Száguldó örvény

Kedves Olvasóim!

A múlkori résszel egy lavinát indítottam el azt hiszem. De én előre szóltam... a következő résszel/részekkel egy kis változás lesz a történetben, de jelenleg nem árulok el többet, legyen meglepetés.
A mai részről annyit, hogy sok mindenre választ kaptok benne, amit az előzőben hiányoltatok. Az örvény még mindig kavarog...

18. rész

Két napja ültem a szobám kanapéján és vártam… vártam az ítéletemre. Eszem ágában sem volt, hogy elmeneküljek. Christiannal megígértettem, mielőtt eljöttem, hogy nagyon vigyázni fog Őrá. Nem értette miért kértem utoljára ezt, de az mondta, hogy teljesíteni fogja a kérésemet.

Mióta eljöttem a telefonom folyamatosan csörög, de csak egy számról keresnek. Már nagyon idegesített, így felvettem, mert ismét megszólalt mellettem.

- Mit akarsz? – szóltam bele köszönés nélkül.

- Hol a jó fenében vagy, és mit tettél a Kölyökkel??? – esett nekem egyszerre.

- Köszönöm kérdésedet jól vagyok. – vettem elő a cinizmusom.

- Miután padlóra küldted, gondolom már jobban vagy! – csattant a hangja – Hogy tehetted ezt vele???

- Semmit nem tettem vele! – fakadtam ki – Csak megóvtam önmagamtól!

- Mi történt? – lett a hangja egyszerre suttogó.

- Kimi… - sírtam el magam – itt van…

- Mi??? Micsoda??? – ijedt meg – Hol vagy? Azonnal oda megyek!

- Nem tudsz segíteni… - sírtam keservesen – Önmagamtól védtem meg. Hidd el, most még fáj neki, de idővel majd elfelejt.

- Hogy mondhatsz ilyen butaságot! – fedett meg – Szeret! És te is szereted!

- Nem! Én nem! – tiltakoztam azonnal.

- Dehogynem. Különben nem borultál volna ki ennyire. – a hangja lágy volt.

- Kimi… tudom, hogy elrontottam, de hidd el miatta tettem mindent. – magyaráztam sírva.

- Tudom. Szereted. Csak azokért teszünk ekkora áldozatot. Ada… - kezdte suttogva – gyere vissza. Bármi is a baj, megoldjuk. Segítünk neked. A Kölyök lehet puffogni fog, de csak addig, míg el nem mondod az igazat neki. Utána szent lesz a béke… megbocsát neked, hidd el, hiszen szeret…

- Kimi… nem tehetem ezt vele. – ráztam a fejem, habár tudtam ezt a finn nem látja.

- De igen, teheted! – vágta rá kicsit mérgesen – Ada bármi történt, bármit mondott neked az a csótány megoldjuk. Segíteni fogunk rajtad, nem hagyunk magadra. – győzködött.

- Senki sem tud segíteni. – sírtam el magam megint – Eddig mindig elfutottam, de már belefáradtam.

- Ada ne tedd ezt! – kérlelt.

- Kérlek vigyázz rá, nagyon vigyázz rá. – kértem most én – És ha már nem fog rám haragudni, akkor mond meg neki, hogy… hogy…

- Hogy szereted. – adta meg magát.

- És azt, hogy sajnálom. Isten veled Kimi… - nem vártam több választ, kinyomtam, majd kikapcsoltam a telefonomat végleg…

Éjszaka volt már, amikor a cuccaimat kezdtem pakolgatni, amiket a gyárból hoztam el. Nem volt sok értelme, de le akartam kötni magam valamivel. A papírjaim között a kezembe akadt egy boríték, rajta a nevemmel. Ezer közül is felismertem volna a kusza írást. Szinte úgy téptem fel a borítékot, és hajtottam szét a benne található papírt.

TUDOD, MI A BÁNAT?

Ülni egy csendes szobában, s várni valakire, aki nem jön többé.
Elutazni onnan, ahol boldog voltál, s otthagyni szíved mindörökké.
Szeretni valakit, aki nem szeret téged, könnyeket tagadni,
melyek szemedben égnek.
Kergetni egy álmot, soha el nem érni, csalódott szívvel mindig csak remélni.
Megalázva írni könyörgő levelet, sírdogálva várni, de nem jön rá felelet.
Szavakkal idézni, mik lelkedre hulltak, rózsákat küldeni, melyek megfakultak.
Hideg búcsúzásnál forró csókot kérni, mással látni őt, s már nem remélni.
Kacagni boldogan, hazug lemondással, otthon leborulni, könnyes csalódással.
Aztán átvergődni hosszú éjszakákat,
bízni abban, Ő meg ne tudja, mi is az a bánat!

Sebastian

***

A szemeimet kinyitottam, s próbáltam a látásomat sűrű pislogásokkal élesíteni. A kezeimet nem tudtam mozgatni hiába rángattam őket. Ahogy kitisztult a kép előttem, jöttem rá, hogy egy idegen helyen vagyok. Mintha egy pinceféleség lenne. Hideg, nyirkos, és koszos. A fejemet oldalra fordítva vettem észre, hogy a kezeim vastag láncokkal vannak hozzákötözve egy ormótlan, régi ágyhoz, melyből, innen-onnan egy-egy vasrugó kandikál az ég felé. Ruhám mindösszesen egy agyonmosott hálóing volt.

Az ágyam végébe, megjelent azaz ember, akit a legrémisztőbb álmaiban sem akartam látni. Rettegtem, féltem. Egy ördögi mosollyal sétálta körbe az ágyamat, majd megállt az oldalánál, és az egyik kezemet megfogta. Nem tudtam kihúzni belőle, hiába is erőszakoltam meg magam, a láncok fogva tartottak.

- Szerbusz kicsikém… - kacagott ördögien – ugye te sem hitted, hogy ilyen hamar találkozunk? – nevetett – El kell, hogy mondjam nekem ez a játék nagyon is tetszik! Azonban be kell vallanom valamit. – nézett rám nagy szemekkel – Hazudtam neked! – rettegés fogott el. Ne! Csak Őt ne!!!

- Eressz el!!! – kiabáltam rá, és kezdtem rángatni a karjaimat.

- Ugyan, miért? Ki találna itt rád? – mutatott körbe – Hiszen, megtetted azt, amit a legvadabb álmaimban sem hittem. – a tekintete elszánt volt – Te égettél fel minden nyomot magad után! Senki sem fog keresni, így szabadon kiélhetem magam rajtad! – simított végig a lábamon, de én próbáltam elhúzódni tőle. A könnyeim szinte kitörtek.

- Miért csinálod ezt? – tettem fel szinte cincogva a kérdést.

- Hogy miért? Hm… - gondolkodott el - nagyon egyszerű. Az életed olyan volt, mint egy tündérmese, és én ezt nem hagyhattam. – a tekintete az enyémbe fúródott, és tudtam, hogy nem viccel – Boldog voltál a szőke mellett, és gazdag. Őszintén megvallva mind a kettő túlságosan zavart ahhoz, hogy szó nélkül hagyjam. – vigyorgott.

- Mit akarsz tenni?

- Látni akarom a szenvedésed… - lépett oda az ágy oldalához, majd a háta mögé nyúlt. Egy fogót vett elő, majd a kezemhez irányította. Pánik fogott el, de nem tudtam szabadulni, bármennyire is akartam. A fogó közé vette az egyik ujjamat, majd rántott egyet rajta. A reccsenésből tudtam, hogy eltörött… a fájdalom szinte végigmarta a belsőmet, és éreztem, hogy a lábaim közt valami nedves folyik végig… ahogy szemeim becsukódtak Őt láttam magam előtt mosolyogni, mielőtt elnyelt volna a sötétség…

***

A szemeimet kinyitottam, és újra csak ugyanott találtam magam… álmomban Vele voltam… ölelt, csókolt, és szinte ezerszer mondta el, hogy mennyire szeret, és nem akar elhagyni…

Felültem az ágyon, már amennyire tudtam, s a padlón megláttam az aznapi „ételemet” és a tegnap levágott hajamat. Az ujjaim szerteszéjjel álltak a törések miatt… nem tudtam behajtani őket… szinte nem is éreztem…

Tegnap, a folyamatos verés alatt szinte sírva könyörögtem neki, amennyi erőm maradt, hogy öljön meg… de Apám csak kacagott, majd egy jól irányzott rúgással a falnak csapódtam…

Nem tudtam, hány napja lehettem itt, de különösebb nem is foglalkoztatott a dolog. Tisztában voltam vele, hogy itt fogok meghalni… de a sors nem lesz velem még a halálom órájában sem kegyes, mert addig még rengeteget kell elszenvednem.

Visszadőltem az ágyra, és a szemeimet becsuktam… Ismét Őt láttam magam előtt, amit rám mosolygott… tudtam, hogy mindent én rontottam el, hiszen, ha akkor egy kicsit erőszakosabb vagyok… akkor mindez nem történt volna meg. Ha akkor elmondom neki, hogy érzelmileg egy nagy selejt vagyok, aki képtelen szeretni… talán megértette volna, és elfogadott volna így… de ezt már sosem fogom megtudni…

Sosem fogom látni a mosolyát, a mindig csillogó szemeit, hallani a kacaját, a morgását, ha valami nem tetszik neki. Nem fogom látni, ahogy egy apró mosollyal a szája szegletében alszik az ágyon, és a kezei kinyújtva feküdnek mellette, melyek csak úgy hívogatnak magukhoz… mintha mindig is odavaló lettem volna… a karjaiba…

Felrémlenek Mallorca és Svájci emlékképek is… akkor még tudtam, hogy milyen boldognak lenni… nem tudtam volna elképzelni, hogy valamikor majd jön valaki és szétzúz mindent. Egy dologban bízhatok, hogy Ő talál majd magának valakit, aki méltó hozzá, aki úgy szereti, ahogy azt megérdemli.

Én nem érdemeltem meg a szeretetét, és a szerelmét sem, mert csak fájdalmat, és kínokat adtam neki. Legalább az Ő élete legyen boldog… ha már én úgyis kárhozatra vagyok ítélve…