Karácsony...

Utolsó tánc...

Mézeskalácsillatú, ajándékbontogatós, békés, szeretetben gazdag, nagyon boldog karácsonyt kívánok mindenkinek...


Késő este van, pár perc és kész is vagyok. Izgatottság fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy ma mit tervezek, és kivel. Szomorúság is, ha eszembe jut, hogy holnap mindezt magam mögött fogom tudni, és irány Amerika, azon belül is New York. Az álmaim városa… csak az a baj, hogy ezek az álmok már elmúltak… már másról álmodom… és ebben az álomban már nem vagyok egyedül… nem tudom, hogy a régi álmokat fel kellene-e adnom… egy újért…

Még egy utolsó simítás a toalettemen, és kész is, lenn már csengetnek. Nem sietek, tudom, hogy a nagyim úgyis ajtót nyit. Most sem kellett tévednem, amikor leértem csak rám vártak.
- Na végre… azt hittem, hogy itt éjszakázom…
- Sziasztok – köszöntem nekik mosolyogva.
- Ne vedd magadra Liz, Melanie egész este be van sózva.
- Ugyan Steph, egy hete készül erre a bulira, szerintem jobban be van indulva, mint mi. – nevettünk egy jót barátnőmön. – Csak hárman vagyunk? – néztem körül kíváncsian, hiányérzetem volt.
- Nem, nyugi. A srácokat kinn hagytuk a kocsiban. Seb morcos is, mert Mike vezet, de mondtam neki, hogy majd ma kiengeszteled, ne hisztizzen… - néztek rám egy kaján mosoly kíséretében, én meg zavaromban a cipőmet kezdtem fixírozni.
- Akkor indulunk? – lett most nekem egyre sürgősebb.
- Nézd már, milyen zavarban van, mintha csak Sebet látnám… - nevettek ki a lányok.
- Ha-ha-ha… nevessétek csak ki a kisebbet… - morcoskodtam.
- Komolyan, ha nem fejezed be te is, Sebbel itthon maradtok. Pedig még nem is ismered Georgeot… - nevetett Melanie.
- Elhoztad az olasz „macsódat”? – kacagtam én is.
- De el ám… így legalább nem leszek olyan magányos. Stephnek úgyis ott a férje Mike. Neked ott van Seb…
- De mi nem is…
- Ne vitatkozzatok, inkább induljuk, mert a fiúk itt hagynak. – noszogatott minket Steph.

Az autóba beszállás sem tűnt egy egyszerű hadműveletnek. Miután mindenkit üdvözöltem, Sebtől kaptam egy hosszú ölelést és egy puszit a nyakamra, azon kezdtek el a fiúk vitázni, hogy ki vezessen, vagy ki hova üljön. Mivel hatan voltunk, így bizonyossá vált, hogy nehezen fogunk elférni hátul. Mike és Steph ültek előre, így mi kényszerültünk négyen hátra. Georgeo bevállalta, hogy bármelyikünk, mind Mel vagy én nyugodtan az ölébe ülhetünk, őt mindez egyáltalán nem zavarja. Sebet annál inkább. Egy határozott mozdulattal az ölébe ültetett, elrendezett mindkettőnket, s átölelt.
- Elegem van ebből az olaszból… - suttogta a fülembe.
- Seb… ne rontsuk el ezt a szép estét. – simogattam meg az arcát, ő egy puszit lehelt a tenyerembe.
- Igazad van… ma csak veled akarok foglalkozni. – nézett rám azokkal a szép szemeivel.
Az út a szórakozóhelyig nem volt hosszú, s megegyeztünk, hogy ma mindenki Stephéknél alszik, és még külön szobát is kapunk. Minden a terveim szerint alakul…

A buliban nem volt semmi különleges. Nagy tömeg, hatalmas zaj, és vágni lehetett volna a füstöt. Megérkezésünkkor célba vettük a pultot, és mindenki kért magának frissítőt. Sokan megnézték kis társaságunkat, különösen Sebet. Hisz nem mindennap jár ide egy világbajnok. Azt az egyet becsültem bennük, hogy tiszteletben tartották, hogy mi itt átlagemberek vagyunk, és szórakozni jöttünk ide, így nem rohamoztak meg minket. Láttam rajta, hogy az elején egy kicsit zavarja a dolog, megfogtam a kezét, odajött hozzám, és hátulról átölelt.
Fantasztikus volt a hangulat, nagyon jól éreztem magam. Nagyon sokat táncoltam, mind a lányokkal, mind a fiúkkal, de Sebbel a legtöbbet. Teljesen mindegy volt, hogy gyors vagy lassú, mi elvesztünk a kettőnk közös kis világában. Az elhatározásom egyre jobban körvonalazódott bennem…
Mel fél három körül jött oda hozzánk, hogy lassan indulhatnánk haza, ha nekünk is jó így. Seb bólintott egyet, és odahúzott magához. Egy lassú szám első akkordjai hallatszódtak. ( http://www.youtube.com/watch?v=lQxVLqEHGUQ ) A zenét már nem is hallottam…
- Ez az utolsó táncunk… - nézett rám szomorúan.
- Attól, hogy New Yorkba költözöm, elfelejtesz? – tettem fel azt a kérdést, ami napok óta foglalkozatott.
- Nem tudnálak… képtelen lennék rá. – nézett rám csillogó szemekkel, egyre szorosabban ölelt magához.
- Nagyon reméltem… - egy apró csókot adtam neki.

Stephanieékhoz érve mindenki megkapta a szobáját, és nyugovóra tért. Seb halkan becsukta mögöttünk az ajtót, s mögém lépett, s átölelt. ( http://www.youtube.com/watch?v=j4y-RzVGrHg ) Szavak nélkül is értettük egymást. Egy-egy érintésünk sokkal többet mondott, mindenféle szónál.
Lassan megfordultam az ölelésében, és ő nagyon gyengéden megcsókolt. Mintha a testem egy pillanat alatt életre kelt volna. Átöleltem őt, és szenvedélyesen visszacsókoltam, ő, pedig felkapott, az ágyhoz sétált velem, és óvatosan lefektetett. Mellém bújt, s figyelt minden mozdulatára. Az egész éjszaka a miek volt, miért akartunk volna bármit elkapkodni?
Nagyon gyengéden csókolt, mintha egy számára becses kincs lennék. Én voltam a kezdeményező fél kettőnk közül, s engem felettébb zavart, hogy sok ruha van még rajta. Így a pólójától, természetesen a hathatós közreműködésével együtt, megvált. A lélegzetem egy pillanatra elakadt, ahogy tekintetem végigkúszott a kidolgozott mellkasán. Ő sem tétlenkedett. Előbb a felsőm, majd a melltartómtól szabadított meg. Forrón megcsókolt, s elindult a nyakamtól lefelé. Kényeztetése közben az ajkamat apró sóhajok hagyták el… fantasztikusan csinálta… Nyakam után a melleim következtek, ízlelgette, csókolgatta őket. Közben a nadrágomtól akart megszabadítani. Úgy éreztem, hogy nekem már ez sok… elvesztem a maradék józan eszem… a csókjai… a simogatásai… a becézései… mind, mind egyre jobban feltüzelt. Akartam őt… mindenestül…
Minden egyes ruhadarabom levétele után, újabb és újabb csókokat, kényeztetéseket kaptam, de képtelen voltam betelni vele. Minél többet kaptam, annál többet akartam tőle… Természetesen, ahogy én váltam meg a ruhadarabjaimtól, úgy lett a rajta lévő ruhamennyiség is egyre kevesebb.
Olyanok voltunk, mint két fél, és akik csak most lehetnek igazán egész… csak ketten tudunk igazán egyek lenni. Mámorító érzés volt magamban érezni őt, de nem kapkodtunk el semmit… minél tovább akartuk ezt a pillanatot húzni…
Mint egy fényrobbanás, köszöntött ránk a gyönyör, amikor megszűnik a Te és Én… amikor már csak Mi vagyunk… Egy pillanatra azt sem nagyon rémlett, hogy mi történt velem, csak azt tudtam, hogy soha, de soha nem voltam még ilyen boldog, és sokkal többet adtam és kaptam, mint azt valaha is gondoltam volna…

Seb hamar elaludt mellettem, de a kezeivel szorosan átkarolt. Tudtam, hogy holnap egy új nap virrad… az életemben egy döntő nap… válaszút elé érkeztem… és azt is tudtam, hogy melyiket választom magamnak…

Remény a boldogságra 18. fejezet

- Mit akarsz itt? – estem neki egyszerre.
- Bella… el akarok magyarázni egy-két dolgot.
- Szerintem ezzel már egy kicsikét elkéstél. – válaszoltam hidegen. – Hallgatlak, van 5 perced.
- Muszáj itt az ajtóban? – nézett rám esdeklően.
- Fáradj beljebb. – sóhajtottam nagyot, és a nappaliba tereltem. – 5 perc, se több, se kevesebb.
- Bella, tudom, hogy egy idióta voltam, és úgy is viselkedtem. Nem kellett volna, egy szó nélkül, csak úgy elrohannom a gyárból, de úgy éreztem, ha még egy percet ott kell töltenem, én megőrülök.
- Oh… mondhattad volna, hogy terhet okoz a társaságom. – vetettem neki oda hidegen.
- Nem rólad volt szó…
- Pedig én úgy éreztem, és a mai napig így gondolom. A levélről meg inkább ne is beszéljünk…
- Ne haragudj, ha megbántottalak…
- Megbántottál??? – három oktávot emelkedett a hangom. – Úgy dobtál félre, mint egy elhasznált rongyot. Egy kivert kutya is jobban érezte magát, mint én akkor…
- De…
- A tudtomra adtad, hogy csak pár napra kellettem neked. De azért lehetett volna szebben is elrendezni… a szép szóból is értek én, nem kell mindjárt a földbe döngölni.
- Azt hiszem te ezt az egészet teljesen félreérted. Én nem úgy gondoltam…
- Nem úgy gondoltad??? Akkor hogy? Magyarázd el nekem, mert az én csökevényes agyacskám nem bírja mindezt megérteni… Hogy kellett volna értelmeznem mindazt, hogy ’Sajnálom’?
- Mindent elrontottam… - hajtotta le szomorúan a fejét – te lennél az utolsó ember, akit meg akarnálak bántani, mégis téged sikerült legelőször…
- Igen, nagyon megbántottál… - folyt le az első könnycseppem, de azonnal letöröltem.
- Én nem úgy gondoltam azt a levelet, ahogy te értelmezted. Azt sajnáltam, hogy nem tudtam a szemedbe mondani, nem voltam rá képes kimondani, hogy…
- Ennyi volt… - vágtam azonnal a szavába - gondolom ezt akartad.
- Nem… - rázta a fejét.
- Hanem? – néztem rá kíváncsian.
- Időre van szükségem Bella, hogy összeszedjem magam. Nézz rám, egy csődtömeg vagyok. Nem vagyok méltó hozzád. Sajnálom, hogy csakúgy otthagytalak, sajnálom, hogy nem vagyok méltó hozzád… hogy nem tudlak úgy szeretni, ahogy az megérdemelnéd…
- Azt hiszem, azt nekem kellene eldöntenem, hogy méltó vagy-e hozzám vagy sem, nem neked. Döntöttél helyettem is…
- Össze kell szednem maga Bella, és az életemet is… - muszáj volt félre nézem, mert nem bírtam elviselni a meggyötört tekintetét.
- Milyen életről beszélsz? Van családod, akik szeretnek, a munkádat imádod, a csapatnál mindenki szeret, akkor mit kell összeszedni? – kiabáltam vele.
- Magamat… hogy a régi önmagam lehessek. Én nem ilyen vagyok, ilyen érzelgősen csöpögős, hanem sokkal keményebb fából faragtak! De most eléggé megviselnek a kudarcok… amikor úgy érzed, hogy mindet megtettél, többre már nem vagy képes, mégsem jön össze semmi sem, valami mindig elromlik, és mindig nálam…
- Azt hiszed, hogy engem nem értek kudarcok az életben??? A szüleim elhagytak, mintha egy játékszer lennék, csak úgy lepasszoltak! A nagymamám nevelt fel, de már ő sincs az élők sorában! Teljesen egyedül vagyok, mégis küzdök! Akkor én adjam fel???
- Te nálam sokkal erősebb ember vagy. – nézett mélyen a szemembe.
- Különben is, még ezen kívül is van, akire tudsz támaszkodni…
- Miről beszélsz?
- A barátnődről, Hannáról… - ledobtam elé egy mai bulvárlapot az asztalra, ők voltak a címlapon… ketten…

Remény a boldogságra 17. fejezet

Zaj ütötte meg a fülemet. Megálltam, és próbálkoztam beazonosítani a hang forrását, s rá kellett döbbennem, hogy ez bentről jön, és a telefonom szól. Egy pillanatra hezitáltam, hogy siessek-e be vagy sem, amikor elhallgatott. Lassan haladtam a sötétben, szinte vontatottan mentem oda a kis készülékért, hogy megnézzem ki keresett. A szemeim hatalmasra kerekedtek, amikor megláttam a hívó félt. Sebastian. 10 nem fogadott hívás tőle. Újra csörgött a kezemben, én meg csak néztem, de nem bírtam felvenni…
Már nem is számoltam, hogy hányszor csörögött a kezemben a kis készülék, amikor észrevettem, hogy a sötétben egy autó állt meg a ház előtt. Nem láttam sok mindent az autóból, ismerősnek sem tűnt, így felkapcsoltam a villanyt, nem foglalkoztam tovább vele. A telefonom újra megszólalt, ő hívott megint, de nem bírtam tovább felvettem…
- Hallo… - szóltam bele halkan.
- Bella… - hallottam meg a hőn szeretett hangot – Hála az égnek, hogy felvetted, már annyira aggódtam. – a hangja kétségbeesettnek tűnt.
- Miért hívtál? – próbáltam meg közönyt mutatni felé, de a könnyeim utat törtek maguknak.
- Bella, tudom, hogy egy balfék vagyok, s elrontottam egy csomó mindent, de szeretném megmagyarázni neked. Kérlek, csak hallgass meg…
- Pénteken Valenciában találkozunk. – válaszoltam hidegen.
- Csak 5 percet kérnék tőled. Bella… kérlek… - próbált rám hatni.
- Most nem érek rá, és különben sem vagyok otthon. – magyarázkodtam.
- Bella, kérlek… tudom, hogy otthon vagy.
- Hogy mi? – lepődtem meg. – Honnan tudod, hogy hol vagyok? – kértem számon azonnal.
- Én… én péntek óta téged kereslek. Elmentem a gyárba és ott mondták, hogy beteg vagy, és elmentél. Sarah mélyen hallgatott. Mindenkit megkérdeztem, hogy merre lehetsz, és a főiskolai barátnőid mondták, hogy merre bujkálhatsz…
- HOGY MICSODA??????? – kiabáltam vele. – Hogy tehettél ilyet, ehhez nem volt jogod!!!!!
- Bella… kérlek, csak hallgass meg. Itt vagyok kinn az ajtód előtt. – könyörgött.
Lecsaptam a telefont, és az ajtóhoz vágtattam. Nagy mérges voltam rá. Ehhez nem volt joga. A barátnőimet is meg fogom fojtani, de elsőként Seb lesz az áldozat. Mérgemben felrántottam az ajtót… ott állt velem szemben, teljesen megtörten. Most ez sem tudott meghatni, mert nagyon haragudtam rá…

Remény a boldogságra 16. fejezet

Végig böngésztem az általános híreket, de számomra egyik sem volt megnyerő, így gyorsan tovább is álltam onnan. Kezdtem komolyan unatkozni, így szokásommal ellentétben kikötöttem egy sportról szóló oldalon. Mintha az agyam tudat alatti része működne ekkor, úgy éreztem, hogy a kezem is önálló életre kelt, nem is én irányítottam.
Szokványos sporthírek voltak elsőre nem tűnt semmi különleges itt sem. Tévedtem… A szemem hirtelen megakadt egy cikken, aminek az volt a címe, hogy ’Lebuktak!’. Kíváncsian kattintottam a Tovább gombra…
Lebuktak!
Sebastian Vettel és általa annyira rejtegetett barátnője, Hanna lebuktak. A minap kapták őket lencsevégre Heppenheimben, a pilóta szülői háza előtt. Sebastian a képeken eléggé morcosnak tűnik, de a kanadai szereplését nézve ez talán érthető. Kíváncsian várjuk, hogy mikor fognak nyilvánosan is együtt mutatkozni. Egy biztos, mi szorítunk nekik…
Totálisan megfagytam a monitort nézve, és többször el kellett olvasnom, hogy igazán eljusson az agyamig mindez. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörtént… szóval visszament Hannához… kibékültek, s már nincs is rám szüksége.
Könnyeim már nem voltak, az elmúlt pár napban sírtam éppen eleget. Inkább a keserűség kerített hatalmába, hogy ő ennyire könnyen túllépett rajtam. Igaz, én sem adtam neki lehetőséget, hogy megmagyarázza a történteket Kanadában, de ez most már teljesen mindegy. Ő boldog, én meg… megkeresem a saját boldogságomat…

Másnap reggel, azaz hétfőn, megpróbáltam a dolgok szebb oldalát nézni. Mindez addig tartott, míg ki nem mentem a tengerpartra, és meg nem láttam a szerelmespárokat. A könnyeim itt kezdtek csak igazán folyni. Olyan szánalmasnak éreztem magam, és ezt az egész helyzetet. Úgy éreztem, hogy neki több vagyok, mint egy futó kaland… mint egy lány a sok közül… de tévedtem, és hatalmas árat fizettem érte.
Nem maradtam sokáig a tengernél, de úgy döntöttem, hogy este kijövök, és megnézem a naplementét. Az utamat az árusok hosszú során át vezetett. Rengeteg holmit árultak itt, szebbnél szebbeket, csak legyen elég pénzed, hogy kifizesd.
Délután betértem egy hangulatos kis étterembe, ahogy egy barna hajú, barna szemű, tipikusan spanyol srác mindet elkövetett, hogy felfigyeljek rá. Az elején hidegen hagyott a dolog, de egy idő után inkább már mosolyogtam rajta, ahogy leejti az evőeszközét, vagy a szalvétáját, véletlenül kiönti a vizet… Egy probléma volt azonban a dologgal, hogy nekem sosem jöttek be igazán a spanyol férfiak.
Így a spanyolomat magam mögött hagyva indultam vissza a tengerhez megnézni a naplementét. Mindig is elvarázsolt, ahogy a nap lebukik, és ezzel befesti a tengert. Már teljesen besötétedett, amikor elértem a házamat. Az épülethez érve azonban nem várt dolog fogadott…

Remény a boldogságra 15. fejezet

Szombat és a vasárnap nagy része csak úgy elrepült mellettem. Sokat voltam a tengernél, napoztam, könyvet olvastam, zenét hallgattam, egyszerűen pihentem, mind testileg, mind lelkileg. Végre teljesen végig tudtam gondolni mindent. A megismerkedésünktől, a török futamon át, egészen a mai napig…
Összeszorult szívvel néztem a szerelmes fürdőzőket… Ahogy szerelmes csókokat váltanak, ahogy becézgetik egymást, elvesznek egymás tekintetében, megfeledkezve a külvilágról… talán én is ilyen boldog lehetnék Sebbel…
Mi van, ha Guilnek igaza van, s csak a vak nem látja, hogy odavagyunk egymásért. Ha az égiek egyszerűen csak összeesküdtek ellenünk, és én tényleg félreértelmeztem a levelének a mondanivalóját. És ott van még Hanna is… láttam, hogy miképp néz rá, és hogy rám. Az egyik lenéző, a másik vágyakozó. Ő meg akarta nekem mindezt magyarázni, s én nem hagytam neki… tényleg egy idióta vagyok. Lehet, agyon izgulja magát miattam… Lehet keresett már egy csomószor, de én ostoba még a telefonomat is kikapcsoltam, hogy el se tudjon érni… hogy bocsánatot se tudjon kérni…

Futólépésben mentem a kis ház felé, szívemben tele reményekkel. Végre tudtam, hogy mit akarok, és kit. Boldog voltam… nagyon boldog. Ahogy beértem egyszerre a telefonomat kezdtem keresni. Nagy sietségembe nem is jutott eszembe, hogy hol is hagytam utoljára azt a kis szerkentyűt. Megpróbáltam lenyugodni, és összeszedni a gondolataimat, hol használtam legutóbb. Eszemet a helyére téve, végre beugrott, hogy tegnap este Sarahnak írtam egy sms-t az ágyból.
Szinte repültem be a szobába, és vettem a kezembe a számomra jelenleg nagyra becsült szerkezetet. Nem ábrándoztam sokat, s bekapcsoltam. Vártam, végre jelezzen, hogy üzenetem érkezett, vagy nem fogadott hívásom attól az embertől, aki jelenleg kitölti mind az agyam, mind a szívem nagy részét.
De mind hiába vártam Sebtől nem érkezett semmi. Sarah írt, hogy örül neki, hogy egyben vagyok, és jól, s vár pénteken. Egy kicsit összetörtem. Vagy negyed órája ültem a nappaliban, s a telómat szuggeráltam, de rá kellett jönnöm, hogy hiába. Én ide felejteni jöttem, s úgy néz ki, ő már megelőzött ebben…
Szomorúan tettem le a dohányzóasztalra a kis készüléket, s úgy gondoltam ideje lenne megnéznem, hogy mi hír a nagyvilágban. Teljesen elzárkóztam az utóbbi pár napban. Ölemben a laptoppal, próbálkoztam meg a figyelmem elterelésével…

Remény a boldogságra 14. fejezet

Teljesen összezavarodtam Guilel való beszélgetésem után. Nem tudtam, hogy igazán mit gondoljak. Annyira megszerettem Sebet, de úgy éreztem, hogy meg lettem alázva. Ezt nem lehet egy bocsánattal elrendezni. S még ott van állítólagos barátnő kérdése is…
Saraht felhívtam és kikönyörögtem tőle egy hét nyugalmat. Úgy gondoltam, hogy össze kell szednem magam testileg, és lelkileg egyaránt. Tisztában voltam vele, hogy meg kellene beszélnem ezt az egészet Sebbel… csak… Nem éreztem magam késznek rá. Úgy beszéltük meg, hogy Valenciában fogunk találkozni, pénteken. A telefonom napközben ki lesz kapcsolva, de minden este bekapcsolom, így üzenetet tud nekem írni, ha valami nagyon fontos.
Sarah beleegyezett az egy hét pihimbe, azt mondta, hogy majd beteget fog nekem jelenteni. Azonban készüljek fel rá, hogy Seb ettől a hírtől teljesen ki fog készülni. Már attól is totál ki van borulva, hogy nem tudtunk beszélni a kanadai futamon. Hanna meg tetőzte mindezt.
A szívemet simogatták ezen szavak, de az eszem mást mondott. Most annyira hiányzott a nagyim. Ő biztos tudna valamilyen tanácsot adni, vagy elég lenne, ha csak meghallgatna… már attól nagyon boldog lennék. Ő sajnos meghalt, így nekem kell rendbe tennem az életemet… teljesen egyedül.
Tisztában voltam vele, hogy sokan, köztük talán a szőke németem is elutazik Valenciába kedden. Habár, ha Seb tudta volna, hogy hová is készülök, valószínűleg nem teketóriázik, s meglátogat…

Másnap útra keltem, s Deniába mentem, egy spanyol kis üdülőfaluba, Valenciától körülbelül kétórányira autóval. Itt volt az egyetlen örökségem, amit a nagyim rám hagyott, egy kis ház, a tenger mellett. Béke, és nyugalom. Mind a kettő megvolt, amire most vágytam.
Egy hetem volt rá, hogy összeszedjem magam, s az életemet is. Őszintén megmondva, siralmasnak éreztem az eddigi helyzetemet. Nem gondoltam, hogy ennyire meg tudok valakit szeretni egy pillanat alatt. Hittem a szerelem első látásra dologban, de nem feltételeztem soha, hogy mindez velem is megtörténhet. Pedig így lett. Igazából már akkor beleszerettem, akkor, ott, a konyhában. Amikor magával ragadtak azok a hihetetlen kék szemek, és az a mérhetetlen bánat, amiket láttam benne.
Ahogy odaértem a kis házamba - ami nem volt se nem nagy, se nem kicsi, nekem pont megfelelt - nekiálltam takarítani. Kettő szoba, egy fürdő, egy kicsi konyha, és egy apró nappali. Mennyire igaz az a mondás, ha egy nőnek nagy bánata van, akkor nekiáll takarítani. Úgy éreztem, hogy pillanatok alatt végeztem, és jól el is fáradtam. Egy valamit azonban elértem vele, hogy nem gondolkodtam.
Este lefekvéskor írtam egy sms-t Sarahnak, hogy rendben megérkeztem az úti célomhoz. Biztos, ami biztos alapon neki sem mondtam meg, hogy hová is megyek, így legalább őszintén tagadhat mindent…

Remény a boldogságra 13. fejezet

Egész hétvégén Hanna nem tágított Seb mellől, így esély sem volt rá, hogy mi beszélni tudjunk. Sokszor láttam őket, de megpróbáltam nem tudomást venni róluk. Habár Seb próbálkozott, de ezeket nem akartam figyelembe venni. Ő már foglalt… tiltott gyümölcs számomra… már valakihez tartozik… A futamon a negyedik helyet szerezte meg, és ezt követően együtt távoztak Hannával a verseny színhelyéről.

Én Angliába repültem, a Milton Keynes-i gyárba, egyedül. A csajok is hazautaztak a családjukhoz. Magányos voltam, és elkeseredett. A szívem darabokra tört, és nem tudtam összeszedni őket, mert az út alatt elhagytam pár részletet… Akire a legnagyobb szükségem lett volna, az volt éppen mással… máshol.
A percek óráknak, az órák napoknak tűntek ebben az önsanyargató helyzetben. Átkoztam magamat, Sebet, a csapatot, mindenkit ezért az állapotomért. Rengeteg Ha-val kezdődő mondat eszembe jutott, de nem éreztem magam jobban tőlük. Egész nap feküdtem az ágyban, és néztem ki a fejemből. Így telt el négy nap…

Csütörtök reggel az étteremben Guilel találkoztam, és olyan érzésem volt, mintha rám várna.
- Szia Bella… - kezdte félszegen.
- Szia.
- Örülök, hogy látlak. – mosolyodott el halványan.
- Legalább valaki örül nekem. – válaszoltam halkan.
- Ne mondd ezt… - nézett rám együtt érzőn.
- Ne nézz így, kérlek. – hajtottam le a fejem.
- Miért hogy nézek? – lepődött meg.
- Mint aki sajnál. Nem kell sajnálni! Egészséges vagyok, és túl fogom magam tenni rajta… Nem kell sajnálni!
- Bella! Figyelj rám…
- Nem Guil! Nem érdekel már… - fordítottam el a fejem, és megpróbáltam visszatartani a könnyeimet.
- De most igenis rám fogsz figyelni! Nem hiszem el, hogy nem érdekel már, hisz látszik rajtatok, hogy majd megvesztek egymásért! – láttam rajta, hogy komolyan gondolja azt, amit mondd. – Nem fogom ölbetett kézzel végignézni, hogy tönkreteszitek magatokat, és egymást! Tudod, milyen régen láttam Sebet végre őszintén mosolyogni és nevetni? Őszintén? Fogalmam sincs róla… de látszott, hogy veled végre újra a régi önmaga lehet, és az is volt. Nem tudom, hogy mit követett el ellened az a lökött Kölyök, de jobb, ha előre tudod, hogy mindent el fogok követni azért, hogy végre meg tudjátok beszélni ezt a helyzetet, ha kell, én magam cipellek el hozzá a két kezemmel… - a végére egészen felhergelte magát.
- De…
- Nincs ebben semmi de… a helyzet nagyon egyszerű. Szereted őt? Igen vagy nem? – nézett rám kíváncsian. – Bella. Szereted Sebet?
- Igen… - hangzott a halk válaszom.
- Akkor, pedig bízz bennem. Segíteni fogunk nektek helyrehozni ezt az egészet. – nézett rám lágyan.
- Fogunk? – lepődtem meg.
- A lányok és én, természetesen. – húzta ki magát büszkén. – Keresztbe lenyelnek engem, ha kihagyom őket ebből. – nevetett.
- De Guil, neki barátnője van… - adtam meg a legnagyobb aggodalmamra a választ.
- Barátnője? – lepődött meg teljesen. – Kicsoda?
- Hát Hanna…
- Azt a nőt nem kell komolyan venni. Bízz bennem, és meglátod, hogy igazam lesz…

Remény a boldogságra 12. fejezet

Kanadában jártunk, és én minden idegszálammal megpróbáltam elkerülni Őt. A kötelező értekezletre sem mentem el, Sarah nagy könyörgések árán elengedett. Majd valamit kitalál… Sebet nem láttam, vagyis tettem róla, hogy nem tudjuk találkozni. Mindig arra iktattam be programot magamnak, amikor ő feltehetően a büfében tartózkodott. Guil mondta, hogy érdeklődik felőlem, de én megeskettem mind őt, mind Saraht, hogy nem mondanak neki semmit rólam… legyek ugyanolyan láthatatlan neki, amilyen azelőtt voltam.
Szerencsére a lányok sem érdeklődnek, hogy mi történt, sőt inkább figyelembe veszik, hogy nem akarom látni, és falaznak nekem… gazdagodtam jó pár igazi barátsággal, azt hiszem.
Időmérő előtt történt az, amire a legmerészebb álmomban sem gondoltam. Egy festett szőke hajú csaj, hatalmas csípőrázások kíséretében berobogott a büfébe. A pultot veszi egyenesen célba, s ezzel engem.
- Bocsika… - affektál a drága, amitől kiráz a hideg – de nem tudom, hogy jó helyen járok-e. Ez a Red Bull Boxa, ugye? – egy hatalmas levegőt vettem, hogy elnyomjam a kitörni készülő nevetésemet.
- Igen, ez a Red Bull, de nem a Box, hanem a Home, büfé-részlege. Egyébként miben segíthetek? – állt mellém már Sarah is, szerintem ő is kíváncsi volt, hogy ki is ez a csaj.
- Én keresek valakit… - nézett körül látványosan.
- Esetleg tudnánk segíteni, ha megmondja, hogy kit keres? – vette át a szót Sarah.
- Hát Fetikémet keresem… - nézett ránk mindent tudóan, mi csak nagyokat pislogtunk.
- Hogy kit? – értetlenkedtünk mind a ketten.
- Hát Fetikémet… - nézett ránk, mintha nekünk ebből ki kellene találni, hogy ki is ő. Ebben a pillanatban lépett be az ajtón Seb és Guil. Seb nagy szemekkel nézett rám, és látványosan le akarta rázni a mérnökét, s elindult felém, én nem bírtam mozdulni, egyszerűen nem ment.
- Bella… - szólított meg. A csaj megfordult és ránézett Sebre.
- FETIKÉM!!!! – ugrott a nyakába. A büfében még nem tartózkodtak sokan, és azok is csapattagok voltak, de a levegő magfagyott a helyiségben. Én is, mint egy sóbálvány álltam a pult mögött, és nem értettem az előttem zajló eseményeket.
- Hanna? Te mit keresel itt? – nézett rá mérgesen Seb.
- Jaj, Fetikém – igazgatta a ruháját, meg a haját – hát eljöttem, hogy megnézzem hol is dolgozol. Meg úgy gondoltam, hogy megleplek, nem szeretem, amikor veszekszünk, és ez egy jó ötletnek tűnt, hogy idejövök, és kibékülünk. Hát nem fantasztikus??? – nézett rá csillogó szemekkel, Seb pedig hatalmas bűnbánó szemekkel rám. A tekintete azt sugározta, hogy ő ezt nem akarja… legalábbis nem ezzel a nővel…
Seb megragadta a kezét és elhúzta a szobája felé. Csak álltam ott a pult mögött, még mindig az előző események hatása alatt voltam. A lányok csak néztek rám, de én nem akartam senkinek sem a szánakozó tekintetét látni, így berohantam a raktárba, s lerogytam az első dobozra és sírtam. Egy csődtömeg vagyok… hát nem fantasztikus?

Remény a boldogságra 11. fejezet

Feküdtem az ágyamon a szobában és nem bírtam abbahagyni a sírást. Azt sem tudtam, hogy igazából miként kerültem ide, de őszintén egyáltalán nem is érdekelt. Az egyik kezemben még mindig szorítottam a levelet, az utolsó dolgot, amit nekem címzett, amikor utoljára rám gondolt…
Annyi rossz dolog történt már velem eddig is, mégis ez a legfájóbb. Nem hittem volna, hogy ilyesmi velem is megtörténhet. De őszintén mire is számítottam? Hogy ő, a nagy pilóta, millió ember példaképe majd leereszkedik hozzám, és engem akar? Egy észrevehetetlen kisegeret?
A fájdalom a mellkasomban, nemhogy megszűnne, inkább elhatalmasodik rajtam, ahogy ezek a gondolatok ellepik az elmémet.
A távolból hallottam, hogy dörömbölnek az ajtómon, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Hallottam, hogy a nevemen szólongatnak, és könyörögnek nekem, hogy nyissam ki az ajtót. Én azonban nem mozdultam a helyemről, nem akartam senkit sem látni. Egy időre abbamaradt a dörömbölés, és bíztam benne, hogy zargatóm belátta, hogy jobb lesz, ha most magamra hagy, mert nem akarok senkivel sem beszélni.
Azonban mégsem adta fel, kattant az ajtónak a zárja és hallottam, ahogy belép a szobámba, s az ágyamhoz jön.
- Bella! Mi történt? – hallottam meg Sarah kétségbeesett hangját.
Nem tudtam neki válaszolni, mert a sírásom megint csak erősödött. A mellém telepedett, és a karjaiba húzott, hogy sírjam ki nyugodtan magam.
- Shhh… sírj csak… - simogatta a hátamat, és ettől a gesztustól tudtam, hogy nem vagyok egyedül, bármennyire is azt hiszem ebben a nagyvilágban. Egy idő után sírásom csillapodott. – Elmondod végre, hogy mi történt? Épp erre jártam, és akkor hallottam meg, hogy mennyire sírsz, és megijedtem. És nem is nyitottál ajtót, így el kellett mennem a pótkulcsért…
- Seb… - adtam meg az egyértelmű választ barátnőnek. Erre az egy szóra azonban a könnyeim megint utat törtek magunknak.
- Mi van vele? – nézett rám Sarah riadtan. Átadtam neki a borítékot, ő kinyitotta és megnézte a tartalmát. Először nem szólt semmit, csak mélyeket lélegzett. – Azt hiszem, ha legközelebb találkozok ezzel a szőkével meg fogom ütni!
- Akkor már ketten vagyunk… - hangzott tőlem a halk válasz. Ezen mind a kettőnknek egy apró mosolyra húzódott a szája.
- Bella, kérlek, ne gondolj semmi rosszra…
- Tisztában vagy vele, hogy mi ketten Sebbel nem ismerjük egymást olyan rég óta, de én elhittem, hogy valami kialakult kettőnk között. Valami bizalmas, valami megfoghatatlan… Te mire gondolnál, ha kapnál egy ilyen levelet, amibe csak ennyi van írva ’Sajnálom’???
- Bella… ne gondolj bele többet, mint ami valójában…
- Igen, igazad van. Elkövettem ezt a hatalmas hibát, hogy én ebbe az egészbe sokkal több mindent gondoltam bele, mint ami igazából. Naiv, buta liba voltam. Pátyolgattam a lelkét, vigyáztam rá… szerettem… igen sokkal több mindent gondoltam bele, mint ami valójában történt… - hergeltem fel magamat. A sírásom, a fájdalmam, már inkább saját magam ellen irányult. Hogy lehettem ekkorra hülye?
- De Bella… biztos van rá megfelelő magyarázata…
- Sarah! Nekem ebből elegem van, és nem vagyok kíváncsi a magyarázatára… és ha megbocsátasz, szeretnék egyedül lenni… - bólintott, majd halkan elhagyta a szobámat, ezzel magamra maradtam a fájdalmammal, és a gondolataimmal…

Remény a boldogságra 10. fejezet

Reggel az ágy mellettem üres volt. Először meglepődtem, de úgy gondoltam biztos valami dolga akadt, így nem akadtam fenn túlzottan a dolgon. Elvégeztem reggeli teendőimet, és elindultam le, reggelizni. A büfében csak néhányan lézengtek, s nyugodtan el tudtam fogyasztani a reggelimet.
A délelőtt a lányokkal megbeszéléseket tartottunk a következő futammal kapcsolatban, ugyanis számítani kell egy-két változtatásra a Home belsejének a kialakításában, így ezeket kellett megvitatni, és természetesen a beosztás is szóba került.
A délelőtt nagyon gyorsan eltelt, az ebédet a lányok társaságában töltöttem, de sokszor eszembe jutott a szőke németem… Vajon merre lehet?
Evés után úgy döntöttem, hogy felkutatom, mert gyanús volt nekem ez a nagy csend, hogy egész délelőtt nem jelentkezett. Bíztam benne, hogy nem fordult megint valami miatt magába, s kuksol egy sarokban egyedül. Elindultam a kondiba, hogy megnézzem a németemet edzés közben. A kondiba azonban nem volt, így a szimulátor-szobába mentem, de ott sem látta senki. Így a szobája felé vettem az irányt…
Az ajtaja előtt állva, azon gondolkodtam, hogy jó ötlet volt-e egyáltalán idejönni, mi van, ha nem is akar látni, vagy szeretne egyedül lenni, hogy ne zargassa senki. Azon morfondíroztam, hogy előbb beszéljek Tommival, és azután menjek be, vagy ne kerülgessem a forró kását…
Úgy döntöttem, ha már úgyis itt vagyok, akkor inkább megnézem és megpróbálok belé valami életet lehetni, ha nagyon padlón van. Ha nem megy, akkor meg Tommit hívom segítségnek.
A kilincset egy könnyed mozdulattal le tudtam nyomni, azonban a szobában sötétség fogadott. A függönyök azonban néhány helyen átengedték a kinti világosságot, így nem estem el semmiben, amíg odamentem és elhúztam őket. A szoba feltűnően üres volt. Nem voltak sehol szanaszét ruhák, overallok, cipők… nagyon gyanús volt nekem ez az egész, mintha itt nem lakna senki.
Az asztalához léptem itt sem volt a laptopja, az igazolványai, a mobiltöltője. Csak egy boríték volt ’Bella’ felirattal. Remegő kézzel bontottam fel, mintha a halálos ítéletemet írták volna meg ebben a levélben. A szívem nagyon gyorsan és hangosan vert a mellkasomban. Remegő kézzel vettem ki a levelet a borítékból, és hajtottam szét. A papíron csak egyetlen szócska volt, mégis ennek olvasása után a könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek végig az arcomon. Újra és újra elolvastam ezt az egy szót, hátha valamit félreértettem, mégsem látok jól, de a valóság fájdalma befészkelte magát az elmémbe… Néztem a levelet és minden ekkor kattant a helyére. A tegnap este elhangzott párbeszéd, aminek én nem tulajdonítottan nagy jelentőséget, de kellett volna. Már nem tudom megváltoztatni a dolgokat…

Utolsó tánc...

December 20-a volt, s mi már egy jó ideje a tárgyalóban ültünk, vagyis páran álltunk, akinek nem jutott ülő alkalmatosság, én ezek közé az emberek közé tartoztam. Szürke és észrevétlen. Mondhatni az asszisztensek segítője, így nekem leülni tilos, és érkezni is utolsónak kell, mégis időben, de mindenki számára észrevétlenül.
Milton Keynesben már mindenki gondolatban a karácsonynál járt. Ki fát díszített, ki a menüt állította össze, ki ajándékötleteken gondolkodott… én inkább azon, hogy most szinte egy hónapom lesz, hogy kezdjek magammal valamit. Lenne hová mennem, de ott nem látnak szívesen…
Sebastian Vettel, az idei év világbajnoka úgy döntött, hogy ma ’ünnepélyes’ keretek között mindenkinek bemutatja a barátnőjét, Hannat. A srác nekem nagyon szimpatikus volt, sőt talán egy kicsit több is… Anna aggódva figyelte a tekintetemet, de egy apró mosollyal válaszoltam neki. Látszott Seben, hogy boldog, vagyis, hogy boldogok. És különben is ki vagyok én, hogy ebbe belerondítsak? Ő talán a második ember a csapatban, aki tudja a nevemet… és még Anna. Még Christiannak, és Adriannak sincs szerintem róla fogalma sem.
Kicsit el voltam kenődve, hogy tehetek én itt bármit, akkor sem fognak észrevenni… de ha kell valami, akkor bezzeg mindenki meg tud találni.
Hála Istennek a megbeszélés nem tartott sokáig. Mindenki elkezdett készülődni, de Christian még összehívta az Utazókat. Így hívják azokat az embereket, akik a Száguldó Cirkusszal tartanak minden versenyre. Gabi, Mark asszisztense intett, hogy nekem most el kell hagynom a termet, és én mindezt készségesen megtettem, habár nem igazán értettem a dolgot, hisz én is utaztam mindig, mégis kiküldtek innen…

Megálltam a nagy átlátszó üvegfalnál és néztem a hóesést. Nekik olyan egyszerű az életük. Nincsenek velük szemben elvárások, nincsenek fájdalmaik… Karácsony lesz… és nekem nincs senkim ezen a hatalmas gyárépületen és az itt dolgozókon kívül. Az apám azt mondta, ha ez az életet választom magamnak, akkor jobb lesz, ha nem is megyek addig haza, míg meg nem jön az eszem. Hiába a húgom az orvosira ment, vele nem tudok versenyezni… nekem csak egy közgazdasági szakközépiskolám van. A családban ő az ász… a tökéletes gyerek… én meg egy selejt… aki mindent rosszul tesz, s rossz döntéseket hoz.
Az anyám meg nem mer ellentmondani az apámnak, így minden döntése előtt fejet hajt. Az elköltözésem napján azért hozzátette, hogy rá fogok jönni, hogy ez az egész nem az én világom, és térden csúszva fogok visszajönni hozzájuk, csak nehogy későn legyen…
A húgom mindig visszaélt azzal, hogy ő a család kedvence, és ezt éreztette is velem, ahol lehetett. Egy valamiben azonban egyezetett az ízlésünk… a Forma 1… mind a ketten imádjuk. Úgy láttam, hogy aznap, amikor bejelentettem, hogy hol kaptam állást, még irigy is volt rám, de megpróbálta apa előtt leplezni mindezt. Szóval ők az én csodálatos családom…
Még mindig a nagy üvegfal előtt álltam és figyeltem, ahogy a hópelyhek táncolnak a szélben. Egyszer csak valaki mögém lépett. Az illata volt, ami magával ragadott engem. A közelsége megnyugtatott. A lelkembe nyugalom költözött, mintha mindig is erre vártam volna.
- Szép, ugye? – szólalt meg a rekedtes hang mögöttem.
- Gyönyörű…
- Mintha táncolnának a szélben… mintha ez lenne az utolsó táncuk…
- Imádom nézni… olyan megnyugtató… - suttogtam. Nem tudtam, miért teszem mindezt, mintha nem akarnám, hogy valaki is meghallja, megfordulni sem akartam, nehogy egy pillanat alatt eltűnjön a varázs, s rájövök, hogy egyedül vagyok, vagy olyan ember áll mögöttem, aki nem kedves a szívemnek…
- Van benne valami mesebeli…
- Valami varázslatos…
Hallottam, hogy a tárgyaló ajtaja kinyílt és többen kilépnek rajta. Nem mozdultam, láthatatlan akartam lenni mindenki számára, mint egy szobor, amely az előtér ’tartozéka’. Habár nagyon is furdalt a kíváncsiság, hogy ki lehetett a titokzatos idegen. Nagyon lassan megfordultam. Láttam, hogy páran körbeveszik Sebastiant, s elindulnak kifelé. Az utolsó pillanatban egy sapkás srác visszanézett. Tudtam, hogy ő volt az… egyszerűen éreztem… A szívem hatalmasat dobbant, ahogy a jégkék szempárral összekapcsolódott a tekintetünk… rám mosolygott…

Remény a boldogságra 9. fejezet

Másnap reggel boldogan ébredtem, és még boldogabb voltam, amikor a pillantásom a mellettem békésen alvó Sebre kúszott. Olyan szép volt a tegnapi nap… az uszodában történtek, és az este is…
Tegnap este már félig Álomországban jártam, amikor kopogást hallottam. Álmos képpel nyitottam ajtót, és azzal a lendülettel ’vendégemtől’ kaptam egy csókot. Seb volt az, és könyörgő szemekkel kérte, hogy had aludjon nálam, mert szerinte az épületnek itt sokkal jobb a fekvése, és aludni is pihentetőbb itt. Természetesen ezt mind komoly képpel közölte, én meg bedurciztam, hogy ha szeretné, szobát is cserélhetünk, az ő nyugodt alvásáért mindent. Majd miután észrevette, hogy megsértődtem, azonnal hozzátette, hogy főképp miattam jött… kibékített pár szenvedélyes csókkal…
Már nem csak azt hiszem, hanem tudom, hogy a fejem búbjáig beleszerettem ebbe a szőke németbe. Kedves, aranyos, nyíltszívű… és az sem hanyagolható szempont, hogy jóképű, és a teste… tegnap az uszodába, és este is nem győztem legeltetni rajta a tekintetemet… teljes olvadás…

A szemem az órára kúszott, és láttam, hogy fél nyolc van, ideje felkelni, ha reggelizni is szeretnénk még a 10 órás megbeszélés előtt. Kicsit tartottam a délelőttől. Tudtam, hogy Sebnek a Törökországban történtek kényes témának számítanak… a sajtó azóta is rajta köszörüli a nyelvét, jó pár pilóta-társával egyetemben. Legalább így derül ki, hogy melyik milyen ember valójában.
Tisztában vagyok vele, hogy fél a mai naptól. Fél, hogy azok az emberek, akiket szeret, és a barátainak tart, őt fogják a vasárnap történtekért hibáztatni… és ellene fordulnak.
És ott van Mark is… ha nem ismered, azt gondolod róla, hogy egy teljesen normális fazon… de, ha eltöltesz vele egy kis időt, akkor kiderül, hogy egy önző ember, akinek csak a saját önös érdekei számítanak. Neki az lenne az ideális, ha Seb kerülne ki ’vesztesen’, és nyugodtan sütögethetné a pecsenyéjét tovább…
- Seb… - simogattam meg az arcát – Ébresztő… - simogattam tovább.
- Neeeeeeee… Bella… aludjunk még… nem akarok felkelni… - takarta be a fejét.
- Oké, de én rendbe szedem magam, és… - de nem tudtam befejezni, mert visszahúzott maga mellé az ágyba.
- Nem mész te sehova… - húzott közel magához, s megcsókolt.

Természetesen a vége az lett, hogy majdnem elkéstünk a megbeszélésről. A csoport-terápiáról semmi jót nem tudok mondani. Mindenki a saját igazát hajtotta, vagyis inkább mindenki megpróbálta a másikat túlkiabálni. Seb meg csak ült a helyén lehajtott fejjel, és az asztallapot fixírozta. Nem értettem miért egyezik bele csendesen mindenbe. Helmut Marko volt az, aki a legjobban kiállt érte…
Egész nap nem láttam Őt. Guil szerint lenn edzett Tommival, így legalább levezeti a fölös energiáit. Én ebben valahogy nem bízok… annyira magába van fordulva…
Este lefekvéskor sem szólt sokat:
- Jó éjt Bella – bújt szorosan mellém.
- Jó éjt Seb – pusziltam meg.
- Köszönöm, hogy vagy nekem.
- Szívesen… én köszönöm…- bújtam oda hozzá.
- Ne tedd… nem szabad… nem fogod mindig ezt gondolni… - akkor még nem tudtam, miről beszél…

Utolsó esély

Alofunnak és Noncsinak...


Fél éve Raquel bejelentette, hogy neki többre van szüksége, mint amit én tudok neki adni, így fogta az összes cuccát, és elhagyott. Két hónapra rá kimondták a válást. Nem kért, nem követelt semmit. Nem kellett neki semmi, főleg nem én…
Fájt, borzasztóan fájt. Amikor azt hiszed, minden a legnagyobb rendben van körülötted, amikor minden tökéletesen működik, minden összevág, akkor omlik szét egy csapásra a világ. Természetesen az óta sok képet láttam róla, és azt is tudom, hogy boldog, és van már komoly kapcsolata.
Én pedig… ha azt mondom képtelen vagyok ezen az egészen túllépni, akkor hazudok, de valahogy mégsem sikerül. Nem is az a baj, hogy ő elhagyott, vagyis de, csak mégis… az érzés, hogy valakihez haza jössz, valaki vár, és bárhol vagy ebben a nagyvilágban tudod, hogy szeret…

A napjaim nagyon egyhangúan telnek, ha épp nem utazom a Száguldó Cirkusszal. Reggel elmegyek futni. Van egy kutyám Jake, egy németjuhász kutyus. Kimitől kaptam, hogy ne legyek annyira magányos. Neki könnyű ott van Noncsi, aki minden szempontból rendbe tette az életét. Azóta nincsenek éjszakai orgiák, örökös piálás… az öreg Kimi megváltozott, és egy hónapja bejelentették, hogy jön a trónörökös. A finn jégharcos azóta két méterrel a föld felett lebeg. Neki legalább összejött. És ott vannak a többiek… Seb és Liz, már össze is bútoroztak; Rob és Stella, hatalmas szerelemben vannak, a lengyel nem is lát tovább csak az orráig… Mindenkinek van valakije… mindenki boldog, csak én nem…
Délelőttönként szoktam még gyúrni az edzőteremben, majd kaja, aztán az egész kezdődik elölről. Már a szüleim is ki vannak akadva, hogy nem megyek sehova, így mit hiszek, majd a boldogság bekopog az ajtón? Mindenért küzdeni kell… az életben semmit nem adnak ingyen… Most komolyan nekem mondják? Tisztában vagyok én ezzel magam is… de tenni érte nagyon nehéz…
A nappaliban fekszem épp a kanapémon, mellettem egy rég kiolvasott újság fekszik. Unatkozom. Odakinn épp most tavaszodik, és én mégsem kérek belőle. Bevonultam a csigaházamba, és nem akarok kijönni onnan, senki kedvéért sem.
Jake lökdösi a kezem, tehát menni kell nincs mese… a szükség nagyúr. Egy új parkot vettünk célba, nemrég építették meg. Vittem frízbit, meg egy kis vizet is. A parkba érve hálát adtam, hogy nincsenek sokan, így talán senki sem ismer fel, és nyugodt délutánunk lesz. Egy nagyobb dobásnál a frizbi is, és Jake is eltűnt a látómezőmből, ugyanis sok fa és bokor volt itt.
- Jake! Jake! Hol vagy? – kiabáltam. – Jake, gyere ide…
De nem jött elő, így kénytelen voltam megkeresni őt. Mindig is okos kutya volt, az első szóra jött, nem értem, hogy most mi van vele. A bokrok közt sétálva aztán megláttam őt, de nem volt egyedül… majdnem felnevettem… még a kutyámnak is előbb sikerül becsajoznia, mint nekem.
- Jake… - fordult azonnal felém a kutya. – Csajozunk? – nevettem, majd simogattam meg, látszott, hogy nagy hatást tett rá szíve hölgye. – Hát te ki vagy? – fordultam a másik kutya felé.
- Kate a neve… - hallottam meg egy bársonyos hangot mögöttem. – Úgy látom elcsavarta a kutyád a fejét… se hall, se lát… - nevetett.
Felé fordultam… egy pillanatra alig kaptam levegőt. Teljesen lenyűgözött a szépsége… a szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban, a tenyerem izzadt, melegség járta át az egész testemet…
- Az enyém is így van vele… - nevettem zavartan.
- Akkor talán nem is kellene zavarnunk őket. Van itt egy jó kis hot-dogos… én éhes vagyok. Velem tartasz? – nézett rám azokkal a gyönyörű zöld szemeivel.
- Nagyon szívesen… - mosolyogtam vissza. Azt hiszem a sors megkönyörült rajtam, és kaptam még egy esélyt. Egy esélyt, hogy boldog legyek… Egy utolsó esélyt…
- Carla vagyok… - nézett rám.
- Fernando…

Remény a boldogságra 8. fejezet

A szobámban üldögéltem az ágyon, s gondolkodtam az előbb történteken. Nem tudtam megérteni ezt a srácot. Nem értem egyszerűen a viselkedését. És az a csók… istenem, az leírhatatlan érzés. A mellkasomban a szívem nagyokat dobbant. És, hogy siessek… mielőbb látni akar.

A szobámról csak annyit, hogy van benne egy nagy ágy, tv, szekrény, és egy szőnyeg az ágy előtt. Igazából semmi különleges nem volt benne, számomra mégis mindent jelentett. Igazából ez volt az otthonom, szánalmas, de mégis így van.
A nagymamám nevelt fel, mert a szüleim nem érezték magukat alkalmasnak arra, hogy egy kisbabát dajkáljanak. Azóta sem hallottam róluk, de nem érdekelnek már. Nem akarok velük találkozni, és megismerni sem. A nagyim, aki az egyetlen rokonom volt, meghalt két éve. A diplomaosztóm után nem sokkal… legalább azt megérte. Nagyon büszke volt rám… egy hónappal rá találtam meg… elaludt. Legalább szép halála volt…

Visszatérve az előbb történtekre nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek. Elmenjek az uszodába, vagy nem… mert ha elmegyek, akkor biztos, hogy nem fogok neki tudni ellenállni. De ha nem teszem, akkor, pedig csalódni fog bennem, azt meg nem akarom. De mi van, ha rájön, hogy unalmas vagyok, igazából nincsen bennem semmi különleges… és akkor a szívemnek annyi…
Ütem az ágyamon, és szuggeráltam a szekrényt, amiben tudtam, hogy benne van a fürdőruhám, és nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek. Menni akartam, de nagyon… akkor meg nem értem magam… minek vívódok annyit ezen az egészen? Én olyan hülye vagyok… itt agyalok feleslegesen, amikor lehet Ő már lenn vár az uszodában.
Nekem sem kellett több, összeszedtem a cuccaimat és elindultam a fürdőhelyre. Az öltőzőben álvettem a sötétkék fürdőruhámat, és a medencék felé vettem az irányt. Ő már itt volt… egyedül… vagyis már ketten… kettesben…
- Azt hittem már nem is jössz… - nézett rám szomorúan.
- Csak nehezen találtam meg a fürdőruhámat. – tereltem el a témát, s bíztam benne, hogy elhiszi, amit mondok. Közben levettem a köntöst magamról.
- Ezért a látványért megérte várni… - nézett rám éhes szemekkel.
- Ne nézz így, mert zavarba hozol. - pirultam el.
- Gyönyörű vagy… gyere ide hozzám… kérlek… - nyújtotta felém a kezét, én meg bemásztam mellé a víz jó meleg volt.
Azonnal a kezem után kapott és magához húzott. Csak néztük egymást. A kezei a derekamra csúsztak… és simogatta a hátamat. Egy óvatlan pillanatban lehúzott a víz alá magával. Erre egyáltalán nem voltam felkészülve, váratlanul ért. A következő pillanatban, pedig már fenn voltunk, de mindenem tele ment vízzel orrom, szám, szemem… ő meg jót nevetett rajtam.
- Nem vicces… - durciztam – majdnem megfulladtam.
- Dehogy… vigyáztam rád…
- És ha a víz alatt elfogyott volna a levegőm? Akkor mi lett volna? – kötözködtem tovább a karjaiban.
- Akkor szájból szájba adtam volna levegőt neked… így… - megcsókolt, s újra a víz alá merültünk, majd újra fel, de egy pillanatig sem szűnt meg csókolni engem… fantasztikus volt… Újabb jó pont ennek a napnak…

Remény a boldogságra 7. fejezet

A gépen zenét hallgattam, és aludtam, fáradtnak éreztem magam. Arra ébredtem, hogy figyelnek, s igaz is volt. Seb velem szemben ült, és engem nézett. Egyáltalán nem érdekelte, hogy ki veszi mindezt észre, ő csak nézett azokkal a hihetetlenül kék szemeivel. Zavarban éreztem magam, s elpirultam, nem bírtam állni a tekintetét. Mosolyogva nyugtázta a zavaromat.
A repülőtéren buszok és autók vártak ránk, amelyek a gyárba furikáznak majd minket. A csajok Guil hathatós segítségével addig ügyeskedtek, amíg én Seb kocsijában kötöttem ki, azzal a címszóval, hogy máshol nincsen hely, így vele kell beérnem a gyárig. Sokan megnéztek bennünket, amíg pakoltunk, de az átlag mosolygott rajtunk, a „maradéktól” pedig szúrós tekinteteket kaptunk. Ez van, nem mindenkivel lehet jóban lenni… és nem mindenki örülhet a boldogságodnak… Az autóban ő szólalt meg először.
- Köszönöm, hogy ilyen vagy… - mosolygott rám.
- Miért? Milyen vagyok?
- Kedves, nyílt, őszinte, és nem utolsó sorban nagyon szép… - pirult el, én mindezt boldogan nyugtáztam. A szavaira szívem őrülten dörömbölt a mellkasomban. A telefonom közben jelzett, hogy üzenetem érkezett. Sarah írt, hogy szabad vagyok ma, csak holnap lesz megbeszélésünk, a mosolyom még szélesebb lett. – Látom jó hírt kaptál. - nézett rám kíváncsian.
- Csak Sarah írt, hogy holnapig szabad vagyok. – örömködtem. – Ha beérünk a gyárba, lehet, megkeresem az uszodát, és úszkálok egy kicsit.
- Azt én sem hagyhatom ki… - nézett mélyen a szemembe, kérdő tekintetemet látva meg is adta a választ. – Fürdőruhában leszel… arról nem maradhatok le… - nézett végig rajtam.
- Hú… azt tényleg egy élmény lesz. – forgattam a szemeimet.
- Nekem elhiheted az lesz… - jelent meg egy kaján mosoly a szája szeletében. – Mikor találkozunk az uszodában?
- Te most tényleg velem akarsz jönni? – hitetlenkedtem.
- Miért olyan hihetetlen, hogy veled akarom tölteni a szabadidőmet? – nézett rám nagy szemekkel.
- Nincs bennem semmi különleges…
- Ez nem igaz. Nálad gyönyörűbb lánnyal még nem találkoztam, és ne nézz rám ekkora szemekkel, én így gondolom és kész.
- Neked mindig igazad van?
- Igen… - mosolygott rám büszkén.
- Kivéve, amikor nincs… - kontráztam.
- Te szemtelenkedsz velem? – nézett rám nagy szemekkel, de mosolygott.
- Ha neked van igazad, én szemtelenkedhetek… - közben megérkeztünk a gyárhoz, és kipakoltuk a bőröndöket.
- Mivel nekem van igazam – húzta ki magát, ezen már csak mosolyogni tudtam – így azt mondom, hogy egy óra múlva találkozunk az uszodában. Siess, mielőbb látni akarlak. – csókolt meg, és utamra engedett… teljesen ledöbbentem… a napom egyre szebb lesz…

Remény a boldogságra 6. fejezet

Nem mert rám nézni, és ez egy kicsit zavart. Szerettem volna neki elmagyarázni, hogy a közelsége miatt érzem ezt, hogy az Ő jelenléte váltja ki mindezt belőlem. De nem mertem… nem volt hozzá elég bátorságom. Elriasztani, meg nem akartam. Távolabb húzódott tőlem, és elfordult…
- Jó éjt Bella! – s ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést.
- Jó éjt Seb… - sóhajtottam egy nagyot, s lekapcsoltam a villanyt, így már csak a sötétet láttam.
Csalódottan forgolódtam az ágyamban. Nem tudom, hogy mi történhetett vele, de megint éreztem a falat kettőnk közt. Pár órával ezelőtt még nem volt sehol, de most felhúzta maga köré, ezzel is védi önmagát.
Nem sokkal később hallottam, hogy légzése egyenletessé vált, így tudtam, hogy legalább ő sikeresen elaludt. Nekem mindez nem jött össze, ez már bizonyossá vált számomra, legalábbis ebben az ágyban és ilyen körülmények között, így döntöttem. Úgysem pakoltam még össze a cuccomat a szállodában, így fogtam magam, s felöltöztem. Egy ideig vacilláltam, hogy írjak-e neki egy pár sort, hogy miért és hová mentem, de elvetettem magamban, az iménti történtekre gondolva, így utamat a szálloda felé vettem. Rendeltem egy taxit a bejárathoz, ami egyenesen oda vitt…
Fürdéssel ne kellett sokáig vacakolnom, így felvettem az alvós szerkómat, és bedőltem az ágyba, reggelig mélyen szundikáltam. A telefonom ébresztett, s fáradtan, minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy elhagyjam a pihe-puha meleg ágyikómat. Vettem egy frissítő zuhanyt, felöltöztem, majd összepakoltam a maradék cuccomat, hogy reggeli után már csak a bőröndjeimért keljen feljönnöm. Gondolataim vissza-vissza kalandoztak a tegnap estéhez. Vajon ma milyen lesz velem? Lehet nem kellett volna, egy szó nélkül eljönnöm… vagy lehet nem is kellett volna otthagynom tegnap… Vajon most mit gondolhat rólam? A választ hamar megtudtam, ugyanis a lift előtt összefutottam vele.
- Szia Bella… - nézett rám könyörgő szemekkel.
- Szia Seb… ne haragudj, hogy tegnap egy szó nélkül leléptem… - hajtottam le szomorúan a buksimat.
- Nincsen semmi baj… én megértem… túl sokat nyavalyogtam, és rád is akaszkodtam, nem kellett volna… - nézett rám fájdalmasan, majd a lift megérkezett, és mi beszálltunk. Csak mi ketten voltunk, senki más. Láttam, hogy mindjárt leérünk a halba, és cselekedtem.
- Nem akaszkodtál rám. – közbe akart szólni, én az ujjamat a szájára tettem – És nem is nyavalyogtál. Amikor tegnap este megrázkódtam, azaz érintésedtől volt, az váltotta ki belőlem. És miért jöttem el, egy szó nélkül? Mert megijedtem… félek… úgy, mint te… - kinyílt a lift ajtaja, és otthagytam a gondolataival.
Reggelinél egy asztalnál foglaltunk helyet, de itt voltak még a csajok és Guil is. Éreztem, hogy végig engem figyel. Guil és a lányok csak kapkodták a tekinteteiket közöttünk. Amikor rám nézett küldtem felé egy apró mosolyt, ami viszonzott… úgy éreztem, hogy a szívemnek nincs elég hely a mellkasomban. A melegség hullámokban tört rám… Mosolyától zavarba jöttem, és ez a többiek figyelmét sem kerülte el… Guil jót mosolygott rajtunk, de nem szólt egy szót sem.
- Azt hiszem, felmegyek a bőröndjeimért, mert mindjárt indulunk… - keltem fel az asztaltól.
- Én is veled tartok, és talán még segíthetek is, ha engeded… - nézett rám csillogó szemekkel.
- Oké. – mosolyogtam rá, s a lift felé mentünk.
Úgy tűnt most is kettesben leszünk benn, de az utolsó pillanatban csatlakozott hozzánk Mark. Amikor észrevett minket a szemei hatalmasra nyíltak, szerintem megijedt Sebtől. Nagyon idegesnek tűnt, ahogy meglátta a csapattársát. Észrevétlenül megfogtam Seb kezét, és simogatni kezdtem, s úgy tűnt már egyáltalán nem érdekli, hogy ki van még a kabinban.
Mark előbb kiszállt, mint mi, egy szó nélkül. Nem foglalkoztunk vele… a saját kis világunkban voltunk, elvesztem a szemeiben. A szobám előtt, kaptam egy nagyon finom puszit, s tudtam, hogy ez csak a nap kezdete… lehet ez még jobb is… úgy éreztem lesz is…

Remény a boldogságra 5. fejezet

Felvettem a pólóját, és olyan illata volt, mi Neki. Mélyeket szippantottam belőle, s az érzékeimet teljesen kitöltötte. A szívem ki akart törni a mellkasomból. Próbálkoztam a lecsillapításával, de nem igazán jártam sikerrel. Nem akartam lebuktatni magam, hogy milyen hatással van rám. Tudtam, hogy nem sokáig időzhetek idebenn, mert akkor aggódni fog, így kinyitottam az ajtót, és egyszerre arra kapta a fejét. Már az ágyban feküdt, a tévé is be volt kapcsolva.
- Sokkal jobban áll neked ez a póló, mint nekem. – állapította meg, én meg pirultam.
- Ne hozz zavarba… - mosolyogtam.
- Csak őszinte vagyok. Meg is mondom Christiannak, hogy kötelezővé kell tenni ezt az öltözéket…
- Hogy mindenki úgy nézzen rám, mint most te?
- Akkor azt hiszem ezt az ötletemet elnapolom, s csak akkor lesz kötelező érvényű, amikor kettesben vagyunk. – mosolygott, és a kezét felém nyújtotta, én megfogtam, és maga mellé húzott az ágyba. Ölébe vette a tálcát és falatozni kezdtünk, vagyis egymást etettük, aminek az lett a vége, hogy a milánóinak darabkái Seb pólóján landoltak. Sokat nevettem rajta, ő pedig egy mozdulattal megvált az említett ruhadarabtól, és ezzel belém fojtva a kacarászásomat. Észrevette, hogy elcsendesedtem, és tekintetemmel kerültem őt. Odament a szekrényhez, kivett egy másik pólót, felvette, s visszajött hozzám. A tálcát visszatette az asztalra, és lefeküdt mellém, s felém fordult. Rám nézett…
- Nem akarom, hogy zavarban legyél előttem. – simogatta meg az arcomat. – Nem is tudom szavakba önteni, hogy mennyit jelent nekem, hogy ma itt vagy velem. Nagyon sokat… de félek…
- Mitől?
- Hogy felébredek, és te eltűnsz… rájövök, hogy megint egyedül maradtam…
- Addig maradok, amíg el nem küldesz.
- Az nem fog előfordulni… - nyomott el egy ásítást.
- Majd meglátjuk… de neked aludnod kell, és nekem is…- ásítottam egyet.
Lekapcsolta a tévét, bebújtunk a takaró alá, és leoltotta a villanyt. Ott feküdtem mellette, mégis hiányérzetem volt. Egyszerűen nem ment az alvás, és ahogy hallottam neki sem. Éreztem, hogy mögém csúszik…
- Baj? – suttogta a fülembe.
- Nem… sőt… - suttogtam vissza. Kitapogattam mögöttem a kezét, és a derekamra tettem, ő, pedig szorosan átölelt, és belecsókolt a nyakamba. Beleborzongtam…
- Fázol?
- Nem… - pirultam el, még szerencse, hogy sötét volt, és nem látta. – Jó éjt Seb! – nem akartam, hogy tudja zavarba hozott a puszival, mégis melegség egyre nagyobb lett a mellkasomban.
- Jó éjt Bella! – kaptam még egy puszit a nyakamra, és szorosan hozzám bújt. – Ne haragudj… - lepődtem meg, és felé fordultam.
- Miért? – kapcsoltam villanyt, hogy lássam az arcát. A szemeibe megint szomorúságot láttam. – Miért kellene haragudnom? – simogattam meg az arcát.
- Hogy letámadtalak…

Remény a boldogságra 4. fejezet

- Ne hagyj itt… ne hagyj magamra… - nézett rám esdeklően.
- Nem hagylak itt. Sőt! Gyere velem. Gondolom, ma még nem ettél semmi táplálót, és ettől az overalltól is meg kellene szabadulni végre. Meg gondolom egy kis alvás sem ártana már… - mosolyogtam rá.
- De én veled akarok lenni…
- Nem mondtam volna, hogy közben én is ott leszek? – töprengtem hangosan mosolyogva.
- Így viszont az ajánlat elfogadva. – mosolygott rám csillogó szemekkel. Felpattant, gyengéden megfogta a kezem, és elindultunk a sötétben. Az orromig sem láttam. Egyáltalán nem tudtam, hogy merre is megyünk, de úgy nézett ki, hogy ő nagyon is tisztában van vele. Arra eszméltem fel, hogy a büfé közepén ácsorgunk.
- Te szépen elmész tusolni, én, pedig viszek valami kaját magunknak. Kezdek én is éhes lenni… - megsimogattam az arcát, majd útjára bocsátottam, ő, pedig szót fogadott nekem, azért a folyosó végéről még visszanézett – Indulás… - mosolyogtam rá, majd eltűnt a szemem elől.
Kerestem egy nagy tálcát, és irányba vettem a konyhát. Nem voltam benne biztos, hogy találok ott valami ehetőt. Az égiek megkönyörültek rajtunk, vagy valaki szimplán gondolt ránk. A hűtő mélye egy csomó ínycsiklandó kaját rejtett. Milánói, párolt zöldségek, csirkemell, töltött gomba, rizottó… Összeszedtem egy rakás ennivalót, ami talán négy embernek is elé lett volna, de gondoltam arra is, hogy ez a srác ma még nem is evett szinte semmit… vagyis semmi normálisat. A süteményes részlegnél időztem egy kicsikét, nem voltam benne biztos, hogy Sebnek ezt szabad, de ha mégsem, akkor több jut nekem. Nem tudtam ellenállni az Esterházy-tortának. Kettő szeletet raktam is a tálcára…
Lassan nyitottam az ajtót, mert közben a tálcával egyensúlyoztam. Hallottam, hogy a fürdője felől a vízsugár hangját, tehát zuhanyozik. A szobában mégis rend volt. Egy jó pont neki. Nem várja el azt, hogy én pakoljak el helyette. Leraktam a tálcát a szobában lévő asztalra, s leültem az ágy végébe. Az agyam az előbb történteken kattogott. Vajon ki képes olyan galád tettre, hogy ennyire padlóra küldje ezt a srácot? Hogy képes valaki elhagyni őt? Nem szeretni… egyszerűen nem fért a fejembe. A fürdő felől nyílt az ajtó, s egy mosolygós Sebastian lépett ki rajta. Mosolya még szélesebb lett, amikor meglátott engem. Egy pólót és egy boxert viselt… szívdöglesztő volt. Letelepedett mellém az ágyra, s a pillantása a tálcára esett.
- Az igen… elhoztad az egész konyhát? – nevetett.
- Nem tudtam, hogy mit szeretsz, így hoztam mindenből. – pirultam el. Az állam alá nyúlt, és maga felé fordított, hogy a szemébe nézzek.
- Pont a kedvenceimet hoztad. – mosolygott rám.
-Akkor vacsi, és szépen elteszed magad holnapra. – mosolyogtam én is rá.
- És te?
- Én kérlek, megpróbálok visszajutni valahogy a szállodába. Veszek egy zuhanyt, és azt hiszem, beájulok az ágyba. – nevettem.
- Miért nem maradsz itt? Velem…
- Nem akarok zavarni… pihenned kell… - pirultam el a gondolatba, hogy mi ketten együtt, egy ágyban.
- Te egyáltalán nem zavarsz. Örülnék neki, ha maradnál, így együtt lehetünk, és nem kellene halálra aggódnom magam, hogy időben visszaérsz-e a szállodába. – simogatta meg az arcomat, s én zavarba jöttem ettől a gesztustól. – Adok egy pólót, meg egy gatyát, és sipirc a zuhany alá… - nevetett, én meg engedelmes kislány módjára eleget tettem a kérésnek. A szívemet melegség öntötte el, jól esett a gondoskodása.
A zuhany ellazított, de újra és újra láttam magam előtt a mosolygós arcát, és csillogó szemeit. Tisztában voltam vele, hogy nem helyes ilyesmit érezni olyas valaki irányába, akiről szinte nem is tudok semmit, de a szívemnek nem tudtam parancsolni. Ha rá gondolok, úgy érzem, mintha nagyon rég ismerném, a mellkasomba melegség költözik, és az ott van, míg őt a közelembe tudhatom. Már akkor éreztem ezt, amikor először találkoztunk…

Remény a boldogságra 3. fejezet

Az idő telt, a futamok mentek. Volt jobb és rosszabb is. Törökországban voltunk, a verseny után. A két pilótánk „egymásnak esett”. A futam után mindenki csak nézett maga elé, a sajtót kitiltották a Home belsejéből. Csak ültünk a büfében és néztünk ki a fejünkből. Még szerencse, hogy az ablakok sötétítettek, mert akkor kinn látnák az emberek, ahogy itt ülünk magányosan, és elkeseredve. Nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Annyira segíteni akartam neki. Sokszor felrémlik bennem az első találkozásunk, és az a szempár. Mintha segítséget kérne. Szinte kiáltana, hogy valaki segítsen neki… és az a mérhetetlen nagy szomorúság…

Most kaptuk az üzenetet, hogy pakoljunk, mert holnap indul a gépünk, kedden pedig értekezlet lesz a gyárban, mindenkinek. A megjelenés kötelező. Gondoltam, hogy mindezt csírájában akarják elfojtani. Így nem tehettünk mást, mint nekiálltunk pakolni.
Este volt már, s láttam a csajokon, hogy eléggé el vannak már fáradva. A nagy részével már végeztünk, egy-két dolgot kell már csak holnap összeszedni, és indulásra készen van a Home ezen része. Guil és Adrian irodáit már rendbe tettem, ők már visszamentek a szállodába kipihenni a mai napot. A lányoktól elbúcsúztam, ők mára már végeztek, és elindultam Seb szobájának irányába, hogy megnézzem milyen állapotok uralkodnak arrafelé.
Nem kopogtam, mert azt hittem, már nincs itt. Ehelyett ott feküdt az ágyon, szemei becsukva, de látszott, hogy nem alszik. Még mindig az overallban volt.
- Nem tudsz kopogni??? – ordított rám.
- Neee… ne haragudj… - nagyon megijedtem, és kirohantam onnét. A szívem hangosan dörömbölt a mellkasomban, s csak futottam. Ki egyenesen a pályához. Utamat nem állta el senki, hiszen az egész pálya üres volt. Nem láttam, és nem is találkoztam senkivel. Ott felültem az egyik szalagkorlátra, és figyeltem miként nyugszik le a nap. Próbáltam minden gondolatot kiűzni a fejemből, főképp az előbb történteket, s csak az előttem lévő látványra összpontosítani. Úgy terveztem, hogy megvárom, amíg elmegy… és csak utána megyek vissza…
- Bella… - hallottam meg a jól ismert hangot magam mögött, de nem akartam megfordulni. – Ne haragudj… - és ekkor egy kezet éreztem a hátamon. – Én nem akartam… - csuklott el a hangja. A vállam fölött ránéztem, s láttam a könnyes szemeit. Azonnal megfordultam.
- Seb…
- Ne haragudj… én nem akartalak megijeszteni… - folytak le a könnyei az arcán. – Én nem akartam… - sírta el magát, én pedig kitártam felé a karjaim, ő pedig, mint fuldoklónak a mentőöv, úgy kapaszkodott belé. Azonnal a karjaim között volt, és a vállamon zokogott tovább. Nem tartottam gyengének, egyáltalán nem. Tisztában voltam vele, hogy mekkora nyomás van rajta, és egyszer mindenki összeroppanhat.
-Shhh… sírj csak… sokkal könnyebb lesz… - simogattam a haját, a hátát, ő pedig az arcát a nyakhajlatomhoz fúrta, és úgy zokogott tovább. Hallottam, hogy a sírása kezd csillapodni, és mélyeket lélegzik. Lassan eltávolodott tőlem, és a szemembe nézett. Az arca a könnyektől még nedves volt.
- Én nem akartam kiborulni… én nem tudom, hogy mi van velem… - mentegetőzött azonnal.
- Nincs semmi baj. – mosolyogtam rá. – Mindenkinek lehet gyenge pillanata. Nem foglak ezért lenézni, mert férfi létedre sírtál. Nem kell mindig keménynek mutatkozni… - néztem rá gyengéden.
- Pedig mindenki ezt várja tőlem. Hogy legyek erős, és nőjek fel végre a feladathoz! Legyek végre férfi! – ordított – De hogyan, amikor az életem darabokban van? – ült le a betonra, és ott zokogott tovább.
Nem bírtam tovább nézni, és leültem mellé, és átöleltem őt. Odabújt hozzám, és átölelt. Annyira magányosnak és elkeseredettnek tűnt… Annyira fájt az, amit mondott. Pedig itt a csapatnál is annyian szeretik. Nincs egyedül… ő mégis azt hiszi. Ha csak… azt hiszem megtaláltam megoldást! Úgy gondolom, hogy ennek a jóképű, és kedves srácnak összetörték a szívét. Nem tudom, hogy ki volt képes ezt véghezvinni, de nagyon felbosszantott vele, az biztos! Nem is tudtam, hogy ilyesmit egyáltalán érzek irányába… de annyira magányos, törődésre és szeretetre éhes… és én…
Egyszerűen nem értem magam… én mindezt meg akarom adni neki… boldognak akarom látni… Nem akarom, hogy még egyszer így kiboruljon. Az arca a nyakamnál volt, és én ringattam őt, közben egy nagyon rég elfeledett dalocskát dúdolgattam. Hagytam időt, hogy összeszedje magát, miközben szorosan ölelt, mint aki soha nem akarna elengedni. Egy idő után már sírása csillapodott. Rám emelte tekintetét, amely most a sírástól még meggyötörtebben tűnt. Óvatosan letöröltem az arcáról a nedvességet, miközben továbbra is ringattam, és dúdoltam, s úgy tűnt, teljesen megnyugodott.
- Fel kellene kelnünk innen a betonról, mert fel fogunk fázni… - mondtam neki gyengéden.
- Én nem akarok… veled akarok maradni… - nézett rám kérlelően. – Nem fogunk felfázni…
- Lehet te nem, de én igen, ha továbbra is itt ülünk. – mosolyogtam rá.
- Akkor ezt nagyon egyszerűen meg tudjuk oldani… - hátát a szegélynek téve, engem, pedig az ölébe ültetve helyezkedett el. – Veled akarok lenni… annyira jó most így… - nézett mélyen a szemembe. Én pedig fejemet a mellkasának döntöttem, s úgy néztem tovább a naplementét. A kezeivel átölelt, és az arcát a hajamba fúrta, s mélyeket lélegzett. Annyira meghitt volt ez a pillanat. Talán még romantikus is. Mi és a naplemente… Ha nem lenne ennyire megrázó ez az egész, talán még annak is tartanám.
Nem tudom, meddig ülhettünk itt, de teljesen besötétedett. Felemeltem a fejem a kényelmes helyemről, ő pedig rám mosolygott. Már nem volt annyira meggyötört a tekintete… annyira magányos… vagy csak én nem akartam mindezt látni benne? Felkeltem eddigi kényelmes ülőhelyemről, ő azonnal a kezem után kapott…

Remény a boldogságra 2. fejezet

Bahrein. Az egész számomra még nagyon új volt, de egy valaminek nagyon örültem, a lányok, akikkel együtt kell dolgoznom egy pillanat alatt befogadtak. Sok időt töltöttünk el együtt, hogy megismerjük egymást, s így a munka is könnyebben tud majd menni. Bahrein a hőség és a homok hazája. Nagyon ideges voltam, de azt hiszem ilyen közegben ez teljesen érthető. Sarah a kiszolgáló személyzet vezetője szerda reggel értekezletet tartott nekünk. A munka nem csak abból fog nekünk állni, hogy egész nap a büfé és annak környékéért vagyunk, hanem mindnyájan kapunk egy-egy részleget, és annak a rendjéért, és tisztaságáért is mi felelünk, tekintve, hogy a személyi feltételek idén eléggé korlátozva lettek.
Így mindnyájan titoktartási fogadalmat írtunk alá. Én megkaptam Guillaume Rocquelin, és Adrian Newey irodáit, és Sebastian Vettel pihenőszobáját. Az egész úgy zajlott, hogy mindenki húzott ki három nevet, mivel én voltam az új, nekem nem kellett, mert a „maradék” jutott. Értekezlet után a többiek megmutatták a szobáimat, mivel a pilóták ma még nem jöttek, így nekiálltam Seb szobájának. Még is itt sincs, de van mit takarítani…

A hétvégék nagy része így telt el. A lányok azt szerették volna, ha írunk egy beosztást, hogy ki mikor mit csinál. Megbeszéltük azt is, hogy ki mikor fog kiszolgálni, és a pult mögött állni. Nicole és én úgy döntöttünk, hogy mi majd bevállaljuk a szabadedzéseket, mert a csajok szerették volna nézni. Az időmérő és a futam nekünk tabu volt a vendégek miatt.

Spanyolországban jártunk a Száguldó Cirkusszal, amikor én épp a konyhában tüsténkedtem, hogy Sarahnak, akinek ezen a hétvégén van a szülinapja, meglepjem egy epres-túrótortával, amikor kedvenc versenymérnököm lopózott mögém.
- Mizujs Bella?
- Guil! A frászt hoztad rám! Azt hittem, hogy Sarah az…
- Gondoltam, hogy valamerre itt vagy, mert az irodámban rend, és tisztaság van. Ja, majdnem elfelejtettem, hogy Seb meg akar ismerni…
- Ismerni? Engem? Miért? – lepődtem meg teljesen.
- Szeretné tudni, hogy ki az a tündér, aki mindig rendet és tisztaságot tesz nála. Meg sok jót hallott már rólad…
- Ugyan – legyintettem – nem vagyok én olyan izgalmas, hogy érdemes egy olyan embernek bemutatni, mint Ő.
- Mit gondolsz, milyen Seb?
- Ez most miért érdekes? – értetlenkedtem.
- Csak azért kérdezem, mert még nem is találkozatok, szimplán csak azért…
- Gondolom, olyan, mint a többi… - húzogattam a vállamat.
- Miért? Milyen a többi? – hallottam egy lágy hangot mögöttem.
- Én… - a hang felé fordultam, és megláttam Őt. Teljesen zavarba jöttem Guil meg próbálta visszatartani a nevetését.
- Szeretnék bemutatkozni, még nem találkoztunk… Sebastian Vettel vagyok, gondolom te vagy Bella. Sokat hallottam már rólad. Azt mondják a többiek, hogy te tartod rendben a pihenőszobámat. – nyújtotta felém a kezét, amit elfogadtam, de nem mertem szembe nézni vele.
- Igen. Bella Smith vagyok… - mondtam félénken. Elkövettem azonban egy hatalmas hibát, belenéztem a szemeibe. Azonban ott nem láttam mást, mint csalódottságot, keserűséget és fájdalmat.
- Nagyon örülök Bella, hogy végre megismerhetlek. Sajnos nekem most mennem kell, de gondolom, még találkozunk… szia… - intett és távozott. Én pedig hosszan néztem utána.
- Föld hívja Bellát, Bella jelentkezz!!!! – nevetett mellettem Guil. – Úgy látom, elgondolkoztál… - lépett mellém.
- Igen… elgondolkoztam.
- A Kölyöknek köze van hozzá? – mosolygott rám sejtelmesen Guil.
- Hát… - de megszólalt Guil telefonja, és neki is mennie kellett, így egyedül maradtam a gondolataimmal…

Remény a boldogságra 1. fejezet

Ezt a történetet Zsaninak ajánlom... a barátságáért...

Bella Smith vagyok, és második éve dolgozom a Red Bullnál. Előző évet a gyárban töltöttem, mint amolyan mindes. Ahol szükség volt rám, oda osztottak be. Főként iratokat kellett vinnem egyik helyről a másikra, és fogadni a postát, kivinni a címzetteknek, és papírokat fénymásolni. Tipikusan azaz ember voltam ott, aki dolgozik, de ugyanakkor mégis láthatatlan. Végeztem a rám bízott munkát, de mindenki számára észrevehetetlenül. Szerintem sokan azt se tudták, ki vagyok. Néha ez szomorúsággal töltött el. Ez a munka nem arról szól, hogy jössz-mész, tudsz néha beszélgetni az emberekkel… nem így van. Bemész a számodra kijelölt irodába, ahol odaadod a postát, és a kezedbe adják a kézbesítenivalót, és fénymásolásra váró papírhalmot. Volt olyan, hogy egy hétig mást se csináltam, mint fénymásoltam.
Ne értsetek félre, szeretem a munkámat, csak azért az ember egy diploma megszerzése után nem arról ábrándozik, hogy ilyen munkákat végezzen. Természetesen hálás vagyok, hogy dolgozhatom, mert nem félek én a munkától… csak azért mégis. Legalább a légkör lenne olyan, hogy szeretném ezt az egészet. Hála a magasságosnak van egy-két főiskolából való barátnőm, ők azért vigasztalni próbálnak, ez tartja bennem a lelket. Hogy mindenki így kezdi, ne búslakodjak. Hamarosan megmutathatom, hogy többet érek én, minthogy egész nap a postát hordjam, és fénymásoljak. Titkon bízok benne, hogy egyszer igazuk lesz…

Egy szép napsütéses kedd délelőtt azonban hívatott a PR főnökség vezetője. Teljesen meg voltam lepődve, mert az nem az én részlegem. Akkor meg minek kell odamennem? Nem értettem az egészet…
A hölgy Carla Cole, nagyon kedves, és készséges volt. Elmondta, hogy tisztában van azzal, hogy mennyit dolgozom, és nagyon meg vannak velem elégedve. Mégis… ebben a formában meg kell, hogy váljunk egymástól. A mai nappal felmondanak nekem… Ez a mondat, mint egy beakadt bakelitlemez játszódott le, újra és újra a fejemben. Nem is nagyon hallottam, amit utána mondott, csak elém tolta a szerződésem felbontásáról szóló dokumentumot, amit én remegő kézzel aláírtam. El voltam keseredve, de rendesen… Egyszerűen nem értettem, hogy a rossz dolgok, miért mindig velem történnek meg?
- Szóval kedves Bella, ez a dolog első része, amiért hívattam… - mosolygott rám kedvesen.
- Első? Van még más is? – lepődtem meg teljesen.
- Igen. Gondolom tudja, hogy én vagyok az, aki kiválasztja azt a szerencsés 10 embert, aki a Száguldó Cirkusz tagja lehet a következő idényre.
- Nem nagyon értem, hogy mire akar kilyukadni Asszonyom. – néztem rá értetlenül.
- Mindjárt megért. Szeretném, ha maga nevét is olvashatnám közöttük. – néztem rá értetlenül - Összefoglalva, szeretném, ha elfogadná az ajánlatunkat, és tagja lenne a Red Bull Racing kiszolgáló személyzetének a Forma 1-ben.
- Hogy én?
- Ha maga Bella Smith, akkor igen… - nevetett rajtam. – Szóval, mit mondd Bella? Elfogadja az ajánlatomat?
- Igen… nagyon szívesen…

2. évad 28. rész

Ebéd után boldogan sétálgattam a Homeba, kedvesem pályabejáráson volt, Sarah barátnőm, pedig az „új” főnökével tartott megbeszélést. Tommi csak boldogan rám mosolygott, és kaptam az arcomra egy puszit. Megnyugodtam, hogy ő is örül… A boldog merengésem addig tartott, míg valaki meg nem állított ebben…
- Azt hiszed, hogy nyertél??? Mert akkor felvilágosítalak, hogy hatalmas tévedésben vagy…
- Nem hiszek én semmit… - sóhajtottam hatalmasat. Nem igaz, hogy mindig megtalál…
- Oh, persze. Te vagy a megtestesült ártatlanság, mi??? Azt hiszed, hogy a barátnőcskéddel majd ki fogsz túrni a helyemről, mert akkor jobb lesz, ha tudod, nem fog menni…
- Várj! Te most fenyegetsz engem?
- Vedd, aminek akarod. De tudd, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy tönkretegyelek… mindent és mindenkit meg fogok ebben mozgósítani… - nézett rám eltökélten.
- Te teljesen őrült vagy… - néztem hitetlenkedve.
- Nem, nem drága kicsi Liz. Ennél jobban már nem is jött volna meg az eszem. Annyira jó volt, amikor nem voltál itt, kár, hogy visszajöttél. Már nem kellett volna sok, hogy Seb és… - de nem fejezte be, de tudtam a választ.
- Persze, hogy Tracy kezei közé lökd, majd tönkre tedd, mert nem téged választott??? – kezdtem haragra gerjedni.
- Oh, úgy látom sokkal okosabb vagy, mint hittelek… - lepődött meg.
- Sosem szabad alábecsülni az ellenfelet. Nem tanultad ezt meg Carol? – kezdtem haragra gerjedni.
- Most nagyon is. Tudod az ember holtig tanul… - adta a bölcset.
- Persze okos ember más hibájából, a hülye a sajátján tanul… Egyébként csak sajnálni tudom szerencsétlen Tracyt. Úgy táncol, ahogy te fütyülsz…
- Oh, nem is tudod milyen jó érzés mindez… - kacagott. – A nagy barátok széthullottak, és mindez egy férfiért. – kacarászott tovább.
- Egy aljas szemét vagy…
- Igen, úgy bizony kicsi Liz… az vagyok, és nem is tagadom…
- Mond csak, miért jó neked mindez? – nem akartam ideges lenni, nem akartam magam felhúzni a kicsikénk miatt, mégis jó úton jártam. Tudtam, hogy minél előbb le kell zárnom ezt a beszélgetést…
- Tudod te azt nagyon jól. Mindent el fogok követni, hogy ez a rózsaszín máz ne tartson sokáig közted és a lovagod között… - fölényeskedett.
- Miért nem keresel végre magadnak valaki mást, és hagysz minket végre békén???
- Az nem lenne az igazi. És tudod miért? Mert az nem élvezném annyira, mint ezt… - fogta magát és elrobogott, otthagyva engem a folyosón teljesen összetörve.
Megkerestem párom szobáját, és letelepedtem a kanapéra és gondolkodtam. Sok minden jutott eszembe, mégis mindig az lett a vége, hogy az előbbi beszélgetésre kanyarodtam vissza. Tisztában voltam vele, hogy Carollal szemben páncélba kell, hogy öltözzek, hogy meg tudjam magunkat védeni. Végre a sarkamra kell, hogy álljak… de mégis hogyan? Ő túlságosan nagy hátszéllel rendelkezik itt, nem lehet tőle csak úgy megszabadulni… Ez egy kicsit elkeserített… a délelőtti boldogságom elillant. Úgy éreztem, egyedül maradtam, de azzal is tisztában voltam, hogy ezt a harcot csak én játszhatom le, és nyerhetem meg. Szembe kell végre néznem vele, és helyre kell tennem. Ha én nem teszem meg, senki sem fogja… nem lehet mindig valaki azért mellettem, hogy Carol ne bántson… Valamit ki kellene találnom… valami jó ötlet kellene. Azt hiszem, egy picikét ledőlök, úgy sokkal kényelmesebb, és lehet a szemeimet is becsukom, olyan nehéznek tűnnek… egy kicsit pihenek… csak egy kicsikét…

2. évad 27. rész

Nagyon lassan a hang irányába fordultam. És kit látnak szemeim? A drága egyetlen Carol az.
- Oh Carol? Hát téged is látni itt??? Azt hittem ennyi idő után már megfutamodsz… - gonoszkodtam vele.
- Én nem vagyok olyan, mint Te… nem futok el sehová… - vetette oda flegmán, és itt most nagyon belegázolt a lelkembe.
- Én se futottam el, láthatod, itt vagyok. De neked nem kellene inkább Christian mellett lenned, ahelyett, hogy engem szórakoztatsz csodás társaságoddal?
- Oh, de felvágták valakinek a nyelvét… mit képzelsz ki vagy te? – dühöngött Carol.
- Sebastian Vettel kedvese, ha jól tudom… - hangzott mögöttünk Christian mérges válasza. – Carol már fél órája várlak az irodámban. Mégis hol a jó fenében voltál??? – mennydörögte. – Amikor Liz volt az asszisztensem ilyen nem fordult elő SOHA!!! – nagyon mérges volt. Carol be is húzta a fülét és elvonult, én, pedig kacarásztam rajta magamban. Christian gyorsan felém is fordult. – Liz… nem gondoltad meg magad, és jössz vissza mellém? – esedezett a szemeivel – Kérlek… én nem bírom elviselni ezt a nőszemélyt… De képtelen vagyok megszabadulni tőle. Maggie is már szerintem a felmondását gépeli a gyárban, minden munka rá marad… kérlek… le is térdelek előtted, ha ezen múlik a dolog…
- Christian… - kezdtem kedvesen, de félbeszakított.
- Mit szeretnél? Mindent megoldunk, csak segíts rajtam… könyörülj szegény főnöki fejemen… még a hajam is hullik tőle, pedig igazán nincs is sok a fejemen… - már majdnem felröhögtem ezen a monológon, amikor megpillantottam pár méterre tőlünk Sebit, aki szerintem mindent hallott, és várta a válaszomat, csak úgy, mint a csapatfőnök.
- Christian nagyon szépen köszönöm, de erre a lehetőségre nemet kell mondanom. Vannak az életben sokkal fontosabb dolgok, mint a karrier. – néztem mélyen Sebi szemébe, ő, pedig rám mosolygott - De várj csak! Van egy ötletem! Itt van Sarah… nagyon okos, intelligens lány. Biztos vagyok benne, hogy sokat tudna neked segíteni.
- Komolyan segítenél nekem? – nézett hatalmas szemekkel a mellettem álló megszeppent lányra.
- Iiigen. – hangzott a bátortalan válasz.
- Akkor minden el van döntve… mire vártok még??? Indulás. – adtam meg nekik a kezdőlökést, ők, pedig gyorsan elslisszoltak. Az én bajnokom, pedig odajött hozzám, és megölelt.
- Ugye tudod, hogy Tommi most…
- Ne is mond… - vágtam azonnal közbe – azt hiszem, meg kell védened a haragja elől, mert szét fog szedni teljesen. – erre kinevetett.
- Komolyan ezt hiszed?
- Igen… szerinted mit fog ahhoz szólni, hogy sokkal kevesebbet tud majd Sarahval találkozni? – tettem fel neki azt a kérdést, ami a legjobban idegesített.
- Arra nem is gondoltál drága, hogy örülni fog annak, hogy Sarah végre azt fogja csinálni, amit igazán szeretne?
- Ezt szerette volna csinálni? – lepődtem meg, hisz sose mondta nekem.
- Igen… egyszer elszólta magát Tommi, úgyhogy megnyugodhatsz… mind a ketten biztonságban vagytok – a végét már csak a fülembe suttogta.
- Szeretlek. – suttogtam én is neki a fülébe.
- Én is titeket… mi lenne, ha ennénk valamit? Éhes vagyok… - panaszolta bánatát.
- Hát, ha belegondolok, tudnék enni…
-Akkor mi tart vissza minket? – paskolta meg a popsimat, és a büfé részleg felé irányított…

2. évad 26. rész

A levegő teljesen megfagyott, ahogy beléptünk. Sebit ez egy kicsit sem zavarta, egy gyorsan elhadart „Sziasztok!” után célba vettük a szobáját. Miután beléptünk ledobta a cuccait és fel-alá kezdett mászkálni a szobában. Én letelepedtem a kanapéra, és egy ideig figyeltem ténykedését…
- Miért húztad fel magad?
- Nagyon de nagyon dühös vagyok! Ha tudtam volna, hogy ezek a firkászok szabályosan lerohannak minket, soha nem tettelek volna ki ennek titeket. Azt hiszem, jobb lenne, ha hazamennétek…
- Te most haza akarsz küldeni???
- Igen… hidd el, mindenkinek így lesz a legjobb…
- Vagy csak neked!!! Mondd meg, ha az utadba vagyok, és elmegyek…
- De Liz…
- Semmi de Liz!!! Mondd meg és elmegyek…
- Liz, azt hiszem, félreértesz.
- Nem értek én félre semmit sem!!! Mondd meg, ha utadba vagyok és elmegyek. Nem kell pesztrálni, nagylány vagyok már. – kezdtek a könnyeim hullani.
- Kicsim… félreértesz… - ki akartam nyitni az ajtót, de ő a kezével megakadályozta. – Féltelek titeket… mi lesz, ha nem leszek ott, és valami történik veled??? Ha megtámadnak ezek az őrültek, és én mindezt nem tudom megakadályozni??? Ha veletek valami történne… nem tudom képes lennék-e elviselni… ha még egyszer el kellene válnom tőled… Értsd meg, féltelek benneteket… - a kis monológja végére, még mindig könnyeztem de már a meghatottságtól.
- Én… ne haragudj… annyira buta tudok lenni… - bújtam a karjai közé.
- Szeretlek Liz, értsd meg, aggódom értetek… - nézett szerelmesen rám, és gyengéden megcsókolt. A vágy átcsapott a fejük felett, és mire észbe kaptam már a kanapén feküdtem, ő pedig rajtam, és a pólójától akartam megszabadítani, de a kintről hallatszódó kopogás megállított minket a folytatásban.
- Seb!!! Jönnöd kellene, mert Anna keres, interjú miatt… - hallottuk meg Tommi hangját.
- Oké, megyek… - kiabált vissza barátjának. – Azt hiszem most ezt egy kicsit el kell, hogy halasszunk. De, ígérem, visszatérünk rá…
- Muszáj menned?
- Ajaj… már megint a hormonok… - nevetett – Tetszeni fog nekem ez a terhesség, azt hiszem…
- Neked is közöd van, ehhez az állapothoz… - néztem rá.
- És én ennek minden percét élvezem… - mosolygott rám csillogó szemmel, közben a pocimat simizte.- Mennem kellene… - nézett rám kedvetlenül.
- Oké, én addig meglátogatom Saraht a büfében, és megnézem az édességkészletet is…
- Rendben… gyere, elkísérlek. – segített fel a kanapéról, s elindultunk a büfé felé.
Úgy éreztem, hogy mindenki engem néz, és ahogy elhaladtunk az emberek mellett, összesúgtak a hátunk mögött. Egyszer csak Christian toppant elénk.
- Liz!!! Alig hittem el, hogy itt vagy. Muszáj volt, hogy megnézzem magamnak, hogy igaz-e a hír. Nem tudom elmondani, hogy mennyire örülök, hogy látlak téged. – ölelt meg.
- Én is örülök neki, hogy látlak… hogy itt lehetek köztetek, hiányoztatok nekem... - mosolyogtam rá.
- Te is nekünk, hidd el. Mindenki hiányolt… Igaz Fiúk??? – nézett körbe.
- ÍGY IGAZ! – hangzott az egyöntetű válasz, nekem könny szökött a szemembe. Odabújtam a páromhoz, hogy leplezzem a meghatódottságomat, a többiek pedig nevettek rajtam.
- Annyira örülünk, hogy itt vagy… - jött oda Guil, Sebi mérnöke. – Hiányoltunk már a fiúkkal téged. Gyere ide had ölelgessünk meg téged… - odamentem hozzá, és az egész csapat egyszerre ölelt meg, egy nagy ölelésbe zártak.

Nem sokkal később mindenki ment a maga dolgára, én pedig Sarahval együtt a büfében fogyasztottunk el egy csokitortát, és természetesen a téma az én visszatérésem volt.
- Látnod kellett volna a Kígyó arcát, amikor beléptetek kézen fogva… - kuncogott.
- Mert? Milyen volt?
- Féltékeny… - kuncogott – Szerintem még mindig nem tett le azon szándékáról, hogy megszerezze magának Sebit…
- Ezt nem értem… Akkor miért bátorítja Tracyt?
- Hogy? – lepődött meg teljesen barátnőm.
- Nem vagyok se nem hülye és se nem vak… - néztem mindentudóan Sarahra. Elmeséltem neki Tracy látogatását…
- Akkor tudsz mindent. – nézett rám elkenődve.
- Nyugi, ez engem egy cseppet sem érdekel. – mosolyogtam barátnőmre.
- Kit látnak szemeim… csak nem megint a kicsi Liz tette tiszteletét nálunk??? Minek köszönhetjük mindezt? Csak nem hiányoztunk? Őszintén megmondom neked, te nekünk egy cseppet sem…

2. évad 25. rész

A boldog napok pillanatok alatt elrepültek mellettünk. Mire észbe kaptam már a repülő ültünk Anglia felé. Úgy döntöttünk, hogy pár napot eltöltünk londoni házunkban, Sebinek úgyis be kell mennie a gyárba. Csütörtökön, pedig útba vesszük Silverstonet, de nem megyünk hotelbe, ez Sebi kérése volt, lakjunk addig itt, mert így többet tud pihenni. Én úgy vélem, hogy inkább miattam, és a kicsi miatt szeretné mindezt, mert így a fotósok nem zargatnak.
A gyári látogatás alkalmával nem tartottam vele. Rendezgettem, takarítgattam, csinosítottam a házunkat. Úgy beszéltük meg Párommal, hogy a futamra megyek csak vele, addig a háttérben leszek. Heniivel és Sarahval napi kapcsolatban voltunk. Tommi is mindennapos vendég volt nálunk, habár az edzéseket a gyárban intézték el, mindig beugrott a kedvesével valamilyen ürüggyel. Véleményem szerint Sebi állt a dolgok hátterében, hogy ne érezzem magam annyira egyedül, amíg Ő nincs otthon.
Axe-ot, a kutyusunkat Svájcban hagytunk egy kutyaiskolában, mert Sebi nem igazán bírta cérnával, hogy szegényke szemet vetett a cipőire. Úgy beszél, mintha nem kapna minden héten a támogatójától valamilyen új lábbelit. Ráhagytam a dolgot, ugyanis, majd ők ketten, mint két férfi „megbeszélik” ezt. Ebből majdnem fél óra búcsúzkodás lett az iskolánál. Láttam Sebi szemében, hogy legszívesebben mégis inkább elhozná Angliába… a szeme sarkába volt egy kis könnycsepp, Axe, pedig annyira kétségbeesetten nézett rá… a kutyus mégis maradt, hogy egy kis jómodort tanuljon… hmmm… lehet nekem is egy ilyen helyre kellett volna Sebit raknom a Török Nagydíj után… megnéztem volna milyen képet vág hozzá. Ezen gondolatmenetem mosolygásra késztetett.

Csütörtökön reggel úti célnak vettük a Silverstone-i pályát. Féltem… féltem az emberek reakciójától. Hogy fognak fogadni. Mennyire fognak hibáztatni, a dolgokért… Sebi arca kipihent volt, és teljesen átszellemült. A szája szegletében egy apró mosoly ült. Látszott rajta, hogy gondolatban máshol jár. Mégsem féltem, mert tudtam, hogy így is biztos kézzel vezet, és vigyáz ránk. Megsimogattam a pocimat, amit a ruha nagyon jól elfedett. A kicsi reggel óta nagyon mocorgott. Ő is ugyanolyan izgatott volt szerintem, mint én. A gyomrom liftezni kezdett, még szerencse, hogy nem ettem semmit, mert akkor nagy bajban lennék. Magamhoz vettem egy kis vizet, és kortyonként iszogattam egy kicsit, és mindjárt jobban éreztem magam.
- Jól vagy? – pillantott rám életem párja.
- Igen, már jobban vagyok. A kicsi nagyon fészkelődik… - simogattam a hasamat.
- Éhesek vagytok? Nem is ettél semmit, mielőtt elindultunk…
- Nem érzem magam éhesnek…
- A kesztyűtartóban találsz egy kis csokit. – nézett rám gyengéden.
- Csak nem készültél? – mosolyogtam, melegítette a szívemet a figyelmessége.
- Életem két legfontosabb hölgyére figyelek…
- El fogsz minket kényeztetni… - szedtem ki a kesztyűtartóból egy szelet csokit, és majszolgatni kezdtem.
- Ez a célom… még mindig mocorog?
- Nem, most nyugi van. – mosolyogtam rá.
- Látod, én megmondtam… csak egy kis csoki kellett. – nevetett.
- Igen Apuci… most igazad volt. – mosolyogtam rá, és láttam, hogy az Apuci szónál csillog a szeme.
- Csak most? – kérdezte meglepődve.
- Háááát… bizonyos esetekben… talán… - nem akartam jobban növelni az egóját. Jó hangulatban érkeztünk meg a pályához. A kapuknál ott várt minket Tommi és Sarah. A fotósok természetesen körbevettek minket. Párom egyik oldalamon, Tommi a másikon, Sarah, pedig ment előttünk. Sebi fogta a kezem, és nyugtatólag simogatta azt. Minél előbb ki akart szabadulni a firkászok karmai közül. Fellélegeztünk, mikor végre beléptünk a Homeba. Minden szem ránk szegeződött, különösen rám…

2. évad 24. rész

Ginának szülinapja alkalmából... nagyon sok szeretettel...


Hétfőn elmentünk az orvosomhoz, megnézni a picúrt. Sebi teljesen be volt zsongva. Érthető ez, hiszen Ő most jön el velem először. Dr. Alvarez, az orvosom nagyon rendes volt. Ahogy nekem az első alkalommal mindent elmondott a terhességgel és a szüléssel kapcsolatban, most mindezt Sebinek is megtette. Láttam az arcán, hogy a kezdeti feszültég lassacskán eltűnik, s átveszi az aggódás a szerepét.

- Nah, akkor, ha mindent megbeszéltünk, akkor nézzük meg a kicsikét… - mutat az asztalra, ahová fel kell feküdnöm.
Mindezen műveletek elvégzése után, feltűröm a felsőmet, ezzel szabad utat adok az orvosnak, hogy a zselés anyagot a hasamra kenje. Sebi kényelmesen elhelyezkedik a mellettem lévő széken, és megfogja az egyik kezemet, és gyengéden megcsókolja.
- A nemét lehet már ilyenkor tudni? – kérdezi kíváncsian.
- A 12. hétben járunk… ha most úgy helyezkedik, akkor igen… láthatjuk Őt… - rákente a zselét a hasamra, és az ultrahangot, pedig bekapcsolta, és rátette a hasamra a fejrészét. – Na, nézzük csak… ott van… - mutat a kicsikénkre. – Tökéletes, ahogy elnézem mindene megvan, két kicsi kéz, két kicsi láb, fej, és a törzse is…
- Milyen kicsike… - nézi Párom könnyes szemmel a monitort. – Picúr remélem, jól érzed magad odabenn… - beszélt a hasamhoz. – Nagyon szeretünk téged Anyukáddal, és várunk idekinn…
És ekkor a monitoron látszott, ahogy a babánk felemelte az egyik kicsi kezecskéjét, mintha integetni akart volna… ezzel is jelezve, hogy nagyon is értette, amit az Apukája mondott neki…
- Azt hiszem már most nagyon okos a leányzó… - mosolygott az előbbi jeleneten a doki.
- A én kicsikém… - próbálta Sebi visszanyelni a könnyeit, még az előbbi események hatása alatt volt.
- Kislány? – jutott el a tudatomig a doki előző mondata.
- Igen… de teljes bizonyossággal, majd csak decemberben lehetünk benne… de én most úgy látom… - nézegette a monitort.
- Az én angyalkám… - Sebi az egyik kezével az enyémet fogta, a másikkal, pedig a szemeit törölgette. Én is meghatódtam… a könnyeim utat törve folytak le az arcomon, de tudtam, hogy ezek most a boldogságtól vannak.
Nem sokkal később, már kifele jöttünk a rendelőből. Két hét múlva ismét tiszteletünket kell tennünk. A doki azonban hozzátette, ha bármi baj lenne, azonnal hívjuk őt… reméljük, erre nem kerül sor…

Utunkat egy ruházati boltba folytattunk, hiszen egyre kevesebb nadrágom volt jó rám. A felsőim többsége is feszes volt már, és úgy döntöttük Párommal, hogy most még nem fogjuk nagydobra verni, hogy bővül a család. A média ránk szállna, és azt egyikőnk sem akarja, legfőképpen Sebi nem. Félt minket… tudom. Én is félek. Félek attól, hogy ennek a hatalmas nagy boldogságnak egyszer vége lesz, de most örökre. Hogy jön valaki, aki által vagy épp miatta történik mindez…
Hazafelé még beugrottunk egy könyvesboltba, mert Sebit nem lehetett lebeszélni róla, hogy ne vegyen egy utónévkönyvet… kislányok részére…

Remélt szerelem... 12. fejezet

Késő délután tértünk vissza a hotelbe. Eléggé fáradt voltam, pedig nem csináltam ma igazán semmi sem. Mennyire igaz a mondás, hogy a semmittevésben lehet a legjobban elfáradni. Seb fel is vetette, hogy ma ne menjünk le az étterembe vacsizni, hanem hozassunk fel valamit, és lazítsunk… kettesben. Nem is gondolkodtam róla, hogy kérjek magamnak egy másik szobát, annyira jól érzetem magam vele. Apa áldását adta ránk, úgyhogy akkor meg minek? Most nagyon boldog vagyok…

A pilótám nagyban lapozgatta az étlapot, én pedig csak feküdtem a kanapén és őt figyeltem.
- Mit szeretnél enni? – kíváncsiskodott, de le nem vette volna a szemét az étlapról.
- Mindegy… rád bízom… - nyújtóztam egyet.
- Nem is vagy éhes? – nézett rám csodálkozva.
- Hááát… az attól függ, hogy mire… - játszottam az elgondolkodót.
- És mire, ha szabad megkérdeznem? – nézett rám egy kacér mosollyal, az étlapot félretéve.
- Vagy inkább kire… - húztam tovább az agyát.
- És kire? – nézett rám úgy, ha nem tudnám, hogy a szemekkel nem lehet vetkőztetni, azt hinném, hogy meztelen vagyok már attól, ahogy rám néz.
- Most komolyan azt hiszed, hogy elmondom?
- Te megint szemtelenkedsz velem? – jött oda a kanapé mellé.
- Én a világért se tenném ezt… - tettem az ártatlant.
- Tudod, hogy ezért büntetést kapsz…
- Bízom benne, hogy nem, mert a múltkorit is megúsztam…
- Akkor ezért fogunk most repetázni… - nevetett gonoszan.
- Ne bánts… könyörülj ártatlan lelkemen… - könyörögtem neki, ő, pedig nevetett.
- Neeeeem… most mindent bepótolunk… - ráült a csípőmre, és nekiállt csikizni.
- Neeeeee… Seb… könyörgöm… jóóóóó… kislány leszeeeeek… - könyörögtem neki, ő, pedig kinevetett. Addig kapálóztam, amíg mind a ketten le nem pottyantunk a kanapéról. Seb alulra, én rá. Először még moccanni sem mertem… talán még lélegzetet venni sem…
- Bella… Bella… jól vagy? – aggódott értem azonnal, és a hajamat kisöpörte az arcomból. – Megütötted magad? – nézett rám, én, pedig nem tudtam mást, csak nevetni. Ő is csatlakozott hozzám. – Te lány… nagyon megijesztettél ám…
- Pedig nem akartam… - néztem rá ártatlanul… - és felültem a csípőjére. – Mit szólnál, ha most én büntetnélek? – néztem rá kihívóan, és a kezeimet a mellkasára tettem.
- Azt csinálsz velem, amit csak akarsz… - nézett rám, azokkal a gyönyörű szemeivel.
- Amit csak akarok? – ő csak bólogatott.
Lehajoltam hozzá, és megcsókoltam… először gyengéden, majd egyre szenvedélyesebben. Ő átölelt, és simogatott, ahol csak ért. Egy váratlan fordulattal újra visszakerültem a kanapéra, de ő már rajtam feküdt, de nem szűnt meg csókolni engem. A kezeim a pólója alá kalandoztak be, és simogattam az alatta található feszes izmokat. Ezzel egy halk sóhajt csaltam ki belőle, amely elégedettséggel töltött el. Mindenáron azon munkálkodtam, hogy megszabadítsam a pólójától, de ekkor megállított.
- Bella… - suttogta. – Kérlek várj… valamit el kell mondanom…
- Hallgatlak…
- Bella… én… - nézett mélyen a szemembe – szerelmes vagyok beléd, amióta csak megláttalak. Azt akarom, hogy ezt tudd, mielőtt bármi olyat tennénk, amire te azt hiszed, hogy én mindezt érzelmek nélkül teszem… - nézett mélyen a szemembe.
- Én is szeretlek Seb… nagyon… - simogattam meg az arcát, ő, pedig szerelmesen megcsókolt.
Felkelt a kanapéról, és egyben rólam is, majd ölbe vett, és megcéloztuk a hálószobánkat. Óvatosan letett az ágyra, mint egy kincsre, úgy vigyázott rám, és folyamatosan engem figyelt azokkal a gyönyörű kék szemeivel… fogva tartott velük.
Mellémfeküdt, és lágyan megcsókolt, majd egyre szenvedélyesebben. A pólójától most sikeresen megvált, persze kellett hozzá az én jótékony segítségem is. Végighúztam a kezemet a kidolgozott mellkason, amitől ő felsóhajtott. Megcsókolt, de most úgy igazán… a vérem felforrt, elöntött a vágy… akartam ezt a férfit… itt, és most… azonnal…
Neki sem kellett nagyobb bíztatás… először a pólóm landolt az ágy mellett, majd a gatyám is ugyanazon sorsra jutott… A nadrágjának az övét már kioldottam, már csak a gomb volt vissza… az ő nadrágja is az én ruháimhoz csatlakozott, az ágy mellé.
Egy gyors fordulattal én kerültem fölülre, ő, pedig kicsatolta a melltartómat, amely a szoba egyik sarkában landolt. Simogatta a hátamat, a fenekemet, a combjaimat… őrjítő érzés volt… ahol hozzám ért, a bőröm égett… Egy gyors fordulattal megint ő került felülre… egy kicsit eltávolodott tőlem, és csak nézett…
- Gyönyörű vagy Bella… sokkal szebb, mint álmaimban… - simogatott meg, és tekintetével követte a kezét.
- Te rólam álmodtál? – csodálkoztam, de közben nem bírtam ki, hogy ne érintsem meg.
- Amióta megismertelek… - csókolta meg a nyakamat, majd áttért a melleimre. Hihetetlenül érzékin csinálta… azt hittem megőrülök… majd áttért a hasamhoz, egy centiméterét sem hagyta ki, a köldökömbe még bele is csókolt. A szemeit azonban nem vette le rólam, látni akarta, hogy élvezem, amit csinál…
Nem bírtam ezt a játékot sokáig, felhúztam magamhoz egy forró csókra. A kezeim elindultak lefelé a mellkasán, és a boxer kidudorodásánál állt meg. Megsimogattam legbecsesebb testrészét, és erre egy elfojtott nyögés volt a válasza… A kezeim tovább folytatták az útjukat, és a hátsó felére vándoroltak. Benyúltam a boxer alá, és megmarkoltam a fenekét. A szemei szinte perzseltek, ahogy rám nézett…
- Nem bírom tovább Bella…
- Akkor ne kínozz… kívánlak…
Feltérdelt az ágyon, s engem is felhúzott magához. Simogatva szabadítottuk meg a másikat az utolsó ruhadarabjától. Már semmi sem volt, ami megakadályozott volna minket, hogy egymáséi lehessünk… Finoman elfektetett az ágyon, és a két lábam közé helyezkedett…
- Szeretlek Bella… mindennél jobban…
- Én is téged Seb… - csókoltam meg, ő, pedig belémhatolt…
Gyengéden kezdett el mozogni bennem, éreztem, hogy visszafogja magát. Én ennél sokkal többet akartam. Széttártam jobban a lábaimat, ezzel jelezve neki, hogy magasabb fokozatba kapcsolhat. Értette a célzást. Már egyáltalán nem volt gyengéd, döfései kemények voltak, és mélyrehatóak… mámorító érzés volt magamba érezni őt… Éreztem, hogy közeleg a beteljesülés… a mindent elsöprő mámor… az igazi gyönyör, amit csak ez a férfi tud megadni nekem…

Pihegve feküdtünk egymáson, és megpróbáltam a légzésemet normálisba hozni… de valahogy ez ilyen csodálatos szeretkezés után nagyon nehezen ment. Legördült rólam, és magához húzott, én, pedig készségesen bújtam karjai közé. Egy puszit nyomott a fejemre…
- Szerelek Kicsim… - nézett rám gyengéden.
- Én is téged Seb… - mosolyogtam rá. – Azaz igazság, hogy éhes vagyok… - panaszoltam neki.
- Még mindig??? –nézett rám csodálkozva.
- Most nem úgy… hanem tudnék enni valami táplálót…
- Az előbb is így kezdtük… - nézett rám kacéran.
- De most fejezzük is be… éhes vagyok… - panaszkodtam neki.
- Jó-jó, értettem. Rendelek valamit… - kelt fel az ágyból, a boxerét magára húzta, és felhívta a szobaszervizt. A pólóját felvéve követtem őt a nappaliba, s miközben telefonált, hátulról átöleltem. Miután letette a készüléket felém fordult, és forrón megcsókolt…
Az este további része csendesen telt. Megvacsoráztunk, közösen vettünk egy forró fürdőt. Készségesen bújtam páromhoz lefekvéskor, és az arcomon mosollyal aludtam el…

Remélt szerelem... 11. fejezet

Az időmérő edzés után, nem tudtam eldönteni, hogy most örülöm kellene, vagy sem a harmadik helynek. Tisztában voltam azzal, hogy Seb maximalista, neki csak a győzelem a fontos, így lehet, hogy az utóbbi lesz igaz. Ann nagyon boldog volt, érthető ez, hiszen Mark a poleból indul. Rátapadtam a képernyőre és figyeltem, ahogy begurulnak az autókkal a boksz bejáratához, és kiszállnak az autókból. Seb arca boldog volt, még integetett is a kamerába.
- Nem tudom, mit tettél vele, de ilyenkor már őrjöngeni szokott… - jelent meg mögöttem Guil.
- Én nem tettem semmit… - szabadkoztam.
- Hééé… nem is azért mondtam. – mosolygott rám.- Ez jó dolog… nagyon jó. – mosolygott továbbra is Guil rám. – Bella, szép dolog a szerelem… - nézett rám mindent tudóan.
- De mi… mi nem is… - dadogtam össze-vissza.
- Persze-persze… értem én. Egyébként az arcotokra van írva, de nyugi nem fecsegek róla senkinek sem.
- Köszönöm… - mosolyogtam rá hálásan.
- Ugyan – legyintett – nincs mit. Sőt, inkább én lehetek neked hálás. Amit ma tettél vele, azt a holnapi futam előtt is ismételjétek meg. Lehet így nyerhetünk… - lett ábrándozó a tekintete, majd egy mosolyt küldött még felém, és magamra hagyott.
Elindultam vissza a Homehoz, mert vágytam már egy kis frissítőre, és enni is tudtam volna valamit. No, és természetesen Seb is hiányzott már. A paddockban rengeteg ember sétálgatott, hisz időmérő után megnyitották az érdeklődők, és a rajongók számára. Alig tudtam eljutni a Red Bull Homehoz. Steve, Seb egyik szerelőjének a segítsége kellett a bejutáshoz. Az emberek szinte vérre mennének egy-egy aláírásért vagy képért a kedvencükről, és a sajtó is az ajtó előtt tolongott.
Odabenn sem volt jobb a helyzet. Emberek mindenütt, minden asztal foglalt volt, a büfé részleghez úgy kellett átverekednem magam. Ott kértem két hatalmas sajtos szendvicset 2 üveg ásványvizet, és bemenekültem Seb öltözőszobájába.
Megkönnyebbülten telepedtem le a kanapéra, és bekapcsoltam a televíziót, és próbáltam valami adót találni, amit meg is érthetek, tekintve, hogy azért mégis Malajziában vagyunk, de nem jártam sikerrel. Nem sokkal később nyílt az ajtó, és az én németem lépett be rajta. Mikor meglátott hatalmas lett a mosolya, én, pedig felpattantam a kanapéról, egyenesen a karjaiba. Egyáltalán nem foglalkoztam azzal a dologgal, hogy még overall volt rajta, és magán viselte a maláj meleg nyomait. Kicsit eltávolodtunk egymástól, ő, pedig megcsókolt… szenvedélyesen… mégis gyengéden…
- Gratulálok… nagyon ügyes voltál… - csókoltam meg újra.
- Ugyan, lehetett volna jobb is, de most csak ennyi volt az autóban. Különben is a pontokat a holnapi futam után osztják. Lezuhanyozom, és ehetnénk valamit, mert éhen halok… - simogatott.
- Hoztam neked is egy szendvicset, és egy ásványvizet is. – mosolyogtam rá.
- Köszönöm… egy angyal vagy. – mosolygott rám, és kaptam egy apró csókot.
Az ablakhoz léptem, és onnan figyeltem a kinn hömpölygő tömeget. Én kiláthattam, de Ők be nem. Seb közben lerángatta magáról az overallját, és a hozzá tartozó tűzálló szerelést. Szegényem, ebben a vacakban is elég melege lehet, de a kinti időjárás sem kedvez neki, tekintve, hogy kezdett egyre emelkedni a hőmérséklet. Mögém lépett, és belecsókolt a nyakamba…
- Sietek. – felé fordultam, és akkor tudatosodott bennem, hogy egy szál boxerben áll velem szembe.
- Rendben… -próbáltam ezt az egy szót lehetőleg értelmesen kinyögni. Bement a szobájához tartozó aprócska fürdőbe, én meg lerogytam a kanapéra, és légzésemet próbáltam helyrehozni. Seb látványa a kedvemre való volt… nagyon is. Hallottam, ahogy megnyitja a csapot. Becsuktam a szemem, és szinte láttam magam előtt, ahogy a vízcseppek végigfolynak a kidolgozott mellkason… és egyre lejjebb folytatják az útjukat… és akkor megfogja a tusfürdőjét, és bekeni vele a testét… mindenhol… és a vízcseppek könyörtelenül csak folynak…
A víz megszűnt folyni… ekkor riadtam fel ábrándozásomból, biztos elzárta a csapot, ergo végzett. Eldőltem a kanapén, és megpróbáltam az előbbi képeket minél előbb kiűzni a fejemből. Lehunytam a szemeim, és a megpróbáltam csak a légzésemre figyelni… de a képek könyörtelenül utat törtek az elmém egy kis zugán át. Hallottam, ahogy nyílik a fürdő ajtaja, és résnyire kinyitottam a szemeim.
- Csak nem megint elaludtál? – lépett mellém, és megsimogatja az arcomat.
- Nem – mosolyogtam rá – de nem találtam semmi nézhetőt – böktem fejemmel a tévé felé.
- Azt elhiszem… én se találtam semmit délelőtt, unatkoztam is nélküled. – mosolyogott rám, majd elindult a szekrény felé. Más nem volt rajta, mint egy fekete Calvin Klein boxer, ami a legjobb helyeken domborodott. Tökéletes volt a rálátásom a kanapén fekve, így szabadon legeltethettem rajta a szemeimet… - Bella… hahó!!!
- Mi? Mit mondtál? Bocsi, nem figyeltem… - pirultam el.
- És mi kötötte le a figyelmedet, ha szabad megkérdeznem? – mondta egy cseppnyi felháborodással.
- Calvin Klein… - adtam meg a valós választ félszegen mosolyogva.
- Hogy ki? – nézett rám értetlenül, én, pedig arra felé mutattam. Magára nézett, majd elmosolyodott. – Szóval tetszem így? – kacérkodott.
- Nagyon is… - sóhajtottam egy hatalmasat.
- Hidd el, így maradnék nagyon szívesen, hogy legeltesd rajtam azokat a gyönyörű szemeidet, de interjúra kell mennem… Így mégsem léphetek ki innen??? – mutatott magára.
- Meg ne próbáld, ha kedves az életed. Az összes női egyed rád vetné magát. – nevettem ki.
- Rám csak te vetheted magad… - s húzott is fel egy halásznadrágot, legnagyobb bánatomra. – Megkérdezem Annát, hogy mire kell kész lennem… - s tárcsázott, és pár percig beszélt a sajtósával.
- Mi újság? – kíváncsiskodtam.
- Van még fél órám. Akkor az étterembe kell mennem. – jött oda a kanapéhoz. – Addig idejövök hozzád… - telepedett le mellém, és a karjaiba vont, majd kaptam egy forró csókot…