Hinni az életben

7. rész

A kórházból tartunk visszafelé ketten Kimivel. A konyhában történt incidens óta meg sem szólaltam. Most is az ablak felé fordulva ülök az autóban. Kimi próbálkozott a beszélgetés kezdeményezésével, úgy tettem, mint aki meg sem hallja. Nem haragudtam rá, de a lelkem vérzett. Még most is érzem, ahogy az a férfi magához ránt, és a kezei elindulnak felfelé a testemen. Újabb síráshullám tör rám… már nem is tudnám megszámolni, hogy hányadik. Kimi nem szó egy szót sem, csak jobban beletapos a gázba. Arra leszek figyelmes, hogy nem jó felé kanyarodik…
- Nem erre van a lakás… - szólaltam meg halkan, sírástól fojtott hangon.
- Ne hidd azt, hogy most magadra hagylak. Az orvos is megmondta, hogy figyelni kell rád, a vérveszteség miatt. Rosszul is lehetsz… nem és nem. Nálam leszel, és pont. – válaszolt ingerülten.
- De én…
- Nem érdekelnek a kifogásaid Lina! Ha hazaérünk, Attenak ki fogom tekerni a nyakát! – ütött egyet a kormányra, mire én összerezzentem. – Ne haragudj… nem akartalak megijeszteni. – mondta már kedvesebben. – Nagyon fáj a kezed?
- Nem érzem… - rántottam meg a vállam, s a tekintetem a kezeimen lévő kötésekre kúszott.
Mind a két kezemet össze kellet varrni a könyökömtől majdnem a csuklómig. Pár szilánkot találtak is benne, azoktól is megszabadítottak. Az orvos Kimivel beszélt a további teendőkről, mert szerintem látta rajtam, hogy teljesen ki vagyok ütve hála az érzéstelenítőknek. Az arcomon keletkezett egy két karcolást is ellátták, sőt még egy koponyaröntgenre is elküldtek a biztonság kedvéért. A varrásokon kívül azonban más komolyabb bajom nem lett, egy két karcolás és zúzódáson kívül. Kimi a kórházból kifelé az autóig a karjaiban akart vinni vagy legalább támogatni szeretett volna, hisz menni alig tudtam, mert nagyon megütöttem az oldalam és a csípőm. Láttam rajta, hogy nagyon szívesen segítene, de nem engedem neki, így ez még jobban idegesítette. Tisztában voltam vele, hogy Ő csak jót akar nekem.
A villához érve már nem csak féltem, hanem rettegtem. Attól tartottam, hogy benn van az a férfi és újra bepróbálkozik. Úgy remegtem, mint egy kocsonya, a könnyeim meg potyogtak.
- Nem fog bántani, mert esélyt sem hagyok neki, ezt megígérhetem. – szólt rám Kimi.
Nem válaszoltam, nem lettem volna rá képes. Kimi nagyon lassan kiszállt a kocsiból, majd a térfelemre jött, és kinyitotta nekem az ajtót. Nagyon ügyelt rá, hogy ne érjen hozzám, kioldotta a biztonsági övet, és lépett egyet hátra. A közelemben maradt, ha valami gond lenne, közbe tudjon avatkozni. Nagyon lassan, szinte vontatottan szálltam ki a járműből. Mindenem sajgott, a fejem pedig nagyon fájt, a kezeimet, pedig mintha ezer tűvel szurkálnák egyszerre. Felszisszentem a fájdalomra, s Kimi egyszerre közelebb lépett hozzám. Kezd elmúlni az érzéstelenítő hatása, azt hiszem.
- Segítsek? – kérdezte kedvesen, már épp válaszolni akartam, mikor úgy éreztem, hogy eléggé forog velem a világ.
Ha nem kapja el a derekamat, szerintem összeesek. Nekidőltem, s Ő gondolkodás nélkül karjaiba kapott és úgy vitt be a házba. Még ellenkezni sem volt erőm. Úgy éreztem, hogy minden porcikám fáj, éget, szúr. Az arcomat Kimi nyakához fúrtam, nem volt erőm nemet mondani neki. Ő a fülembe suttogott.
- Nem foglak bántani… ezt megígérem… sosem bántanálak.
A házba érve úgy éreztem, hogy mindenki engem figyel. Nem bírtam voltam elviselni ezt, így behunytam a szemeim, mintegy tüntetőleg. Kimi egy pillanatra állt meg csak a nappalinál…
- Liz, Seb, sziasztok! Liz tudnál jönni, segíteni nekem?
Nem tudtam kihez beszél, mert nem ismertem a barátait. Vajon ki az a Liz? Egy röpke másodpercre kinyitottam a szemeim, amikor felértünk az emeletre, és láttam, hogy egy nagyon szép szökésbarna hajú lány halad el mellettünk. Kimire nézett.
- Melyiket nyissam ki? – mutatott az ajtókra.
- Az enyémet! – hangzott a tömör válasz. Bevitt a szobájába, lefektetett az ágyra, s odatérdelt mellém. – Ő Liz, egy nagyon kedves barátom. – nézett a lányra, ő pedig ránk mosolygott. – Segíteni fog neked megszabadulni ezektől a véres ruháktól, rendben? – én csak bólintottam. – Liz! – fordult a lány felé – Veszek ki ruhákat, segíts neki átöltözni, kérlek. – csak bólintott, és bátorítóan rám mosolygott.
Kimi térült-fordult a szobában. Vett ki egy melegítőnadrágot, és egy pólót, azt odaadta a lánynak. Egy másikkal a fürdőbe ment. Hallottam, hogy megnyitja a csapot, majd elzárja. Pár pillanattal később, kijött egy tiszta pólóban.
- Én most lemegyek, és megkérem Markot, hogy menjen el a gyógyszereidért, addig Liz itt marad, és segít neked, jó? Ha bármi van, itt leszek lenn. – térdelt ismét le hozzám. – Nem fog senki bántani ezt megígérem. – simított végig az arcomon az ujjbegyeivel, majd felkelt, az ajtó felé indult. Mielőtt kilépett volna, még visszanézett, egy aprót mosolygott rám, majd távozott…