Hinni az életben

8. rész

Liz segítségével átöltöztem Kimi ruháiba, amibe legalább kétszer belefértem volna, s lefeküdtem az ágyába. Annyira gyengének és erőtlennek éreztem magam. Mark meghozta a gyógyszereimet, amit Kimi felhozott, majd be is vettem. Ragaszkodott hozzá, hogy maradjak, és pihenjek egy kicsikét. Mindez annyira jól sikerült, hogy el is aludtam.
Arra ébredtem, hogy a torkom nagyon ki van száradva. Szinte égetett. Nagy nehezen felültem az ágyban, de minden végtagom sajgott a fájdalomtól leginkább a kezeim. Az éjjeliszekrényre egy pohár víz volt készítve, valószínűleg nekem. A kezeimmel próbáltam megfogni, de annyira fájtak a varratok, hogy nem bírtam egyszerűen megemelni a poharat. A sírás fojtogatott. Még erre az egyszerű mozdultra is képtelen vagyok. De nagy hibámra nem adtam fel a küzdelmet. Soha eddigi életem során nem kértem segítséget… most sem fogok. Az egész akció vége az lett, hogy kiborítottam a vizet a padlóra. Olyan szerencsétlennek éreztem magam. A könnyeim utat törtek maguknak. Csendes zokogásba kezdtem. Kimi ekkor lépett be.
- Hééé… Lina, mi történt? Miért sírsz? – nézett rám nagy szemekkel.
- Kiborítottam… - mutattam neki a padlón lévő tócsát.
- Ezért nem kell sírni! – bement a fürdőbe, hozott egy törölközőt, és felitatta a vizet. – Látod? Már nincs is ott. – ült le mellém az ágy szélére, s a kezeivel letörölte az arcomon lévő könnyeket is.
- Én csak… én… szomjas voltam… - hajtottam le szomorúan a fejem.
- Mindjárt hozok vizet. – kelt fel – Maradj itt, el ne szökj nekem. – a mondat végére egy aprócska mosolyra húzódott a szája.
Ahogy egyedül maradtam, azon morfondíroztam, hogy meg sem érdemlem azt a sok figyelmességet, amit Kimi az irányomba mutat. Nem érdemlek én ennyi figyelmességet senkitől sem. Nem szolgáltam rá. Ő a főnököm, és én a beosztottja vagyok, nekem kéne Őt kiszolgálni, nem pedig neki engem. Ez így nagyon nincsen jól.
Kimi egy megpakolt tálcával tért vissza hozzám, s a zsebeiben egy-egy palackkal. Ha nem lett volna ennyire szörnyű hangulatom, szerintem még mulatságosnak tartottam volna, ahogy egyensúlyoz a tálcával, és a zsebeiből kiállnak a palackok.
- Meg is jöttem! – mosolygott rám. – Hoztam egy is ételt is, gondolom reggel óta nem ettél, s már késő délután van. – tette le a tálcát az éjjeliszekrényre.
- Nem vagyok éhes… - gyűrögettem a takaró szegélyét.
- Lina enned kell, meg be kell venned a gyógyszereidet, aztán békén hagylak és aludhatsz, megígérem. - nézett rám könyörgő szemekkel.
- Nem akarok itt maradni… haza akarok menni… - dacoskodtam.
- Lina, azt hittem azt már megbeszéltük. Nem mész sehova, mert nem engedem, és kész! Téma ezzel lezárva! – kezdett felmenni benne a pumpa, s csapott egyet a takaróra.
- Én… - telt meg könnyekkel mind két szemem.
- Ah… elegem van. – azzal fogta magát, s kiment a szobából.
Ottmaradtam egyedül a szobában az ágyon ülve, mellettem az éjjeliszekrényen a vacsorám, és a gyógyszerem. Törölgettem az arcomon a könnyeimet, s nagyon elveszettnek éreztem magam. Most tudatosult bennem, hogy ez az egész munka dolog hatalmas őrültség volt. Nem kellett volna belevágnom. Hisz már az elején annyira abszurdnak tűnt mindez. Annyira kedves, és aranyos volt velem, én ezeket a figyelmességeket, amelyeket felém tanúsít, meg sem érdemlem. Azt sem szeretném, hogy miattam egy régi barátjával összevesszen, hisz én csak egy alkalmazott vagyok, míg ő a barátja…
Remegő kezekkel nyúltam az ásványvíz után, de nagyon nehezen ment mindez. Próbálgattam pár falatot csipegetni, de úgy éreztem, mintha a gyomrom nem akarna semmi befogadni. Ahogy az első pár falat leért a gyomromban, fordult egyet, s már rohantam is a mosdó felé. A wc felett görnyedtem, és máris adtam ki magamból az előbbi étket, de a könnyeim kitartóan folytak végig az arcomon.
Miután megmosakodtam visszabotorkáltam a szobába, s letelepedtem az ágyra. Nem foglalkoztam tovább az étellel, nem akartam újra a wc mellett kikötni. Bevettem a gyógyszeremet, mert nagyon fájtak a kezeimen a varratok. Fáradtnak és kimerültnek éreztem magam. Lassan dőltem újra végig az ágyon. Alszom egy picikét, és hazamegyek… csak egy kicsikét…

Hinni az életben

7. rész

A kórházból tartunk visszafelé ketten Kimivel. A konyhában történt incidens óta meg sem szólaltam. Most is az ablak felé fordulva ülök az autóban. Kimi próbálkozott a beszélgetés kezdeményezésével, úgy tettem, mint aki meg sem hallja. Nem haragudtam rá, de a lelkem vérzett. Még most is érzem, ahogy az a férfi magához ránt, és a kezei elindulnak felfelé a testemen. Újabb síráshullám tör rám… már nem is tudnám megszámolni, hogy hányadik. Kimi nem szó egy szót sem, csak jobban beletapos a gázba. Arra leszek figyelmes, hogy nem jó felé kanyarodik…
- Nem erre van a lakás… - szólaltam meg halkan, sírástól fojtott hangon.
- Ne hidd azt, hogy most magadra hagylak. Az orvos is megmondta, hogy figyelni kell rád, a vérveszteség miatt. Rosszul is lehetsz… nem és nem. Nálam leszel, és pont. – válaszolt ingerülten.
- De én…
- Nem érdekelnek a kifogásaid Lina! Ha hazaérünk, Attenak ki fogom tekerni a nyakát! – ütött egyet a kormányra, mire én összerezzentem. – Ne haragudj… nem akartalak megijeszteni. – mondta már kedvesebben. – Nagyon fáj a kezed?
- Nem érzem… - rántottam meg a vállam, s a tekintetem a kezeimen lévő kötésekre kúszott.
Mind a két kezemet össze kellet varrni a könyökömtől majdnem a csuklómig. Pár szilánkot találtak is benne, azoktól is megszabadítottak. Az orvos Kimivel beszélt a további teendőkről, mert szerintem látta rajtam, hogy teljesen ki vagyok ütve hála az érzéstelenítőknek. Az arcomon keletkezett egy két karcolást is ellátták, sőt még egy koponyaröntgenre is elküldtek a biztonság kedvéért. A varrásokon kívül azonban más komolyabb bajom nem lett, egy két karcolás és zúzódáson kívül. Kimi a kórházból kifelé az autóig a karjaiban akart vinni vagy legalább támogatni szeretett volna, hisz menni alig tudtam, mert nagyon megütöttem az oldalam és a csípőm. Láttam rajta, hogy nagyon szívesen segítene, de nem engedem neki, így ez még jobban idegesítette. Tisztában voltam vele, hogy Ő csak jót akar nekem.
A villához érve már nem csak féltem, hanem rettegtem. Attól tartottam, hogy benn van az a férfi és újra bepróbálkozik. Úgy remegtem, mint egy kocsonya, a könnyeim meg potyogtak.
- Nem fog bántani, mert esélyt sem hagyok neki, ezt megígérhetem. – szólt rám Kimi.
Nem válaszoltam, nem lettem volna rá képes. Kimi nagyon lassan kiszállt a kocsiból, majd a térfelemre jött, és kinyitotta nekem az ajtót. Nagyon ügyelt rá, hogy ne érjen hozzám, kioldotta a biztonsági övet, és lépett egyet hátra. A közelemben maradt, ha valami gond lenne, közbe tudjon avatkozni. Nagyon lassan, szinte vontatottan szálltam ki a járműből. Mindenem sajgott, a fejem pedig nagyon fájt, a kezeimet, pedig mintha ezer tűvel szurkálnák egyszerre. Felszisszentem a fájdalomra, s Kimi egyszerre közelebb lépett hozzám. Kezd elmúlni az érzéstelenítő hatása, azt hiszem.
- Segítsek? – kérdezte kedvesen, már épp válaszolni akartam, mikor úgy éreztem, hogy eléggé forog velem a világ.
Ha nem kapja el a derekamat, szerintem összeesek. Nekidőltem, s Ő gondolkodás nélkül karjaiba kapott és úgy vitt be a házba. Még ellenkezni sem volt erőm. Úgy éreztem, hogy minden porcikám fáj, éget, szúr. Az arcomat Kimi nyakához fúrtam, nem volt erőm nemet mondani neki. Ő a fülembe suttogott.
- Nem foglak bántani… ezt megígérem… sosem bántanálak.
A házba érve úgy éreztem, hogy mindenki engem figyel. Nem bírtam voltam elviselni ezt, így behunytam a szemeim, mintegy tüntetőleg. Kimi egy pillanatra állt meg csak a nappalinál…
- Liz, Seb, sziasztok! Liz tudnál jönni, segíteni nekem?
Nem tudtam kihez beszél, mert nem ismertem a barátait. Vajon ki az a Liz? Egy röpke másodpercre kinyitottam a szemeim, amikor felértünk az emeletre, és láttam, hogy egy nagyon szép szökésbarna hajú lány halad el mellettünk. Kimire nézett.
- Melyiket nyissam ki? – mutatott az ajtókra.
- Az enyémet! – hangzott a tömör válasz. Bevitt a szobájába, lefektetett az ágyra, s odatérdelt mellém. – Ő Liz, egy nagyon kedves barátom. – nézett a lányra, ő pedig ránk mosolygott. – Segíteni fog neked megszabadulni ezektől a véres ruháktól, rendben? – én csak bólintottam. – Liz! – fordult a lány felé – Veszek ki ruhákat, segíts neki átöltözni, kérlek. – csak bólintott, és bátorítóan rám mosolygott.
Kimi térült-fordult a szobában. Vett ki egy melegítőnadrágot, és egy pólót, azt odaadta a lánynak. Egy másikkal a fürdőbe ment. Hallottam, hogy megnyitja a csapot, majd elzárja. Pár pillanattal később, kijött egy tiszta pólóban.
- Én most lemegyek, és megkérem Markot, hogy menjen el a gyógyszereidért, addig Liz itt marad, és segít neked, jó? Ha bármi van, itt leszek lenn. – térdelt ismét le hozzám. – Nem fog senki bántani ezt megígérem. – simított végig az arcomon az ujjbegyeivel, majd felkelt, az ajtó felé indult. Mielőtt kilépett volna, még visszanézett, egy aprót mosolygott rám, majd távozott…

Hinni az életben

6. rész

A napok csendesen és gyorsan teltek. Számomra elég csendesen, tettem a dolgomat. Úgy éreztem, hogy Kimi sokszor keresi a társaságomat, de figyel arra, hogy ketten legyünk, és akkor én is kezdek neki megnyílni. Nem osztok meg vele sok mindent, de azért úgy érzem, hogy benne talán lehetséges, hogy… nem tudom, nem akarok bízni, de a szívem mást mond. Eddig sikerült mindig valamilyen kifogást találnom, hogy miért lépek le minden étkezéskor, de nem húzhatom a végtelenségig ezzel tisztában vagyok. Reggel bejelentette nekem Kimi, hogy meghívta pár barátját egy-két napra, és ma nem léphetek le, mint mindig, ma különösen nem, mert be akar nekik mutatni. De nem értem, hogy miért? Hisz én csak egy alkalmazott vagyok? Ők meg a barátaik?! Nem számítok én ennyire…
Egész délelőtt sürgölődtem a konyhában. Kimi sokszor csak „bekukkantott”, hogy ne legyek annyira magányos. Mindig megkérdezte, hogy mit tudna segíteni, de ahogy elmondtam, ki is slisszolt onnan. Magamba csak mosolyogtam rajta. Igaza volt Stevenek, mikor azt mondta, hogy ez a ház szíve és lelke. Mark is ellenőrizte, hogy miképp zajlik az élet a konyhában. Egyik ilyen alkalomkor Kimit is ott találta.
- Hát te? Csak nem segítesz Elinának? Amit te készítesz, azt inkább kihagyom… - nevetett.
- Lina megmondhatja, hogy én vagyok a legjobb kóstoló. – húzta ki magát büszkén mellettem, mialatt a krémes töltelékét nyalogatta az ujjáról. - Valakinek csak le kell ellenőriznie, hogy minden a legnagyobb rendben menjen! Ugye Lina?
- Értem… aha… Lina… - nézett kettőnkre Mark és mosolyogva távozott.
- Ennek meg mi baja van? – néztem nagy szemekkel Kimire.
- Nem tudom. – rántotta meg a vállát – Ez a krém nagyon finom. – tett a szájába egy újabb adagot.
- Kimi… elég legyen. Nem fog maradni a krémesre. Mit adunk majd a vendégeidnek?
- Majd eszik a lapot! – morogta – Kár lenne nekik különben is ez a sok finomság! Mond csak, te egy hadseregre főzöl?
- Dehogy! Csak nem akarom, hogy valaki éhes maradjon! Ha ez nem elég… - néztem körbe – készítek én szívesen…
- Nem elég? – kerekedtek ki a szemei- Egy hétig ezt fogjuk enni!
- Akkor nem is kell jönnöm egy hétig, ha sok kaja marad.
- Akkor mindent elpusztítunk! Ha te nem jössz egy hétig én… - de nem tudta befejezni, mert csengettek – Azt hiszem megjöttek! – villanyozódott fel egyszerre, s elindult a nappali felé.
Én tettem tovább a dolgomat, a nappali felől egyszer csak hatalmas hangzavar támadt. Azt hiszem mindenki egyszerre akart beszélni, s a vége az lett, hogy mindenki túl akarta kiabálni a másikat. Nevetés és kiabálás… valahogy így tudtam leszűrni a zajokat. Magamban mosolyogva kentem meg az alsó lapot krémmel. Épp a másodikat akartam kivenni a sütőből, amikor valaki megragadta a csípőmet, és vadul a sajátjához nyomta. Egy szó annyi sem jött ki egy pillanatra a torkomon.
- Na mi van Kicsikém! Megszólalni sem tudsz a döbbenettől? – hangzott mögöttem az ismeretlen kérdés.
- Eressz el! Azonnal! – a hangom síron túlról csengett, de nagyon halkan.
- Ugyan miért? Csak játszadozunk egy kicsit! Kimi nem fog megharagudni érte, nyugalom. Csak tesztellek előtte. – s a keze megindult felfelé. Ekkor a vészcsengő megszólalt a fejemben. Abban a pillanatban rúg-kapálni kezdtem, mindenképp szabadulni akartam a fogságból. Pánik kapott el, nagyon rettegtem. A könnyeim patakokban kezdtek folyni…
- ERESSZ EL!!! – üvöltöttem, s ő abban a pillanatban elengedett. Azonban ahogy rúgtam és kapálóztam nekiestem a pultnak, és egy rántással mindent levertem. Törtek a poharak és a tányérok. Minden körülöttem landolt. Fájt a fejem és az oldalam, ahogy nekiestem lendülettel a konyhaszekrénynek. Mindenképp távol akartam lenni az elkövetőmtől és a pulthoz préselődtem, azonban éreztem, hogy valami éles a kezeimbe fúródik, érzékeltem, hogy valami meleg végigfolyik a kezemen, de nem észleltem fájdalmat. A lelkem jobban fájt…
A könnyeimen keresztül is érzékeltem, hogy dübörög a padló… valaki vagy valakik rohannak. A férfi meg, aki az előbb még tesztelni akart, csak áll ott előttem, s nem tudja, hogy mit tegyen.
- Mi történt? Atte!!!! Mit tettél vele????? Lina!!!!! Lina, hallasz engem??? ÚRISTEN!!! Mi ez a sok vér??? Valaki hívjon orvost! MENJEN MÁR VALAKI!!!!! – ordította Kimi a végén. Éreztem, hogy a kezével megérinti az arcomat, de én ösztönösen elhúzódtam tőle. – Nem bántalak… Lina nézz rám. Kimi vagyok. – de elhúzódtam tőle, a keserves zokogásomat azonban nem tudtam abbahagyni. – Nyisd ki a szemed… kérlek… Lina… nézz rám…
A könnyzáporon keresztül kinyitottam a szemem, és egy tiszta ideg Kimivel néztem szemközt. A szemeivel fürkészte az arcomat.
- Kimi… - sírtam.
- Shhh… semmi baj. Itt vagyok. Tiszta vér vagy. Hol vágtad meg magad? – nézett végig rajtam. – Jézusom a kezed. Mind a kettő. Mark hozz egy törölközőt! TONI!!! Mi lesz már azzal az orvossal???
- Azonnal itt lesz… - robogott be egy szőke férfi.
- Kimi én nem akartam… - szólalt meg a háttérben még egy szőke.
- ATTE!!! Te most takarodj a szemem elől!!! – ordított rá Kimi - Lina… itt vagyok, nem lesz semmi baj… - fordult újra hozzám, de szerintem ezt ő maga sem hitte el…

Hinni az életben

5. rész

Az este nyugodtan telt, mert elkészítettem nekik a vacsorát, és Marktól engedélyt kérve magukra hagytam őket. Sok volt nekem ez az egész nap, és szerintem az edző is rájött, ezért nem is erőltette, hogy maradjak velük vacsorára. Kimivel később már nem találkoztam, de valahogy nem is bántam mindezt. Az estémet otthon magányosan töltöttem, de az agyam folyamatosan a délutáni események körül zajlott. Sok mindent furcsának tartottam, de ami a legjobban feltűnt, hogy Kimi nagy valószínűséggel egyedül él. Mondjuk ezt nagyon nem értem, mert fiatal, híres… bomlania kellene a csajoknak utána. Mondjuk az állásinterjún ez meg is mutatkozott…
Másnap reggel bevásároltam, és úgy indultam el „munkahelyem” felé. Ahogy beléptem a házba, füleltem, de nagy volt a csend, így arra jutottam minden bizonnyal még alszanak, mondjuk reggel hétkor még nem csoda. Nem mindenki kel olyan korán, mint én. Lepakoltam a konyhába, elrendeztem mindent, s lementem a mosókonyhába. Tegnap Kimi két bőrönddel tért haza, s most ezek ott voltak az ajtó mellé állítva. Szétválogattam a ruhákat és elindítottam a gépeket. Míg azok tették dolgukat, a konyhába mentem reggelit készíteni, mert Mark tegnap mondta, hogy ma korán fognak kelni, Kiminek ugyanis edzenie kell.
Kezembe vettem a papírt, amit az edző összeírt nekem, hogy Kimi mit fogyaszthat, s mit nem. Megpróbáltam fejben összeállítani a mai nap menüjét. Épp a reggeli elkészítésénél jártam, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki az ajtóban áll, és engem néz.
- Jó reggelt Elina! - mosolygott az ajtóban Kimi.
- Jó reggelt… - hangzott a halk feleletem.
- Milyen korai vagy. Nem tudtál aludni? – kíváncsiskodott.
- Én… én… mindig korán kelek… - néztem rá, s végre egy normális mondatot tudok kinyögni a jelenlétében.
- Azta… erre meg kellene, hogy tanítsál, valahogy ez nekem nem megy. - hüledezett.
- Ugyan… - rántottam meg a vállam – meg lehet szokni. – tettem bele a narancsdarabokat a gyümölcscentrifugába.
- Látom az egészség híve vagy. – figyelte, hogy mit csinálok.
- Csak Mark adta ki, hogy…
- Tudom, tudom, hogy mit ehetek, és mit nem. – vágott egy fintort. – Akkor megint salátán fogok tengődni, azt hiszem. Nem vagyok én nyúl, hogy állandóan zöldségeket egyek. - háborodott fel.
- Én arra gondoltam, hogy… szóval…
- Mire? – nézett rám nagy szemekkel.
- Hogy ebédre halat készítenék zöldséges rizzsel, ha az neked is jó… - néztem rá megszeppenten.
- Csúcs. – mosolygott rám lelkesen. – Végre valaki, aki nem akar vegetáriánussá tenni. Téged az ég küldött ide Elina. – nézett rám barátságosan, s ez engem eléggé zavart. – Egyébként kérdezhetek valamit?
- Igen… - válaszoltam rettegve, vajon mit akar kérdezni? Még a kezem is megállt a mozdulat közben.
- Ne ijedj meg semmi komoly dolog. – nyugtatott meg azonnal – Csak nekem az Elina annyira hivatalos. Hogy szoktak téged becézni?
- Engem? Sehogy… - hajtottam le szomorúan a fejem. Ezt még senki sem kérdezte tőlem. Soha senki nem akart becézni… akkor Ő most miért?
- Sehogy??? – nézett engem meglepődött ábrázattal – Zavarna, ha csak Linának hívnálak? Sokkal jobban illik hozzád, ha engem kérdezel.
- Rendben, ahogy szeretnéd…
- Ha téged zavar, akkor…
- Nem… nem zavar… - válaszoltam neki gyorsan, szerintem egy kicsit túl gyorsan is.
- Oké, akkor ezt megbeszéltük… Lina…

Hinni az életben

4. rész

A napjaim többsége elég hasonlóan telt. A negyedik végére, már kezdtem igazán otthonnak gondolni ezt a hatalmas házat. Próbáltam ízlésesen elhelyezni a tárgyakat, és a növényeket. Ki hinné még a függönyöket is megtaláltam a mosókonyha szekrényében, hogy ki tette oda és miért, azaz élet egyik nagy kérdése marad. Kimostam és kivasaltam őket, s egy létra segítségével feltettem a helyükre. Őszintén meg voltam elégedve az eredménnyel, mert egészen feldobta a színes függöny az egyhangú fehér tereket. Kezdett igazán otthonnak kinézni.
Sokszor eszembe jutott Kimi telefonhívása. Vajon miért hívott? Hogy ellenőrizzen? Vagy esetleg másért? Vagy… Nem… nem… az ilyen gondolatokat sürgősen el kell felejtenem… ilyenre még gondolni sem szabad. Ő a főnököm, és ennyi… nem több… nem lehet több. A hangja azonban nagyon bársonyos, annyira jól esett, hogy kedves volt velem. Pedig nem is érdemeltem ki. Én egy egyszerű alkalmazott vagyok és nem több. Nem kötelező érvényű, hogy kedvesnek kell lennie, és törődnie is kell velem.
Mivel híres, és láthatóan nagyon gazdag, minden bizonnyal rengeteg csinos hölgy veszi őt körül. Én meg se gyönyörűnek, se hölgynek nem mondom magam. Én amolyan selejt vagyok… egy selejt női külsővel. Egy szürke egér, akit senki nem vesz észre. És ez így is van nagyon jól, amíg nem vesznek észre, nem bántanak. És ha nem bántanak, akkor a lelkem sem sérül. Nem hagyom magam többet… nem hagyom, hogy bántsanak… még egyszer nem…
A régi emlékek hatására egy kósza könnycseppem kicsordult. Még most is elevenen él bennem annak az éjszakának az emléke. Képtelen vagyok kitörölni… az agyam egy rejtett kis zugában tárolja… és amikor valaki kedves velem mindig megszólal a vészcsengő, hogy eddig és nem tovább. Nem szabad senkit közel engednem magamhoz. Ezt nem engedhetem meg. Ő is egy férfi… egy a sok közül… erre kell magamat emlékeztetni… bármelyikük megteheti velem újra. Azt azonban már nem élném túl…
Az a bizonyos nap, amit a főnököm a telefonban mondott egyre csak közeledett. Nekem eddig ez volt a legjobb munkahelyem. Senki sem szólt be, hogy mikor érkezem vagy távozom. Tettem csendben egy hang nélkül a dolgomat. Holnap viszont megérkeznek, mert jön Mark meg Steve is… Vele. Már azon töröm a fejem miképp tudnám őket elkerülni. Én elvégzem a munkámat, csak nem kelljen találkoznom senkivel. Megcsinálom akár éjszaka is, amikor mindenki alszik…
Komolyan olyan beszari vagyok, de nem tudok ellene tenni. Tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki olyan, mint az apám… de nem tudok senkinek sem hinni. Egyszerűen nem megy. Félelem és rettegés minden napom. Nem tehetek róla… tényleg egy selejt vagyok…

Másnap az egész házban rohangáltam, hogy biztosan mindent úgy csináltam meg, ahogy azt Steve kérte tőlem. Ha kívülről láttam volna magamat, minden bizonnyal jókat mulatok rajta. Fel a lépcsőn be egy szobába, majd le. A kezem izzadt és nagyon ideges voltam. Semmi más nem kattogott az agyamban, mint délután négy, ugyanis ekkor érkeznek. Vacsorát kell majd főznöm nekik, jön a főnökömmel még Steve és Mark is. Minden bizonnyal kíváncsiak ők is arra, hogy mit sikerült egy hét alatt elvégeznem. Attól féltem, hogy nem fog nekik tetszeni a végeredmény…
Három óra után úgy éreztem, hogy teljesen megőrülök. A tenyerem izzadt, és magamba mindenféle kifogást találtam, hogy mi nem fog nekik tetszeni, s miért volt egy hatalmas őrültség, hogy elfogadtam ezt a munkát. Az egész várakozás őrjítő volt. Fel, s le mászkáltam az egész házban. Épp a konyha utolsó utáni ellenőrzését tartottam, amikor egy autó megállt a bejárat előtt. Egy pillanatra lefagytam. Három férfi szállt ki az autóból. Kettőt közülük felismertem, az egyik Mark volt, a másik Steve. A harmadik, pedig kizárásos alapon a főnököm lehet… Baseballsapka a fején és egy napszemüveggel takarja el a kilétét. Ahogy jobban szemügyrevettem az ablakból a függöny mögül, egy dologra rájöttem… még soha életemben nem láttam… nem ismerem Kimi Raikkonent…
Ahogy közeledtek a bejárathoz egyre idegesebb lettem. Menekülési útvonalakat próbáltam keresni, és idegesen kapkodtam a fejem, hogy mégis merre tudnék meglépni előlük. A tenyerem izzadt és idegességemben a kezem kezdtem tördelni… Azt se tudtam, hogy hová kellene elrejtőznöm, de nem bújhatok el előle… végülis a főnököm. De mi van, ha nem is akar velem megismerkedni? Én, ha azt nézzük, csak egy alkalmazott vagyok, elég lenne, ha csak a fiúkkal közli, hogy mit szeretne. Velem még találkoznia sem kellene…
A konyhában húzódtam meg, mikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. Beszélgetésre utaló hangfoszlányokat hallottam, majd egyszer csak csend lett. Páni félelem fogott el, hogy minden bizonnyal nem tetszik nekik valami. Egy idő után már nagyon zavaró lett a hallgatásuk… biztos voltam, hogy valami nem tetszik nekik. A konyhából vezet egy ajtó a kertre és azon próbáltam meg hangtalanul távozni… sikertelenül.
- Elina! Csak hogy megvagy! Már mindenhol téged kerestünk. – hallottam meg Steve hangját mögöttem. A rettegés hullámai futottak végig a testemen.
- Én csak… szóval… én nem…
- Semmi baj. Kimi mindenképen szeretne találkozni veled. – mosolygott kedvesen. Szerintem látta, hogy merő egy görcs vagyok. – Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Nem esz meg vacsorára. – kuncogott zavaromon. – Na gyere, mert házsártos lesz, ha megváratjuk. – lépett egyet felém, de én léptem egyet hátra. A védekező-mechanizmusom megint beindult. Kiszúrta ezt is. Kelletlenül, de elindultam utána… más választásom nagyon nem volt.
Nappaliba érve megláttam őket. Mind a két férfi Kimi és köztem járatta a tekintetét, Ő pedig engem nézett. Nem volt rajta se sapka, se szemüveg. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki most jött egy címlap-fotózásról. Azt azonban megállapítottam már most, hogy ad a külsejére, a megjelenésére. Nagyon zavaró volt, ahogy a tekintetünk találkozott… én inkább lehajtottam a fejem.
- Szia Elina. Kimi vagyok… - ahogy rájöttem, hogy hozzám beszél felemeltem a fejem, de ekkor már előttem állt, szinte közvetlenül előttem. Annyira meglepődtem ezen, hogy egyet léptem hátra.
- Jó napot… Jó napot Mr. Raikkonen… - válaszoltam nagyon halkan. Ebben a pár szavas köszönésben is többet néztem a másik két férfire, mint rá. Nem tudtam megfogalmazni, hogy mit éreztem a közelében… de nagyon nem akartam ezt érezni…
- Kérlek, szólíts Kiminek… nem akarok annyira hivatalos lenni. – próbálta a pillantásomat elkapni.
- Oké… - hajtottam le újra a fejemet.
- Azt először is meg kell, hogy mondjam, nem jutok szóhoz a házat illetően. – felkaptam a fejem ezen kezdésre. – igen jól hallottad, ez egyszerűen fantasztikus lett! – mosolyodott el. – Honnan szedted ezeket a függönyöket? És ez a szőnyeg? A virágok? És az, ahogy minden tárgyamat elhelyezted? Mond Elina, te lakberendező vagy?
- Én… én nem… szóval… - dadogtam, nem jutottam szóhoz, hogy mindez tetszik neki. Belül mosolyogtam, mert hihetetlenül boldog voltam, de nem bírtam kimutatni.
- Kimi ne hozd zavarba. Nézz rá, mindjárt elszalad. – kuncogott Mark.
- Na, azt már nem! Azt nem hagyom. – mosolygott továbbra is. – A felső szinttel mikor végzel? Ugye ott is csodát fogsz nekem művelni, mert ott is lenne alakítgatni való… - kíváncsiskodott.
- Kész van. – válaszoltam halkan.
- KÉSZ VAN? – kérdeztek vissza szinte egyszerre. A megdöbbenéstől először nem jutottak szóhoz.
- Igen… - válaszoltam szinte suttogva. Legszívesebben elmenekültem volna. Vagy legalább engednének vissza a konyhába, a magányomba, ahol nem zavar senki.
- Mond csak Elina, te mindent megcsináltál, amit mi egy héttel ezelőtt megbeszéltünk? – kerekedtek ki Steve szemei.
- Igen. – válaszoltam ugyanolyan halkan, mint az előbb.
- Steve, ha halálra dolgoztattad Elinát, én komolyan mondom, hogy kinyuvasztalak. – nézett rá Kimi komolyan.
- Én csak… szóval megbeszéltük, hogy mit kellene elvégeznie, de nem mondtam neki, hogy mindezt egy hét alatt kell megcsinálnia! – tartotta fel kezeit védekezésképp.
- Ja beszéltük… - kuncogott továbbra is Mark. – Te mondtad, ő meg csendben hallgatott melletted. ha akart volna, se tudott volna megszólalni. Igaz Elina? – nevetett Mark Steve arckifejezésén. Kimi ha lehet ilyet mondani még csúnyábban nézett a férfire.
- De én… - próbálkozott újra Steve.
- Én a helyedben nem magyarázkodnék tovább. Csak te jössz ki rosszul… - nevetett tovább Mark. Steve ijedt képet vágott, és erre Kimi is elnevette magát, nekem is éreztem, hogy megrándult a szám széle.
- Ne is törődj velük… én tudom, hogy az egyetlen ép eszű lény én vagyok hármunk közül. – mosolygott Kimi, és rám kacsintott.
- Khm… én azért ezt nem mondanám így… - nézett Kimire Mark mindentudóan.
- Most miért mondod ezt? – csodálkozott.
S ekkor egy vita kezdődött. Mindnyájan egyszerre kezdtek beszélni, s azt se tudtam, hogy kire is figyeljek igazán. Kapkodtam a fejem közöttük, de ők igazán jól szórakoztak. Látszik, rajtuk, hogy barátok is. Kicsit irigy is voltam, mert nekem még nem volt soha barátom… soha nem akart senki a barátom lenni…

Hinni az életben

3. rész

Egész nap Steve és Mark társaságait élvezhettem. Mást se hallottam, mint Kimi így, Kimi úgy… Már egy csomó mindent tudtam róla, de látni még nem láttam őt. Furdal a kíváncsiság, mégis inkább hallgatok. Nem akarok tolakodó lenni, még a végén azt hiszik én is egy rajongó vagyok, csak jól titkolom mindezt. Így inkább az előttem álló feladatra koncentráltam, nem akartam, hogy a felesleges kósza gondolatok megzavarjanak.
Sok apró dolog feltűnt a házban. Ilyen volt az is, hogy függönytartó van, de nincs rajta függöny. Szobanövények vannak, de mind egy helyen összezsúfolva. Apró dísztárgyak, vázák, kaspók, képek dobozokba becsomagolva. Steve felvilágosított, hogy ezeket mind nekem kell elhelyeznem, s ezzel otthonossá tenni ezt a jelenleg múzeumnak beillő építményt.
Rengeteg dolog vár rám, s ezekre úgy fogok tekinteni mindez jelenleg egyfajta kihívás az életemben. Most kezdem úgy érezni, hogy valami ér az én nyomorúságos kis életem. Van végre célom, kaptam az élettől egy lehetőséget, és ezzel most egyszerűen muszáj élnem… az utolsó mentsváram ez a munka.
Az első pillanatban rájöttem, hogy egy alapos takarítással kell kezdenem az egész házban. A konyha szerintem még használva sem volt. A mosókonyhába beérve azt hittem infarktust kapok. Ennyi szennyes ruhát nem tudom, hogy egy mosoda látott-e. Legalább hét nagy kosár dugig tele volt. Mindezekre megkaptam odafenn a főnököm gardróbjában a választ, szinte üres volt.
Késő délután volt, mire a két férfival mindent megbeszéltem, vagyis ők beszéltek én meg bólogattam. Van cirka egy hetem rendbe szedni az egész kócerájt. Hatalmas munka, de nem kivitelezhetetlen. Távozás előtt még a kertet is megmutatták nekem, habár lehet jobb lett volna, ha ezt most még nem látom. Egy szóval le tudnám írni az egészet: szörnyű. A fű nincs gondozva, a rózsafákat belepte a gyom. Stevetől kaptam egy kártyát, ha valamire szükségem van, akkor meg tudjam venni. Egy hét múlva jön haza a főnököm, és nekem mindent meg kell arra csinálnom. Nem lehetetlen, de eléggé nehéz feladat… de tudom, hogy képes vagyok rá. meg tudom csinálni, mert meg akarom csinálni. Azt hiszem, jót tesz nekem ez a munka, mert a jövőmet jelenleg eléggé pozitívan látom…

Egy hét… ennyi… nem több. Rengeteg munka, és még annál is több. Ott kezdtem, hogy a mosókonyhába próbáltam meg a káoszt eltüntetni. Mostam, szárítottam, vasaltam. Közben takarítottam a házban. A felső szinttel kezdtem, mert a tiszta ruhákat nem fogom egy koszos gardróbba tenni. A hálószobákban leszedtem a függönyöket, tiszta ágyneműt húztam fel, leporoltam, kiporszívóztam. Így ment mind a hat hálóval. A leszedett függönyöket kimostam kivasaltam. Egy nap kellett a teljes felső szint rendbetételére. Este hullaként dőltem be az ágyba.
Másnap minden kezdődött elölről. Vagyis nem minden, mert most a földszint következett. A nagytakarítás kellős közepén figyelmes lettem valamire. Lekapcsoltam a porszívót és füleltem. A hang egyértelműen a nappali felőle jött. Halkan odaosontam, és hallottam, hogy a telefon szól, de veszettül. Egy pillanatra lefagytam. Felvegyem? Vagy ne? Mit csináljak? Végülis itt dolgozom… fel kellene vennem… mi van ha fontos?
Ott toporogtam a telefon mellett azon vacillálva, hogy felvegyem-e vagy sem, miközben az csak nem hagyta abba a csörgést. Kénytelen voltam felvenni, mert azt hiszem fontos hívás ez…
- Hallo… - szóltam bele halkan.
- Hallo. Kivel beszélek? – szólt bele egy férfi.
- Én… Elina vagyok. És én… kivel beszélek?
- Én pedig Kimi vagyok. – hallottam a hangján, ahogy mosolyog. – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek Elina. Remélem nem rettentettelek nagyon el magamtól, amikor megláttad a házat. Ugye nem? – a hangjában egy enyhe félelmet éreztem ki.
- Nem… - válaszoltam halkan.
- Akkor jó. Azt hiszem, hogy te még nálam is kevesebbet beszélsz. – nevetett – Pár nap múlva megyek haza. Ugye ott leszel te is? A fiúk már nagyon sokat meséltek rólad, s nagyon szeretnélek már megismerni.
- Oké. – válaszoltam ismét tömören, de alig hittem el, hogy egyáltalán valamit ki tudtam nyögni.
- Azt hiszem ez így nagyon érdekes lesz, ha ennyit kommunikálunk. – nevetett. – Akkor pár nap múlva találkozunk. Azért remélem, ráismerek majd a házamra. Legyél jó Elina és vigyázz magadra. Szia.
- Szia… - s már csak a búgó hangot hallottam…

Hinni az életben

2. rész

Az állásinterjú után felpörögtek körülöttem az események. Steve egyik nap beállított hozzám, hogy van egy napom összepakolni a holmijaimat, mert el kell költöznöm Baarba a főnököm lakhelyére. Sőt, egy utcába fogunk lakni, hogy mindig, amikor szüksége lesz rám, könnyebben el tudjon érni. Sok mindenem nem volt, mit össze kellett pakolnom a szerény kis ruhatáramat tekintve.
Másnap két bőrönddel hagytam el előző lakhelyemet, hogy életemben először valami bizonytalanba kezdjek. Igazából valahol nagyon mélyen már furdalt a kíváncsiság, hogy ki is lehet ez a férfi, s hogy én ismerhetem-e őt. Rájöttem később arra, hogy az a sok szép nő az interjún biztos miatta volt ott. Miatta csípték úgy ki magukat. Sajnáltam kicsit őket, hogy nekik ez most nem sikerült, de majd talán máskor.
Zürichből az egész út alig volt fél óra. Egy takaros kis kétszintes ház előtt parkolt le Steve az autóval.
- Megérkeztünk. Ez lesz a sárga épület, a másodikon van a lakás. Na gyere, mert még ma el kell mennünk a villába is. – szállt ki az autóból, komótosan indultam meg utána.
Villába? A főnököm egy villába lakik? Mondjuk nem is nagyon tudom mit hihettem, mert végülis ismert emberről van szó. Csak hát azért mégis… Felérve a kétszobás lakásba teljesen elámultam. Nagyon szép, rendezett, tiszta. A szoba falai az egyik napsárga, a másik lila volt. Mind a kettő élénk színek, és mindez nagyon jót tett a szürke lelkemnek is. A konyha és az étkező aprócska, de nekem pont megfelelt. Nagyon ízlésesen be volt az egész bútorozva. Hozzáérni sem mertem nagyon semmihez, az egész olyan volt számomra, mint egy álom. Ha azonban mégis csak egy álom, akkor jelenleg úgy érzem, hogy nem akarok felébredni.
- Tetszik a lakás? – fürkészte az arcomat.
- Nagyon. – jelent meg végre egy őszinte mosoly az arcomon. Nem is tudom mikor mosolyodtam így el… ha valaha ez eddig megtörtént egyáltalán.
- Kimi ennek nagyon fog örülni.
- Kimi? – kérdeztem vissza.
- Kimi Raikkonen a főnököd. Neki kell vezetned a háztartását. Tudod Elina, elég sokat utazik, mondjuk manapság már nem annyit, mint két-három évvel ezelőtt, de eleget ahhoz, hogy ezekben a dolgokban segítségre szoruljon. – magyarázta nekem. Most már nagyon érdekelt, hogy ki ez az ember, aki ennyire kedves hozzám…

A szemeim kikerekedtek, a számat pedig be kellett csuknom, amikor megláttam a villát. Igaza volt Stevenek, amikor nem a ház jelzőt használta erre az épületegyüttesre. Ahol én eddig laktam inkább vityillók voltak ehhez képest. Kiszálltunk az autóból, én még azt is jól megnéztem, hogy hová lépek. Vigyázni akartam mindenre, hisz ahogy körbepillantottam, mindenről csak úgy áradt a luxus és az elegancia. Soha nem keresek majd annyit, hogy nekem ilyesmire fussa majd. Mondjuk nem is vágyom az egzisztencia ezen fokára. Minden bizonnyal rengeteg munkájába került Mr. Raikkonennek, hogy idáig eljutott. Ilyen dolgok, nem adnak csak úgy, mindez kemény munkával térül csak meg.
Úgy éreztem, hogy én ebbe az egész környezetben csak kakukktojás vagyok. Tiszta vagyok és ápolt, de a ruháim azok egyáltalán nem tükrözik a mai kor divatját. Az előző lakásomban még televízió sem volt. Vannak dolgok, amiket sajnos nem mindig engedhetek meg magamnak.
Ha azt mondtam, hogy odakinn nem jutottam szóhoz, akkor odabenn, még levegőt is elfelejtettem venni. Csillogás és luxus. Ez a két szó igazán jól tükrözi az elém terülő látványt. Itt kell dolgoznom? Hozzá sem merek érni semmihez sem… nem hogy itt takarítani? Steve nagy lelkesen kezdett nekem magyarázni, s megindult befelé.
- Ez a helység minden háznak a szíve és a lelke… a konyha. Ez lesz az a hely, ami eddig kihasználatlan volt ebben a házban, s szeretnénk, ha ez mostantól nem így lenne Elina. Kiminek nincs olyan szigorú étrendje, mint pár éve, de azért figyelni kell, nem ehet meg mindet. Remélem érted, hogy mit akarok mondani… - nézett rám.
- Igen… azt hiszem igen… - válaszoltam halkan.
- Azt hiszem jól ki fogunk jönni Elina, s hidd el Kimi sem olyan, mint amilyennek lefestik az újságok. – mosolygott rám.
- Én… nekem fogalmam sincs… én nem tudom ki Ő… - dadogtam.
- Hogy nem tudod kicsoda Kimi Raikkonen? – nyíltak tágra a pupillái. – Akkor a bemutatkozást meghagyom neki. Megmutatnám akkor most a házat neked, és elmagyarázom, hogy tudsz bejutni. Később érkezik Mark, és akkor meg tudjátok beszélni Kimi étkezési szokásait is. Gyere, még sok mindent kell látnod…

Hinni az életben

1. rész

A véletlenek nagy szerepet játszottak abban, hogy megismertem Őt. A meghallgatáson nagyon sok fiatal és feltűnően csinos lány volt. Mindegyik eléggé lenge öltözékben, és kifestve. Mintha direkt tették volna mindezt. Nem is értettem, hogy egy házvezetőnő állásra miért akar ennyi szép nő jelentkezni? Főleg magas sarkú cipőben, műkörmökkel…
Így akarnak majd takarítani, vagy sikálni a koszt? Vagy én jöttem rossz interjúra? Zavartan, remegő kezekkel vettem a kezeim közé a levelet, amelyen a cím állt, ahova mennem kell, és az ajtó, és a keresendő személy. Lenn a portán azzal fogadtak, hogy majd szólítani fognak, ne aggódjak. A cím, pedig jó. Akkor ők is ide várnak?
A percek óráknak, az órák szinte egy fél napnak tűntek ebben az örökös várakozásban. Egy könyvet vittem magammal, hogy legyen mivel „elütnöm” az időmet. Észrevehető volt a lányok körében egyfajta rivalizálás, hogy ellenségként tekintettek egymásra. Rám azonban ügyet sem vetettek. Tornacipőben, farmerban, egy bő pólóban, és egy kardigánban végülis nem láttak bennem konkurenciát.
A lányok egyre, másra mentek be, és mosolyogva, csillogó szemekkel távoztak az ajtón. Természetesen a többiekre még egy fölényes pillantást küldtek, majd elhagyták a helyiséget. El sem tudtam képzelni, hogy itt hány embernek adhatnak odabenn munkát, hogy mindenki így távozik. Mikor meghallottam a nevem gombóc nőtt a torkomban, és a gyomrom apróra zsugorodott össze. Legszívesebben elfutottam volna, de az évek alatt megtanultam, hogy ezen dolgokat kontrolálnom kell magamban. Remegő végtagokkal indultam meg az ajtó felé. Az agyam egy rejtett zugában megszólalt a vészcsengő, hogy most még elfuthatok, most még lehet, és akkor nem esik bántódásom. Visszabújok a csigaházamba, ahol eddig is voltam.
Minden szem rám szegeződött, ahogy végigvonultam a folyosón, a lenézés és a szánalom volt megfigyelhető a tekintetekben. Éreztem, ahogy végigmérnek, s nyugtatták magukat, hogy én ezzel a külsővel nem vagyok rájuk veszélyes.
- Elina Collins? – nézett rá a papírjára, majd vissza rám, az ajtóban álló férfi.
- Igen… - válaszoltam halkan.
- Akkor fáradjon beljebb. – s oldalra lépett, ezzel helyet hagyva nekem.
Bizonytalankodva bementem az irodában. Odabenn két férfi volt még. Az egyik a harmincas éveiben járhat, a másik meg kopasz volt. A fiatalabb azonnal hozzám lépett, de én erre a hirtelen mozdulatra léptem egyet vissza. Láttam rajta, hogy észrevette mindezt. Felém nyújtott a jobbját.
- Steve Robertson vagyok.
- Elina Collins. – fogadtam el félve a felém nyújtott kezet.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem Elina. Had mutassam be Önnek az egyik barátomat Mark Arnallt.
- Nagyon örvendek Mark. – biccentettem felé.
- Kérem Elina, foglaljon helyet. – mutatott a velük szemben lévő székre.
Steve Mark kezébe adta a papírokat, ő meg fürkészve nézett engem. Mintha arra várna, hogy rájövök valamire. Nagyon zavarban éreztem magam, s a kezeimet kezdtem tördelni, és a padló réseire szegeztem a tekintetemet.
- Hm… érdekes – szólalt meg Mark.
- Hogy érted ezt? – pillantott rá Steve.
- Ezt olvasd el… - mutatott neki a papíron valamit – Meg ezt is… és itt is… - mutatott rá egy másik és egy harmadik papíron is valamit.
Meg sem mertem szólalni. Csak ültem ott, mint egy szerencsétlenség. Néztem őket, ahogy szinte egymás kezei közül szedik ki a papírokat, és pillantásokat váltanak egymással. Azt hittem, hogy valami baj van. Vagy lehet tényleg nem jó interjúra jöttem. Mark súgott valamit Stevenek, ő meg csak beleegyezően bólintott egyet.
- Tehát… - szólalt meg végül Mark – Elolvastuk a referenciáit az előző munkahelyiről, amiket megkapunk. És nagy örömünkre szolgál, hogy ezen mondatok szerepelnek benne, olvasom… „Szorgalmas, készséges, együttműködő. Kerüli a pletykát, és a szóbeszédeket. Csendes, visszahúzódó, de nagy munkabírással rendelkezik.” Azaz igazság Elina, hogy mi pont ilyen munkatársat keresünk, amilyen kegyed. Szóval, akihez mi házvezetőnőt keresünk, Ő egy eléggé ismert ember. Nem szereti, ha pletykálnak róla, és a sajtót sem szereti túlságosan. Nem szereti a feltűnősködést. Szóval, lényeg a lényeg, hogy nekünk pont olyan ember kell az ügyfelünk mellé, mint Ön. Elfogadja a munkát Elina? – nézett rám Mark.
- Természetesen lenne egy-két feltételünk, de azok már részletkérdések… - legyintett Steve.
- Igen… elfogadom… - válaszoltam zavartan.
Feltételek? Ugyan mik lehetnek egy házvezetőnőnél? Munkára szükségem van, mert az a kifőzde ahol dolgoztam bezárt és most jelenleg munkanélküli vagyok. Nem lehet annyira szörnyű azaz alak... vagy igen???

Hinni az életben

Ginának a barátságáért: "A barátok olyanok, mint a csillagok. Nem mindig látjuk őket, de tudnunk kell, hogy léteznek."

Bevezető

Ki hinné, hogy az ember mennyi mindent képes kibírni, elviselni, vagy azért mert azt hiszi, mindez jó neki, vagy azért mert nincsen más választása, mint elviselni közben a szenvedést is, mert az élettől nem csak jót, örömet kapunk, hanem fájdalmat, kínokat, és a rosszat is.
A férjem és én, sokat tudnánk mesélni az élet jó és rossz oldaláról, egyaránt. Mind a ketten voltunk mindkét felén. Mindig azt mondja nekem, hogy engem azért vezettek el hozzá az égiek, hogy megmentsem Őt és az életét… de mint tudjuk, az éremnek mindig két oldala van… ugyanezt én is el tudom mondani róla…
Amikor azt hittem az életem teljesen kilátástalan, és elvesztettem a céljaimat, akkor találkoztam Vele. Nem is hittem volna, hogy a Vele való találkozás mennyire meg fogja változtatni az én sivár és egyhangú életemet.
A családomat tekintve van egy testvérem, egy öcsém, akit imádok a mai napig, de csak akkor tud megtalálni, ha kell neki valami, vagy ha nem tudja más kihúzni a bajból. Ez mondjuk manapság sem sokat változott.
A szüleim meg, ha egyáltalán lehet annak nevezni őket… sosem voltunk nekik fontosak, mindig a saját kis önös érdekeik számítottak csak nekik igazán. Sosem értettem, hogy miért is akartak maguknak családot, amikor sohasem számíthattunk rájuk. Talán csak a látszat volt nekik fontos, hogy elmondhassák a külvilág felé, hogy nekik van egy csodálatosan szép családjuk, mint a mesékben… csakhogy ennél sokkal szörnyűbb volt maga a valóság.
Akkor volt kaja a hűtőben, amikor elmentem bevásárolni, akkor volt kaja az asztalon, ha én főztem. Akkor volt rend, ha én takarítottam. Főztem, mostam, takarítottam, és mégsem voltam sosem elég jó a szüleimnek. Az öcsémet nem bántották… őt soha… azonban rajtam kiélték az összes eddigi keserűségüket, amiket elszenvedtek addigi életük során.
18 voltam, amikor megszöktem, mert nem bírtam tovább. Érettségivel a zsebemben nekivágtam a nagyvilágnak. Nem volt más választásom, mert apám már nem bírt a nadrágjában lévő „becsességével”. Kihasználta az egyetlen alkalmat, amikor csak mi voltunk otthon. Nem tudtam elmenekülni előle. Éjszaka leple alatt szöktem meg, mint egy tolvaj. Mocskosnak és egy utolsó senkinek éreztem magam, és az addigi egész életemet egyaránt…
Dolgoztam éjjel, s nappal. Voltam pincérnő, újságkihordó, konyhalány, pultos. Képtelen voltam bárkiben is megbízni, s folyamatosan rettegtem. Rettegtem mindentől. Az emberektől, az új dolgoktól, de a legjobban a férfiaktól. Nem tudtam egyre sem ránézni úgy, ahogy egy nőnek kell látnia egy férfit. Mindet egy utolsó rohadéknak hittem. Hiszen ha az egyik ilyesmire képes, akkor az összes többi is ilyen, gondoltam én. Hatalmasat tévedtem…