Vágyaink boldogsága

5. rész

Március…

Oly gyorsan peregtek a napok, akár a szélforgó, a viharos szélben. Mindenki tette a maga dolgát, mégis… kezdtem azt érezni, hogy pokolian hiányzik az utazás és Ő is… A gyerek-kérdést most egyelőre, jégre tettem, vagyis… hoztam egy döntést, csak mindezt senkivel sem osztottam meg…

Április…

Kezdett ez az egész teljesen felemészteni. A barátaim a csapatnál, mind az utazók között voltak. A gyerekkoriak meg Németországban. Kezdtem egyre-jobban magányba burkolózni. Tisztában voltam vele, hogy az én döntésem volt, de a makacsságom nem engedte meg, hogy mindezt nyíltan is vállaljam.

Tudtam, hogy Christian bármikor visszatenne az eredeti helyemre, hiszen az új sajtófőnök nem váltotta be a hozzá fűződő reményeket. Én azonban kitartottam… és közben egyre magányosabb lettem…

Május…

Ahogy teltek a versenyek, egyre kevesebbet találkoztunk. Főként azért, mert neki elfoglaltságai voltak a futamokon kívül is. Amikor meg volt egy kis ideje azt a családjával töltötte. Mindig hívott, hogy tartsak vele, mint a kísérője, de én erre rendszerint nemet mondtam. Lehet akkor nyíltan kellett volna vállalnom azt, hogy rossz döntést hoztam…

Június…

Eltávolodtunk egymástól… az elején még rengeteget beszéltünk, mindig, mindenről beszámolt. Aztán Ő egyre kevésbé ért rá, amikor hívtam. Inkább csak emilbe tartjuk a kapcsolatot, amikor nem Európában van. Nekem fájó pont, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól, fogalmam sincs, hogy Ő miképp is érzi ezt…

Július…

Teltek a napok, s velük együtt a hetek és a hónapok is. A születésnapja is elmúlt, csendben, hangtalanul. Az ajándéka még mindig otthon a szekrényemben lapul, s azt hiszem mindez egy ideig így is marad. Írtam neki aznap smst, emailt, sőt hívtam is, de nem reagált. Azt hiszem, kizárt az életéből…

Augusztus…

Megkaptam azt az életmentő munkát, mellyel ki tudom önmagam is rángatni a depresszióból. Történt ugyanis, egy szép napos augusztusi napon Helmut Marko keresett meg, hogy New Yorkba nyitni fognak egy irodát, melybe engem képzelt el ideiglenes vezetőnek. Gondolkodás, és mindenféle megbeszélés nélkül azonnal igent mondtam. Semmiképp nem akartam rágódni rajta, s bárkinek a véleményét megkérdezni, hiszen akkor elbizonytalanodtam volna.

Természetesen szóba került Ő is, és Helmut nagyon mélyen és tartalmasan kifejtette, hogy talán mindkettőnknek jobb lesz, ha egy kicsit elmegyek. Jót fog tenni a távolság. Teljes mértékig egyetértettem vele, s nem voltam rest mindezt megosztani vele. Boldog volt, hogy közös nevezőre jutottunk, s én magam pedig azért, mert végre itt hagyhatom Európát, ha nem is hosszú időre, de 12 hónapig biztosan…

Szeptember…

New York, egyszerűen fantasztikus a maga nyüzsgésével, pörgésével, életével. Lenyűgözött. Elvittem magammal Axelt, hogy ne legyek túlzottan egyedül, aztán szépen lassan kezdtem ismerkedni másokkal az irodában, s örültem annak, hogy nem kezelnek vaskalapos főnöknek, inkább a barátjuknak.

Sokat kirándultam, sétáltam a kutyámmal hétvégéken, és nem bírtam kihagyni, mivel nő vagyok, a vásárlást sem.

Emailt néha-néha váltottunk, így tisztában lehetett az áthelyezésemmel is. Valószínűleg Helmut Marko elsőként neki számolt be a döntésemről… vagyis valami ilyesmit bogoztam ki az akkori üzenetéből.

„Annie!

Hallottam kaptál egy munkát… vagyis… egy ajánlatot… megértem a döntésed, és nem akarnálak bármiben is hátráltatni, mely a karrieredet előrébb viszi, hiszen te is mindig támogattál engem. Azt hiszem ez egy barát dolga. Azért abban bízom, hogy nem felejtesz el teljesen… s néha elmeséled, hogy mit csinálsz a Nagy Almában.

Hiányzol… nagyon… de megértek mindent…

Seb”

Október…

Természetesen képes voltam akár az éjszaka kellős közepén felkelni azért, hogy megnézzek egy időmérőt vagy futamot. Boldog voltam és örültem a sikereinek. Bíztam benne, hogy összekapja magát, és ismét ő lesz a legjobb a király kategóriában, harmadszor.

Láttam képeket róla és Hannáról, és Britta mindenről beszámolt nekem. Fájt, hogy nem osztotta meg velem a boldogságát, hiszen sosem ágáltam a lány ellen, csak nem értettem mit eszik még mindig rajta. Sokkal jobbat érdemelne… de ez már csak az én véleményem…

November…

Peregtek a hónapok, s én egyre-jobban éreztem magam itt. S ami a legfontosabb: ELKEZTEM RANDIZNI!!!! Dave egy nagyon okos, intelligens férfi, s nem elhanyagolható szempont, hogy szemtelenül jóképű.

Egy szupermarketben vásároltam, amikor véletlenül összeütköztünk, s akkor kezdődött valami. A pillangók még nem keltek életre a gyomromban, de azt hiszem, hogy minden csak idő kérdése…

December…

Decemberben mindenképp haza akartam jönni, s nem volt ez ellen senkinek sem kifogása. Két hetet akartam otthon tölteni, s így vittem magammal Axelt is. Az ajándékokkal sem nagyon vesződtem New Yorkban, csak néhány apróbbal, vagy esetleg olyannal, amiről tudtam, hogy nem lehet Európában beszerezni.

Neki már egy jó ideje megvolt az ajándéka, melyet csak hatalmas erőfeszítésekbe telt megszerezni. Ez egy nagy Beatles poszter volt, mindegyik tag eredeti aláírásával. Már alig vártam, hogy lássam az arcát, amikor kibontja azt…

2013.Január…

Pillanatok alatt elmúlt a karácsony és a szilveszter, s könyörtelenül köszöntött ránk az újév, s mindezzel a kötelességeink is. Ő Svájcban ünnepelte mindegyiket a családja és a barátai körében. Legalábbis Melanie erről számolt be nekem. Mellbevágó volt, mindezzel szembesülni, s a lány sem értette Őt, én akkor hogyan? Azt ecsetelte, hosszan, hogy Hanna teljesen befolyása alá helyezte, minden úgy van, ahogy a német lány akarja. Kezdtem azt hinni, nem ismerem már Sebastian Vettelt…

Február…

Davel már egy ideje külön folytattuk az életünket, s megint kezdtem a magányba burkolózni. Feszélyezve éreztem magam New Yorkban, s a depresszió tünetei megint kezdtek eluralkodni rajtam. Az iroda beindult, így már csak tanácsadói szerepet osztottak rám, vagyis semmibe nem volt beleszólásom, csak sétálgattam a hatalmas irodában, mely a városra nézett. Órákat elvoltam az ablakom előtt, miközben gondolatban a múlton rágódtam…

Nem elmaileztünk, nem írtunk egymásnak smst, nem kerestük egymást telefonon. Vagyis, ez így nem teljesen igaz… én fáradtam bele mindenbe. Nem akartam az lenni, aki fut egy olyan szekér után, amin talán sosem ült igazán. Azért nem bírtam ki, hogy emailt ne írjak… de erre sem válaszolt már…

„Van úgy, hogy vársz valakire órákat, napokat, heteket. Arra, hogy megszólaljon a telefon, becsengessen, vagy valamilyen módon jelezze, hogy itt vagyok, fontos vagy. Van úgy, hogy vársz… de mindhiába… nem jelentkezik.

Egyszerre önt el a szomorúság, és a düh… amikor beismered, hogy hamisíthatatlanul becsaptak. Így már… kár a könnyekért.

Mert az ilyen ember amellett, hogy gyáva, végtelen sivár, sekélyes érzelmileg. Ajándék a sorstól az, hogy már nincs jelen az életedben. Vigyáz rád a sors… és talán Isten.

Annie”

Március…

Kezdtem a depresszió mocsarába minél jobban süllyedni, csak két dolog miatt keltem fel reggel. Az egyik, hogy ott van Axel, neki nem okozhatok csalódást, a másik, hogy be kell mennem az irodába. Ha nincs is semmilyen dolgom, akkor is ott kell lennem, legalább július végéig biztosan. Már nem követtem nyomon az eseményeket a Száguldó Cirkuszban… el akartam felejteni mindent, ami valaha is oda kötött.

Az irodámban az egész falat betöltő ablakom előtt álltam, mint általában minden nap, amikor megszólalt a telefonom. Meglepődtem… s amikor megláttam, hogy ki hív… a szemeim hatalmasra kerekedtek, de azonnal megnyomtam a fogadás gombot…

***

Sziasztok!

Tudom, hogy nincsen hétvége, de a rész végre kész lett, s olyan, amilyennek én képzeltem. Mivel két hétvége is így kimarad, megérdemlitek, hogy ma is legyen rész, mivel annyian támogattok engem. Köszönöm mindenkinek!

IVETTEL WORLD CHAMIPON

Sorsfordító találkozás

2010, 2011, 2012....2013

VILÁGBAJNOK

14. rész

Általában szombaton ki sem látok a munkából, most azonban nem igazán csináltam semmit. Helmuttal nagyon jót beszélgettünk az idei, majd a jövő évi autóról, s megosztottuk egymással a következő idénybeli szabálymódosítással kapcsolatos aggályainkat.

Az időmérő nem úgy alakult, ahogy azt mi gondoltuk, de Sebastian nem igazán tűnt elkeseredettnek, s ez jó volt. Helmut bíztatóan megveregette a hátamat, majd Christianhoz lépett. Én visszaültem a helyemre, s a szerelősrácokat figyeltem. Ők mindenképp azt tűzték ki célul, hogy szórakoztatnak. Nagyokat nevettem rajtuk, s az sem igazán zavart, hogy a meghívott vendégek furcsán méregetnek.

Egy idő után visszasétáltam a Homeba, majd az ajtón belépve vettem észre, hogy Vanda és Sebastian bizalmasan pusmogva tűnnek el az irodák felé. Egy pillanatra nem igazán tudtam, hogy mit is kéne gondolnom erről az egészről. Nem akartam semmit beleképzelni, így inkább visszamentem a garázsba, hátha hasznos lehetek valahol. Ott egy gondterhelt Adriant találtam, s így mindjárt nem tűnt annyira borzasztónak az egész…

***

Pár embert megkérdeztem hátha látták valahol. Sebastiant megnyugtattam, hogy az ötlete kitűnő, csak valahogy át kell ültetni Ellie csöppnyi, csökönyös, kicsi agyába. Utolsó lehetőségem a garázs volt, ahol egy megdöbbentő kép fogadott. Adrian és Ellie könyékig olajosan szereltek valamit. Fogalmam sem volt róla, mit is csinálnak valójába, de láthatóan nagyon belemerültek.

Ahogy néztem őket, egy pillanatra eltöprengtem az elmúlt hetek eseményein. Nem tagadom, hogy volt bennem egy kis féltékenység, hiszen azért Sebastian pilóta, de rájöttem, ha valaki, akkor Ellie igazán megérdemli a boldogságot.

Merengésem közepette ocsúdtam fel, mikor Adrian eltűnt hátra Ellie meg az olajat akarta egy kendővel eltüntetni a kezéről. Akkor léptem oda hozzá.

- Látom nem bírtad ki, hogy ne állj be dolgozni. – piszkáltam, mert nem akartam lerohanni először a nagy hírrel, azt meghagytam Sebastiannak. Én csak feltérképezést tartok.

- Persze, hiszen itt hasznos lehetek. – válaszolta közönyösen.

- Mi a baj? – fogtam meg a vállát, amikor el akart lépni mellőlem.

- Neked nem oly mindegy? – nézett rám, s akkor megláttam könnyes szemeit.

- Miről beszélsz? – értetlenkedtem.

- Hagyj békén Vanda, sok dolgom van. – s totál lesokkolva otthagyott.

Fogalmam sem volt mi üthetett belé, s azonnal Heikki vagy Sebastian keresésére indultam, hogy közöljem velük a híreket. A büfében találtam rájuk, valamin nagyon nevettek. A német, ahogy meglátott azonnal felpattant a helyéről, s intett, hogy kövessem. A sarkon, ahol már nem láthattak minket a kíváncsi szemek, azonnal hozzám fordult.

- Mi újság?

- Én nem tudom… - zavarodtam meg.

- Mi? Hogy-hogy nem tudod? – nézett rám tanácstalanul.

- Úgy viselkedett velem, mint…

- Mint? – kérdezett vissza türelmetlenségében.

- Mint egy idegennel. És sírt… vagyis könnyes volt a szeme. – javítottam ki magam azonnal.

- Micsoda? Bántotta valaki? – lett egyre idegesebb.

- Fogalmam sincs, otthagyott… - s Sebastian is úgy elrobogott, mint egy dúvad. Nem értettem semmit…

***

Ültem a szalagkorláton, s figyeltem a lenyugvó napot. Adrian azt mondta, hogy még egy óra biztosan mire mindennel végez. Megmondtam neki, hogy nem számít, megvárom. A szemeimet ismét könnyek kezdték el lepni, de nem igazán értettem az okát. Hiszen Vanda nem tett semmit… akkor miért haragszom rá? Miért érzem úgy, hogy becsapott? És Sebastian… mi ez a furcsa feszítő érzés a mellkasomban? Hogy tud fájni az, ami igazából nem is volt a tiéd?

- Miért sírtál? – hallom meg azt a hangot mögöttem, amire most a legkevésbé sem számítottam. Egy laza ugrással már előttem is volt. Még azt is elfelejtettem, hogy az arcom könnymaszatos – Te most is sírsz… - nézett engem aggódva – Mi történt?

- Semmi… - nyögöm ki nagy nehezen ezt az egy szót.

- Az ember nem sír a semmiért. – fogja két tenyerébe az arcomat, s néz rám gyengéden.

- Én… - kezdtem, de nem tudtam semmit kinyögni. Itt van egy srác, aki otthagyott csapot-papot csak azért, hogy megnézze, én miért sírok. – olyan buta vagyok… - rázom meg a fejem, mire Ő kezeimet megfogva húz le a szalagkorlátról, és magához vont.

- Elmeséled? – suttogta, de nem engedett el.

- Nem… - ráztam meg a fejem – Kinevetnél… - szégyelltem el magam, és a fejem a pólójába fúrtam.

- Kinézed belőlem? – próbált meg rám nézni, de én megmakacsoltam magam – Ellie… nézz rám, kérlek…

- Nem… - ráztam a fejem, és motyogtam bele a pólójába.

- Sosem nevetnélek ki. – ölelt át szorosan, és a fülembe suttogott. Oly megnyugtató volt nekem mindez, és tényleg ostobának éreztem magam a viselkedésem miatt. Biztos voltam benne, hogy bocsánatot fogok kérni Vandától – Ellie, beszélnünk kellene. – lett komoly a hangja, s én azonnal eltávolodtam tőle, és a szemébe néztem.

- Baj van? – riadtam meg azonnal.

- Nem, nincsen. – mosolygott rám, és végigsimított az arcomon – Gyere, sétáljuk egy kicsit, és mindent elmesélek. – fogta meg a kezem, és gyengéden húzni kezdett…

Sorsfordító találkozás

13. rész

A 20 percből fél óra lett, mert Heikki nem találta a belépőkártyáját, és így eléggé késésben voltunk. Én nem akartam zavarni őket, de Sebastian hallani sem akart arról, hogy külön menjünk. A közelében kezdtem magam nagyon furcsán érezni, mert számomra ezek ismeretlenek érzések voltak eddig.

A finn és Vanda egyfolytában csacsogtak az autóban, míg én azt vettem észre, hogy egy kék szempár sokszor engem figyel a visszapillantó tükörben. Éreztem, hogy a színem a paradicsomra kezd hasonlítani, s mikor újra találkozott a pillantásunk láttam, hogy mosolyog. Fogalmam sem volt róla, hogy azaz idő, míg kiértünk a pályára miképp telt el oly gyorsan, mert csak vettem észre, hogy a táblák jelzik, megérkeztünk.

Sebastian az autót zárta be, s odasúgta nekem, hogy „Ebédnél találkozunk!”. Futólépésben ment a bejárathoz, Heikki hűséges fegyverhordozóként követte. Mosolyognom kellett a helyzeten. Vanda azonban oldalba bökött…

- Nem akarsz nekem elmesélni valamit? – vonta fel a szemöldökét.

- Én… nem tudom, mit mondhatnék. – hajtottam le a fejem.

- Ellie… nem bűn boldognak lenni. – teszi a vállamra a kezét – Örülök, hogy tisztázni tudtátok kettőtök között a hétfőn történteket. – húzza el a száját.

- Elmondtál neki mindent… ugye? – nem volt számon kérő a hangom, inkább csak kíváncsi.

- Ellie… - sóhajtott nagyot, s mi is átmentünk az ellenőrző kapun – érts meg… én. Nem volt más választásom, sarokba szorított…

- Nem haragszom. – voltam teljesen őszinte – Legalább nem nekem kellett elmondanom, hogy mekkora csődtömeg vagyok. – húztam el a szám.

- Nem vagy az, és ezt te is tudod. S ahogy elnézem, egyáltalán nem érdekli a múltad.

- Vanda te is tudod, hogy mi ketten nem játszunk egy szériában. – ment el a kedvem ettől a naptól.

- De Ellie… - kezdte.

- Hagyjuk inkább Vanda… - legyintettem, majd mi is a Home felé vettük az irányt.

Az ebédet nem úsztam meg, és együtt töltöttük. Rá két órára, már elég rosszul éreztem magam. Kénytelen voltam az egyik vécében könnyíteni magamon, s ezt Vanda végigmozizta hiába is tiltakoztam ellene. Ezt követően taxit fogott nekem, majd visszamentünk a szállodába. Előtte azonban Adrian szájába rágta, hogy közölje Sebastiannal, mi is történt velem pontosan.

Rám senki sem hallgatott, hogy mindez felesleges, egy-két óra és sokkal jobban leszek. Ahogy a fejem a szálloda párnáját érte, ismét a mosdóba kellett szaladnom könnyítésre. Akkor már tudtam, hogy valami baj van velem. Vanda orvost hívott, s a vizsgálat kellős közepén berobbant a szobaajtónk. Azon nem más esett be aggódó arccal, mint maga Sebastian Vettel…

- Ellie!!! – rohant oda az ágyhoz, és teljesen hidegen hagyta az orvos rosszalló pillantása.

- Uram – lép oda hozzá az orvos a jobbját nyújtva Sebastiannak – Doktor Kovács vagyok a szálloda orvosa.

- Sebastian Vettel – fogadta el azonnal a kezet – Doktor úr, hogy van Ellie?

- A hölgynek van egy enyhe fokú gyomorrontása. – magyarázza kedvesen, én meg úgy érzem magam, mint akit teljesen kiütöttek – Ha ma betartja az előírásokat, és sokat pihen, holnapra már kutya baja sem lesz.

- Biztos? – néz rám aggódó szemekkel, majd az ágy mellé térdel, és simogatni kezdi a homlokomat. 

- Igen! – válaszolja határozottan az orvos – Sokkal jobb, hogy kihányt mindent, mintha napokig kínozná. Lehet, ma még ez egy párszor előfordul, de kap gyógyszereket, és ha szükséges, holnap még pihenjen, de hétvégén már újra dolgozhat.

- Azt biztos nem fog! – jelenti ki a német ellentmondást nem tűrő hangon.

- Ez már az Önök dolga, nem rám tartozik. – emeli fel az orvos mind a két kezét – Leírom, hogy miket ehet ma és holnap, és írok fel gyógyszereket, amiket ki kell válltani.

- Természetesen. – bólogat Sebastian, majd az ajtóhoz lép, és Heikki is csatlakozik hozzá.

A finn egy bátorító mosolyt küld felém, és az orvoshoz fordul, de már nem figyeltem rájuk, hiszen Sebastian visszatért mellém.

- Köszönöm… - nyökögtem ki ezt az egy szót is nagy nehezen.

- Hogy érzed magad? – simogatta meg az arcomat.

- Mint akin az egész mezőny végigment… - próbáltam meg viccesre venni a figurát.

- Adrian a frászt hozta rám. – vett egy mély lélegzett, és a hajába túrt.

- Tudtam, hogy feleslegesen idegesítünk téged. – morogtam.

- Pokoli dühös lennék, ha nem értesíttettetek volna engem, de azt hiszem, hogy Vandának kell mindezt megköszönnöm. – néz csúnyán rám, s én meg előveszem a legszebb nézésem - Ne nézz ilyen szépen. – neveti el magát – Attól még haragszom, hogy nem akartál szólni. Ma már nem megyek vissza, inkább itt maradok veled…

- Nem kell. – rázom meg a fejem – Tisztában vagyok vele, hogy ma is rengeteg dolgod van… - fogom meg az ágyon pihenő kezét, Ő a szájához emelte, és egy puszit adott rá.

- Megígéred, hogy betartod az orvos utasításait, nem ugrálsz, és nem dolgozol? – nézett rám kérdőn.

- Igen! – válaszoltam határozottan – Vanda Őrmester – néztem a lányra mosolyogva – úgy is itt marad velem, hogy felügyelje még a párnám dőlésszögét is. – vicceltem, mire a többiek nevetni kezdtek.

- Így rendben van, de óránként helyzetjelentést kérek, tőled. – simogatta meg az arcomat mosolyogva. Az éjjeliszekrényen lévő telefonomba beleírta az ő számát, majd megcsörgette a sajátját, így már számot is cseréltünk. Egy homlok puszival és egy ígérettel, hogy minden órában jelentkezem távoztak…

***

Pénteken egész nap fekvésre voltam ítélve, és Sebastian azt is elintézte, hogy Vandának ne kelljen dolgozni menni, s így velem maradhatott, hogy ne unatkozzak. Ha valaki engem kérdezett volna, barátnőmnek csak azért kellett őriznie, hogy véletlenül se jusson eszembe a munka.

Péntek este eldöntöttem, hogy másnap kimegyek, akármi lesz. Ettől a döntésemtől senki sem tántoríthat el. Amikor közöltem Vandával, mosolyogva válaszolt nekem.

- Majd ezt közöld ilyen határozottan a véleményed Sebastiannal is. – vigyorgott egyre jobban.

- Nem vagyunk összenőve.  – vágtam vissza – Nem kell neki beszámolnom arról, hogy holnap már dolgozom. – ültem le az ágyamra duzzogva.

- Azért nagyon kíváncsi leszek az arcára, amikor meglát a paddokban. - vigyorgott továbbra is, én meg hozzávágtam a párnámat.

- Egyébként miért érdekelné? – rántottam meg a vállamat.

- Ezt hogy érted? – néz rám értetlenkedve, és végre abbahagyta a vigyorgást.

- Ma még csak felém sem nézett, nem is írt…

- Aha, szóval innen fúj a szél. – vigyorgott a „mindent tudó nézésével”.

- Nem fúj sehonnan, inkább aludjunk, mert késő van. – éreztem, hogy álmos vagyok. Talán a gyógyszer lehetett a ludas a dologban…

***

A zuhany után valamivel frissebbnek éreztem magam, a tegnapi nap után. 11 óra is lehetett már, amikor ágyba kerültem, még arra sem volt időm egész nap, hogy felhívjam Elliet. Ki kell találnom azt is, hogy miképp kárpótolom ezért, hiszen ő egész nap értesített a hogylétéről. A szabadedzések alatt is a pulton volt a telefonom, és mindenkinek kikötöttem, hogy az ott is marad…

Összeszedtem a cuccaimat, a liftbe léptem, s a lányok emeletét nyomtam meg. Ahogy kiszálltam a gépezetből, Heikkit láttam meg a folyosón. Eléggé meglepődtem…

- Hát te? – csúszott ki a számon.

- Gondoltam, úgyis idejössz. – rántotta meg a vállát lazán. Odaléptem az ajtóhoz, s bekopogtam, de válasz nem érkezett, azonban túl nagy volt odabenn a csend. – Szerintem nincsenek itt. – jegyezte meg az edzőm.

- Ettől féltem… - motyogtam, s a halántékomat kezdtem masszírozni.

- Akkor most mi lesz? Reggeli itt, vagy reggeli a pályán? – néz rám kíváncsian.

- Együnk itt… - indultam el a lift felé – ne… inkább a pályán…

A kulcsok leadása után, a recepciós csaj egy levelet nyújtott át, hogy ezt nekem hagyták itt. Nagyon bíztam benne, hogy Ellie az…

„Sebastian!

Kimentem a pályára, egy kicsit körbenézni. Tudom, hogy megígértem neked, hogy nem fogok dolgozni, de bízom benne, hogy megérted a helyzetemet. Képtelen voltam tovább nézni a négy falat, a pályán pedig hátha valamennyire szükség van rám. Jól vagyok, tegnap voltam ismét orvosnál, de erről pontosan tudsz. Remélem, kinn találkozunk, a reggelivel megvárlak.

Ellie”

Futó lépésben mentem a kijárathoz, a levelet a zsebembe raktam el, és szupergyorsasággal írtam mindent alá, mit az orrom alá nyomtak a rajongók. Heikki nem kérdezett semmit, s most mindezért nagyon is hálás voltam neki.

Egész úton Ő járt a fejemben. A megismerkedésünk… ez az egész a lényéből fakadó finom szépség. Másnak lehet Ő csak egy egyszerű lány, de nekem… számomra Ő a legkülönlegesebb nő, akivel valaha is találkoztam… Mellette azt érzem, hogy újra élek. Teljesen, és igazán élek.

A Homeba érve azonnal Őt kerestem a szemeimmel, s a legnagyobb megdöbbenésemre ott ült Vandával a büfében, és valamit széles mosollyal magyarázott a lánynak. Egy pillanatra megtorpantam, és csak figyeltem Őt. Nem akartam közelebb menni, sem megzavarni ezt a pillanatot. Olyan arcát láthattam most, amit nagyon kevesek. Tisztában voltam vele, hogy ez az igazi arca, a mindig vidám, és mosolygós lány, s én ezt akartam mindenáron megkapni. Az utóbbi időben nem volt könnyű élete, de tudtam, hogy én változtatni tudok rajta… akarom, mindenképp…

Az ajtó felé nézett, s akkor meglátott engem. A mosoly, akkor, ott, csakis nekem szólt. Úgy éreztem, hogy a föld felett lebegek. Vanda felkelt mellőle, Heikki elkérte a táskámat, majd mindketten leléptek. Odamentem hozzá, de nem ültem le egyszerre… most az először találkozásunk óta én voltam zavarban.

- Ne haragudj a tegnapiért. – kezdtem meg a magyarázkodást.

- Hé… - szakított félbe – nem kell semmit mondanod, hidd el, én megértem.

- De van okod haragudni rám… - folytattam a vezeklést.

- Ha nagyon ragaszkodsz hozzá… - tűnődött el – akkor haragszom. – s ahogy pillantásunk találkozott mindketten felnevettünk.

- Ha a Hölgy haragszik, akkor bizony ki kell engesztelnem valahogy. – mentem bele a játékba. Felüdülés volt számomra a társasága.

- Ez a Hölgy beérné egy reggelivel, mert farkas éhes, ugyanis tegnap nem evett semmi normális kaját. – húzta el a száját.

- Akkor Hölgyem… - nyújtom felé a kezemet – megtiszteltetés lenne, ha elfogadná az ajánlatomat egy reggelire…

Az egész nap, oly gyorsan repült el, mint két pislogás. Igaz, nem mi voltunk a leggyorsabbak, de ma valahogy nem ez számított igazán. Ő végig velem volt, s ami a legmegdöbbentőbb, minden szerelőm ismerte, s ő is név szerint őket.  Helmuttal beszélgette át az időmérőt, s bárki észrevehette, hogy mennyire megváltozott. Egy gondolat már akkor körvonalazódott bennem, de tisztában voltam vele, hogy először Vandával kell beszélnem erről, hiszen máshol már zöld utat kaptam…

Sorsfordító találkozás

12. rész

Tegnap óta más sem csinálok, mint dolgozom, és megpróbálkozom a lehetetlennel… elfelejteni a Német Nagydíj alatt történteket. Vanda természetesen próbált a lelkemre beszélni, de rövid idő alatt rájött, hogy mindezzel csak az ellenkezőjét ért el. Magamba zárkóztam, s nem beszéltem vele.

Holnapután ismét látom, hiszen Magyarországra kell utazni, egy újabb nagydíj miatt. Először érzem azt, hogy nem akarok menni. Legalábbis az agyam nem menne. Órák óra forgolódom az ágyamban, és úgy érzem, hogy az álommanó ma messze elkerül. Kezembe veszem a laptopomat, és bekapcsolom. Arra gondoltam, hogy egy kicsit netezek, hátha akkor elálmosodom. A gépem bekapcsolásával a levelezőprogram is automatikusan bejelentkezett, és egy új levél érkezését mutatta. Rákattintottam, és a szemeim hatalmasra kerekedtek. Sebastian írt…

„Ellie!

Lehet, hogy feleslegesen írom le ezeket a sorokat, mert előfordulhat, hogy olvasatlanul kitörlöd, mégis… Őszinte bocsánatkéréssel tartozom édesapád miatt, hiszen nekem fogalmam sem volt róla… el kell hinned. Utánad akartam menni, de Vanda azt mondta, most jobb lesz, ha egy kis időt adok neked. Nem akarlak lerohanni, de azt tudnod kell, hogy a hétvégén, nagyon jól éreztem magam veled… felszabadult voltam, mint még talán soha. Nagyon bízom benne, hogy találkozunk Magyarországon, s látni is szeretnél… mert én igen.

Seb”

A levél végigolvasása után vettem észre, hogy a könnyeim folytak a szemeimből, s szaporán vettem a levegőt. Tudtam, hogy én okoztam a bajt, hiszen lett volna lehetőségem elmondani neki az igazat, mégis féltem, hogy elmenekül, s rájövök arra, megint egyedül maradtam. Nem akartam, hogy olyan dolog miatt legyen lelkiismeret furdalása, amiről egyáltalán nem tehet. Én voltam az ostoba, hogy elhallgattam előle, mikor ott volt a lehetőségem rá… azonnal a válaszra kattintottam…

A csütörtök és az utazás sokkal hamarabb eljött, mint azt hittem volna. Vanda hétfő óta nem hozta szóba Sebastiant, én sem éreztem késztetést, hogy beszélgessünk erről a témáról, s elmondjam neki hogyan is állunk. A szállodában voltunk, és már a pakolással foglalatoskodtunk mindketten, amikor kopogtak. Én sejtettem, hogy ki lehet az, míg Vanda nagy szemekkel ment ajtót nyitni. Láttam, hogy meglepődik, majd szélesre tárja azt. Igen… ott állt Ő, teljes életnagyságban, csillogó szemekkel, és széles mosollyal engem nézett.

Majdnem elejtettem a ruhákat a kezemből, miközben Vanda inkább lelépett a szobából, kettesben hagyva minket. Most éreztem először azt, hogy mennyire is hiányzott nekem ebben a pár napban.

- Szia! – találta meg először Ő a hangját.

- Szia! – mosolyogtam én is rá zavaromban.

- Ezt neked hoztam. – nyújtott oda nekem egy tábla csokit.

- Kö-köszönöm. – dadogtam.

- Hogy utaztál? – ült le az ágyamra.

- Csak a szokásos. – rántottam vállat – És te? – ültem én is le mellé.

- Az úton nem volt semmi különös, a reptérről alig tudtam szabadulni, és a szállodába is alig tudtam bejutni. – nevetett - Anyuék üdvözletüket küldik, és bíznak abban, hogy nemsokára újra találkoztok. – fogta meg a kezem.

- Én is bízom benne. – mondtam teljesen őszintén.

- Ellie… ami hétfőn történt, én…

- Sebastian, ne. – szakítom félbe – Ezt már megbeszéltük… - nem akartam most erről beszélni, olyan szép volt ez a nap.

- Látom még nem vagy kész a pakolással… - nézett szét a rendetlen szobában – Kimegyünk együtt a pályára? – kék szemeit az enyémbe fúrta.

- Igen. – mosolyogtam rá, s Ő is így tett.

- Akkor 20 perc múlva lenn a hallban? – kelt fel az ágyról

- Oké, rendben… - az ajtóhoz kísértem, majd távozott, s a szívem csak úgy dübörgött a mellkasomban.

Vágyaink boldogsága

4. rész

Az a négy nap melyet velem töltött, oly gyorsan illant el, mint egy lepke szárnyának libbenése a tavaszi napsütésben. Axel a lábaim előtt ült, s én arcomon egy boldog mosollyal integettem neki, ahogy egy rövid ideig is, de elhagyott bennünket. Rengeteg megválaszolatlan kérdés cikázott a fejemben. Emberek, helyszínek, történések. Gondolataim, mint egy örvény kavarogtak, s tudtam, hogy sem a hely, sem az idő nem megfelelő a megválaszolásukra.

Másnap munkába indultam… Ő tesztre. Próbáltam tenni a dolgomat, úgy ahogy eddig. A hosszú pihenőmet a legmegfelelőbb időben kaptam, hisz sikerült teljesen feltöltődnöm. A rengeteg energiámnak, valószínűleg köze van egy szőke némethez, s hogy végre tisztázni tudtunk minden sérelmet és félreértést.

Minden olyan, volt, mint régen. Annyi különbséggel, hogy nem utaztam. Lett egy otthonom, ahová minden nap hazatértem egy-egy fárasztó nap után. S azon a gyönyörű helyen várt rám valaki… ha nem is egy boldog család, most még, de valaki… Axel. Nekem ezek a dolgok már most rengeteget jelentettek.

A hétvége rekord sebességgel érkezett meg. Péntek délután tettem-vettem a kis fészkemben, esti sziesztám közepette megszólalt a csengő. Nem vártam senkit, azonban, ahogy az ajtóhoz értem vettem észre, ahogy Axel már ott toporog és csóválja a farkát. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy ki lehet a látogatónk. Nagy mosollyal nyitottam ajtót, s Ő is ugyanekkorával, ha nem nagyobbal fogadott.

- Sziasztok! – csak ennyit tudott mondani, mert Axel máris letámadta – Hé Nagyfiú, hát ennyire hiányoztam?

- Nem is gondolnád, hogy mennyire. – fűztem hozzá kissé szégyenlősen.

 - Annie… - lépett azonnal hozzám, és a karjaiba zárt.

Nem érdekelt, hogy miért jött, csak egy dolog, hogy velem van. Furcsa volt még számomra az, hogy én már nem utaztam. Az a sok év, melyet így töltöttem még egy nagyon picikét hiányzott. De az űrt, mely ez okozott megpróbáltam mással kitölteni.

Az estét együtt töltöttük. Főzőcskéztünk, bolondoztunk, beszélgettünk. Elmesélte, hogy Heikki az edzője itt van a gyárban, és szeretné, hogy hétfőn megismerjem. Ő annyira nem örül az itt létének, hiszen ez egyet fog jelenteni a heti rengeteg edzéssel. Azonban ismertem már, hogy tisztában legyek vele, hogy Sebastian annyira imádja a munkáját, és amennyire munkamániás egyáltalán nincsen ellenére a rengeteg edzés.

Szombat reggel hamar kivetett az ágy. Halkan közlekedtem a szobában, s még Axelnek is mutattam, hogy csendesen járkáljon, hagyjuk aludni a Bajnokot. A konyhába érve a kertre nyíló ajtót kinyitottam a kutyusnak, s ő egy ugrással már kinn is volt. Adtam neki enni, és inni, majd a reggelinkre összpontosítottam.

Tettem egy tálba gyümölcsöket, a pirítós már a sült, míg a palacsintát kevertem ki. Míg az is készült a serpenyőben, megterítettem az asztalt. Épp csak készen lettem, mikor egy nagyon kócos, és még álmos képű német egy szál boxerben nem jelent a konyhában. Mivel nőből vagyok, a szívem egy pillanatra kihagyott a látottakra. A poharakhoz fordultam, hogy minél jobban elrejtsem a zavarom előle.

- Remélem, tudod, hogy egy Angyal vagy. – ölelt át hátulról, majd a fülembe duruzsolt.

- Most már igen – fordultam meg az ölelésében mosolyogva – és ez az Angyal most azt szeretné, hogy ezeket a poharakat az asztalra tedd. – nyomtam a kezébe.

- Azonnal Hölgyem. – nyomott egy szőrős puszit az arcomra, s már is pakolta ki a poharakat.

- Ugye ma megborotválkozol? – szépen néztem rá, miközben reggeliztünk.

- Nekem tetszik. – simogatta a borostáját.

- Nekem tetszik a sima pofid, meg a borostád, de már lassan olyan leszel, mint egy ősember. – csipkelődtem vele, miközben ettünk.

- Na jó, egye fene, de csakis miattad, mert ilyen szépen kéred. – kacsintott rám, és küldött felém egy szívdöglesztő mosolyt.

- Köszi… igazán nagy lelkű vagy… - dadogtam zavartan. Éreztem, ahogy elpirulok, de gyorsan lehajtottam a fejem, hogy valamelyest leplezni tudjam mindezt előtte, s a pizsamám felsőjét húzkodtam.

- Tetszik a pizsid. – vigyorgott kitartóan, mint aki tisztában van azzal, hogy a zavarom még nagyobb lesz ez által.

- Nekem is tetszik. Ha szeretnéd, néha napján majd kölcsönadom. – nyújtottam rá ki a nyelvemet.

- Nem hiszem, hogy Mackó Úr és barátai rajtam is ilyen szexin állna, mint rajtad. – incselkedett velem.

- Úgy látom, hogy ma reggel azt tűzted ki, hogy minél jobban zavarba hozzál. – próbáltam meg az arcszínemet takarni előle, ahogy felállt az asztaltól, hogy töltsön magának még gyümölcslevet.

- Imádom a pírt az arcodon, különösen, ha én okozom. – suttogta a fülembe, amitől végigfutott a hideg a hátamon. S mint aki jól végezte dolgát egy nagy mosollyal az arcán helyet foglalt ismét az asztalnál, hogy folytassuk az étkezést.

Mosogatás alatt próbáltam rendbe szedni magam, s magabiztosan indultam fel az emeletre. A hálóban nem találtam, így ruhákat vettem elő magamnak, hogy valami normális öltözetet öltsek magamra. Mégsem maradhatok Mackó Úr és barátaiban egész nap? A felsőmet vettem épp le, mikor nyílt a fürdő ajtaja. Csak annyi időm volt, hogy a mellem elé kapjam…

- Hoppá… - szólalt meg ő egy törölközővel a derekán. A haja még vizes volt, az arca azonban szőrmentes. – Ha tudtam volna, hogy ilyen fogadtatásban lesz részem, már előbb megborotválkozok. – nézett végig rajtam úgy, ha nem érzem a kezeim között az anyagot, azt kellene hinnem, hogy meztelen vagyok.

- Azt hittem, hogy… - köszörültem meg a torkomat – hogy nem vagy itt. – fogalmam sem volt róla, hogy mi történik velem a közelében. Eddig ilyen még nem fordult elő… vagyis de… egyszer…

- Pedig itt vagyok. – vigyorgott kitartóan, és egyre csak közelebb jött.

- Maradj ott, ahol vagy! – szóltam rá azonnal, s közben az ajtó felé araszoltam úgy, hogy nem akartam ránézni. Persze az arcom, már olyan volt, mint egy paradicsom.

 - Annie Wagner zavarban van… - fogta meg a derekamat, és szorosan magához húzott. Biztos voltam benne, hogy mindez legyezgeti a hiúságát.

- Seb… én… - dadogtam összevissza, majd a szemébe néztem, amik sötétkékek voltak a visszafojtott vágytól.

- Annie… - halkult el a hangja, s még szorosabban tartott a karjaiban. Az orrunk már összeért, s az egyik keze a csupasz hátamon elindult felfele.

- Seb ne… megint… megint minden összekuszálódik… - suttogtam, tudtam, hogy nagyon vékony cérnán táncolunk. Lehunyta a szemeit, s vett egy mély levegőt. Ahogy újra kinyitotta, s rám nézett, ugyanazt a vágyat láttam benne, mint az előbb.

- De csak azért, mert olyan szépen kéred. És most nyomás – engedett el és csapott a fenekemre – mielőtt meggondolom magam…

Azonnal kiiszkoltam a szobából. Az ajtót becsuktam magam mögött, és a mellkasomra még jobban szorítottam a felsőmet, mint eddig. De most azért is, nehogy a szívem véletlenül kiugorjon onnan… vagy esetleg meggondolja magát…

***

Sziasztok!

Szeretném mindenkinek megköszönni az előző részhez a kommenteket! S megköszönni külön Bloodorange-nek a bátorító szavakat. Mindenben igazad volt. Itt az újabb rész, s lehet, hogy most egy kissé meglepődtök, de higgyétek el, minden okkal történik. A következő részben már egy-két dologra választ fogtok kapni... vagy nem. :)

Jó hétvégét mindenkinek, és GO SEB! 

Pusz: szabus

Sorsfordító találkozás

11. rész

Átkoztam magam, hogy egy kicsit nem voltam rámenősebb az éjszaka, s most mindent helyre akartam hozni. Szüleim is itt voltak, hiszen együtt utazunk haza, hogy pár napot velük tölthessek, hisz oly keveset látnak.

Pár szóban meséltem nekik Ellieről, s mindketten biztosítottak arról, hogy nagyon szeretnék megismerni, és hívjam meg hozzánk reggelire. Nem voltam rest, azonnal üzentem neki, hogy várjuk őket idelenn.

Nem tudtam sokat erről a számomra nagyon is különleges lányról, azonban amit kiderítettem róla azon a fantasztikus délutánon megosztottam velük. Mire mondandóm végére értem már meg is jelentek. Azonnal felpattantam, de már akkor valami feltűnt. Nem az, hogy zavarban van, s nem az, hogy nagyon is meglepődik a helyzeten, hanem valami más…

- Sziasztok! – köszönök azonnal a két lánynak, de a szemeim csak Ellien nyugszanak.

Gyors bemutatkozások, de Ellien még mindig látom, hogy valami zavarja. Vanda is aggódó tekintettel néz rá. Anyukám persze nem bírja ki, hogy csak úgy csendben ücsörgünk, s ő kérdez elsőször.

- Hallom te is ugyanannál a csapatnál dolgozol, mint a fiam? – látszik anyán, hogy tényleg érdekli.

- Igen… - válaszát alig hallom én is meg, hiába ülök mellette szorosan.

- Édesapád minden bizonnyal nagyon büszke rád, hogy saját tudásodból ennyit elértél. Ő is itt volt a versenyen?– folytatja a faggatást.

- Apukám három évvel ezelőtt meghalt… - néz anyura könnyes szemekkel, s én úgy éreztem, bárcsak megnyílna alattam a föld, amiért ilyen ostoba voltam.

- Oh… - néz rám anya nagy szemekkel – én nem tudtam… ne haragudj a modortalanságomért.

- Semmi baj… de ha most megbocsátanak, még… nagyon sok dolgom van… további szép napot. – áll fel az asztaltól, s otthagyott minket. Ahogy a döbbenetből felocsúdtam máris utána akartam menni, azonban Vanda elém állt.

- Ne… kérlek ne. – néz rám esdeklően – Hagy neki egy kis időt.

- De ezt meg kell neki magyaráznom, kérlek. Én… nekem fogalmam sem volt… most biztosan azt hiszi, hogy egy tuskó vagyok, amiért idecsődítettem az egész családomat. – esdekeltem.

- Ne… nem tudhattad, és ezt ő is nagyon jól tudja. Sebastian, Ellie teljesen össze van zavarodva, adj neki egy kis időt. – könyörgött szinte.

- Seb… igaza van. – értett azonnal egyet az edzőm.

- Mondj el mindent. – ültem le az asztalhoz, és Vanda helyet foglalt mellettem.

- Mennyit tudsz? – nézett rám kíváncsian.

- Addig mesélte el, míg a Torro Rossohoz nem került… - sóhajtottam egy nagyot, hiszen sejtettem, hogy a neheze még csak most jön… s nem tévedtem…

Döbbenten ültünk mindnyájan az asztalnál, ahogy felfogtunk Vanda szavainak a súlyát. Sosem éreztem még ilyen mértékű tehetetlenséget, és dühöt. Legszívesebben szétvertem volna ezt az asztalt előttem, de tisztában voltam vele, hogy semmit sem oldok meg… főként rajta nem segítek ezzel.

Úgy éreztem, hogy Elliet még a jó Isten is messzire elkerülte. Biztos voltam abban, hogy én meg akarom változtatni az életét, s csak bízhattam abban, hogy mindezt hagyja is. Vandától elkértem az email címét, hogy legalább valamilyen szinten tudjak vele kapcsolatot tartani. Megígérte nekem, hogy beszél Ellievel, csak legyek egy kicsit türelmes… könnyű azt mondani.

Miután hazaértem Heppenheimbe, sem találtam igazán a helyem. Úgy éreztem csak bolyongok a házban. A szüleim természetesen mindezt megértették, hiszen tudták az okát, és nem tettek semmit szóvá nekem, amiért külön hálás voltam nekik. Abban a pár napban, amit otthon töltöttem Fabi folyamatosan nyúzott, hogy matekozzak vele, mert augusztus végén, mint kiderült, pótvizsgát kell tennie, de képtelen voltam arra, hogy odakoncentráljak. Kedd estig bírtam ezt cérnával, lefekvés előtt odaültem a gépemhez, s megnyitottam a levelezőrendszert, hogy írjak neki…

Sorsfordító találkozás

10. rész

A futamon minden úgy alakult, ahogy azt én akartam, s ez boldoggá tett. Ellievel, a sajtó kötelező körei után tudtam csak találkozni, de tisztában voltam vele, hogy mindez így helyes. Soha nem akarnám kitenni, ennek a hajcihőnek miattam. A futam utáni bulin nem jelent meg, Vanda nem tudta rávenni, hogy tartson vele… túl szép lett volna…

A bulin sok lány forgott körülöttem, de egy sem tudott érdekelni. Mindegyik csak azért nyomult körém, mert én vagyok a világbajnok… a kacér mosolyok, a csípőrázás engem teljesen hidegen hagyott, nem úgy a szerelőimet. Ők jól szórakoztak a csajokkal én meg rajtuk. Egy pohár sörrel a kezembe kerestem meg az edzőmet, és nem kicsit lepődtem meg, amikor Vandát pillantottam meg mellette. Láthatóan jól elvoltak…

- Hát te? – kiabál a fülembe az edzőm – Úgy bóklászol itt, mintha te lettél volna a 22-ik!

- Jól érzem magam! – vonom meg a vállam.

- Nem hiszek neked, de hagyjuk! – súgja a fülembe, s én valahol mélyen igazat adok neki.

- Sajnálom, hogy nem tudtam rávenni… - mondja Vanda elhúzott szájjal.

- Túl szép lett volna. – motyogom úgy, hogy csak én hallhatom, de Heikki megveregeti a vállamat.

Vanda matat a nadrágja zsebében, és előveszi a telefonját. Láthatóan babrál rajta valamit, majd vesz egy nagy levegőt, s rám néz. Elém tartja a telefont, hogy nézzem meg én is. Látom, hogy Ellie küldött neki üzenetet, s nem vagyok rest, azonnal elolvasom. „Vissza kellett mennem a Gyárba, ne keress a hotelban. Minden rendben van, ne aggódj. Hívlak vagy írok, ha odaértem. Érezd jól magad az este!”

Kissé el voltam keseredve, hiszen azt hittem, talán együtt utazunk vissza, és élvezhetem továbbra is a társaságát. De nem így történt, és teljesen elment a kedvem az estétől, de tudtam, hogy nem léphetek le, oly könnyen, hiszen én vagyok ma az ünnepelt… az oly rég várt német győzelem.

A telefonomon az időt kerestem, már éjfél volt, s úgy döntöttem nekem elég volt ennyi, visszamegyek a hotelba. Heikkivel épp csak kiértünk a szórakozóhely elé, mikor megláttam Vandát, aki épp telefonált. Láthatólag nagyon dühösen tette le a készüléket, s én azonnal odaléptem hozzá.

- Mi a baj? Mi történt? – esek neki egyszerre, minden sejtem érzi, hogy Ellievel kapcsolatos.

- Ott ragadt a reptéren, mert törölték a járatát, és a legközelebbi délelőtt indul csak. Kimegyek érte. – int le egy taxit, és én is bevágódok az autóba. Heikkinek gyorsan felvázolom a történteket, s mi elindulunk.

Bíztam benne, hogy semmi baja nem esett. Egyfolytában járt a lábam a taxiban, hiszen ha én vezethetnék, már régen ott lehetnék, de nem így történt, hiszen nem is autóval mentem, és ittam is. Nyugodtabb lettem valamivel, amikor megláttam a reptér kivilágított épületét. Alig állt meg a taxi, szinte úgy ugrottam ki, s még azért odaszóltam a sofőrnek, hogy várjon meg minket.

Berohantam az épületbe, csak Őt keresve. Nem voltak sokan, és egyszerre kiszúrtam Őt. Ott ült az egyik széken körülötte a csomagjai. Mintha csak érezte volna, hogy figyeli valaki felemelte a fejét, rám nézett. S akkor olyan dolog történt, amire még én sem számíthattam… A szemei felragyogtak, és a csodaszép arcán egy hatalmas mosoly terült el, ahogy észrevette, hogy ott vagyok.

Tudtam, hogy itt és most nem szabad nagyjelenetet rendeznünk, pedig legszívesebben odafutottam volna hozzá, és a karomba zártam volna. E helyett odasétáltam, összeszedtük a csomagjait, majd szó nélkül beszálltunk a taxiba. Mi hátraültünk, Vanda előre. Nem szóltunk egész addig egymáshoz, míg az autó el nem indult, helyette úgy éreztem, hogy sokkal többet beszéltek a szemeink.

- Köszönöm szépen, hogy kijöttél értem. – hallottam meg suttogását.

- Csak nem hagyhatom, hogy kinn maradjon egy ilyen Szép Hölgy a reptéren, egyedül, egész éjjel. – kacérkodtam vele, s a sötét autóban megfogtam a kezét.

- Túl sokat törődsz velem. – fordítottam felé a fejem, meglepetten.

- Ellie… - szorítom meg a kezét – Zavar? Zavar, hogy törődni akarok veled?

- Nem! – válaszolja azonnal – Csak… csak én nem tudok adni neked semmit cserébe. Olyan kedves és figyelmes vagy velem, míg én nem tudok semmit adni neked.

- Kis butusom! – mosolygok rá – Nem kell adnod semmit cserébe, nekem az is elég, ha hagyod, hogy gondoskodjak rólad.

- De… de miért? – nézett rám csillogó szemekkel, de nem tudtam rá válaszolni, mert a taxi megérkezett a szállodához.

Kipakoltunk, majd aláírás, közös fénykép, fizetés, és már csak azt vettem észre, hogy a liftben állunk. A szerkezet nagyot csilingelt, ahogy a megfelelő emeletre értünk, vagyis csak a lányok. Fájt, hogy elmegy, hiszen egy beszélgetés maradt megint félbe.

- Vanda… - szólt Ellie – én… mi… - néz rám zavartan.

- Elviszem a bőröndjeidet a szobába. Aztán majd jössz, ha akarsz. – nézett ránk mindent tudóan. Mielőtt becsukódott az ajtó, még láttam, hogy eltátogja Ellinek, hogy „Ügyes legyél!. Mosolyognom kellett ezen.

Csendesen szállunk ki a liftből, én határozott léptekkel indultam el, addig Ő zavartan. Odaléptem hozzá, s megfogtam a kezét. Nem akartam, hogy féljen, és ahogy a szemébe néztem rám mosolygott.

Épp csak beértünk a lakkosztályba, nagy szemekkel nézett körbe. Ott álltunk egymással szembe, s én azon kaptam magam, hogy az ajkát figyelem. Tisztában voltam vele, hogy nem rohanhatom le, hiszen akkor elszaladna, és sosem állna velem szóba. Láttam, hogy szólásra nyitotta a száját, s ekkor azonban az edzőm lépett be…

- Seb, elfelejtettem mondani, hogy a szüleid… - néz minket nagy szemekkel – oh… bocsánat, akkor majd visszajövök. – szabadkozott azonnal.

- Ne! – szólal meg Ő – Én megyek… majd akkor legközelebb… - lépett el tőlem, s mire felocsúdtam volna, már ott sem volt…

***

Sziasztok!

Nagyon örülök a látogatóknak, és a rendszeres kommentelőknek. Azonban egy kissé elbizonytalanodtam. Azt vettem észre, hogy az esetek nagy többségében általában ugyanazok teszik mindezt meg. Megmondom őszintén, hogy Ellieék történetéből jó pár rész már előre meg van írva, de a Vágyaink boldogsága mindig az adott hét kommentjeitől függ. Így mindazokat akiket érdekel a történet semmi mást nem kérek tőlük, mint a szombati részhez írjon egy 'igen' szót. Nem kérek litániát, se semmi mást, csak egy szót, hogy tudjam érdekel titeket, és nem hiába töröm magam. 

Köszönöm mindenkinek.

Pusz: szabus