Vágyaink boldogsága

14. rész

Nem sokkal leszállás előtt lettünk mind a ketten felkeltve, hiszen Mannheimban kitesznek minket, a többiek Milton Keynesbe mennek tovább. A mosdóba ment, hogy átöltözzön, majd én is követtem, hiszen nálunk még nincs annyira jó idő, hogy nyári ruhába flangáljunk. Ahogy visszatértem én is, azonnal visszabújt hozzám, s én ezt egy cseppet sem bántam. Szemeimet lehunyva pihentem még egy keveset, és eszembe jutottak a tegnap esti történések. Oly gyönyörű és vonzó volt, hogy legszívesebben a tánctér közepén letepertem volna, vagy az egyik kis sarokba magamévá… de tudtam, hogy Ő ennél sokkal többet érdemel. S ha ebben a pár hétben lesz rá alkalmunk, tisztázni akarom a kettőnk között kialakulni kezdő kis kapcsot. Nekem Ő nagyon fontos, talán az elmúlt héten döbbentem rá, hogy mennyire is. Mindig ott volt a szemeim előtt, mindig számíthattam rá, egy biztos pont volt az életemben… és sejtésem sem volt arról, hogy valójában a szívemben mi is bújik valójában meg.

A repülőn elköszöntünk a többiektől, s a terminálban Apát kerestem a szemeimmel. Gyorsan meg is találtuk egymást, de nekem feltűnt valami. Az én mindig mosolygós, vicces édesapám szemei gondterheltek voltak. Felénk azt mutatta, hogy minden rendben van én azonban éreztem, hogy valami történt. Kapóra jött, hogy Annie a mosdóba ment, addig mi a parkolóban a bőröndöket pakoltuk be a kocsiba, s ekkor már nem bírtam tovább…

- Apa, mi történt? – vágtam azonnal a közepébe – Ne mond azt, hogy semmi, ismerlek…

- Jaj, Fiam – sóhajtott nagyot.

- Anya, a lányok, Fabi? Történt valami? – faggattam már nem kis aggodalommal.

- Nem velünk kapcsolatos, hanem Annievel. – tekingetett a terminál bejárata felé.

- Mi történt?

- Tegnap előtt Brenda férje, Zac és a szülei autóbalesetet szenvedtek… frontálisan nekik ment egy kamion. Azonnal meghaltak.

- Uramisten! – kaptam a kezemet a szám elé – Annie még nem is tudja…

- Nem, és nem én akarok lenni az, aki közli vele. Anyád, és Melanie is ott vannak, náluk, Brenda teljesen ki van borulva. Stephaniéknél van Cloé, most ők vigyáznak a kicsire. – tudtam, hogy mennyit jelent neki a testvére és a kicsi keresztlánya, és azt is, hogy Ő is teljesen ki fog borulni erre a hírre.

- Miért mindig akkor kell valami rossznak történni, amikor az életünk végre egyenesbe kerül? - a szívem már most összeszorult arra, hogy mennyire ki lesz borulva Annie…

…Teljességgel megdöbbentem, ahogy értesült a hétvégi történésekről mennyire tartotta magát mindenki előtt. Anyukáját, Juliát ölelgette, akinek már pirosak voltak a szemei a sok sírástól. Az arca neki is fájdalomba torzult, azonban láttam próbál mindezen úrrá lenni, és támasz lenni a két nőnek. Brenda úgy ült ott, mint akinek fogalma sincsen arról valójában mi is zajlik körülötte. Nem hibáztattam érte, valószínűleg én is ugyanígy lennék a helyében. Sosem akarom megtudni, mit is érezhet most…

Nem sokkal később láttam, ahogy a konyhába ment, s próbálta mindezt úgy tenni, hogy senki se vegye észre. Pár perc elteltével, mivel nem jött vissza, követtem Őt. Aggódtam és nem akartam azt, hogy pont a kiborulásakor keljen egyedül maradnia. Annyiszor volt nekem Ő támaszom, most én akartam az lenni neki. A pultot támasztotta, háttal az ajtónak. Csendben csuktam be magam mögött az ajtót, miközben láttam, ahogy a vállai rázkódtak a visszatartott sírástól. Mögé léptem és átkaroltam Őt. Ahogy köré fonódtak a karjaim, azonnal megfordult az ölelésemben, és szorosan belém kapaszkodva hang nélkül sírt.

Nem tudtam mit mondani neki, csak öleltem, simogattam, puszilgattam Őt, hogy tudja nincsen egyedül, én mindig itt leszek neki, bármi történjék is. A szívem összeszorult fájdalma látványától, hiszen nem is oly rég, mikor rám nézett a szemei csillogtak, és az ajkai mosolyra húzódtak.

Nem sokáig állhattunk így összeölelkezve a konyhában, hiszen valaki számunkra egyértelmű jelzést adott az ottlétére. Ahogy Annie egy kicsit elvállt tőlem vettük észre Brendát ott majdnem közvetlenül mellettünk, hogy szigorú szemekkel nézett minket. Annie azonnal elvállt tőlem, sőt még távolabb is lépett pár lépést. Én csak nagy szemekkel néztem mindkettejüket, de közben nem nagyon értettem a húga viselkedését.

Nagy bánatomra nem sokáig maradtunk, és Annie sem marasztalt, pedig én vele akartam maradni, de mégis legjobban elvinni magammal. Nem akartam itt hagyni, abban a házban, amelyet fájdalom árnyékol be, mégis a szüleimmel tartottam, s ott hagytam Őt…

***

A temetés, és az ezzel járó herce-hurca, mind a nyakamba szakadt. Egy lélegzetvételnyi időm sem volt. Brenda a szobájába gubbasztott egész nap, vagy éppen velem veszekedett, hogy valamit nem úgy intéztem el, ahogy azt ő kigondolta. Hatalmas igényei voltak, minden téren, s én ezt egy szó nélkül végig is hajtottam. Nem vitatkoztam, nem kiabáltam, elnéztem neki mindent, hiszen én sosem akarnám megtapasztalni mit is érezhet valójában…

…A temetés borzalmas volt. Próbáltam tartani magam, és a vendégekkel foglalkozni, hiszen Anya összes figyelme Brendára irányult, de én ezért egy cseppet sem háborogtam. Tudtam, ha végre minden lecsillapodik körülöttünk, akkor valamivel könnyebbek leszek már a mindennapok.

A temetés után Seb pár barátjával, sátorozni mentek Ausztriába. Amikor a telefonba elköszönt jöttem rá, mióta hazajöttünk szinte nem is beszéltünk kettőnkről, és arról a bizonyos Bahrein-i éjszakáról. Úgy éreztem mintha az már hónapokkal ezelőtt történt volna, pedig csak pár nap telt valójában el. Aznap este úgy aludtam el, hogy rá gondoltam, s önkéntelenül is eszembe jutottak az együtt töltött pillanatok arról az estéről…

Két nappal később, úgy éreztem, hogy a helyzet teljesen tarthatatlan. Brenda folyamatosan velem pörölt. Hol nem tetszett neki az, ahogy Cloéval viselkedem, vagy éppen az amit főzök, amit mondok vagy teszek. Nem szóltam vissza, fejet hajtottam akarata előtt, és inkább nagy ívben megpróbáltam elkerülni, és Anyára hagyni a vele való kommunikációt.

Azonban másnap olyan dolog történt, amire véleményem szerint egyikőnk sem volt felkészülve. Legnagyobb meglepetésemre a telefonom hangosan zenélni kezdett mellettem ebéd után az ágyamon. A kijelzőre pillantva a Seb szót láttam meg, s a kedvem azonnal felvillanyozódott.

- Szia, mi újság Bajnok?  Csak nem hiányzom?– szóltam bele azonnal a készülékbe.

- A hiányod a teljes kétségbeesésig sarkalt. Addig nem is pihentem egy percet sem, míg nem kerestem egy helyet, ahol van rendes térerő. – a hangja nevetős volt, és boldog.

- Tekintve, hogy három napja elmenetetek jó sokáig kellett keresgélned. Szegénykém, hogy elfáradhattál…. – piszkáltam nevetve.

- És ha hallani akartam a hangodat az rossz dolog? – teljesen megdöbbentem az őszinte kérdésén, szinte mellbe vágott.

- Nem, egyáltalán nem – válaszoltam komoly hangon – nagyon örülök neki, hogy hívtál. – vallottam be a végét suttogva.

- Ez a beszéd! – a hangja ismét boldog volt – Mi újság otthon? Hogy van Brenda?

- A körülményekhez képest jól van… - válaszoltam egykedvűen.

- És te?

- Én is megvagyok.

- Hallom a hangodon, hogy el vagy keseredve. – folytatta – Velem, velünk kellett volna jönnöd. Rád fért volna egy kis kikapcsolódás. – egy pillanatid elgondolkodtam azon vajon Brenda mindezt miképp is fogadta volna.

- Tudod, hogy most nem lehet… talán majd máskor. – a szívem mégis összefacsarodott, inkább Vele lettem volna, mint itthon, s ez kissé össze is zavart.

- Megértem, hidd el. Csak… annyira megszoktam már, hogy velem vagy, és most meg nem… - magyarázott teljes beleéléssel. Elképzeltem hozzá még a gesztikulációit is.

- Nekem is hiányzol… - fordultam az ablak felé, és néztem a messzeségbe.

- Annyira tudtam, hogy nem kellett volna eljönnöm, és otthagyni téged. – bosszankodott.

- Hidd el minden úgy van jól, ahogy van. – merengtem el. – Csak egy dolgot bánok, hogy Christian megtiltotta, hogy a gyár közelébe mehessek. Pedig jót tenne nekem most a munka.

- Még csak az kéne! – csattan fel dühösen – Igaza van, neked is szükséged van a pihenésre,és megértem őt, hogy kitiltott a gyár területéről. Ha már ennyire buzog benned a plusz adrenalin, akkor inkább gyere utánunk. – invitált.

- És mit kapok érte cserébe? – incselkedtem vele azonnal.

- Hidd el, olyan kellemes perceket, melyekre nem is számítasz.

- Kellemes percek, igen jól hangzik. – vigyorogtam - De miért csak perceket kapok? És ha nem érem be ennyivel? – húztam tovább.

Annyit kapsz, amennyit csak akarsz. – nevetett fel, és én is kuncogtam – Úgyhogy jól gondold meg

- Ez egy visszautasítatlan ajánlat! – mondtuk ki egyszerre, majd mindketten elnevettük magunkat.

- Rendben,akkor még gondolkozom rajta. – játszottam a  töprengőt.

- Most mennem kell, és még erről beszélünk. Vigyázz nagyon magadra, okés?

- Rendben, de ezt nem nekem kellett volna mondani? – csipkelődtem vele továbbra is.

- Hidd el, én tudok vigyázni magamra. Akkor majd hívlak. Szia.

- Szia….

Már nem hallottam Őt, csak a jellegzetes búgó hangot, mely a vonal bontását adta a tudtomra. Már most hiányzott. A lénye, a közelsége, a hangja, mindene. nem is tudtam, hogy ennyire… míg ma meg nem hallottam a hangját, mely szinte mentőöv lett nekem ezekben a napokban. Már a napokat számoltam vissza, mikor láthatom Őt, amikor…

- Hogy mondhattál olyat annak a Bájgúnárnak, hogy minden úgy van jól, ahogy van??? – ordított rám a szobaajtómból a  húgom…

 ***

Sziasztok!

Tudom, hogy időtlen idők óta nem volt rész,és nem is akarok okokat felhozni és magyarázkodni. Annyit azért tudok mondani, hogy sietni fogok a következővel.

Csóközön: szabus

Sorsfordító találkozás

26. rész

A fűben ültem, a mellkasának dőlve, az árnyékban, ebéd után, tele hassal. Elhoztam ide a tóhoz, mely annyi szép gyermekkori emléket idézett fel bennem. Tudtam, hogy ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy elmondjak neki mindent, mely az életemet széppé, s egyben boldogtalaná is tette.

Megfordultam az ölelésében, majd rá néztem. A szemüveg eltakarta előlem, de én látni akartam Őt. Tudni mit gondol, tudni mit érez. Kissé remegő kezekkel vettem le arcáról az álcáját. A szemei ontották felém az érzelmeket, melytől szívem kétszeresével dobogott. Közelebb hajoltam hozzá, szinte rajta feküdtem, majd számmal az övét kerestem. Azonnal válaszolt, a karjaival szinte körbeölelt. Tudtam, hogy vigyáz rám… a szívem és a titkaim biztonságban vannak nála. Ahogy elváltam tőle, tudtam itt az idő.

- 9 éves koromig itt éltünk. Abban a házban, amit egykor Apa és Anya választott közösen. Három éves lehettem épp csak, amikor Anyánál rákot diagnosztizáltak… három hónap jutott már csak hárman nekünk. – végig a szemébe néztem, míg Ő gyengéden simogatta a hátamat.

- Csak akkor mesélj, ha kész vagy rá… - tettem az ujjamat a szájára ezzel is elnémítva Őt. Egy óvatos puszit azonban kaptam rá.

- Apa egyik nap azzal jött haza a mukából, hogy áthelyezték Bensheimbe, a cég ottani leányvállalatának a helyettes vezetőjévé. Mérhetetlenül büszke voltam rá. Természesen költöztünk. Neki új cég, nekem új iskola. Nem voltam soha magamutogató, nagyszájú típus, s akkoriban még visszahúzódóbb lettem. Fél évvel később leültetett, és elmondta, megismerkedett valakivel…

- Patricia… - mondta ki Ő a nevet.

- Igen, ő volt. Bemutatta nekem, azt akarta, hogy legyek vele kedves, mert neki ez sokat jelent. Hát az voltam, mindent megtettem, hogy Apám kedvében járjak, s végül ez pecsételte meg mindkettőnk sorsát. – sóhajtottam nagyot.

- Miért?

- Ha akkor őszintén elmondtam volna Apának, hogy nekem már a kezdetektől unszimpatikusnak tűnt, és a közös lányos programokon megfenyegetett, akkor semmi nem így alakult volna.

- Megfenyegetett? – lepődött meg.

- Igen, mindenképp meg akarta szerezni magának Apát. Azt mondta, ha ellenkezek ez ellen, csak magam alatt vágom a fát. Úgy el fog takarítani az útból, hogy pislogni sem lesz időm. – motyogott valamit az orra alatt, de csak az ’Aljas perszóna, csak kerüljön egyszer a kezem közé’ kifejezést értettem tisztán – Úgy tettem Apa előtt, mintha minden rendben lenne, pedig semmi sem volt. Egyre magányosabb lettem, miközben ők minden este programról-programra jártak. Szinte már nem is találkoztam Apával, már nem voltam annyira fontos, hiszen ott volt neki Patricia.

- Kitalálom, terhes lett.

- Pontosan. Így kerestek egy nagy közös házat, ahová pár hónap múlva be is tudtunk költözni.

- Mennyi idős voltál ekkor? – nézett rám kíváncsian.

- Alig múltam el 11, amikor megszületett Tamara. Édes, mosolygós hajasbaba volt. Patricia persze nem bírta elviselni, ha sírt, így nekem kellett sokszor megvigasztalnom és ellátnom a kicsit. Nem tett jót az idegeinek a gyeresírás. – meséltem tovább neki.

- Veled gondoztatta a gyerekét?

- Apa mindent megértett, hiszen végre volt Anyukám, meg egy testvérem, minden oly boldog volt… csak én voltam igazán boldogtalan. Patricia ki volt merülve a gyerek mellett, így nekem kellett segítenem a házimunkában, mely szép lassan rám maradt. Apa abban az időben sokáig dolgozott, így Patricia kiélhette magát rajtam. – borzontam bele az emlékbe.

- Kiélhette? Bántott? – düh csillant meg azokban a csodaszép szemekben.

- Testileg soha, azonban a lelki terror mestere lett az évek alatt. Tudta, ha kezet emelne rám, és annak nyoma lenne, Apa kidobá, s akkor oda a kényelmes életének. Tamara után, két évvel született meg Petra, akkor voltam 13, de oly mértékű kisebbségi komplexusaim voltak önmagammal szemben…

- Particia miatt, ugye? – a szemében oly sok fájdalom volt, de tudtam be kell fejeznem.

- Igen, és egy menekülésem volt, az pedig a tanulás. Osztály és évfolyam elsőként végeztem. Apa azt akarta, hogy én válasszam meg, hová is szeretnék tovább tanulni, azonban Patriciának más tervei voltak. Apának beadta, hogy mi már megbeszéltük, hogy Mannheimba megyek, egy bentlákásos iskolába, egy kis önállóságot tanulni.

- Önállóságot… - motyogta, s a düh ismét megjelent a szemében.

- Igen, így minden a kezére játszott, és én végre eltakarodtam a képből. Matematikára specializálódott osztályba kerültem, s ott én voltam az egyedüli lány. Barátaim se nagyon voltak, hiszen csupa fiú vett körül, a fiúk szemében, meg egy sréber kislány voltam.

- Miért nem jöttél Heppenheimbe… – suttogta – már akkor ismertelek volna.

- Én oda akartam, azonban Patricia hallani sem akart róla. 15 évesen, az iskolai könyvtárban került a kezembe, egy autós magazin, s akkor olvastam először Adrian Newey nevét. Teljesen lenyűgözött a szaktudása, és a tervei. Szinte megszállott lettem, s a könyvtár összes mérnöki könyvét elolvastam. A fizika tanárom teljesen el volt tőlem ájulva, így versenyeken vettem részt… háromszor voltam az ország legjobbja.

- Hűha, az nem semmi. – nézett engem elbűvölt szemekkel.

- Apám melle dagadt a büszkeségtől, Patricia meg fanyar mosollyal fogadta mindezt. Egyenes út vezetett a londoni mérnökire, mert én oda akartam menni, s ebben mindenki támogatott.

- Ott tanít közbe Adrian is. – világosodott meg.

- Igen, miatta. Meg akartam ismerni, személyesen akartam találkozni vele. Sikerült mindez, hiszen egy előadás után odamentem hozzá. Azt hitte én is valami kis rajongó vagyok, majd amikor előadtam neki, miképp is lehetnének a GP2-es autókat gyorsabbá tenni, meglepődött. Meghívott az egyetem melletti kis kávézóba beszélgetni. Innen indult a barátságunk.

- Sosem mesélt rólad. – rázta a fejét szomorúan.

- Én nem akartam… - vallottam be – féltem tőled. – sütöttem le a szemeimet.

- Tőlem? – nyúlt az állam alá, így kénytelen voltam a szemébe nézni – Miért féltél Kicsim?

- Attól tartottam, hogy kinevetsz, mint ahogy sokan tették már. Nő vagyok, egy eléggé férfias sportban. Volt már olyan, aki azt mondta semmi keresnivalóm sincsen itt.

- Butaság… hiszen mi okom lett volna beskatulyázni téged. Nem tettem volna. – a szemei oly sok érzelmet ontottak felém, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről.

- Most már tudom…

- És miképp kerültél át a Red Bullhoz?

- Adrian szerint teljességgel meggyőztem Christiant és Helmutot, hogy helyem van ott. – mosolygtam már előre, hiszen tudtam mi lesz a reakciója, ha mindent elmesélek.

- Elmondod, vagy mindent harapófogóval kell kihúzni? – nevetett, de a tekintete kíváncsiságot tükrözött.

- A 2008-as nyári szünetben lévő fejlesztési ötleteim, és azok sikere. – direkt nem mondtam ki, hagytam had eméssze meg.

- Vagyis… - s láttam abban a pillnatban esett le neki – Monza. – én csak bólogattam – Azt mondták a fiúk, hogy kockázatot vállaltam azzal, hogy feltetettem az új fejlsztéseket a kocsira. Azzal nyertem… te már akkor ott voltál. - döbbent meg.

- Igen, azonban nem lehetett teljesen felhőtlen az örömöm, hiszen nem sokkal a kinevezésem után derült ki, hogy Apa beteg. – komorultam el egy pillanat alatt – Leukémiát állapítottak meg nála. Az őssejt-transzplantáció volt az utolsó mentsvár, az segíthetett volna rajta, és én lettem a donor. Azonban mindez hatalmas összeg volt… - sóhajtottam egy nagyot - végső elkeseredésemben hitelt vettem fel, hogy ki tudjam fizetni a kezelést. Patricia csak csendben hallgatott a háttérben, különösebben nem is kértem ki a véleményét. Adriannek elmondtam az egészet, s ő ki akarta fizetni nekem, azonban ezt nem engedtem, így lett ő a kezesem.

- S aztán mi lett? – érdeklődött kedvesen.

- A műtétet elvégezték, de az őssejt kilökődött… nem sikerült. – éreztem, ahogy egy könnycsepp végigfolyt az arcomon – Három hónappal később… apa meghalt. - a szemeimből már folytak a könnyek, s Ő, gondolkodás nélkül a karjaiba zárt. Tudtam, hogy be kell fejeznem, ha már ennyi mindent megosztottam vele. Elválltam tőle, hogy láthassam az arcát. – A temetés és minden más felmerülő költséget Adrian fizetett ki. Patricia közölte, neki ott vannak a gyerekek, én vagyok a fő kereső, oldjam meg.

- Semmit sem akart fizetni? – háborodott fel.

- Nem… ott volt már a hitelem, így ki sem tudtam volna fizetni Apa temetését, ha Adrian nem segít. Mondtam neki, ha letelik a törlesztésem, akkor visszafizetek neki minden egyes centet, de erről hallani sem akar. – ráztam a fejem elkeseredetten.

- Mennyit vettél fel?

- 300 százezer eurót. Így is ki kellett vennem az összes megtakarításomat, csak úgy lett elég a pénz.

- Ellie, én…

- Eszedbe se jusson! – vágtam azonnal a szavába – Ki fogom fizetni, így vagy, úgy, de ki fogom. Még négy év van vissza, három már letelt, lassan félidőnél járok. – bújtam ki a karjai közül.

- Nem fogom hagyni, hogy nélkülözz! – ahogy a szemébe néztem elszántságot láttam, s tudtam mindez számomra nem sok jót ígér – Nem fogom hagyni, hogy csak azért ne egyél, mert nem tudod kifizetni! Hát nem érted? Azt hittem beteg vagy! – ragadta meg gyengéden a karjaimat.

- Vanda mondta el, igaz? – adtam meg magam teljesen neki.

- Elmondta, hogy minden évben meghosszabbítják veled szerződésedet, és azt is, hogy mennyit keresel. Tudd meg, Helmut előtt van a szerződésed módosítása.

- Miért teszed ezt? – suttogtam, hiszen annyi érzelem öntött el.

- Ellie… Kicsim… Hát nem érted? Hát nem érzed?- rántott szinte oda a karjaiba, s a fülembe suttogta a világ legszebb szavát – Szeretlek…

Ledermedtem. Nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam-e. Lehet csak a képzeletem játszott velem, és valami mást mondott, én pedig félrehallottam. Gyengéden eltolt magától, s akkor megláttam a csillogó szemeit, melyek a nyári napsütésben még kékebben világítottak. Hittem neki… elhittem minden szavát.

- Soha nem éreztem még így… oly különös, oly furcsa, mégis. Idő kellett, míg ráébredtem, hogy az, amit érzek, szerelem. – fedtem fel szívem egyik legnagyobb titkát.

- Akkor te is szeretsz? – a szemei még csillogóbbak voltak, mint eddig valaha.

- Igen… szeretlek téged…

Ajkát gyengéden az enyémre nyomta, s én azonnal válaszoltam. A karjaimmal átöleltem Őt, mire finoman elfektetett a fűben, majd fölém helyezkedett. Lágyan csókolt, mégis oly sok érzelem volt benne, hogy majdnem elsírtam magam.

- Kicsim… Édesem…- suttogta, ahogy elvállt az ajkamtól – nagyon szeretlek…

*** 

KELLEMES HÚSVÉTI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK MINDENKINEK! 

Csóközön: szabus

Vágyaink boldogsága

13. rész

Az első, amit ébredésemkor érzékeltem a fejfájásom volt. Nagyon lassan nyitottam ki a szemeimet, s egy csupasz mellkason feküdtem, valakihez szorosan hozzábújva. Vontatottan emeltem meg a fejemet, s akkor vettem észre a békésen alvó szöszit magam mellett. A biztonság kedvéért benéztem a takaró alá. Rajta csak egy bokszer, rajtam egy bugyi, és a trikója volt.

Nagyon lassan ültem fel az ágyon, s próbáltam emlékeket előhívni a tegnap estéről. Emlékeztem arra, ahogy Britta rávett erre az egészre, majd az első összesimulós táncra, aztán a fiúk inni akartak, volt egy kör, kettő, három… aztán filmszakadás. Mintha Kimi is ott lett volna, de ebben már nem igazán voltam biztos.

Kimásztam az ágyból, s próbáltam úgy közlekedni, hogy ne keltsem fel a szöszit, hiszen, ha nekem ekkora fejfájásom van, akkor neki mekkora lehet… A háló padlóján voltak szerteszét a tegnap esti ruháink, s egy pillanat alatt ledermedtem. Történhetett tegnap valami? Kettőnk közt? Csak emlékeznék rá!

Két pislogás között kisétáltam a nappali részbe, majd a telefonomat kerestem. Ahogy rátaláltam tárcsáztam is a számomra nagyon is ismerős számot.

- Mond, hogy nem csináltam tegnap semmi őrültséget? – fogtam azonnal könyörgőre.

- Ajaj… - nevetett fel – tán ruha nélkül ébredtél?

- Britta rohadtul nem vicces, te rángattál tegnap bele! – csattant a hangom, azonban a fejem hasogatott.

- Mire emlékszel? – folytatta csevegő hangnemben.

- Miért? Kell valamire? – estem totálisan kétségbe.

- Hááát… - nevetett.

- Britta azonnal mond el vagy komolyan megfojtalak!

- Azt tudom, és láttam is, hogy Seb minden pasit elhajtott mellőled, hogy csak rá figyelj. Majd aztán egy ideig nem is láttalak titeket, és végül egy boksz részben figyeltem fel rátok, ahol eléggé egymásba feledkeztetek.

- Egymásba feledkeztünk? – nem értettem mit is akar ezzel mondani – Britta túl másnapos vagyok az ilyen szépen körülírt mondatokhoz!

- Egymás száját térképeztétek fel, így már érted? – kacagott.

- Remélem, tudod, hogy ezért számolunk! – csattant a hangom mérgesen.

- Ugyan ne mond azt, hogy rossz volt! – kacarászott – Láthatóan neked sem volt ellenedre a dolog, és megnyugtatlak, mindenki szerint aranyosak vagytok együtt.

- Együtt??? – váltott a hangom pár oktávot.

- A srácok már tudták azt, hogy együtt alszotok a hétvégén, így már mindenki sejtett valamit, azonban így már senki sem akar kikezdeni veled, hiszen, ami Sebé az nekik tabu! – csacsogta lelkesen – És szerintem is nagyon aranyosak és szépek vagytok!

- Britta… - keseredtem el.

- Annie! Ne ess kétségbe, annyira édesek voltatok együtt. Seb totál oda van érted, ne rontsd el! – könyörgött.

- A gépen találkozunk! – nyomtam ki, és egy aszpirin után kutattam.

Rendeltem kaját kettőnknek, de meghagytam, hogy ne kopogjanak, csak tolják be a nappaliba, nehogy felkeltsék a világbajnokot. A fürdőbe mentem csendesen, hogy végre lezuhanyozhassak. A tükörbe megláttam másnapos ábrázatomat, azonban a szemeim furán csillogtak. Fogalmam sincs arról mi is lesz most velünk. Megnyitottam a csapot, majd a ruháimtól megválva a víz alá álltam. Becsuktam a szemeimet, s egy idő után képek, és történések ugrottak be a buliról…

„- Ugye tudod, hogy egy boszorkány vagy? – hajolt nagyon közel a számhoz.

- Miért is? – vigyorogtam rá a karjai között.

- Felveszel egy ilyen eszelősen szexi ruhát, amitől beindul a férfiak fantáziája. – simított végig az egyik kezével a hátamon, míg a másik a fenekemen pihent meg.

- A tiéd is beindult? – csipkelődtem vele.

- Oh… - hajolt a nyakhajlatomhoz, hogy a fülembe súghassa – fogalmad sincs arról, hogy mit is művelnék most legszívesebben veled. – nyomta nekem a csípőjét és így megérezhettem, hogy merevedése van.

- Vegyél egy hideg zuhanyt, addig megvárlak. – vigyorogtam kitartóan.

- Nekem sokkal jobb ötleteim vannak… - döntött neki a falnak, azonban nem engedett el.

- Megosztod? – próbáltam meg minél csábítóbb lenni, az alkohol már rendesen dolgozott a szervezetemben. Beharaptam az alsó ajkamat, mire felmordult, és azonnal lecsapott rájuk…”

Azonnal kipattantak a szemeim, s azt vettem észre, hogy eléggé kapkodtam a levegőt. A kezemet a számra csúsztattam, s nem értettem magam. Hogy történhetett mindez? Miért most?

Elzártam a csapot, majd megtöröltem magam, s felöltöztem. Ahogy visszatértem a szobába, Ő még mindig ott feküdt az ágyon ugyanúgy, mint előtte. Az egyik keze hosszan ki volt nyújtva, ott feküdtem, nem is oly rég még én. Bebújtam mellé, és ébresztgetni kezdtem, hiszen pár óra múlva indul a gépünk haza, jó lenne nem lekésni.

- Seb… - simogattam az arcát – ébresztő…

- Annie… - motyogta – szétmegy a fejem…

- Veszel be egy aszpirint, zuhanyozol, eszünk, és máris jobb lesz. – bíztattam.

- Annie… mi lenne, ha aludnánk még? – fordult oldalra, majd átkarolt.

- Két óra múlva indul a gépünk haza, vagy már elfelejtetted? – simogattam az arcát továbbra is.

- Jaj… - fordult vissza – kell, azaz aszpirin. – mosolyogva nyúltam a tablettáért, majd egy pohár vizet adtam a kezébe, ahogy felült – Nem fogok többet ennyit inni. – motyogta.

- Én is ezt fogadtam meg nem is oly rég. – vágtam egy fintort.

- Eszelősen szexi voltál tegnap. – csókolt bele a nyakamba, mire a testemben egy borzongás futott végig.

- Nyomás a zuhany alá, különben el fogunk késni. – ugrottam ki mellőle.

- Te is jössz? – vigyorodott el már az ajtóban állva.

- Ki kell, ábrándítsalak, ezt most egyedül kell csinálnod én már voltam. – csipkelődtem vele.

- Miért nem keltettél fel előbb? – kérte ki magának mosolyogva.

- Túl jó sorod lenne, nem gondolod? – csipkelődtem vele, majd választ sem vártam meg, és a nappali részbe mentem, hogy megterítsek kettőnknek.

Mire visszatértem, a fürdő felől vízzubogást hallottam, így tudtam, hogy fürdik. A bőröndöket tettem az ágyra, majd pakolni kezdtem, hogy minél előbb a reptérre indulhassunk. Tettem ki mindkettőnknek ruhát, a többit meg elpakoltam a bőröndökbe. Ahogy ezzel megvoltam jelent meg egy sokkal frissebb és illatosabb világbajnok.

- Már össze is pakoltál? – ült le az ágyra majdnem közvetlenül mellém egy törököző volt a derekán.

- Igen, már majdnem kész is vagyok. Tettem ki ruhát, és a táskádba raktam gatyát meg pulcsit is, hiszen Európában hidegebb van. – magyaráztam két ruha elrakása közben.

- Egy igazi Angyal vagy… - lépett közvetlenül mögém, majd átkarolt – egy Angyalbőrbe bújt boszorka. – csókolt bele a nyakamba.

- Akkor félhetsz, hátha elvarázsollak, amikor rossz leszel. – vigyorodtam el.

- Ezek szerint rajtad kell tartanom a szemem. – kaptam egy újabb puszit, majd ellépett tőlem, a ruháival a fürdőbe ment vissza, azonban a mosolyát nem tudta elrejteni és én sem…

A repülőn a szerelők vigyorogva néztek engem, azonban próbáltam nem foglalkozni a dologgal, egészen addig ment ez, míg meg nem jelent a regnáló Bajnok. Mindenki egyszerre kezdett beszélni hozzá, és több embertől hallottam meg a nevemet is, én azonban gyorsan a gép végébe spuriztam. Ahogy megláttam az osztrák lányt, azonnal leültem mellé.

- Merre hagytad a vigyorit? – nézett rám.

- A fiúkkal van, valószínűleg engem beszélnek ki. – húztam el a szám.

- Ez várható volt, most ti vagytok a nagy szám. – vigyorgott kitartóan.

- Majd ne felejts el, szólni róla, hogy mindezért téged vonjalak felelősségre. – próbáltam meg bosszús képet vágni.

- Szerintem túl jó dolgod lesz mellette, és nem lesz arra időd, hogy velem foglalkozz. – vigyorgott rám.

A gép felszállása után éreztem az alvás hiányát, így kerestem egy sokkal kényelmesebb helyet az egyik ablaknál. Már majdnem álomföldjére értem, amikor éreztem, hogy valaki egy plédet terít rám, majd mellettem helyet foglal. Résnyire nyitottam a szemeimet, amikor egy szöszit láttam meg magam mellett. Nem törődtem senkivel, felhajtottam a kettőnk között lévő karfát, Ő azonnal emelte is fel a kezét, hogy oda tudjak bújni hozzá, míg átkarolt, és szorosan tartott maga mellett. Jó érzés volt ott lenni… meleg, biztonságos, megnyugtató…

Vágyaink boldogsága

12. rész

A napok szélsebesen haladtak el mellettünk. Arra eszmélem, hogy ott állok a képernyő előtt és Brittával szinte összekapaszkodva várjuk, hogy elinduljon a rajt… annyira kellene egy jó eredmény…

…Heikki szinte úgy ragadta meg a kezemet, és kezdett húzni a pódium felé. Nem érdekelt semmi… boldog voltam, ahogy kiszállt a kocsiból, s megláttam csillogó szemeit, melyek egy röpke pillanatra megtalálták az enyémet… tudtam, hogy ennél nagyobb boldogság jelenleg nem létezik…

A bokszban üvölő zene fogadott, ahogy visszatértem a díjátadó után, s egyáltalán nem is lepődtem meg. A fiúk mosolyogva pokolásztak, a mérnökök, még jegyzeteltek, és ki-ki a számára fenntartott „irodába” ment egy-egy jelentést elkészíteni. Fanyalogva tettem meg én is ezt, de tudtam, hogy mindezt inkább most kéne, mint holnap majd a gépen.

Tudtam, hogy most nem ér rá, hiszen jelenleg mindenki Őt akarja… egy-egy szóra, mondatra… bármikre csak a Bajnok szavai legyenek. Persze a telefonom folyamatosan csörögött, hisz aki nem tudta elcsípni, az jövő héten akart valami interjút, vagy a következő három hétben. Azonban ki kellett ábrándítanom őket, a Bajnok nem ér akkor rá, hiszen neki is jár a pihenés. Úgy beszéltem meg Vele, hogy most hazamegyünk pár napra, hiszen Heikke is hiányolja már kisfiát, és tudtam, hogy neki is hiányzik a családja.

Egykedvűen gépeltem be a jelentéseket, és a lányok is folyamatosan jöttek be hozzám leadni a hétvége anyagát, míg a fiúk a futam utáni megbeszélésen vettek részt. Annyira belemerültem a munkába, ha Christina, Mark sajtósa nem szól még a csapatfotózásról is megfeledkezem. Sietős léptekkel mentem a bokszba vissza, hogy eleget tegyek ezen való megjelenésnek, hiszen tudtam, hogy a végén a szöszi még morogna ezért, s akkor valahogyan ki kellene engesztelnem.

Épp csak annyi időm volt, hogy elfoglaljam a helyemet a készülő képekhez, amikor megjelent Ő Christiannal együtt. Hatalmas éljenzés, és kiáltozás vette kezdetét, én viszont csak szélesen mosolyogni tudtam. A tekintetünk találkozott, s a szemeiben oly mértékű boldogság, és megkönnyebbülés látszott, amitől majdnem elsírtam magam. Elkaptam a szemeimet róla, és próbáltam sűrűn pislogni, nehogy mégiscsak valamilyen módon elsírjam magam. Leült szorosan elém, s kezdetét vette a fotózás. Nem éreztem mostanában magam oly könnyűnek, mint akkor. Még Christian faviccein is nevettem, egyszerűen túl boldog voltam ahhoz, hogy leszóljam érte…

- Remélem, tudod, hogy jössz a buliba. – jelent meg mögöttem az irodámban frissen, illatosan, egy széles mosollyal.

- Én biztos, hogy nem! – ráztam a fejem – Randim lesz! – vigyorogtam rá.

- Hogy mi? – lépett egyet hátra s az arcáról azonnal eltűnt a mosoly – Randi?

- Igen – bólogattam bőszen – az ágyammal, már meg is beszéltük. Van még egy órám odaérni, s arra már biztosan várni fog. – a vigyorom egyre szélesebb lett, ahogy leesett neki.

- Ez most nagyon csúnya volt. – lépett közvetlenül elém, és ölelt át.

- Mi van? Csak nem megijedtél? - kötözködtem vele a karjaiban.

- Már azt hittem volt még valaki a szobánkban rajtunk kívül, akit nem vettem észre. – mosolyodott el – De meg kell beszélned az ágyunkkal, hogy még várjon, amíg tart a buli.

- Ugyan, elmentek berúgtok, tomboltok, ehhez én, nem kellek.  – legyintettem - Csak nehogy elfeledkezz arról, hogy velem alszol, és felhozz valakit.

- Azt hiszed, hogy megfeledkeznék arról a visszautasíthatatlan ajánlatról, amit kaptál hét elején? – tette az egyik kezét az arcomra – Habár… - jelent meg egy perverz mosoly az arcán – két csaj és én… hmm… nem is rossz ötlet!

- Felejtsd el! Én biztos nem leszek az egyik. – löktem el magamtól, s kanapéra ült le hangosan nevetve.

- Látnod kellett volna az arcodat! – hahotázott.

- Most megsértődtem! – jelentettem ki már az ajtóban pár papírral a kezembe, amiket Christianhoz vittem aláírni. Továbbra is csak nevetett, én meg egy szó nélkül otthagytam. Rosszul estek a szavai valahol mélyen.

Pár órával később léptem csak be a lakosztály ajtaján. Csend és sötétség honolt mindenhol, így tudtam, hogy Ő már nincsen itt, s valahol, a szálloda alsó konferenciatermébe tombolhat a többiekkel, hiszen Bahreinben csak ezt lehet. Fájt az, hogy még utánam se jött, hogy valamilyen módon kiengeszteljen, s az is, hogy kinézné belőlem az egyéjszakás kalandokat.

A háló ajtaját nyitottam ki, majd a villany felkapcsolása után vettem észre, hogy az ágy rám eső részén egy doboz van elhelyezve rajta egy levéllel. Ahogy közelebb értem olvastam el a kusza írással, mely nagyon is ismerős volt számomra a nevemet.

„Annie! Tudnod kell, hogy nem akartalak megbántani, csak meg akartalak tréfálni, hiszen te is ezt tetted. Tudom, hogy te nem vagy olyan, egy pillanatig sem gondolnám rólad. Mindenképp ki akarlak engesztelni, és nagyon bízom benne, hogy sikerül is, ha elfogadod az ajánlatomat, és eljössz a buliba. A dobozban találsz egy kis meglepetést, de a tartalmáról még nekem sincsen tudomásom, Britta nem engedte meg, hogy megnézzem. Várni foglak egész éjjel… S”

Óvatosan kibontottam a dobozt összekötő masnit, majd a tartalmát vettem szemügyre. A levegő a tüdőmben rekedt, ahogy megláttam a ruhát, különösen a kivágását. Azonnal tárcsáztam a lány számát, hiszen ez még nem is lehet ruhának nevezni. Választ nem kaptam a hívásra, de egy hangos, és annál sürgetőbb kopogást igen. Azonnal az ajtóhoz mentem, és ott állt Britta.

- Te sem gondolod komolyan, hogy én ezt felveszem?! – mutattam rá az ágyon szépen elhelyezett ruhára.

- Seb mesélte, hogy mi történt, vagyis azt, hogy mit mondott neked. Hidd el ez elég nagy bosszú lesz, ha ebben meglát. – vigyorgott kitartóan.

- Britta ez nem nagyon, hogy is mondjam merész?

- Esze ágában sem lesz másra ránézni! – bíztatott – Hidd el ma este minden pasi téged fog az ágyába képzelni.

- Mióta lettél te ennyire szókimondó? – lepődtem meg.

- Mindig azt mondtad, hogy mondjam meg őszintén, amit gondolok. – vonta meg a vállát lazán.

- Én nem megyek el egyedül. – tiltakoztam. Ez volt az utolsó mentsváram.

- Én is megyek veled! – húzta ki magát büszkén – De ne totyogjunk, siessünk különben véget ér a buli…

Fél órával később, hipergyorsasággal való készülődés után, már az előtt az ajtó előtt álltam, ami mögött az a bizonyos buli volt. Minden második másodpercben meg akartam futamodni.

- Annie – fordított maga felé a lány – gyönyörű vagy, hidd el. Vedd fel a szép mosolyod, és libegj be, hogy minden pasinak akadjon meg rajtad a szeme. Vagy már nem akarod Sebet megviccelni a beszólásáért? – vigyorgott rám.

- Oh, nekem ehhez innom kell! – vettem egy mély levegőt.

- Akkor mire várunk még? - nyitotta ki az ajtót, majd bementünk.

Sokan voltak, és igen, észrevettem, hogy jó néhány ember rajtam felejti a szemét. A pulthoz mentem, és azonnal kértem egy kis lélekerősítőt, míg Britta a pezsgőjét kortyolgatta és már túl voltam egyen. Nem akartam kiütni magam, így inkább a tánctér felé fordultam, ahol megláttam a győztest a szerelői gyűrűjében. Oli volt az, aki először kiszúrt minket, s még a mozdulatban is megállt. Ezt követték a többiek, majd végül Ő. A szemei kikerekedtek, még a szája is tátva maradt, ahogy végigpásztázta a testemet. Próbáltam nem belepirulni, és egy csábító mosolyt is villantottam.

- Hűha – jöttek oda hozzánk, és szólalt meg Stu – az este két leggyönyörűbbje van itt.

- Látom bókolni meg tanultál. – szúrta oda a mellettem álló lány, de én csak Sebet néztem, Ő pedig engem.

- Gyönyörű vagy – lépett oda elém, de folyamatosa végig pásztázott a szemeivel.

- Csak nem tetszik, amit látsz? – hajoltam közelebb, s a fülébe suttogtam.

- Nagyon is. – ölelt magához – Elrabolhatlak?

- Hová viszel?- simítottam végig a mellkasán.

- Egyelőre, a tánctérre… - súgta a fülembe.

- Aztán?

- Meglátjuk…

***

Sziasztok!

Örültem neki, hogy elnyerte a tetszéseteket a Kilépni a fényre című történet, de az csak akkor kerül majd fel, ha egyet befejezek. Így annak a folytatására még várni kell. Ma ebből a történetből hoztam folytatást, és bízom abban, hogy épp annyira várjátok ennek a folytatását, mint ahogy én azt, hogy írhassam.

Szép hetet mindenkinek!

Csóközön: szabus

Kilépni a fényre

Kilépni a fényre

I. fejezet

A tornácon ültem már egy ideje, s nem akartam senkivel sem beszélni. Életem egyik legszebb időszakát kéne élnem, mégis a legsötétebb mélység szippantott magába. Már nem tudok sírni, már nem tudok tombolni, már nem marad semmi, csak az üresség, a gyász, és a fájdalom…

Azonban mégis… ott van ő, akinek a legnagyobb szüksége lenne rám… én mégsem tudom magamhoz venni, megölelni, akár csak rá mosolyogni. A vonásaiban fel tudom fedezni Őt, ki azt ígérte sosem hagy el, mindig velem lesz, bármi történjék…

Most Ő kinn fekszik, egy nevével ellátott sírban… s alussza örök álmát. Én itt maradtam egy kisbabával, kinek a mosolya, olyan, mint az Övé…

sss

Hetek teltek el ebben a semmilyen világban, s próbálkoztam a lehetetlennel, túlélni a gyászt, mindazt, hogy Ő már nincs, és soha nem is lesz. Azonban az élet megy tovább…

Határozottan léptem a családom elé, hogy közöljem velük a döntésemet. Tisztában voltam mindazzal, hogy az egész életünk így megváltozik, de minden sejtem ezért kiáltott. Tudtam csak így élhetem túl.

- Szeretnék veletek beszélni. – léptem oda hozzájuk, hiszen mindenki a kicsit állta körbe.

- Figyelünk. – szólalt meg halálsápadtan Anya.

- Gondolkodtam, és döntöttem. – elszánt voltam, ettől senki sem tántoríthatott el – A kicsi mellé fel fogok venni valakit dajkának. – az összes velem szembenéző arc riadalmat tükrözött – Ami a házat illeti… fel fogok kérni egy céget, hogy alakítsák át.

- Micsoda? – szólt közbe Melanie – Neked teljesen elment az eszed?? Nem teheted ezt! Hanna rengeteget dolgozott rajta!

- HANNA MEGHALT! – emeltem fel a hangomat, mire a kicsi sírni kezdett, azonnal a karomba vettem – Nem fogunk egy olyan házban élni, ahol minden rá emlékeztet. Sosem fogom elfelejteni, nem fogom kitörölni az emlékezetemből, de értsétek meg… - halkult el a hangom – nem tudok így élni tovább…

sss

Két napja vagyunk kettesben, s próbálom magam elkötni, hogy ne gondolkodjak, ne emlékezzek. A nap minden percét a kicsivel töltöm, az éjszakák azonban borzalmasak. Minden álmomban Ő jelenik meg, s mosolyogva vallja be, mennyire szeret, és mi soha nem válunk el…

Minden nap, amikor csak tehetem, sétálni viszem, de kerülöm az emberek tekintetét. Tudom, hogy tudják… már minden újság, és média is foglalkozott vele. A csapatom azonban teljes mellszélességgel mellettem, mellettünk áll. Soha nem tudok nekik mindezért elégszer köszönetet mondani.

Kimi is minden szó nélkül felajánlotta, hogy segít a kicsi mellé dadát találni, nekem csak a végső kiválasztásnál kell ott lennem. A lelkem sokkal könnyebb lett, hiszen nem bírtam volna elviselni, ha valaki csak amiatt akar közelebb kerülni hozzám, mert ismert ember vagyok.

Szótlanul toltam az utcán előre a kocsit, miközben szinte le sem vettem a szemem a békésen alvó babámról. Egy teherautó azonban elhaladt mellettünk, s akkor olyan dolog történt, ami addig sohasem. A kicsi torka szakadtából sírni kezdett…

- Nina… Nina kicsim, mi a baj? – a pánik kezdett felülemelkedni rajtam, hiszen fogalmam sem volt róla mit kellene ilyenkor tenni. Az emberek sajnálkozó pillantása közepette próbálkoztam csitítani a sírástól már tiszta vörös kislányomat, amikor valaki megérintette a kabátomat.

- Tudok segíteni? – a fejemet azonnal felkaptam.

- Nagyon sír, én nem tudom… - zavarodottan pillantottam az előttem álló nőre. Teljesen kétségbe voltam esve.

- Gyere, segítek. – mosolygott rám - Itt lakom szembe. – indult el előttem, kezében egy kislánnyal, azonban két lépés múlva visszafordult. Én még mindig ott szobroztam, miközben Nina szinte visítva adta mindenki tudtára nemtetszését. – Nyugi nem eszünk embert. Csak néha, de most böjt van. – nevetett, és csilingelő hangja betöltötte az egész levegőt.

Szó nélkül követtem, s amikor becsukódott mögöttünk az ajtó vettem egy mély levegőt. Ő azonnal levette a nála lévő kislány kabátját, cipőjét, sapkáját. Egy pillanatra eltűnt a szemem elől, azonban víz zubogását hallattam, majd odajött hozzánk.

- Na, nézzük mi is a baj. – lépett a kocsihoz – Szabad? – nézett rám.

- Igen… - feleltem karcos hangon.

- Ó, hát én már tudom mi a baj. – beszélt egy széles mosollyal a kicsihez, miközben a másik a nadrágjába csimpaszkodva engem figyelt. Nina abban a pillanatban abbahagyta a sírást, ahogy kiemelte a kocsiból. Megdöbbentem, hiszen mindig is félt az idegenektől.

- Szia… - guggoltam le a másik kicsivel szemben, de nem tűnt még két évesnek sem. Rámosolyogtam, mire szégyenlősen ő is úgy tett, miközben bújócskát játszott anyukája nadrágja mögött.

- Van nálad pelenka? – eszméltem fel, de ő már az apró nappalin lépett be. A kanapéra fektette a kicsit, majd kicsomagolta az overállból…

Az a fél óra, melyet Loránál és Emmánál töltöttünk csodálatos volt. Egy zenélő játékkal gazdagabban távoztunk, mely nagyon elnyerte a tetszését a kishölgynek. Nem győztem mindenért köszönetet mondani… Úgy éreztem, mintha a tüdőmre eddig valami láthatatlan súly nehezedett volna, és most eltűnt onnan… ismét megtelt friss levegővel…

sss

Egy hét telt el a találkozás óta, azóta nem láttam őket. Hiába sétáltunk szinte minden nap arra, abban bízva, hogy ismét megpillanthatom őket… mindig ugyan az lett a vége, nem voltak ott.

Egykedvűen ültem, és hallgattam a lelkes dada-jelölteket, de számomra egyik sem ütötte meg azt a mércét, amit elvártam volna tőlük. Öten lettek behívva a végső kiválasztására, de nekem már a harmadik után elment a kedvem az egésztől.

- Kimi… szerintem nem találunk megfelelőt. – csüggedtem el teljesen az utolsó előttit követően.

- Nyugalom. – tette a kezét a vállamra – Ha nem most, de meg fogjuk találni, ebben biztos vagyok.

- Már csak egy van hátra. – ment oda Steve az ajtóhoz, majd terelte be az utolsó jelöltet is. Ahogy megláttam ki az, teljesen ledöbbentem.

- Lora! – kiáltottam el magam örömömben.

- Sebastian? – nézett rám zavartan, de a döbbenet az Ő arcára is kiült. – Te mit csinálsz itt? – nézett végig rajtam, amikor már előtte álltam.

- Ti ismeritek egymást? – jött oda Kimi is, és méregetni kezdte a velem szemben álló megszeppent lányt.

- Igen. – vágtuk rá mindketten, mire ő elpirult, és meg megeresztettem egy félmosolyt. Rég éreztem magam ennyire könnyűnek.

- Nináról van szó? – teszi fel nekem a legkézenfekvőbb kérdést.

- Igen – vágom rá azonnal – mellé keresek valakit.

- Akkor befejezzük az interjút? – lép közbe Steve, mire mindenki ismét leült a helyére.

Mindenki kérdezett, de én csak őt figyeltem. A gesztusait, a vonásait, a mimikáit. Eszembe jutott a kislánya, s az, hogy a férje mindehhez mit fog majd szólni. Nálam ő lett a befutó, mindenképpen Nina mellé őt akartam, hiszen már bebizonyította, hogy tud bánni vele…

sss

Első nap volt, s figyeltem, ahogy a konyhában tevékenykedett, mialatt a kicsi a karomban pihent, Emma meg az etetőszékben várta az ennivalóját. Eddig nem mertem kérdezni, mert akkor ő is kíváncsi lesz rám, és joggal. Azonban nem bírtam tovább.

- Lora, kérdezhetek valamit? – léptem be a konyhába, majd az etető melletti széken helyet foglaltam.

- Persze, kérdezz csak, amire kíváncsi vagy. – ült le, majd etetni kezdte a kicsit, azonban bíztatóan rám mosolygott.

- A férjed mit fog szólni ahhoz, hogy velem, vagyis velünk – néztem a picire a kezemben – töltöd az időd nagy részét?

- Nincs férjem, és nem is volt. – megdöbbenek – Most gondolom, azon gondolkodsz, ki lehet Emma apukája? Ő már nem él, meghalt. 7 hónapos terhes voltam – a szemében fájdalom csillant, tudtam milyen ez, nagyon is – amikor autóbalesetet szenvedett. Azonnal meghalt.

- Akkor ezért viseli a te nevedet?

- Greg szülei nem egyeztek bele, hogy a nevét viselje. Sosem tetszett nekik, hogy mi együtt voltunk. Nem voltunk egy kasztba valók, ahogy ők fogalmaztak…

- És nem is kíváncsiak az unokájukra? – döbbentem meg.

- Először el akarták venni tőlem, bírósági úton, azonban a bíró, bármennyire is meg akarták vesztegetni úgy döntött mellettem a helye. Azóta nem hallottam róluk.

- Túlságosan ismerős ez az egész… - sóhajtottam nagyot – Hanna, a feleségem… – vettem egy mély levegőt, mire felém fordult, és megfogta a kezemet.

- Ne… nem kell! – rázta a fejét, de a szemei nyugalmat árasztottak felém – Én már tudok róla beszélni, már nem fáj, ami akkor történt. Neked ez az egész még friss. Tudom milyen az, amikor el kell azt fogadnod, amit az élet tud nyújtani. Nekem ott voltak a szüleim, és ezért örök életemre hálás leszek nekik. Átsegítettek azon, amit talán a legnehezebb túlélni.

- Szerintük őrültséget csináltam azzal, hogy felvettem valakit Nina mellé, meg átalakítattam a házat.

- Sebastian… mindenki másképp képes feldolgozni egy traumát. Én teljességgel megértem, hogy nem akartál egy olyan helyen élni, ahol minden őrá emlékeztet. Attól még nem vagy rossz ember…

***

Sziasztok!

Boldog 4. születésnapot a blognak! Ez a történet ebben az évben kerül majd fel teljes egészében, azonban most elhoztam nektek ezen jeles nap alkalmával az első részt! Nagyon bízom benne, hogy elnyeri a tetszéseteket, és írtok néhány hozzászólást!

Csóközön mindenkinek: szabus