Egész hétvégén Hanna nem tágított Seb mellől, így esély sem volt rá, hogy mi beszélni tudjunk. Sokszor láttam őket, de megpróbáltam nem tudomást venni róluk. Habár Seb próbálkozott, de ezeket nem akartam figyelembe venni. Ő már foglalt… tiltott gyümölcs számomra… már valakihez tartozik… A futamon a negyedik helyet szerezte meg, és ezt követően együtt távoztak Hannával a verseny színhelyéről.
Én Angliába repültem, a Milton Keynes-i gyárba, egyedül. A csajok is hazautaztak a családjukhoz. Magányos voltam, és elkeseredett. A szívem darabokra tört, és nem tudtam összeszedni őket, mert az út alatt elhagytam pár részletet… Akire a legnagyobb szükségem lett volna, az volt éppen mással… máshol.
A percek óráknak, az órák napoknak tűntek ebben az önsanyargató helyzetben. Átkoztam magamat, Sebet, a csapatot, mindenkit ezért az állapotomért. Rengeteg Ha-val kezdődő mondat eszembe jutott, de nem éreztem magam jobban tőlük. Egész nap feküdtem az ágyban, és néztem ki a fejemből. Így telt el négy nap…
Csütörtök reggel az étteremben Guilel találkoztam, és olyan érzésem volt, mintha rám várna.
- Szia Bella… - kezdte félszegen.
- Szia.
- Örülök, hogy látlak. – mosolyodott el halványan.
- Legalább valaki örül nekem. – válaszoltam halkan.
- Ne mondd ezt… - nézett rám együtt érzőn.
- Ne nézz így, kérlek. – hajtottam le a fejem.
- Miért hogy nézek? – lepődött meg.
- Mint aki sajnál. Nem kell sajnálni! Egészséges vagyok, és túl fogom magam tenni rajta… Nem kell sajnálni!
- Bella! Figyelj rám…
- Nem Guil! Nem érdekel már… - fordítottam el a fejem, és megpróbáltam visszatartani a könnyeimet.
- De most igenis rám fogsz figyelni! Nem hiszem el, hogy nem érdekel már, hisz látszik rajtatok, hogy majd megvesztek egymásért! – láttam rajta, hogy komolyan gondolja azt, amit mondd. – Nem fogom ölbetett kézzel végignézni, hogy tönkreteszitek magatokat, és egymást! Tudod, milyen régen láttam Sebet végre őszintén mosolyogni és nevetni? Őszintén? Fogalmam sincs róla… de látszott, hogy veled végre újra a régi önmaga lehet, és az is volt. Nem tudom, hogy mit követett el ellened az a lökött Kölyök, de jobb, ha előre tudod, hogy mindent el fogok követni azért, hogy végre meg tudjátok beszélni ezt a helyzetet, ha kell, én magam cipellek el hozzá a két kezemmel… - a végére egészen felhergelte magát.
- De…
- Nincs ebben semmi de… a helyzet nagyon egyszerű. Szereted őt? Igen vagy nem? – nézett rám kíváncsian. – Bella. Szereted Sebet?
- Igen… - hangzott a halk válaszom.
- Akkor, pedig bízz bennem. Segíteni fogunk nektek helyrehozni ezt az egészet. – nézett rám lágyan.
- Fogunk? – lepődtem meg.
- A lányok és én, természetesen. – húzta ki magát büszkén. – Keresztbe lenyelnek engem, ha kihagyom őket ebből. – nevetett.
- De Guil, neki barátnője van… - adtam meg a legnagyobb aggodalmamra a választ.
- Barátnője? – lepődött meg teljesen. – Kicsoda?
- Hát Hanna…
- Azt a nőt nem kell komolyan venni. Bízz bennem, és meglátod, hogy igazam lesz…
2010. november 24., szerda
2010. november 23., kedd
Remény a boldogságra 12. fejezet
Kanadában jártunk, és én minden idegszálammal megpróbáltam elkerülni Őt. A kötelező értekezletre sem mentem el, Sarah nagy könyörgések árán elengedett. Majd valamit kitalál… Sebet nem láttam, vagyis tettem róla, hogy nem tudjuk találkozni. Mindig arra iktattam be programot magamnak, amikor ő feltehetően a büfében tartózkodott. Guil mondta, hogy érdeklődik felőlem, de én megeskettem mind őt, mind Saraht, hogy nem mondanak neki semmit rólam… legyek ugyanolyan láthatatlan neki, amilyen azelőtt voltam.
Szerencsére a lányok sem érdeklődnek, hogy mi történt, sőt inkább figyelembe veszik, hogy nem akarom látni, és falaznak nekem… gazdagodtam jó pár igazi barátsággal, azt hiszem.
Időmérő előtt történt az, amire a legmerészebb álmomban sem gondoltam. Egy festett szőke hajú csaj, hatalmas csípőrázások kíséretében berobogott a büfébe. A pultot veszi egyenesen célba, s ezzel engem.
- Bocsika… - affektál a drága, amitől kiráz a hideg – de nem tudom, hogy jó helyen járok-e. Ez a Red Bull Boxa, ugye? – egy hatalmas levegőt vettem, hogy elnyomjam a kitörni készülő nevetésemet.
- Igen, ez a Red Bull, de nem a Box, hanem a Home, büfé-részlege. Egyébként miben segíthetek? – állt mellém már Sarah is, szerintem ő is kíváncsi volt, hogy ki is ez a csaj.
- Én keresek valakit… - nézett körül látványosan.
- Esetleg tudnánk segíteni, ha megmondja, hogy kit keres? – vette át a szót Sarah.
- Hát Fetikémet keresem… - nézett ránk mindent tudóan, mi csak nagyokat pislogtunk.
- Hogy kit? – értetlenkedtünk mind a ketten.
- Hát Fetikémet… - nézett ránk, mintha nekünk ebből ki kellene találni, hogy ki is ő. Ebben a pillanatban lépett be az ajtón Seb és Guil. Seb nagy szemekkel nézett rám, és látványosan le akarta rázni a mérnökét, s elindult felém, én nem bírtam mozdulni, egyszerűen nem ment.
- Bella… - szólított meg. A csaj megfordult és ránézett Sebre.
- FETIKÉM!!!! – ugrott a nyakába. A büfében még nem tartózkodtak sokan, és azok is csapattagok voltak, de a levegő magfagyott a helyiségben. Én is, mint egy sóbálvány álltam a pult mögött, és nem értettem az előttem zajló eseményeket.
- Hanna? Te mit keresel itt? – nézett rá mérgesen Seb.
- Jaj, Fetikém – igazgatta a ruháját, meg a haját – hát eljöttem, hogy megnézzem hol is dolgozol. Meg úgy gondoltam, hogy megleplek, nem szeretem, amikor veszekszünk, és ez egy jó ötletnek tűnt, hogy idejövök, és kibékülünk. Hát nem fantasztikus??? – nézett rá csillogó szemekkel, Seb pedig hatalmas bűnbánó szemekkel rám. A tekintete azt sugározta, hogy ő ezt nem akarja… legalábbis nem ezzel a nővel…
Seb megragadta a kezét és elhúzta a szobája felé. Csak álltam ott a pult mögött, még mindig az előző események hatása alatt voltam. A lányok csak néztek rám, de én nem akartam senkinek sem a szánakozó tekintetét látni, így berohantam a raktárba, s lerogytam az első dobozra és sírtam. Egy csődtömeg vagyok… hát nem fantasztikus?
Szerencsére a lányok sem érdeklődnek, hogy mi történt, sőt inkább figyelembe veszik, hogy nem akarom látni, és falaznak nekem… gazdagodtam jó pár igazi barátsággal, azt hiszem.
Időmérő előtt történt az, amire a legmerészebb álmomban sem gondoltam. Egy festett szőke hajú csaj, hatalmas csípőrázások kíséretében berobogott a büfébe. A pultot veszi egyenesen célba, s ezzel engem.
- Bocsika… - affektál a drága, amitől kiráz a hideg – de nem tudom, hogy jó helyen járok-e. Ez a Red Bull Boxa, ugye? – egy hatalmas levegőt vettem, hogy elnyomjam a kitörni készülő nevetésemet.
- Igen, ez a Red Bull, de nem a Box, hanem a Home, büfé-részlege. Egyébként miben segíthetek? – állt mellém már Sarah is, szerintem ő is kíváncsi volt, hogy ki is ez a csaj.
- Én keresek valakit… - nézett körül látványosan.
- Esetleg tudnánk segíteni, ha megmondja, hogy kit keres? – vette át a szót Sarah.
- Hát Fetikémet keresem… - nézett ránk mindent tudóan, mi csak nagyokat pislogtunk.
- Hogy kit? – értetlenkedtünk mind a ketten.
- Hát Fetikémet… - nézett ránk, mintha nekünk ebből ki kellene találni, hogy ki is ő. Ebben a pillanatban lépett be az ajtón Seb és Guil. Seb nagy szemekkel nézett rám, és látványosan le akarta rázni a mérnökét, s elindult felém, én nem bírtam mozdulni, egyszerűen nem ment.
- Bella… - szólított meg. A csaj megfordult és ránézett Sebre.
- FETIKÉM!!!! – ugrott a nyakába. A büfében még nem tartózkodtak sokan, és azok is csapattagok voltak, de a levegő magfagyott a helyiségben. Én is, mint egy sóbálvány álltam a pult mögött, és nem értettem az előttem zajló eseményeket.
- Hanna? Te mit keresel itt? – nézett rá mérgesen Seb.
- Jaj, Fetikém – igazgatta a ruháját, meg a haját – hát eljöttem, hogy megnézzem hol is dolgozol. Meg úgy gondoltam, hogy megleplek, nem szeretem, amikor veszekszünk, és ez egy jó ötletnek tűnt, hogy idejövök, és kibékülünk. Hát nem fantasztikus??? – nézett rá csillogó szemekkel, Seb pedig hatalmas bűnbánó szemekkel rám. A tekintete azt sugározta, hogy ő ezt nem akarja… legalábbis nem ezzel a nővel…
Seb megragadta a kezét és elhúzta a szobája felé. Csak álltam ott a pult mögött, még mindig az előző események hatása alatt voltam. A lányok csak néztek rám, de én nem akartam senkinek sem a szánakozó tekintetét látni, így berohantam a raktárba, s lerogytam az első dobozra és sírtam. Egy csődtömeg vagyok… hát nem fantasztikus?
2010. november 21., vasárnap
Remény a boldogságra 11. fejezet
Feküdtem az ágyamon a szobában és nem bírtam abbahagyni a sírást. Azt sem tudtam, hogy igazából miként kerültem ide, de őszintén egyáltalán nem is érdekelt. Az egyik kezemben még mindig szorítottam a levelet, az utolsó dolgot, amit nekem címzett, amikor utoljára rám gondolt…
Annyi rossz dolog történt már velem eddig is, mégis ez a legfájóbb. Nem hittem volna, hogy ilyesmi velem is megtörténhet. De őszintén mire is számítottam? Hogy ő, a nagy pilóta, millió ember példaképe majd leereszkedik hozzám, és engem akar? Egy észrevehetetlen kisegeret?
A fájdalom a mellkasomban, nemhogy megszűnne, inkább elhatalmasodik rajtam, ahogy ezek a gondolatok ellepik az elmémet.
A távolból hallottam, hogy dörömbölnek az ajtómon, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Hallottam, hogy a nevemen szólongatnak, és könyörögnek nekem, hogy nyissam ki az ajtót. Én azonban nem mozdultam a helyemről, nem akartam senkit sem látni. Egy időre abbamaradt a dörömbölés, és bíztam benne, hogy zargatóm belátta, hogy jobb lesz, ha most magamra hagy, mert nem akarok senkivel sem beszélni.
Azonban mégsem adta fel, kattant az ajtónak a zárja és hallottam, ahogy belép a szobámba, s az ágyamhoz jön.
- Bella! Mi történt? – hallottam meg Sarah kétségbeesett hangját.
Nem tudtam neki válaszolni, mert a sírásom megint csak erősödött. A mellém telepedett, és a karjaiba húzott, hogy sírjam ki nyugodtan magam.
- Shhh… sírj csak… - simogatta a hátamat, és ettől a gesztustól tudtam, hogy nem vagyok egyedül, bármennyire is azt hiszem ebben a nagyvilágban. Egy idő után sírásom csillapodott. – Elmondod végre, hogy mi történt? Épp erre jártam, és akkor hallottam meg, hogy mennyire sírsz, és megijedtem. És nem is nyitottál ajtót, így el kellett mennem a pótkulcsért…
- Seb… - adtam meg az egyértelmű választ barátnőnek. Erre az egy szóra azonban a könnyeim megint utat törtek magunknak.
- Mi van vele? – nézett rám Sarah riadtan. Átadtam neki a borítékot, ő kinyitotta és megnézte a tartalmát. Először nem szólt semmit, csak mélyeket lélegzett. – Azt hiszem, ha legközelebb találkozok ezzel a szőkével meg fogom ütni!
- Akkor már ketten vagyunk… - hangzott tőlem a halk válasz. Ezen mind a kettőnknek egy apró mosolyra húzódott a szája.
- Bella, kérlek, ne gondolj semmi rosszra…
- Tisztában vagy vele, hogy mi ketten Sebbel nem ismerjük egymást olyan rég óta, de én elhittem, hogy valami kialakult kettőnk között. Valami bizalmas, valami megfoghatatlan… Te mire gondolnál, ha kapnál egy ilyen levelet, amibe csak ennyi van írva ’Sajnálom’???
- Bella… ne gondolj bele többet, mint ami valójában…
- Igen, igazad van. Elkövettem ezt a hatalmas hibát, hogy én ebbe az egészbe sokkal több mindent gondoltam bele, mint ami igazából. Naiv, buta liba voltam. Pátyolgattam a lelkét, vigyáztam rá… szerettem… igen sokkal több mindent gondoltam bele, mint ami valójában történt… - hergeltem fel magamat. A sírásom, a fájdalmam, már inkább saját magam ellen irányult. Hogy lehettem ekkorra hülye?
- De Bella… biztos van rá megfelelő magyarázata…
- Sarah! Nekem ebből elegem van, és nem vagyok kíváncsi a magyarázatára… és ha megbocsátasz, szeretnék egyedül lenni… - bólintott, majd halkan elhagyta a szobámat, ezzel magamra maradtam a fájdalmammal, és a gondolataimmal…
Annyi rossz dolog történt már velem eddig is, mégis ez a legfájóbb. Nem hittem volna, hogy ilyesmi velem is megtörténhet. De őszintén mire is számítottam? Hogy ő, a nagy pilóta, millió ember példaképe majd leereszkedik hozzám, és engem akar? Egy észrevehetetlen kisegeret?
A fájdalom a mellkasomban, nemhogy megszűnne, inkább elhatalmasodik rajtam, ahogy ezek a gondolatok ellepik az elmémet.
A távolból hallottam, hogy dörömbölnek az ajtómon, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Hallottam, hogy a nevemen szólongatnak, és könyörögnek nekem, hogy nyissam ki az ajtót. Én azonban nem mozdultam a helyemről, nem akartam senkit sem látni. Egy időre abbamaradt a dörömbölés, és bíztam benne, hogy zargatóm belátta, hogy jobb lesz, ha most magamra hagy, mert nem akarok senkivel sem beszélni.
Azonban mégsem adta fel, kattant az ajtónak a zárja és hallottam, ahogy belép a szobámba, s az ágyamhoz jön.
- Bella! Mi történt? – hallottam meg Sarah kétségbeesett hangját.
Nem tudtam neki válaszolni, mert a sírásom megint csak erősödött. A mellém telepedett, és a karjaiba húzott, hogy sírjam ki nyugodtan magam.
- Shhh… sírj csak… - simogatta a hátamat, és ettől a gesztustól tudtam, hogy nem vagyok egyedül, bármennyire is azt hiszem ebben a nagyvilágban. Egy idő után sírásom csillapodott. – Elmondod végre, hogy mi történt? Épp erre jártam, és akkor hallottam meg, hogy mennyire sírsz, és megijedtem. És nem is nyitottál ajtót, így el kellett mennem a pótkulcsért…
- Seb… - adtam meg az egyértelmű választ barátnőnek. Erre az egy szóra azonban a könnyeim megint utat törtek magunknak.
- Mi van vele? – nézett rám Sarah riadtan. Átadtam neki a borítékot, ő kinyitotta és megnézte a tartalmát. Először nem szólt semmit, csak mélyeket lélegzett. – Azt hiszem, ha legközelebb találkozok ezzel a szőkével meg fogom ütni!
- Akkor már ketten vagyunk… - hangzott tőlem a halk válasz. Ezen mind a kettőnknek egy apró mosolyra húzódott a szája.
- Bella, kérlek, ne gondolj semmi rosszra…
- Tisztában vagy vele, hogy mi ketten Sebbel nem ismerjük egymást olyan rég óta, de én elhittem, hogy valami kialakult kettőnk között. Valami bizalmas, valami megfoghatatlan… Te mire gondolnál, ha kapnál egy ilyen levelet, amibe csak ennyi van írva ’Sajnálom’???
- Bella… ne gondolj bele többet, mint ami valójában…
- Igen, igazad van. Elkövettem ezt a hatalmas hibát, hogy én ebbe az egészbe sokkal több mindent gondoltam bele, mint ami igazából. Naiv, buta liba voltam. Pátyolgattam a lelkét, vigyáztam rá… szerettem… igen sokkal több mindent gondoltam bele, mint ami valójában történt… - hergeltem fel magamat. A sírásom, a fájdalmam, már inkább saját magam ellen irányult. Hogy lehettem ekkorra hülye?
- De Bella… biztos van rá megfelelő magyarázata…
- Sarah! Nekem ebből elegem van, és nem vagyok kíváncsi a magyarázatára… és ha megbocsátasz, szeretnék egyedül lenni… - bólintott, majd halkan elhagyta a szobámat, ezzel magamra maradtam a fájdalmammal, és a gondolataimmal…
Remény a boldogságra 10. fejezet
Reggel az ágy mellettem üres volt. Először meglepődtem, de úgy gondoltam biztos valami dolga akadt, így nem akadtam fenn túlzottan a dolgon. Elvégeztem reggeli teendőimet, és elindultam le, reggelizni. A büfében csak néhányan lézengtek, s nyugodtan el tudtam fogyasztani a reggelimet.
A délelőtt a lányokkal megbeszéléseket tartottunk a következő futammal kapcsolatban, ugyanis számítani kell egy-két változtatásra a Home belsejének a kialakításában, így ezeket kellett megvitatni, és természetesen a beosztás is szóba került.
A délelőtt nagyon gyorsan eltelt, az ebédet a lányok társaságában töltöttem, de sokszor eszembe jutott a szőke németem… Vajon merre lehet?
Evés után úgy döntöttem, hogy felkutatom, mert gyanús volt nekem ez a nagy csend, hogy egész délelőtt nem jelentkezett. Bíztam benne, hogy nem fordult megint valami miatt magába, s kuksol egy sarokban egyedül. Elindultam a kondiba, hogy megnézzem a németemet edzés közben. A kondiba azonban nem volt, így a szimulátor-szobába mentem, de ott sem látta senki. Így a szobája felé vettem az irányt…
Az ajtaja előtt állva, azon gondolkodtam, hogy jó ötlet volt-e egyáltalán idejönni, mi van, ha nem is akar látni, vagy szeretne egyedül lenni, hogy ne zargassa senki. Azon morfondíroztam, hogy előbb beszéljek Tommival, és azután menjek be, vagy ne kerülgessem a forró kását…
Úgy döntöttem, ha már úgyis itt vagyok, akkor inkább megnézem és megpróbálok belé valami életet lehetni, ha nagyon padlón van. Ha nem megy, akkor meg Tommit hívom segítségnek.
A kilincset egy könnyed mozdulattal le tudtam nyomni, azonban a szobában sötétség fogadott. A függönyök azonban néhány helyen átengedték a kinti világosságot, így nem estem el semmiben, amíg odamentem és elhúztam őket. A szoba feltűnően üres volt. Nem voltak sehol szanaszét ruhák, overallok, cipők… nagyon gyanús volt nekem ez az egész, mintha itt nem lakna senki.
Az asztalához léptem itt sem volt a laptopja, az igazolványai, a mobiltöltője. Csak egy boríték volt ’Bella’ felirattal. Remegő kézzel bontottam fel, mintha a halálos ítéletemet írták volna meg ebben a levélben. A szívem nagyon gyorsan és hangosan vert a mellkasomban. Remegő kézzel vettem ki a levelet a borítékból, és hajtottam szét. A papíron csak egyetlen szócska volt, mégis ennek olvasása után a könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek végig az arcomon. Újra és újra elolvastam ezt az egy szót, hátha valamit félreértettem, mégsem látok jól, de a valóság fájdalma befészkelte magát az elmémbe… Néztem a levelet és minden ekkor kattant a helyére. A tegnap este elhangzott párbeszéd, aminek én nem tulajdonítottan nagy jelentőséget, de kellett volna. Már nem tudom megváltoztatni a dolgokat…
A délelőtt a lányokkal megbeszéléseket tartottunk a következő futammal kapcsolatban, ugyanis számítani kell egy-két változtatásra a Home belsejének a kialakításában, így ezeket kellett megvitatni, és természetesen a beosztás is szóba került.
A délelőtt nagyon gyorsan eltelt, az ebédet a lányok társaságában töltöttem, de sokszor eszembe jutott a szőke németem… Vajon merre lehet?
Evés után úgy döntöttem, hogy felkutatom, mert gyanús volt nekem ez a nagy csend, hogy egész délelőtt nem jelentkezett. Bíztam benne, hogy nem fordult megint valami miatt magába, s kuksol egy sarokban egyedül. Elindultam a kondiba, hogy megnézzem a németemet edzés közben. A kondiba azonban nem volt, így a szimulátor-szobába mentem, de ott sem látta senki. Így a szobája felé vettem az irányt…
Az ajtaja előtt állva, azon gondolkodtam, hogy jó ötlet volt-e egyáltalán idejönni, mi van, ha nem is akar látni, vagy szeretne egyedül lenni, hogy ne zargassa senki. Azon morfondíroztam, hogy előbb beszéljek Tommival, és azután menjek be, vagy ne kerülgessem a forró kását…
Úgy döntöttem, ha már úgyis itt vagyok, akkor inkább megnézem és megpróbálok belé valami életet lehetni, ha nagyon padlón van. Ha nem megy, akkor meg Tommit hívom segítségnek.
A kilincset egy könnyed mozdulattal le tudtam nyomni, azonban a szobában sötétség fogadott. A függönyök azonban néhány helyen átengedték a kinti világosságot, így nem estem el semmiben, amíg odamentem és elhúztam őket. A szoba feltűnően üres volt. Nem voltak sehol szanaszét ruhák, overallok, cipők… nagyon gyanús volt nekem ez az egész, mintha itt nem lakna senki.
Az asztalához léptem itt sem volt a laptopja, az igazolványai, a mobiltöltője. Csak egy boríték volt ’Bella’ felirattal. Remegő kézzel bontottam fel, mintha a halálos ítéletemet írták volna meg ebben a levélben. A szívem nagyon gyorsan és hangosan vert a mellkasomban. Remegő kézzel vettem ki a levelet a borítékból, és hajtottam szét. A papíron csak egyetlen szócska volt, mégis ennek olvasása után a könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek végig az arcomon. Újra és újra elolvastam ezt az egy szót, hátha valamit félreértettem, mégsem látok jól, de a valóság fájdalma befészkelte magát az elmémbe… Néztem a levelet és minden ekkor kattant a helyére. A tegnap este elhangzott párbeszéd, aminek én nem tulajdonítottan nagy jelentőséget, de kellett volna. Már nem tudom megváltoztatni a dolgokat…
Utolsó tánc...
December 20-a volt, s mi már egy jó ideje a tárgyalóban ültünk, vagyis páran álltunk, akinek nem jutott ülő alkalmatosság, én ezek közé az emberek közé tartoztam. Szürke és észrevétlen. Mondhatni az asszisztensek segítője, így nekem leülni tilos, és érkezni is utolsónak kell, mégis időben, de mindenki számára észrevétlenül.
Milton Keynesben már mindenki gondolatban a karácsonynál járt. Ki fát díszített, ki a menüt állította össze, ki ajándékötleteken gondolkodott… én inkább azon, hogy most szinte egy hónapom lesz, hogy kezdjek magammal valamit. Lenne hová mennem, de ott nem látnak szívesen…
Sebastian Vettel, az idei év világbajnoka úgy döntött, hogy ma ’ünnepélyes’ keretek között mindenkinek bemutatja a barátnőjét, Hannat. A srác nekem nagyon szimpatikus volt, sőt talán egy kicsit több is… Anna aggódva figyelte a tekintetemet, de egy apró mosollyal válaszoltam neki. Látszott Seben, hogy boldog, vagyis, hogy boldogok. És különben is ki vagyok én, hogy ebbe belerondítsak? Ő talán a második ember a csapatban, aki tudja a nevemet… és még Anna. Még Christiannak, és Adriannak sincs szerintem róla fogalma sem.
Kicsit el voltam kenődve, hogy tehetek én itt bármit, akkor sem fognak észrevenni… de ha kell valami, akkor bezzeg mindenki meg tud találni.
Hála Istennek a megbeszélés nem tartott sokáig. Mindenki elkezdett készülődni, de Christian még összehívta az Utazókat. Így hívják azokat az embereket, akik a Száguldó Cirkusszal tartanak minden versenyre. Gabi, Mark asszisztense intett, hogy nekem most el kell hagynom a termet, és én mindezt készségesen megtettem, habár nem igazán értettem a dolgot, hisz én is utaztam mindig, mégis kiküldtek innen…
Megálltam a nagy átlátszó üvegfalnál és néztem a hóesést. Nekik olyan egyszerű az életük. Nincsenek velük szemben elvárások, nincsenek fájdalmaik… Karácsony lesz… és nekem nincs senkim ezen a hatalmas gyárépületen és az itt dolgozókon kívül. Az apám azt mondta, ha ez az életet választom magamnak, akkor jobb lesz, ha nem is megyek addig haza, míg meg nem jön az eszem. Hiába a húgom az orvosira ment, vele nem tudok versenyezni… nekem csak egy közgazdasági szakközépiskolám van. A családban ő az ász… a tökéletes gyerek… én meg egy selejt… aki mindent rosszul tesz, s rossz döntéseket hoz.
Az anyám meg nem mer ellentmondani az apámnak, így minden döntése előtt fejet hajt. Az elköltözésem napján azért hozzátette, hogy rá fogok jönni, hogy ez az egész nem az én világom, és térden csúszva fogok visszajönni hozzájuk, csak nehogy későn legyen…
A húgom mindig visszaélt azzal, hogy ő a család kedvence, és ezt éreztette is velem, ahol lehetett. Egy valamiben azonban egyezetett az ízlésünk… a Forma 1… mind a ketten imádjuk. Úgy láttam, hogy aznap, amikor bejelentettem, hogy hol kaptam állást, még irigy is volt rám, de megpróbálta apa előtt leplezni mindezt. Szóval ők az én csodálatos családom…
Még mindig a nagy üvegfal előtt álltam és figyeltem, ahogy a hópelyhek táncolnak a szélben. Egyszer csak valaki mögém lépett. Az illata volt, ami magával ragadott engem. A közelsége megnyugtatott. A lelkembe nyugalom költözött, mintha mindig is erre vártam volna.
- Szép, ugye? – szólalt meg a rekedtes hang mögöttem.
- Gyönyörű…
- Mintha táncolnának a szélben… mintha ez lenne az utolsó táncuk…
- Imádom nézni… olyan megnyugtató… - suttogtam. Nem tudtam, miért teszem mindezt, mintha nem akarnám, hogy valaki is meghallja, megfordulni sem akartam, nehogy egy pillanat alatt eltűnjön a varázs, s rájövök, hogy egyedül vagyok, vagy olyan ember áll mögöttem, aki nem kedves a szívemnek…
- Van benne valami mesebeli…
- Valami varázslatos…
Hallottam, hogy a tárgyaló ajtaja kinyílt és többen kilépnek rajta. Nem mozdultam, láthatatlan akartam lenni mindenki számára, mint egy szobor, amely az előtér ’tartozéka’. Habár nagyon is furdalt a kíváncsiság, hogy ki lehetett a titokzatos idegen. Nagyon lassan megfordultam. Láttam, hogy páran körbeveszik Sebastiant, s elindulnak kifelé. Az utolsó pillanatban egy sapkás srác visszanézett. Tudtam, hogy ő volt az… egyszerűen éreztem… A szívem hatalmasat dobbant, ahogy a jégkék szempárral összekapcsolódott a tekintetünk… rám mosolygott…
Milton Keynesben már mindenki gondolatban a karácsonynál járt. Ki fát díszített, ki a menüt állította össze, ki ajándékötleteken gondolkodott… én inkább azon, hogy most szinte egy hónapom lesz, hogy kezdjek magammal valamit. Lenne hová mennem, de ott nem látnak szívesen…
Sebastian Vettel, az idei év világbajnoka úgy döntött, hogy ma ’ünnepélyes’ keretek között mindenkinek bemutatja a barátnőjét, Hannat. A srác nekem nagyon szimpatikus volt, sőt talán egy kicsit több is… Anna aggódva figyelte a tekintetemet, de egy apró mosollyal válaszoltam neki. Látszott Seben, hogy boldog, vagyis, hogy boldogok. És különben is ki vagyok én, hogy ebbe belerondítsak? Ő talán a második ember a csapatban, aki tudja a nevemet… és még Anna. Még Christiannak, és Adriannak sincs szerintem róla fogalma sem.
Kicsit el voltam kenődve, hogy tehetek én itt bármit, akkor sem fognak észrevenni… de ha kell valami, akkor bezzeg mindenki meg tud találni.
Hála Istennek a megbeszélés nem tartott sokáig. Mindenki elkezdett készülődni, de Christian még összehívta az Utazókat. Így hívják azokat az embereket, akik a Száguldó Cirkusszal tartanak minden versenyre. Gabi, Mark asszisztense intett, hogy nekem most el kell hagynom a termet, és én mindezt készségesen megtettem, habár nem igazán értettem a dolgot, hisz én is utaztam mindig, mégis kiküldtek innen…
Megálltam a nagy átlátszó üvegfalnál és néztem a hóesést. Nekik olyan egyszerű az életük. Nincsenek velük szemben elvárások, nincsenek fájdalmaik… Karácsony lesz… és nekem nincs senkim ezen a hatalmas gyárépületen és az itt dolgozókon kívül. Az apám azt mondta, ha ez az életet választom magamnak, akkor jobb lesz, ha nem is megyek addig haza, míg meg nem jön az eszem. Hiába a húgom az orvosira ment, vele nem tudok versenyezni… nekem csak egy közgazdasági szakközépiskolám van. A családban ő az ász… a tökéletes gyerek… én meg egy selejt… aki mindent rosszul tesz, s rossz döntéseket hoz.
Az anyám meg nem mer ellentmondani az apámnak, így minden döntése előtt fejet hajt. Az elköltözésem napján azért hozzátette, hogy rá fogok jönni, hogy ez az egész nem az én világom, és térden csúszva fogok visszajönni hozzájuk, csak nehogy későn legyen…
A húgom mindig visszaélt azzal, hogy ő a család kedvence, és ezt éreztette is velem, ahol lehetett. Egy valamiben azonban egyezetett az ízlésünk… a Forma 1… mind a ketten imádjuk. Úgy láttam, hogy aznap, amikor bejelentettem, hogy hol kaptam állást, még irigy is volt rám, de megpróbálta apa előtt leplezni mindezt. Szóval ők az én csodálatos családom…
Még mindig a nagy üvegfal előtt álltam és figyeltem, ahogy a hópelyhek táncolnak a szélben. Egyszer csak valaki mögém lépett. Az illata volt, ami magával ragadott engem. A közelsége megnyugtatott. A lelkembe nyugalom költözött, mintha mindig is erre vártam volna.
- Szép, ugye? – szólalt meg a rekedtes hang mögöttem.
- Gyönyörű…
- Mintha táncolnának a szélben… mintha ez lenne az utolsó táncuk…
- Imádom nézni… olyan megnyugtató… - suttogtam. Nem tudtam, miért teszem mindezt, mintha nem akarnám, hogy valaki is meghallja, megfordulni sem akartam, nehogy egy pillanat alatt eltűnjön a varázs, s rájövök, hogy egyedül vagyok, vagy olyan ember áll mögöttem, aki nem kedves a szívemnek…
- Van benne valami mesebeli…
- Valami varázslatos…
Hallottam, hogy a tárgyaló ajtaja kinyílt és többen kilépnek rajta. Nem mozdultam, láthatatlan akartam lenni mindenki számára, mint egy szobor, amely az előtér ’tartozéka’. Habár nagyon is furdalt a kíváncsiság, hogy ki lehetett a titokzatos idegen. Nagyon lassan megfordultam. Láttam, hogy páran körbeveszik Sebastiant, s elindulnak kifelé. Az utolsó pillanatban egy sapkás srác visszanézett. Tudtam, hogy ő volt az… egyszerűen éreztem… A szívem hatalmasat dobbant, ahogy a jégkék szempárral összekapcsolódott a tekintetünk… rám mosolygott…
2010. november 6., szombat
Remény a boldogságra 9. fejezet
Másnap reggel boldogan ébredtem, és még boldogabb voltam, amikor a pillantásom a mellettem békésen alvó Sebre kúszott. Olyan szép volt a tegnapi nap… az uszodában történtek, és az este is…
Tegnap este már félig Álomországban jártam, amikor kopogást hallottam. Álmos képpel nyitottam ajtót, és azzal a lendülettel ’vendégemtől’ kaptam egy csókot. Seb volt az, és könyörgő szemekkel kérte, hogy had aludjon nálam, mert szerinte az épületnek itt sokkal jobb a fekvése, és aludni is pihentetőbb itt. Természetesen ezt mind komoly képpel közölte, én meg bedurciztam, hogy ha szeretné, szobát is cserélhetünk, az ő nyugodt alvásáért mindent. Majd miután észrevette, hogy megsértődtem, azonnal hozzátette, hogy főképp miattam jött… kibékített pár szenvedélyes csókkal…
Már nem csak azt hiszem, hanem tudom, hogy a fejem búbjáig beleszerettem ebbe a szőke németbe. Kedves, aranyos, nyíltszívű… és az sem hanyagolható szempont, hogy jóképű, és a teste… tegnap az uszodába, és este is nem győztem legeltetni rajta a tekintetemet… teljes olvadás…
A szemem az órára kúszott, és láttam, hogy fél nyolc van, ideje felkelni, ha reggelizni is szeretnénk még a 10 órás megbeszélés előtt. Kicsit tartottam a délelőttől. Tudtam, hogy Sebnek a Törökországban történtek kényes témának számítanak… a sajtó azóta is rajta köszörüli a nyelvét, jó pár pilóta-társával egyetemben. Legalább így derül ki, hogy melyik milyen ember valójában.
Tisztában vagyok vele, hogy fél a mai naptól. Fél, hogy azok az emberek, akiket szeret, és a barátainak tart, őt fogják a vasárnap történtekért hibáztatni… és ellene fordulnak.
És ott van Mark is… ha nem ismered, azt gondolod róla, hogy egy teljesen normális fazon… de, ha eltöltesz vele egy kis időt, akkor kiderül, hogy egy önző ember, akinek csak a saját önös érdekei számítanak. Neki az lenne az ideális, ha Seb kerülne ki ’vesztesen’, és nyugodtan sütögethetné a pecsenyéjét tovább…
- Seb… - simogattam meg az arcát – Ébresztő… - simogattam tovább.
- Neeeeeeee… Bella… aludjunk még… nem akarok felkelni… - takarta be a fejét.
- Oké, de én rendbe szedem magam, és… - de nem tudtam befejezni, mert visszahúzott maga mellé az ágyba.
- Nem mész te sehova… - húzott közel magához, s megcsókolt.
Természetesen a vége az lett, hogy majdnem elkéstünk a megbeszélésről. A csoport-terápiáról semmi jót nem tudok mondani. Mindenki a saját igazát hajtotta, vagyis inkább mindenki megpróbálta a másikat túlkiabálni. Seb meg csak ült a helyén lehajtott fejjel, és az asztallapot fixírozta. Nem értettem miért egyezik bele csendesen mindenbe. Helmut Marko volt az, aki a legjobban kiállt érte…
Egész nap nem láttam Őt. Guil szerint lenn edzett Tommival, így legalább levezeti a fölös energiáit. Én ebben valahogy nem bízok… annyira magába van fordulva…
Este lefekvéskor sem szólt sokat:
- Jó éjt Bella – bújt szorosan mellém.
- Jó éjt Seb – pusziltam meg.
- Köszönöm, hogy vagy nekem.
- Szívesen… én köszönöm…- bújtam oda hozzá.
- Ne tedd… nem szabad… nem fogod mindig ezt gondolni… - akkor még nem tudtam, miről beszél…
Tegnap este már félig Álomországban jártam, amikor kopogást hallottam. Álmos képpel nyitottam ajtót, és azzal a lendülettel ’vendégemtől’ kaptam egy csókot. Seb volt az, és könyörgő szemekkel kérte, hogy had aludjon nálam, mert szerinte az épületnek itt sokkal jobb a fekvése, és aludni is pihentetőbb itt. Természetesen ezt mind komoly képpel közölte, én meg bedurciztam, hogy ha szeretné, szobát is cserélhetünk, az ő nyugodt alvásáért mindent. Majd miután észrevette, hogy megsértődtem, azonnal hozzátette, hogy főképp miattam jött… kibékített pár szenvedélyes csókkal…
Már nem csak azt hiszem, hanem tudom, hogy a fejem búbjáig beleszerettem ebbe a szőke németbe. Kedves, aranyos, nyíltszívű… és az sem hanyagolható szempont, hogy jóképű, és a teste… tegnap az uszodába, és este is nem győztem legeltetni rajta a tekintetemet… teljes olvadás…
A szemem az órára kúszott, és láttam, hogy fél nyolc van, ideje felkelni, ha reggelizni is szeretnénk még a 10 órás megbeszélés előtt. Kicsit tartottam a délelőttől. Tudtam, hogy Sebnek a Törökországban történtek kényes témának számítanak… a sajtó azóta is rajta köszörüli a nyelvét, jó pár pilóta-társával egyetemben. Legalább így derül ki, hogy melyik milyen ember valójában.
Tisztában vagyok vele, hogy fél a mai naptól. Fél, hogy azok az emberek, akiket szeret, és a barátainak tart, őt fogják a vasárnap történtekért hibáztatni… és ellene fordulnak.
És ott van Mark is… ha nem ismered, azt gondolod róla, hogy egy teljesen normális fazon… de, ha eltöltesz vele egy kis időt, akkor kiderül, hogy egy önző ember, akinek csak a saját önös érdekei számítanak. Neki az lenne az ideális, ha Seb kerülne ki ’vesztesen’, és nyugodtan sütögethetné a pecsenyéjét tovább…
- Seb… - simogattam meg az arcát – Ébresztő… - simogattam tovább.
- Neeeeeeee… Bella… aludjunk még… nem akarok felkelni… - takarta be a fejét.
- Oké, de én rendbe szedem magam, és… - de nem tudtam befejezni, mert visszahúzott maga mellé az ágyba.
- Nem mész te sehova… - húzott közel magához, s megcsókolt.
Természetesen a vége az lett, hogy majdnem elkéstünk a megbeszélésről. A csoport-terápiáról semmi jót nem tudok mondani. Mindenki a saját igazát hajtotta, vagyis inkább mindenki megpróbálta a másikat túlkiabálni. Seb meg csak ült a helyén lehajtott fejjel, és az asztallapot fixírozta. Nem értettem miért egyezik bele csendesen mindenbe. Helmut Marko volt az, aki a legjobban kiállt érte…
Egész nap nem láttam Őt. Guil szerint lenn edzett Tommival, így legalább levezeti a fölös energiáit. Én ebben valahogy nem bízok… annyira magába van fordulva…
Este lefekvéskor sem szólt sokat:
- Jó éjt Bella – bújt szorosan mellém.
- Jó éjt Seb – pusziltam meg.
- Köszönöm, hogy vagy nekem.
- Szívesen… én köszönöm…- bújtam oda hozzá.
- Ne tedd… nem szabad… nem fogod mindig ezt gondolni… - akkor még nem tudtam, miről beszél…
2010. november 1., hétfő
Utolsó esély
Alofunnak és Noncsinak...
Fél éve Raquel bejelentette, hogy neki többre van szüksége, mint amit én tudok neki adni, így fogta az összes cuccát, és elhagyott. Két hónapra rá kimondták a válást. Nem kért, nem követelt semmit. Nem kellett neki semmi, főleg nem én…
Fájt, borzasztóan fájt. Amikor azt hiszed, minden a legnagyobb rendben van körülötted, amikor minden tökéletesen működik, minden összevág, akkor omlik szét egy csapásra a világ. Természetesen az óta sok képet láttam róla, és azt is tudom, hogy boldog, és van már komoly kapcsolata.
Én pedig… ha azt mondom képtelen vagyok ezen az egészen túllépni, akkor hazudok, de valahogy mégsem sikerül. Nem is az a baj, hogy ő elhagyott, vagyis de, csak mégis… az érzés, hogy valakihez haza jössz, valaki vár, és bárhol vagy ebben a nagyvilágban tudod, hogy szeret…
A napjaim nagyon egyhangúan telnek, ha épp nem utazom a Száguldó Cirkusszal. Reggel elmegyek futni. Van egy kutyám Jake, egy németjuhász kutyus. Kimitől kaptam, hogy ne legyek annyira magányos. Neki könnyű ott van Noncsi, aki minden szempontból rendbe tette az életét. Azóta nincsenek éjszakai orgiák, örökös piálás… az öreg Kimi megváltozott, és egy hónapja bejelentették, hogy jön a trónörökös. A finn jégharcos azóta két méterrel a föld felett lebeg. Neki legalább összejött. És ott vannak a többiek… Seb és Liz, már össze is bútoroztak; Rob és Stella, hatalmas szerelemben vannak, a lengyel nem is lát tovább csak az orráig… Mindenkinek van valakije… mindenki boldog, csak én nem…
Délelőttönként szoktam még gyúrni az edzőteremben, majd kaja, aztán az egész kezdődik elölről. Már a szüleim is ki vannak akadva, hogy nem megyek sehova, így mit hiszek, majd a boldogság bekopog az ajtón? Mindenért küzdeni kell… az életben semmit nem adnak ingyen… Most komolyan nekem mondják? Tisztában vagyok én ezzel magam is… de tenni érte nagyon nehéz…
A nappaliban fekszem épp a kanapémon, mellettem egy rég kiolvasott újság fekszik. Unatkozom. Odakinn épp most tavaszodik, és én mégsem kérek belőle. Bevonultam a csigaházamba, és nem akarok kijönni onnan, senki kedvéért sem.
Jake lökdösi a kezem, tehát menni kell nincs mese… a szükség nagyúr. Egy új parkot vettünk célba, nemrég építették meg. Vittem frízbit, meg egy kis vizet is. A parkba érve hálát adtam, hogy nincsenek sokan, így talán senki sem ismer fel, és nyugodt délutánunk lesz. Egy nagyobb dobásnál a frizbi is, és Jake is eltűnt a látómezőmből, ugyanis sok fa és bokor volt itt.
- Jake! Jake! Hol vagy? – kiabáltam. – Jake, gyere ide…
De nem jött elő, így kénytelen voltam megkeresni őt. Mindig is okos kutya volt, az első szóra jött, nem értem, hogy most mi van vele. A bokrok közt sétálva aztán megláttam őt, de nem volt egyedül… majdnem felnevettem… még a kutyámnak is előbb sikerül becsajoznia, mint nekem.
- Jake… - fordult azonnal felém a kutya. – Csajozunk? – nevettem, majd simogattam meg, látszott, hogy nagy hatást tett rá szíve hölgye. – Hát te ki vagy? – fordultam a másik kutya felé.
- Kate a neve… - hallottam meg egy bársonyos hangot mögöttem. – Úgy látom elcsavarta a kutyád a fejét… se hall, se lát… - nevetett.
Felé fordultam… egy pillanatra alig kaptam levegőt. Teljesen lenyűgözött a szépsége… a szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban, a tenyerem izzadt, melegség járta át az egész testemet…
- Az enyém is így van vele… - nevettem zavartan.
- Akkor talán nem is kellene zavarnunk őket. Van itt egy jó kis hot-dogos… én éhes vagyok. Velem tartasz? – nézett rám azokkal a gyönyörű zöld szemeivel.
- Nagyon szívesen… - mosolyogtam vissza. Azt hiszem a sors megkönyörült rajtam, és kaptam még egy esélyt. Egy esélyt, hogy boldog legyek… Egy utolsó esélyt…
- Carla vagyok… - nézett rám.
- Fernando…
Fél éve Raquel bejelentette, hogy neki többre van szüksége, mint amit én tudok neki adni, így fogta az összes cuccát, és elhagyott. Két hónapra rá kimondták a válást. Nem kért, nem követelt semmit. Nem kellett neki semmi, főleg nem én…
Fájt, borzasztóan fájt. Amikor azt hiszed, minden a legnagyobb rendben van körülötted, amikor minden tökéletesen működik, minden összevág, akkor omlik szét egy csapásra a világ. Természetesen az óta sok képet láttam róla, és azt is tudom, hogy boldog, és van már komoly kapcsolata.
Én pedig… ha azt mondom képtelen vagyok ezen az egészen túllépni, akkor hazudok, de valahogy mégsem sikerül. Nem is az a baj, hogy ő elhagyott, vagyis de, csak mégis… az érzés, hogy valakihez haza jössz, valaki vár, és bárhol vagy ebben a nagyvilágban tudod, hogy szeret…
A napjaim nagyon egyhangúan telnek, ha épp nem utazom a Száguldó Cirkusszal. Reggel elmegyek futni. Van egy kutyám Jake, egy németjuhász kutyus. Kimitől kaptam, hogy ne legyek annyira magányos. Neki könnyű ott van Noncsi, aki minden szempontból rendbe tette az életét. Azóta nincsenek éjszakai orgiák, örökös piálás… az öreg Kimi megváltozott, és egy hónapja bejelentették, hogy jön a trónörökös. A finn jégharcos azóta két méterrel a föld felett lebeg. Neki legalább összejött. És ott vannak a többiek… Seb és Liz, már össze is bútoroztak; Rob és Stella, hatalmas szerelemben vannak, a lengyel nem is lát tovább csak az orráig… Mindenkinek van valakije… mindenki boldog, csak én nem…
Délelőttönként szoktam még gyúrni az edzőteremben, majd kaja, aztán az egész kezdődik elölről. Már a szüleim is ki vannak akadva, hogy nem megyek sehova, így mit hiszek, majd a boldogság bekopog az ajtón? Mindenért küzdeni kell… az életben semmit nem adnak ingyen… Most komolyan nekem mondják? Tisztában vagyok én ezzel magam is… de tenni érte nagyon nehéz…
A nappaliban fekszem épp a kanapémon, mellettem egy rég kiolvasott újság fekszik. Unatkozom. Odakinn épp most tavaszodik, és én mégsem kérek belőle. Bevonultam a csigaházamba, és nem akarok kijönni onnan, senki kedvéért sem.
Jake lökdösi a kezem, tehát menni kell nincs mese… a szükség nagyúr. Egy új parkot vettünk célba, nemrég építették meg. Vittem frízbit, meg egy kis vizet is. A parkba érve hálát adtam, hogy nincsenek sokan, így talán senki sem ismer fel, és nyugodt délutánunk lesz. Egy nagyobb dobásnál a frizbi is, és Jake is eltűnt a látómezőmből, ugyanis sok fa és bokor volt itt.
- Jake! Jake! Hol vagy? – kiabáltam. – Jake, gyere ide…
De nem jött elő, így kénytelen voltam megkeresni őt. Mindig is okos kutya volt, az első szóra jött, nem értem, hogy most mi van vele. A bokrok közt sétálva aztán megláttam őt, de nem volt egyedül… majdnem felnevettem… még a kutyámnak is előbb sikerül becsajoznia, mint nekem.
- Jake… - fordult azonnal felém a kutya. – Csajozunk? – nevettem, majd simogattam meg, látszott, hogy nagy hatást tett rá szíve hölgye. – Hát te ki vagy? – fordultam a másik kutya felé.
- Kate a neve… - hallottam meg egy bársonyos hangot mögöttem. – Úgy látom elcsavarta a kutyád a fejét… se hall, se lát… - nevetett.
Felé fordultam… egy pillanatra alig kaptam levegőt. Teljesen lenyűgözött a szépsége… a szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban, a tenyerem izzadt, melegség járta át az egész testemet…
- Az enyém is így van vele… - nevettem zavartan.
- Akkor talán nem is kellene zavarnunk őket. Van itt egy jó kis hot-dogos… én éhes vagyok. Velem tartasz? – nézett rám azokkal a gyönyörű zöld szemeivel.
- Nagyon szívesen… - mosolyogtam vissza. Azt hiszem a sors megkönyörült rajtam, és kaptam még egy esélyt. Egy esélyt, hogy boldog legyek… Egy utolsó esélyt…
- Carla vagyok… - nézett rám.
- Fernando…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)