Hinni az életben

4. rész

A napjaim többsége elég hasonlóan telt. A negyedik végére, már kezdtem igazán otthonnak gondolni ezt a hatalmas házat. Próbáltam ízlésesen elhelyezni a tárgyakat, és a növényeket. Ki hinné még a függönyöket is megtaláltam a mosókonyha szekrényében, hogy ki tette oda és miért, azaz élet egyik nagy kérdése marad. Kimostam és kivasaltam őket, s egy létra segítségével feltettem a helyükre. Őszintén meg voltam elégedve az eredménnyel, mert egészen feldobta a színes függöny az egyhangú fehér tereket. Kezdett igazán otthonnak kinézni.
Sokszor eszembe jutott Kimi telefonhívása. Vajon miért hívott? Hogy ellenőrizzen? Vagy esetleg másért? Vagy… Nem… nem… az ilyen gondolatokat sürgősen el kell felejtenem… ilyenre még gondolni sem szabad. Ő a főnököm, és ennyi… nem több… nem lehet több. A hangja azonban nagyon bársonyos, annyira jól esett, hogy kedves volt velem. Pedig nem is érdemeltem ki. Én egy egyszerű alkalmazott vagyok és nem több. Nem kötelező érvényű, hogy kedvesnek kell lennie, és törődnie is kell velem.
Mivel híres, és láthatóan nagyon gazdag, minden bizonnyal rengeteg csinos hölgy veszi őt körül. Én meg se gyönyörűnek, se hölgynek nem mondom magam. Én amolyan selejt vagyok… egy selejt női külsővel. Egy szürke egér, akit senki nem vesz észre. És ez így is van nagyon jól, amíg nem vesznek észre, nem bántanak. És ha nem bántanak, akkor a lelkem sem sérül. Nem hagyom magam többet… nem hagyom, hogy bántsanak… még egyszer nem…
A régi emlékek hatására egy kósza könnycseppem kicsordult. Még most is elevenen él bennem annak az éjszakának az emléke. Képtelen vagyok kitörölni… az agyam egy rejtett kis zugában tárolja… és amikor valaki kedves velem mindig megszólal a vészcsengő, hogy eddig és nem tovább. Nem szabad senkit közel engednem magamhoz. Ezt nem engedhetem meg. Ő is egy férfi… egy a sok közül… erre kell magamat emlékeztetni… bármelyikük megteheti velem újra. Azt azonban már nem élném túl…
Az a bizonyos nap, amit a főnököm a telefonban mondott egyre csak közeledett. Nekem eddig ez volt a legjobb munkahelyem. Senki sem szólt be, hogy mikor érkezem vagy távozom. Tettem csendben egy hang nélkül a dolgomat. Holnap viszont megérkeznek, mert jön Mark meg Steve is… Vele. Már azon töröm a fejem miképp tudnám őket elkerülni. Én elvégzem a munkámat, csak nem kelljen találkoznom senkivel. Megcsinálom akár éjszaka is, amikor mindenki alszik…
Komolyan olyan beszari vagyok, de nem tudok ellene tenni. Tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki olyan, mint az apám… de nem tudok senkinek sem hinni. Egyszerűen nem megy. Félelem és rettegés minden napom. Nem tehetek róla… tényleg egy selejt vagyok…

Másnap az egész házban rohangáltam, hogy biztosan mindent úgy csináltam meg, ahogy azt Steve kérte tőlem. Ha kívülről láttam volna magamat, minden bizonnyal jókat mulatok rajta. Fel a lépcsőn be egy szobába, majd le. A kezem izzadt és nagyon ideges voltam. Semmi más nem kattogott az agyamban, mint délután négy, ugyanis ekkor érkeznek. Vacsorát kell majd főznöm nekik, jön a főnökömmel még Steve és Mark is. Minden bizonnyal kíváncsiak ők is arra, hogy mit sikerült egy hét alatt elvégeznem. Attól féltem, hogy nem fog nekik tetszeni a végeredmény…
Három óra után úgy éreztem, hogy teljesen megőrülök. A tenyerem izzadt, és magamba mindenféle kifogást találtam, hogy mi nem fog nekik tetszeni, s miért volt egy hatalmas őrültség, hogy elfogadtam ezt a munkát. Az egész várakozás őrjítő volt. Fel, s le mászkáltam az egész házban. Épp a konyha utolsó utáni ellenőrzését tartottam, amikor egy autó megállt a bejárat előtt. Egy pillanatra lefagytam. Három férfi szállt ki az autóból. Kettőt közülük felismertem, az egyik Mark volt, a másik Steve. A harmadik, pedig kizárásos alapon a főnököm lehet… Baseballsapka a fején és egy napszemüveggel takarja el a kilétét. Ahogy jobban szemügyrevettem az ablakból a függöny mögül, egy dologra rájöttem… még soha életemben nem láttam… nem ismerem Kimi Raikkonent…
Ahogy közeledtek a bejárathoz egyre idegesebb lettem. Menekülési útvonalakat próbáltam keresni, és idegesen kapkodtam a fejem, hogy mégis merre tudnék meglépni előlük. A tenyerem izzadt és idegességemben a kezem kezdtem tördelni… Azt se tudtam, hogy hová kellene elrejtőznöm, de nem bújhatok el előle… végülis a főnököm. De mi van, ha nem is akar velem megismerkedni? Én, ha azt nézzük, csak egy alkalmazott vagyok, elég lenne, ha csak a fiúkkal közli, hogy mit szeretne. Velem még találkoznia sem kellene…
A konyhában húzódtam meg, mikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. Beszélgetésre utaló hangfoszlányokat hallottam, majd egyszer csak csend lett. Páni félelem fogott el, hogy minden bizonnyal nem tetszik nekik valami. Egy idő után már nagyon zavaró lett a hallgatásuk… biztos voltam, hogy valami nem tetszik nekik. A konyhából vezet egy ajtó a kertre és azon próbáltam meg hangtalanul távozni… sikertelenül.
- Elina! Csak hogy megvagy! Már mindenhol téged kerestünk. – hallottam meg Steve hangját mögöttem. A rettegés hullámai futottak végig a testemen.
- Én csak… szóval… én nem…
- Semmi baj. Kimi mindenképen szeretne találkozni veled. – mosolygott kedvesen. Szerintem látta, hogy merő egy görcs vagyok. – Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Nem esz meg vacsorára. – kuncogott zavaromon. – Na gyere, mert házsártos lesz, ha megváratjuk. – lépett egyet felém, de én léptem egyet hátra. A védekező-mechanizmusom megint beindult. Kiszúrta ezt is. Kelletlenül, de elindultam utána… más választásom nagyon nem volt.
Nappaliba érve megláttam őket. Mind a két férfi Kimi és köztem járatta a tekintetét, Ő pedig engem nézett. Nem volt rajta se sapka, se szemüveg. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki most jött egy címlap-fotózásról. Azt azonban megállapítottam már most, hogy ad a külsejére, a megjelenésére. Nagyon zavaró volt, ahogy a tekintetünk találkozott… én inkább lehajtottam a fejem.
- Szia Elina. Kimi vagyok… - ahogy rájöttem, hogy hozzám beszél felemeltem a fejem, de ekkor már előttem állt, szinte közvetlenül előttem. Annyira meglepődtem ezen, hogy egyet léptem hátra.
- Jó napot… Jó napot Mr. Raikkonen… - válaszoltam nagyon halkan. Ebben a pár szavas köszönésben is többet néztem a másik két férfire, mint rá. Nem tudtam megfogalmazni, hogy mit éreztem a közelében… de nagyon nem akartam ezt érezni…
- Kérlek, szólíts Kiminek… nem akarok annyira hivatalos lenni. – próbálta a pillantásomat elkapni.
- Oké… - hajtottam le újra a fejemet.
- Azt először is meg kell, hogy mondjam, nem jutok szóhoz a házat illetően. – felkaptam a fejem ezen kezdésre. – igen jól hallottad, ez egyszerűen fantasztikus lett! – mosolyodott el. – Honnan szedted ezeket a függönyöket? És ez a szőnyeg? A virágok? És az, ahogy minden tárgyamat elhelyezted? Mond Elina, te lakberendező vagy?
- Én… én nem… szóval… - dadogtam, nem jutottam szóhoz, hogy mindez tetszik neki. Belül mosolyogtam, mert hihetetlenül boldog voltam, de nem bírtam kimutatni.
- Kimi ne hozd zavarba. Nézz rá, mindjárt elszalad. – kuncogott Mark.
- Na, azt már nem! Azt nem hagyom. – mosolygott továbbra is. – A felső szinttel mikor végzel? Ugye ott is csodát fogsz nekem művelni, mert ott is lenne alakítgatni való… - kíváncsiskodott.
- Kész van. – válaszoltam halkan.
- KÉSZ VAN? – kérdeztek vissza szinte egyszerre. A megdöbbenéstől először nem jutottak szóhoz.
- Igen… - válaszoltam szinte suttogva. Legszívesebben elmenekültem volna. Vagy legalább engednének vissza a konyhába, a magányomba, ahol nem zavar senki.
- Mond csak Elina, te mindent megcsináltál, amit mi egy héttel ezelőtt megbeszéltünk? – kerekedtek ki Steve szemei.
- Igen. – válaszoltam ugyanolyan halkan, mint az előbb.
- Steve, ha halálra dolgoztattad Elinát, én komolyan mondom, hogy kinyuvasztalak. – nézett rá Kimi komolyan.
- Én csak… szóval megbeszéltük, hogy mit kellene elvégeznie, de nem mondtam neki, hogy mindezt egy hét alatt kell megcsinálnia! – tartotta fel kezeit védekezésképp.
- Ja beszéltük… - kuncogott továbbra is Mark. – Te mondtad, ő meg csendben hallgatott melletted. ha akart volna, se tudott volna megszólalni. Igaz Elina? – nevetett Mark Steve arckifejezésén. Kimi ha lehet ilyet mondani még csúnyábban nézett a férfire.
- De én… - próbálkozott újra Steve.
- Én a helyedben nem magyarázkodnék tovább. Csak te jössz ki rosszul… - nevetett tovább Mark. Steve ijedt képet vágott, és erre Kimi is elnevette magát, nekem is éreztem, hogy megrándult a szám széle.
- Ne is törődj velük… én tudom, hogy az egyetlen ép eszű lény én vagyok hármunk közül. – mosolygott Kimi, és rám kacsintott.
- Khm… én azért ezt nem mondanám így… - nézett Kimire Mark mindentudóan.
- Most miért mondod ezt? – csodálkozott.
S ekkor egy vita kezdődött. Mindnyájan egyszerre kezdtek beszélni, s azt se tudtam, hogy kire is figyeljek igazán. Kapkodtam a fejem közöttük, de ők igazán jól szórakoztak. Látszik, rajtuk, hogy barátok is. Kicsit irigy is voltam, mert nekem még nem volt soha barátom… soha nem akart senki a barátom lenni…