Sorsfordító találkozás

26. rész

A fűben ültem, a mellkasának dőlve, az árnyékban, ebéd után, tele hassal. Elhoztam ide a tóhoz, mely annyi szép gyermekkori emléket idézett fel bennem. Tudtam, hogy ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy elmondjak neki mindent, mely az életemet széppé, s egyben boldogtalaná is tette.

Megfordultam az ölelésében, majd rá néztem. A szemüveg eltakarta előlem, de én látni akartam Őt. Tudni mit gondol, tudni mit érez. Kissé remegő kezekkel vettem le arcáról az álcáját. A szemei ontották felém az érzelmeket, melytől szívem kétszeresével dobogott. Közelebb hajoltam hozzá, szinte rajta feküdtem, majd számmal az övét kerestem. Azonnal válaszolt, a karjaival szinte körbeölelt. Tudtam, hogy vigyáz rám… a szívem és a titkaim biztonságban vannak nála. Ahogy elváltam tőle, tudtam itt az idő.

- 9 éves koromig itt éltünk. Abban a házban, amit egykor Apa és Anya választott közösen. Három éves lehettem épp csak, amikor Anyánál rákot diagnosztizáltak… három hónap jutott már csak hárman nekünk. – végig a szemébe néztem, míg Ő gyengéden simogatta a hátamat.

- Csak akkor mesélj, ha kész vagy rá… - tettem az ujjamat a szájára ezzel is elnémítva Őt. Egy óvatos puszit azonban kaptam rá.

- Apa egyik nap azzal jött haza a mukából, hogy áthelyezték Bensheimbe, a cég ottani leányvállalatának a helyettes vezetőjévé. Mérhetetlenül büszke voltam rá. Természesen költöztünk. Neki új cég, nekem új iskola. Nem voltam soha magamutogató, nagyszájú típus, s akkoriban még visszahúzódóbb lettem. Fél évvel később leültetett, és elmondta, megismerkedett valakivel…

- Patricia… - mondta ki Ő a nevet.

- Igen, ő volt. Bemutatta nekem, azt akarta, hogy legyek vele kedves, mert neki ez sokat jelent. Hát az voltam, mindent megtettem, hogy Apám kedvében járjak, s végül ez pecsételte meg mindkettőnk sorsát. – sóhajtottam nagyot.

- Miért?

- Ha akkor őszintén elmondtam volna Apának, hogy nekem már a kezdetektől unszimpatikusnak tűnt, és a közös lányos programokon megfenyegetett, akkor semmi nem így alakult volna.

- Megfenyegetett? – lepődött meg.

- Igen, mindenképp meg akarta szerezni magának Apát. Azt mondta, ha ellenkezek ez ellen, csak magam alatt vágom a fát. Úgy el fog takarítani az útból, hogy pislogni sem lesz időm. – motyogott valamit az orra alatt, de csak az ’Aljas perszóna, csak kerüljön egyszer a kezem közé’ kifejezést értettem tisztán – Úgy tettem Apa előtt, mintha minden rendben lenne, pedig semmi sem volt. Egyre magányosabb lettem, miközben ők minden este programról-programra jártak. Szinte már nem is találkoztam Apával, már nem voltam annyira fontos, hiszen ott volt neki Patricia.

- Kitalálom, terhes lett.

- Pontosan. Így kerestek egy nagy közös házat, ahová pár hónap múlva be is tudtunk költözni.

- Mennyi idős voltál ekkor? – nézett rám kíváncsian.

- Alig múltam el 11, amikor megszületett Tamara. Édes, mosolygós hajasbaba volt. Patricia persze nem bírta elviselni, ha sírt, így nekem kellett sokszor megvigasztalnom és ellátnom a kicsit. Nem tett jót az idegeinek a gyeresírás. – meséltem tovább neki.

- Veled gondoztatta a gyerekét?

- Apa mindent megértett, hiszen végre volt Anyukám, meg egy testvérem, minden oly boldog volt… csak én voltam igazán boldogtalan. Patricia ki volt merülve a gyerek mellett, így nekem kellett segítenem a házimunkában, mely szép lassan rám maradt. Apa abban az időben sokáig dolgozott, így Patricia kiélhette magát rajtam. – borzontam bele az emlékbe.

- Kiélhette? Bántott? – düh csillant meg azokban a csodaszép szemekben.

- Testileg soha, azonban a lelki terror mestere lett az évek alatt. Tudta, ha kezet emelne rám, és annak nyoma lenne, Apa kidobá, s akkor oda a kényelmes életének. Tamara után, két évvel született meg Petra, akkor voltam 13, de oly mértékű kisebbségi komplexusaim voltak önmagammal szemben…

- Particia miatt, ugye? – a szemében oly sok fájdalom volt, de tudtam be kell fejeznem.

- Igen, és egy menekülésem volt, az pedig a tanulás. Osztály és évfolyam elsőként végeztem. Apa azt akarta, hogy én válasszam meg, hová is szeretnék tovább tanulni, azonban Patriciának más tervei voltak. Apának beadta, hogy mi már megbeszéltük, hogy Mannheimba megyek, egy bentlákásos iskolába, egy kis önállóságot tanulni.

- Önállóságot… - motyogta, s a düh ismét megjelent a szemében.

- Igen, így minden a kezére játszott, és én végre eltakarodtam a képből. Matematikára specializálódott osztályba kerültem, s ott én voltam az egyedüli lány. Barátaim se nagyon voltak, hiszen csupa fiú vett körül, a fiúk szemében, meg egy sréber kislány voltam.

- Miért nem jöttél Heppenheimbe… – suttogta – már akkor ismertelek volna.

- Én oda akartam, azonban Patricia hallani sem akart róla. 15 évesen, az iskolai könyvtárban került a kezembe, egy autós magazin, s akkor olvastam először Adrian Newey nevét. Teljesen lenyűgözött a szaktudása, és a tervei. Szinte megszállott lettem, s a könyvtár összes mérnöki könyvét elolvastam. A fizika tanárom teljesen el volt tőlem ájulva, így versenyeken vettem részt… háromszor voltam az ország legjobbja.

- Hűha, az nem semmi. – nézett engem elbűvölt szemekkel.

- Apám melle dagadt a büszkeségtől, Patricia meg fanyar mosollyal fogadta mindezt. Egyenes út vezetett a londoni mérnökire, mert én oda akartam menni, s ebben mindenki támogatott.

- Ott tanít közbe Adrian is. – világosodott meg.

- Igen, miatta. Meg akartam ismerni, személyesen akartam találkozni vele. Sikerült mindez, hiszen egy előadás után odamentem hozzá. Azt hitte én is valami kis rajongó vagyok, majd amikor előadtam neki, miképp is lehetnének a GP2-es autókat gyorsabbá tenni, meglepődött. Meghívott az egyetem melletti kis kávézóba beszélgetni. Innen indult a barátságunk.

- Sosem mesélt rólad. – rázta a fejét szomorúan.

- Én nem akartam… - vallottam be – féltem tőled. – sütöttem le a szemeimet.

- Tőlem? – nyúlt az állam alá, így kénytelen voltam a szemébe nézni – Miért féltél Kicsim?

- Attól tartottam, hogy kinevetsz, mint ahogy sokan tették már. Nő vagyok, egy eléggé férfias sportban. Volt már olyan, aki azt mondta semmi keresnivalóm sincsen itt.

- Butaság… hiszen mi okom lett volna beskatulyázni téged. Nem tettem volna. – a szemei oly sok érzelmet ontottak felém, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről.

- Most már tudom…

- És miképp kerültél át a Red Bullhoz?

- Adrian szerint teljességgel meggyőztem Christiant és Helmutot, hogy helyem van ott. – mosolygtam már előre, hiszen tudtam mi lesz a reakciója, ha mindent elmesélek.

- Elmondod, vagy mindent harapófogóval kell kihúzni? – nevetett, de a tekintete kíváncsiságot tükrözött.

- A 2008-as nyári szünetben lévő fejlesztési ötleteim, és azok sikere. – direkt nem mondtam ki, hagytam had eméssze meg.

- Vagyis… - s láttam abban a pillnatban esett le neki – Monza. – én csak bólogattam – Azt mondták a fiúk, hogy kockázatot vállaltam azzal, hogy feltetettem az új fejlsztéseket a kocsira. Azzal nyertem… te már akkor ott voltál. - döbbent meg.

- Igen, azonban nem lehetett teljesen felhőtlen az örömöm, hiszen nem sokkal a kinevezésem után derült ki, hogy Apa beteg. – komorultam el egy pillanat alatt – Leukémiát állapítottak meg nála. Az őssejt-transzplantáció volt az utolsó mentsvár, az segíthetett volna rajta, és én lettem a donor. Azonban mindez hatalmas összeg volt… - sóhajtottam egy nagyot - végső elkeseredésemben hitelt vettem fel, hogy ki tudjam fizetni a kezelést. Patricia csak csendben hallgatott a háttérben, különösebben nem is kértem ki a véleményét. Adriannek elmondtam az egészet, s ő ki akarta fizetni nekem, azonban ezt nem engedtem, így lett ő a kezesem.

- S aztán mi lett? – érdeklődött kedvesen.

- A műtétet elvégezték, de az őssejt kilökődött… nem sikerült. – éreztem, ahogy egy könnycsepp végigfolyt az arcomon – Három hónappal később… apa meghalt. - a szemeimből már folytak a könnyek, s Ő, gondolkodás nélkül a karjaiba zárt. Tudtam, hogy be kell fejeznem, ha már ennyi mindent megosztottam vele. Elválltam tőle, hogy láthassam az arcát. – A temetés és minden más felmerülő költséget Adrian fizetett ki. Patricia közölte, neki ott vannak a gyerekek, én vagyok a fő kereső, oldjam meg.

- Semmit sem akart fizetni? – háborodott fel.

- Nem… ott volt már a hitelem, így ki sem tudtam volna fizetni Apa temetését, ha Adrian nem segít. Mondtam neki, ha letelik a törlesztésem, akkor visszafizetek neki minden egyes centet, de erről hallani sem akar. – ráztam a fejem elkeseredetten.

- Mennyit vettél fel?

- 300 százezer eurót. Így is ki kellett vennem az összes megtakarításomat, csak úgy lett elég a pénz.

- Ellie, én…

- Eszedbe se jusson! – vágtam azonnal a szavába – Ki fogom fizetni, így vagy, úgy, de ki fogom. Még négy év van vissza, három már letelt, lassan félidőnél járok. – bújtam ki a karjai közül.

- Nem fogom hagyni, hogy nélkülözz! – ahogy a szemébe néztem elszántságot láttam, s tudtam mindez számomra nem sok jót ígér – Nem fogom hagyni, hogy csak azért ne egyél, mert nem tudod kifizetni! Hát nem érted? Azt hittem beteg vagy! – ragadta meg gyengéden a karjaimat.

- Vanda mondta el, igaz? – adtam meg magam teljesen neki.

- Elmondta, hogy minden évben meghosszabbítják veled szerződésedet, és azt is, hogy mennyit keresel. Tudd meg, Helmut előtt van a szerződésed módosítása.

- Miért teszed ezt? – suttogtam, hiszen annyi érzelem öntött el.

- Ellie… Kicsim… Hát nem érted? Hát nem érzed?- rántott szinte oda a karjaiba, s a fülembe suttogta a világ legszebb szavát – Szeretlek…

Ledermedtem. Nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam-e. Lehet csak a képzeletem játszott velem, és valami mást mondott, én pedig félrehallottam. Gyengéden eltolt magától, s akkor megláttam a csillogó szemeit, melyek a nyári napsütésben még kékebben világítottak. Hittem neki… elhittem minden szavát.

- Soha nem éreztem még így… oly különös, oly furcsa, mégis. Idő kellett, míg ráébredtem, hogy az, amit érzek, szerelem. – fedtem fel szívem egyik legnagyobb titkát.

- Akkor te is szeretsz? – a szemei még csillogóbbak voltak, mint eddig valaha.

- Igen… szeretlek téged…

Ajkát gyengéden az enyémre nyomta, s én azonnal válaszoltam. A karjaimmal átöleltem Őt, mire finoman elfektetett a fűben, majd fölém helyezkedett. Lágyan csókolt, mégis oly sok érzelem volt benne, hogy majdnem elsírtam magam.

- Kicsim… Édesem…- suttogta, ahogy elvállt az ajkamtól – nagyon szeretlek…

*** 

KELLEMES HÚSVÉTI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK MINDENKINEK! 

Csóközön: szabus