Sorsfordító találkozás

16. rész

Az egyik pillanatban még Adriannal egyeztettünk, a következőben meg Heikki, Vanda és Britta robbant be az irodába sűrű elnézéseket kéregetve, majd Adrian egyszer csak távozott. Kapkodtam a fejem, nem igazán értettem, hogy körülöttem mi is történik.

- Ellie, beszélnünk kell! – néz rám komolyan a finn – Sebastianról van szó.

- Mi? – ijedtem meg – Baj van? Beteg? Hol van most? – kapkodom a fejem hármójuk között.

- A pihenőjében – válaszol a lány – de olyan, mint egy zombi. Rocky azt mondta, hogy nem akar rajthoz állni.

- Micsoda? – lepődök meg teljesen, az állam majdnem a földet veri.

- Igen – bólogatott sűrűn az edző – teljesen magába van zuhanva. Csak ül a kanapén, és néz ki a fejéből, pedig helyette egyeztetnie kellene Rockyval, át kellene még gyúrnom, de Ő nem kér egyikből se.

- És én most mit tudok tenni? – néztem rájuk tanácstalanul.

- Beszélned kell vele! – szól közbe azonnal barátnőm, és ragad karon – Most! – s húzni kezdett ki az irodából végig a folyosón, míg egy ajtónál meg nem álltunk, amin az Ő képe van.

- Mit mondjak neki? – néztem rájuk kétségbeesetten.

- Mondjuk azt, amiről este beszéltünk. – mosolygott rám bíztatóan Vanda – Önts bele lelket, bíztasd. Rád van most szüksége, ne hagyd cserben. – mielőtt bármit is szólhattam volna kinyitotta az ajtót, és belökött rajta, majd ránk zárta azt.

Zavartan néztem körbe fogalmam sem volt róla, hogy mit kellene neki mondanom. Ott feküdt a kanapén, nekem háttal. Lassú léptekkel mentem oda, s akkor vettem észre, hogy a fülhallgató a fején van, ezért sem hallhatta a „nagy” belépőmet. Szemei csukva, s abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán fenn van. A kezemmel óvatosan megérintettem az övét. Szemeit azonnal kipattantak, s a kék szemeit rám szegezte. A fejéről azonnal lekapta a fülhallgatót, s felült.

- Ellie… - nézett döbbenten rám.

- Szia. – mosolyogtam megszeppenten – Csak gondoltam megnézlek, mert… ma még nem is találkoztunk. – húzogattam zavartan a vállaimat.

- El se tudod hinni, hogy mennyire örülök neked. – pattant fel, és elém állt.

- Csodálkoztam is, hogy itt talállak téged. – néztem körbe.

- Csak relaxáltam, készültem a futamra. – felelte csendesen.

- Biztos? – néztem a szemébe, s egy lépést tettem felé.

- Igen… - felelte halkan, majd visszaült a kanapéra.

- Mi történt? – ültem le mellé, s Ő azonnal megfogta a kezemet.

- Én sem tudom… fogalmam sincs, hogy mi történik velem, és ez nagyon megijeszt. – suttogta, s figyelnem kellett, hogy meg is halljam.

- Tudok neked valamiben segíteni? – néztem rá, szinte szuggeráltam mire rám emelte tekintetét, mely zavartságot tükrözött.

- Ha velem vagy az épp elég… - ölelt magához, s a lepkék ismét életre keltek a gyomromban.

Végig mellette voltam, csendben meghúzódva a háttérben. Láttam rajta, hogy ez a hétvége nem az igazi lesz. Helmut is egy bíztató mosolyt küldött felém, ahogy mellé álltam, miközben Sebastian még Rockyval és Timmel egyeztetett.

Ellépett tőlük, majd egy pillanatra rám nézett és a hátsó részbe ment, ahová nem követheti már a kamera. Heikki is engem bámult, így tudtam, hogy utána kell most mennem. Nem tévedtem, már várt rám. A szemei már valamennyivel több elszántságot tükröztek, mint amikor beléptem hozzá a pihenőjébe.

- Ellie… - lépett közel hozzám, és azonnal a karjaiba zárt.

- Nagyon ügyes legyél. – suttogtam a fülébe.

- Tudod, hogy mindez nem csak rajtam múlik. – mormolta a fülembe, miközben nem engedett el egy pillanatra sem, sőt, egyre-jobban szorított magához.

- Ígérd meg… - váltam el tőle, ahogy a szemébe nézhessek – ígérd meg, hogy nagyon vigyázol magadra, és hazajössz.

- Neked bármit. – mosolygott rám, a mai nap először – Velem töltöd a nyarat?

- Ha még mindig ragaszkodsz hozzá… akkor igen… - válaszoltam szégyenlősen.

- Semmire sem vágyom most, csak veled lenni…

***

Izgultam, de nagyon. Tisztában voltam vele, hogy a szüleivel való megismerkedésem nem igazán sikerült a legjobban, s fogalmam sem volt arról, hogy valójában mit is gondolhatnak rólam. Az ablakból figyeltem az elsuhanó felhőket, miközben Sebastian mellettem a vállamra borulva békésen aludt, miközben a kezemet fogta.

Csak egy pillanatra jutott eszembe a mai verseny, ahol a harmadik lett. Minden kötelező kör után Christian és Adrian nyugodt szívvel engedtek el mindketten, s még a magángépet is rendelkezésünkre bocsátották.

Este volt, mire Mannheimba értünk. Csomagjainkat magunkhoz véve indultam el Sebastian utána a parkoló felé. Megtorpantam, amikor Apukáját ölelte magához. Nem akartam megszakítani ezt a pillanatot, hisz oly családias volt, belsőséges. Egy röpke másodpercig az enyém jutott eszembe, s a torkom elszorult.

- Apa, Ellie is itt van… - fordultak mindketten felém, s ez kizökkentett a gondolataim közül.

- Örülök, hogy eljöttél hozzánk. – mosolygott rám.

- Nagyon köszönöm a meghívást Uram. – szorongattam a bőröndöm fogantyúját.

- Szólíts csak Norbertnak, s tegezz nyugodtan. – kacsintott rám, s ez oly ismerős volt nekem.

Sebastian bepakolta a bőröndöket, s lassan elindultunk. Én hátra ültem, s próbáltam magam összeszedni, a találkozásig. Norbert nagyon kedves volt velem, s csak bízhattam abban, hogy a többiek is ennyire kedvesen fogadnak majd…

Vágyaink boldogsága

7. rész

Már az első héten észrevettem, hogy kerül, ugyanakkor, mikor egy légtérben voltunk mindig magamon éreztem a pillantását. Egyáltalán nem értettem Őt. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a dolgot, de tekintve, hogy egy csapatban dolgozunk, és a munkánk egy része bizony erősen függ egymástól elkerülhetetlen a személyes találkozás, és az, hogy váltsunk akár egy-két szót.

A nagy tárgyalóban ültem, és a dolgaimat rendszereztem, ugyanakkor a sajtóval kellett időpontokat egyeztetnem. Élveztem a munkámat, hiszen úgy éreztem, hogy végre ismét élek. Christiannak nagyon könyörögnie sem kellett, ismét visszatértem az utazók közé a legnagyobb örömére. Helmut teljes mellszélességgel támogatta mindezt.

Halk kopogás zavart meg, majd Helmut lépett be egy mappával a kezében, gondterhelt arccal.

- Zavarhatlak? – néz rám kíváncsian.

- Gyere csak nyugodtan. – invitálom be, és teszem le a papírjaimat, majd mentek a szövegszerkesztőben.

- Beszélünk, kellene. – ült le, s a hangja nagyon hivatalosan csengett.

- Mond csak, miben tudok segíteni. – veszem elő én is komolyabbik énemet.

- Nem kertelek, Sebastianról van szó. – bökte ki egyből, míg én csak nagy szemekkel néztem rá, s vártam, hogy folytassa – Vagyis, ez így nem a legjobb megfogalmazás, mert rólad és róla van szó.

- Azt hiszem, most már tényleg elmondhatom, hogy egyáltalán nem értem, hogy miről akarsz velem beszélni. – kerekedtek ki véleményem szerint hatalmasra a szemeim.

- Tudom, hogy semmi közöm hozzá, és nem is akarok beleszólni az életetekbe, hiszen felnőttek vagytok… de! – mutatja fel az ujját. – Nem értelek benneteket. Annak idején szét sem lehetett robbantani titeket. Véd és dac szövetségben voltatok. Annyi, de annyi gödröt megéltetek együtt, és annyi magasságot. Mindig ott voltatok egymásnak… most meg ez van. Vagyis, semmi sincs. Mi történt? – néz rám kíváncsian.

- Látod Helmut… akkor már ketten vagyunk. – vág meglepődött arcot – Én sem értem, hogy mi történt. Nem értek semmit. Igaz, hogy én választottam a sorsomat, én döntöttem a saját utamról, de azt hittem, hogy Ő majd támogatni fog. Azt hittem, hogy a barátom történjék bármi. Mellettem lesz, ha kell, jól fejbe kólint, ha kell, fogja a kezem. Én megtettem, Ő azonban cserbenhagyott… - öntöttem ki a szívemet neki.

- Na jó, akkor én most nem igazán értem, hogy miről beszélünk. – zavarodott meg egy pillanatra, de azonnal rendezte a vonásait – Őszinte leszek, beszéltem vele is. – még a lélegzetem is megállt egy pillanatra – Elmondta, hogy te nem voltál rá kíváncsi.

- Ez nem igaz! – emeltem meg azonnal a hangomat. – Ő nem válaszolt egy levelemre sem! Nem írt vissza! Nem hívott!

- Annie… Ő ugyanezt mondta. Hogy írt neked sokat, többször, de te nem válaszoltál. Hívott de nem vetted fel, és nem hívtad soha vissza. – magyarázta türelmesen, én meg azon kaptam magam, hogy fel, s alá mászkálok, és idegességembe egyre szaporábban vettem a levegőt.

- Ez lehetetlen! – mentem azonnal a géphez, majd a levelezőrendszerbe léptem be – Nézd meg! – fordítottam felé a monitort – Én írtam neki, de még vissza se jelzett, hogy elolvasta volna. – a kezem remegett az egéren, annyira ideges voltam.

- Ezt mielőbb tisztázni kell, hogy mi történt! – néz rám elszálltan, s mire bármit is szólhatnék megragadta a kezemet, majd húzni kezdett maga után.

- Helmut én nem gondolom azt, hogy ez jó ötlet. – próbáltam meg kiszabadítani a fogságba esett testrészemet, mialatt száguldottunk végig a folyosón.

- Én meg úgy gondolom, hogy ezt most kell tisztázni! – állt meg majd rám nézett, és benyitott egy irodába – Ne haragudj Guill, de ez most életbevágó! – szólt tekintélyparancsoló hangon, én meg ott álltam az osztrák mellett teljesen leforrázva. Ő engem nézett, én meg Őt. Arra eszméltem fel, hogy hárman maradtunk az irodába. – Gyere - húzott oda a számítógéphez ismét – lépj be, és mutasd meg, amit nekem az előbb.

- Mi ez az egész Helmut? – szólalt végre meg Ő.

- Most minden kérdésedre választ kapsz! Elegem van belőletek. Olyanok vagytok, mint a durcás óvodások, miközben csak le kéne ülni, megbeszélni a sérelmeket! – osztott minket én meg egyre kisebbre húztam magam össze a széken mivel valahol mélyen tudtam, hogy igaza van – Gyere ide Sebastian, és nézd meg ezt! – bökött a képernyőre.

- Ez mi? Kinek a levelezőrendszere ez? – néz ránk felváltva.

- Az enyém… - suttogtam, és félve néztem rá.

- Te… ez a rengeteg levél… Te írtál nekem? – néz rám teljesen lesokkolva.

- Igen… - suttogtam, és a gombóc egyre-jobban nőni kezdett a torkomba – de te soha nem válaszoltál. Még azt sem, hogy egyáltalán elolvastad volna őket… - éreztem, hogy az első könnycseppem lefolyt az arcomon, de Ő azonnal az egyik laptophoz ment, és pötyögött rajta valamit, majd pár pillanat múlva felém fordította.

- Ez az enyém. Ennyi levelet írtam neked, és te egyre sem válaszoltál. – nézett rám fájdalmas tekintettel.

- Ez nem igaz… - néztem rá – én egyet se kaptam meg! Hívtalak, és írtam, de semmi! Nem vetted fel, és nem is írtál vissza! – kötöttem az ebet a karóhoz.

- Sose volt nem fogadott hívásom tőled! Nem küldtél üzenetet. Nem válaszoltál az enyémekre, és nem vetted fel a telefont hiába hívtalak. – nézett rám tanácstalanul.

- Azonnal felhívom az informatikusokat, hogy nézzenek utána a levelező rendszereknek, különösen a ti fiókjaitoknak! – vette elő a telefonját az osztrák, majd kiviharzott az irodából, így magunkra maradtunk.

- Én ezt egyszerűen nem értem… - húzott oda egy széket, majd helyet foglalt mellettem, és továbbra is a képernyőt nézte.

- Azt felfogom – kezdtem – hogy valami oknál fogva meghibásodott a fiókom vagy a tiéd, de azt nem értem, hogy nem értük el egymást telefonon. – folytattam fojtott hangon, de egy kósza könny azért utat talált magának ismét.

- Annie… - fordult felém, majd az arcomon végigsimítva törölte le a könnyemet – nem értettem, hogy miért léptél ki egy szó nélkül az életemből. Azt hittem, hogy tettem valamit. Mindig arra gondoltam, hogy felülök az első New Yorkba tartó járatra és megkereslek téged, de aztán az utolsó pillanatban mégis meggondoltam magam…

- A születésnapi ajándékod, még mindig ott lapul a karácsonyi mellett a szekrényemben. – osztottam meg vele.

- Írtam neked, hogy gyere el, de nem válaszoltál. Majd Melanie faggatni kezdett, hogy mi van veled, én meg egyszerűen kikerültem a kérdéseit. Nem akartam, hogy azt higgye te bármiben is hibás vagy. Azt hittem, hogy én tehetek róla, hogy nem írsz nekem. – mesélte, és nekem eszembe jutott, hogy akkor ez mennyire fájt.

- Én beszéltem a nővéreddel a karácsonykor. – kezdtem, de azonnal félbeszakított.

- Beszéltél vele? – lepődött meg – Ő ezt miért nem mondta nekem??? Írtam neked, hogy gyere el Svájcba, és nézd meg te is az otthonomat. Hívtalak is, de nem vetted fel. Teljesen el voltam keseredve. Mindent Hanna akart rendezni, engem nem érdekelt semmi ezen kívül. – eszembe jutottak Mel szavai, hogy Hanna befolyása alá helyezte, tehát ezért látta ennek.

- De… - teljesen össze voltam zavarodva – megváltozott a számod? Az enyém a régi. – nézegettem a mobilomat.

- Nem! Nem cseréltem számot. – elővette a zsebéből nyomkodott valamit, majd csak a búgó hangot hallottam – Hívlak… de… nem is csengsz ki! – néztük mind a ketten a készülékemet, mely csendesen pihent a kezembe.

- Mi folyik itt??? – néztünk össze teljesen tanácstalanul.

- Fogalmam sincs…

***

Sziasztok!

Először is bocsánat az egy hét kihagyásért, de egy fránya betegség miatt kidőltem... :( Ezért tudtam csak most hozni a folytatást!

Bízom benne, hogy most nagyon meglepődtök, mert egyáltalán nem ilyen folytatásra számítottatok. Amikor elkezdtem írni ezt a történetet, egy teljesen más szálon akartam mindezt futtatni, de aztán meggondoltam magam. Remélem elnyeri a tetszéseteket!

Ma egyrészt boldog voltam, mert nyert ismét Seb zsinórba 9x (hihetetlen ez a srác), de szomorú is voltam Mark távozása miatt, és azért is mert vége az idénynek. Bárcsak már holnap kezdődne a következő idény, de tisztában vagyok vele, hogy ezeknek a srácoknak is szükségük van a pihenésre és a családjukra.

Mindent összevetve szép hétvége volt!

Thax Mark!!!!

Grat Seb and Red Bull Racing!!! See you in 2014....

Vágyaink boldogsága

6. rész

A cipőm hangos kopogást adott ki, ahogy lépkedtem a folyosón. Pár ember mellett elhaladtam, s ők csak hitetlenkedve néztek rám. Felvettem az álarcomat, és semmi érzelmet nem engedtem kiülni az arcomra. Egyenesen haladtam a célom felé. Ahogy az adott ajtóhoz értem kopogás nélkül haladtam be, a titkárnő hatalmas szemekkel nézett rám, már éppen állt volna fel a helyéről, hogy engem megállítson, de nem adtam neki lehetőséget minderre. Köszönés és mindenféle felesleges sallang nélkül egyszerűen benyitottam a tárgyalóba, majd beléptem. Természetesen minden szempár rám szegeződött abban a pillanatban. Volt, aki meglepődött, volt, aki riadtan nézett rám, és volt, aki csak kíváncsian.

- Remélem nem késtem el. – szóltam oda Christiannak, aki a szokott helyemre bökött, s én helyet foglaltam.

- Szóval… - kezdte a csapatfőnök, s én megpróbáltam rá figyelni, miközben éreztem, hogy egy szempár szinte szuggerál, hogy ránézzek – Azért vagyunk itt, hogy megoldjuk ezt a problémát. – nem segített a helyzetemen az sem, hogy velem szemben ült.

- Szerintem mindenki tisztában van, hogy milyen problémáról is van szó. – köpte oda a szavakat Mark.

- Mark, én megértem, hogy… - kezdte Guill.

- A francokat érted te meg, és a drágalátos elkényeztetett kis pilótád sem!!! – ordított az ausztrál.

Ekkor kezdődött az, amire igazából bárki számíthatott. Mindenki a saját igazát kezdte hajtani, csak egymást túlkiabálva. Két ember nem ordítozott az egyik, természetesen én voltam, hiszen minek is avatkoznék bele, a másik Ő. A papírt szuggeráltam előttem, miközben szinte égetett a tekintete, de eldöntöttem, hogy még rá se fogom emelni a pillantásomat…

- ELÉG LEGYEN!!! – álltam fel a székemből, és próbáltam meg mindenkit túlkiabálni. Azonnal csend lett – Most szépen mindenki leül a helyére!  - adtam ki a parancsot, senki sem ellenkezett - Komolyan úgy viselkedek itt, mint a tesztoszterontúltengésben szenvedő tinédzserfiúk! – néztem végig a társaságon.

- De Annie… - kezdte Christian.

- Fogd be te is! – intettem le azonnal – Úgy látom semmi sem változott, mióta elmentem. Vagy inkább rosszabb lett. Acsarkodtok itt, mint a versenybikák.

- Akkor legalább hűek vagyunk a logónkhoz. – kotyogott bele ismét a francia nevetős hangon.

- Fogd be Guill! – osztottam le őt is – Úgy látom, most azt az évet járjuk, amikor te nem tudsz szót érteni a pilótáddal! – csattantak a szavaim kegyetlenül.

- Na, végre valaki, aki nekem ad igazat! – vágott Mark elégedett arcot.

- Kussolj te is, hiszen te sem vagy szent, vagy már elfeledkeztél róla? Mert én nem! – nagyon oszthatnékom volt. Ha már azon nem tölthettem ki, a haragomat, és az elkeseredettségemet, akin akartam, akkor már mindegy is volt, hogy ki az áldozatom. Páran felszisszentek körülöttem. – Ne sziszegjetek, nem vagyunk kígyók!!

- Azt hiszem, hogy én nagyon örülök, hogy visszatértél Annie! – szólt közbe nevetős hangon Helmut – Itt már lassan kezdenek elszabadulni az indulatok, kell egy nő, aki seggbebillenti őket…

***

Jelentések, jelentések, jelentések… valahogy így tudnám leírni az egész napos munkámat a megbeszélés után. Nem bántam jó volt végre dolgozni, s jó volt végre itt lenni, jó volt végre hasznosnak érezni magam. Tudtam, hogy a csapatnak ez a Maláj Nagydíj rengeteget rontott a megítélésén, hiszen akárhogy is nézzük a háromszoros világbajnok szembe ment a csapatutasítással. Kicsit úgy éreztem magam, mint anno, az ominózus Török Nagydíj után… de nem, ez sokkal rosszabb volt.

- Szabad! – kiabáltam ki, hiszen kopogtak az ajtómon.

- Ne haragudj, zavarhatlak? – dugja be fejét Britta.

- Gyere csak. – invitálom be mosolygósan, ő azonban észrevehető távolságot tartott velem.

- Christian küldi ezeket. – tesz le egy halom papírt az asztalomra – Nem is tudtam, hogy visszahelyeztek. – kezdi a beszélgetést zavartan.

- Helmut hívott fel, és mondta el, mi történt. Mondhatni túl jó meggyőzőképességgel áldotta meg a sors. – nevettem, de neki csak a szája széle rándult meg egy pillanatra.

- Azért én örülök, hogy itt vagy. – mondta kedvesen, s mire felocsúdtam már ki is akart lépni az irodámból.

- Britta! – szóltam azonnal, s ő lépett is azonnal vissza – Miért? Ki az, aki nem örül neki?

- Annie… - motyogja – Én… nem mondhatok semmit… bocsáss meg. – viharzik ki az irodából.

Az ujjaim megálltak a klaviatúra fölött, még talán a szám is tátva maradt. A döbbenetem hatalmas lett, hiszen én soha nem akartam rosszat az osztrák lánynak… se senkinek a csapatból úgy igazán.

Délutánig szinte bezárkóztam az irodámba, s próbáltam valamelyest a sajtót visszafogni, hiszen mindenki interjút akart, csak egy kis morzsát, csak egy kicsit… valami szenzációt. Fáradtnak éreztem magam, mégis… pokolian élveztem a munka minden percét.

Azt hiszem, hogy a három hetes szünet mindenkinek jól jön most. Talán valamelyest csitulnak majd a kedélyek is a két pilóta és a részlegeik között. Sosem gondoltam volna Róla, hogy képes ilyet tenni. Mert akárhogy is szépítjük a dolgot ellene ment a csapatutasításnak, és Rocky szavának is. S ezzel a cselekedetével mind a franciának, mind a csapatnak valószínűleg jó pár álmatlan éjszakát okozott.

De végül is… Ő könnyen van! Hazamegy Svájcba, Hanna majd nyalogatja a sebeit, és ismét teletömheti a fejét mindenféle baromsággal, ahogy azt az utóbbi egy évben is tette. Egyszerűen nem ismerek rá. Mérhetetlen nagy csalódás látnom azt az embert, akivé vált. Az életemet is képes lettem volna rátenni, de most hiszem azt, hogy valójában egyáltalán nem is ismertem az igazi arcát.

Vajon el tudjuk ennyire rejteni az igazi arcunkat mindenki elől? S képesek vagyunk ennyi ideig korlátok közé tenni? Vigyázva arra, hogy ne törjön ki? Olyan bőrbe bújni, álcát viselni, ami valójában nem is mi vagyunk? A válasz nagyon egyszerű, mint ahogy Ő be is bizonyította, hogy valójában ez lehetséges. Csak nem tudott már parancsolni a benne lakozó ösztönöknek, s azok felszínre törtek.

Még mindig az üresen megnyitott Word dokumentumot bámulom, s egyszerűen képtelenségnek hangzik ez az egész. Hiszen Ő nem ilyen! Vagy… mégis???

***

A napok gyorsan peregnek a munka tengerében, s egy perc nyugtot sem hagyva nekem. A sajtó folyamatosan zaklat, legyen az a napnak bármely része. Brittát pár nap pihenőre küldtem, hiszen észrevettem rajta a kétségbeesés és a kezdeti összeomlás jeleit. Nem akart menni, én azonban könyörtelenül szabadságra küldtem. Mint főnöke megtehettem mindezt, Christian és Helmut is csak támogatta az ötletemet.

Ő Svájcba ment, a megbeszélés utáni nap, szinte azonnal. Heikki követte, hiszen ha a pilóta nincsen itt, neki sem kell feleslegesen a gyárba rostokolnia. A finnel egy-két szót váltottam, csak a legszükségesebbeket osztotta meg velem. Hol, s mikor lesz a német, a szünet alatt, se többet, se kevesebbet. Én szó nélkül mindent lejegyzeteltem, s megköszöntem neki a felvilágosítást, majd a tréner távozott.

Elmerengtem azon, hogy vajon mennyit is mondhatott el a finnek rólunk. Mennyire osztotta meg az élete oly szeletét vele, melybe valamikor én is beletartoztam. Amikor részese voltam a mindennapjainak… amikor még barátok voltunk. Bíztam abban, hogy nem volt hazugság. Hogy igazán barátok voltunk… habár már nem vagyok teljesen biztos abban, hogy akkor őszinték voltak a szavai… a tettei, az egész lénye.

Egy belső hang, azonban egyfolytában azt bizonygatja, hogy álljak elé, és kérjem számon a tetteit. Valójában azok, amik most történnek körülötte, csak a véletlenek furcsa játéka. Egyszerűen csak a győzelem hajtotta, nem az, hogy megalázzon másokat. Ez a bizonyos hang egy folytában azt szajkózza, hogy én valójában ismerem az igazi arcát, s úgy, ahogy azt nagyon kevesek az életébe, hiszen olyan magasságokat, és mélységeket éltünk meg, melyet nem sok kapcsolat bírt volna ki.

Mégis… fáj még mindig az, ami történt velünk, s valójában az is, ami most zajlik körülötte. Még magamnak sem vallanám be, hogy ezért dolgozom annyira elszántan, hogy a sajtót visszafogjam. Tisztában vagyok vele, hogy mindez a csapatérdek is, de nem csak azért teszem… érte is. Még akkor is, ha Ő már nem kér se a barátságomból… se belőlem…

Sorsfordító találkozás

15. rész

Lassan elindultunk, kézen fogva az egyre szürkébb estében. Az oldalamat fúrta a kíváncsiság, hogy mit is szeretne mondani, mégse szólaltam meg. Ki akartam élvezni ezt a kevés időt, melyet vele tölthetek el, hiszen négy teljes hétig – míg tart a szünet – nem fogunk találkozni. A paddockot és vele a nyüzsgést, hamar magunk mögött hagytuk. Egy váratlan pillanatban azonban megállt. Meglepődve nézegettem körbe, a garázsokból csak az apró fényeket láttam. Sebastianra néztem, aki kíváncsian fürkészte az arcomat.

- Mire gondolsz most? – kérdezte lágyan.

- Arra, hogy mit is keresünk mi itt a sötétben. - adtam meg őszintén a választ.

- Nem akartam azt, hogy zavarjon, hogy annyian nyüzsögnek körülöttem. Úgy akartam veled beszélni, hogy kettesben legyünk. – magyarázta – Először is őszinte bocsánatkéréssel tartozom neked.

- Miért? – lepődtem meg.

- Mert Vandánál tapogatóztam először arról, hogy miképp is szoktad te a szüneteket tölteni. – kezdett bennem összeállni a kép, de nem tettem semmit szóvá – Tisztában vagyok vele, hogy a gyárat erre az időre be szokták zárni. Ellie… én… - láttam, hogy nehezen megy neki, de inkább megvártam mit is akar kihozni ebből az egészből – Meg akarlak hívni, hozzám, a családomhoz, Heppenheimbe erre az időre.

- Micsoda? – léptem egyet hátra, és még a kezét is elengedtem.

- Ne gondolj semmi rosszra.  – magyarázkodott azonnal – Én nem szeretném, hogy egyedül legyél, hogy egyedül töltsd a nyarat. Szeretnélek jobban megismerni, és anyuék is. Nincs semmilyen hátsó szándékom. Én nem akarom azt, hogy most azonnal adj választ, gondold át. – hadarta szinte egy szuszra.

- De miért? – ez volt az első kérdés, ami az eszembe jutott.

- Nem akarom, hogy egyedül legyél, hogy magadba zárkózz. Senki nem lesz a gyárban. Tudom, hogy Adrian mindig elintézte, hogy te valamilyen ürüggyel ott maradhass…

- Fejezd be! – csattant a hangom, de a szemeimbe könny szökött. Nem akartam, hogy sajnáljon, hogy szánalom miatt akarjon velem lenni.

- Ellie, kérlek… én nem akartalak megbántani. Én egyszerűen csak… - képtelen voltam tovább hallgatni, inkább sarkon fordultam, és futni kezdtem vissza, az én zárt kis világomba. - Állj meg! Ellie! – kiabált utánam. Tudtam, hogy őrültség, amit csinálok, hiszen ő sokkal jobb erőnlétben van, mint én. Ahogy utolért, a karomat megfogva állított meg.

- Eressz el… - csak ennyit bírtam kimondani a könnyeim közül. Ő azonban magához húzott, és szorosan ölelt körbe.

- Nem akartalak megbántani. Én nem akartam ezt… - susogott folyamatosan a fülembe – Én csak azt szerettem volna, hogy ne légy egyedül. Hogy ott legyek, veled. Hogy megosszam veled a nyarat.

- De miért? – néztem fel rá könnyeim közül – Neked ott van a családod, a szüleid, a barátaid. Miért én? Én csak elrontanám a nyaradat… kényelmetlenül érezném magam a szüleid előtt. – próbáltam meg érveket összeszedni a fejemben – Nekem nem él senkim… én csak elrontanám neked a folyamatos nyavalygásommal. Meg különben is, múltkor is jól bemutatkoztam a szüleid előtt, én nem…

- Drága kicsi Elliem. – mosolygott rám, de továbbra is szorosan tartott - Anya és Apa alig várják, hogy menjünk, és a testvéreim is mind meg akarnak ismerni. Mióta ismerlek te sosem nyavalyogtál, úgyhogy ezzel nem etetsz meg. – fenyegetett meg az ujjával, s ezen mosolyognom kellett – És tudod pont azért, mert nem él egyik szülőd sem, akarom azt, hogy velem gyere. Semmi olyan nem fog történni, amit te nem akarsz.

- Én… én nem tudom… Át kell gondolnom… - adtam meg magam.

- Rendben van, ez már így tetszik. – mosolygott rám – Gyere – engedett el, s fogta meg ismét a kezem – menjünk vissza a szállodába, ma még nem is vacsoráztunk…

***

A szobaajtó becsukódása után azonnal az ágyra rogytam, s folyamatosan azon kattogott az agyam, miképp is kéne rávennem ezt a számomra oly varázslatos lányt, hogy velem tartson. Vanda már az én oldalamon van, s azt ígérte, hogy beszél vele az este, de biztosra akartam menni. Mi van, ha mégsem tudja rávenni? Én az egész szünet alatt azon fogok kattogni, hogy vele mi a helyzet. Jól van-e? Eszik-e rendesen? Nincs-e valami baja?

Már most a mellkasomba, a szívem tájékán valami furcsa érzést éreztem, ha erre gondoltam. Ez nem történhet meg. Azonnal felpattantam, és tudtam, hogy most csak egy ember segíthet, s annak a szobája felé vettem az irányt. Gyorsan kopogtam, és szinte azonnal bebocsátást kaptam, hogy végre beszéljek olyannal, kiről tudtam, hogy Ellie ad a szavára…

Az éjjel megint vele álmodtam. Frusztráltnak éreztem magam, és kétségbeesettnek. Fogalmam sem volt, hogy igazából mi is történik velem. Képtelen voltam a futamra, vagy bármi másra koncentrálni, ami a munkámmal kapcsolatos. Ma még nem is láttam, s Vandától is csak annyit tudtam, hogy a verseny után tudok Ellievel beszélni, mert ő sem igazán ér rá, mivel Adriannal megbeszélést tartanak a szünet előtti munkafolyamatokról.

Ültem az egyik tárolón és mellettem a telemetriaadatok, és szektoridők hevertek. Én azonban csak bambuló szemekkel az autómat figyeltem. Britta és Heikki elől szó nélkül léptem le, nem akartam egyikkel sem beszélgetni. Abban a pillanatban nyűgnek éreztem a munkámat, és azt, hogy nem élhetek normális életet…

Egy ugrással máris a két lábamon voltam, s bármiféle köszönés nélkül elhagytam a garázsomat. Nem nagyon tudtam magamban lenni, hiszen, ahogy megláttak azonnal fotósok vettek körbe, így minél hamarabb a pihenőmbe akartam jutni. A Homeba érve, egy kis menedékre leltem előlük, de ott azonban megláttam az együtt pusmogó Heikki és Britta kettőst. Azonnal észrevettek és felém kezdtek lépkedni. Én, ahelyett, hogy megvártam volna őket, azonnal a pihenőszobám felé vettem az irányt, s igazából egy kívülállónak úgy tűnhetett, hogy menekülök előlük.

Valójában mindenki elől bujkáltam, de a gondolataim mégis megtaláltak. Mint egy özönvíz zúdultak be könyörtelenül az elmémbe, s egy perc nyugtot sem hagyva nekem. A szobaajtóm egy hangos csattanással került a tokjába, de ez sem érdekelt különösebben. Az apró kis kanapéra ültem le, s a kezeimbe temettem az arcomat. Senkivel nem akartam beszélni… vagyis de… akivel szerettem volna, az nem ért rá.

Az otthon melege

2. rész

A reptéren állok, s várom, hogy végre New Yorkból befusson az a bizonyos gép. Próbálok lazán és természetesen viselkedni. Mély levegőket veszek, s minden idegszálammal próbálok Hannára, és az együtt eltöltött évekre emlékezni. Mennyi szép és boldog pillanat van már a hátunk mögött.

Mosolyogva lép ki a kapun, s ahogy észrevesz, egyenesen felém sétál. Szó nélkül veszem ki a kezében tartott bőröndöket.

- Szia! – lép oda, és egy röpke csókot nyom a számra.

- Szia! Hogy utaztál? – kíváncsiskodtam.

- Hosszú volt az út, de borzasztóan jól éreztem magam. Gazdagodtam néhány jó baráttal és tanáccsal egyaránt. – lelkendezett – Bízom benne, hogy gyakran fognak ott még ilyen konferenciákat tartani.

- Örülök neki, hogy jól érezted magad. – indultunk el kifelé az épületből.

- És veled? Munka? – érdeklődött.

- Nincs semmi különös. – próbáltam lazán viselkedni – Voltam a gyárban, és egy kicsit itthon is.

- Anyud gondolom örült neki, hogy pár napig kisajátíthatott téged. – mosolygott.

- Gondolhatod. – vágtam egy fintort, mire kuncogni kezdett – Folyamatosan a kedvenceimet főzte, aztán magyarázkodhattam is Heikkinek, hogy miért mutat többet a mérleg a megengedettnél.

Ő nevetett, én meg… nem is tudom miképp éreztem magam. Amit elsőként tapasztaltam, hogy valami nem az igazi. Valami megváltozott… bennem és kettőnk között is. Olyanok vagyunk egymással, mint két jó barát. Nem érzem azt szükségesnek, hogy megfogjam a kezét, hogy a szememet legeltessem rajta, hogy minden porcikám azért kiállt, hogy itt és most legyen az enyém bármilyen áron. Másnál viszont minden pillanatban ezt érzem, s ez kavar fel igazán…

***

Hanna otthon volt, én meg ismét Svájcban, az otthonomban. Nyugis és laza nap volt eddig, hiszen Heikki hazautazott Miával Finnországba, így edzem sem lett volna kötelező, én mégis így tettem. Legalább lefoglaltam magam, de a gondolataim így is szabadon szárnyalhattak egy bizonyos iroda felé, s egy nőhöz… Hozzá…

Sokszor kaptam magam azon, hogy lelkiismeret furdalásom van, mert eszembe jutott, másként egy nő. Én nem vagyok ilyen. Én mindig és minden körülmény között hűséges voltam. Hanna megérdemli, hogy most, amikor egy másik szintre akarom helyezni a kapcsolatunkat, akkor nem hagyom cserben.

Csak… mi van akkor, ha mégis igaza van Melanienak? Ha nekem mégsem Hanna a nagy Ő? Hogy kényelmesnek érzem ezt az egész kapcsolatot, s azért nem akarok belevágni valami másba? Valami újba?

Úgy érzem senki sem ért meg. Melanie és Kimi teljességgel egy követ fújnak, azonban a lelkiismeretem áll velük szemben a másik oldalon. Összeszorul a szívem arra a gondolatra, ha befejeződik a lakásfelújításom lehet, többé sosem látom Őt. Ugyanakkor mi lesz velem és Hannával? A megszokás, az évek összetartanak minket? Tudok vele, teljességgel boldog lenni?

Hangos csengőszó szakít ki a gondolataim közül. Morgolódva megyek az ajtóhoz, hiszen nem várok mára senkit. Magamban akartam lenni, hogy tisztázni tudjam az érzéseimet, a gondolataimat. Azonban, mikor ajtót nyitottam teljesen ledöbbentem, hiszen ott állt előttem Ő.

- Linda! – lepődök meg teljesen.

- Szia Sebastian! – köszönt félszegen – Remélem nem zavarlak. – néz rám nagy riadt szemekkel.

- Dehogy zavarsz! – vágtam rá gondolkodás nélkül – Te sosem zavarsz. Mi járatban? – kíváncsiskodom.

- Remélem nincsen délutánra semmilyen programod. – mosolyog rám.

- Nincs, miért? – nézek rá szerintem, mint egy totál idióta – De tapintatlan vagyok, gyere be, ne itt az ajtóban. – s ahogy elhaladt mellettem nézek végig rajta. Bőrnadrág, mely teljesen ráfeszült, és bőrkabát. Hatalmasat kellett minderre nyelnem. Legszívesebben végigsimítottam volna a fenekén, mert annyira formás volt.

- Arra gondoltam, hogy elrabollak magammal. – csilingeli nevető hangon.

- Elrabolsz? – nézek nagy szemekkel – Veled bárhová elmegyek. – vigyorgok szélesen, Ő meg elpirul, azt hiszem, zavarba hoztam.

- Arról van szó, hogy miképp is állsz a motorokkal? – néz rám nagy és csillogó szemekkel.

- 16 évesen vettem az első motoromat. – válaszoltam azonnal – Miért?

- Akkor azt hiszem, hogy ez tetszeni fog. – fogtam meg a kezemet, és az udvarra vezetett. Gondolkodás nélkül követtem. A bőre finom volt, puha és egyáltalán nem akartam elengedni a kezét. A szívem csak úgy dübörgött a mellkasomban. A csodálkozásom még nagyobb lett, amikor megláttam az udvaron egy csodajárgányt.

- Ez a tied? – mutattam rá a szabad kezemmel.

- Azt hiszem, hogy igen. – bólogatott vigyorogva.

- Neked van egy Yamaha Terbarud? – a szemeim hatalmasra kerekedtek biztos.

- Imádom a száguldást, és annak mindenféle formáját. – mosolygott még mindig.

- Mond csak, hol jártál te eddig? – önkéntelen kérdés volt, de nem bántam meg. Ő mosolyogva elpirult…

Egy csodajárgányt vezetek, és egy csodálatos nő ül mögöttem. Karjaival szorosan ölel körbe, s néha elengedem az egyik kezemmel a kormányt, s megszorítom az Övét, hogy ne féljen, vigyázok rá. Két dologra tudok összpontosítani, az egyik a száguldás, a másik Linda.

Elmerülök a gondolataimba, és figyelem az utat, azonban egyszer csak azt érzem, hogy teljes testével hozzám bújik, majd a hátamhoz simul, amennyire mindezt itt és most lehetett. Az ágyékomba azonnal vér tódul, s a nadrágom egyik pillanatról a másikra pokolian szűk lett. Az egyik keze a combomra simul, és én még több gázt adok… kívánom ezt a nőt… s azt akarom, hogy az enyém legyen… csak az enyém… teljesen…

***

Versenyről hazaérkezvén, arra az elhatározásra jutottam, hogy mindenképpen elmondom Lindának az igazat. A lelkiismeretemmel csak így tudok megbirkózni. Ugyanakkor felrémlenek bennem annak a bizonyos napnak az emlékei. Amikor megjelent az ajtómban, és szinte elrabolt magával. Ahogy hozzám simult, ahogy a kezemet fogta. A puha, lágy érintése. Az egész lénye… de tudom, hogy csak így lehetek tisztességes mindenivel szemben.

Ismét az irodájában ülök, de most nem volt megbeszélve a találkozó. Meglepődött, amikor meglátott, azonban a következő pillanatban már ott volt az arcán egy széles mosoly. Elrebegtem neki, hogy fontos dologról kell beszélnünk, így azonnal az irodájába küldött, egy perc és itt lesz.

Mély levegőket vettem és próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy mit is fogok neki mondani. Hogy fogom elmagyarázni neki a dolgokat… féltem… de megjelent Ő…

- Seb, szia! – lépett oda hozzám egy puszit nyomott az arcomra, nem voltam rest viszonozni neki azonnal.

- Szia Lina! Ne haragudj, hogy így rád törtem, de beszélnünk kell! – néztem a szemébe.

- Valami baj van? Valamelyik terv nem tetszik? Változtatni akarsz? – nézett rám kétségbeesett szemekkel.

- Nem… semmi ilyesmiről nincsen szó. – nyugtattam meg azonnal.

- Akkor? Baj van? – fogta meg a kezemet, és közelebb húzódott hozzám.

- Nem. – ráztam meg a fejemet – Először is, tudnod kell, hogy csodálatos nőnek tartalak. Gyönyörű, érzéki, okos, vicces. Egyszerűen tökéletes. Mióta megismertelek nem tudok rád csak úgy nézni, mint egy belsőépítészre. Tökéletes nő vagy Linda. – vallottam színt egy szuszra, mielőtt elmegy a bátorságom.

- Túlzol, egyáltalán nem vagyok tökéletes. – pirult bele.

- De az vagy… nekem az. Mióta megismertelek… - vettem egy mély levegőt – nagyon sokszor gondolok rád. Ezt azonban nem szabad…

- Miért nem? – néz rám kíváncsian.

- Linda… nekem van valakim…

***

Egy hete kezdődtek a házam felújításai. Egy hete élem meg a pokol legmélyebb bugyrait. Csak emailre korlátozott a társalgásunk, de az is csak a felújítással kapcsolatos. Nem kérdez rá, mi van velem, hogy megy a versenyzés. Nem okolom mindezért, hiszen az egészről csakis én tehetek.  Hiába érdeklődöm felőle, kérdéseimre nem válaszol. Csak a hivatalos levelek, egy hívás se.

Hiányzik… pokolian… mégis megérdemlem ezt, ami történik velem. Hanna nem kérdez rá a komorságomra, rajta kívül azonban mindenkinek szemet szúrt. Heppenheim ad valamennyi nyugalmat, és biztonságot nekem, hiszen ha azt nézzük jelenleg nincs is hová mennem.

A napjaim egyhangúan telnek, nem vagyok éhes, nem akarok edzeni, s úgy összességében nem akarok semmit sem csinálni. Csak feküdni, és ostorozni magam… majd minden pillanatban Rá gondolni.

A csillogó szemeire, a mosolyára, a nevetésére, a ringó csípőjére, a hosszú és kecses lábaira, a bőre puhaságára, az érintésére… mindenre, ami Vele kapcsolatos.

Kopogás zavar meg az elmélkedésemben, s még válaszolni sem akarok, hiszen úgy is tudom, ki lehet látogatóm. Az, aki három napja rajtam tartja a szemét… s most sem csalódok.

- Bejöhetek? – lép be Anya.

- Gyere csak. – invitálom azonnal, egy apró mosolyt kipréselek magamból.

- Nem vagy éhes? Három napja szinte nem is eszel! – kezdi, s nekem mosolyt csal az arcomra mindez.

- Jól vagyok Anya, semmi baj. – nyugtatom azonnal – Egy kis koplalás még nem árt.  – próbálok vicces lenni.

- Ha itthon vagy, nem akarok koplalásról hallani. Tudom, hogy nem ez van a dolgok mögött. - fogja meg a kezemet – Már felnőttél, tisztában vagyok vele, de nekem mindig az a picurka szőke hajú kisfiú maradsz, aki annak idején azt az apró gokartot vezette a hátsó udvaron. – nosztalgiázik – Nem akarlak faggatni, hiszen megvan a saját életed… csak tudatni akartam, hogy rám mindig számíthatsz. – meghatottak a szavai, s azonnal átöleltem őt.

- Olyan jó lenne megint olyan kicsinek lenni… - motyogom a vállába.

- De már nem vagy az. – néz a szemeimbe – Felnőttél te is, ahogy a többiek.

- Tudom. – merengek el egy pillanatra – Mond csak Anya, miért akarunk mindig olyat, amiről tisztában vagyunk vele, hogy valószínűleg sosem lehet a miénk?

- Nem tudom Fiam…

Az otthon melege

Az otthon melege

1. rész

Mély levegőket vettem még a kocsiban. Elbizonytalanodtam. Meglepetést akartam neki okozni, hiszen meg akarom hozni életem egyik legfontosabb döntését. Azt a nőt, akit mindennél jobban szeretek, meg akarom kérni, hogy költözzön hozzám.

Azért, hogy a lehető legotthonosabban érezze magát, ezért döntöttem úgy, a legénylakásomat, átalakíttatom a közös otthonunkká. Kimi és Minttu ajánlották nekem őket, hogy a piacon ők a legprofibbak. Nekem most erre van a legnagyobb szükségem, hiszen látni akarom a meglepődött arcát, az apró kis mosolyt a szája szegletében, a szemeinek csillogását…

Két napja hívtam fel a kapott telefonszámot. Egy nagyon kedves titkárnő jelentkezett be, s pár perc elteltével gazdagodtam egy időponttal is. Elégedett voltam, s csak reménykedtem abban, hogy tényleg annyira jók, mint ahogy a finnek ígérték nekem.

Kiszálltam az autóból, majd a bejárathoz mentem. Egy kisebb tábla hirdette, hogy jó helyen járok, és szolidan reklámozta a cég nevét. „Sweet Home” A kilincsért nyúltam, s beléptem…

***

A titkárnő, akivel beszéltem egy irodába vezetett, hogy várjak itt, azonnal fogadni fognak, csak egy telefont kell a főnökének elintézni. Volt időm így körbenézni a helyiségben. Ízléses volt, nem hivalkodó. A fotel, amiben ültem nagyon kényelmes volt, még egy jó pont. Nem lesz hátfájásom még két óra beszélgetés után sem. Az ajtó nyílására felkaptam a fejem, s felpattantam a fotelból.

- Ne haragudjon, hogy megvárakoztattam, de egy ügyfelem keresett. Linda Adler vagyok. – nyújtotta felém a kezét, nekem pedig a földbe gyökerezett a lábam a látványtól. Életemben nem láttam ilyen gyönyörű nőt.

- Sebastian… - köszörültem meg a torkomat – Sebastian Vettel – fogadtam el azonnal a jobbját, és gyengéden megszorítottam azt. Nagyon puha és finom volt a bőre.

- Foglaljon helyet, Mr. Vettel. – mutatott a fotelra kedvesen, amin ültem, Ő pedig helyet foglalt velem szembe.

- Kérem, csak Sebastian. – nem akartam, hogy magázzon.

- Rendben Sebastian, miben tudok segíteni? – tette keresztbe a lábait kecsesen, mire nyelnem kellett egyet.

- Kimi Raikkonen ajánlotta Önt. – nyökögtem ki, fogalmam sincsen hogyan ezt a mondatot.

- Csak Linda. – küldött felém egy mosolyt, mire a mellkasomban a szívem nagyon ütötte a tam-tamot – Kimivel és Minttuval öröm volt együtt dolgozni. – mosolygott, s én próbáltam a feladatra összpontosítani.

- Át akarom alakíttatni az otthonomat. – mondtam ki őszintén a jövetelem okát, de a miértet nem akartam.

- Akkor azt hiszem, hogy a legjobb helyre jöttél. – az ajka ismét mosolyra húzódott, s a szemei csillogtak. Teljesen megbénított ez a nő. Még sosem történt ilyen… nem értem miért most. - Esetleg van valami elképzelésed, hogy milyen legyen álmaid otthona? – egy papírt és egy tollat vett a kezébe, és ismét engem figyelt.

Én elkezdtem mesélni magamról, a munkámról, az elképzelésimről… s mind arról, ami eszembe jutott. Ő meg csak jegyzetelt, és jegyzetelt. Így telt el két óra… a legrövidebb két óra eddigi életemben.

***

Egy hét telt el a találkozás óta, s most Heppenheimbe vagyok a családommal. Kimi nem kérdezett a találkozóról, én meg nem akartam beavatni, mert… valami akkor, és ott megváltozott bennem. Még én sem tudtam igazán, hogy mi. Merengésemet az ágyamon fekve kopogás szakította meg…

- Bejöhetek? – nézett be Mel.

- Gyere csak. – invitáltam és felültem hozzá.

-  Nézd mit hoztam. – vett elő egy nagy tábla csokit, a kedvencemet a háta mögül – Most itthon vagy, lehet bűnözni, és Heikkinek sem kell mindent tudni.

- Igazad van. – vigyorogtam, és azonnal letörtem egy darabot belőle.

- Na és hogy megy az átalakítás? – kérdezett rá, kíváncsian. Az itthoniak közül ő az egyetlen, akit beavattam a tervembe.

- Fogalmam sincs… - ráztam a fejem zavartan.

- Hogy? – kapta fel a fejét.

- Linda azt mondta, ha lesznek kész tervek, akkor felhív és találkozunk. – adtam magyarázatot.

- Linda… - nézett rám gyanakvó tekintettel.

- Igen, Ő a belsőépítészem. – zavart lettem és ideges.

- Mi a baj? – fogta meg a kezem.

- Honnan veszed, hogy baj van? – próbáltam meg természetesen viselkedni.

- Ismerlek, mint a tenyeremet. Mióta hazajöttél ilyen vagy. Tudom, hogy törtét valami, nem versz át. Nem fogok faggatózni, és veszekedni veled, azt meghagyom Hannának. – húzta el a száját.

- Fogalmam sincs, hogy mi történik velem. – kezdtem el a mesélést, jó volt végre megosztani valakivel, ami zajlik bennem – Én szeretem Hannát…

- De… - Melanie az, akinek tudtam elmondhatok mindent.

- Linda… én még életemben nem találkoztam nála gyönyörűbb nővel. – mondtam ki azt, ami már egy hete nyomja az egész lényemet – Okos, intelligens, kedves, vicces… és nem értem magam.

- Seppi… - tette a kezét a vállamra – meséld el. Megbízhatsz bennem, hidd el, ha valaki, én nem fogok Hannához rohanni.

- Tudom, te még örülnél is neki. - húztam el a számat, mire nővérem csak vigyorgott.

- Én a legjobbat akarom neked, és azt szeretném, hogy boldog legyél. Csak akkor tegyél meg dolgokat, ha biztos vagy benne, ne csak megszokásból.  – kérlelt. – Mesélsz nekem Lindáról? – vigyorgott.

- Nem tudok szabadulni addig úgy sem tőled…

***

Edzés közben hívott, így kénytelen voltam áttetetni a találkozót, mert Heikki nagyon csúnyán nézett rám, mialatt a bársonyos hangjától kis híján kiugrott a szívem. A kezembe egy nagydoboz bonbonnal csengettem be az adott címen. Kárpótolni akartam, amiért a saját otthonába fogad, virágot még túlzásnak tartottam volna, így maradt a bonbon. Csak bízhattam abban, hogy szereti az édességet.

Kulcszörgést hallottam az ajtó túloldaláról, majd a nyitott ajtóban megláttam Őt. Csodálatosabb volt, mint eddig. A haja össze volt fogva, de pár rakoncátlan tincs kiszabadult. Egy feszülős trikó volt rajta, s egy rövidnadrág, így szabaddá válhattak a csodálatos lábai.

- Szia! – mosolygott rám ragyogó szemekkel – Gyere be! – invitált azonnal be magához, s nem bírtam ki, hogy ne nézzek körbe. – Remélem, éhes vagy. – nézett rám.

- Te főztél nekem? – lepődtem meg. Ez a ragyogó nő teljesen elvarázsol.

- Hát… azaz igazság, hogy ma még nem igazán sikerült semmi normális kaját ennem, s ha már itt, vagy velem tarthatsz. – a levegőbe szippantottam, és isteni illatok jöttek a konyha felől.

- Az illata nagyon jó. – dicsértem meg, s akkor jöttem rá, hogy még mindig szorongatom az édességes dobozt – Ezt neked hoztam. - tettem le a konyhapultra a dobozt.

- Csoki! – csillogott a szeme, ahogy beleszagolt. – Köszönöm, nagyon figyelmes vagy. – s az arcán enyhe pír jelent meg. A szívem őrülten zakatolt.

Az időt tekintve inkább vacsora lett az evésből, s az íze is legalább annyira jó volt, mint az illata. Teljesen lenyűgözött, s még jobban felkavart. Evés után megmutatta a terveket, s addig nem hagyott békén, míg nem ettem én is a bonbonból. A tervek lenyűgözőek voltak, a mellettem ülő szépséges nő, pedig magával ragadó…

***

Másnap, Heikki távozása után, úgy éreztem, hogy valakivel beszélnem kell a bennem kavargó érzésekről. Valaki olyannal, aki ismeri Őt… így könnyű volt a választás. Autóba ültem, s meg sem álltam Baarig, a finn haverom rezidenciájáig. Kapukódomat beütöttem, s máris a felhajtón voltam. Mire kiszálltam a kocsiból, Kimi már az ajtóban várt egy rövidnadrágban.

- Na, hello kölyök! – fogtunk kezet – Gyere be!– léptünk be a konyhába, s ő máris félig a hűtőben járt – Kérsz valamit inni?

- Egy ásványvíz jó lesz. Minttu merre van? – néztem körbe.

- Bement a városba. – még a hűtőbe lógva is láttam, hogy megvonta a vállát – Mi járatban? – ült le mellém a másik bárszékre.

- Beszélnünk kell, és a tanácsodra van szükségem. – vettem egy mély levegőt.

- Hűha… tényleg nagy lehet a baj, ha az öreg Kimi tanácsa kell. Na, gyere, hozok valami enni, aztán leülünk a nappaliba, te meg elmeséled, hogy mi nyomja a kis világbajnokunk szívét…

Elmondtam neki mindent… őszintén. Az első pillantástól a tegnap esti vacsoráig bezárva. Tudtam, hogy benne megbízhatok, s őszinte lesz velem. S talán segít megoldani azt a zűrzavart, ami az egész testemet kezdi felemészteni.

- Mondasz valamit, vagy egész nap csak hümmögni fogsz? – néztem rá bosszúsan, hiszen percek óta meg sem szólalt.

- Csak azon gondolkodom, hogy… Előbb kellett volna elküldenem téged lakás átalakításra ehhez a nőhöz. – mondta ki őszintén.

- A neve Linda. – kértem ki az utolsó szavát, Ő nem egy sima nő…

- Bocsánat… Linda. Őszinte leszek… én áldom az eget, hogy végre kinyitottad a szemeidet, és észrevettél mást is. Nincsen bajom Hannával, félre ne értsd. De… én láttam Lindát, és hogy is mondjam, teljesen más kategória a kettő. S meg kell mondjam, kitűnő választásod van. – veregette meg a vállamat.

- Kimi, én kapcsolatba élek Hannával. Össze akarok költözni vele. – kötöttem az ebet a karóhoz. Nem hogy segítene még jobban összezavart.

- Együtt élsz? – lepődött meg – Akkor miért keseregsz itt nekem egy másik nő után? Megmondtad Lindának, hogy miért akarod a lakásfelújítást?

- Nem… - motyogtam magam elé, teljesen összetörve.

- És miért nem? Biztos lettek volna ötletei a romantikus hálószoba kialakításához, ahol majd megkérheted álmaid nőjének a kezét! – gesztikulált hevesen – Ha Hannát akarod, akkor miért Lindázol itt nekem? Miért vittél neki bonbont? Miért ábrándozol itt róla, mint valami iskolás gyerek?

- Nem ábrándozok róla! – csattantam fel – Csak…

- Igen, csak! Linda nő, a nagy betűs NŐ! Gyönyörű, okos, szexi! De te csak maradj meg Hanna mellett, és tudod mit!? Majd egy másik haveromat elküldöm hozzá, ha te már nem vagy férfi…

- Rohadt rendes vagy! Én idejövök, a segítségedet akartam kérni, te meg… ah… inkább hazamegyek!

- Fuss csak…

***

Ismét abban az irodában ülök, ahol ez az egész elkezdődött, és megint Rá várok. Zavaros gondolatok cikáznak az agyamban. Három napja beszéltem Kimivel, mostanra már Melanie is zaklat. Nem tudok mit mondani neki, hiszen kavarognak bennem a dolgok.

Hanna New Yorkban van, egy előadássorozaton, így neki legalább nem kell magyarázkodnom, és így nem veszekszünk. Azonban két dologról elgondolkodtam. Az egyik, hogy igaza van Melnek abban, hogy mostanában rengeteget vitázunk, és veszekedünk Hannával. Vagyis Ő vitázik, és veszekszik, én meg ráhagyok mindent a béke kedvéért. A másik dolog, pedig, másfél hete elment, s nem érzem azt, hogy hiányzik. A lénye, a társasága, a mosolya, a nevetése, a hangja… másé azonban igen. S ez zavar össze igazán.

Minden porcikám azért kiált, hogy tegyek meg mindent, hogy megismerjem. Az agyam azonban közbe blokkolja ezt. A szívem meghívná Őt, bárhová a világba csak velem legyen, az agyam azonban az egyik New Yorkba tartó gépre ülne fel…

- Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak – lép be az irodába, és én azonnal felpattanok a helyemről – csak vannak ügyfelek, akiknek egyszerűen nem lehet semmit megmagyarázni normális hangerővel. – fújja ki a levegőt, ahogy mellém leül.

- Nem lehet könnyű… - húzom el a számat, miközben szemeim tapadnak minden porcikájára.

- Oh, ne is mond, főleg, ha 85 éves vagy, és az új feleséged 27. – vág egy fintort, ahogy tekintetünk egybeforr, mindkettőnkből kitör a nevetés.

 - Inkább nem akarom tudni. – emeltem fel a kezeimet.

- Jobb is, ha nem, főleg, amikor az egyik találkozásnál az öreg engem kezdett el fűzni, miközben a felesége mellette ült. – mesélt nekem csilingelő hangon – Aztán a végén a csaj odaszólt, ha van kedvem hozzá, akkor néha beugorhatok harmadiknak.

- Ohhh… - egy pillanatra nem tudtam mit mondani, belőle meg kitört a nevetés, majd én is vele nevettem.

- Megnyugtattam őt, hogy nincs nagypapa komplexusom. – nevetett, majd egy mély levegőt véve az asztalához ment a papírjaiért.

Végig őt bámultam, a szemrevaló idomait, a ringó csípőjét, a szoknyát, mely pont térd fölött ért véget, így a formás lábai szabadon maradtak. A képzeletem gyorsan száguldani kezdett, s már láttam szinte magam előtt, ahogy én és Ő… de ekkor fordult meg, s zökkentett ki a pajzán gondolataim közül.

- Van egy-két új ötletem a konyhába. – lelkes volt, és vidám, mint mindig.

- Akkor lássuk! – csaptam össze a tenyereimet, s ahogy rámosolyogtam Ő elpirult…

***

Sziasztok!

Elsősorban elmondanám, még mielőtt azt hinnétek, hogy ez csak egy kis novella, s nem áll szándékomban egyik történetemet, sem abbahagyni  vagy befejezni ihlethiány miatt. Napok óta ülök a gépem előtt, s csak ontom magamból a szavakat, s mindezek mondatokba állnak össze. Az eredmény ez lett...

Csóközön mindenkinek: szabus