Utolsó esély

Alofunnak és Noncsinak...


Fél éve Raquel bejelentette, hogy neki többre van szüksége, mint amit én tudok neki adni, így fogta az összes cuccát, és elhagyott. Két hónapra rá kimondták a válást. Nem kért, nem követelt semmit. Nem kellett neki semmi, főleg nem én…
Fájt, borzasztóan fájt. Amikor azt hiszed, minden a legnagyobb rendben van körülötted, amikor minden tökéletesen működik, minden összevág, akkor omlik szét egy csapásra a világ. Természetesen az óta sok képet láttam róla, és azt is tudom, hogy boldog, és van már komoly kapcsolata.
Én pedig… ha azt mondom képtelen vagyok ezen az egészen túllépni, akkor hazudok, de valahogy mégsem sikerül. Nem is az a baj, hogy ő elhagyott, vagyis de, csak mégis… az érzés, hogy valakihez haza jössz, valaki vár, és bárhol vagy ebben a nagyvilágban tudod, hogy szeret…

A napjaim nagyon egyhangúan telnek, ha épp nem utazom a Száguldó Cirkusszal. Reggel elmegyek futni. Van egy kutyám Jake, egy németjuhász kutyus. Kimitől kaptam, hogy ne legyek annyira magányos. Neki könnyű ott van Noncsi, aki minden szempontból rendbe tette az életét. Azóta nincsenek éjszakai orgiák, örökös piálás… az öreg Kimi megváltozott, és egy hónapja bejelentették, hogy jön a trónörökös. A finn jégharcos azóta két méterrel a föld felett lebeg. Neki legalább összejött. És ott vannak a többiek… Seb és Liz, már össze is bútoroztak; Rob és Stella, hatalmas szerelemben vannak, a lengyel nem is lát tovább csak az orráig… Mindenkinek van valakije… mindenki boldog, csak én nem…
Délelőttönként szoktam még gyúrni az edzőteremben, majd kaja, aztán az egész kezdődik elölről. Már a szüleim is ki vannak akadva, hogy nem megyek sehova, így mit hiszek, majd a boldogság bekopog az ajtón? Mindenért küzdeni kell… az életben semmit nem adnak ingyen… Most komolyan nekem mondják? Tisztában vagyok én ezzel magam is… de tenni érte nagyon nehéz…
A nappaliban fekszem épp a kanapémon, mellettem egy rég kiolvasott újság fekszik. Unatkozom. Odakinn épp most tavaszodik, és én mégsem kérek belőle. Bevonultam a csigaházamba, és nem akarok kijönni onnan, senki kedvéért sem.
Jake lökdösi a kezem, tehát menni kell nincs mese… a szükség nagyúr. Egy új parkot vettünk célba, nemrég építették meg. Vittem frízbit, meg egy kis vizet is. A parkba érve hálát adtam, hogy nincsenek sokan, így talán senki sem ismer fel, és nyugodt délutánunk lesz. Egy nagyobb dobásnál a frizbi is, és Jake is eltűnt a látómezőmből, ugyanis sok fa és bokor volt itt.
- Jake! Jake! Hol vagy? – kiabáltam. – Jake, gyere ide…
De nem jött elő, így kénytelen voltam megkeresni őt. Mindig is okos kutya volt, az első szóra jött, nem értem, hogy most mi van vele. A bokrok közt sétálva aztán megláttam őt, de nem volt egyedül… majdnem felnevettem… még a kutyámnak is előbb sikerül becsajoznia, mint nekem.
- Jake… - fordult azonnal felém a kutya. – Csajozunk? – nevettem, majd simogattam meg, látszott, hogy nagy hatást tett rá szíve hölgye. – Hát te ki vagy? – fordultam a másik kutya felé.
- Kate a neve… - hallottam meg egy bársonyos hangot mögöttem. – Úgy látom elcsavarta a kutyád a fejét… se hall, se lát… - nevetett.
Felé fordultam… egy pillanatra alig kaptam levegőt. Teljesen lenyűgözött a szépsége… a szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban, a tenyerem izzadt, melegség járta át az egész testemet…
- Az enyém is így van vele… - nevettem zavartan.
- Akkor talán nem is kellene zavarnunk őket. Van itt egy jó kis hot-dogos… én éhes vagyok. Velem tartasz? – nézett rám azokkal a gyönyörű zöld szemeivel.
- Nagyon szívesen… - mosolyogtam vissza. Azt hiszem a sors megkönyörült rajtam, és kaptam még egy esélyt. Egy esélyt, hogy boldog legyek… Egy utolsó esélyt…
- Carla vagyok… - nézett rám.
- Fernando…