Hírek rólam

Sziasztok!

Nem tudom, hogy így az ünnepek alatt, között, mennyien olvasnak blogokat, közöttük engem is. Nagyon készültem nektek ajándékokkal, azonban ezt a sors kegyetlenül felülírta. 24-én délelőtt kórházba kerültem, és csak ma délután engedtek haza. A karácsonyt is ott töltöttem, ami szomorú volt és kegyetlen...

S az is előfordulhat, hogy holnap vissza kell mennem, így a szilveszter és az új év is lehet ott köszönt rám.

Nem akarom sajnáltatni magam, hiszen az nem én volnék, azonban úgy éreztem, hogy aprócska otthon létem alatt megilletitek, hogy hírt, híreket hallassak magamról, hiszen tudom nem megszokott tőlem, az ily sokáig hallgatás, különösen ünnepekkor.

Szeretnék azonban nektek minden jót kívánni az új esztendőre. Teljesüljenek álmaitok, amiket kitűztetek magatoknak.

BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT KÍVÁNOK MINDENKINEK

Csóközön: szabus

Vágyaink boldogsága

Keserédes boldogság

Hangokat hallottam magam körül, majd lépteket, s egy ajtó becsukódott. Lassan nyitottam ki a szemeimet, hiszen minden porcikám sajogott. Az első pillanatban már megállapítottam, hogy egy kórterembe fekszem. A fejem zsongott, és ahogy felemelten az egyik kezem, jöttem rá, hogy be is van egy része kötve, infúzió és egyéb csövek pedig a karomból lógnak ki.

Nem értettem semmit, azt se tudtam miképp is kerültem ide. Az ajtó újra nyílódott, s egy nővér lépett be rajta. A szemei kikerekedtek, ahogy meglátta, fenn vagyok, majd kedvesen elmosolyodott.

- Jó napot kívánok! Örülök, hogy köztünk van. – mosolygott kitartóan.

- Mi történt? – hangom oly rekedt volt, hogy én is alig ismertem rá.

- Azonnal szólok a doktor Úrnak, hogy felébredt. – azzal már ki is viharzott, s ismét egyedül maradtam.

Habár nem sokáig, mert egy egész csapat fehér köpenyes emberek jöttek be, s mind egyenként be is mutatkozott nekem. Annyira fájt a fejem, hogy képtelen lettem volna mind meg is jegyezni. Megtudtam, hogy doktor Sanchez a kezelőorvosom.

- Teszünk fel egy-két rutin kérdést magának. – nézegette a lapját a kezébe – Hogy hívják?

- Anna Wagner.

- Mikor született?

- 1984. szeptember 16.

- Édesanyja neve?

- Julia Wagner.

- Édesapja neve?

- Matthias Wagner, de ő 7 éve meghalt.

- Családi állapota?

- Hajadon. – észrevettem, hogy két doki összenézett, s valamit sűrűn egy kartonra írtak fel.

- Utolsó kérdésem… egyelőre. Hányadika van ma Anna?

- 2013. március 29, hétfő. – adom meg a választ, s azt hiszem most jött el az én időm.

- Hol vagyok? S mi történt velem? – nézek végig a társaságon, habár nagyon zakatol az agyam.

- Autóbalesete volt, és Zürichben van a Központi Kórház Magánklinikáján. – teljesen összezavarodom.

- Mit kerestem én Svájcban? Nekem Angliában kellett volna lennem Milton Keynesben. Megbeszélésem lesz, fel kell hívnom a főnökömet, hogy késni fogok. – keltem volna fel minden fájdalmam ellenére, azonban az ápolók azonnal odaugrottak.

- Ne aggódjon Anna. – szólt oda kedvesen a kezelőorvosom – Értesítettük a családját, és a főnökeit is, hogy itt tartózkodik nálunk. Nyugodjon meg, és most pihenjen egy kicsit…

***

Ott ültem a kórház folyosóján, és vártam. Szinte szuggeráltam a kórtermének az ajtaját, hogy végre lépjenek ki rajta, s mondják végre azt, hogy minden rendben van, s pár napon belül hazavihetem Őt.

Még elevenen élnek bennem azok a pillanatok, amikor a rendőrség felhívott, s elmondta, hogy balesete volt, a Központi Kórházba vitték. Annyira tudtam, hogy nem kellett volna egyedül elengednem. Átkoztam magam, hiszen valamilyen szinten hibásnak voltam, legalábbis én annak hittem. Ahogy nyílt az ajtó azonnal felpattantam a helyemről.

- Doktor Úr, hogy van a feleségem? – estem szinte neki.

- Uram, velem tudna jönni az irodába, hogy ott tudjunk beszélgetni?

- Természetesen. A többiek is jöjjenek? – nézek a mögöttem csoportosuló családtagjainkra.

- Igen, jó lenne, mert őket is érinti. – néz rám gondterhelten.

Egy közepes méretű irodába megyünk, ahogy mindenki helyet foglal, az orvos úgy kezdi el a mondandóját. Minden sejtem úgy érezte, hogy ez nem lesz jó…

- Őszinte leszek, Önökkel, vannak jó híreim, és vannak kevésbé jó híreim.

- Kezdjük először inkább a jóval. – szólok azonnal közbe.

- A jó hír az, hogy magánál van és kommunikál.

- Mikor láthatom? Mikor mehetek be hozzá? – záporoznak felé a kérdéseim.

- Most jön a rossz, a felesége amnéziás lett. – néz rám.

- Micsoda? – döbbentem meg – Ez nem lehet, ilyen nem fordulhat elő…

- 2 év teljesen kiesett az emlékezetéből. – folytatja, s én teljesen magamba roskadok.

- De vissza fog térni az emlékezete? – faggatja Julia mellettem, miközben azt egyik kezemet fogja.

- Biztos vagyok benne, azonban ehhez nagyon sok szeretetre és türelemre lesz szüksége. Van egy vérrög az agyában, mely elzár majdnem teljesen egy eret. Ez okozza mindezt.

- Van esetleg arra lehetőség, ha meglát minket, akkor emlékezni fog? – teszi fel a kérdését Anya, miközben a másik kezemet szorítja, s bennem egy kis reményt keltve.

- Őszinte leszek, nagyon kevés az esélye. – rázza a fejét a doki – De nem mondom azt, hogy ne próbálják meg.

- Akkor ezek szerint nem emlékszik semmire? Cloéra, az eljegyzésre, az esküvőnkre, az ikrekre, a közös életünkre? Valószínűleg arra sem emlékszik, hogy szeret? – két kezembe temettem az arcomat, úgy éreztem közel állok egy összeomláshoz.

- Megértem Önt, de képzelje el a felesége szemszögét. Két év kiesett neki, teljesen. – magyarázza türelmesen nekem.

- Mondja meg, mit mondjak a gyerekeinknek, hogy miért nem jöhetnek be a saját Anyjukhoz? – teljesen kétségbeestem.

- Azt javaslom, hogy menjenek be hozzá, és utána majd meglátjuk, hogy mi lesz. Ott leszek, hátha nagyon nyugtalan lesz. – bíztatott minket.

- Ön szerint mennyit mondjunk el neki? – teszi fel Apa is a kérdését.

- Meglátjuk, hogy mit vált ki belőle az jelenlétük, aztán meglátjuk. Higgyék el, ez türelemjáték…

***

Kavarogtak a kérdések a fejembe, de sehogy se tudtam rájönni, hogy mit is kereshetek valójában Svájcban. Nem emlékszem, hogy rossz gépre szálltam volna. De ha igen, akkor hol van Axel? Istenem, a kutyám! Kétségbeesve se tudtam sokáig lenni, hiszen nyílt az ajtó, s az orvosom lépett be, de nem egyedül…

- Nézze Anna kik vártak már arra, hogy magához térjen! – mutat maga mögé mosolyogva.

- Anya! – nyugalom áraszt el, ahogy meglátom őt – De jó, hogy itt vagy! – ölelem magamhoz – Brenda nincs veled?

- Kicsim, ő… - dadogja zavartan, miközben a dokit nézi.

- Heikke? Norbert? – lepődök meg – Hát ti? Mit kerestek itt?

- Édesanyádat kísértük el, hogy ne legyen egyedül.

- Köszönöm, hogy mellette voltatok. – mosolyogtam rájuk őszintén.

- Anna – veszi át a szót ismét a doki – van itt még valaki, aki látni szeretné magát.

A fejemet azonnal az ajtóhoz kapom, s egyáltalán nem foglalkoztam a bele nyilalló fájdalommal. A meglepődés, a harag, és a düh keveredett bennem, ahogy ott állt az ágyam mellett.

- Szia Annie. – mosolyog rám, s a szemei csillognak, ahogy engem figyel. Nem hat meg vele, bántott, nagyon.

- Te mégis mi a francot keresel itt? – mennydörögtem.

- Annie… Kicsim… - nyúlna a kezemért, de előbb kapom el.

- Ne Kicsimezz, azt hagyd meg Hannának!!! Sosem voltam az, és nem is leszek!! Egy teljes évig az sem érdekelt mi van velem!! Élek-e vagy halok!! Most meg van képed idejönni, és azt mondani nekem, hogy Kicsim??? – osztottam teljes hangerővel, miközben mindenki teljesen lesokkolva állt előttem.

- Értem… - suttogja, majd lehajtja a fejét, s megtörli az arcát, de én láttam azt a két könnycseppet – Azt hiszem, hogy jobb lesz, ha én most megyek… várnak már otthon…

***

Semmit sem értettem Anyám Heikkével együtt osztott töretlenül, miért beszéltem így Vele. Hiába volt ott az orvos, nem tudta megfékezni őket. Eltelt egy nap, s egy csomó csőtől szabadultam meg. Reggeli után egy nővérke segítségével fel is tudtam kelni az ágyból, habár minden tagom sajogott, nem akartam panaszkodni.

Fürdés, reggeli után egyedül maradtam. A szobámban nem volt televízió, még egy újság sem, amit lapozgatni tudtam volna. A mobiljaim se voltak az éjjeliszekrényen. Egy óra plafonnézegetés után untam meg a dolgot. Egyedül keltem fel, nem akartam segítséget kérni. Szinte vért izzattam, mire két lábon álltam, de megérte. Sokkal jobb érzés volt.

Az ajtóig elbicegtem, majd kinyitottam azt, s körülnéztem. Nem volt senki a folyosón, csak egy kis neszezést hallottam valószínűleg a nővérszobából jöhetett. Velem szembe a folyosón egy kisasztal volt, rajta egy csomó újság, és napilap. Lassan lépkedtem, majd felvettem egy párat, és visszamentem a szobámba.

Büszke voltam magamra, hogy egyedül ennyi mindent meg tudtam tenni. Nem akartam már visszafeküdni, pedig ekkora úttól is eléggé elfáradtam. Ahogy letettem az újságokat a szekrényemre, megakadt valamin a szemem. Azonnal a kezembe vettem ismét.

- Micsoda???? Az nem lehet… 2015. március 29??? Az nem lehet… - a kétségbeesés hullámokban ért el engem. Éreztem, ahogy kiesik a lap a kezemből, a szemeim előtt összefüggéstelen filmkockák kezdtek cikázni. Hallottam valakinek az ordítását, miközben a fájdalom lávaként öntötte el a testemet… aztán sötétség… s végre vége lett…

Lassan nyitottam ki ismét a szemeimet. Az első dolog, akit észrevettem Anya volt, ott ült az ágyam mellett.

- Annie! – ugrott fel szinte, ahogy meglátott, majd az ajtó csukódott is egyszerre.

- Anya… mi történt? – nézek körbe.

- Kislányom, felkeltél, egyedül, majd elájultál. – kezdi zavartan, majd az orvos lép be.

- Anna elmondtam az első szabályt! – komoly a hangja, de nem hat meg vele – Nem kelünk fel egyedül! Nem tartotta be!

- Maga pedig nem mondott nekem igazat! – vágtam vissza – Amnéziám van, ugye?

- Honnan veszi? – lepődik meg.

- Doki! Olvasni tudok. Ahogy megláttam azon az újságon a dátumot… én…

- Mi történt? – kérdezik egyszerre, akkor veszem észre, hogy Heikke és Norbert is itt vannak.

- Képkockák kezdtek peregni a szemeim előtt összefüggéstelenül. Nem értek semmit, de elvárom azt, hogy mindenki őszinte legyen velem. – nézek végig rajtuk.

- Még szinte fel sem ébredt máris parancsolgat! – viccelődik Norbert, s még a dokinak is megrándul a szája széle.

- Szeretném tudni, hogy mi folyik itt. – csendesedek el. A doki egy fecskendőt vesz elő. – Nem lesz rá szükség, nem fogok kiborulni… legalábbis remélem.

- Autóbaleseted volt. – kezdi Anya.

- Ezt én is tudom, de mit kerestem én Zürichben?

- Itt élsz a közelben. – mondja ki félve.

- A közelben? – lepődök meg – Miért költöztem volna én Svájcba?

- Nem egyedül élsz itt…

- Hanem? – nézek rá – Anya ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni, mert tényleg kikészülök!!

- A családoddal élsz itt. – veszi át a szót Heikki, én meg se tudtam szólalni – A férjeddel és a három gyerekeddel.

- Férj, és három gyerek? Hűha… akkor ez azt jelenti, hogy nem emlékszem a családomra.- hajtom le a fejem, próbálok összpontosítani, de nem történik semmi. - Ki a férjem?

- Sebastian…

***

Sziasztok!

Egy kis meglepetés Tőlem Nektek hű Olvasóim, akik mindig kitartottatok mellettem. Ezen történet a jövőben játszódik, így egy kis betekintést nyerhettek főhőseink életének alakulásába. Vannak benne oly dolgok, melyek el vannak mélyen rejtve benne, de nem árulok el többet, minden ki fog szépen derülni.

S, hogy Annie emlékei visszatérnek-e?

Az maradjon az én titkom... :D

Mézeskalács illatú, ajándékbontogatós, békés, szeretetben gazdag, nagyon boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!

Csóközön: szabus

Az otthon melege

3. rész

A dolgokat a fejemben próbáltam összerakni, így arra a következtetésre jutottam, hogy ideje lenne meglátogatnom Hannát, mielőtt eljön hozzánk és patáliát csap ezért is. Nem igazán volt kedvem elmenni hozzá, de tudtam, hogy mindez így helyes.  Mentem volna én, szinte szaladtak volna a lábaim, csak éppen Svájcba, egy bizonyos nőhöz… de azt nem lehetett.

Az öccse minden kérdezés nélkül engedett be az ajtón, majd közölte velem, hogy a nővére már három napja szinte ki sem dugja a fejét a szobájából, és állandóan vagy sír, vagy telefonál. Nem értettem mi is történhetett, így minél előbb a dolgok végére akartam járni. Halkan kopogtam be a számomra nagyon is ismerős ajtón, s egy alig hallható ’Szabad’ után már lépem is be, majd magam után azonnal csuktam be a szerkezetet.

- Szia! – kezdtem tétován – Mi történt? – ültem le azonnal mellé az ágyra, amikor megláttam a kisírt szemeit.

- Semmi. – rázza le a kezeimet, és azonnal törölgetni kezdi az arcát.

- Nem tudsz nekem hazudni. Ismerlek… mi történt? Vagy… tettem valamit? – abban a pillanatban Linda ugrott be, és az, hogy mindent tud.

- Nem! Te nem tettél semmit! – kezd kiabálni velem, én meg ott ültem mellette, mint egy szerencsétlenség.

- A Szüleid? A tesód? – folytatom a faggatózást.

- Sebastian fejezd be! – csattan a hangja – Mindenki jól van! Igen! Mindenki… kivéve én…

- Akkor meséld el. – kérlelem, tudtam, hogy baj van, hiszen nem olyan lány, aki hamar elsírja magát.

- Nem lehet. Nekem ezt nem szabad. – szajkózza, mintha magát akarná meggyőzni.

- Mond el, hátha könnyebb lesz. – győzködöm – Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz.

- Tudom… de akkor sem lehet. – rázza a fejét – Nem tehetem meg ezt veled…

- Velem? – nézek rá nagy szemekkel.

- Igen… én… - kel fel mellőlem, és vesz egy nagy levegőt – Sebastian… én beleszerettem valakibe.

- Micsoda? – abban a pillanatban úgy éreztem, hogy több millió mázsa súlytól szabadultam meg.

- New Yorkban történt. Fogalmam sincsen, hogy mikor, hogyan és miképp, de megtörtént. Ott volt egy srác. Kedves, aranyos, udvarias, és már csak azt éreztem, hogy nem barátként tekintek rá. És azt, hogy veled szembe lelkiismeret furdalásom van. Mert te vagy a párom, ugyanakkor én már azt az érzést nem éreztem. Már nem irántad éreztem azt, hanem egy olyan ember iránt, akit csak pár napja ismertem meg. – darálta szinte egy szuszra, én meg csak Lindára tudtam gondolni, hogy mekkora egy idióta vagyok, s teljesen elkeseredtem.

- Mit vársz tőlem? Most mit mondjak? – tettem fel neki a kérdést mindenféle harag nélkül.

- Kiabálj, veszekedj! Vagy csak csinálj valamit. – könyörgött zokogva.

- Nem kell mellettem maradnod. – kezdtem nyugodt hangon – Nem akarom, hogy boldogtalan legyél. Előbb vagy utóbb, mindez úgyis megmérgezné a kapcsolatunkat. – eldöntöttem, hogy nem beszélek neki Lindáról, hiszen már nem rá tartozik.

A búcsúzáskor az ajtóba csak egy pillanatig éreztem azt az űrt, amely az elmúlt évek elengedése okoz, de amikor kinyitotta előttem az ajtót, ott állt egy srác. Hanna és ő csak nézték egymást. Tudtam, hogy ő az. Már ahogy ránézett, tudtam… mégis csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség… Hanna törte meg a csendet.

- Greg! – nézett rá kikerekedett szemekkel – Te mit keresel itt?

- Én… én nem bírtam tovább! – lépett oda hozzá engem szinte félresöpörve – Hanna én, szeretlek, és nem érdekel, hogy meddig kell várnom rád, míg beszélsz vele, nem érdekel.

- Greg, már beszéltünk. – és ekkora srác rám nézett, és eléggé zavarba jött.

- Hello! – intettem oda, hiszen nekem kezdett ez az egész egyre kínosabb lenni – Azt hiszem, hogy rám már nincs is itt szükség, megyek…

- Seb – lépett egyet felém Hanna – Köszönöm.

- Mit? – lepődtem meg.

- Hogy ennyire könnyedén kezeled ezt a helyzetet. Köszönöm, hogy nem estél neki. – bök a fejével a srác felé.

- Légy boldog Hanna. – búcsúzom el tőle.

- Remélem te is az leszel. – köszön el, majd az ajtó becsukódott mögöttem…

***

Kimiéknél leltem menedékre, kérdés nélkül fogadtak be. Amikor Hannával való beszélgetést követően, hazaértem Anya nem kérdezett semmit, valószínűleg az ábrázatomból sok mindenre tudott következtetni. Szó nélkül segített nekem a pakolásban, majd Apa kivitt a reptérre… sajnáltam őket, hiszen alig látnak, mégis… nem tudtam Heppenheimbe maradni…

Kimiéktől utaztam a következő versenyhétvégére, és tettem a dolgomat, ahogy azt kell. Heikki sem érdeklődött, szinte nagyon szót se váltottam senkivel, csak ha munkáról volt szó. Nem akartam senkinek megnyílni, mert akkor el kellett volna mondanom, hogy mekkora egy idióta is vagyok. Hanna miatt nem keseregtem egy pillanatig sem. Olyan érzés volt a szakításunk, mintha a mellkasomba egy nyomás megszűnt volna, amiről nem is tudtam, hogy ott benn létezik.

Linda azonban már más történet. Lehangolt az a tudat mennyire is ostoba voltam. Ha nem Hozzá mentem volna először, hanem Hannához, akkor tisztázni tudtuk volna előtte a dolgainkat, akkor semmi sem így alakult volna…

Ha lecsukom a szemeimet, még mindig látom a mosolyát, az arcán lévő pírt, ahogy bókolok neki. A ringó csípőjét, a hosszú kecses lábait. A csillogó szemeit… mindent, ami vele kapcsolatos.

Magányos vagyok és egy idióta. Az elkeseredés mocsarában fürdök már napok óta. Szenvedek egy olyan nő után, aki igazából sosem volt még egy pillanatra sem az enyém. Első látásra magával ragadott a szépsége, a bája, a mosolya. Az egész lénye olyan, mintha pont hozzám tartozó lenne… minta csak nekem faragták volna minden porcikáját.

Mindenki azt hiszi, hogy nekünk, pilótáknak könnyű életünk van, mi nem szenvedhetünk oly egyszerű és hétköznapi dologtól, mint a bánat. Hisz, hogy is ismernénk, mikor minden ujjunkra legalább tíz nő jutna… de nekem ezek a nők nem kellenek. Nekem, csak azaz egy kell, aki a napom minden pillanatában a gondolataimba férkőzik…

***

Egykedvűen kapcsolgattam a kezemben lévő távirányítót, de igazából semmi sem kötött le. Próbáltam napok óta úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de igazából semmi sem volt az…

- Na jó, ebből elég! – jelent meg mellettem a finn, majd kikapta a kezemből a távkapcsolót.

- Mit csinálsz? – lepődtem meg – Tévézek!

- Ja, azt látom! Elég ebből a remeteéletből! Úgy viselkedsz, mintha a kezedet vágták volna le! – osztott.

- Én nem viselkedem sehogy. – kértem ki azonnal.

- Ja, látom. Minttu már aggódik érted, és én is – jelentette ki.

- Nem kell értem aggódni, jól vagyok.

- Fogalmam sincs, hogy miért keseregsz egy ilyen csaj után, mint Hanna. – ült le velem szembe.

- Te… te azt, hiszed… - már majdnem felnevettem – azt hiszed, hogy Hanna miatt kesergek? – annyira abszurdnak tűnt így az ő szájából hallani. Vajon mindenki azt hiszi, hogy tényleg ez a bajom? Mindezt egy másodpercre gondolkodóba ejtett.

- Mi mást hihetnénk? – húzta fel a szemöldökeit.

- Ennek az egésznek semmi köze sincsen Hannához. – adtam magyarázatot mielőtt újabb hülye kérdést tesz fel.

- Akkor miért viselkedsz így?

- Kimi… én egy totál idióta vagyok. – öntöm ki a szívemet – Ha előbb beszélek Hannával nincsen ez az egész…

- Lindáról van szó? – néz rám kíváncsian.

- Igen… Ő egy csodálatos nő. Ő olyan más. Vele minden pillanat értékes, és varázslatos. – mesélem neki teljes beleéléssel – Egy totál idióta vagyok.

- Nem cáfolom meg, ugyanis igazad van. Ha tökösebb lettél volna, most nem lenne ez. – néz rám mindent tudóan.

- Tudom, és igazad van. – egyezek bele – De érts meg engem is. Ott volt Hanna… egy hat éves kapcsolatot mégse rúghattam fel hipp-hopp! Hiszen nem is tudtam semmit Lindáról! Csak annyit, hogy csodálatos, kívánatos, varázslatos, és elbővülő!

- Ez mind nem volt elég? – a pillantása inkább érdeklődő, mint vádló – Én, mióta ismerlek sosem beszéltél így Hannáról, mint a kis belsőépítészedről.

- Fogalmam sincs, hogy mi történik velem a közelében… - temetem két kezembe az arcomat – úgy érzem, hogy teljesen kifordulok magamból.

- Asszem erre van egy igen jó szó. – vigyorog rám.

- Igen?

- Szerelmes vagy te ökör! – vigyorog rám továbbra is elégedetten.

- Mi? Én??? Az lehetetlen! Hogy lehetnék már szerelmes? Hiszen nem is ismerem? – ijedek meg.

- Figyelj, ahogy leírtad a kettőtök helyzetét, szerintem a kémia teljességgel működik. – vonja meg a vállait – Akkor meg minek bonyolítod túl a dolgokat? Menj el hozzá és beszéljétek meg.

- De… szerinted meg is fog hallgatni? – esek kétségbe – Hiszen, az emailben is csak az átalakításokra koncentrálódik a beszélgetésünk. Három hete írt utoljára, azóta a kolleganője írogat. Hiába bombázom, nem is jelzi vissza, hogy elolvasta.

- Figyelj, a helyében én se nagyon állnék veled szóba azok után, hogy közölted kapcsolatod van. Miért várod el tőle, hogy még most is kitüntessen a figyelmével?- szegez nekem egy igen jogos kérdést.

- Oké, ebben teljesen igazad van. De mi a biztosíték arra, hogy meg is fog hallgatni?

- Őszintén? – erre csak bólintani tudok – Semmi! De legalább megpróbáltad. Mond el neki, hogy mi a helyzet veled, és miképp is gondolkodsz róla.

- Be vagyok szarva, hogy elutasít. – vallottam be őszintén.

- Tudom. De mi van, ha mégsem?

- Szóval szerinted el kéne mennem hozzá?

- Jézus!! – néz fel a plafonra – Figyelj Seba! Elegem van ezekből a szerelmes drámázásokból! Menj el hozzá és beszéljétek meg! Mit kell ezen túlbonyolítani?

- Rendben, igazad van! – pattanok fel, s az emelet felé veszem az irányt, hogy megfelelően kiöltözhessek. Azonban a lépcső aljából még visszafordulok hozzá – Félsz, ha kiderül a lelkizésünk, s akkor csordul az imidzsed, mi? – vigyorgok rá.

- Na, elmész ám, tudod hová! – vág hozzám vigyorogva egy párnát, de már nem ér el, azonban az emeleten is hallom a nevetését…

***

Az előtt a bizonyos ajtó előtt ácsorgok már percek óta tétován. Hangok szűrődnek ki a lakásból, s így tisztában vagyok vele, hogy odabenn tartózkodik. Próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy mit is akarok neki mondani, és mivel tudom meggyőzni, hogy nekem csakis Ő kell, senki más.

Bizonytalanul kopogok be, azon a szerkezeten, amitől talán a szívem megváltást remél. Léptek zaját hallom meg mögötte, majd kulcs fordul a zárban, s nyílik az ajtó.

- Hello. – köszönt zavartan velem szembe egy fazon. Úgy érzem, mintha jéghideg vízzel öntöttek volna nyakon, a felismerés fájóbb volt, mint valaha… elkéstem. – Segíthetek valamiben? – méregetni kezd, hiszen megszólalni is alig tudok.

- Hello… - nyökögtem ki – én Lindát keresem, de azt hiszem, hogy később majd visszajövök… - lépdeltem el, s eléggé zavarban is voltam.

- Várj! – szó utánam hirtelen, mire azonnal megfordultam – Te… - mutat rám – te vagy Sebastian?

***

Sziasztok!

Ahogy ígértem itt is van az új rész frissen, ropogósan. :D Ebből a történetből még egy rész lesz, és vége. Tudom nem épp rendes tőlem így abbahagyni, de... bízom benne, hogy annál nagyobb lesz a megdöbbenésetek majd.

Sok puszi mindenkinek: szabus

Sorsfordító találkozás

20. rész

Másnap reggel lassan nyitottam ki a szemeimet. Megláttam Őt mellettem feküdni, az aprócska, törékeny teste az enyémhez volt szinte préselődve, földöntúli boldogságot éreztem.

Tegnap este eljött hozzám, és végre beszélgethettünk. Fontos volt mindez azt hiszem mindkettőnknek, hiszen észrevettem, hogy feszélyezve érezte magát Hanna jelenlétében. Nem akartam, hogy butaságokat gondoljon, s csak bízom benne, hogy meg is tudtam győzni Őt. Azonban az, hogy maradt, és velem aludt, bizakodásra ad okot.

Nem kerülte el a figyelmemet az se, ahogy Hanna nézett rá. Tisztában vagyok vele, hogy ő még mindig hiú ábrándokba ringatja magát, és elhiteti a szűk környezetével, hogy mi egyszer még ismét egymásra találunk, s boldogok leszünk újra együtt, mint régen. A nézete miszerint, mi egymásnak vagyunk teremtve, és a sors úgyis így akarja majd…

Hát én nem! Még akkor sem, ha nem találkoztam volna ezzel az angyallal, aki most a karomba fekszik. Valószínűleg tegnap sok minden feltűnt neki, különösen akkor, amikor megfogtam Ellie kis törékeny kezét, s magamhoz húztam Őt.

Amikor Mel elrabolta egy kis vásárlásra, a fiúk nem győztek áradozni róla. Gyönyörű, okos, kedves, vicces, intelligens… igen tudom, és csak bízhatok abban, hogy egyszer majd elmondhatom róla… csak az enyém.

Észlelem, ébredezni kezd mellettem, és azonnal a kezét és az arcát kezdem simogatni, hiszen oly finom, s puha a bőre. A tusfürdőjének eper illata leng még most is körbe, mint egy bűvkör, s tudtam, hogy én ebből nem akarok többet szabadulni. Apró puszikkal halmozom el az arcát, hogy legyen csodálatos az ébredése, mint amilyen nekem volt mellette.

- Jó reggelt… - suttogja még álomittas hangon, majd kinyitja szemeit, melyek ragyogva köszöntenek rám.

- Neked is. – suttogom vissza rekedten, s úgy érzem még nem is voltam ilyen boldog, mint most.

- Mióta vagy fenn? – bújik hozzám szorosan, olyan, mint egy kiscica.

- Nem rég ébredtem fel. Néztem, ahogy alszol. – vallottam színt, habár nagyon tagadni sem akartam előtte.

- Biztos jó elfoglaltság lehetett. – mormolta a nyakamba mosolygós hangon.

- Nem is akartam jobbat keresni…

***

Az egész reggeli alatt úgy éreztem, hogy nem lehet az arcomról levakarni a mosolyt. Melanienak is feltűnt mindez, azonban én hallgattam, és nem mondtam semmit, egy idő után feladta a harcot, és Fabiant kezdte nyúzni valamivel.

A reggeli romjait takarítottam el, amikor két kéz a derekam köré fonódott. Már ettől széles lett az arcomon a mosoly, hiszen tudtam, hogy ki is az.

- Mit szólna hozzá a Szép Hölgy, ha betartanám az ígéretemet, és elrabolnám egy kis kirándulásra? – suttogta a fülembe mézédes hangon.

- Akkor ez a Hölgy csak azt kérdezné, hogy mikor indulunk? – incselkedtem vele, háttal a mellkasának dőlve.

- Amikor csak akarod. – suttogta továbbra is, s a fülem mögé adott egy pille könnyű puszit.

- Mit fognak a többiek szólni ahhoz, hogy lelépünk? – érdeklődtem a karjaiban.

- Anyuék vásárolnak, Fabival meg Melanie marad. Nem fogunk hiányozni nekik hidd el. – a hangja még mindig mosolygós volt.

- Mi lenne, ha – fordultam meg a karjai között, hogy végre láthassam az arcát – készítenék egy-két szendvicset is?

- Az nagyon jó lenne, így legalább nem kell sietni sehová, ha megéheznénk. Teszek be egy pokrócot, meg tollast is. – lelkesedett.

- A kisbusszal megyünk? – próbáltam meg elővenni a legszebb nézésemet.

- Igen, hisz megígértem…

***

Mindet bepakoltunk, majd elindultuk, habár fogalmam sem volt igazából mi is az úti cél, de nem törődtem vele. A nap ragyogóan sütött, így Melanie még indulás előtt a kosarunkba rakott egy naptejet is, nehogy leégjünk. Kapkodtam a fejem a látnivalókban, s nem kellett sokat nézelődnöm, s kiszúrtam egy várat fenn a dombon. Akármennyire is itt laktam a közelben sosem jártam Heppenheimbe. Nem volt rá lehetőségem.

- Gyönyörű… - veszek el a szépségében.

- Starkenburgnak, a mainzi érsekek egykori erős várának romjait láthatod, ott fenn,
335 méter magasan. Ha gondolod holnap elmehetünk oda. – veti fel az ötletet, s tart egy kis idegenvezetést is.

- Hogy szoktál oda felmenni?

- Biciklivel, de mi nem azzal megyünk. – már nyitottam volna ki a számat, amikor közbeszólt – Nagyon meredek, nem neked való. Egy darabig tudunk kocsival menni, onnan pedig gyalog.

- Nem vagyok harmatvirágszál, mint ahogy hiszed. – rosszul esett, hogy gyengének tart.

- Kicsikém… - fogja meg a kezem, mialatt a másik a kormányon nyugodott – sokkal több mindent látunk, ha gyalog megyünk. – biztosított róla – Gondolom, nézelődni szeretnél nem erőnléti edzést tartani? – néz rám egy sunyi mosoly mellett.

- Rendben, igazad van. – egyeztem bele kedvetlenül.

- Valamelyik nap, majd elmegyünk biciklivel a tóhoz, úgy jó lesz? – próbál kedveskedni, valószínűleg látja rajtam, hogy mennyire lázba jöttem a biciklizéstől.

- Igen! – jött vissza a lelkesedésem – Azonban… - estem gondolkodóba látványosan, mert úgy döntöttem, megviccelem – attól, hogy én gyalog megyek, te még jöhetsz biciklivel, és így edzeni is tudsz.

- Héééé!!! – áll félre – Szóval, míg te nézelődsz, én edzek? – mutat magára – Ha… megjegyzem, ha szedtem is fel egy-két kilót, az mind miattad van! – mutat rám nevetve.

- Miattam? – lepődtem meg.

- Igen! – helyeselt lázasan – Istenien főzöl, fogalmam sincs, miképp fogom beadni Heikkinek, hogy nem én tehetek a felszedett kilóimról, hanem te! – vigyorgott szélesen.

- És szerinted ezt el is fogja hinni? – vigyorogtam én is – Azért ha jól emlékszem erőszakkal sosem kellett megtömni! – játszottam ismét a gondolkodót.

- Te szemtelenkedsz velem!

- Én??? – mutattam magamra, de majdnem hangosan felnevettem – Sosem tennék ilyet, egy háromszoros világbajnokkal. – incselkedtem továbbra is.

- Vigyázz Kicsikém! – fenyegetett meg azzal a jellegzetes ujjmozdulattal nevetve – Rajtad fogom tartani mindkét szememet.

- Mond csak Bajnok? – dőltem egy kicsit felé egy széles mosollyal – Ha mindkét szemedet rajtam tartod, akkor ki fogja nézni az utat?

- Úúúú! – esett le neki, hogy bizony most csőbe húztam – Te most határozottam pimaszkodsz velem! És tudd meg Kicsikém, hogy ezért bizony büntetés jár…

***

Sziasztok!

Tudom, hogy mostanában ebből a történetből hozok részeket, remélem ezért nem orroltok meg különösebben rám. Az ihlet nagy úr, de készül már a Vágyaink boldogsága, és Az otthon melege következő része is.

Azonban szeretnék kérni tőletek egy hatalmas dolgot, ami, ahogy nézzük kettő is. Van két, számomra nagyon különleges író, akit figyelmetekbe ajánlanék. Mind a ketten megérdemelnék, hogy rengetegen olvassák őket, és még többen kommentelnék a részeiket. Megtennétek nekem, hogy benéztek hozzájuk? 

Emma blogja: http://thelittleprincebyrose.blogspot.hu/

Bloodorange blogja: http://fightforusf1.blogspot.hu/

Előre is köszönöm.

Csóközön mindenkinek: szabus

Sorsfordító találkozás

19. rész

Halkan kopogtam az ajtón, hiszen nem voltam abban sem biztos, hogy egyáltalán fenn van-e még. Azonban egy határozott ’Gyere be’ bebocsátást nyertem.

- Én csak… - álldogáltam az ajtóban, mialatt Ő az ágyon feküdt pólóban, bokszerben és valószínűleg tévézett – meg szeretném köszönni ezt a napot. Nagyon jól éreztem magam. – húzogattam zavaromban a pizsamámat.

- Gyere ide – nyújtotta felém a kezét, én szó nélkül csuktam be magam mögött az ajtót, és odamentem az ágyhoz.

- Örülök neki, hogy jól érezted magad. – simított végig a kezemen, mire nekem libabőrös lett mindenem ettől az aprócska mozdulattól.

- Nagyon jó fejek a barátaid. – mosolyogtam az emlékeken, s valahogy próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

- Azt hiszem a személyükben kész rajongótáborra leltél. – nevetett Ő is – A végén még félnem kell, hátha valamelyik elrabol tőlem. – éreztem, hogy e mondatára az arcom lángolni kezd.

- Az a lány… - kezdtem félve, hiszen sokáig rágtam magam, hogy egyáltalán felmerjem e hozni – aki odajött hozzánk…

- Hanna, a volt barátnőm. – ad választ a fel nem tett kérdésemre, s bennem egy világ dőlt erre össze. Hiszen ő olyan szép, dekoratív, csinos, divatosan öltözködik, én meg… ó jó ég egy ligában sem játszunk.

- Értem. – úgy éreztem, hogy valami választ adnom kell, de a fejemet lehajtottam, mert nem akartam, hogy lássa a csalódott ábrázatomat.

- Mi a baj? – nyúl azonnal az állam alá, ezzel kényszerítve, hogy ránézzek.

- Semmi… - suttogom – nagyon széplány. – nyögök ki valamit.

- Ja… az ártatlanság megtestesítője. – válaszol merő cinizmussal, én meg továbbra is zavartan pislogok mellette, Ő meg simogatja a kezemet. – Hanna volt az első szerelmem, és egyben az első nő az életemben.

- Nem kell… - kezdem, de a számra teszi az ujját, ezzel belém fojtva a továbbiakat.

- De, kell. Én akarom. – néz rám határozottan, majd arrébb csúszik az ágyon, és megpaskolja a mellette lévő helyet. Szó nélkül ülök fel az ágyra vele szembe, törökülésbe. – Mesélni akarok… róla és rólam.

- Én, nem akarlak faggatni… - folytatom az elsőbb elkezdett mondandómat, azonban megint félbeszakít.

- Nem faggatsz, már nem fáj az, ami akkor történt. – mosolyog rám – Öt évig volt Hanna az életem egyik legmeghatározóbb pontja. Azt hittem, hogy azok az idők sosem érnek véget, azonban a sors néha kegyetlen tud lenni…

Fogalmam sem volt arról, hogy mit is kéne mondanom neki, hiszen nem tudhattam, hogy mi történhetett közöttük, amiért meghozták azt a döntést, hogy külön folytatják az életüket. Az agyam egy rejtett zuga azt szajkózta, hogy még mindig érez iránta valamit.

- Azt hittem, hogy minden tökéletes, neki azonban mindig valami nem volt megfelelő. Mindig valamiért vagy éppen valakiért veszekedni kellett.  – észrevettem, hogy a szemei megváltoztak, gondterhelt lett.

- Valakiért? – lepődök meg, és én magam is alig hiszem el, hogy ez a szó kicsúszott a számon.

- Hanna őrülten féltékeny típus. – vallja be egy nagy sóhaj után. – Igazából ez volt az, amely megmérgezte a kapcsolatukat teljesen. Volt olyan időszak, amikor állandóan ellenőrizgetett. Brittát, Guillt, Heikkit vagy korábban Tommit hívogatta, hogy én tényleg ott vagyok, ahogy azt mondtam neki, nem éppen mással fetrengek valahol. Persze a vége az lett, őket is meggyanúsította, hogy minden bizonnyal falaznak nekem.

 Ahogy egyre többet mesélt fogalmazódott meg bennem az, hogy mennyit is szenvedhetett akkor, ezektől a gyanúsításoktól. Képtelen voltam felfogni miképp is tudhatott annyira koncentrálni, és olyan jól teljesíteni a munkájában, miközben a magánélete romokban hevert.

- Helmut akkoriban meg is jegyezte, mennyire mások vagyunk Lewissal. Ő is akkor egy hatalmas magánéleti válság kellős közepén volt. Őt megviselte a pályán is meglátszott, miközben én egyszerűen koncentrált maradtam. – mesélte tovább.

Nem akartam félbeszakítani, inkább csak hallgatni Őt, és emészteni, amit megoszt velem. Igazából most nyert értelmet bennem az a felismerés, hogy mennyire ostoba voltam, amiért rejtőzködtem előle. Ha már akkor ismertük volna egymást…

- Hosszabb-rövidebb szünetek tarkították a kapcsolatunkat, de nálam telt be egyszer és mindenkorra a pohár. Azt vágta a fejemhez, hogy Brittával minden bizonnyal azért megyek mindenhová, mert évek óta viszonyom van. – sóhajtott nagyot – Sajnáltam Brittát, hiszen neki vőlegénye van. Hanna még képes volt őt is felkeresni, amikor mi éppen versenyhétvégén voltunk, és előadta neki ezt a teóriát. Gondolhatod mi lett a vége – nézett rám egy fél mosollyal az arcán – még a vezetőségnek is magyarázkodnom kellett. Brittát majdnem áthelyezték.  – temette két kezébe az arcát.

- És mi lett a vége? – érintettem meg a kezét, mire Ő rám kapta a tekintetét, és megfogta azt.

- Elegem lett, s szakítottam vele… véglegesen. Persze könyörgött, siránkozott, hogy megváltozik, de nem hittem neki. Nekem nincs szükségem egy olyan nőre, aki nem bízik meg bennem teljesen. – vallotta be – Sosem csaltam meg, még csak eszembe sem jutott úgy nő, míg velem volt.

- Bánod, hogy vége lett?

- Nem, és nem is szeretem már őt. – mintha a fel nem tett kérdésemet ezzel válaszolná meg – Csak… akkor úgy éreztem, mintha egy kissé elveszett lettem volna a nagy világba, ez azonban mára már megváltozott. – néz rám úgy, mintha nekem tudnom kellene, hogy valójában miről is beszél.

- Kérdezhetek valamit? – nézek rá félve.

- Kérdezz bátran. – bíztatott mosolyogva.

- Miért néztél engem annyira a liftben? – a szemei kikerekedtek és tisztában voltam azzal, hogy tudja mire is gondolok pontosan.

- Ki fogsz nevetni… hiszen, oly abszurd, én is ezt tenném.

- Nem értelek, de hidd el sosem nevetnélek ki.

- Én sem értem magam. Így visszanézve oly sorsszerű volt az egész, mintha nekünk találkoznunk kellett volna. – magyarázza teljes beleéléssel, én meg egyre jobban összezavarodok – Veled álmodtam előtte este…

- Velem? – kerekedtek hatalmasra a szemeim.

- Igen… a házamban voltam, otthon Svájcban. A hálószobámba tartottam fel, s mikor beléptem ott ültél az ágyamon, és egy kisbabát tartottál a kezedben…

- Hogy micsodát tartottam a kezemben? – lett a döbbenetem egyre nagyobb.

- Egy babát… egy kisbabát. S mikor megláttál, rám néztél, s elmosolyodtál. Én odaültem melléd, és…

- És? – vártam, hogy folytassa, minden porcikám tudni akarta.

- Ellie… - ült fel az ágyon, s láttam rajta, hogy nagyon tépelődik.

- Sebastian… - kerestem a tekintetét – mond el. Nem fogok elfutni. – bíztattam.

- Biztos? – néz rám nagy kérlelő szemekkel, én csak bólintottam egyet, majd én fogtam meg a kezét. – Megcsókoltalak téged. – a szívem őrült tam-tamba kezdett a gyomromba furcsa bizsergést éreztem ennek a két szónak a hallatán, de vártam, hogy folytassa - A babát befektetted az ágyába, ami ott volt a szobában. Én az ágyra feküdtem, s te egy széles mosollyal bebújtál a karjaim közé…

- Szeretnéd, hogy az álmod valóság legyen? – szerintem ugyanolyan döbbenten nézhettem rá, ahogy Ő énrám. Egyszerűen nem érthettem miképp is csúszhatott ki a számon mindez.

- Mindennél jobban… - suttogja, s nagyon kellett figyelnem, hogy tényleg meg is halljam.

Megérintettem a kezét, mire Ő összefűzte az ujjainkat, és közelebb húzódott hozzám. A másik kezemet a mellkasára fektettem, és az alatt éreztem szívének ütemes dobogását. Egy pillanat műve volt az egész, és máris a karjai között voltam. Kérés és bármiféle kényszer nélkül fontam a karjaimat a nyaka köré, majd a fülemnél hallottam, hogy egy nagyot sóhajt. A szívem majd kiugrott a mellkasomból, az érintése nyomán a bőröm szinte lángra kapott. Ismertetlen érzések kezdtek életre kelni bennem általa… de nem ijedtem meg… bíztam benne.

- Velem maradsz? – suttogja a fülembe, és én nem tudtam mást, mint bólogatni. Képtelen lettem volna megszólalni, hiszen érzések, és érzelmek milliói kezdtek bennem életre és szárnyra kelni.

Lassan dőlt el velem az ágyon, és engem a mellkasára vont, majd átkarolt, és egy nagyon óvatos és finom puszit kaptam a homlokomra. Úgy nézhettem rá, mint aki megerősítést vár, hogy mindent jól csinál-e. Hiszen nekem még minden nagyon új volt. Az érzések, az érintések, a pillantások… és ez a fantasztikus férfi is mellettem…

***

Sziasztok!

Holnap terveztem hozni ezt a részt, azonban ma egy nagyon fontos hírt lett bejelentve a négyszeres világbajnokunk életében.

SEBASTIAN ÉS HANNA KISBABÁT VÁRNAK Y