Karácsony...

Utolsó tánc...

Mézeskalácsillatú, ajándékbontogatós, békés, szeretetben gazdag, nagyon boldog karácsonyt kívánok mindenkinek...


Késő este van, pár perc és kész is vagyok. Izgatottság fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy ma mit tervezek, és kivel. Szomorúság is, ha eszembe jut, hogy holnap mindezt magam mögött fogom tudni, és irány Amerika, azon belül is New York. Az álmaim városa… csak az a baj, hogy ezek az álmok már elmúltak… már másról álmodom… és ebben az álomban már nem vagyok egyedül… nem tudom, hogy a régi álmokat fel kellene-e adnom… egy újért…

Még egy utolsó simítás a toalettemen, és kész is, lenn már csengetnek. Nem sietek, tudom, hogy a nagyim úgyis ajtót nyit. Most sem kellett tévednem, amikor leértem csak rám vártak.
- Na végre… azt hittem, hogy itt éjszakázom…
- Sziasztok – köszöntem nekik mosolyogva.
- Ne vedd magadra Liz, Melanie egész este be van sózva.
- Ugyan Steph, egy hete készül erre a bulira, szerintem jobban be van indulva, mint mi. – nevettünk egy jót barátnőmön. – Csak hárman vagyunk? – néztem körül kíváncsian, hiányérzetem volt.
- Nem, nyugi. A srácokat kinn hagytuk a kocsiban. Seb morcos is, mert Mike vezet, de mondtam neki, hogy majd ma kiengeszteled, ne hisztizzen… - néztek rám egy kaján mosoly kíséretében, én meg zavaromban a cipőmet kezdtem fixírozni.
- Akkor indulunk? – lett most nekem egyre sürgősebb.
- Nézd már, milyen zavarban van, mintha csak Sebet látnám… - nevettek ki a lányok.
- Ha-ha-ha… nevessétek csak ki a kisebbet… - morcoskodtam.
- Komolyan, ha nem fejezed be te is, Sebbel itthon maradtok. Pedig még nem is ismered Georgeot… - nevetett Melanie.
- Elhoztad az olasz „macsódat”? – kacagtam én is.
- De el ám… így legalább nem leszek olyan magányos. Stephnek úgyis ott a férje Mike. Neked ott van Seb…
- De mi nem is…
- Ne vitatkozzatok, inkább induljuk, mert a fiúk itt hagynak. – noszogatott minket Steph.

Az autóba beszállás sem tűnt egy egyszerű hadműveletnek. Miután mindenkit üdvözöltem, Sebtől kaptam egy hosszú ölelést és egy puszit a nyakamra, azon kezdtek el a fiúk vitázni, hogy ki vezessen, vagy ki hova üljön. Mivel hatan voltunk, így bizonyossá vált, hogy nehezen fogunk elférni hátul. Mike és Steph ültek előre, így mi kényszerültünk négyen hátra. Georgeo bevállalta, hogy bármelyikünk, mind Mel vagy én nyugodtan az ölébe ülhetünk, őt mindez egyáltalán nem zavarja. Sebet annál inkább. Egy határozott mozdulattal az ölébe ültetett, elrendezett mindkettőnket, s átölelt.
- Elegem van ebből az olaszból… - suttogta a fülembe.
- Seb… ne rontsuk el ezt a szép estét. – simogattam meg az arcát, ő egy puszit lehelt a tenyerembe.
- Igazad van… ma csak veled akarok foglalkozni. – nézett rám azokkal a szép szemeivel.
Az út a szórakozóhelyig nem volt hosszú, s megegyeztünk, hogy ma mindenki Stephéknél alszik, és még külön szobát is kapunk. Minden a terveim szerint alakul…

A buliban nem volt semmi különleges. Nagy tömeg, hatalmas zaj, és vágni lehetett volna a füstöt. Megérkezésünkkor célba vettük a pultot, és mindenki kért magának frissítőt. Sokan megnézték kis társaságunkat, különösen Sebet. Hisz nem mindennap jár ide egy világbajnok. Azt az egyet becsültem bennük, hogy tiszteletben tartották, hogy mi itt átlagemberek vagyunk, és szórakozni jöttünk ide, így nem rohamoztak meg minket. Láttam rajta, hogy az elején egy kicsit zavarja a dolog, megfogtam a kezét, odajött hozzám, és hátulról átölelt.
Fantasztikus volt a hangulat, nagyon jól éreztem magam. Nagyon sokat táncoltam, mind a lányokkal, mind a fiúkkal, de Sebbel a legtöbbet. Teljesen mindegy volt, hogy gyors vagy lassú, mi elvesztünk a kettőnk közös kis világában. Az elhatározásom egyre jobban körvonalazódott bennem…
Mel fél három körül jött oda hozzánk, hogy lassan indulhatnánk haza, ha nekünk is jó így. Seb bólintott egyet, és odahúzott magához. Egy lassú szám első akkordjai hallatszódtak. ( http://www.youtube.com/watch?v=lQxVLqEHGUQ ) A zenét már nem is hallottam…
- Ez az utolsó táncunk… - nézett rám szomorúan.
- Attól, hogy New Yorkba költözöm, elfelejtesz? – tettem fel azt a kérdést, ami napok óta foglalkozatott.
- Nem tudnálak… képtelen lennék rá. – nézett rám csillogó szemekkel, egyre szorosabban ölelt magához.
- Nagyon reméltem… - egy apró csókot adtam neki.

Stephanieékhoz érve mindenki megkapta a szobáját, és nyugovóra tért. Seb halkan becsukta mögöttünk az ajtót, s mögém lépett, s átölelt. ( http://www.youtube.com/watch?v=j4y-RzVGrHg ) Szavak nélkül is értettük egymást. Egy-egy érintésünk sokkal többet mondott, mindenféle szónál.
Lassan megfordultam az ölelésében, és ő nagyon gyengéden megcsókolt. Mintha a testem egy pillanat alatt életre kelt volna. Átöleltem őt, és szenvedélyesen visszacsókoltam, ő, pedig felkapott, az ágyhoz sétált velem, és óvatosan lefektetett. Mellém bújt, s figyelt minden mozdulatára. Az egész éjszaka a miek volt, miért akartunk volna bármit elkapkodni?
Nagyon gyengéden csókolt, mintha egy számára becses kincs lennék. Én voltam a kezdeményező fél kettőnk közül, s engem felettébb zavart, hogy sok ruha van még rajta. Így a pólójától, természetesen a hathatós közreműködésével együtt, megvált. A lélegzetem egy pillanatra elakadt, ahogy tekintetem végigkúszott a kidolgozott mellkasán. Ő sem tétlenkedett. Előbb a felsőm, majd a melltartómtól szabadított meg. Forrón megcsókolt, s elindult a nyakamtól lefelé. Kényeztetése közben az ajkamat apró sóhajok hagyták el… fantasztikusan csinálta… Nyakam után a melleim következtek, ízlelgette, csókolgatta őket. Közben a nadrágomtól akart megszabadítani. Úgy éreztem, hogy nekem már ez sok… elvesztem a maradék józan eszem… a csókjai… a simogatásai… a becézései… mind, mind egyre jobban feltüzelt. Akartam őt… mindenestül…
Minden egyes ruhadarabom levétele után, újabb és újabb csókokat, kényeztetéseket kaptam, de képtelen voltam betelni vele. Minél többet kaptam, annál többet akartam tőle… Természetesen, ahogy én váltam meg a ruhadarabjaimtól, úgy lett a rajta lévő ruhamennyiség is egyre kevesebb.
Olyanok voltunk, mint két fél, és akik csak most lehetnek igazán egész… csak ketten tudunk igazán egyek lenni. Mámorító érzés volt magamban érezni őt, de nem kapkodtunk el semmit… minél tovább akartuk ezt a pillanatot húzni…
Mint egy fényrobbanás, köszöntött ránk a gyönyör, amikor megszűnik a Te és Én… amikor már csak Mi vagyunk… Egy pillanatra azt sem nagyon rémlett, hogy mi történt velem, csak azt tudtam, hogy soha, de soha nem voltam még ilyen boldog, és sokkal többet adtam és kaptam, mint azt valaha is gondoltam volna…

Seb hamar elaludt mellettem, de a kezeivel szorosan átkarolt. Tudtam, hogy holnap egy új nap virrad… az életemben egy döntő nap… válaszút elé érkeztem… és azt is tudtam, hogy melyiket választom magamnak…

Remény a boldogságra 18. fejezet

- Mit akarsz itt? – estem neki egyszerre.
- Bella… el akarok magyarázni egy-két dolgot.
- Szerintem ezzel már egy kicsikét elkéstél. – válaszoltam hidegen. – Hallgatlak, van 5 perced.
- Muszáj itt az ajtóban? – nézett rám esdeklően.
- Fáradj beljebb. – sóhajtottam nagyot, és a nappaliba tereltem. – 5 perc, se több, se kevesebb.
- Bella, tudom, hogy egy idióta voltam, és úgy is viselkedtem. Nem kellett volna, egy szó nélkül, csak úgy elrohannom a gyárból, de úgy éreztem, ha még egy percet ott kell töltenem, én megőrülök.
- Oh… mondhattad volna, hogy terhet okoz a társaságom. – vetettem neki oda hidegen.
- Nem rólad volt szó…
- Pedig én úgy éreztem, és a mai napig így gondolom. A levélről meg inkább ne is beszéljünk…
- Ne haragudj, ha megbántottalak…
- Megbántottál??? – három oktávot emelkedett a hangom. – Úgy dobtál félre, mint egy elhasznált rongyot. Egy kivert kutya is jobban érezte magát, mint én akkor…
- De…
- A tudtomra adtad, hogy csak pár napra kellettem neked. De azért lehetett volna szebben is elrendezni… a szép szóból is értek én, nem kell mindjárt a földbe döngölni.
- Azt hiszem te ezt az egészet teljesen félreérted. Én nem úgy gondoltam…
- Nem úgy gondoltad??? Akkor hogy? Magyarázd el nekem, mert az én csökevényes agyacskám nem bírja mindezt megérteni… Hogy kellett volna értelmeznem mindazt, hogy ’Sajnálom’?
- Mindent elrontottam… - hajtotta le szomorúan a fejét – te lennél az utolsó ember, akit meg akarnálak bántani, mégis téged sikerült legelőször…
- Igen, nagyon megbántottál… - folyt le az első könnycseppem, de azonnal letöröltem.
- Én nem úgy gondoltam azt a levelet, ahogy te értelmezted. Azt sajnáltam, hogy nem tudtam a szemedbe mondani, nem voltam rá képes kimondani, hogy…
- Ennyi volt… - vágtam azonnal a szavába - gondolom ezt akartad.
- Nem… - rázta a fejét.
- Hanem? – néztem rá kíváncsian.
- Időre van szükségem Bella, hogy összeszedjem magam. Nézz rám, egy csődtömeg vagyok. Nem vagyok méltó hozzád. Sajnálom, hogy csakúgy otthagytalak, sajnálom, hogy nem vagyok méltó hozzád… hogy nem tudlak úgy szeretni, ahogy az megérdemelnéd…
- Azt hiszem, azt nekem kellene eldöntenem, hogy méltó vagy-e hozzám vagy sem, nem neked. Döntöttél helyettem is…
- Össze kell szednem maga Bella, és az életemet is… - muszáj volt félre nézem, mert nem bírtam elviselni a meggyötört tekintetét.
- Milyen életről beszélsz? Van családod, akik szeretnek, a munkádat imádod, a csapatnál mindenki szeret, akkor mit kell összeszedni? – kiabáltam vele.
- Magamat… hogy a régi önmagam lehessek. Én nem ilyen vagyok, ilyen érzelgősen csöpögős, hanem sokkal keményebb fából faragtak! De most eléggé megviselnek a kudarcok… amikor úgy érzed, hogy mindet megtettél, többre már nem vagy képes, mégsem jön össze semmi sem, valami mindig elromlik, és mindig nálam…
- Azt hiszed, hogy engem nem értek kudarcok az életben??? A szüleim elhagytak, mintha egy játékszer lennék, csak úgy lepasszoltak! A nagymamám nevelt fel, de már ő sincs az élők sorában! Teljesen egyedül vagyok, mégis küzdök! Akkor én adjam fel???
- Te nálam sokkal erősebb ember vagy. – nézett mélyen a szemembe.
- Különben is, még ezen kívül is van, akire tudsz támaszkodni…
- Miről beszélsz?
- A barátnődről, Hannáról… - ledobtam elé egy mai bulvárlapot az asztalra, ők voltak a címlapon… ketten…

Remény a boldogságra 17. fejezet

Zaj ütötte meg a fülemet. Megálltam, és próbálkoztam beazonosítani a hang forrását, s rá kellett döbbennem, hogy ez bentről jön, és a telefonom szól. Egy pillanatra hezitáltam, hogy siessek-e be vagy sem, amikor elhallgatott. Lassan haladtam a sötétben, szinte vontatottan mentem oda a kis készülékért, hogy megnézzem ki keresett. A szemeim hatalmasra kerekedtek, amikor megláttam a hívó félt. Sebastian. 10 nem fogadott hívás tőle. Újra csörgött a kezemben, én meg csak néztem, de nem bírtam felvenni…
Már nem is számoltam, hogy hányszor csörögött a kezemben a kis készülék, amikor észrevettem, hogy a sötétben egy autó állt meg a ház előtt. Nem láttam sok mindent az autóból, ismerősnek sem tűnt, így felkapcsoltam a villanyt, nem foglalkoztam tovább vele. A telefonom újra megszólalt, ő hívott megint, de nem bírtam tovább felvettem…
- Hallo… - szóltam bele halkan.
- Bella… - hallottam meg a hőn szeretett hangot – Hála az égnek, hogy felvetted, már annyira aggódtam. – a hangja kétségbeesettnek tűnt.
- Miért hívtál? – próbáltam meg közönyt mutatni felé, de a könnyeim utat törtek maguknak.
- Bella, tudom, hogy egy balfék vagyok, s elrontottam egy csomó mindent, de szeretném megmagyarázni neked. Kérlek, csak hallgass meg…
- Pénteken Valenciában találkozunk. – válaszoltam hidegen.
- Csak 5 percet kérnék tőled. Bella… kérlek… - próbált rám hatni.
- Most nem érek rá, és különben sem vagyok otthon. – magyarázkodtam.
- Bella, kérlek… tudom, hogy otthon vagy.
- Hogy mi? – lepődtem meg. – Honnan tudod, hogy hol vagyok? – kértem számon azonnal.
- Én… én péntek óta téged kereslek. Elmentem a gyárba és ott mondták, hogy beteg vagy, és elmentél. Sarah mélyen hallgatott. Mindenkit megkérdeztem, hogy merre lehetsz, és a főiskolai barátnőid mondták, hogy merre bujkálhatsz…
- HOGY MICSODA??????? – kiabáltam vele. – Hogy tehettél ilyet, ehhez nem volt jogod!!!!!
- Bella… kérlek, csak hallgass meg. Itt vagyok kinn az ajtód előtt. – könyörgött.
Lecsaptam a telefont, és az ajtóhoz vágtattam. Nagy mérges voltam rá. Ehhez nem volt joga. A barátnőimet is meg fogom fojtani, de elsőként Seb lesz az áldozat. Mérgemben felrántottam az ajtót… ott állt velem szemben, teljesen megtörten. Most ez sem tudott meghatni, mert nagyon haragudtam rá…

Remény a boldogságra 16. fejezet

Végig böngésztem az általános híreket, de számomra egyik sem volt megnyerő, így gyorsan tovább is álltam onnan. Kezdtem komolyan unatkozni, így szokásommal ellentétben kikötöttem egy sportról szóló oldalon. Mintha az agyam tudat alatti része működne ekkor, úgy éreztem, hogy a kezem is önálló életre kelt, nem is én irányítottam.
Szokványos sporthírek voltak elsőre nem tűnt semmi különleges itt sem. Tévedtem… A szemem hirtelen megakadt egy cikken, aminek az volt a címe, hogy ’Lebuktak!’. Kíváncsian kattintottam a Tovább gombra…
Lebuktak!
Sebastian Vettel és általa annyira rejtegetett barátnője, Hanna lebuktak. A minap kapták őket lencsevégre Heppenheimben, a pilóta szülői háza előtt. Sebastian a képeken eléggé morcosnak tűnik, de a kanadai szereplését nézve ez talán érthető. Kíváncsian várjuk, hogy mikor fognak nyilvánosan is együtt mutatkozni. Egy biztos, mi szorítunk nekik…
Totálisan megfagytam a monitort nézve, és többször el kellett olvasnom, hogy igazán eljusson az agyamig mindez. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörtént… szóval visszament Hannához… kibékültek, s már nincs is rám szüksége.
Könnyeim már nem voltak, az elmúlt pár napban sírtam éppen eleget. Inkább a keserűség kerített hatalmába, hogy ő ennyire könnyen túllépett rajtam. Igaz, én sem adtam neki lehetőséget, hogy megmagyarázza a történteket Kanadában, de ez most már teljesen mindegy. Ő boldog, én meg… megkeresem a saját boldogságomat…

Másnap reggel, azaz hétfőn, megpróbáltam a dolgok szebb oldalát nézni. Mindez addig tartott, míg ki nem mentem a tengerpartra, és meg nem láttam a szerelmespárokat. A könnyeim itt kezdtek csak igazán folyni. Olyan szánalmasnak éreztem magam, és ezt az egész helyzetet. Úgy éreztem, hogy neki több vagyok, mint egy futó kaland… mint egy lány a sok közül… de tévedtem, és hatalmas árat fizettem érte.
Nem maradtam sokáig a tengernél, de úgy döntöttem, hogy este kijövök, és megnézem a naplementét. Az utamat az árusok hosszú során át vezetett. Rengeteg holmit árultak itt, szebbnél szebbeket, csak legyen elég pénzed, hogy kifizesd.
Délután betértem egy hangulatos kis étterembe, ahogy egy barna hajú, barna szemű, tipikusan spanyol srác mindet elkövetett, hogy felfigyeljek rá. Az elején hidegen hagyott a dolog, de egy idő után inkább már mosolyogtam rajta, ahogy leejti az evőeszközét, vagy a szalvétáját, véletlenül kiönti a vizet… Egy probléma volt azonban a dologgal, hogy nekem sosem jöttek be igazán a spanyol férfiak.
Így a spanyolomat magam mögött hagyva indultam vissza a tengerhez megnézni a naplementét. Mindig is elvarázsolt, ahogy a nap lebukik, és ezzel befesti a tengert. Már teljesen besötétedett, amikor elértem a házamat. Az épülethez érve azonban nem várt dolog fogadott…

Remény a boldogságra 15. fejezet

Szombat és a vasárnap nagy része csak úgy elrepült mellettem. Sokat voltam a tengernél, napoztam, könyvet olvastam, zenét hallgattam, egyszerűen pihentem, mind testileg, mind lelkileg. Végre teljesen végig tudtam gondolni mindent. A megismerkedésünktől, a török futamon át, egészen a mai napig…
Összeszorult szívvel néztem a szerelmes fürdőzőket… Ahogy szerelmes csókokat váltanak, ahogy becézgetik egymást, elvesznek egymás tekintetében, megfeledkezve a külvilágról… talán én is ilyen boldog lehetnék Sebbel…
Mi van, ha Guilnek igaza van, s csak a vak nem látja, hogy odavagyunk egymásért. Ha az égiek egyszerűen csak összeesküdtek ellenünk, és én tényleg félreértelmeztem a levelének a mondanivalóját. És ott van még Hanna is… láttam, hogy miképp néz rá, és hogy rám. Az egyik lenéző, a másik vágyakozó. Ő meg akarta nekem mindezt magyarázni, s én nem hagytam neki… tényleg egy idióta vagyok. Lehet, agyon izgulja magát miattam… Lehet keresett már egy csomószor, de én ostoba még a telefonomat is kikapcsoltam, hogy el se tudjon érni… hogy bocsánatot se tudjon kérni…

Futólépésben mentem a kis ház felé, szívemben tele reményekkel. Végre tudtam, hogy mit akarok, és kit. Boldog voltam… nagyon boldog. Ahogy beértem egyszerre a telefonomat kezdtem keresni. Nagy sietségembe nem is jutott eszembe, hogy hol is hagytam utoljára azt a kis szerkentyűt. Megpróbáltam lenyugodni, és összeszedni a gondolataimat, hol használtam legutóbb. Eszemet a helyére téve, végre beugrott, hogy tegnap este Sarahnak írtam egy sms-t az ágyból.
Szinte repültem be a szobába, és vettem a kezembe a számomra jelenleg nagyra becsült szerkezetet. Nem ábrándoztam sokat, s bekapcsoltam. Vártam, végre jelezzen, hogy üzenetem érkezett, vagy nem fogadott hívásom attól az embertől, aki jelenleg kitölti mind az agyam, mind a szívem nagy részét.
De mind hiába vártam Sebtől nem érkezett semmi. Sarah írt, hogy örül neki, hogy egyben vagyok, és jól, s vár pénteken. Egy kicsit összetörtem. Vagy negyed órája ültem a nappaliban, s a telómat szuggeráltam, de rá kellett jönnöm, hogy hiába. Én ide felejteni jöttem, s úgy néz ki, ő már megelőzött ebben…
Szomorúan tettem le a dohányzóasztalra a kis készüléket, s úgy gondoltam ideje lenne megnéznem, hogy mi hír a nagyvilágban. Teljesen elzárkóztam az utóbbi pár napban. Ölemben a laptoppal, próbálkoztam meg a figyelmem elterelésével…

Remény a boldogságra 14. fejezet

Teljesen összezavarodtam Guilel való beszélgetésem után. Nem tudtam, hogy igazán mit gondoljak. Annyira megszerettem Sebet, de úgy éreztem, hogy meg lettem alázva. Ezt nem lehet egy bocsánattal elrendezni. S még ott van állítólagos barátnő kérdése is…
Saraht felhívtam és kikönyörögtem tőle egy hét nyugalmat. Úgy gondoltam, hogy össze kell szednem magam testileg, és lelkileg egyaránt. Tisztában voltam vele, hogy meg kellene beszélnem ezt az egészet Sebbel… csak… Nem éreztem magam késznek rá. Úgy beszéltük meg, hogy Valenciában fogunk találkozni, pénteken. A telefonom napközben ki lesz kapcsolva, de minden este bekapcsolom, így üzenetet tud nekem írni, ha valami nagyon fontos.
Sarah beleegyezett az egy hét pihimbe, azt mondta, hogy majd beteget fog nekem jelenteni. Azonban készüljek fel rá, hogy Seb ettől a hírtől teljesen ki fog készülni. Már attól is totál ki van borulva, hogy nem tudtunk beszélni a kanadai futamon. Hanna meg tetőzte mindezt.
A szívemet simogatták ezen szavak, de az eszem mást mondott. Most annyira hiányzott a nagyim. Ő biztos tudna valamilyen tanácsot adni, vagy elég lenne, ha csak meghallgatna… már attól nagyon boldog lennék. Ő sajnos meghalt, így nekem kell rendbe tennem az életemet… teljesen egyedül.
Tisztában voltam vele, hogy sokan, köztük talán a szőke németem is elutazik Valenciába kedden. Habár, ha Seb tudta volna, hogy hová is készülök, valószínűleg nem teketóriázik, s meglátogat…

Másnap útra keltem, s Deniába mentem, egy spanyol kis üdülőfaluba, Valenciától körülbelül kétórányira autóval. Itt volt az egyetlen örökségem, amit a nagyim rám hagyott, egy kis ház, a tenger mellett. Béke, és nyugalom. Mind a kettő megvolt, amire most vágytam.
Egy hetem volt rá, hogy összeszedjem magam, s az életemet is. Őszintén megmondva, siralmasnak éreztem az eddigi helyzetemet. Nem gondoltam, hogy ennyire meg tudok valakit szeretni egy pillanat alatt. Hittem a szerelem első látásra dologban, de nem feltételeztem soha, hogy mindez velem is megtörténhet. Pedig így lett. Igazából már akkor beleszerettem, akkor, ott, a konyhában. Amikor magával ragadtak azok a hihetetlen kék szemek, és az a mérhetetlen bánat, amiket láttam benne.
Ahogy odaértem a kis házamba - ami nem volt se nem nagy, se nem kicsi, nekem pont megfelelt - nekiálltam takarítani. Kettő szoba, egy fürdő, egy kicsi konyha, és egy apró nappali. Mennyire igaz az a mondás, ha egy nőnek nagy bánata van, akkor nekiáll takarítani. Úgy éreztem, hogy pillanatok alatt végeztem, és jól el is fáradtam. Egy valamit azonban elértem vele, hogy nem gondolkodtam.
Este lefekvéskor írtam egy sms-t Sarahnak, hogy rendben megérkeztem az úti célomhoz. Biztos, ami biztos alapon neki sem mondtam meg, hogy hová is megyek, így legalább őszintén tagadhat mindent…