hangját.
Nem tudtam neki válaszolni, mert a sírásom megint csak erősödött. A mellém telepedett, és a karjaiba húzott, hogy sírjam ki nyugodtan magam.
- Shhh… sírj csak… - simogatta a hátamat, és ettől a gesztustól tudtam, hogy nem vagyok egyedül, bármennyire is azt hiszem ebben a nagyvilágban. Egy idő után sírásom csillapodott. – Elmondod végre, hogy mi történt? Épp erre jártam, és akkor hallottam meg, hogy mennyire sírsz, és megijedtem. És nem is nyitottál ajtót, így el kellett mennem a pótkulcsért…
- Seb… - adtam meg az egyértelmű választ barátnőnek. Erre az egy szóra azonban a könnyeim megint utat törtek magunknak.
- Mi van vele? – nézett rám Sarah riadtan. Átadtam neki a borítékot, ő kinyitotta és megnézte a tartalmát. Először nem szólt semmit, csak mélyeket lélegzett. – Azt hiszem, ha legközelebb találkozok ezzel a szőkével meg fogom ütni!
- Akkor már ketten vagyunk… - hangzott tőlem a halk válasz. Ezen mind a kettőnknek egy apró mosolyra húzódott a szája.
- Bella, kérlek, ne gondolj semmi rosszra…
- Tisztában vagy vele, hogy mi ketten Sebbel nem ismerjük egymást olyan rég óta, de én elhittem, hogy valami kialakult kettőnk között. Valami bizalmas, valami megfoghatatlan… Te mire gondolnál, ha kapnál egy ilyen levelet, amibe csak ennyi van írva ’Sajnálom’???
- Bella… ne gondolj bele többet, mint ami valójában…
- Igen, igazad van. Elkövettem ezt a hatalmas hibát, hogy én ebbe az egészbe sokkal több mindent gondoltam bele, mint ami igazából. Naiv, buta liba voltam. Pátyolgattam a lelkét, vigyáztam rá… szerettem… igen sokkal több mindent gondoltam bele, mint ami valójában történt… - hergeltem fel magamat. A sírásom, a fájdalmam, már inkább saját magam ellen irányult. Hogy lehettem ekkorra hülye?
- De Bella… biztos van rá megfelelő magyarázata…
- Sarah! Nekem ebből elegem van, és nem vagyok kíváncsi a magyarázatára… és ha megbocsátasz, szeretnék egyedül lenni… - bólintott, majd halkan elhagyta a szobámat, ezzel magamra maradtam a fájdalmammal, és a gondolataimmal…
Remény a boldogságra 10. fejezet
Reggel az ágy mellettem üres volt. Először meglepődtem, de úgy gondoltam biztos valami dolga akadt, így nem akadtam fenn túlzottan a dolgon. Elvégeztem reggeli teendőimet, és elindultam le, reggelizni. A büfében csak néhányan lézengtek, s nyugodtan el tudtam fogyasztani a reggelimet.
A délelőtt a lányokkal megbeszéléseket tartottunk a következő futammal kapcsolatban, ugyanis számítani kell egy-két változtatásra a Home belsejének a kialakításában, így ezeket kellett megvitatni, és természetesen a beosztás is szóba került.
A délelőtt nagyon gyorsan eltelt, az ebédet a lányok társaságában töltöttem, de sokszor eszembe jutott a szőke németem… Vajon merre lehet?
Evés után úgy döntöttem, hogy felkutatom, mert gyanús volt nekem ez a nagy csend, hogy egész délelőtt nem jelentkezett. Bíztam benne, hogy nem fordult megint valami miatt magába, s kuksol egy sarokban egyedül. Elindultam a kondiba, hogy megnézzem a németemet edzés közben. A kondiba azonban nem volt, így a szimulátor-szobába mentem, de ott sem látta senki. Így a szobája felé vettem az irányt…
Az ajtaja előtt állva, azon gondolkodtam, hogy jó ötlet volt-e egyáltalán idejönni, mi van, ha nem is akar látni, vagy szeretne egyedül lenni, hogy ne zargassa senki. Azon morfondíroztam, hogy előbb beszéljek Tommival, és azután menjek be, vagy ne kerülgessem a forró kását…
Úgy döntöttem, ha már úgyis itt vagyok, akkor inkább megnézem és megpróbálok belé valami életet lehetni, ha nagyon padlón van. Ha nem megy, akkor meg Tommit hívom segítségnek.
A kilincset egy könnyed mozdulattal le tudtam nyomni, azonban a szobában sötétség fogadott. A függönyök azonban néhány helyen átengedték a kinti világosságot, így nem estem el semmiben, amíg odamentem és elhúztam őket. A szoba feltűnően üres volt. Nem voltak sehol szanaszét ruhák, overallok, cipők… nagyon gyanús volt nekem ez az egész, mintha itt nem lakna senki.
Az asztalához léptem itt sem volt a laptopja, az igazolványai, a mobiltöltője. Csak egy boríték volt ’Bella’ felirattal. Remegő kézzel bontottam fel, mintha a halálos ítéletemet írták volna meg ebben a levélben. A szívem nagyon gyorsan és hangosan vert a mellkasomban. Remegő kézzel vettem ki a levelet a borítékból, és hajtottam szét. A papíron csak egyetlen szócska volt, mégis ennek olvasása után a könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek végig az arcomon. Újra és újra elolvastam ezt az egy szót, hátha valamit félreértettem, mégsem látok jól, de a valóság fájdalma befészkelte magát az elmémbe… Néztem a levelet és minden ekkor kattant a helyére. A tegnap este elhangzott párbeszéd, aminek én nem tulajdonítottan nagy jelentőséget, de kellett volna. Már nem tudom megváltoztatni a dolgokat…
A délelőtt a lányokkal megbeszéléseket tartottunk a következő futammal kapcsolatban, ugyanis számítani kell egy-két változtatásra a Home belsejének a kialakításában, így ezeket kellett megvitatni, és természetesen a beosztás is szóba került.
A délelőtt nagyon gyorsan eltelt, az ebédet a lányok társaságában töltöttem, de sokszor eszembe jutott a szőke németem… Vajon merre lehet?
Evés után úgy döntöttem, hogy felkutatom, mert gyanús volt nekem ez a nagy csend, hogy egész délelőtt nem jelentkezett. Bíztam benne, hogy nem fordult megint valami miatt magába, s kuksol egy sarokban egyedül. Elindultam a kondiba, hogy megnézzem a németemet edzés közben. A kondiba azonban nem volt, így a szimulátor-szobába mentem, de ott sem látta senki. Így a szobája felé vettem az irányt…
Az ajtaja előtt állva, azon gondolkodtam, hogy jó ötlet volt-e egyáltalán idejönni, mi van, ha nem is akar látni, vagy szeretne egyedül lenni, hogy ne zargassa senki. Azon morfondíroztam, hogy előbb beszéljek Tommival, és azután menjek be, vagy ne kerülgessem a forró kását…
Úgy döntöttem, ha már úgyis itt vagyok, akkor inkább megnézem és megpróbálok belé valami életet lehetni, ha nagyon padlón van. Ha nem megy, akkor meg Tommit hívom segítségnek.
A kilincset egy könnyed mozdulattal le tudtam nyomni, azonban a szobában sötétség fogadott. A függönyök azonban néhány helyen átengedték a kinti világosságot, így nem estem el semmiben, amíg odamentem és elhúztam őket. A szoba feltűnően üres volt. Nem voltak sehol szanaszét ruhák, overallok, cipők… nagyon gyanús volt nekem ez az egész, mintha itt nem lakna senki.
Az asztalához léptem itt sem volt a laptopja, az igazolványai, a mobiltöltője. Csak egy boríték volt ’Bella’ felirattal. Remegő kézzel bontottam fel, mintha a halálos ítéletemet írták volna meg ebben a levélben. A szívem nagyon gyorsan és hangosan vert a mellkasomban. Remegő kézzel vettem ki a levelet a borítékból, és hajtottam szét. A papíron csak egyetlen szócska volt, mégis ennek olvasása után a könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek végig az arcomon. Újra és újra elolvastam ezt az egy szót, hátha valamit félreértettem, mégsem látok jól, de a valóság fájdalma befészkelte magát az elmémbe… Néztem a levelet és minden ekkor kattant a helyére. A tegnap este elhangzott párbeszéd, aminek én nem tulajdonítottan nagy jelentőséget, de kellett volna. Már nem tudom megváltoztatni a dolgokat…
2010. november 6., szombat
Remény a boldogságra 9. fejezet
Másnap reggel boldogan ébredtem, és még boldogabb voltam, amikor a pillantásom a mellettem békésen alvó Sebre kúszott. Olyan szép volt a tegnapi nap… az uszodában történtek, és az este is…
Tegnap este már félig Álomországban jártam, amikor kopogást hallottam. Álmos képpel nyitottam ajtót, és azzal a lendülettel ’vendégemtől’ kaptam egy csókot. Seb volt az, és könyörgő szemekkel kérte, hogy had aludjon nálam, mert szerinte az épületnek itt sokkal jobb a fekvése, és aludni is pihentetőbb itt. Természetesen ezt mind komoly képpel közölte, én meg bedurciztam, hogy ha szeretné, szobát is cserélhetünk, az ő nyugodt alvásáért mindent. Majd miután észrevette, hogy megsértődtem, azonnal hozzátette, hogy főképp miattam jött… kibékített pár szenvedélyes csókkal…
Már nem csak azt hiszem, hanem tudom, hogy a fejem búbjáig beleszerettem ebbe a szőke németbe. Kedves, aranyos, nyíltszívű… és az sem hanyagolható szempont, hogy jóképű, és a teste… tegnap az uszodába, és este is nem győztem legeltetni rajta a tekintetemet… teljes olvadás…
A szemem az órára kúszott, és láttam, hogy fél nyolc van, ideje felkelni, ha reggelizni is szeretnénk még a 10 órás megbeszélés előtt. Kicsit tartottam a délelőttől. Tudtam, hogy Sebnek a Törökországban történtek kényes témának számítanak… a sajtó azóta is rajta köszörüli a nyelvét, jó pár pilóta-társával egyetemben. Legalább így derül ki, hogy melyik milyen ember valójában.
Tisztában vagyok vele, hogy fél a mai naptól. Fél, hogy azok az emberek, akiket szeret, és a barátainak tart, őt fogják a vasárnap történtekért hibáztatni… és ellene fordulnak.
És ott van Mark is… ha nem ismered, azt gondolod róla, hogy egy teljesen normális fazon… de, ha eltöltesz vele egy kis időt, akkor kiderül, hogy egy önző ember, akinek csak a saját önös érdekei számítanak. Neki az lenne az ideális, ha Seb kerülne ki ’vesztesen’, és nyugodtan sütögethetné a pecsenyéjét tovább…
- Seb… - simogattam meg az arcát – Ébresztő… - simogattam tovább.
- Neeeeeeee… Bella… aludjunk még… nem akarok felkelni… - takarta be a fejét.
- Oké, de én rendbe szedem magam, és… - de nem tudtam befejezni, mert visszahúzott maga mellé az ágyba.
- Nem mész te sehova… - húzott közel magához, s megcsókolt.
Természetesen a vége az lett, hogy majdnem elkéstünk a megbeszélésről. A csoport-terápiáról semmi jót nem tudok mondani. Mindenki a saját igazát hajtotta, vagyis inkább mindenki megpróbálta a másikat túlkiabálni. Seb meg csak ült a helyén lehajtott fejjel, és az asztallapot fixírozta. Nem értettem miért egyezik bele csendesen mindenbe. Helmut Marko volt az, aki a legjobban kiállt érte…
Egész nap nem láttam Őt. Guil szerint lenn edzett Tommival, így legalább levezeti a fölös energiáit. Én ebben valahogy nem bízok… annyira magába van fordulva…
Este lefekvéskor sem szólt sokat:
- Jó éjt Bella – bújt szorosan mellém.
- Jó éjt Seb – pusziltam meg.
- Köszönöm, hogy vagy nekem.
- Szívesen… én köszönöm…- bújtam oda hozzá.
- Ne tedd… nem szabad… nem fogod mindig ezt gondolni… - akkor még nem tudtam, miről beszél…
Tegnap este már félig Álomországban jártam, amikor kopogást hallottam. Álmos képpel nyitottam ajtót, és azzal a lendülettel ’vendégemtől’ kaptam egy csókot. Seb volt az, és könyörgő szemekkel kérte, hogy had aludjon nálam, mert szerinte az épületnek itt sokkal jobb a fekvése, és aludni is pihentetőbb itt. Természetesen ezt mind komoly képpel közölte, én meg bedurciztam, hogy ha szeretné, szobát is cserélhetünk, az ő nyugodt alvásáért mindent. Majd miután észrevette, hogy megsértődtem, azonnal hozzátette, hogy főképp miattam jött… kibékített pár szenvedélyes csókkal…
Már nem csak azt hiszem, hanem tudom, hogy a fejem búbjáig beleszerettem ebbe a szőke németbe. Kedves, aranyos, nyíltszívű… és az sem hanyagolható szempont, hogy jóképű, és a teste… tegnap az uszodába, és este is nem győztem legeltetni rajta a tekintetemet… teljes olvadás…
A szemem az órára kúszott, és láttam, hogy fél nyolc van, ideje felkelni, ha reggelizni is szeretnénk még a 10 órás megbeszélés előtt. Kicsit tartottam a délelőttől. Tudtam, hogy Sebnek a Törökországban történtek kényes témának számítanak… a sajtó azóta is rajta köszörüli a nyelvét, jó pár pilóta-társával egyetemben. Legalább így derül ki, hogy melyik milyen ember valójában.
Tisztában vagyok vele, hogy fél a mai naptól. Fél, hogy azok az emberek, akiket szeret, és a barátainak tart, őt fogják a vasárnap történtekért hibáztatni… és ellene fordulnak.
És ott van Mark is… ha nem ismered, azt gondolod róla, hogy egy teljesen normális fazon… de, ha eltöltesz vele egy kis időt, akkor kiderül, hogy egy önző ember, akinek csak a saját önös érdekei számítanak. Neki az lenne az ideális, ha Seb kerülne ki ’vesztesen’, és nyugodtan sütögethetné a pecsenyéjét tovább…
- Seb… - simogattam meg az arcát – Ébresztő… - simogattam tovább.
- Neeeeeeee… Bella… aludjunk még… nem akarok felkelni… - takarta be a fejét.
- Oké, de én rendbe szedem magam, és… - de nem tudtam befejezni, mert visszahúzott maga mellé az ágyba.
- Nem mész te sehova… - húzott közel magához, s megcsókolt.
Természetesen a vége az lett, hogy majdnem elkéstünk a megbeszélésről. A csoport-terápiáról semmi jót nem tudok mondani. Mindenki a saját igazát hajtotta, vagyis inkább mindenki megpróbálta a másikat túlkiabálni. Seb meg csak ült a helyén lehajtott fejjel, és az asztallapot fixírozta. Nem értettem miért egyezik bele csendesen mindenbe. Helmut Marko volt az, aki a legjobban kiállt érte…
Egész nap nem láttam Őt. Guil szerint lenn edzett Tommival, így legalább levezeti a fölös energiáit. Én ebben valahogy nem bízok… annyira magába van fordulva…
Este lefekvéskor sem szólt sokat:
- Jó éjt Bella – bújt szorosan mellém.
- Jó éjt Seb – pusziltam meg.
- Köszönöm, hogy vagy nekem.
- Szívesen… én köszönöm…- bújtam oda hozzá.
- Ne tedd… nem szabad… nem fogod mindig ezt gondolni… - akkor még nem tudtam, miről beszél…
2010. október 31., vasárnap
Remény a boldogságra 8. fejezet
A szobámban üldögéltem az ágyon, s gondolkodtam az előbb történteken. Nem tudtam megérteni ezt a srácot. Nem értem egyszerűen a viselkedését. És az a csók… istenem, az leírhatatlan érzés. A mellkasomban a szívem nagyokat dobbant. És, hogy siessek… mielőbb látni akar.
A szobámról csak annyit, hogy van benne egy nagy ágy, tv, szekrény, és egy szőnyeg az ágy előtt. Igazából semmi különleges nem volt benne, számomra mégis mindent jelentett. Igazából ez volt az otthonom, szánalmas, de mégis így van.
A nagymamám nevelt fel, mert a szüleim nem érezték magukat alkalmasnak arra, hogy egy kisbabát dajkáljanak. Azóta sem hallottam róluk, de nem érdekelnek már. Nem akarok velük találkozni, és megismerni sem. A nagyim, aki az egyetlen rokonom volt, meghalt két éve. A diplomaosztóm után nem sokkal… legalább azt megérte. Nagyon büszke volt rám… egy hónappal rá találtam meg… elaludt. Legalább szép halála volt…
Visszatérve az előbb történtekre nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek. Elmenjek az uszodába, vagy nem… mert ha elmegyek, akkor biztos, hogy nem fogok neki tudni ellenállni. De ha nem teszem, akkor, pedig csalódni fog bennem, azt meg nem akarom. De mi van, ha rájön, hogy unalmas vagyok, igazából nincsen bennem semmi különleges… és akkor a szívemnek annyi…
Ütem az ágyamon, és szuggeráltam a szekrényt, amiben tudtam, hogy benne van a fürdőruhám, és nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek. Menni akartam, de nagyon… akkor meg nem értem magam… minek vívódok annyit ezen az egészen? Én olyan hülye vagyok… itt agyalok feleslegesen, amikor lehet Ő már lenn vár az uszodában.
Nekem sem kellett több, összeszedtem a cuccaimat és elindultam a fürdőhelyre. Az öltőzőben álvettem a sötétkék fürdőruhámat, és a medencék felé vettem az irányt. Ő már itt volt… egyedül… vagyis már ketten… kettesben…
- Azt hittem már nem is jössz… - nézett rám szomorúan.
- Csak nehezen találtam meg a fürdőruhámat. – tereltem el a témát, s bíztam benne, hogy elhiszi, amit mondok. Közben levettem a köntöst magamról.
- Ezért a látványért megérte várni… - nézett rám éhes szemekkel.
- Ne nézz így, mert zavarba hozol. - pirultam el.
- Gyönyörű vagy… gyere ide hozzám… kérlek… - nyújtotta felém a kezét, én meg bemásztam mellé a víz jó meleg volt.
Azonnal a kezem után kapott és magához húzott. Csak néztük egymást. A kezei a derekamra csúsztak… és simogatta a hátamat. Egy óvatlan pillanatban lehúzott a víz alá magával. Erre egyáltalán nem voltam felkészülve, váratlanul ért. A következő pillanatban, pedig már fenn voltunk, de mindenem tele ment vízzel orrom, szám, szemem… ő meg jót nevetett rajtam.
- Nem vicces… - durciztam – majdnem megfulladtam.
- Dehogy… vigyáztam rád…
- És ha a víz alatt elfogyott volna a levegőm? Akkor mi lett volna? – kötözködtem tovább a karjaiban.
- Akkor szájból szájba adtam volna levegőt neked… így… - megcsókolt, s újra a víz alá merültünk, majd újra fel, de egy pillanatig sem szűnt meg csókolni engem… fantasztikus volt… Újabb jó pont ennek a napnak…
A szobámról csak annyit, hogy van benne egy nagy ágy, tv, szekrény, és egy szőnyeg az ágy előtt. Igazából semmi különleges nem volt benne, számomra mégis mindent jelentett. Igazából ez volt az otthonom, szánalmas, de mégis így van.
A nagymamám nevelt fel, mert a szüleim nem érezték magukat alkalmasnak arra, hogy egy kisbabát dajkáljanak. Azóta sem hallottam róluk, de nem érdekelnek már. Nem akarok velük találkozni, és megismerni sem. A nagyim, aki az egyetlen rokonom volt, meghalt két éve. A diplomaosztóm után nem sokkal… legalább azt megérte. Nagyon büszke volt rám… egy hónappal rá találtam meg… elaludt. Legalább szép halála volt…
Visszatérve az előbb történtekre nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek. Elmenjek az uszodába, vagy nem… mert ha elmegyek, akkor biztos, hogy nem fogok neki tudni ellenállni. De ha nem teszem, akkor, pedig csalódni fog bennem, azt meg nem akarom. De mi van, ha rájön, hogy unalmas vagyok, igazából nincsen bennem semmi különleges… és akkor a szívemnek annyi…
Ütem az ágyamon, és szuggeráltam a szekrényt, amiben tudtam, hogy benne van a fürdőruhám, és nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek. Menni akartam, de nagyon… akkor meg nem értem magam… minek vívódok annyit ezen az egészen? Én olyan hülye vagyok… itt agyalok feleslegesen, amikor lehet Ő már lenn vár az uszodában.
Nekem sem kellett több, összeszedtem a cuccaimat és elindultam a fürdőhelyre. Az öltőzőben álvettem a sötétkék fürdőruhámat, és a medencék felé vettem az irányt. Ő már itt volt… egyedül… vagyis már ketten… kettesben…
- Azt hittem már nem is jössz… - nézett rám szomorúan.
- Csak nehezen találtam meg a fürdőruhámat. – tereltem el a témát, s bíztam benne, hogy elhiszi, amit mondok. Közben levettem a köntöst magamról.
- Ezért a látványért megérte várni… - nézett rám éhes szemekkel.
- Ne nézz így, mert zavarba hozol. - pirultam el.
- Gyönyörű vagy… gyere ide hozzám… kérlek… - nyújtotta felém a kezét, én meg bemásztam mellé a víz jó meleg volt.
Azonnal a kezem után kapott és magához húzott. Csak néztük egymást. A kezei a derekamra csúsztak… és simogatta a hátamat. Egy óvatlan pillanatban lehúzott a víz alá magával. Erre egyáltalán nem voltam felkészülve, váratlanul ért. A következő pillanatban, pedig már fenn voltunk, de mindenem tele ment vízzel orrom, szám, szemem… ő meg jót nevetett rajtam.
- Nem vicces… - durciztam – majdnem megfulladtam.
- Dehogy… vigyáztam rád…
- És ha a víz alatt elfogyott volna a levegőm? Akkor mi lett volna? – kötözködtem tovább a karjaiban.
- Akkor szájból szájba adtam volna levegőt neked… így… - megcsókolt, s újra a víz alá merültünk, majd újra fel, de egy pillanatig sem szűnt meg csókolni engem… fantasztikus volt… Újabb jó pont ennek a napnak…
2010. október 30., szombat
Remény a boldogságra 7. fejezet
A gépen zenét hallgattam, és aludtam, fáradtnak éreztem magam. Arra ébredtem, hogy figyelnek, s igaz is volt. Seb velem szemben ült, és engem nézett. Egyáltalán nem érdekelte, hogy ki veszi mindezt észre, ő csak nézett azokkal a hihetetlenül kék szemeivel. Zavarban éreztem magam, s elpirultam, nem bírtam állni a tekintetét. Mosolyogva nyugtázta a zavaromat.
A repülőtéren buszok és autók vártak ránk, amelyek a gyárba furikáznak majd minket. A csajok Guil hathatós segítségével addig ügyeskedtek, amíg én Seb kocsijában kötöttem ki, azzal a címszóval, hogy máshol nincsen hely, így vele kell beérnem a gyárig. Sokan megnéztek bennünket, amíg pakoltunk, de az átlag mosolygott rajtunk, a „maradéktól” pedig szúrós tekinteteket kaptunk. Ez van, nem mindenkivel lehet jóban lenni… és nem mindenki örülhet a boldogságodnak… Az autóban ő szólalt meg először.
- Köszönöm, hogy ilyen vagy… - mosolygott rám.
- Miért? Milyen vagyok?
- Kedves, nyílt, őszinte, és nem utolsó sorban nagyon szép… - pirult el, én mindezt boldogan nyugtáztam. A szavaira szívem őrülten dörömbölt a mellkasomban. A telefonom közben jelzett, hogy üzenetem érkezett. Sarah írt, hogy szabad vagyok ma, csak holnap lesz megbeszélésünk, a mosolyom még szélesebb lett. – Látom jó hírt kaptál. - nézett rám kíváncsian.
- Csak Sarah írt, hogy holnapig szabad vagyok. – örömködtem. – Ha beérünk a gyárba, lehet, megkeresem az uszodát, és úszkálok egy kicsit.
- Azt én sem hagyhatom ki… - nézett mélyen a szemembe, kérdő tekintetemet látva meg is adta a választ. – Fürdőruhában leszel… arról nem maradhatok le… - nézett végig rajtam.
- Hú… azt tényleg egy élmény lesz. – forgattam a szemeimet.
- Nekem elhiheted az lesz… - jelent meg egy kaján mosoly a szája szeletében. – Mikor találkozunk az uszodában?
- Te most tényleg velem akarsz jönni? – hitetlenkedtem.
- Miért olyan hihetetlen, hogy veled akarom tölteni a szabadidőmet? – nézett rám nagy szemekkel.
- Nincs bennem semmi különleges…
- Ez nem igaz. Nálad gyönyörűbb lánnyal még nem találkoztam, és ne nézz rám ekkora szemekkel, én így gondolom és kész.
- Neked mindig igazad van?
- Igen… - mosolygott rám büszkén.
- Kivéve, amikor nincs… - kontráztam.
- Te szemtelenkedsz velem? – nézett rám nagy szemekkel, de mosolygott.
- Ha neked van igazad, én szemtelenkedhetek… - közben megérkeztünk a gyárhoz, és kipakoltuk a bőröndöket.
- Mivel nekem van igazam – húzta ki magát, ezen már csak mosolyogni tudtam – így azt mondom, hogy egy óra múlva találkozunk az uszodában. Siess, mielőbb látni akarlak. – csókolt meg, és utamra engedett… teljesen ledöbbentem… a napom egyre szebb lesz…
A repülőtéren buszok és autók vártak ránk, amelyek a gyárba furikáznak majd minket. A csajok Guil hathatós segítségével addig ügyeskedtek, amíg én Seb kocsijában kötöttem ki, azzal a címszóval, hogy máshol nincsen hely, így vele kell beérnem a gyárig. Sokan megnéztek bennünket, amíg pakoltunk, de az átlag mosolygott rajtunk, a „maradéktól” pedig szúrós tekinteteket kaptunk. Ez van, nem mindenkivel lehet jóban lenni… és nem mindenki örülhet a boldogságodnak… Az autóban ő szólalt meg először.
- Köszönöm, hogy ilyen vagy… - mosolygott rám.
- Miért? Milyen vagyok?
- Kedves, nyílt, őszinte, és nem utolsó sorban nagyon szép… - pirult el, én mindezt boldogan nyugtáztam. A szavaira szívem őrülten dörömbölt a mellkasomban. A telefonom közben jelzett, hogy üzenetem érkezett. Sarah írt, hogy szabad vagyok ma, csak holnap lesz megbeszélésünk, a mosolyom még szélesebb lett. – Látom jó hírt kaptál. - nézett rám kíváncsian.
- Csak Sarah írt, hogy holnapig szabad vagyok. – örömködtem. – Ha beérünk a gyárba, lehet, megkeresem az uszodát, és úszkálok egy kicsit.
- Azt én sem hagyhatom ki… - nézett mélyen a szemembe, kérdő tekintetemet látva meg is adta a választ. – Fürdőruhában leszel… arról nem maradhatok le… - nézett végig rajtam.
- Hú… azt tényleg egy élmény lesz. – forgattam a szemeimet.
- Nekem elhiheted az lesz… - jelent meg egy kaján mosoly a szája szeletében. – Mikor találkozunk az uszodában?
- Te most tényleg velem akarsz jönni? – hitetlenkedtem.
- Miért olyan hihetetlen, hogy veled akarom tölteni a szabadidőmet? – nézett rám nagy szemekkel.
- Nincs bennem semmi különleges…
- Ez nem igaz. Nálad gyönyörűbb lánnyal még nem találkoztam, és ne nézz rám ekkora szemekkel, én így gondolom és kész.
- Neked mindig igazad van?
- Igen… - mosolygott rám büszkén.
- Kivéve, amikor nincs… - kontráztam.
- Te szemtelenkedsz velem? – nézett rám nagy szemekkel, de mosolygott.
- Ha neked van igazad, én szemtelenkedhetek… - közben megérkeztünk a gyárhoz, és kipakoltuk a bőröndöket.
- Mivel nekem van igazam – húzta ki magát, ezen már csak mosolyogni tudtam – így azt mondom, hogy egy óra múlva találkozunk az uszodában. Siess, mielőbb látni akarlak. – csókolt meg, és utamra engedett… teljesen ledöbbentem… a napom egyre szebb lesz…
2010. október 29., péntek
Remény a boldogságra 6. fejezet
Nem mert rám nézni, és ez egy kicsit zavart. Szerettem volna neki elmagyarázni, hogy a közelsége miatt érzem ezt, hogy az Ő jelenléte váltja ki mindezt belőlem. De nem mertem… nem volt hozzá elég bátorságom. Elriasztani, meg nem akartam. Távolabb húzódott tőlem, és elfordult…
- Jó éjt Bella! – s ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést.
- Jó éjt Seb… - sóhajtottam egy nagyot, s lekapcsoltam a villanyt, így már csak a sötétet láttam.
Csalódottan forgolódtam az ágyamban. Nem tudom, hogy mi történhetett vele, de megint éreztem a falat kettőnk közt. Pár órával ezelőtt még nem volt sehol, de most felhúzta maga köré, ezzel is védi önmagát.
Nem sokkal később hallottam, hogy légzése egyenletessé vált, így tudtam, hogy legalább ő sikeresen elaludt. Nekem mindez nem jött össze, ez már bizonyossá vált számomra, legalábbis ebben az ágyban és ilyen körülmények között, így döntöttem. Úgysem pakoltam még össze a cuccomat a szállodában, így fogtam magam, s felöltöztem. Egy ideig vacilláltam, hogy írjak-e neki egy pár sort, hogy miért és hová mentem, de elvetettem magamban, az iménti történtekre gondolva, így utamat a szálloda felé vettem. Rendeltem egy taxit a bejárathoz, ami egyenesen oda vitt…
Fürdéssel ne kellett sokáig vacakolnom, így felvettem az alvós szerkómat, és bedőltem az ágyba, reggelig mélyen szundikáltam. A telefonom ébresztett, s fáradtan, minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy elhagyjam a pihe-puha meleg ágyikómat. Vettem egy frissítő zuhanyt, felöltöztem, majd összepakoltam a maradék cuccomat, hogy reggeli után már csak a bőröndjeimért keljen feljönnöm. Gondolataim vissza-vissza kalandoztak a tegnap estéhez. Vajon ma milyen lesz velem? Lehet nem kellett volna, egy szó nélkül eljönnöm… vagy lehet nem is kellett volna otthagynom tegnap… Vajon most mit gondolhat rólam? A választ hamar megtudtam, ugyanis a lift előtt összefutottam vele.
- Szia Bella… - nézett rám könyörgő szemekkel.
- Szia Seb… ne haragudj, hogy tegnap egy szó nélkül leléptem… - hajtottam le szomorúan a buksimat.
- Nincsen semmi baj… én megértem… túl sokat nyavalyogtam, és rád is akaszkodtam, nem kellett volna… - nézett rám fájdalmasan, majd a lift megérkezett, és mi beszálltunk. Csak mi ketten voltunk, senki más. Láttam, hogy mindjárt leérünk a halba, és cselekedtem.
- Nem akaszkodtál rám. – közbe akart szólni, én az ujjamat a szájára tettem – És nem is nyavalyogtál. Amikor tegnap este megrázkódtam, azaz érintésedtől volt, az váltotta ki belőlem. És miért jöttem el, egy szó nélkül? Mert megijedtem… félek… úgy, mint te… - kinyílt a lift ajtaja, és otthagytam a gondolataival.
Reggelinél egy asztalnál foglaltunk helyet, de itt voltak még a csajok és Guil is. Éreztem, hogy végig engem figyel. Guil és a lányok csak kapkodták a tekinteteiket közöttünk. Amikor rám nézett küldtem felé egy apró mosolyt, ami viszonzott… úgy éreztem, hogy a szívemnek nincs elég hely a mellkasomban. A melegség hullámokban tört rám… Mosolyától zavarba jöttem, és ez a többiek figyelmét sem kerülte el… Guil jót mosolygott rajtunk, de nem szólt egy szót sem.
- Azt hiszem, felmegyek a bőröndjeimért, mert mindjárt indulunk… - keltem fel az asztaltól.
- Én is veled tartok, és talán még segíthetek is, ha engeded… - nézett rám csillogó szemekkel.
- Oké. – mosolyogtam rá, s a lift felé mentünk.
Úgy tűnt most is kettesben leszünk benn, de az utolsó pillanatban csatlakozott hozzánk Mark. Amikor észrevett minket a szemei hatalmasra nyíltak, szerintem megijedt Sebtől. Nagyon idegesnek tűnt, ahogy meglátta a csapattársát. Észrevétlenül megfogtam Seb kezét, és simogatni kezdtem, s úgy tűnt már egyáltalán nem érdekli, hogy ki van még a kabinban.
Mark előbb kiszállt, mint mi, egy szó nélkül. Nem foglalkoztunk vele… a saját kis világunkban voltunk, elvesztem a szemeiben. A szobám előtt, kaptam egy nagyon finom puszit, s tudtam, hogy ez csak a nap kezdete… lehet ez még jobb is… úgy éreztem lesz is…
- Jó éjt Bella! – s ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést.
- Jó éjt Seb… - sóhajtottam egy nagyot, s lekapcsoltam a villanyt, így már csak a sötétet láttam.
Csalódottan forgolódtam az ágyamban. Nem tudom, hogy mi történhetett vele, de megint éreztem a falat kettőnk közt. Pár órával ezelőtt még nem volt sehol, de most felhúzta maga köré, ezzel is védi önmagát.
Nem sokkal később hallottam, hogy légzése egyenletessé vált, így tudtam, hogy legalább ő sikeresen elaludt. Nekem mindez nem jött össze, ez már bizonyossá vált számomra, legalábbis ebben az ágyban és ilyen körülmények között, így döntöttem. Úgysem pakoltam még össze a cuccomat a szállodában, így fogtam magam, s felöltöztem. Egy ideig vacilláltam, hogy írjak-e neki egy pár sort, hogy miért és hová mentem, de elvetettem magamban, az iménti történtekre gondolva, így utamat a szálloda felé vettem. Rendeltem egy taxit a bejárathoz, ami egyenesen oda vitt…
Fürdéssel ne kellett sokáig vacakolnom, így felvettem az alvós szerkómat, és bedőltem az ágyba, reggelig mélyen szundikáltam. A telefonom ébresztett, s fáradtan, minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy elhagyjam a pihe-puha meleg ágyikómat. Vettem egy frissítő zuhanyt, felöltöztem, majd összepakoltam a maradék cuccomat, hogy reggeli után már csak a bőröndjeimért keljen feljönnöm. Gondolataim vissza-vissza kalandoztak a tegnap estéhez. Vajon ma milyen lesz velem? Lehet nem kellett volna, egy szó nélkül eljönnöm… vagy lehet nem is kellett volna otthagynom tegnap… Vajon most mit gondolhat rólam? A választ hamar megtudtam, ugyanis a lift előtt összefutottam vele.
- Szia Bella… - nézett rám könyörgő szemekkel.
- Szia Seb… ne haragudj, hogy tegnap egy szó nélkül leléptem… - hajtottam le szomorúan a buksimat.
- Nincsen semmi baj… én megértem… túl sokat nyavalyogtam, és rád is akaszkodtam, nem kellett volna… - nézett rám fájdalmasan, majd a lift megérkezett, és mi beszálltunk. Csak mi ketten voltunk, senki más. Láttam, hogy mindjárt leérünk a halba, és cselekedtem.
- Nem akaszkodtál rám. – közbe akart szólni, én az ujjamat a szájára tettem – És nem is nyavalyogtál. Amikor tegnap este megrázkódtam, azaz érintésedtől volt, az váltotta ki belőlem. És miért jöttem el, egy szó nélkül? Mert megijedtem… félek… úgy, mint te… - kinyílt a lift ajtaja, és otthagytam a gondolataival.
Reggelinél egy asztalnál foglaltunk helyet, de itt voltak még a csajok és Guil is. Éreztem, hogy végig engem figyel. Guil és a lányok csak kapkodták a tekinteteiket közöttünk. Amikor rám nézett küldtem felé egy apró mosolyt, ami viszonzott… úgy éreztem, hogy a szívemnek nincs elég hely a mellkasomban. A melegség hullámokban tört rám… Mosolyától zavarba jöttem, és ez a többiek figyelmét sem kerülte el… Guil jót mosolygott rajtunk, de nem szólt egy szót sem.
- Azt hiszem, felmegyek a bőröndjeimért, mert mindjárt indulunk… - keltem fel az asztaltól.
- Én is veled tartok, és talán még segíthetek is, ha engeded… - nézett rám csillogó szemekkel.
- Oké. – mosolyogtam rá, s a lift felé mentünk.
Úgy tűnt most is kettesben leszünk benn, de az utolsó pillanatban csatlakozott hozzánk Mark. Amikor észrevett minket a szemei hatalmasra nyíltak, szerintem megijedt Sebtől. Nagyon idegesnek tűnt, ahogy meglátta a csapattársát. Észrevétlenül megfogtam Seb kezét, és simogatni kezdtem, s úgy tűnt már egyáltalán nem érdekli, hogy ki van még a kabinban.
Mark előbb kiszállt, mint mi, egy szó nélkül. Nem foglalkoztunk vele… a saját kis világunkban voltunk, elvesztem a szemeiben. A szobám előtt, kaptam egy nagyon finom puszit, s tudtam, hogy ez csak a nap kezdete… lehet ez még jobb is… úgy éreztem lesz is…
2010. október 28., csütörtök
Remény a boldogságra 5. fejezet
Felvettem a pólóját, és olyan illata volt, mi Neki. Mélyeket szippantottam belőle, s az érzékeimet teljesen kitöltötte. A szívem ki akart törni a mellkasomból. Próbálkoztam a lecsillapításával, de nem igazán jártam sikerrel. Nem akartam lebuktatni magam, hogy milyen hatással van rám. Tudtam, hogy nem sokáig időzhetek idebenn, mert akkor aggódni fog, így kinyitottam az ajtót, és egyszerre arra kapta a fejét. Már az ágyban feküdt, a tévé is be volt kapcsolva.
- Sokkal jobban áll neked ez a póló, mint nekem. – állapította meg, én meg pirultam.
- Ne hozz zavarba… - mosolyogtam.
- Csak őszinte vagyok. Meg is mondom Christiannak, hogy kötelezővé kell tenni ezt az öltözéket…
- Hogy mindenki úgy nézzen rám, mint most te?
- Akkor azt hiszem ezt az ötletemet elnapolom, s csak akkor lesz kötelező érvényű, amikor kettesben vagyunk. – mosolygott, és a kezét felém nyújtotta, én megfogtam, és maga mellé húzott az ágyba. Ölébe vette a tálcát és falatozni kezdtünk, vagyis egymást etettük, aminek az lett a vége, hogy a milánóinak darabkái Seb pólóján landoltak. Sokat nevettem rajta, ő pedig egy mozdulattal megvált az említett ruhadarabtól, és ezzel belém fojtva a kacarászásomat. Észrevette, hogy elcsendesedtem, és tekintetemmel kerültem őt. Odament a szekrényhez, kivett egy másik pólót, felvette, s visszajött hozzám. A tálcát visszatette az asztalra, és lefeküdt mellém, s felém fordult. Rám nézett…
- Nem akarom, hogy zavarban legyél előttem. – simogatta meg az arcomat. – Nem is tudom szavakba önteni, hogy mennyit jelent nekem, hogy ma itt vagy velem. Nagyon sokat… de félek…
- Mitől?
- Hogy felébredek, és te eltűnsz… rájövök, hogy megint egyedül maradtam…
- Addig maradok, amíg el nem küldesz.
- Az nem fog előfordulni… - nyomott el egy ásítást.
- Majd meglátjuk… de neked aludnod kell, és nekem is…- ásítottam egyet.
Lekapcsolta a tévét, bebújtunk a takaró alá, és leoltotta a villanyt. Ott feküdtem mellette, mégis hiányérzetem volt. Egyszerűen nem ment az alvás, és ahogy hallottam neki sem. Éreztem, hogy mögém csúszik…
- Baj? – suttogta a fülembe.
- Nem… sőt… - suttogtam vissza. Kitapogattam mögöttem a kezét, és a derekamra tettem, ő, pedig szorosan átölelt, és belecsókolt a nyakamba. Beleborzongtam…
- Fázol?
- Nem… - pirultam el, még szerencse, hogy sötét volt, és nem látta. – Jó éjt Seb! – nem akartam, hogy tudja zavarba hozott a puszival, mégis melegség egyre nagyobb lett a mellkasomban.
- Jó éjt Bella! – kaptam még egy puszit a nyakamra, és szorosan hozzám bújt. – Ne haragudj… - lepődtem meg, és felé fordultam.
- Miért? – kapcsoltam villanyt, hogy lássam az arcát. A szemeibe megint szomorúságot láttam. – Miért kellene haragudnom? – simogattam meg az arcát.
- Hogy letámadtalak…
- Sokkal jobban áll neked ez a póló, mint nekem. – állapította meg, én meg pirultam.
- Ne hozz zavarba… - mosolyogtam.
- Csak őszinte vagyok. Meg is mondom Christiannak, hogy kötelezővé kell tenni ezt az öltözéket…
- Hogy mindenki úgy nézzen rám, mint most te?
- Akkor azt hiszem ezt az ötletemet elnapolom, s csak akkor lesz kötelező érvényű, amikor kettesben vagyunk. – mosolygott, és a kezét felém nyújtotta, én megfogtam, és maga mellé húzott az ágyba. Ölébe vette a tálcát és falatozni kezdtünk, vagyis egymást etettük, aminek az lett a vége, hogy a milánóinak darabkái Seb pólóján landoltak. Sokat nevettem rajta, ő pedig egy mozdulattal megvált az említett ruhadarabtól, és ezzel belém fojtva a kacarászásomat. Észrevette, hogy elcsendesedtem, és tekintetemmel kerültem őt. Odament a szekrényhez, kivett egy másik pólót, felvette, s visszajött hozzám. A tálcát visszatette az asztalra, és lefeküdt mellém, s felém fordult. Rám nézett…
- Nem akarom, hogy zavarban legyél előttem. – simogatta meg az arcomat. – Nem is tudom szavakba önteni, hogy mennyit jelent nekem, hogy ma itt vagy velem. Nagyon sokat… de félek…
- Mitől?
- Hogy felébredek, és te eltűnsz… rájövök, hogy megint egyedül maradtam…
- Addig maradok, amíg el nem küldesz.
- Az nem fog előfordulni… - nyomott el egy ásítást.
- Majd meglátjuk… de neked aludnod kell, és nekem is…- ásítottam egyet.
Lekapcsolta a tévét, bebújtunk a takaró alá, és leoltotta a villanyt. Ott feküdtem mellette, mégis hiányérzetem volt. Egyszerűen nem ment az alvás, és ahogy hallottam neki sem. Éreztem, hogy mögém csúszik…
- Baj? – suttogta a fülembe.
- Nem… sőt… - suttogtam vissza. Kitapogattam mögöttem a kezét, és a derekamra tettem, ő, pedig szorosan átölelt, és belecsókolt a nyakamba. Beleborzongtam…
- Fázol?
- Nem… - pirultam el, még szerencse, hogy sötét volt, és nem látta. – Jó éjt Seb! – nem akartam, hogy tudja zavarba hozott a puszival, mégis melegség egyre nagyobb lett a mellkasomban.
- Jó éjt Bella! – kaptam még egy puszit a nyakamra, és szorosan hozzám bújt. – Ne haragudj… - lepődtem meg, és felé fordultam.
- Miért? – kapcsoltam villanyt, hogy lássam az arcát. A szemeibe megint szomorúságot láttam. – Miért kellene haragudnom? – simogattam meg az arcát.
- Hogy letámadtalak…
Remény a boldogságra 4. fejezet
- Ne hagyj itt… ne hagyj magamra… - nézett rám esdeklően.
- Nem hagylak itt. Sőt! Gyere velem. Gondolom, ma még nem ettél semmi táplálót, és ettől az overalltól is meg kellene szabadulni végre. Meg gondolom egy kis alvás sem ártana már… - mosolyogtam rá.
- De én veled akarok lenni…
- Nem mondtam volna, hogy közben én is ott leszek? – töprengtem hangosan mosolyogva.
- Így viszont az ajánlat elfogadva. – mosolygott rám csillogó szemekkel. Felpattant, gyengéden megfogta a kezem, és elindultunk a sötétben. Az orromig sem láttam. Egyáltalán nem tudtam, hogy merre is megyünk, de úgy nézett ki, hogy ő nagyon is tisztában van vele. Arra eszméltem fel, hogy a büfé közepén ácsorgunk.
- Te szépen elmész tusolni, én, pedig viszek valami kaját magunknak. Kezdek én is éhes lenni… - megsimogattam az arcát, majd útjára bocsátottam, ő, pedig szót fogadott nekem, azért a folyosó végéről még visszanézett – Indulás… - mosolyogtam rá, majd eltűnt a szemem elől.
Kerestem egy nagy tálcát, és irányba vettem a konyhát. Nem voltam benne biztos, hogy találok ott valami ehetőt. Az égiek megkönyörültek rajtunk, vagy valaki szimplán gondolt ránk. A hűtő mélye egy csomó ínycsiklandó kaját rejtett. Milánói, párolt zöldségek, csirkemell, töltött gomba, rizottó… Összeszedtem egy rakás ennivalót, ami talán négy embernek is elé lett volna, de gondoltam arra is, hogy ez a srác ma még nem is evett szinte semmit… vagyis semmi normálisat. A süteményes részlegnél időztem egy kicsikét, nem voltam benne biztos, hogy Sebnek ezt szabad, de ha mégsem, akkor több jut nekem. Nem tudtam ellenállni az Esterházy-tortának. Kettő szeletet raktam is a tálcára…
Lassan nyitottam az ajtót, mert közben a tálcával egyensúlyoztam. Hallottam, hogy a fürdője felől a vízsugár hangját, tehát zuhanyozik. A szobában mégis rend volt. Egy jó pont neki. Nem várja el azt, hogy én pakoljak el helyette. Leraktam a tálcát a szobában lévő asztalra, s leültem az ágy végébe. Az agyam az előbb történteken kattogott. Vajon ki képes olyan galád tettre, hogy ennyire padlóra küldje ezt a srácot? Hogy képes valaki elhagyni őt? Nem szeretni… egyszerűen nem fért a fejembe. A fürdő felől nyílt az ajtó, s egy mosolygós Sebastian lépett ki rajta. Mosolya még szélesebb lett, amikor meglátott engem. Egy pólót és egy boxert viselt… szívdöglesztő volt. Letelepedett mellém az ágyra, s a pillantása a tálcára esett.
- Az igen… elhoztad az egész konyhát? – nevetett.
- Nem tudtam, hogy mit szeretsz, így hoztam mindenből. – pirultam el. Az állam alá nyúlt, és maga felé fordított, hogy a szemébe nézzek.
- Pont a kedvenceimet hoztad. – mosolygott rám.
-Akkor vacsi, és szépen elteszed magad holnapra. – mosolyogtam én is rá.
- És te?
- Én kérlek, megpróbálok visszajutni valahogy a szállodába. Veszek egy zuhanyt, és azt hiszem, beájulok az ágyba. – nevettem.
- Miért nem maradsz itt? Velem…
- Nem akarok zavarni… pihenned kell… - pirultam el a gondolatba, hogy mi ketten együtt, egy ágyban.
- Te egyáltalán nem zavarsz. Örülnék neki, ha maradnál, így együtt lehetünk, és nem kellene halálra aggódnom magam, hogy időben visszaérsz-e a szállodába. – simogatta meg az arcomat, s én zavarba jöttem ettől a gesztustól. – Adok egy pólót, meg egy gatyát, és sipirc a zuhany alá… - nevetett, én meg engedelmes kislány módjára eleget tettem a kérésnek. A szívemet melegség öntötte el, jól esett a gondoskodása.
A zuhany ellazított, de újra és újra láttam magam előtt a mosolygós arcát, és csillogó szemeit. Tisztában voltam vele, hogy nem helyes ilyesmit érezni olyas valaki irányába, akiről szinte nem is tudok semmit, de a szívemnek nem tudtam parancsolni. Ha rá gondolok, úgy érzem, mintha nagyon rég ismerném, a mellkasomba melegség költözik, és az ott van, míg őt a közelembe tudhatom. Már akkor éreztem ezt, amikor először találkoztunk…
- Nem hagylak itt. Sőt! Gyere velem. Gondolom, ma még nem ettél semmi táplálót, és ettől az overalltól is meg kellene szabadulni végre. Meg gondolom egy kis alvás sem ártana már… - mosolyogtam rá.
- De én veled akarok lenni…
- Nem mondtam volna, hogy közben én is ott leszek? – töprengtem hangosan mosolyogva.
- Így viszont az ajánlat elfogadva. – mosolygott rám csillogó szemekkel. Felpattant, gyengéden megfogta a kezem, és elindultunk a sötétben. Az orromig sem láttam. Egyáltalán nem tudtam, hogy merre is megyünk, de úgy nézett ki, hogy ő nagyon is tisztában van vele. Arra eszméltem fel, hogy a büfé közepén ácsorgunk.
- Te szépen elmész tusolni, én, pedig viszek valami kaját magunknak. Kezdek én is éhes lenni… - megsimogattam az arcát, majd útjára bocsátottam, ő, pedig szót fogadott nekem, azért a folyosó végéről még visszanézett – Indulás… - mosolyogtam rá, majd eltűnt a szemem elől.
Kerestem egy nagy tálcát, és irányba vettem a konyhát. Nem voltam benne biztos, hogy találok ott valami ehetőt. Az égiek megkönyörültek rajtunk, vagy valaki szimplán gondolt ránk. A hűtő mélye egy csomó ínycsiklandó kaját rejtett. Milánói, párolt zöldségek, csirkemell, töltött gomba, rizottó… Összeszedtem egy rakás ennivalót, ami talán négy embernek is elé lett volna, de gondoltam arra is, hogy ez a srác ma még nem is evett szinte semmit… vagyis semmi normálisat. A süteményes részlegnél időztem egy kicsikét, nem voltam benne biztos, hogy Sebnek ezt szabad, de ha mégsem, akkor több jut nekem. Nem tudtam ellenállni az Esterházy-tortának. Kettő szeletet raktam is a tálcára…
Lassan nyitottam az ajtót, mert közben a tálcával egyensúlyoztam. Hallottam, hogy a fürdője felől a vízsugár hangját, tehát zuhanyozik. A szobában mégis rend volt. Egy jó pont neki. Nem várja el azt, hogy én pakoljak el helyette. Leraktam a tálcát a szobában lévő asztalra, s leültem az ágy végébe. Az agyam az előbb történteken kattogott. Vajon ki képes olyan galád tettre, hogy ennyire padlóra küldje ezt a srácot? Hogy képes valaki elhagyni őt? Nem szeretni… egyszerűen nem fért a fejembe. A fürdő felől nyílt az ajtó, s egy mosolygós Sebastian lépett ki rajta. Mosolya még szélesebb lett, amikor meglátott engem. Egy pólót és egy boxert viselt… szívdöglesztő volt. Letelepedett mellém az ágyra, s a pillantása a tálcára esett.
- Az igen… elhoztad az egész konyhát? – nevetett.
- Nem tudtam, hogy mit szeretsz, így hoztam mindenből. – pirultam el. Az állam alá nyúlt, és maga felé fordított, hogy a szemébe nézzek.
- Pont a kedvenceimet hoztad. – mosolygott rám.
-Akkor vacsi, és szépen elteszed magad holnapra. – mosolyogtam én is rá.
- És te?
- Én kérlek, megpróbálok visszajutni valahogy a szállodába. Veszek egy zuhanyt, és azt hiszem, beájulok az ágyba. – nevettem.
- Miért nem maradsz itt? Velem…
- Nem akarok zavarni… pihenned kell… - pirultam el a gondolatba, hogy mi ketten együtt, egy ágyban.
- Te egyáltalán nem zavarsz. Örülnék neki, ha maradnál, így együtt lehetünk, és nem kellene halálra aggódnom magam, hogy időben visszaérsz-e a szállodába. – simogatta meg az arcomat, s én zavarba jöttem ettől a gesztustól. – Adok egy pólót, meg egy gatyát, és sipirc a zuhany alá… - nevetett, én meg engedelmes kislány módjára eleget tettem a kérésnek. A szívemet melegség öntötte el, jól esett a gondoskodása.
A zuhany ellazított, de újra és újra láttam magam előtt a mosolygós arcát, és csillogó szemeit. Tisztában voltam vele, hogy nem helyes ilyesmit érezni olyas valaki irányába, akiről szinte nem is tudok semmit, de a szívemnek nem tudtam parancsolni. Ha rá gondolok, úgy érzem, mintha nagyon rég ismerném, a mellkasomba melegség költözik, és az ott van, míg őt a közelembe tudhatom. Már akkor éreztem ezt, amikor először találkoztunk…
2010. október 27., szerda
Remény a boldogságra 3. fejezet
Az idő telt, a futamok mentek. Volt jobb és rosszabb is. Törökországban voltunk, a verseny után. A két pilótánk „egymásnak esett”. A futam után mindenki csak nézett maga elé, a sajtót kitiltották a Home belsejéből. Csak ültünk a büfében és néztünk ki a fejünkből. Még szerencse, hogy az ablakok sötétítettek, mert akkor kinn látnák az emberek, ahogy itt ülünk magányosan, és elkeseredve. Nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Annyira segíteni akartam neki. Sokszor felrémlik bennem az első találkozásunk, és az a szempár. Mintha segítséget kérne. Szinte kiáltana, hogy valaki segítsen neki… és az a mérhetetlen nagy szomorúság…
Most kaptuk az üzenetet, hogy pakoljunk, mert holnap indul a gépünk, kedden pedig értekezlet lesz a gyárban, mindenkinek. A megjelenés kötelező. Gondoltam, hogy mindezt csírájában akarják elfojtani. Így nem tehettünk mást, mint nekiálltunk pakolni.
Este volt már, s láttam a csajokon, hogy eléggé el vannak már fáradva. A nagy részével már végeztünk, egy-két dolgot kell már csak holnap összeszedni, és indulásra készen van a Home ezen része. Guil és Adrian irodáit már rendbe tettem, ők már visszamentek a szállodába kipihenni a mai napot. A lányoktól elbúcsúztam, ők mára már végeztek, és elindultam Seb szobájának irányába, hogy megnézzem milyen állapotok uralkodnak arrafelé.
Nem kopogtam, mert azt hittem, már nincs itt. Ehelyett ott feküdt az ágyon, szemei becsukva, de látszott, hogy nem alszik. Még mindig az overallban volt.
- Nem tudsz kopogni??? – ordított rám.
- Neee… ne haragudj… - nagyon megijedtem, és kirohantam onnét. A szívem hangosan dörömbölt a mellkasomban, s csak futottam. Ki egyenesen a pályához. Utamat nem állta el senki, hiszen az egész pálya üres volt. Nem láttam, és nem is találkoztam senkivel. Ott felültem az egyik szalagkorlátra, és figyeltem miként nyugszik le a nap. Próbáltam minden gondolatot kiűzni a fejemből, főképp az előbb történteket, s csak az előttem lévő látványra összpontosítani. Úgy terveztem, hogy megvárom, amíg elmegy… és csak utána megyek vissza…
- Bella… - hallottam meg a jól ismert hangot magam mögött, de nem akartam megfordulni. – Ne haragudj… - és ekkor egy kezet éreztem a hátamon. – Én nem akartam… - csuklott el a hangja. A vállam fölött ránéztem, s láttam a könnyes szemeit. Azonnal megfordultam.
- Seb…
- Ne haragudj… én nem akartalak megijeszteni… - folytak le a könnyei az arcán. – Én nem akartam… - sírta el magát, én pedig kitártam felé a karjaim, ő pedig, mint fuldoklónak a mentőöv, úgy kapaszkodott belé. Azonnal a karjaim között volt, és a vállamon zokogott tovább. Nem tartottam gyengének, egyáltalán nem. Tisztában voltam vele, hogy mekkora nyomás van rajta, és egyszer mindenki összeroppanhat.
-Shhh… sírj csak… sokkal könnyebb lesz… - simogattam a haját, a hátát, ő pedig az arcát a nyakhajlatomhoz fúrta, és úgy zokogott tovább. Hallottam, hogy a sírása kezd csillapodni, és mélyeket lélegzik. Lassan eltávolodott tőlem, és a szemembe nézett. Az arca a könnyektől még nedves volt.
- Én nem akartam kiborulni… én nem tudom, hogy mi van velem… - mentegetőzött azonnal.
- Nincs semmi baj. – mosolyogtam rá. – Mindenkinek lehet gyenge pillanata. Nem foglak ezért lenézni, mert férfi létedre sírtál. Nem kell mindig keménynek mutatkozni… - néztem rá gyengéden.
- Pedig mindenki ezt várja tőlem. Hogy legyek erős, és nőjek fel végre a feladathoz! Legyek végre férfi! – ordított – De hogyan, amikor az életem darabokban van? – ült le a betonra, és ott zokogott tovább.
Nem bírtam tovább nézni, és leültem mellé, és átöleltem őt. Odabújt hozzám, és átölelt. Annyira magányosnak és elkeseredettnek tűnt… Annyira fájt az, amit mondott. Pedig itt a csapatnál is annyian szeretik. Nincs egyedül… ő mégis azt hiszi. Ha csak… azt hiszem megtaláltam megoldást! Úgy gondolom, hogy ennek a jóképű, és kedves srácnak összetörték a szívét. Nem tudom, hogy ki volt képes ezt véghezvinni, de nagyon felbosszantott vele, az biztos! Nem is tudtam, hogy ilyesmit egyáltalán érzek irányába… de annyira magányos, törődésre és szeretetre éhes… és én…
Egyszerűen nem értem magam… én mindezt meg akarom adni neki… boldognak akarom látni… Nem akarom, hogy még egyszer így kiboruljon. Az arca a nyakamnál volt, és én ringattam őt, közben egy nagyon rég elfeledett dalocskát dúdolgattam. Hagytam időt, hogy összeszedje magát, miközben szorosan ölelt, mint aki soha nem akarna elengedni. Egy idő után már sírása csillapodott. Rám emelte tekintetét, amely most a sírástól még meggyötörtebben tűnt. Óvatosan letöröltem az arcáról a nedvességet, miközben továbbra is ringattam, és dúdoltam, s úgy tűnt, teljesen megnyugodott.
- Fel kellene kelnünk innen a betonról, mert fel fogunk fázni… - mondtam neki gyengéden.
- Én nem akarok… veled akarok maradni… - nézett rám kérlelően. – Nem fogunk felfázni…
- Lehet te nem, de én igen, ha továbbra is itt ülünk. – mosolyogtam rá.
- Akkor ezt nagyon egyszerűen meg tudjuk oldani… - hátát a szegélynek téve, engem, pedig az ölébe ültetve helyezkedett el. – Veled akarok lenni… annyira jó most így… - nézett mélyen a szemembe. Én pedig fejemet a mellkasának döntöttem, s úgy néztem tovább a naplementét. A kezeivel átölelt, és az arcát a hajamba fúrta, s mélyeket lélegzett. Annyira meghitt volt ez a pillanat. Talán még romantikus is. Mi és a naplemente… Ha nem lenne ennyire megrázó ez az egész, talán még annak is tartanám.
Nem tudom, meddig ülhettünk itt, de teljesen besötétedett. Felemeltem a fejem a kényelmes helyemről, ő pedig rám mosolygott. Már nem volt annyira meggyötört a tekintete… annyira magányos… vagy csak én nem akartam mindezt látni benne? Felkeltem eddigi kényelmes ülőhelyemről, ő azonnal a kezem után kapott…
Most kaptuk az üzenetet, hogy pakoljunk, mert holnap indul a gépünk, kedden pedig értekezlet lesz a gyárban, mindenkinek. A megjelenés kötelező. Gondoltam, hogy mindezt csírájában akarják elfojtani. Így nem tehettünk mást, mint nekiálltunk pakolni.
Este volt már, s láttam a csajokon, hogy eléggé el vannak már fáradva. A nagy részével már végeztünk, egy-két dolgot kell már csak holnap összeszedni, és indulásra készen van a Home ezen része. Guil és Adrian irodáit már rendbe tettem, ők már visszamentek a szállodába kipihenni a mai napot. A lányoktól elbúcsúztam, ők mára már végeztek, és elindultam Seb szobájának irányába, hogy megnézzem milyen állapotok uralkodnak arrafelé.
Nem kopogtam, mert azt hittem, már nincs itt. Ehelyett ott feküdt az ágyon, szemei becsukva, de látszott, hogy nem alszik. Még mindig az overallban volt.
- Nem tudsz kopogni??? – ordított rám.
- Neee… ne haragudj… - nagyon megijedtem, és kirohantam onnét. A szívem hangosan dörömbölt a mellkasomban, s csak futottam. Ki egyenesen a pályához. Utamat nem állta el senki, hiszen az egész pálya üres volt. Nem láttam, és nem is találkoztam senkivel. Ott felültem az egyik szalagkorlátra, és figyeltem miként nyugszik le a nap. Próbáltam minden gondolatot kiűzni a fejemből, főképp az előbb történteket, s csak az előttem lévő látványra összpontosítani. Úgy terveztem, hogy megvárom, amíg elmegy… és csak utána megyek vissza…
- Bella… - hallottam meg a jól ismert hangot magam mögött, de nem akartam megfordulni. – Ne haragudj… - és ekkor egy kezet éreztem a hátamon. – Én nem akartam… - csuklott el a hangja. A vállam fölött ránéztem, s láttam a könnyes szemeit. Azonnal megfordultam.
- Seb…
- Ne haragudj… én nem akartalak megijeszteni… - folytak le a könnyei az arcán. – Én nem akartam… - sírta el magát, én pedig kitártam felé a karjaim, ő pedig, mint fuldoklónak a mentőöv, úgy kapaszkodott belé. Azonnal a karjaim között volt, és a vállamon zokogott tovább. Nem tartottam gyengének, egyáltalán nem. Tisztában voltam vele, hogy mekkora nyomás van rajta, és egyszer mindenki összeroppanhat.
-Shhh… sírj csak… sokkal könnyebb lesz… - simogattam a haját, a hátát, ő pedig az arcát a nyakhajlatomhoz fúrta, és úgy zokogott tovább. Hallottam, hogy a sírása kezd csillapodni, és mélyeket lélegzik. Lassan eltávolodott tőlem, és a szemembe nézett. Az arca a könnyektől még nedves volt.
- Én nem akartam kiborulni… én nem tudom, hogy mi van velem… - mentegetőzött azonnal.
- Nincs semmi baj. – mosolyogtam rá. – Mindenkinek lehet gyenge pillanata. Nem foglak ezért lenézni, mert férfi létedre sírtál. Nem kell mindig keménynek mutatkozni… - néztem rá gyengéden.
- Pedig mindenki ezt várja tőlem. Hogy legyek erős, és nőjek fel végre a feladathoz! Legyek végre férfi! – ordított – De hogyan, amikor az életem darabokban van? – ült le a betonra, és ott zokogott tovább.
Nem bírtam tovább nézni, és leültem mellé, és átöleltem őt. Odabújt hozzám, és átölelt. Annyira magányosnak és elkeseredettnek tűnt… Annyira fájt az, amit mondott. Pedig itt a csapatnál is annyian szeretik. Nincs egyedül… ő mégis azt hiszi. Ha csak… azt hiszem megtaláltam megoldást! Úgy gondolom, hogy ennek a jóképű, és kedves srácnak összetörték a szívét. Nem tudom, hogy ki volt képes ezt véghezvinni, de nagyon felbosszantott vele, az biztos! Nem is tudtam, hogy ilyesmit egyáltalán érzek irányába… de annyira magányos, törődésre és szeretetre éhes… és én…
Egyszerűen nem értem magam… én mindezt meg akarom adni neki… boldognak akarom látni… Nem akarom, hogy még egyszer így kiboruljon. Az arca a nyakamnál volt, és én ringattam őt, közben egy nagyon rég elfeledett dalocskát dúdolgattam. Hagytam időt, hogy összeszedje magát, miközben szorosan ölelt, mint aki soha nem akarna elengedni. Egy idő után már sírása csillapodott. Rám emelte tekintetét, amely most a sírástól még meggyötörtebben tűnt. Óvatosan letöröltem az arcáról a nedvességet, miközben továbbra is ringattam, és dúdoltam, s úgy tűnt, teljesen megnyugodott.
- Fel kellene kelnünk innen a betonról, mert fel fogunk fázni… - mondtam neki gyengéden.
- Én nem akarok… veled akarok maradni… - nézett rám kérlelően. – Nem fogunk felfázni…
- Lehet te nem, de én igen, ha továbbra is itt ülünk. – mosolyogtam rá.
- Akkor ezt nagyon egyszerűen meg tudjuk oldani… - hátát a szegélynek téve, engem, pedig az ölébe ültetve helyezkedett el. – Veled akarok lenni… annyira jó most így… - nézett mélyen a szemembe. Én pedig fejemet a mellkasának döntöttem, s úgy néztem tovább a naplementét. A kezeivel átölelt, és az arcát a hajamba fúrta, s mélyeket lélegzett. Annyira meghitt volt ez a pillanat. Talán még romantikus is. Mi és a naplemente… Ha nem lenne ennyire megrázó ez az egész, talán még annak is tartanám.
Nem tudom, meddig ülhettünk itt, de teljesen besötétedett. Felemeltem a fejem a kényelmes helyemről, ő pedig rám mosolygott. Már nem volt annyira meggyötört a tekintete… annyira magányos… vagy csak én nem akartam mindezt látni benne? Felkeltem eddigi kényelmes ülőhelyemről, ő azonnal a kezem után kapott…
Remény a boldogságra 2. fejezet
Bahrein. Az egész számomra még nagyon új volt, de egy valaminek nagyon örültem, a lányok, akikkel együtt kell dolgoznom egy pillanat alatt befogadtak. Sok időt töltöttünk el együtt, hogy megismerjük egymást, s így a munka is könnyebben tud majd menni. Bahrein a hőség és a homok hazája. Nagyon ideges voltam, de azt hiszem ilyen közegben ez teljesen érthető. Sarah a kiszolgáló személyzet vezetője szerda reggel értekezletet tartott nekünk. A munka nem csak abból fog nekünk állni, hogy egész nap a büfé és annak környékéért vagyunk, hanem mindnyájan kapunk egy-egy részleget, és annak a rendjéért, és tisztaságáért is mi felelünk, tekintve, hogy a személyi feltételek idén eléggé korlátozva lettek.
Így mindnyájan titoktartási fogadalmat írtunk alá. Én megkaptam Guillaume Rocquelin, és Adrian Newey irodáit, és Sebastian Vettel pihenőszobáját. Az egész úgy zajlott, hogy mindenki húzott ki három nevet, mivel én voltam az új, nekem nem kellett, mert a „maradék” jutott. Értekezlet után a többiek megmutatták a szobáimat, mivel a pilóták ma még nem jöttek, így nekiálltam Seb szobájának. Még is itt sincs, de van mit takarítani…
A hétvégék nagy része így telt el. A lányok azt szerették volna, ha írunk egy beosztást, hogy ki mikor mit csinál. Megbeszéltük azt is, hogy ki mikor fog kiszolgálni, és a pult mögött állni. Nicole és én úgy döntöttünk, hogy mi majd bevállaljuk a szabadedzéseket, mert a csajok szerették volna nézni. Az időmérő és a futam nekünk tabu volt a vendégek miatt.
Spanyolországban jártunk a Száguldó Cirkusszal, amikor én épp a konyhában tüsténkedtem, hogy Sarahnak, akinek ezen a hétvégén van a szülinapja, meglepjem egy epres-túrótortával, amikor kedvenc versenymérnököm lopózott mögém.
- Mizujs Bella?
- Guil! A frászt hoztad rám! Azt hittem, hogy Sarah az…
- Gondoltam, hogy valamerre itt vagy, mert az irodámban rend, és tisztaság van. Ja, majdnem elfelejtettem, hogy Seb meg akar ismerni…
- Ismerni? Engem? Miért? – lepődtem meg teljesen.
- Szeretné tudni, hogy ki az a tündér, aki mindig rendet és tisztaságot tesz nála. Meg sok jót hallott már rólad…
- Ugyan – legyintettem – nem vagyok én olyan izgalmas, hogy érdemes egy olyan embernek bemutatni, mint Ő.
- Mit gondolsz, milyen Seb?
- Ez most miért érdekes? – értetlenkedtem.
- Csak azért kérdezem, mert még nem is találkozatok, szimplán csak azért…
- Gondolom, olyan, mint a többi… - húzogattam a vállamat.
- Miért? Milyen a többi? – hallottam egy lágy hangot mögöttem.
- Én… - a hang felé fordultam, és megláttam Őt. Teljesen zavarba jöttem Guil meg próbálta visszatartani a nevetését.
- Szeretnék bemutatkozni, még nem találkoztunk… Sebastian Vettel vagyok, gondolom te vagy Bella. Sokat hallottam már rólad. Azt mondják a többiek, hogy te tartod rendben a pihenőszobámat. – nyújtotta felém a kezét, amit elfogadtam, de nem mertem szembe nézni vele.
- Igen. Bella Smith vagyok… - mondtam félénken. Elkövettem azonban egy hatalmas hibát, belenéztem a szemeibe. Azonban ott nem láttam mást, mint csalódottságot, keserűséget és fájdalmat.
- Nagyon örülök Bella, hogy végre megismerhetlek. Sajnos nekem most mennem kell, de gondolom, még találkozunk… szia… - intett és távozott. Én pedig hosszan néztem utána.
- Föld hívja Bellát, Bella jelentkezz!!!! – nevetett mellettem Guil. – Úgy látom, elgondolkoztál… - lépett mellém.
- Igen… elgondolkoztam.
- A Kölyöknek köze van hozzá? – mosolygott rám sejtelmesen Guil.
- Hát… - de megszólalt Guil telefonja, és neki is mennie kellett, így egyedül maradtam a gondolataimmal…
Így mindnyájan titoktartási fogadalmat írtunk alá. Én megkaptam Guillaume Rocquelin, és Adrian Newey irodáit, és Sebastian Vettel pihenőszobáját. Az egész úgy zajlott, hogy mindenki húzott ki három nevet, mivel én voltam az új, nekem nem kellett, mert a „maradék” jutott. Értekezlet után a többiek megmutatták a szobáimat, mivel a pilóták ma még nem jöttek, így nekiálltam Seb szobájának. Még is itt sincs, de van mit takarítani…
A hétvégék nagy része így telt el. A lányok azt szerették volna, ha írunk egy beosztást, hogy ki mikor mit csinál. Megbeszéltük azt is, hogy ki mikor fog kiszolgálni, és a pult mögött állni. Nicole és én úgy döntöttünk, hogy mi majd bevállaljuk a szabadedzéseket, mert a csajok szerették volna nézni. Az időmérő és a futam nekünk tabu volt a vendégek miatt.
Spanyolországban jártunk a Száguldó Cirkusszal, amikor én épp a konyhában tüsténkedtem, hogy Sarahnak, akinek ezen a hétvégén van a szülinapja, meglepjem egy epres-túrótortával, amikor kedvenc versenymérnököm lopózott mögém.
- Mizujs Bella?
- Guil! A frászt hoztad rám! Azt hittem, hogy Sarah az…
- Gondoltam, hogy valamerre itt vagy, mert az irodámban rend, és tisztaság van. Ja, majdnem elfelejtettem, hogy Seb meg akar ismerni…
- Ismerni? Engem? Miért? – lepődtem meg teljesen.
- Szeretné tudni, hogy ki az a tündér, aki mindig rendet és tisztaságot tesz nála. Meg sok jót hallott már rólad…
- Ugyan – legyintettem – nem vagyok én olyan izgalmas, hogy érdemes egy olyan embernek bemutatni, mint Ő.
- Mit gondolsz, milyen Seb?
- Ez most miért érdekes? – értetlenkedtem.
- Csak azért kérdezem, mert még nem is találkozatok, szimplán csak azért…
- Gondolom, olyan, mint a többi… - húzogattam a vállamat.
- Miért? Milyen a többi? – hallottam egy lágy hangot mögöttem.
- Én… - a hang felé fordultam, és megláttam Őt. Teljesen zavarba jöttem Guil meg próbálta visszatartani a nevetését.
- Szeretnék bemutatkozni, még nem találkoztunk… Sebastian Vettel vagyok, gondolom te vagy Bella. Sokat hallottam már rólad. Azt mondják a többiek, hogy te tartod rendben a pihenőszobámat. – nyújtotta felém a kezét, amit elfogadtam, de nem mertem szembe nézni vele.
- Igen. Bella Smith vagyok… - mondtam félénken. Elkövettem azonban egy hatalmas hibát, belenéztem a szemeibe. Azonban ott nem láttam mást, mint csalódottságot, keserűséget és fájdalmat.
- Nagyon örülök Bella, hogy végre megismerhetlek. Sajnos nekem most mennem kell, de gondolom, még találkozunk… szia… - intett és távozott. Én pedig hosszan néztem utána.
- Föld hívja Bellát, Bella jelentkezz!!!! – nevetett mellettem Guil. – Úgy látom, elgondolkoztál… - lépett mellém.
- Igen… elgondolkoztam.
- A Kölyöknek köze van hozzá? – mosolygott rám sejtelmesen Guil.
- Hát… - de megszólalt Guil telefonja, és neki is mennie kellett, így egyedül maradtam a gondolataimmal…
Remény a boldogságra 1. fejezet
Ezt a történetet Zsaninak ajánlom... a barátságáért...
Bella Smith vagyok, és második éve dolgozom a Red Bullnál. Előző évet a gyárban töltöttem, mint amolyan mindes. Ahol szükség volt rám, oda osztottak be. Főként iratokat kellett vinnem egyik helyről a másikra, és fogadni a postát, kivinni a címzetteknek, és papírokat fénymásolni. Tipikusan azaz ember voltam ott, aki dolgozik, de ugyanakkor mégis láthatatlan. Végeztem a rám bízott munkát, de mindenki számára észrevehetetlenül. Szerintem sokan azt se tudták, ki vagyok. Néha ez szomorúsággal töltött el. Ez a munka nem arról szól, hogy jössz-mész, tudsz néha beszélgetni az emberekkel… nem így van. Bemész a számodra kijelölt irodába, ahol odaadod a postát, és a kezedbe adják a kézbesítenivalót, és fénymásolásra váró papírhalmot. Volt olyan, hogy egy hétig mást se csináltam, mint fénymásoltam.
Ne értsetek félre, szeretem a munkámat, csak azért az ember egy diploma megszerzése után nem arról ábrándozik, hogy ilyen munkákat végezzen. Természetesen hálás vagyok, hogy dolgozhatom, mert nem félek én a munkától… csak azért mégis. Legalább a légkör lenne olyan, hogy szeretném ezt az egészet. Hála a magasságosnak van egy-két főiskolából való barátnőm, ők azért vigasztalni próbálnak, ez tartja bennem a lelket. Hogy mindenki így kezdi, ne búslakodjak. Hamarosan megmutathatom, hogy többet érek én, minthogy egész nap a postát hordjam, és fénymásoljak. Titkon bízok benne, hogy egyszer igazuk lesz…
Egy szép napsütéses kedd délelőtt azonban hívatott a PR főnökség vezetője. Teljesen meg voltam lepődve, mert az nem az én részlegem. Akkor meg minek kell odamennem? Nem értettem az egészet…
A hölgy Carla Cole, nagyon kedves, és készséges volt. Elmondta, hogy tisztában van azzal, hogy mennyit dolgozom, és nagyon meg vannak velem elégedve. Mégis… ebben a formában meg kell, hogy váljunk egymástól. A mai nappal felmondanak nekem… Ez a mondat, mint egy beakadt bakelitlemez játszódott le, újra és újra a fejemben. Nem is nagyon hallottam, amit utána mondott, csak elém tolta a szerződésem felbontásáról szóló dokumentumot, amit én remegő kézzel aláírtam. El voltam keseredve, de rendesen… Egyszerűen nem értettem, hogy a rossz dolgok, miért mindig velem történnek meg?
- Szóval kedves Bella, ez a dolog első része, amiért hívattam… - mosolygott rám kedvesen.
- Első? Van még más is? – lepődtem meg teljesen.
- Igen. Gondolom tudja, hogy én vagyok az, aki kiválasztja azt a szerencsés 10 embert, aki a Száguldó Cirkusz tagja lehet a következő idényre.
- Nem nagyon értem, hogy mire akar kilyukadni Asszonyom. – néztem rá értetlenül.
- Mindjárt megért. Szeretném, ha maga nevét is olvashatnám közöttük. – néztem rá értetlenül - Összefoglalva, szeretném, ha elfogadná az ajánlatunkat, és tagja lenne a Red Bull Racing kiszolgáló személyzetének a Forma 1-ben.
- Hogy én?
- Ha maga Bella Smith, akkor igen… - nevetett rajtam. – Szóval, mit mondd Bella? Elfogadja az ajánlatomat?
- Igen… nagyon szívesen…
Bella Smith vagyok, és második éve dolgozom a Red Bullnál. Előző évet a gyárban töltöttem, mint amolyan mindes. Ahol szükség volt rám, oda osztottak be. Főként iratokat kellett vinnem egyik helyről a másikra, és fogadni a postát, kivinni a címzetteknek, és papírokat fénymásolni. Tipikusan azaz ember voltam ott, aki dolgozik, de ugyanakkor mégis láthatatlan. Végeztem a rám bízott munkát, de mindenki számára észrevehetetlenül. Szerintem sokan azt se tudták, ki vagyok. Néha ez szomorúsággal töltött el. Ez a munka nem arról szól, hogy jössz-mész, tudsz néha beszélgetni az emberekkel… nem így van. Bemész a számodra kijelölt irodába, ahol odaadod a postát, és a kezedbe adják a kézbesítenivalót, és fénymásolásra váró papírhalmot. Volt olyan, hogy egy hétig mást se csináltam, mint fénymásoltam.
Ne értsetek félre, szeretem a munkámat, csak azért az ember egy diploma megszerzése után nem arról ábrándozik, hogy ilyen munkákat végezzen. Természetesen hálás vagyok, hogy dolgozhatom, mert nem félek én a munkától… csak azért mégis. Legalább a légkör lenne olyan, hogy szeretném ezt az egészet. Hála a magasságosnak van egy-két főiskolából való barátnőm, ők azért vigasztalni próbálnak, ez tartja bennem a lelket. Hogy mindenki így kezdi, ne búslakodjak. Hamarosan megmutathatom, hogy többet érek én, minthogy egész nap a postát hordjam, és fénymásoljak. Titkon bízok benne, hogy egyszer igazuk lesz…
Egy szép napsütéses kedd délelőtt azonban hívatott a PR főnökség vezetője. Teljesen meg voltam lepődve, mert az nem az én részlegem. Akkor meg minek kell odamennem? Nem értettem az egészet…
A hölgy Carla Cole, nagyon kedves, és készséges volt. Elmondta, hogy tisztában van azzal, hogy mennyit dolgozom, és nagyon meg vannak velem elégedve. Mégis… ebben a formában meg kell, hogy váljunk egymástól. A mai nappal felmondanak nekem… Ez a mondat, mint egy beakadt bakelitlemez játszódott le, újra és újra a fejemben. Nem is nagyon hallottam, amit utána mondott, csak elém tolta a szerződésem felbontásáról szóló dokumentumot, amit én remegő kézzel aláírtam. El voltam keseredve, de rendesen… Egyszerűen nem értettem, hogy a rossz dolgok, miért mindig velem történnek meg?
- Szóval kedves Bella, ez a dolog első része, amiért hívattam… - mosolygott rám kedvesen.
- Első? Van még más is? – lepődtem meg teljesen.
- Igen. Gondolom tudja, hogy én vagyok az, aki kiválasztja azt a szerencsés 10 embert, aki a Száguldó Cirkusz tagja lehet a következő idényre.
- Nem nagyon értem, hogy mire akar kilyukadni Asszonyom. – néztem rá értetlenül.
- Mindjárt megért. Szeretném, ha maga nevét is olvashatnám közöttük. – néztem rá értetlenül - Összefoglalva, szeretném, ha elfogadná az ajánlatunkat, és tagja lenne a Red Bull Racing kiszolgáló személyzetének a Forma 1-ben.
- Hogy én?
- Ha maga Bella Smith, akkor igen… - nevetett rajtam. – Szóval, mit mondd Bella? Elfogadja az ajánlatomat?
- Igen… nagyon szívesen…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)