Száguldó örvény

Kedves Olvasóim!

Ne haragudjatok, hogy ennyit késett az új rész, igazából már egy részét megírtam, aztán a végén mégis változtattam egy kicsit. A szemszög-váltás nem csak egy részre szólt. Most egy darabig a finn "szemén" keresztül látjuk a történet alakulását.
Bízom benne, hogy így is elnyeri a tetszéseteket, és nem lett nagyon túlzó vagy nyálas, de bármilyen kritikát nagyon szívesen fogadok.
Hel abban igazad van, hogy az örvény beszippantott minket, de ki hogy kerül ki belőle, az még titok...

20. rész

A nappaliban voltunk ismét, de ahogy néztem Seb csak ült a kanapén, és nézett ki a fejéből. Egyáltalán nem itt járt. Tisztában voltam vele, hogy valahogy elő kell keríteni Adát, csak nem tudtam miként is kéne mindezt Seb tudomására hozni úgy, hogy ne boruljon ki ennél is jobban. Tanácstalanul Tommira néztem, aki szintén aggódó szemekkel nézte barátját.

- Kimiék mondták, hogy két hónapja nem adott életjelet magáról. – kezdte a volt edző.

- Mit számít mindez? – a német hangja teljesen érzelemmentes volt, s ez egy kicsit megijesztett.

- Sokat! A fiúk azt mondták, hogy a jelenlegi címét csak te tudod…

- És mit vártok tőlem??? – akadt ki megint – Hogy odamegyek hozzá, és könyörögni fogok neki???

- Mi csak látni szeretnénk, hogy jól van-e. Neked nem kell odajönnöd. – próbáltam meg én is nyugodt maradni.

- Eszem ágában sem lenne odamenni! – vetette oda sötét pillantással – Nem akarom végignézni, hogy mással fetreng az ágyban. Abban az ágyban, ahol velem… - de nem fejezte be, inkább a karjaival körbeölelte magát, és az arca fájdalmasan eltorzult.

- Nem hinném, hogy mással van együtt. – védtem meg azonnal Adát.

- Honnan tudod? – kelt fel a kanapéról, és szinte nekem esett – Nem tudsz róla semmit!!! A telefont se veszi fel neked, akkor meg honnan tudod, hogy nem fetreng mással valahol???

- Seb ne beszélj így Adáról! – csattant Heikki hangja. Mindenki megdöbbent, hiszen kényesen ügyeltünk az utóbbi időben arra, hogy ezt a nevet még véletlenül sem ejtjük ki. Seb arca fájdalmas grimaszba torzult, és szinte visszazuhant a kanapéra. Elképzelésem sem volt arról, hogy mit érezhet.

- Én… én… csak egyszerűen… - dőlt előre, és két kezébe temette az arcát, mélyeket lélegzett. Tudtam, hogy megint nagyon közel van az újabb kiboruláshoz. Szinte pengeélen táncoltunk. A kanapé elé az asztalra ültem le, és megfogtam a vállát.

- Figyelj ide Seb. Csak egy cím kell, nem több. Ígérem, ha azt szeretnéd, soha többé nem fogom felhozni neked mindezt, csak ezt az egyet tedd meg. – győzködtem.

- Adj egy papírt és egy tollat. – szólalt meg kásás hangon. Azonnal a kezébe adtam, mire írni kezdett.

- Én azért eléggé aggódom Adáért! – fűzte tovább Heikki. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy megfojtom a srácot, amikor…

- Miért mondod ezt? – fordult felé Mark, az edzőm.

- Britta a napokba mesélte, hogy folyamatosan hívogatja, de semmi! Mint akit a föld nyelt el! – sóhajtott nagyot – Ő is aggódik…

- Kösz Seb! – érintettem meg a vállát, amikor a papírt a kezembe adta. Szinte egyszerre pattantunk fel a többiekkel, és azonnal az ajtó felé tartottunk.

- Kimi… - szólalt meg a német, mire én azonnal megpördültem.

- Mond… - néztem rá, a többiekkel már a kocsiban voltak. Nem akartunk egy percet sem elvesztegetni.

- Én is mehetek? – kérdezte halk hangon, ha nem figyelek eléggé valószínűleg meg sem hallom.

- Persze… - döbbentem meg.

- Sietek! – indult el azonnal a lépcső felé.

- Nyugi Haver… téged megvárunk…

***

Londonból kifele tartva már azon kattogott az agyam, mi lesz akkor, ha nem találjuk a megadott címen Adát. Még az sem érdekelt volna jelenleg, ha Sebnek igaza lenne, és mással találnánk meg, csak jól legyen! Habár tudtam, hogy az egész feltételezés őrültség… nálam jobban ezt senki sem tudja…

Egy kocsival mentünk, én vezettem, míg Seb ült mellettem. Az egyik keze a combján volt, de az remegett folyamatosan, míg a másik… idegességében a körmét rágta. Ilyet sem láttam tőle. Hirtelen Ada szavai visszahangoztak a fejemben: „Fogalmad sincs arról, milyen az, amikor szeretünk valakit! Amikor minden nap hálát adok az égnek, hogy van nekem, mert így van értelme az életemnek!”

A következő pillanatban már azt vettem észre, hogy a kilométeróra a 180-nál jár. Azonnal visszább vettem mielőtt megbüntetnek gyorshajtásért…

Valamilyen szinten hibásnak érezem magam, a kialakult helyzet miatt. Évek óta tisztában vagyok azzal, hogy mi folyik Ada körül, mégsem tettem semmit! Könnyebb volt hátradőlni, és csak szemlélője lenni a dolgoknak, ahelyett, hogy beavattam volna Sebet. Biztos egy ideig haragudott volna rám Ada ezekért, de a német majd kiengesztelte volna, és nem fajultak volna ennyire el a történések.

Fogalmam sincs, miképp is lesz ezután. Mi lesz akkor, ha üres lesz a lakás… mert akkor valószínűleg vagy elmenekült… vagy jobb abba bele sem gondolni…

Milton Keynes táblát nagyon gyorsan elértük, köszönhető volt ez annak is, hogy nem igazán figyeltem a közlekedési szabályok betartására. A GPS gyorsan elnavigált a házhoz, ahol megálltam.

Sebre néztem, aki nagyokat nyelt, mialatt szótlanul az épületet bámulta. Fogalmam sem lehet arról, hogy igazából most mi mehet végbe benne…

Lassan sétáltunk fel a megfelelő emeletre. Senki sem szólalt meg, inkább mindenki a gondolataiba mélyedt bele. Seb azonban megállt egy fehér ajtó előtt.

- Itt vagyunk… - szólalt meg halkan.

- Akkor most mi legyen? – nézett rám Tommi – Becsengessünk? – mire feltette a kérdését, én már a kis szerkentyű gombját nyomkodtam.

Vártunk… a csend azonban túl nagy volt… és egyre nyomasztóbb lett. A gyomrom diónyira zsugorodott attól a gondolattól, hogy nincs itthon… pedig minden jel erre utalt.

- Azt hiszem, nincs itthon. – szólalt meg Mark mellettem, amire már én is rájöttem.

- De így hogy jutunk be? – tette fel, a mindenki számára foglalkoztatott kérdést Heikki.

- Nem tudom. – ráztam a fejem lemondóan.

- Nekem van kulcsom. – szólalt meg halkan a német és máris a zsebében kezdett turkálni. Mindenki nagy szemekkel nézett rá – Még úgy kaptam… - magyarázta zavartan, mialatt a kulcslyukba fordította el a kis tárgyat.

Csendben követtük őt. A lakás kihalt volt, és csendes. A legnagyobb félelmem vált ezzel valóra. Tudtam, hogy éppen itt az ideje annak, hogy Sebnek elmondjam az igazat… de féltem. Itt ebben a lakásban… ahol még a parfümjét is érezni lehet… mindenhol ott van a keze nyoma…

Sebet figyeltem, aki nagy szemekkel nézett körbe… a szája széle közbe megremegett. Nem gondoltam volna, hogy ennyire szerelmes… hogy azok az érzések, melyeket Ada iránt táplál ennyire mélyről jövőek… és igazak. Mindnyájan felkaptuk a fejünket, amikor a csengő megszólalt…

Száguldó örvény

Kedves Olvasóim!

Nagyon örülök annak, hogy ennyien megajándékoztatok a hozzászólásaitokkal! A múltkori részről még annyit, hogy nem én írtam a verset, de egy kicsit átírtam, hogy jobban passzoljon a részhez.
Meghoztam nektek a beígért meglepetést! Érdekel, hogy ti miképp is látjátok majd a történet ezen fordulatváltozását! Nem akarlak nagyon elborzasztani titeket, de bízom abba, hogy elnyeri tetszéseteket!

II. fejezet: Kimi

19. rész

2 hónap telt el, mióta Ada elment, vagyis eltűnt. Seb az elején még próbálta nagyon tartani magát, de ez a légvár szépen, lassan teljesen széthullott körülötte. Azt hitte, hogy nem látjuk meg rajta, hogy mennyire megviselte Ada távozása. Az elején még próbálkozott, de ma már nem is akarja elrejteni összetört szívét.

Semmi másról nem lehet vele beszélni, csakis a munkáról. Adát azóta nem hozta szóba, s mi is csak egyszer próbálkoztunk vele, akkor is kidobott mindnyájunkat a házából azzal, ha csak a lányról vagyunk hajlandóak beszélni, akkor takarodjunk mi is el az életéből.. Heikke, az anyukája is egyre-jobban aggódik érte, amit megértek, és ami a valóság…

Én is aggódom, de nagyon. Semmivel sem foglalkozik. Enni is talán csak azért eszik, hogy legyen ereje az edzéseken és a versenyeken. Ez a kettő tartja életben… és egy emlékkép… egy lányról…

Ha edzünk, akkor is olyan, mint egy megszállott. Tegnap hiába szóltunk már hárman is, nem hagyta abba, és a vége az lett, hogy összeesett a futógépen. Heikki nem tud rá hatni, és a helyzetet sem tudja kezelni. Hiába ismerem én már régebb óta, számomra is ez az arca eddig rejtve volt.

Mark, az edzőm is hiába beszél neki, nem hallgat meg senkit. Ha nincs a gyárban, és épp nem edzünk, akkor Svájcban kuksol, a házában, mint egy remete. Fogalmam sincs, hogy mióta nem volt otthon, de nem akar hazamenni. Ha tehetné, szerintem egész nap csak a négy fal között lenne, és nézne ki a fejéből.

Mark szerint ez már depresszió, és tudom, hogy igaza van. Azonban Seb annyira makacs, és önfejű, hogy sosem kérne segítséget. Neki egy emberre lenne szüksége, de ő egyszerűen eltűnt. Hiába hívom, folyamatosan ki van kapcsolva. Írtam emailt, nem reagál. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy Adának ennyit jelentett a Kölyök…

Fogalmam sincs, hogy hol is kereshetném, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy folyamatosan költözött… az utolsó címét még én sem tudom, csak a Kölyök, de ő mélyen hallgat. Úgy érzem, hogy én is csődöt mondtam, mint barát. Nem tettem meg mindent… pedig tudom az igazat, de nem mondhatom el ennek a srácnak, mert akkor azzal adnám meg neki a végső kegyelemdöfést. Nem mondhatom el neki, hogy Ada szerette… mert igenis szerette!! Különben nem borult volna ki annyira, amikor Seb elküldte az életéből…

- Kimi azt hiszem, tennünk kell valamit, mert ez így nem mehet tovább. – lépett mellém Heikki.

- Én is azt hiszem, hogy éppen itt az ideje, hogy tegyünk valamit, különben ez a Kölyök teljesen tönkremegy. – jegyeztem meg szárazon.

- De mond meg, mit tudnánk tenni? – néz rám Mark is kétségbeesve.

- Azt hiszem, hogy telefonálok egyet… - keltem fel a nappali kanapéjáról és a teraszra mentem.

Nem tudtam, hogy sikerrel járok-e, csak bízni. Bízni abban, hogy talán ő segít kirángatni Sebet ebből az egész helyzetből. A névjegyzékbe megkerestem a számát, és azonnal tárcsáztam. Kicsengett, hamar fel is vette.

- Szia Kimi, mi újság? – szólt bele nagy örömmel.

- Nem kertelek, nagy baj van. – sóhajtottam.

- De mi történt? – fakadt ki – Sebbel van valami? Vagy veled?

- Seb. – mondtam egy szóval a lényeget.

- De mi történt? Megsérült? Beteg? - sorolta azonnal aggódó hangon a kérdéseket.

- Ide kellene jönnöd, de azonnal. Ez nem telefontéma. – sürgettem.

- Ott van Heikki, miért kellenék én? – lepődött meg.

- A barátja vagy, és most azokra van a legnagyobb szükség. Értsd meg, ide kell jönnöd. – győzködtem.

- Rendben, megpróbálok mindent elintézni, és remélem, holnap ott is vagyok már. – pörgött egyszerre.

- Rendben, de siess. – tettem le a telefont. Feleslegesnek éreztem bármiféle köszöngetést, hiszen bíztam benne, hogy holnap már itt lesz.

***

Másnap is szinte ugyanúgy ültünk a nappaliban, és vártunk. Igazából még én sem tudtam, hogy mire. Tisztában voltam azzal, hiába is érkezik meg ma, nem fog semmi megváltozni… hiszen nem tudjuk visszaadni azt az embert, akire most a legnagyobb szükség lenne.

- Kimi… megjött. – szólalt meg Mark az ablak előtt és én azonnal felpattantam a helyemről, és az ajtóhoz rohantam. Kivágtam az ajtót, de ő már ott állt előttem. A szemei kikerekedtek, ahogy maglátott engem, majd belépett, de az arca nem tudta elfedni az érzelmeket, ahogy meglátta a többieket.

- Mi… mi történt? – torpant meg, s én csak becsuktam mögötte az ajtót. Tudtam, hogy most jött el az ideje annak, hogy elmondjam a többieknek az igazságot.

- Menjünk a konyhába… el kell mondanom valamit…

Pár óra múlva az egész társaság lehajtott fejjel, gondterhelten ülte körül az asztalt. Nem tudtam, hogy igazából mit is mondhatnék… már mindent tudnak… legalábbis azt, amit én…

- Kimi… - szólalt meg Tommi rekedten – lelkiismeret furdalásom van. Annyiszor veszekedtem Adával, amiért csak játszik Sebbel.

- Szerette Sebast… nagyon. - osztottam meg vele a nézetemet – Csak egyszerűen túl makacs. Azt hiszi, hogy mindenki magára hagyja a bajban. Pedig ez nem így van. Bahreinbe még azt mondta este a gépen, hogy elmond mindent a Kölyöknek. Fogalmam sincs, hogy mi változott meg, de azóta Seb teljesen magába zárkózott. Nem beszél arról a napról. Nem mondja el, hogy miért dobta ki.

- Mi van akkor, ha Ada nem mondta el neki – mutatott Mark az emelet felé – az igazat? Ha valamin összevesztek, és ő egyszerűen kihátrált?

- Ezen már én is gondolkodtam. – vallottam be.

- Seb azt mondta nekem – kezdte Heikki – hogy bevallja Adának az érzéseit. Miután nyert ezt monda nekem, és én is helyeseltem mindezt.

- Így már minden világos – sóhajtottam nagyot – Ada egyszerűen pánikszerűen fél attól, amit úgy hívnak, hogy szerelem. - ültünk még egy darabig szótlanul, mindenki próbálta a hallottakat emészteni, egészen addig…

- Sziasztok. – nézett ránk meglepődve a házigazda – Na, sikerült kibeszélni? – váltott a hangja gúnyba – Látom már Tommit is idehívtátok.

- Szörnyen nézel ki. – szólalt meg kemény hanggal a volt edző.

- Óóóó… köszi, jól vagyok. – a hangja merő gúny volt – Biztos nagyon kemény az edzésprogramom, talán azért van. – öntött magának egy pohár vizet - Miért jöttél? – vetette oda.

- Mert a barátomnak tartalak. És látom, hogy baj van.

- NINCS SEMMI BAJOM! – csattant a pohár a pulton, és ezer darabra tört.

- Látom, azért viselkedsz idegbeteg módon. - Tommi hangja még mindig nagyon kemény volt, kicsit irigyeltem érte.

- Miért??? Szerinted mégis hogy kéne viselkednem??? – lépett közelebb, szinte láttam, hogy támadóállást vesz fel, így azonnal Seb mögé mentem.

- Ezzel a gyerekes viselkedéssel nem fogod visszakapni! – kelt fel a volt edző is a székről – Inkább csak elborzasztod magadtól!!

- Mit tudsz te erről??? Hmmmm??? SEMMIT!! – ordította el magát – Szépen leléptél, a francokat is érdekelt téged az én magánéletem!! – láttam, szinte izzott a dühtől, de a szemeiben már a könny csillogott – Visszamentél Finnországba, hogy kényed-kedvedre fektess meg pár csajt!!

- Azt se tudod, hogy miről beszélsz! – nevetett Tommi.

- Hogy én… hogy én nem tudom… DE IGENIS TUDOM, HOGY MIRŐL BESZÉLEK!!! – ordított magából kikelve – Fogalmad sincs milyen érzés, amikor nem kellesz!!! Elhagytál te, majd Ő is!!! Szerinted mégis hogy kéne viselkednem???? Mintha nem TÖRTÉNT VOLNA SEMMI?????

- A világon rengeteg ember szenved Seb, nem kell mártírt játszanod!!! – csattant Tommi hangja. Ezen én is meglepődtem.

- Én nem… én nem játszom… - láttam, ahogy a kezével a szívéhez kap, majd a háta meggörnyedt. Szinte úgy kaptam utána, hogy ne essen a padlóra. Összekuporodott, amikor sikerült sértetlenül leültetnem, és a vállai rázkódtak a sírástól. Az első érzelmeket látom rajta, mióta Ada elment – egyszerűen… egyszerűen… nagyon fáj… én annyira szeretem Őt…

Száguldó örvény

Kedves Olvasóim!

A múlkori résszel egy lavinát indítottam el azt hiszem. De én előre szóltam... a következő résszel/részekkel egy kis változás lesz a történetben, de jelenleg nem árulok el többet, legyen meglepetés.
A mai részről annyit, hogy sok mindenre választ kaptok benne, amit az előzőben hiányoltatok. Az örvény még mindig kavarog...

18. rész

Két napja ültem a szobám kanapéján és vártam… vártam az ítéletemre. Eszem ágában sem volt, hogy elmeneküljek. Christiannal megígértettem, mielőtt eljöttem, hogy nagyon vigyázni fog Őrá. Nem értette miért kértem utoljára ezt, de az mondta, hogy teljesíteni fogja a kérésemet.

Mióta eljöttem a telefonom folyamatosan csörög, de csak egy számról keresnek. Már nagyon idegesített, így felvettem, mert ismét megszólalt mellettem.

- Mit akarsz? – szóltam bele köszönés nélkül.

- Hol a jó fenében vagy, és mit tettél a Kölyökkel??? – esett nekem egyszerre.

- Köszönöm kérdésedet jól vagyok. – vettem elő a cinizmusom.

- Miután padlóra küldted, gondolom már jobban vagy! – csattant a hangja – Hogy tehetted ezt vele???

- Semmit nem tettem vele! – fakadtam ki – Csak megóvtam önmagamtól!

- Mi történt? – lett a hangja egyszerre suttogó.

- Kimi… - sírtam el magam – itt van…

- Mi??? Micsoda??? – ijedt meg – Hol vagy? Azonnal oda megyek!

- Nem tudsz segíteni… - sírtam keservesen – Önmagamtól védtem meg. Hidd el, most még fáj neki, de idővel majd elfelejt.

- Hogy mondhatsz ilyen butaságot! – fedett meg – Szeret! És te is szereted!

- Nem! Én nem! – tiltakoztam azonnal.

- Dehogynem. Különben nem borultál volna ki ennyire. – a hangja lágy volt.

- Kimi… tudom, hogy elrontottam, de hidd el miatta tettem mindent. – magyaráztam sírva.

- Tudom. Szereted. Csak azokért teszünk ekkora áldozatot. Ada… - kezdte suttogva – gyere vissza. Bármi is a baj, megoldjuk. Segítünk neked. A Kölyök lehet puffogni fog, de csak addig, míg el nem mondod az igazat neki. Utána szent lesz a béke… megbocsát neked, hidd el, hiszen szeret…

- Kimi… nem tehetem ezt vele. – ráztam a fejem, habár tudtam ezt a finn nem látja.

- De igen, teheted! – vágta rá kicsit mérgesen – Ada bármi történt, bármit mondott neked az a csótány megoldjuk. Segíteni fogunk rajtad, nem hagyunk magadra. – győzködött.

- Senki sem tud segíteni. – sírtam el magam megint – Eddig mindig elfutottam, de már belefáradtam.

- Ada ne tedd ezt! – kérlelt.

- Kérlek vigyázz rá, nagyon vigyázz rá. – kértem most én – És ha már nem fog rám haragudni, akkor mond meg neki, hogy… hogy…

- Hogy szereted. – adta meg magát.

- És azt, hogy sajnálom. Isten veled Kimi… - nem vártam több választ, kinyomtam, majd kikapcsoltam a telefonomat végleg…

Éjszaka volt már, amikor a cuccaimat kezdtem pakolgatni, amiket a gyárból hoztam el. Nem volt sok értelme, de le akartam kötni magam valamivel. A papírjaim között a kezembe akadt egy boríték, rajta a nevemmel. Ezer közül is felismertem volna a kusza írást. Szinte úgy téptem fel a borítékot, és hajtottam szét a benne található papírt.

TUDOD, MI A BÁNAT?

Ülni egy csendes szobában, s várni valakire, aki nem jön többé.
Elutazni onnan, ahol boldog voltál, s otthagyni szíved mindörökké.
Szeretni valakit, aki nem szeret téged, könnyeket tagadni,
melyek szemedben égnek.
Kergetni egy álmot, soha el nem érni, csalódott szívvel mindig csak remélni.
Megalázva írni könyörgő levelet, sírdogálva várni, de nem jön rá felelet.
Szavakkal idézni, mik lelkedre hulltak, rózsákat küldeni, melyek megfakultak.
Hideg búcsúzásnál forró csókot kérni, mással látni őt, s már nem remélni.
Kacagni boldogan, hazug lemondással, otthon leborulni, könnyes csalódással.
Aztán átvergődni hosszú éjszakákat,
bízni abban, Ő meg ne tudja, mi is az a bánat!

Sebastian

***

A szemeimet kinyitottam, s próbáltam a látásomat sűrű pislogásokkal élesíteni. A kezeimet nem tudtam mozgatni hiába rángattam őket. Ahogy kitisztult a kép előttem, jöttem rá, hogy egy idegen helyen vagyok. Mintha egy pinceféleség lenne. Hideg, nyirkos, és koszos. A fejemet oldalra fordítva vettem észre, hogy a kezeim vastag láncokkal vannak hozzákötözve egy ormótlan, régi ágyhoz, melyből, innen-onnan egy-egy vasrugó kandikál az ég felé. Ruhám mindösszesen egy agyonmosott hálóing volt.

Az ágyam végébe, megjelent azaz ember, akit a legrémisztőbb álmaiban sem akartam látni. Rettegtem, féltem. Egy ördögi mosollyal sétálta körbe az ágyamat, majd megállt az oldalánál, és az egyik kezemet megfogta. Nem tudtam kihúzni belőle, hiába is erőszakoltam meg magam, a láncok fogva tartottak.

- Szerbusz kicsikém… - kacagott ördögien – ugye te sem hitted, hogy ilyen hamar találkozunk? – nevetett – El kell, hogy mondjam nekem ez a játék nagyon is tetszik! Azonban be kell vallanom valamit. – nézett rám nagy szemekkel – Hazudtam neked! – rettegés fogott el. Ne! Csak Őt ne!!!

- Eressz el!!! – kiabáltam rá, és kezdtem rángatni a karjaimat.

- Ugyan, miért? Ki találna itt rád? – mutatott körbe – Hiszen, megtetted azt, amit a legvadabb álmaimban sem hittem. – a tekintete elszánt volt – Te égettél fel minden nyomot magad után! Senki sem fog keresni, így szabadon kiélhetem magam rajtad! – simított végig a lábamon, de én próbáltam elhúzódni tőle. A könnyeim szinte kitörtek.

- Miért csinálod ezt? – tettem fel szinte cincogva a kérdést.

- Hogy miért? Hm… - gondolkodott el - nagyon egyszerű. Az életed olyan volt, mint egy tündérmese, és én ezt nem hagyhattam. – a tekintete az enyémbe fúródott, és tudtam, hogy nem viccel – Boldog voltál a szőke mellett, és gazdag. Őszintén megvallva mind a kettő túlságosan zavart ahhoz, hogy szó nélkül hagyjam. – vigyorgott.

- Mit akarsz tenni?

- Látni akarom a szenvedésed… - lépett oda az ágy oldalához, majd a háta mögé nyúlt. Egy fogót vett elő, majd a kezemhez irányította. Pánik fogott el, de nem tudtam szabadulni, bármennyire is akartam. A fogó közé vette az egyik ujjamat, majd rántott egyet rajta. A reccsenésből tudtam, hogy eltörött… a fájdalom szinte végigmarta a belsőmet, és éreztem, hogy a lábaim közt valami nedves folyik végig… ahogy szemeim becsukódtak Őt láttam magam előtt mosolyogni, mielőtt elnyelt volna a sötétség…

***

A szemeimet kinyitottam, és újra csak ugyanott találtam magam… álmomban Vele voltam… ölelt, csókolt, és szinte ezerszer mondta el, hogy mennyire szeret, és nem akar elhagyni…

Felültem az ágyon, már amennyire tudtam, s a padlón megláttam az aznapi „ételemet” és a tegnap levágott hajamat. Az ujjaim szerteszéjjel álltak a törések miatt… nem tudtam behajtani őket… szinte nem is éreztem…

Tegnap, a folyamatos verés alatt szinte sírva könyörögtem neki, amennyi erőm maradt, hogy öljön meg… de Apám csak kacagott, majd egy jól irányzott rúgással a falnak csapódtam…

Nem tudtam, hány napja lehettem itt, de különösebb nem is foglalkoztatott a dolog. Tisztában voltam vele, hogy itt fogok meghalni… de a sors nem lesz velem még a halálom órájában sem kegyes, mert addig még rengeteget kell elszenvednem.

Visszadőltem az ágyra, és a szemeimet becsuktam… Ismét Őt láttam magam előtt, amit rám mosolygott… tudtam, hogy mindent én rontottam el, hiszen, ha akkor egy kicsit erőszakosabb vagyok… akkor mindez nem történt volna meg. Ha akkor elmondom neki, hogy érzelmileg egy nagy selejt vagyok, aki képtelen szeretni… talán megértette volna, és elfogadott volna így… de ezt már sosem fogom megtudni…

Sosem fogom látni a mosolyát, a mindig csillogó szemeit, hallani a kacaját, a morgását, ha valami nem tetszik neki. Nem fogom látni, ahogy egy apró mosollyal a szája szegletében alszik az ágyon, és a kezei kinyújtva feküdnek mellette, melyek csak úgy hívogatnak magukhoz… mintha mindig is odavaló lettem volna… a karjaiba…

Felrémlenek Mallorca és Svájci emlékképek is… akkor még tudtam, hogy milyen boldognak lenni… nem tudtam volna elképzelni, hogy valamikor majd jön valaki és szétzúz mindent. Egy dologban bízhatok, hogy Ő talál majd magának valakit, aki méltó hozzá, aki úgy szereti, ahogy azt megérdemli.

Én nem érdemeltem meg a szeretetét, és a szerelmét sem, mert csak fájdalmat, és kínokat adtam neki. Legalább az Ő élete legyen boldog… ha már én úgyis kárhozatra vagyok ítélve…

Száguldó örvény

Kedves Olvasóim!

Sajnálattal vettem észre, hogy mostanában szinte csak ugyanazok az emberek írnak nekem véleményt. Bízom benne, hogy ezen rész után elmondjátok mit gondoltok, mert nagyon érdekelne.
A részről csak annyit, hogy az örvény magába szippantott minket...

17. rész

Kinn már sötét volt, amikor a lakásom előtt kiszálltam a taxiból. Kifizettem a fuvart, a két hatalmas bőröndömet magam után húzva léptem be, majd a lifttel a megfelelő emeletre mentem. Hatalmasat sóhajtottam, amikor a kulcsom elfordult a zárban. A két bőröndöt letettem az ajtó mellé majd a konyhába indultam… volna. Azonban egy kar hátulról megragadott és a számra kulcsolódott azonnal. A testem hátulról egy másiknak préselődött, és akkor megcsapott az olcsó pacsuli szaga. Tudtam, hogy nem menekülhetek…

- Szerbusz kicsikém… - kezdte mézesmázos hangon, s én már most rettegtem – Gondolom nagyon hiányoztam neked – fordított maga felé, majd a falhoz préselt. – mert te elmondhatatlanul nekem.

- Mit akarsz? – nyögtem ki a legfontosabb dolgot.

- Szerinted, miért jöttem? – nézett rám úgy, mintha nem tudnám – A járandóságomért, ami nekem JÁR! – düh és elszántság csillant a szemében.

- Mennyit akarsz? – éreztem, ahogy az ajkaim remegnek.

- Sokat! Nagyon sokat! 1 millió eurót. – vigyorgott úgy, mint egy őrült, s a lehelete bűzlött az olcsó piától.

- Nekem nincs annyi pénzem. – ráztam a fejem kétségbeesetten.

- Akkor majd kérsz a szőkétől! – fogta keze közé a nyakamat és egy képet vett elő Sebastianról. Még a szemeim is kikerekedtek. – Azt hitted, hogy elbújhatsz és titkolhatod? Ugyan Drága… az Apád vagyok! Tartozol nekem! – csattant a hangja.

- Én nem tartozom neked semmivel! – találtam meg a hangomat.

- De igen! Isten is megmondta, hogy a gyermekeknek el kell tartaniuk a szüleiket, és te ezzel tartozol nekem! – engedte el a nyakamat, majd egy fegyvert vett elő és a halántékomhoz nyomta.

- Nekem nincs ennyi pénzem… - folyt le az első könnycseppem – értsd meg nincs…

- Akkor szerzel! – vágta rá – Nem érdekel, hogy honnan, kitől, de szerzel, mert nekem kell!! Azonban… ha nem mutatsz együttműködést, akkor a szőkéd fogja bánni, remélem, tudod! Ki fogom lyukasztani a mellkasát!!! – nézett rám elszántan, és tudtam, hogy megteszi, ha arra kerülne sor.

- De értsd meg, hogy nincs… - sírtam el magam.

- Kapsz pár napot, de a türelmem az véges! – húzta végig a pisztoly csövét az arcomon, és én remegtem, mint a nyárfalevél.

- Akkor sem fog menni… - szinte már zokogtam.

- Én most megyek, mert van még egy-két halaszthatatlan dolgom! De ne feledd!! – fenyegetett meg – Ha eltűnsz, akkor is megölöm a szőkét! Viszlát… Kislányom… - s azzal kilépett az ajtón.

A falon végigcsúsztam, és keserves zokogásba törtem fel. Tudtam, hogy most bekövetkezett az, amitől eddig próbáltam Őt megvédeni. Én voltam az ostoba, amiért magamhoz közel engedtem, de nem fogom hagyni, hogy az Apám megölje!

Tudtam, hogy most jött el az ideje annak, hogy elmondjam az igazat. Neki is! Joga van tudni! Nem húzhatom tovább, mert itt már nemcsak az én életem a tét. Nem csak a sajátommal játszom. A csapat megvédi Őt. Tudom! Én nem számítok, csak Ő…

***

Arra ébredtem fel, hogy a nap a szemembe süt. Résnyire nyitottam őket, s akkor vettem észre, hogy a függönyök nem voltak behúzva. A szoba nagyon ismerős volt nekem, s amikor átfordultam, akkor vettem észre Őt.

Ott feküdt szinte hozzám préselve, s akkor jutott el a tudatomig, hogy a gyárban vagyunk a szobájában. Próbáltam összpontosítani, hogy miképp is keveredtem ide, az Apámmal való találkozás után, de nem nagyon ment. Addig emlékeztem csupán, amikor taxit hívtam, de utána filmszakadás.

A tegnap este újra és újra lepörgött az agyamba. Azt az egyet tudtam, hogy Apám, ha kell, megöl mindkettőnket, hogy pénzhez jusson. Pénz, pia, nők… Micsoda fontossági sorrend…

Teljes testtel felé fordultam, így a szemeimmel tudtam nézni Őt, ahogy békésen, senkitől sem zavartatva aludt. A szája szegletében egy apró mosoly bujkált még most is. A karjai szorosan öleltek körbe. Szinte csodáltam Őt…

Kimi szavai is a fülembe csengtek… szerelem, szerelem. Tudtam, hogy én nem szeretem Őt, vagyis pontosan nem tudom. Amit érzek az ragaszkodás, féltés, vágyódás… ez nem lehet szerelem?! Az teljesen más… feltétel nélküli odaadás. Én nem adtam magam oda neki, hiszen hazudtam… vagyis elhallgattam a múltam egy nagyon nagy és sötét foltját. Ha szerelmesek vagyunk, akkor képtelenek vagyunk elhallgatni dolgokat… titkokat őrizni.

- Min gondolkozol? – szólalt meg rekedt hangom mellettem, és egy apró puszit nyomott a halántékomra. Pont oda, ahol tegnap egy fegyvernek a csöve volt.

- Valamit el kell mondanom. – ültem fel az ágyon.

- Figyelj Ada… nekem is. – ült fel, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzek. A félelmem még nagyobb lett.

- Azt hiszem, hogy úgy lenne tisztességes, ha én kezdeném. – vettem egy nagy levegőt.

- Nem, nem. Én szeretném, pont azért, hogy túl legyek rajta. – a hangja kérlelő lett.

- De Seb…

- Kérlek Ada. - fordult felém, és fogta meg az egyik kezem – Annyi ideje gyűjtöm a bátorságot, hogy elmondjam neked. Sokáig még magam elől is titkoltam, hiába látta a környezetem rajtam mindezt, letagadtam. – magyarázta, s nem értettem, hogy mire is akar pontosan kilyukadni – Aztán, amikor szakítottam Hannával, kezdtem megvilágosodni. Te ott voltál velem a bajban. Vagyis… te mindig mellettem voltál. Örömben, bánatban. Ha kellett, akkor kihoztad belőlem az állatot, ha kellett velem sírtál, nevettél. – a szemébe néztem, mely ontották felém az érzelmeket, és abban a pillanatban jöttem rá, hogy mire is gondol – Mindig ott voltál nekem, bármire is volt szükségem.

- Seb… - a hangom csak cincogás volt. Nem tehet most mindent tökre…

- Ada… én nem tudom, és nem is akarom titkolni mások előtt már, azt hogy mit érzek. Nem megy veled az együttlétek már érzelmek nélkül. Túlságosan fontos vagy nekem már ahhoz. – fogta meg az arcom mindkét oldalát, és megvárta, míg a szemébe néztem – Szeretlek… szeretlek Ada…

Szinte úgy ugrottam ki a karjai közül és az ágyból is. Az ablakhoz mentem, és próbáltam mély levegőket venni, hogy ne boruljak nagyon ki. Az ébredése előtt tisztáztam magamban, hogy én nem így érzek…

- Seb… - szólaltam meg a hallgatásom után – én… nem tudom, hogy mit mondhatnék. – fordultam felé, de akkor már mellettem állt.

- Mondjuk azt, ahogy érzel… - suttogta.

- Azt hiszem… Seb miért tetted ezt? – fakadtam ki – Nem jó, ahogy most vagyunk? Miért kell ezzel a szóval mindent tökre tenni?

- Én tettem tökre? – lett egyszerre mérges – Hiszen, csak bevallottam, hogy beléd szerettem!

- Igen te! Megbeszéltük, hogy ez nem szól másról, mint…

- Lehet, hogy neked nem, de nekem igenis sokkal többet jelentett pár óra légyottnál! – fakadt ki – Úristen! Hogy lehettem ilyen hülye???? Hittem neked! Hittem valahol nagyon mélyen, hogy van közös jövőnk!! Én a jövőmben csak téged láttalak!! – kiabált – De te játszottál velem! Kihasználtad az érzéseimet! Gondolom a hátam mögött jól kiröhögtél!!! – minden szavából csöpögött a gúny, a szemei szikrákat szórtak felém.

- Mindent félreértesz… - próbáltam megmagyarázni neki.

- Nem értek én félre SEMMIT!!! – tombolt már – Takarodj innen!!! Takarodj az életemből és innen is!!! Látni sem bírlak!!! Undorodom tőled!!!

- Rendben… - suttogtam, de sírás határán álltam.

Csendben öltöztem fel, és szedtem össze a cuccaimat. Az ajtóból még egyszer visszanéztem, de Ő ott ült az ágyon megtörten, és a vállai rázkódtak a hang nélküli sírástól. Akkor jöttem rá, hogy mekkora ostobaságot követtem el. Ő kitárta nekem a szívét, az életét, és én ellöktem. Ő lett volna az utolsó, akit bántani akartam volna, mégis a lehető legnagyobb sebet rajta ütöttem. Csendben csuktam be magam mögött az ajtót.

Az irodámba mentem, ahol a gépen megnyitottam a megfelelő dokumentumot, majd kinyomtattam, aláírtam és Christian irodájába mentem. Két órán keresztül próbált győzködni, hogy maradjak, de nem sikerült neki. Eldöntöttem. Az irodába visszaérve szedtem össze a személyes holmiimat. A portán leadtam a kulcsaimat, és a belépőimet. Nem köszöntem el senkitől, hiszen nem lett volna értelme. Nem akartam meggyengülni, nem akartam, hogy maradásra bírjanak. A kocsimba beszállva néztem rá utoljára a gyár épületére. Ha mást nem is, egy kérését teljesítettem… eltakarodtam az életéből…

Száguldó örvény

Drága Olvasóim!

Ne haragudjatok, hogy csak most tudtam hozni a folytatást, habár már meg volt írva. Sok dolog történt velem mostanában, és megmondom őszintén el is felejtettem.
Andikának és Renynek külön köszönöm azt, hogy mindig írnak nekem komit.

16. rész

Pénteken, magam sem tudom megmondani, hogy miért, de képtelen voltam mosolyomat az arcomról letörölni. Az első szabadedzést úgy döntöttem, hogy a bokszból nézem végig. Valahogy most nem érdekelt a munkám, nem érdekeltek a hívások, a támogatók, a nagyfejesek.

Mikor beértem mindenki nagy mosollyal üdvözölt, és Britta maga mellé invitált a plexi mögé. Előttünk monitorok voltak, hogy könnyebben tudjuk követni az eseményeket. A szöszi még nem jelent meg, de tudtam, hogy meglepetés leszek neki. Britta mosolyogva ült mellettem, míg én úgy helyezkedtem, hogy oldalról kissé takarásban legyek neki. Kíváncsi voltam, hogy mikor vesz észre.

Berobogott Heikki oldalán, s azonnal Rocky odalépett hozzá, hogy egyeztessenek. Én egy zacskó ropit majszolgattam mosolyogva. Nekem háttal állt, majd az autót kezdte szuggerálni. A szabadedzés elindult, de nagy mozgás nem volt a bokszban. Ciaron volt az első, aki kiszúrt, még a szemei is kikerekedtek, de azonnal elkerült. Súgott valamit Marknak, aki szintén felém fordult, és egy kissé elfehéredett, majd elkapta a fejét, és úgy tett, mintha észre se vett volna. Túlságosan élveztem a helyzetet… Britta is nagyokat kuncogott mellettem.

Pár perc telhetett el az edzésből, mikor a szöszke kigurult a bokszból az installációs körére. Azonnal a képernyőre tapadtam, és figyeltem. A pályán körbe haladt, majd visszatért, és a srácok betolták. Kiszállt a kocsiból, majd Rocky pattant le a pitwallról, s jött oda hozzá. Akkor vett észre, és elnevette magát. A szöszi is odafordult, hogy kedvenc versenymérnöke vajon min szórakozik ennyire.

A szemei kikerekedtek, és a szája egy hatalmas mosolyra húzódott, ahogy észrevett engem. Mit sem törődve Rockyval és a sajtóval, az egyik tároló tetejére lepakolta a cuccait, és azonnal felénk igyekezett. Megkerült minket, és leguggolt elém, így a plexi takarta a kíváncsi szemek elől. Csillogó szemekkel nézett engem, majd a combjaimra tette a kezeit.

- Mit szeretnél? – incselkedtem vele mosolyogva.

- Meglepődtem, hogy itt látlak. – hangzott az őszinte válasz.

- Nem volt kedvem dolgozni, így úgy döntöttem, hogy megleslek. – vigyorogtam rá.

- És el sem hiszed, hogy én ennek, mennyire örülök… - suttogta, majd közelebb hajolt.

- Ne itt évődjetek, amikor a sajtó itt liheg a boksz előtt. – szúrta oda Britta.

- Ünneprontó. – nézett a szöszi csúnyán sajtóságra, belőlem meg egy hangos nevetés tört fel.

- Részemről nyugodtan essetek egymásnak, de nem én fogom holnap kimagyarázni a sajtónak. – fűzte tovább a lány.

- Elég! – nevettem – Olyanok vagytok, mint az ovisok.

- Nem is vagyok ovis. – közölte a szöszi durcás hangon, majd a fejét a combomra hajtotta.

- Amikor így vitázol, akkor az vagy. – súgtam lágy hangon, majd a rövid szőke fürtöket simogattam.

- Gondoltam, hogy itt vagy. – jelent meg kedvenc franciám mosolyogva Britta mellett – Abbey vár rád Seb.

- Még egy kicsit tud várni. – közölte durcás hangon.

- Most mi a baja? – nézett rám kétségbeesve Rocky.

- Britta belegázolt a lelki világába. – pukkadoztam a nevetéstől, de nem hagytam abba a simogatást.

- Seb, a fiúk beállítottak mindent, ki kéne menned. – vette elő a francia komoly hangját.

- Ha nem mész ki, akkor többet be sem tehetem ide a lábamat. – hajoltam oda hozzá és suttogtam a fülébe. A szám súrolta az arcát.

- Ahhoz nekem is lenne egy-két szavam, hogy nem engednek be. – súgta vissza.

- Akkor most szépen kimész, én meg itt fogok ülni, és nézem, rendben? – a hajam teljesen elfedett minket a többiek elől.

- Közös ebéd? – fordította úgy az arcát, hogy szinte már a számat súrolta az övé, de még mindig suttogtunk.

- Benne vagyok. – mosolyodtam el.

- Kérek egy puszit bátorításnak. – lett a hangja kérlelő, de nem tudtam neki nemet mondani, így egy óvatos, lágy csókot nyomtam az ajkára.

- Akkor most nyomás… - helyezkedtem vissza mosolyogva a székemre. A szöszi is már velem szemben egy széles mosollyal guggolt. Akkor vettem észre, hogy már Heikki is ott van, s a szája szegletében egy apró mosoly bujkált.

- Fiatalok… - szólalt meg Rocky lemondóan, és nézett Heikkire, amikor Seb megpuszilta a kezemet, majd odament hozzájuk.

- Két vén kuki! – vágtam oda vigyorogva.

- Tudjuk Ada – legyintett a francia – te a fiatal kukit szereted. – vigyorgott.

- Tudod, kedves franciabarátom, bennük van még életerő. – kacsintottam vigyorogva a szöszire, aki széles mosollyal nevetett.

***

A pódium alatt állva néztem Őt, ahogy a finnel össze-össze nevetnek. A német himnusz alatt a szerelő srácoknak bohóckodott, majd volt egy pillanat, amikor láttam rajta, hogy elérzékenyült. A szája szélét rágcsálta, s tudtam, hogy valahol ott lapul a szeme sarkában egy kósza kis könnycsepp, de aztán mégse bukkant elő. Nekem mindezekre összeszorult a torkom, majd a szemből egy könny hullott le.

Ilyen se történt velem… Heikki megsimogatta a hátamat, miközben én gyorsan letöröltem elgyengülésem bizonyítékát. Újra Őrá emeltem a tekintetem, de ekkor már a csapatnak játszották a himnuszt. A szöszi engem nézett, majd csillogó szemekkel integetett, s valamit még magyarázott is, de nem értettem. Habár különösebben nem zavart, vigyorogtam én akkor mindenre, és mindenkire, és Heikki sem volt ezzel másképp mellettem.

A díjátadó után az irodába mentem, s nem tudtam miért, de ahogy leültem a székre a könnyeim potyogni kezdtek. Nem akartam megakadályozni, jó volt egy kicsit elgyengülni, nem mindig az örökös páncélomat viselni. Egy üveg almalé volt az asztalomon, s még az is Őrá emlékeztetett. Sírtam és nevettem egyszerre. A boldogságom egyszerűen megfogalmazhatatlan lett nekem…

Később a szobájában voltam, és a holmiit pakolgattam össze. Jót tett nekem is, hiszen tisztában voltam vele, hogy most a sajtó egy jó időre kisajátítja. A mobilom megrezzent a zsebembe, jelezve, hogy üzenetem érkezett. Meglepődtem nem kicsit a feladóján, amikor elolvastam hatalmas nevetésben törtem ki. „Most láttam, hogy a Kölyök mit csinált a dobogón. Mond meg neki, hogy ezt leisszuk, és az sem érdekel, ha az asztalon csináljátok. Józan nem lesz!!! Svájcban találkozunk! Csóközön: Kimi”

Már előre féltem ettől a bulitól, hiszen, ha a szöszke iszik, akkor nagyon kanos lesz. Az sem érdekli, hol, hogyan. Már most fogtam a fejem…

Nem sokkal később azonban nyílt a pihenő ajtaja, s belépett rajta Ő Heikkivel, és Brittával karöltve. Láttam nagyon magyaráz nekik valamit, az edző azonban, ahogy meglátott megkocogtatta a vállát, majd a fejével biccentett felém.

A kék szemek az enyémbe fúródtak, és két lépéssel átszelte a kis helyiséget, s azonnal a karjaiba zárt, majd felkapott és megpörgetett a levegőben. Ahogy a lábam elérte a talajt, azonnal az ajkaira tapadtam. Nem érdekelt, hogy nem vagyunk kettesben… túlságosan boldog voltam.

- Gratulálok, gratulálok… - suttogtam két csók között.

- Ez olyan hihetetlen. Megnyertem a versenyt. – szorított szinte magához.

- Még szép, hogy megnyerted, hiszen te vagy a Bajnok! – vágtam rá vigyorogva.

- De ehhez te is kellettél. – vigyorgott szélesen.

- Én? – lepődtem meg.

- Igen – bólogatott sűrűn – és most, ha velem tartasz felfedezni a zuhanyzóm rejtelmeit, be is avatlak a részletekbe. – jelent meg egy kaján vigyor a szája szegletében.

- De csendben kell lennünk… - vettem elő szende nézésemet, mire kitört belőle a nevetés.

- Ne nézz így, még a végén azt hiszem, hogy én rontottalak meg. – húzott az apró kis szoba felé.

- Miért? Nem így van? – nevettem meglepődve, miközben hatalmas robajjal felhangzott a zene.

- Mindent elintéztem, nem kell aggódni. – vigyorgott – És én rontottalak meg? Hm… - gondolkodott el – én ezt egyáltalán nem bánom… - tapadt az ajkaimra, ezzel belém fojtva a válaszadás lehetőségét.

Száguldó örvény

15. rész

Csütörtökön PR megjelenések, interjúk, pályabejárás, megbeszélések, egyeztetések vártak a pilótákra. Álltam a szavam: Marknak egy nyugodt percet sem hagytam. Interjúról-interjúra rohant, mialatt Ciaron próbálta utolérni. Nem szeretem, ha velem bárki packázik, és azt hiszem, hogy most az ausztrál egy ideig biztosan befogja.

Nagyon sok munkám volt, szinte ki sem láttam belőle. Megint szünet jön a futam után, és minden szponzor az én nyakamat rágja egy-egy fellépés miatt. Azonban jön a teszt is, de jó lenne, ha a pilóták pihenni is tudnának. Nem egyszerű mindez, s még ott vannak a csapat ügyes-bajos dolgai is.

Este volt már, mire észbe kaptam. Sebet nagy nehezen, hatalmas rábeszéléssel, melyhez kellett Christian is, a hotelbe küldtem pihenni. Én a csapatvezetővel, és Adriannel megyek vissza. Az órámra néztem, s azonnal felugrottam a székemből, hiszen idő van, menni kell. Összekapkodtam a holmiijaimat, gyorsan átcseréltem a felsőmet, és futólépésben mentem a Home elé, ahol már a többiek engem vártak.

A kocsiban ülve gondolkodtam el a holnapi napon, hiszen akkor már megkezdődnek a szabadedzések. A szöszkének valamiért erre a hétvégére nagyon jó előérzete van, s rám is átragasztotta ezt a pozitív gondolkodást.

Ábrándozva tekingettem körbe az egyre szürkülő városon, amikor hirtelen megálltunk. Abban a pillanatban magamhoz tértem, s láttam Christian is aggódva tekinget körbe.

- A francba! – csap a kormányra az egyik sofőr.

- Baj van? – szól közbe Adrian mögöttem.

- Azt hiszem, igen. Mindenki be van kötve? – azonnal a biztonsági övhöz kapok, ami stabilan áll a tokjában. A telefonom a zsebembe zenélni kezd.

- Igen? – fogalmam sem volt ki az, azonnal a fogadást nyomtam meg.

- Merre vagytok? – hallom meg aggódó hangját.

- Azt hiszem egy dugóban állunk. – nézelődöm körbe az ablakon – Bízom benne, hogy nemsokára a hotelbe érünk és… - de nem tudtam befejezni, mert a közelben egy bomba robbant. A telefon kiesik a kezemből, ahogy a sofőr azonnal tolatásba kapcsol, és úgy száguld végig, mint egy őrült. Egy éles kanyar, és máris egy másik utcába száguldunk végig.

- ADA!!!! ADA!!! HALLASZ???? - kiabál a telefonba, de nem tudtam válaszolni, egyszerűen annyira megijedtem, és Christian is szinte az ülésre préselt, hogy védjen a testével.

- Mindenki jól van? – szól hátra a sofőr.

- Azt hiszem, igen. – válaszol suttogva mögöttünk Adrian.

A telefonom az ölemből a kocsi padlójára hullik, és ott darabokra esik szét. Utána akarok nyúlni, de a csapatvezető megelőz. Akkor veszem észre, hogy remegnek a kezeim. Christian összerakja a kis szerkentyűt, és a kezembe helyezi.

- Nem lesz semmi baj Ada. Mindjárt a hotelbe érünk. – magyarázta lágy hangon – Remélem, tudod, hogy meg kell nyugtatnod Őt. – mosolygott rám sejtelmesen.

- Kicsodát? – döbbentem meg.

- Ti mindenkit hülyének néztek, de nem vagyok vak. – nézett rám mosolyogva, majd bíztatóan megszorította a kezemet.

A hotel hátsó bejáratánál szinte úgy ugrottam ki az autóból. A holmiimat magamhoz vettem, és a lifthez futottam, hogy minél előbb Vele lehessek. Nem akartam, hogy mások is lássák a kiborulásomat, inkább csak egy ember. A lift hangos csengőszóval emlékeztetett, hogy megérkeztem a kért emeletre. Az ajtó kinyílt, s én ki akartam lépni rajta, amikor ott állt velem szemben Ő. A kezemben tartott táskákat azonnal eldobtam, és a nyakába vetettem magam. Szorosan ölelt magához… szinte az övéhez préselte a testemet.

- Ugye jól vagy? – súgta a fülembe – Ugye nincs semmi bajod? Nem sérültél meg? – záporoztak a kérdések felém, s én csak rázni tudtam a fejemet, és a pólójába temettem az arcomat.

- Seb, menjünk be a folyosóról. – szólalt meg Heikki mögöttünk.

Én azonban nem akartam elengedni, így a térdem alá nyúlt, és felemelt. Tudtam, hogy nem szabad neki emelgetni, és ezért meg fogom kapni a magamét az edzőtől, de úgy éreztem, ha elenged, ott esek össze a folyosón.

Mire magamhoz tértem a háló ajtaja kattant mögöttünk. Az ágyra ültetett, majd a homlokomra adott egy puszit, s ellépett tőlem. Azonnal a keze után kaptam.

- Engedek fürdővizet, biztos jólesne neked. – suttogta lágyan, csillogó szemekkel.

- Velem tartasz? – követtem Őt, de a hangom nem volt több cincogásnál.

- Örömmel… - nyitotta meg a csapot, majd felém fordulva azonnal megcsókolt.

A hátam a csempének ütközött, olyan hévvel falta az ajkaimat. Volt ebben a csókban valami, azon kívül, hogy ilyet még nem éreztem. Tele volt érzelemmel, és a viszontlátás öröme is… ahogy a nyelve utat tört ajkaim között, és az enyémmel táncot kezdtek… mintha üdvözölték volna egymást, hogy végre… már oly régen éreztelek…

Mind a ketten szaporán vettük a levegőt, amikor elváltunk egymástól. A kezeimet azonnal felemeltem, hogy megszabadíthasson a ruháimtól. Szó nélkül vetkőztettük egymást, de felesleges is lett volna… elég volt egymás tekintete. A szemei szinte ontották felém az érzelmeket. Aggódás, féltés, vágy, és még valami, ami az egésznek egy keretet adott. Ami még csillogóbbá tette a szemeit… de képtelen voltam megfejteni.

Végignézte, ahogy helyet foglalok a hatalmas kádban, melyben mind a ketten kényelmesen elférünk, majd Ő is követett engem. Most nem a nyögéseinktől vagy sikolyaimtól volt, hangos a lakosztály… csend telepedett ránk, s ez most mindennél többet ért.

Az érintései, a simogatásai, a csókjai, a suttogása a fülembe megnyugvással töltött el. Ahogy tekintetünk találkozott, az a valami még mindig ott volt a szemében, amire nem jöttem rá, de a szívem nagyokat dobbant. Mintha nem akarna elférni a mellkasomban. Úgy éreztem, hogy még sosem voltam ennyire nyugodt, és békés, mint most.

Nem oly régen egy bomba robbant valahol abban az utcában, ahol mi tartózkodtunk, s akkor azt hittem, hogy ki fogok borulni… mégse így lett. Vele fekszem a kádban, békében, nyugalomban, a mi kis - mások kíváncsi szeme elől elrejtett - világunkban, s úgy érezem, hogy sosem voltam még ilyen boldog.

Eldöntöttem, hogy bárhogy is végződjön Bahrein az időmérő, a futam, a tervezett pihenőnk alatt, el fogom mondani neki az igazat. Képtelen vagyok tovább húzni… egyszerűen nem megy…