Alig hittem el, amit láttam. Nyúzott és kialvatlan. Egy pár kilóval kevesebb. Borostás… jó pár napja még köszönő viszonyba sincsenek, ahogy elnézem… egyszóval szörnyű.
- Szia Sebi… remélem nem zavarok… - ő továbbra is csak ott állt, és nézett engem. Talán azt latolgatta, hogy valós vagyok-e… vagy csak egy délibáb… a képzelete szüleménye. Egy lépést tett előre, s előrenyújtotta a kezét, hogy megérintsen, azt hiszem még mindig nem hitt el igazán. Láttam rajta, hogy vacillál, meg merjen-e érinteni vagy ne… Én döntöttem helyette, hisz minden porcikám már vágyott az érintésére. Egy apró lépést tettem előre, így a keze hozzáért az arcomhoz. Észrevettem, hogy a szeméből egy könnycsepp utat tör magának, de nem foglalkozott vele. A keze apró-pici mozdulatokkal simogatta az arcomat… és a szívemet is. Szeretem őt… minden percben egyre jobban.
- Annyira hiányoztál Liz… - egy lépéssel már teljesen előttem volt, és a karjaiba zárt, s zokogott… keservesen zokogott, a szívem szakadt meg érte. Rám nézett azokkal a csodálatos kék szemeivel, amelyek most könnyektől csillogtak, és valami mástól is… talán a boldogságtól. Én se bírtam ki, és elsírtam magam. – Egy balfék voltam… egy hatalmas barom…
- Ne ostorozd magad… én is hibás vagyok, nem kellett volna komolyan vennem a szavaidat, hisz csak a dühöd beszélt belőled. – pityeregtem tovább, ő, pedig törölgette a könnyeket mindkettőnk arcáról.
- Liz… drága. Igaza volt Tomminak… nem illetted meg azt a hangnemet, hiszen nem te ejtettél ki a versenyből. Amikor lenyugodtam, rohantam vissza a szállodába bocsánatot kérni tőled, de hűlt helyedet találtam. A recepción mondták, hogy a csomagjaiddal együtt elhagytad a szállodát. Azt hittem megbolondulok… egész éjjel kerestelek… és felhívtam Kimit is, hátha tud rólad valamit… Ha Tommi nem lett volna mellettem, én nem tudom, mit teszek. Undorítóan viselkedtem veled… pont veled, akit annyira szeretek. – újra magához húzott. Az illata, az egész lénye megnyugtatott. Tisztában voltam vele, hogy nagyon hiányzik nekem, de igazán most jöttem rá, hogy nem tudom miként bírtam ki nélküle azt a négy hetet. Úgy éreztem, mintha a másik felemet kaptam volna vissza. Mikor egy picit eltávolodtunk egymástól, újra belenéztem azokba a csodálatos kék szemekbe, amelyek most is elvarázsolnak.
- Sebi fejezd be… nem te vagy mindenért a hibás. Én is ugyanúgy tehetek a történtekről, mint te. Nem kellett volna egyszerre elrohannom a szállodából… meg kellett volna, hogy várjalak, hogy meg tudjuk beszélni…
- Beszélni? – nézett rám hatalmas szemekkel – Azon csodálkozom, hogy még szóba állsz velem… - hajtotta le a fejét – nem érdemellek meg. Nem érdemlem meg, hogy valaki is szeressen, hisz a vége úgyis az lesz, hogy mindenki megbántok a viselkedésemmel.
- Sebastian Vettel ezt fejezd be! – szóltam rá egy kicsit erélyesebben. – Nagyon sokan szeretnek téged, s ha ezt most hallanák tőled, lehet, csalódnának benned… Hová lett, azaz életvidám srác, akit megismertem? Akinek a szíve túlcsordul szeretettel? – néztem rá.
- Annak az embernek a szívét elvitte egy gyönyörű szőkésbarna hajú lány…
- De ez a lány most visszajött, hogy visszaadja, amit eltulajdonított. – mentem bele a játékba.
- Liz… nem lehet azt visszaadni, amit az ember szerelemből adott oda… - nézett rám mindentudóan. A mosoly már ott bujkált a szája szegletében… csak elő kell csalnom valahogy. Megsimogattam az arcát, ő, pedig egy csókot lehelt a tenyerembe…
- Sebi…
- Szeretlek Liz… nagyon… kérlek, bocsáss meg nekem. Ígérni nem akarok, de megpróbálom a dühömet ezen túl kordában tartani. Mindent meg fogok tenni ennek érdekében, csak kérlek… könyörgök… bocsáss meg nekem… - újra sírt. Könnyek áztatták az arcát. A szívem majdnem megszakadt miatta. Hozzábújtam, érezni akartam őt, s a fülébe súgtam…
- Szeretlek…
2010. július 30., péntek
2010. július 27., kedd
2. évad 7. rész
Egy óra múlva boldogan távoztunk az orvosi rendelőből. Kimi egy új barátot szerzett magának, Aaron személyében, én, pedig pár ultrahangos képet a kicsiről. December közepére várhatom… várhatjuk. Heniivel olvadoztunk a képeket nézegetve… az én Kicsikém…
Beültünk a kocsiba, Kimiék előre, én, pedig hátra. Nem is figyeltem merre megyünk, mert lekötött az a csoda, ami a pocakomba növekszik, és amelyről, most képeket is kaptam. Annyira hihetetlen, hogy egy élet növekszik bennem. Vajon jó anya leszek? Képes leszek róla gondoskodni? Ilyenek, és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejembe, amikor arra lettem figyelmes, hogy megállunk. Felnéztem, és megpillantottam a Házat… Sebi házát. Ahova annyi sok szép emlék köt… és Ő. A pillangók vadul repkedtek a gyomromban. A fülem sípolt, a gyomrom meg liftezni kezdett…
- Megjöttünk… - szólalt meg Kimi.
- Liz itt az idő.
- Henii én nem biztos, hogy akarom ezt…
- Szembe kell nézned vele. Meg kell a dolgokat beszélnetek. Nem mondom azt, hogy ki kell békülnötök, de legalább hallgasd meg… és még ott van a baba is…
- Tudom… - egy könnycsepp utat tört magának, és könyörtelenül folyt végig az arcomon. Tisztában voltam azzal, hogy még mindig szeretem Őt. Csak abban nem voltam biztos, hogy akarom-e, hogy újra mi ketten együtt… a törökországi események, még élénken élnek bennem… nem akarok magamnak még egyszer akkora fájdalmat. Ha Heniiék nem lettek volna velem… de ebbe jobb nem belegondolni.
- Liz… melletted vagyunk, ezt ne felejtsd el. Nem foglak magadra hagyni. – szorította meg Henii a kezemet.
- Olyan kedvesek vagyok velem… és annyi szeretet kaptam tőletek… meg sem érdemlem… végig csak a terhetekre voltam… - pityeregtem.
- Ha most nem lennél terhes tuti ezért a mondatért egy pofont adnék, ami talán kijózanítana. Nem vagy, voltál és leszel SOHA a terhünkre… - azt hiszem Heniit egy kicsit felhúztam.
- Tudom Liz, hogy hihetetlenül hangzik, de a barátunk vagy… és általában Mi Heniivel segíteni szoktunk a barátainkon – nézett rám kedvesen Kimi a visszapillantóból.
- Elég már a teketóriázásból! Menjünk be! – pattant ki Henii a kocsiból, finn barátja, pedig követte a példáját.
Időm sem volt ellenkezni, ugyanis Kimi kinyitotta a hátsó ajtót, Henii, pedig szabályosan kirángatott az autóból. Arra eszméltem fel, hogy az ajtó előtt állunk. Mind a kettő engem nézett… én, pedig az ajtót szuggeráltam a tekintetemmel, mintha azt vártam volna, hogy önmagától nyílódjon ki. Végül Kimi csengetett. Ekkor vált bennem bizonyossá, hogy én ma biztosan találkozni fogok vele… És nyílt az ajtó… Tommi állt ott. Hatalmas kikerekedett szemmel nézett rám. Egy pillanatra elkapott a pánik, hogy most mi lesz. Bántani fog? Ő azonban egy határozott lépéssel előttem termett és a karjaiba zárt.
- El sem tudod képelni, mióta várom ezt a pillanatot, hogy végre vissza gyere… - mikor rám nézett láttam a szeme sarkában egy aprócska könnycseppet, amit megpróbált visszatartani.
- Kimi… Henii – vette észre őket is – de jó, hogy itt vagytok. Seb nagyon, de nagyon boldog lesz ma…
Bementünk a házba. Semmi sem változott, mióta elmentem innen. Mintha csak tegnap lett volna. Pedig ennek lassan négy hete.
- Seb hol van? – tette fel a leglényegesebb kérdést Kimppa.
- Fenn az emeleten, és éppen megint önostorozást tart. – sóhajtott hatalmasat Tommi.
- Akkor menj fel hozzá, és mond meg neki, hogy Kimi és Henii itt vannak… Lizről egy szót se… legyen meglepetés… - mosolygott Henii.
- Oké… - jelent meg egy aprócska mosoly Tommi szája szegletében. Én addig elbújtam az egyik oszlopnál, ami a nappali szélén található, hogy legyen neki mindez meglepetés. Lépteket hallottam a lépcső felől…
- Seb… öreg harcos… - poénkodott Kimi.
- Hello te finnek rallysa, vagy rallysok finne? – ahogy meghallottam a hőn szeretett hangot, a tenyerem izzadni kezdett, a gyomrom a torkomban dobogott, a pillangók, pedig ki akartak törni a gyomromból. – Szia Henii… mi újság veletek? Nagyon régen találkoztunk. – egy kis keserűséget véltem felfedezni a hangjában… tudtam, hogy hiányoztak neki a barátai.
- Azaz igazság, hogy van itt valaki, akivel találkoznod kellene… - poénkodott Kimi, én meg majdnem infarktust kaptam, annyira izgultam.
- Kimi figyelj… én nem akarlak megbántani titeket, de nem akarok senkivel sem találkozni… - ezt a pillanatot vártam, összegyűjtöttem minden bátorságomat… és előléptem a rejtekhelyemről…
- Még velem sem? – háttal állt nekem, de észrevettem, hogy megmerevedett, és a hang irányába fordult. Rám nézett azokkal a gyönyörű kék szemeivel… hitetlenkedve nézett rám, mint, aki nem hiszi el, hogy itt vagyok… csak állt ott a nappali közepén engem nézve…
- Liz…
Beültünk a kocsiba, Kimiék előre, én, pedig hátra. Nem is figyeltem merre megyünk, mert lekötött az a csoda, ami a pocakomba növekszik, és amelyről, most képeket is kaptam. Annyira hihetetlen, hogy egy élet növekszik bennem. Vajon jó anya leszek? Képes leszek róla gondoskodni? Ilyenek, és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejembe, amikor arra lettem figyelmes, hogy megállunk. Felnéztem, és megpillantottam a Házat… Sebi házát. Ahova annyi sok szép emlék köt… és Ő. A pillangók vadul repkedtek a gyomromban. A fülem sípolt, a gyomrom meg liftezni kezdett…
- Megjöttünk… - szólalt meg Kimi.
- Liz itt az idő.
- Henii én nem biztos, hogy akarom ezt…
- Szembe kell nézned vele. Meg kell a dolgokat beszélnetek. Nem mondom azt, hogy ki kell békülnötök, de legalább hallgasd meg… és még ott van a baba is…
- Tudom… - egy könnycsepp utat tört magának, és könyörtelenül folyt végig az arcomon. Tisztában voltam azzal, hogy még mindig szeretem Őt. Csak abban nem voltam biztos, hogy akarom-e, hogy újra mi ketten együtt… a törökországi események, még élénken élnek bennem… nem akarok magamnak még egyszer akkora fájdalmat. Ha Heniiék nem lettek volna velem… de ebbe jobb nem belegondolni.
- Liz… melletted vagyunk, ezt ne felejtsd el. Nem foglak magadra hagyni. – szorította meg Henii a kezemet.
- Olyan kedvesek vagyok velem… és annyi szeretet kaptam tőletek… meg sem érdemlem… végig csak a terhetekre voltam… - pityeregtem.
- Ha most nem lennél terhes tuti ezért a mondatért egy pofont adnék, ami talán kijózanítana. Nem vagy, voltál és leszel SOHA a terhünkre… - azt hiszem Heniit egy kicsit felhúztam.
- Tudom Liz, hogy hihetetlenül hangzik, de a barátunk vagy… és általában Mi Heniivel segíteni szoktunk a barátainkon – nézett rám kedvesen Kimi a visszapillantóból.
- Elég már a teketóriázásból! Menjünk be! – pattant ki Henii a kocsiból, finn barátja, pedig követte a példáját.
Időm sem volt ellenkezni, ugyanis Kimi kinyitotta a hátsó ajtót, Henii, pedig szabályosan kirángatott az autóból. Arra eszméltem fel, hogy az ajtó előtt állunk. Mind a kettő engem nézett… én, pedig az ajtót szuggeráltam a tekintetemmel, mintha azt vártam volna, hogy önmagától nyílódjon ki. Végül Kimi csengetett. Ekkor vált bennem bizonyossá, hogy én ma biztosan találkozni fogok vele… És nyílt az ajtó… Tommi állt ott. Hatalmas kikerekedett szemmel nézett rám. Egy pillanatra elkapott a pánik, hogy most mi lesz. Bántani fog? Ő azonban egy határozott lépéssel előttem termett és a karjaiba zárt.
- El sem tudod képelni, mióta várom ezt a pillanatot, hogy végre vissza gyere… - mikor rám nézett láttam a szeme sarkában egy aprócska könnycseppet, amit megpróbált visszatartani.
- Kimi… Henii – vette észre őket is – de jó, hogy itt vagytok. Seb nagyon, de nagyon boldog lesz ma…
Bementünk a házba. Semmi sem változott, mióta elmentem innen. Mintha csak tegnap lett volna. Pedig ennek lassan négy hete.
- Seb hol van? – tette fel a leglényegesebb kérdést Kimppa.
- Fenn az emeleten, és éppen megint önostorozást tart. – sóhajtott hatalmasat Tommi.
- Akkor menj fel hozzá, és mond meg neki, hogy Kimi és Henii itt vannak… Lizről egy szót se… legyen meglepetés… - mosolygott Henii.
- Oké… - jelent meg egy aprócska mosoly Tommi szája szegletében. Én addig elbújtam az egyik oszlopnál, ami a nappali szélén található, hogy legyen neki mindez meglepetés. Lépteket hallottam a lépcső felől…
- Seb… öreg harcos… - poénkodott Kimi.
- Hello te finnek rallysa, vagy rallysok finne? – ahogy meghallottam a hőn szeretett hangot, a tenyerem izzadni kezdett, a gyomrom a torkomban dobogott, a pillangók, pedig ki akartak törni a gyomromból. – Szia Henii… mi újság veletek? Nagyon régen találkoztunk. – egy kis keserűséget véltem felfedezni a hangjában… tudtam, hogy hiányoztak neki a barátai.
- Azaz igazság, hogy van itt valaki, akivel találkoznod kellene… - poénkodott Kimi, én meg majdnem infarktust kaptam, annyira izgultam.
- Kimi figyelj… én nem akarlak megbántani titeket, de nem akarok senkivel sem találkozni… - ezt a pillanatot vártam, összegyűjtöttem minden bátorságomat… és előléptem a rejtekhelyemről…
- Még velem sem? – háttal állt nekem, de észrevettem, hogy megmerevedett, és a hang irányába fordult. Rám nézett azokkal a gyönyörű kék szemeivel… hitetlenkedve nézett rám, mint, aki nem hiszi el, hogy itt vagyok… csak állt ott a nappali közepén engem nézve…
- Liz…
2010. július 26., hétfő
2. évad 6. rész
Másnap reggel, hamar kidobott az ágy. Izgatott voltam és féltem is. Olyan furcsa, hogy egyszerre két ilyen érzelem dúl harcot bennem… lehet a hormonok… Megsimogattam a pocimat, hiszen egy új élet van fejlődőben benne.
- Szia Kicsikém. Remélem, jól aludtál, mert ma elég nehéz és hosszú napunk lesz. Először elmegyünk a doktor bácsihoz, ahol megvizsgálnak minket. De nem kell félned… vigyázok rád. Aztán a leendő keresztszüleid, ez az őrült finn és a keményfejű barátnője, elvisznek minket Apához… Igen… ma megtudja, hogy a pocimban vagy. De egyet se félj, már most tudom, hogy imádni fog. Elég lesz rávetned egy pillantást és elolvad. Szóval, ez lesz a mai napunk. Igen Kicsikém jó hosszú. Ígérd meg, hogy nem okozol ma Anyának rosszulléteket?! Köszönöm Kicsikém… szeretlek…
A reggeli készülődés alatt figyelmes lettem valamire. Néhány ruhám kezdett bizony szűk lenni. A spanyol honban töltött néhány hét alatt szinte csak melegítőben járkáltam ezért nem tűnt fel a változás. Nem féltem a hízástól… inkább boldogsággal töltött el. Egész reggeli alatt levakarhatatlan mosoly ült az arcomon.
Néhány óra elteltével, már a váróban ültünk. Hála Istennek csak páran voltak, így Kimi is be tudott jönni, de a sapkát, és a szemüveget nem vette volna le. Én mondtam neki, hogy így még feltűnőbb jelenség lesz, de nem hitt nekem. Egy 4 év körüli szöszi kissrác ki is szúrta Őt. Láttam, hogy már egy ideje méregeti, és szerintem a bátorságot gyűjtötte, hogy odamenjen a finnhez. Természetesen ebből Kimppa semmit nem vett észre, Heniivel, pedig jókat derültünk ezen. A kissrác meg kell hagyni nagyon leleményes volt, mert addig-addig gurgatta a kisautóját, míg az Kimi lábához nem gurult. Az arcán egy büszke mosoly suhant át, én meg haraptam a számat, hogy ne röhögjek fel, de ahogy elnéztem Henii is hasonló cipőben járhatott.
- Bácsi… odaadná a kocsimat? – a szöszi, ha lehet ilyet mondani, elővette a legszebb nézését. Nagyon kíváncsi voltam Kimi reakciójára, de nem voltam egyedül. Kimppa, olyan volt, mint egy lassított felvétel. Ránézett a kissrácra, elmosolyodott. Lehajolt a lábánál lévő autóért, s a kezébe vette.
- A tiéd? – kérdezte tőle egy mosoly kíséretében.
-Igen. – nézett rá határozottan a kissrác.
- Akkor, tessék fiatalúr. – adta át neki a piros autót. – Egyébként szép kocsi…
- Tudom… én választottam. – húzta ki magát, Kimi csak pillázni tudott. – Aaron vagyok… és te? – nyújtotta neki az aprócska jobbját a törpe.
- Én pedig egy várakozó…
- Mondd csak… téged Anyukád nem tanított illemre??? Én bemutatkoztam… illene neked is… - na ez volt az a pillanat, amikor nem bírtam tovább, és Henii sem. Mind a ketten felnevettünk, és a velünk szemben helyet foglaló pár is, akik szerintem Aaron szülei lehetnek. A finn mondhatni nagyon zavarban volt.
- Öhm… Kiminek hívnak… - mondta zavartan.
- Räikkönen, ugye??? – kérdezte hatalmas kikerekedett szemmel.
- Igen…
- Én tudtam!!!! Tudtam, hogy te vagy az… - a velem szemen ülő férfi felkelt, s odament a törpéhez, s a megfogta a kezét.
- Kisfiam, hagyd békén a bácsit…
- De Apa… Ő Kimi Räikkönen!!!! – mutogatott bőszen a finnre.
- Tudom Aaron… de akkor sem rohanunk le valakit így… - dorgálta kedvesen, s Kimihez fordult. – Ne haragudjon Rá, kérem, de hatalmas rajongója…
- Ugyan, miért haragudnék… hiszen ez megtiszteltetés… - hajolt meg ültében Kimi. – Inkább üljenek Ide, és így könnyebben tudunk beszélgetni… - miután mindenki eleget tett a kérésnek, és a bemutatkozások is megvoltak, Aaron egyből a lényegre tért.
- Ő a barátnőd? – mutatott Heniire.
- Igen. Aaron Ő itt a leggyönyörűbb lány a Földön… az én Heniim. – nézett barátnémra szerelmesen a repülő finn.
- És aki mellette ül, Ő kicsoda? – folytatta tovább a kérdezősködést.
- Ő Liz… Henii barátnője. – folytatta Kimi a bemutatást.
- Liz… - fordult felém a törpe – neked van barátod? – egy pillanatra lefagytam, de a rendelő ajtaja mentett meg a válaszadástól, mert megjelent az orvos.
- Elisabeth Hoya. – hangozott a nevem, s én fogtam a cuccom, és besétáltam rajta. Talán a jövőm felé…
- Szia Kicsikém. Remélem, jól aludtál, mert ma elég nehéz és hosszú napunk lesz. Először elmegyünk a doktor bácsihoz, ahol megvizsgálnak minket. De nem kell félned… vigyázok rád. Aztán a leendő keresztszüleid, ez az őrült finn és a keményfejű barátnője, elvisznek minket Apához… Igen… ma megtudja, hogy a pocimban vagy. De egyet se félj, már most tudom, hogy imádni fog. Elég lesz rávetned egy pillantást és elolvad. Szóval, ez lesz a mai napunk. Igen Kicsikém jó hosszú. Ígérd meg, hogy nem okozol ma Anyának rosszulléteket?! Köszönöm Kicsikém… szeretlek…
A reggeli készülődés alatt figyelmes lettem valamire. Néhány ruhám kezdett bizony szűk lenni. A spanyol honban töltött néhány hét alatt szinte csak melegítőben járkáltam ezért nem tűnt fel a változás. Nem féltem a hízástól… inkább boldogsággal töltött el. Egész reggeli alatt levakarhatatlan mosoly ült az arcomon.
Néhány óra elteltével, már a váróban ültünk. Hála Istennek csak páran voltak, így Kimi is be tudott jönni, de a sapkát, és a szemüveget nem vette volna le. Én mondtam neki, hogy így még feltűnőbb jelenség lesz, de nem hitt nekem. Egy 4 év körüli szöszi kissrác ki is szúrta Őt. Láttam, hogy már egy ideje méregeti, és szerintem a bátorságot gyűjtötte, hogy odamenjen a finnhez. Természetesen ebből Kimppa semmit nem vett észre, Heniivel, pedig jókat derültünk ezen. A kissrác meg kell hagyni nagyon leleményes volt, mert addig-addig gurgatta a kisautóját, míg az Kimi lábához nem gurult. Az arcán egy büszke mosoly suhant át, én meg haraptam a számat, hogy ne röhögjek fel, de ahogy elnéztem Henii is hasonló cipőben járhatott.
- Bácsi… odaadná a kocsimat? – a szöszi, ha lehet ilyet mondani, elővette a legszebb nézését. Nagyon kíváncsi voltam Kimi reakciójára, de nem voltam egyedül. Kimppa, olyan volt, mint egy lassított felvétel. Ránézett a kissrácra, elmosolyodott. Lehajolt a lábánál lévő autóért, s a kezébe vette.
- A tiéd? – kérdezte tőle egy mosoly kíséretében.
-Igen. – nézett rá határozottan a kissrác.
- Akkor, tessék fiatalúr. – adta át neki a piros autót. – Egyébként szép kocsi…
- Tudom… én választottam. – húzta ki magát, Kimi csak pillázni tudott. – Aaron vagyok… és te? – nyújtotta neki az aprócska jobbját a törpe.
- Én pedig egy várakozó…
- Mondd csak… téged Anyukád nem tanított illemre??? Én bemutatkoztam… illene neked is… - na ez volt az a pillanat, amikor nem bírtam tovább, és Henii sem. Mind a ketten felnevettünk, és a velünk szemben helyet foglaló pár is, akik szerintem Aaron szülei lehetnek. A finn mondhatni nagyon zavarban volt.
- Öhm… Kiminek hívnak… - mondta zavartan.
- Räikkönen, ugye??? – kérdezte hatalmas kikerekedett szemmel.
- Igen…
- Én tudtam!!!! Tudtam, hogy te vagy az… - a velem szemen ülő férfi felkelt, s odament a törpéhez, s a megfogta a kezét.
- Kisfiam, hagyd békén a bácsit…
- De Apa… Ő Kimi Räikkönen!!!! – mutogatott bőszen a finnre.
- Tudom Aaron… de akkor sem rohanunk le valakit így… - dorgálta kedvesen, s Kimihez fordult. – Ne haragudjon Rá, kérem, de hatalmas rajongója…
- Ugyan, miért haragudnék… hiszen ez megtiszteltetés… - hajolt meg ültében Kimi. – Inkább üljenek Ide, és így könnyebben tudunk beszélgetni… - miután mindenki eleget tett a kérésnek, és a bemutatkozások is megvoltak, Aaron egyből a lényegre tért.
- Ő a barátnőd? – mutatott Heniire.
- Igen. Aaron Ő itt a leggyönyörűbb lány a Földön… az én Heniim. – nézett barátnémra szerelmesen a repülő finn.
- És aki mellette ül, Ő kicsoda? – folytatta tovább a kérdezősködést.
- Ő Liz… Henii barátnője. – folytatta Kimi a bemutatást.
- Liz… - fordult felém a törpe – neked van barátod? – egy pillanatra lefagytam, de a rendelő ajtaja mentett meg a válaszadástól, mert megjelent az orvos.
- Elisabeth Hoya. – hangozott a nevem, s én fogtam a cuccom, és besétáltam rajta. Talán a jövőm felé…
2010. július 25., vasárnap
2. évad 5. rész
- De ez fantasztikus Liz… - felkapott és megpörgetett a levegőben.
- Kimi… Kimi tegyél le… hányingerem van… - szépen visszahelyezett a kanapéra.
- Látod Liz… én is ezt mondtam. – jelent meg a nappaliban Henii, egy mindentudó mosollyal.
- Mikor akarod neki elmondani? Ugye tudod, hogy nagyon boldog lesz… - levakarhatatlan volt a mosoly Kimi arcáról.
- Nem akarom neki elmondani… - hajtottam le a buksimat.
- MICSODA??? És miért nem, ha szabadna megtudnom? – a szemei villámokat szórtak.
- Erre én is kíváncsi vagyok…
- Henii! Te ezt tudtad? – akadt ki Kimi.
- Csak tegnap szereztünk róla tudomást, hogy a rosszullétei mögött mi is áll valójában. Tegnap azért dobott ki a szobából, mert szerintem, meg kellene mondania, szerinte meg nem. Aztán közöltem vele, hogy ma eljössz velem, és meggyőzzük, vagy elcipeljük Sebhez. Választhatsz Liz…
Úgy éreztem magam, mint, akit sarokba szorítottak. Mintha egy kötél lenne a nyakamon, és az egyre jobban szorul. Látni akartam, és mégsem. Érti ezt vajon valaki? Hiányzik… nagyon… szeretem… nagyon… mégis fáj. Éreztem, hogy az első könnycseppem utat tör magának, hogy szabadon folydogáljon végig az arcomon.
- Nem akarom, hogy csak a baba miatt jöjjünk újra össze. – töröltem le a könnyemet, de Henii azonnal odaült mellém és átölelt. Kimi meg letelepedett velem szembe a dohányzóasztalra.
- Liz… hányszor mondjam el. – a halántékát dörzsölte – Vagyis hányszor mondjuk el Heniivel, hogy szeret? Az, hogy babátok lesz, csak hab a tortán… a világ egyik legboldogabb embere lesz…
- Igaza van Kiminek. Liz ne tagadd meg magadtól, magatoktól, hogy boldogok lehessetek. És itt ez a picúr is. Szüksége van rátok, mint nektek is egymásra.
- De még orvosnál sem jártam… mi van, ha mégsem vagyok terhes?
- Ne csináld ezt. Ismerek egy nagyon jó orvost Baarban, elmegyünk hozzá… jó lesz így? Ha kell, elmegyek veled… Utána, pedig meglátogatjuk a párodat. Ellenvetésről nem akarok hallani…
- Köszönöm… mindent, hogy velem, velünk vagytok… - hálálkodtam nekik.
- Akkor lehetek keresztapa? – tette fel Kimi izgatottan a kérdést.
- Igen… lehetsz.
- Azért szerintem ebbe még Seb is beleszól majd… - dorgálta párját Henii.
- El van döntve és kész… beleszólásnak helye nincs. – durcizott Kimi, mi pedig csak nevettünk rajta.
A délután hamar elment. Henii egyeztetett az orvossal, és holnap délelőttre kapunk időpontot, így úgy döntöttünk, hogy ma elutazunk Baarba. Izgultam a holnapi nap miatt, egy részt ott volt a babakérdés… Másrészt tudtam, hogy Kimiék képesek orvos után egyszerre Hozzá elcipelni. És akkor látni fogom… a pillangók, mintha kezdtek volna életre kelni a gyomromban… Izgultam… nagyon…
- Kimi… Kimi tegyél le… hányingerem van… - szépen visszahelyezett a kanapéra.
- Látod Liz… én is ezt mondtam. – jelent meg a nappaliban Henii, egy mindentudó mosollyal.
- Mikor akarod neki elmondani? Ugye tudod, hogy nagyon boldog lesz… - levakarhatatlan volt a mosoly Kimi arcáról.
- Nem akarom neki elmondani… - hajtottam le a buksimat.
- MICSODA??? És miért nem, ha szabadna megtudnom? – a szemei villámokat szórtak.
- Erre én is kíváncsi vagyok…
- Henii! Te ezt tudtad? – akadt ki Kimi.
- Csak tegnap szereztünk róla tudomást, hogy a rosszullétei mögött mi is áll valójában. Tegnap azért dobott ki a szobából, mert szerintem, meg kellene mondania, szerinte meg nem. Aztán közöltem vele, hogy ma eljössz velem, és meggyőzzük, vagy elcipeljük Sebhez. Választhatsz Liz…
Úgy éreztem magam, mint, akit sarokba szorítottak. Mintha egy kötél lenne a nyakamon, és az egyre jobban szorul. Látni akartam, és mégsem. Érti ezt vajon valaki? Hiányzik… nagyon… szeretem… nagyon… mégis fáj. Éreztem, hogy az első könnycseppem utat tör magának, hogy szabadon folydogáljon végig az arcomon.
- Nem akarom, hogy csak a baba miatt jöjjünk újra össze. – töröltem le a könnyemet, de Henii azonnal odaült mellém és átölelt. Kimi meg letelepedett velem szembe a dohányzóasztalra.
- Liz… hányszor mondjam el. – a halántékát dörzsölte – Vagyis hányszor mondjuk el Heniivel, hogy szeret? Az, hogy babátok lesz, csak hab a tortán… a világ egyik legboldogabb embere lesz…
- Igaza van Kiminek. Liz ne tagadd meg magadtól, magatoktól, hogy boldogok lehessetek. És itt ez a picúr is. Szüksége van rátok, mint nektek is egymásra.
- De még orvosnál sem jártam… mi van, ha mégsem vagyok terhes?
- Ne csináld ezt. Ismerek egy nagyon jó orvost Baarban, elmegyünk hozzá… jó lesz így? Ha kell, elmegyek veled… Utána, pedig meglátogatjuk a párodat. Ellenvetésről nem akarok hallani…
- Köszönöm… mindent, hogy velem, velünk vagytok… - hálálkodtam nekik.
- Akkor lehetek keresztapa? – tette fel Kimi izgatottan a kérdést.
- Igen… lehetsz.
- Azért szerintem ebbe még Seb is beleszól majd… - dorgálta párját Henii.
- El van döntve és kész… beleszólásnak helye nincs. – durcizott Kimi, mi pedig csak nevettünk rajta.
A délután hamar elment. Henii egyeztetett az orvossal, és holnap délelőttre kapunk időpontot, így úgy döntöttünk, hogy ma elutazunk Baarba. Izgultam a holnapi nap miatt, egy részt ott volt a babakérdés… Másrészt tudtam, hogy Kimiék képesek orvos után egyszerre Hozzá elcipelni. És akkor látni fogom… a pillangók, mintha kezdtek volna életre kelni a gyomromban… Izgultam… nagyon…
2. évad 4. rész
Másnap ígéretéhez híven ott volt Kimi erősítésnek. Szegénykém egész reggeli alatt csak kapkodta a fejét köztünk, s nekem akkor esett le, hogy nem is tud semmit… legalábbis a babáról biztosan nem tud… ezen jót kuncogtam magamban. Csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy barátnőm vajon mit találhatott ki… mert kitalált valamit, ebben egészen biztos vagyok.
Reggeli után Henii betuszkolt minket Kimivel a nappaliba, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni, ő addig elmosogat. Valahogy nem akartam annyira eszmecserét folytatni a drága finnel… tudtam, hogy előbb vagy utóbb szóba kerül ő is. S ezt, pedig nem akartam.
- Nagyon hallgatag vagy… - jegyezte meg Kimi.
- Nincs mit mondanom…
- Nekem azért lenne.
- Figyelj Kimi…
- Nem Liz, most te figyelsz. Elegem van belőletek. Te arra kérsz, hogy ne szóljak neki, hogy merre vagy, míg Seb szabályszerűen már a kiborulás állapotában könyörög, ha tudok rólad valamit, akkor azonnal mondjam meg. – nagy szemekkel figyeltem, alig hittem el, amit mond – Ne nézz ilyen szépen ez így van. Mind a ketten a barátaim vagytok, és nem akarok egyikkőtöknek sem rosszat, és ami a legfontosabb, nem akarok összeveszni veletek. Ezért téged kérlek meg, hogy beszélj Sebbel…
- Kimi… nem biztos, hogy kész vagyok még rá…
- Liz te nem látod… nagyon tönkre van… főleg lelkileg. Amikor eltűntél, mint egy megszállott olyan lett. Az egész várost átkutatta utánad… napokig szinte alig evett. A családjával, akiket imád, és ezt te is tudod - egy aprót bólintottam - alig beszél… nagyon magába van fordulva. Az F1-ben sem jönnek neki össze a dolgok… a Török Nagydíj óta ő a sajtó céltáblája, meg persze Webberé… - az utolsó szavából, csak úgy csöpögött a gúny. Kimi szavait alig hittem el… hol van, azaz életimádó srác, akit megismertem? Akibe beleszerettem?
- De Kimi… ő küldött el…
- Jaj Liz… nem kellett volna komolyan venned. Tudod milyen, amikor valami nem jön neki össze. Csoda, hogy Mark arccsontja megúszta a Török Nagydíjat… Azt hittem rosszul hallok, amikor felhívott Isztambulból, hogy eltűntél… Azonnal gépre ültem. Még szerencse, hogy Tommi vele maradt, mert nem tudom mit tett, volna magával. Sosem láttam sírni… de akkor zokogott. Önmagát hibáztatta mindenért… Liz… könyörgöm. Én már nem bírom ezt a titkolózást tovább. Vagy elmész hozzá, és megbeszélitek a dolgokat, vagy én elmondom neki, hogy merre talál.
- Szóval ultimátumot adsz?
- Igen… ezt veheted annak is.
- Azért ennyire nem egyszerűek a dolgok Kimi… - sóhajtottam egy hatalmasat.
- Mi a baj Liz? – kérdezte aggódva.
- Terhes vagyok…
Reggeli után Henii betuszkolt minket Kimivel a nappaliba, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni, ő addig elmosogat. Valahogy nem akartam annyira eszmecserét folytatni a drága finnel… tudtam, hogy előbb vagy utóbb szóba kerül ő is. S ezt, pedig nem akartam.
- Nagyon hallgatag vagy… - jegyezte meg Kimi.
- Nincs mit mondanom…
- Nekem azért lenne.
- Figyelj Kimi…
- Nem Liz, most te figyelsz. Elegem van belőletek. Te arra kérsz, hogy ne szóljak neki, hogy merre vagy, míg Seb szabályszerűen már a kiborulás állapotában könyörög, ha tudok rólad valamit, akkor azonnal mondjam meg. – nagy szemekkel figyeltem, alig hittem el, amit mond – Ne nézz ilyen szépen ez így van. Mind a ketten a barátaim vagytok, és nem akarok egyikkőtöknek sem rosszat, és ami a legfontosabb, nem akarok összeveszni veletek. Ezért téged kérlek meg, hogy beszélj Sebbel…
- Kimi… nem biztos, hogy kész vagyok még rá…
- Liz te nem látod… nagyon tönkre van… főleg lelkileg. Amikor eltűntél, mint egy megszállott olyan lett. Az egész várost átkutatta utánad… napokig szinte alig evett. A családjával, akiket imád, és ezt te is tudod - egy aprót bólintottam - alig beszél… nagyon magába van fordulva. Az F1-ben sem jönnek neki össze a dolgok… a Török Nagydíj óta ő a sajtó céltáblája, meg persze Webberé… - az utolsó szavából, csak úgy csöpögött a gúny. Kimi szavait alig hittem el… hol van, azaz életimádó srác, akit megismertem? Akibe beleszerettem?
- De Kimi… ő küldött el…
- Jaj Liz… nem kellett volna komolyan venned. Tudod milyen, amikor valami nem jön neki össze. Csoda, hogy Mark arccsontja megúszta a Török Nagydíjat… Azt hittem rosszul hallok, amikor felhívott Isztambulból, hogy eltűntél… Azonnal gépre ültem. Még szerencse, hogy Tommi vele maradt, mert nem tudom mit tett, volna magával. Sosem láttam sírni… de akkor zokogott. Önmagát hibáztatta mindenért… Liz… könyörgöm. Én már nem bírom ezt a titkolózást tovább. Vagy elmész hozzá, és megbeszélitek a dolgokat, vagy én elmondom neki, hogy merre talál.
- Szóval ultimátumot adsz?
- Igen… ezt veheted annak is.
- Azért ennyire nem egyszerűek a dolgok Kimi… - sóhajtottam egy hatalmasat.
- Mi a baj Liz? – kérdezte aggódva.
- Terhes vagyok…
2010. július 23., péntek
2. évad 3. rész
- Liz… hisz ez fantasztikus… - örvendezett Henii. – egy kisbaba… Liz, még minden rendbe jöhet… látod? Én megmondtam…
- Igen… - sóhajtottam lemondóan.
- Liz… mi ez a pesszimizmus? – nézett rám mérgesen – Ugye elmondod neki?
- Henii…
- El fogod neki mondani. – ezt már nem kérdezte, kijelentette.
- Én nem biztos, hogy ezt akarom…
- Liz el kell neki mondanod. Hisz az ő gyereke is…
- Henii kérlek… ezt ne itt beszéljük meg. – könyörögtem neki.
- Jó, oké… de ne hidd, hogy ezt annyiban fogom hagyni…
Estére már annyira kiakasztott Henii, hogy kitessékeltem a szobámból, de előtte megfenyegetett, hogy el fogja mondani Kiminek, és onnantól már egyenes út vezet Sebhez is. Ugyanis Kimi oda fog cipeli, és ha kell ő maga mondja el neki. Őszintén megvallva kicsit tartok attól, hogy Kimi, ha megtudja, akkor elfecsegi majd valakinek… Nem tudom megmondani miért, de még nem akarom neki elmondani… még nem… először elmegyek egy nőgyógyászhoz… aztán majd utána… talán…
Lefekvés után a pocimat simizten… melegséggel töltött el az érzés, hogy valaki odabenn növekszik bennem… egy része Ő is. Még mindig szeretem Őt… azt hiszem ez nem is lesz másként… Tudom azt is, hogy meg fogok neki bocsátani… de nem akarom, hogy a baba miatt jöjjenek a dolgok rendbe… talán ott nagyon mélyen a szívemben már meg is tettem…
- Szia Kicsikém. Te, aki odabenn vagy a pocimban… remélem, jól érzed magad. Én vagyok az Anyukád, és nagyon szeretlek téged. Nem tudom, hogy fiú leszel vagy lány… habár nekem teljesen mindegy… a lényeg, hogy egészséges legyél. Nagyon várlak már idekinn, de ne merészelj idő előtt kibújni!!! Apukád is, ha tudna rólad, biztos azt mondaná, hogy szeret és vár idekinn… csak tudod Anyával most fasírtban vannak… De te ne aggódj… A két lökött szülőd szeret… Álmodj szépeket Kicsikém…
- Igen… - sóhajtottam lemondóan.
- Liz… mi ez a pesszimizmus? – nézett rám mérgesen – Ugye elmondod neki?
- Henii…
- El fogod neki mondani. – ezt már nem kérdezte, kijelentette.
- Én nem biztos, hogy ezt akarom…
- Liz el kell neki mondanod. Hisz az ő gyereke is…
- Henii kérlek… ezt ne itt beszéljük meg. – könyörögtem neki.
- Jó, oké… de ne hidd, hogy ezt annyiban fogom hagyni…
Estére már annyira kiakasztott Henii, hogy kitessékeltem a szobámból, de előtte megfenyegetett, hogy el fogja mondani Kiminek, és onnantól már egyenes út vezet Sebhez is. Ugyanis Kimi oda fog cipeli, és ha kell ő maga mondja el neki. Őszintén megvallva kicsit tartok attól, hogy Kimi, ha megtudja, akkor elfecsegi majd valakinek… Nem tudom megmondani miért, de még nem akarom neki elmondani… még nem… először elmegyek egy nőgyógyászhoz… aztán majd utána… talán…
Lefekvés után a pocimat simizten… melegséggel töltött el az érzés, hogy valaki odabenn növekszik bennem… egy része Ő is. Még mindig szeretem Őt… azt hiszem ez nem is lesz másként… Tudom azt is, hogy meg fogok neki bocsátani… de nem akarom, hogy a baba miatt jöjjenek a dolgok rendbe… talán ott nagyon mélyen a szívemben már meg is tettem…
- Szia Kicsikém. Te, aki odabenn vagy a pocimban… remélem, jól érzed magad. Én vagyok az Anyukád, és nagyon szeretlek téged. Nem tudom, hogy fiú leszel vagy lány… habár nekem teljesen mindegy… a lényeg, hogy egészséges legyél. Nagyon várlak már idekinn, de ne merészelj idő előtt kibújni!!! Apukád is, ha tudna rólad, biztos azt mondaná, hogy szeret és vár idekinn… csak tudod Anyával most fasírtban vannak… De te ne aggódj… A két lökött szülőd szeret… Álmodj szépeket Kicsikém…
2. évad 2. rész
Újabb egy hét eltelte után Heniinél azt hiszem teljesen betelt a pohár, amikor eszméletlenül talált rám a hálószoba padlóján. Szegénykém nagyon megijedhetett… annyira szégyellem magam.
Itt ülünk már két órája a rendelő előtt, s várunk az eredményre. Ugyanis vért vettek tőlem. Majdnem ott is összecsúsztam… nem sok hiányzott hozzá. Szóval most itt ücsörgünk, s várunk. Én megmondtam Heniinek, hogy nem kell egy kis ájulástól már azonnal orvoshoz rohanni, de egyszerűen hajthatatlan. Újabb gyötrelmes fél óra után behívtak… Egy középkorú, nagyon szimpatikus dokit kaptam, Doktor Hernandez… állt a névtáblán.
- Szóval hölgyem… megvizsgáltuk a vérét…
- Valami bajom van?
- Baj? Az nincs… vagyis… hmmm…
- Ezt most nem értem…
- Tudja ez valakinek baj… valakinek nem…
- Kérem doki nem beszéljen itt rébuszokban, mert ebből egy kukkot sem értek…
- Azt hiszem Miss Hoya fel kellene keresnie egy nőgyógyászt.
- Minek?
- Mert kisbabát vár…
- MICSODA??? De ez nem lehet… Hogy történhetett mindez??? – alig hittem el a szavait. KISBABÁM LESZ…
- Most komolyan Hölgyem… el kell magyaráznom, hogy foganhatott a pici? – nézett rám a doki mindet tudóan.
- Nem… dehogy… csak ez olyan hirtelen jött… - hajtottam le szomorúan a buksimat.
- A párja nem fog neki örülni? – nézett rám együtt érzően a doki.
- Nem erről van szó… tudja mi most…
- Nem kell nekem beszámolnia a magánéletéről… ez csak magukra tartozik. Csak arra kérem, hogy menjen el egy nőgyógyászhoz…
- Rendben… köszönöm szépen doktor Úr.
- Nincs mit…
- Viszontlátásra… - ahogy kiléptem a rendelőből, az ajtó előtt egy idegesen toporgó Heniit találtam. Valahogy most ez sem érdekelt, csak azon járt az agyam, hogy babánk lesz… vagyis babám lesz… TŐLE…
- Na mit mondott??? Olyan sokáig voltál benn… - türelmetlenkedett. – Mi a bajod? Beteg vagy?
- Nem vagyok beteg… vagyis azt hiszem, azt szokták mondani ez nem betegség…
- Ezt hogy érted? – lepődött meg teljesen.
- Terhes vagyok…
Itt ülünk már két órája a rendelő előtt, s várunk az eredményre. Ugyanis vért vettek tőlem. Majdnem ott is összecsúsztam… nem sok hiányzott hozzá. Szóval most itt ücsörgünk, s várunk. Én megmondtam Heniinek, hogy nem kell egy kis ájulástól már azonnal orvoshoz rohanni, de egyszerűen hajthatatlan. Újabb gyötrelmes fél óra után behívtak… Egy középkorú, nagyon szimpatikus dokit kaptam, Doktor Hernandez… állt a névtáblán.
- Szóval hölgyem… megvizsgáltuk a vérét…
- Valami bajom van?
- Baj? Az nincs… vagyis… hmmm…
- Ezt most nem értem…
- Tudja ez valakinek baj… valakinek nem…
- Kérem doki nem beszéljen itt rébuszokban, mert ebből egy kukkot sem értek…
- Azt hiszem Miss Hoya fel kellene keresnie egy nőgyógyászt.
- Minek?
- Mert kisbabát vár…
- MICSODA??? De ez nem lehet… Hogy történhetett mindez??? – alig hittem el a szavait. KISBABÁM LESZ…
- Most komolyan Hölgyem… el kell magyaráznom, hogy foganhatott a pici? – nézett rám a doki mindet tudóan.
- Nem… dehogy… csak ez olyan hirtelen jött… - hajtottam le szomorúan a buksimat.
- A párja nem fog neki örülni? – nézett rám együtt érzően a doki.
- Nem erről van szó… tudja mi most…
- Nem kell nekem beszámolnia a magánéletéről… ez csak magukra tartozik. Csak arra kérem, hogy menjen el egy nőgyógyászhoz…
- Rendben… köszönöm szépen doktor Úr.
- Nincs mit…
- Viszontlátásra… - ahogy kiléptem a rendelőből, az ajtó előtt egy idegesen toporgó Heniit találtam. Valahogy most ez sem érdekelt, csak azon járt az agyam, hogy babánk lesz… vagyis babám lesz… TŐLE…
- Na mit mondott??? Olyan sokáig voltál benn… - türelmetlenkedett. – Mi a bajod? Beteg vagy?
- Nem vagyok beteg… vagyis azt hiszem, azt szokták mondani ez nem betegség…
- Ezt hogy érted? – lepődött meg teljesen.
- Terhes vagyok…
2010. július 21., szerda
2. évad 1. rész
2 hete, hogy elhagytam Törökországot, s most Madridban tengetem mindenapjaimat. Szinte mindenkivel megszakítottam a kapcsolatomat az előző „életemből”, de csak szinte… Egy ember van, akivel beszélek, Henii. Szegényre majdnem a frászt hoztam, amikor síró rohamok közt felhívtam Korzikáról. Igen, az első járat oda tartott. Azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek… meg természetesen volt egy kis szerencsém is, hiszen a mobilomat a szállodában hagytam, és azért Henii számát, hála a magasságosnak fejből tudtam… ennyit azért köszönhetek az eszemnek. Azt se tudta, hogy miként vigasztalhasson meg, de azonnal utánam repült. Kiminek van Madridban egy kisebb ingatlana, és én ott töltöm most mindenapjaimat, és próbálkozom túlélni a lehetetlent…
Azt hiszem, soha nem tudnám őt elfelejteni…valahogy képtelen lennék rá. Henii próbál a lelkemre hatni, hogy ne fussak el, próbáljam megbeszélni Sebbel a történteket… annyira megbántott, hogy képtelen lennék rá. Mindenemet neki adtam… mégsem volt elég…
Napok óta rosszul vagyok… és még a depresszió is kínoz. Nem akarok emberek közé menni. Nem akarom bekapcsolni a tévét sem, hátha meglátom Őt. Egyik nap elmentem boltba, és megláttam egy újság címlapján… három napig csak sírtam.
Az életemet feleslegesnek érzem… nincs senkim… se családom… se szerelmem… csak Henii… már csak Ő maradt nekem. Annyira utálom magam, hogy rajta élősködöm… szinte már csak tőle függök.
Képtelen vagyok tükörbe nézni, mert olyan vagyok, mint egy élő-halott. Henii már orvoshoz akar vinni… alig eszem valamit. Nincs étvágyam sem, ha eszek pár falatot az később úgyis kihányom. Folyamatos rosszullétek kínoznak…
Utálom magamat, és ezt a nyavalyás életemet is… miért kellett nekem megszületnem? Szegény Henii… azt se tudja, miképp legyen a kedvemre… még Kimit is hanyagolja miattam, mert megmondtam neki, hogy egy szót se szólhat neki, hogy mi van velem. Kiminek meg hallgatnia kell arról, hogy merre is vagyok. Azért őt is sajnálom… hisz Seb az egyik legjobb haverja, és hazudnia kell neki. Habár… lehet nem hiányzom neki… lehet boldogabb nélkülem…
Utálom magam… ez az élet jobb lenne nélkülem… vagy nekem az életem nélkül???
Azt hiszem, soha nem tudnám őt elfelejteni…valahogy képtelen lennék rá. Henii próbál a lelkemre hatni, hogy ne fussak el, próbáljam megbeszélni Sebbel a történteket… annyira megbántott, hogy képtelen lennék rá. Mindenemet neki adtam… mégsem volt elég…
Napok óta rosszul vagyok… és még a depresszió is kínoz. Nem akarok emberek közé menni. Nem akarom bekapcsolni a tévét sem, hátha meglátom Őt. Egyik nap elmentem boltba, és megláttam egy újság címlapján… három napig csak sírtam.
Az életemet feleslegesnek érzem… nincs senkim… se családom… se szerelmem… csak Henii… már csak Ő maradt nekem. Annyira utálom magam, hogy rajta élősködöm… szinte már csak tőle függök.
Képtelen vagyok tükörbe nézni, mert olyan vagyok, mint egy élő-halott. Henii már orvoshoz akar vinni… alig eszem valamit. Nincs étvágyam sem, ha eszek pár falatot az később úgyis kihányom. Folyamatos rosszullétek kínoznak…
Utálom magamat, és ezt a nyavalyás életemet is… miért kellett nekem megszületnem? Szegény Henii… azt se tudja, miképp legyen a kedvemre… még Kimit is hanyagolja miattam, mert megmondtam neki, hogy egy szót se szólhat neki, hogy mi van velem. Kiminek meg hallgatnia kell arról, hogy merre is vagyok. Azért őt is sajnálom… hisz Seb az egyik legjobb haverja, és hazudnia kell neki. Habár… lehet nem hiányzom neki… lehet boldogabb nélkülem…
Utálom magam… ez az élet jobb lenne nélkülem… vagy nekem az életem nélkül???
2010. július 18., vasárnap
67. rész
Az időmérőn Sebi a harmadik helyet szerezte meg, amitől egy kicsit elszontyolodott. Mindenki próbálta vigasztalni őt, hogy Malajziában is így kezdődtek a dolgok… Na, itt egy picikével már a kedve is kezdett megjönni… A holnapi napra tökéletes időt jósoltak… szóval nem lesz eső… akkor csak a jó rajtba lehet bízni, és persze Sebiben…
Minden olyan tökéletes volt. Sebi a második helyen volt, és kezdett Webberre felzárkózni. Marknak szemmel láthatóan problémái voltak. A két pilóta között nem volt sorrend, így a Bajnokom bátran támadhatta nem okozott ez ennél a csapatnál problémákat.
Már egészen közel volt a csapattársához. Talán már a következő egyenesben meg is fogja próbálni. Mindenki lélegzetvisszafojtva ült a boxban… És akkor… Alig hittem el, amit láttam. Még levegőt is el felejtettem venni… Mark egyszerűen kilökte Sebit… Azt hittem ez valami rossz álom, mert akkor nagyon gyorsan fel akarok ébredni… De nem volt az… csak a keserű valóság.
Láttam rajta, ahogy kiszállt a kocsiból majd szétfeszítette az ideg. Mutogatott és kiabált… teljesen elborult az agya… amit megértek. Én is fel lennék háborodva, ha a csapattársam kilökne. Tommi egy pillanat alatt eltűnt mellőlem, biztos Sebi elé megy, és megpróbálja egy kicsit megnyugtatni. Én még mindig a monitor előtt álltam, és a folyamatosan visszajátszott ütközést néztem. Nem akartam elhinni, hogy ez történt… pedig minden annyira jól alakult.
A sajtó megrohamozta szegénykémet, én addig megpróbáltam távol maradni. Természetesen a telefonom egyfolytában csörgött… hívott az egész Vettel család, és a párom után érdeklődtek. Ők sem értettek semmi, de megnyugtattak, nézték a rögtönzött sajtótájékoztatót, és Sebi nem tűnt idegbetegnek, úgyhogy nyugodtan megkereshetem…
Így elindultam megkeresni őt. A Motorhome belsejében már lehetett hallani, hogy valaki ordibál. Közelebb menve ismertem fel párom hangját. Vacilláltam, hogy bemenjek-e vagy sem, nem akartam vele összeveszni, de magára hagyni sem, így maradt a bemenni…
Ahogy beléptem mind Tommi, mind Sebi tekintete rám szegeződött.
- Sziasztok! Zavarok? – félve tettem fel ezt a kérdést, mert nagyon úgy nézett ki, hogy valamit megzavartam.
- Liz… azt hiszem most jobb lenne, ha kimennél… - szólt nekem kedvesen Tommi.
- Már miért menne ki???? Joga van neki is itt lenni… Hiszen még Christian jobb keze… - minden szavából csöpögött a gúny.- Most már megmondhatod a főnöködnek, hogy megnyugodhat, egyben marad a Home… Na fussál… szaladj… De tedd azt is hozzá, hogy Mark pofijáért nem vállalok felelősséget…- csak álltam ott, mint egy kőszobor… mint akit leforráztak.
- De én…
- MÉG MINDIG ITT VAGY???? – ordított.
- Seb ne beszélj így Lizzel… nem érdemli meg ezt a hangnemet. – próbálta Tommi nyugtatni.
- ÉN PEDIG NEM ÉRDEMELTEM MEG, HOGY MARK KILÖKJÖN…
- Arra nem gondolsz, hogy bántod most Lizt? – Tommi próbálkozott, de sikertelenül.
- ENGEM IS BÁNTOTTAK ILYEN AZ ÉLET… - fordult hirtelen felém – ÉS MOST TŰNJ INNEN… TAKARODJ A FORMA 1-BŐL, ÉS AZ ÉLETEMBŐL IS…
- Ezt szeretnéd? – kérdeztem tőle, miközben a könnyeimet nyeltem.
- IGEN…
Azonnal az ajtókilincsért nyúltam és a következő pillanatban már szaladtam végig a folyosón. Sokan próbáltak megszólítani, de nem figyeltem senkire sem. Csak futottam ki a pakoló felé. Próbáltam egy taxit fogni, de nagyon nehezen sikerült. A szállodába érve azonnal, a szobánkba mentem, és nekiálltam összeszedni a cuccomat, és minél előbb eltűnni innen. Eltűnni a Forma 1-ből… és az életéből…
A könnyeim már régen utat törtek maguknak, és könyörtelenül folytak égig az arcomon. Az sem érdekelt, hogy az emberek megnéznek. Próbáltam a könnyeimen keresztül megnézni a táblát de nem ment. Majd odaléptem a pulthoz és vettem egy jegyet az első járatra. A kapun való belépés előtt még egyszer hátranéztem, mintha a szívem mélyén abban bíznék, hogy itt van, és azt mondja, hogy ne menjek sehová… szeret, és amiket mondott nem is gondolta komolyan. De nem így lett… nem volt mögöttem senki… utolsóként szálltam fel a járatra… el akarom hagyni Törökországot…el akarom felejteni a Forma 1-et… és az emlékeim közöl ki akarok törölni egy nevet… Sebastian Vettelét…
Vége az első évadnak...
Minden olyan tökéletes volt. Sebi a második helyen volt, és kezdett Webberre felzárkózni. Marknak szemmel láthatóan problémái voltak. A két pilóta között nem volt sorrend, így a Bajnokom bátran támadhatta nem okozott ez ennél a csapatnál problémákat.
Már egészen közel volt a csapattársához. Talán már a következő egyenesben meg is fogja próbálni. Mindenki lélegzetvisszafojtva ült a boxban… És akkor… Alig hittem el, amit láttam. Még levegőt is el felejtettem venni… Mark egyszerűen kilökte Sebit… Azt hittem ez valami rossz álom, mert akkor nagyon gyorsan fel akarok ébredni… De nem volt az… csak a keserű valóság.
Láttam rajta, ahogy kiszállt a kocsiból majd szétfeszítette az ideg. Mutogatott és kiabált… teljesen elborult az agya… amit megértek. Én is fel lennék háborodva, ha a csapattársam kilökne. Tommi egy pillanat alatt eltűnt mellőlem, biztos Sebi elé megy, és megpróbálja egy kicsit megnyugtatni. Én még mindig a monitor előtt álltam, és a folyamatosan visszajátszott ütközést néztem. Nem akartam elhinni, hogy ez történt… pedig minden annyira jól alakult.
A sajtó megrohamozta szegénykémet, én addig megpróbáltam távol maradni. Természetesen a telefonom egyfolytában csörgött… hívott az egész Vettel család, és a párom után érdeklődtek. Ők sem értettek semmi, de megnyugtattak, nézték a rögtönzött sajtótájékoztatót, és Sebi nem tűnt idegbetegnek, úgyhogy nyugodtan megkereshetem…
Így elindultam megkeresni őt. A Motorhome belsejében már lehetett hallani, hogy valaki ordibál. Közelebb menve ismertem fel párom hangját. Vacilláltam, hogy bemenjek-e vagy sem, nem akartam vele összeveszni, de magára hagyni sem, így maradt a bemenni…
Ahogy beléptem mind Tommi, mind Sebi tekintete rám szegeződött.
- Sziasztok! Zavarok? – félve tettem fel ezt a kérdést, mert nagyon úgy nézett ki, hogy valamit megzavartam.
- Liz… azt hiszem most jobb lenne, ha kimennél… - szólt nekem kedvesen Tommi.
- Már miért menne ki???? Joga van neki is itt lenni… Hiszen még Christian jobb keze… - minden szavából csöpögött a gúny.- Most már megmondhatod a főnöködnek, hogy megnyugodhat, egyben marad a Home… Na fussál… szaladj… De tedd azt is hozzá, hogy Mark pofijáért nem vállalok felelősséget…- csak álltam ott, mint egy kőszobor… mint akit leforráztak.
- De én…
- MÉG MINDIG ITT VAGY???? – ordított.
- Seb ne beszélj így Lizzel… nem érdemli meg ezt a hangnemet. – próbálta Tommi nyugtatni.
- ÉN PEDIG NEM ÉRDEMELTEM MEG, HOGY MARK KILÖKJÖN…
- Arra nem gondolsz, hogy bántod most Lizt? – Tommi próbálkozott, de sikertelenül.
- ENGEM IS BÁNTOTTAK ILYEN AZ ÉLET… - fordult hirtelen felém – ÉS MOST TŰNJ INNEN… TAKARODJ A FORMA 1-BŐL, ÉS AZ ÉLETEMBŐL IS…
- Ezt szeretnéd? – kérdeztem tőle, miközben a könnyeimet nyeltem.
- IGEN…
Azonnal az ajtókilincsért nyúltam és a következő pillanatban már szaladtam végig a folyosón. Sokan próbáltak megszólítani, de nem figyeltem senkire sem. Csak futottam ki a pakoló felé. Próbáltam egy taxit fogni, de nagyon nehezen sikerült. A szállodába érve azonnal, a szobánkba mentem, és nekiálltam összeszedni a cuccomat, és minél előbb eltűnni innen. Eltűnni a Forma 1-ből… és az életéből…
A könnyeim már régen utat törtek maguknak, és könyörtelenül folytak égig az arcomon. Az sem érdekelt, hogy az emberek megnéznek. Próbáltam a könnyeimen keresztül megnézni a táblát de nem ment. Majd odaléptem a pulthoz és vettem egy jegyet az első járatra. A kapun való belépés előtt még egyszer hátranéztem, mintha a szívem mélyén abban bíznék, hogy itt van, és azt mondja, hogy ne menjek sehová… szeret, és amiket mondott nem is gondolta komolyan. De nem így lett… nem volt mögöttem senki… utolsóként szálltam fel a járatra… el akarom hagyni Törökországot…el akarom felejteni a Forma 1-et… és az emlékeim közöl ki akarok törölni egy nevet… Sebastian Vettelét…
Vége az első évadnak...
66. rész
- Hanna???
- Igen ő…- felelte Norbert hatalmas sóhajjal.
- Azt hiszem jó lesz, ha utána járok a történteknek…
- Azért vigyázz Liz… amikor ideges olyanokat is mond, amit aztán később megbán. Nem kell ezeket komolyan venni…
- Köszi a tanácsot Heikke…
Fenn a szobában az ágyon kiterülve találtam rá kedvesemre. Látszott rajta, hogy próbálja magát nyugtatni. Szemeit eltakarta a kezeivel, és mélyeket lélegzett. Fogtam magam és lefeküdtem mellé, s bevackolódtam az oldalához. Meglepődve pillantott rám. Nem kérdeztem semmit, csak megcsókoltam. Pár perc elteltével húzódott csak el.
- Ne haragudj, drága… én nem akartam… én…
- Shhh… nem kell mentegetőznöd… megesik mindenkivel, hogy néha nem bírja elviselni a dolgokat és kiborul… - próbáltam nyugtatni, közben simogattam az arcát.
- Én mindig azokat az embereket bánom, akiket nem kellene…
- Akkor mire vársz még??? Menj és kérj tőlük bocsánatot… - próbáltam finoman noszogatni.
- Igazad van… - s indult is, de az ajtóból még visszaszólt – Ugye itt leszel még?
- Persze…
Fél óra múlva egy boldog mosollyal tért vissza. Odafeküdt mellém az ágyba, és összebújtunk.
- Ne haragudj rám, a viselkedésem miatt… tudom, már megtanulhattam volna, hogy kordában kellene tartanom az indulatomat, még nehezen megy…
- Semmi baj… megesik mindenkivel, hogy néha elpattan a húr…
- Túl megértő vagy Liz… - s kaptam a fejem búbjára egy puszit.
- Sebi… mégis mi történt?
- Találkoztam Hannával… - a kezei ökölbe szorultak.
- Mondott valamit?
- Csak a szokásosat… - sóhajtott lemondóan – hogy Mark mögött csak másodhegedűs vagyok. Hiába akarja annyira a csapat, hogy megnyerjem a világbajnokságot, mégis minden Webbernek jön ki jól… Lehet igaza van…
- Ne mondj ilyet! – csattantam fel – Ha te nem bízol önmagadban, akkor mi hogyan bízzunk benned? Ott vannak a szüleid… mindent feltettek csak azért, hogy te azt csinálhasd, amit igazán szeretnél… közben persze kiderült, még jó is vagy benne… Több millió kis lurkó példaképe… Ne akard pont most feladni… Az évad elején… Kérlek…
- Nem is tudom…
- Mond csak meddig kell téged noszogatni??? Hogy vegyelek rá, hogy higgy nekem???
- Azért lenne egy-két ötletem… - húzódott egy kaján mosolyra a szája.
- Te… - ültem rá a derekára… s nem volt megállás.
Arra ébredtem, hogy valaki cirógatja az arcomat, és apró pici-csókokkal halmoz el.
- Ébresztő Drága… megjöttünk…
- Hol vagyunk? – kérdeztem eléggé kómásan.
- Isztambulban… tudod hétvégén Török Nagydíj… - nevetett rajtam.
- Nem illik kinevetni a kisebbet… - ő csak kacagott rajtam.
Volt valami megmagyarázhatatlan érzésem a mostani hétvégével kapcsolatban. Mikor az ember úgy érzi egy szörnyű nap után, hogy ma még felkelni sem volt érdemes… igen valahogy én is így éreztem… nem kellett volna eljönnöm. Mintha az életem most ér egy igazi fordulóponthoz… valami meg fog változni… biztos vagyok benne… valami van a levegőben, amitől kiráz a hideg…
- Igen ő…- felelte Norbert hatalmas sóhajjal.
- Azt hiszem jó lesz, ha utána járok a történteknek…
- Azért vigyázz Liz… amikor ideges olyanokat is mond, amit aztán később megbán. Nem kell ezeket komolyan venni…
- Köszi a tanácsot Heikke…
Fenn a szobában az ágyon kiterülve találtam rá kedvesemre. Látszott rajta, hogy próbálja magát nyugtatni. Szemeit eltakarta a kezeivel, és mélyeket lélegzett. Fogtam magam és lefeküdtem mellé, s bevackolódtam az oldalához. Meglepődve pillantott rám. Nem kérdeztem semmit, csak megcsókoltam. Pár perc elteltével húzódott csak el.
- Ne haragudj, drága… én nem akartam… én…
- Shhh… nem kell mentegetőznöd… megesik mindenkivel, hogy néha nem bírja elviselni a dolgokat és kiborul… - próbáltam nyugtatni, közben simogattam az arcát.
- Én mindig azokat az embereket bánom, akiket nem kellene…
- Akkor mire vársz még??? Menj és kérj tőlük bocsánatot… - próbáltam finoman noszogatni.
- Igazad van… - s indult is, de az ajtóból még visszaszólt – Ugye itt leszel még?
- Persze…
Fél óra múlva egy boldog mosollyal tért vissza. Odafeküdt mellém az ágyba, és összebújtunk.
- Ne haragudj rám, a viselkedésem miatt… tudom, már megtanulhattam volna, hogy kordában kellene tartanom az indulatomat, még nehezen megy…
- Semmi baj… megesik mindenkivel, hogy néha elpattan a húr…
- Túl megértő vagy Liz… - s kaptam a fejem búbjára egy puszit.
- Sebi… mégis mi történt?
- Találkoztam Hannával… - a kezei ökölbe szorultak.
- Mondott valamit?
- Csak a szokásosat… - sóhajtott lemondóan – hogy Mark mögött csak másodhegedűs vagyok. Hiába akarja annyira a csapat, hogy megnyerjem a világbajnokságot, mégis minden Webbernek jön ki jól… Lehet igaza van…
- Ne mondj ilyet! – csattantam fel – Ha te nem bízol önmagadban, akkor mi hogyan bízzunk benned? Ott vannak a szüleid… mindent feltettek csak azért, hogy te azt csinálhasd, amit igazán szeretnél… közben persze kiderült, még jó is vagy benne… Több millió kis lurkó példaképe… Ne akard pont most feladni… Az évad elején… Kérlek…
- Nem is tudom…
- Mond csak meddig kell téged noszogatni??? Hogy vegyelek rá, hogy higgy nekem???
- Azért lenne egy-két ötletem… - húzódott egy kaján mosolyra a szája.
- Te… - ültem rá a derekára… s nem volt megállás.
Arra ébredtem, hogy valaki cirógatja az arcomat, és apró pici-csókokkal halmoz el.
- Ébresztő Drága… megjöttünk…
- Hol vagyunk? – kérdeztem eléggé kómásan.
- Isztambulban… tudod hétvégén Török Nagydíj… - nevetett rajtam.
- Nem illik kinevetni a kisebbet… - ő csak kacagott rajtam.
Volt valami megmagyarázhatatlan érzésem a mostani hétvégével kapcsolatban. Mikor az ember úgy érzi egy szörnyű nap után, hogy ma még felkelni sem volt érdemes… igen valahogy én is így éreztem… nem kellett volna eljönnöm. Mintha az életem most ér egy igazi fordulóponthoz… valami meg fog változni… biztos vagyok benne… valami van a levegőben, amitől kiráz a hideg…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)