Az otthon melege

3. rész

A dolgokat a fejemben próbáltam összerakni, így arra a következtetésre jutottam, hogy ideje lenne meglátogatnom Hannát, mielőtt eljön hozzánk és patáliát csap ezért is. Nem igazán volt kedvem elmenni hozzá, de tudtam, hogy mindez így helyes.  Mentem volna én, szinte szaladtak volna a lábaim, csak éppen Svájcba, egy bizonyos nőhöz… de azt nem lehetett.

Az öccse minden kérdezés nélkül engedett be az ajtón, majd közölte velem, hogy a nővére már három napja szinte ki sem dugja a fejét a szobájából, és állandóan vagy sír, vagy telefonál. Nem értettem mi is történhetett, így minél előbb a dolgok végére akartam járni. Halkan kopogtam be a számomra nagyon is ismerős ajtón, s egy alig hallható ’Szabad’ után már lépem is be, majd magam után azonnal csuktam be a szerkezetet.

- Szia! – kezdtem tétován – Mi történt? – ültem le azonnal mellé az ágyra, amikor megláttam a kisírt szemeit.

- Semmi. – rázza le a kezeimet, és azonnal törölgetni kezdi az arcát.

- Nem tudsz nekem hazudni. Ismerlek… mi történt? Vagy… tettem valamit? – abban a pillanatban Linda ugrott be, és az, hogy mindent tud.

- Nem! Te nem tettél semmit! – kezd kiabálni velem, én meg ott ültem mellette, mint egy szerencsétlenség.

- A Szüleid? A tesód? – folytatom a faggatózást.

- Sebastian fejezd be! – csattan a hangja – Mindenki jól van! Igen! Mindenki… kivéve én…

- Akkor meséld el. – kérlelem, tudtam, hogy baj van, hiszen nem olyan lány, aki hamar elsírja magát.

- Nem lehet. Nekem ezt nem szabad. – szajkózza, mintha magát akarná meggyőzni.

- Mond el, hátha könnyebb lesz. – győzködöm – Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz.

- Tudom… de akkor sem lehet. – rázza a fejét – Nem tehetem meg ezt veled…

- Velem? – nézek rá nagy szemekkel.

- Igen… én… - kel fel mellőlem, és vesz egy nagy levegőt – Sebastian… én beleszerettem valakibe.

- Micsoda? – abban a pillanatban úgy éreztem, hogy több millió mázsa súlytól szabadultam meg.

- New Yorkban történt. Fogalmam sincsen, hogy mikor, hogyan és miképp, de megtörtént. Ott volt egy srác. Kedves, aranyos, udvarias, és már csak azt éreztem, hogy nem barátként tekintek rá. És azt, hogy veled szembe lelkiismeret furdalásom van. Mert te vagy a párom, ugyanakkor én már azt az érzést nem éreztem. Már nem irántad éreztem azt, hanem egy olyan ember iránt, akit csak pár napja ismertem meg. – darálta szinte egy szuszra, én meg csak Lindára tudtam gondolni, hogy mekkora egy idióta vagyok, s teljesen elkeseredtem.

- Mit vársz tőlem? Most mit mondjak? – tettem fel neki a kérdést mindenféle harag nélkül.

- Kiabálj, veszekedj! Vagy csak csinálj valamit. – könyörgött zokogva.

- Nem kell mellettem maradnod. – kezdtem nyugodt hangon – Nem akarom, hogy boldogtalan legyél. Előbb vagy utóbb, mindez úgyis megmérgezné a kapcsolatunkat. – eldöntöttem, hogy nem beszélek neki Lindáról, hiszen már nem rá tartozik.

A búcsúzáskor az ajtóba csak egy pillanatig éreztem azt az űrt, amely az elmúlt évek elengedése okoz, de amikor kinyitotta előttem az ajtót, ott állt egy srác. Hanna és ő csak nézték egymást. Tudtam, hogy ő az. Már ahogy ránézett, tudtam… mégis csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség… Hanna törte meg a csendet.

- Greg! – nézett rá kikerekedett szemekkel – Te mit keresel itt?

- Én… én nem bírtam tovább! – lépett oda hozzá engem szinte félresöpörve – Hanna én, szeretlek, és nem érdekel, hogy meddig kell várnom rád, míg beszélsz vele, nem érdekel.

- Greg, már beszéltünk. – és ekkora srác rám nézett, és eléggé zavarba jött.

- Hello! – intettem oda, hiszen nekem kezdett ez az egész egyre kínosabb lenni – Azt hiszem, hogy rám már nincs is itt szükség, megyek…

- Seb – lépett egyet felém Hanna – Köszönöm.

- Mit? – lepődtem meg.

- Hogy ennyire könnyedén kezeled ezt a helyzetet. Köszönöm, hogy nem estél neki. – bök a fejével a srác felé.

- Légy boldog Hanna. – búcsúzom el tőle.

- Remélem te is az leszel. – köszön el, majd az ajtó becsukódott mögöttem…

***

Kimiéknél leltem menedékre, kérdés nélkül fogadtak be. Amikor Hannával való beszélgetést követően, hazaértem Anya nem kérdezett semmit, valószínűleg az ábrázatomból sok mindenre tudott következtetni. Szó nélkül segített nekem a pakolásban, majd Apa kivitt a reptérre… sajnáltam őket, hiszen alig látnak, mégis… nem tudtam Heppenheimbe maradni…

Kimiéktől utaztam a következő versenyhétvégére, és tettem a dolgomat, ahogy azt kell. Heikki sem érdeklődött, szinte nagyon szót se váltottam senkivel, csak ha munkáról volt szó. Nem akartam senkinek megnyílni, mert akkor el kellett volna mondanom, hogy mekkora egy idióta is vagyok. Hanna miatt nem keseregtem egy pillanatig sem. Olyan érzés volt a szakításunk, mintha a mellkasomba egy nyomás megszűnt volna, amiről nem is tudtam, hogy ott benn létezik.

Linda azonban már más történet. Lehangolt az a tudat mennyire is ostoba voltam. Ha nem Hozzá mentem volna először, hanem Hannához, akkor tisztázni tudtuk volna előtte a dolgainkat, akkor semmi sem így alakult volna…

Ha lecsukom a szemeimet, még mindig látom a mosolyát, az arcán lévő pírt, ahogy bókolok neki. A ringó csípőjét, a hosszú kecses lábait. A csillogó szemeit… mindent, ami vele kapcsolatos.

Magányos vagyok és egy idióta. Az elkeseredés mocsarában fürdök már napok óta. Szenvedek egy olyan nő után, aki igazából sosem volt még egy pillanatra sem az enyém. Első látásra magával ragadott a szépsége, a bája, a mosolya. Az egész lénye olyan, mintha pont hozzám tartozó lenne… minta csak nekem faragták volna minden porcikáját.

Mindenki azt hiszi, hogy nekünk, pilótáknak könnyű életünk van, mi nem szenvedhetünk oly egyszerű és hétköznapi dologtól, mint a bánat. Hisz, hogy is ismernénk, mikor minden ujjunkra legalább tíz nő jutna… de nekem ezek a nők nem kellenek. Nekem, csak azaz egy kell, aki a napom minden pillanatában a gondolataimba férkőzik…

***

Egykedvűen kapcsolgattam a kezemben lévő távirányítót, de igazából semmi sem kötött le. Próbáltam napok óta úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de igazából semmi sem volt az…

- Na jó, ebből elég! – jelent meg mellettem a finn, majd kikapta a kezemből a távkapcsolót.

- Mit csinálsz? – lepődtem meg – Tévézek!

- Ja, azt látom! Elég ebből a remeteéletből! Úgy viselkedsz, mintha a kezedet vágták volna le! – osztott.

- Én nem viselkedem sehogy. – kértem ki azonnal.

- Ja, látom. Minttu már aggódik érted, és én is – jelentette ki.

- Nem kell értem aggódni, jól vagyok.

- Fogalmam sincs, hogy miért keseregsz egy ilyen csaj után, mint Hanna. – ült le velem szembe.

- Te… te azt, hiszed… - már majdnem felnevettem – azt hiszed, hogy Hanna miatt kesergek? – annyira abszurdnak tűnt így az ő szájából hallani. Vajon mindenki azt hiszi, hogy tényleg ez a bajom? Mindezt egy másodpercre gondolkodóba ejtett.

- Mi mást hihetnénk? – húzta fel a szemöldökeit.

- Ennek az egésznek semmi köze sincsen Hannához. – adtam magyarázatot mielőtt újabb hülye kérdést tesz fel.

- Akkor miért viselkedsz így?

- Kimi… én egy totál idióta vagyok. – öntöm ki a szívemet – Ha előbb beszélek Hannával nincsen ez az egész…

- Lindáról van szó? – néz rám kíváncsian.

- Igen… Ő egy csodálatos nő. Ő olyan más. Vele minden pillanat értékes, és varázslatos. – mesélem neki teljes beleéléssel – Egy totál idióta vagyok.

- Nem cáfolom meg, ugyanis igazad van. Ha tökösebb lettél volna, most nem lenne ez. – néz rám mindent tudóan.

- Tudom, és igazad van. – egyezek bele – De érts meg engem is. Ott volt Hanna… egy hat éves kapcsolatot mégse rúghattam fel hipp-hopp! Hiszen nem is tudtam semmit Lindáról! Csak annyit, hogy csodálatos, kívánatos, varázslatos, és elbővülő!

- Ez mind nem volt elég? – a pillantása inkább érdeklődő, mint vádló – Én, mióta ismerlek sosem beszéltél így Hannáról, mint a kis belsőépítészedről.

- Fogalmam sincs, hogy mi történik velem a közelében… - temetem két kezembe az arcomat – úgy érzem, hogy teljesen kifordulok magamból.

- Asszem erre van egy igen jó szó. – vigyorog rám.

- Igen?

- Szerelmes vagy te ökör! – vigyorog rám továbbra is elégedetten.

- Mi? Én??? Az lehetetlen! Hogy lehetnék már szerelmes? Hiszen nem is ismerem? – ijedek meg.

- Figyelj, ahogy leírtad a kettőtök helyzetét, szerintem a kémia teljességgel működik. – vonja meg a vállait – Akkor meg minek bonyolítod túl a dolgokat? Menj el hozzá és beszéljétek meg.

- De… szerinted meg is fog hallgatni? – esek kétségbe – Hiszen, az emailben is csak az átalakításokra koncentrálódik a beszélgetésünk. Három hete írt utoljára, azóta a kolleganője írogat. Hiába bombázom, nem is jelzi vissza, hogy elolvasta.

- Figyelj, a helyében én se nagyon állnék veled szóba azok után, hogy közölted kapcsolatod van. Miért várod el tőle, hogy még most is kitüntessen a figyelmével?- szegez nekem egy igen jogos kérdést.

- Oké, ebben teljesen igazad van. De mi a biztosíték arra, hogy meg is fog hallgatni?

- Őszintén? – erre csak bólintani tudok – Semmi! De legalább megpróbáltad. Mond el neki, hogy mi a helyzet veled, és miképp is gondolkodsz róla.

- Be vagyok szarva, hogy elutasít. – vallottam be őszintén.

- Tudom. De mi van, ha mégsem?

- Szóval szerinted el kéne mennem hozzá?

- Jézus!! – néz fel a plafonra – Figyelj Seba! Elegem van ezekből a szerelmes drámázásokból! Menj el hozzá és beszéljétek meg! Mit kell ezen túlbonyolítani?

- Rendben, igazad van! – pattanok fel, s az emelet felé veszem az irányt, hogy megfelelően kiöltözhessek. Azonban a lépcső aljából még visszafordulok hozzá – Félsz, ha kiderül a lelkizésünk, s akkor csordul az imidzsed, mi? – vigyorgok rá.

- Na, elmész ám, tudod hová! – vág hozzám vigyorogva egy párnát, de már nem ér el, azonban az emeleten is hallom a nevetését…

***

Az előtt a bizonyos ajtó előtt ácsorgok már percek óta tétován. Hangok szűrődnek ki a lakásból, s így tisztában vagyok vele, hogy odabenn tartózkodik. Próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy mit is akarok neki mondani, és mivel tudom meggyőzni, hogy nekem csakis Ő kell, senki más.

Bizonytalanul kopogok be, azon a szerkezeten, amitől talán a szívem megváltást remél. Léptek zaját hallom meg mögötte, majd kulcs fordul a zárban, s nyílik az ajtó.

- Hello. – köszönt zavartan velem szembe egy fazon. Úgy érzem, mintha jéghideg vízzel öntöttek volna nyakon, a felismerés fájóbb volt, mint valaha… elkéstem. – Segíthetek valamiben? – méregetni kezd, hiszen megszólalni is alig tudok.

- Hello… - nyökögtem ki – én Lindát keresem, de azt hiszem, hogy később majd visszajövök… - lépdeltem el, s eléggé zavarban is voltam.

- Várj! – szó utánam hirtelen, mire azonnal megfordultam – Te… - mutat rám – te vagy Sebastian?

***

Sziasztok!

Ahogy ígértem itt is van az új rész frissen, ropogósan. :D Ebből a történetből még egy rész lesz, és vége. Tudom nem épp rendes tőlem így abbahagyni, de... bízom benne, hogy annál nagyobb lesz a megdöbbenésetek majd.

Sok puszi mindenkinek: szabus