Remény a boldogságra 5. fejezet

Felvettem a pólóját, és olyan illata volt, mi Neki. Mélyeket szippantottam belőle, s az érzékeimet teljesen kitöltötte. A szívem ki akart törni a mellkasomból. Próbálkoztam a lecsillapításával, de nem igazán jártam sikerrel. Nem akartam lebuktatni magam, hogy milyen hatással van rám. Tudtam, hogy nem sokáig időzhetek idebenn, mert akkor aggódni fog, így kinyitottam az ajtót, és egyszerre arra kapta a fejét. Már az ágyban feküdt, a tévé is be volt kapcsolva.
- Sokkal jobban áll neked ez a póló, mint nekem. – állapította meg, én meg pirultam.
- Ne hozz zavarba… - mosolyogtam.
- Csak őszinte vagyok. Meg is mondom Christiannak, hogy kötelezővé kell tenni ezt az öltözéket…
- Hogy mindenki úgy nézzen rám, mint most te?
- Akkor azt hiszem ezt az ötletemet elnapolom, s csak akkor lesz kötelező érvényű, amikor kettesben vagyunk. – mosolygott, és a kezét felém nyújtotta, én megfogtam, és maga mellé húzott az ágyba. Ölébe vette a tálcát és falatozni kezdtünk, vagyis egymást etettük, aminek az lett a vége, hogy a milánóinak darabkái Seb pólóján landoltak. Sokat nevettem rajta, ő pedig egy mozdulattal megvált az említett ruhadarabtól, és ezzel belém fojtva a kacarászásomat. Észrevette, hogy elcsendesedtem, és tekintetemmel kerültem őt. Odament a szekrényhez, kivett egy másik pólót, felvette, s visszajött hozzám. A tálcát visszatette az asztalra, és lefeküdt mellém, s felém fordult. Rám nézett…
- Nem akarom, hogy zavarban legyél előttem. – simogatta meg az arcomat. – Nem is tudom szavakba önteni, hogy mennyit jelent nekem, hogy ma itt vagy velem. Nagyon sokat… de félek…
- Mitől?
- Hogy felébredek, és te eltűnsz… rájövök, hogy megint egyedül maradtam…
- Addig maradok, amíg el nem küldesz.
- Az nem fog előfordulni… - nyomott el egy ásítást.
- Majd meglátjuk… de neked aludnod kell, és nekem is…- ásítottam egyet.
Lekapcsolta a tévét, bebújtunk a takaró alá, és leoltotta a villanyt. Ott feküdtem mellette, mégis hiányérzetem volt. Egyszerűen nem ment az alvás, és ahogy hallottam neki sem. Éreztem, hogy mögém csúszik…
- Baj? – suttogta a fülembe.
- Nem… sőt… - suttogtam vissza. Kitapogattam mögöttem a kezét, és a derekamra tettem, ő, pedig szorosan átölelt, és belecsókolt a nyakamba. Beleborzongtam…
- Fázol?
- Nem… - pirultam el, még szerencse, hogy sötét volt, és nem látta. – Jó éjt Seb! – nem akartam, hogy tudja zavarba hozott a puszival, mégis melegség egyre nagyobb lett a mellkasomban.
- Jó éjt Bella! – kaptam még egy puszit a nyakamra, és szorosan hozzám bújt. – Ne haragudj… - lepődtem meg, és felé fordultam.
- Miért? – kapcsoltam villanyt, hogy lássam az arcát. A szemeibe megint szomorúságot láttam. – Miért kellene haragudnom? – simogattam meg az arcát.
- Hogy letámadtalak…