Remény a boldogságra 14. fejezet

Teljesen összezavarodtam Guilel való beszélgetésem után. Nem tudtam, hogy igazán mit gondoljak. Annyira megszerettem Sebet, de úgy éreztem, hogy meg lettem alázva. Ezt nem lehet egy bocsánattal elrendezni. S még ott van állítólagos barátnő kérdése is…
Saraht felhívtam és kikönyörögtem tőle egy hét nyugalmat. Úgy gondoltam, hogy össze kell szednem magam testileg, és lelkileg egyaránt. Tisztában voltam vele, hogy meg kellene beszélnem ezt az egészet Sebbel… csak… Nem éreztem magam késznek rá. Úgy beszéltük meg, hogy Valenciában fogunk találkozni, pénteken. A telefonom napközben ki lesz kapcsolva, de minden este bekapcsolom, így üzenetet tud nekem írni, ha valami nagyon fontos.
Sarah beleegyezett az egy hét pihimbe, azt mondta, hogy majd beteget fog nekem jelenteni. Azonban készüljek fel rá, hogy Seb ettől a hírtől teljesen ki fog készülni. Már attól is totál ki van borulva, hogy nem tudtunk beszélni a kanadai futamon. Hanna meg tetőzte mindezt.
A szívemet simogatták ezen szavak, de az eszem mást mondott. Most annyira hiányzott a nagyim. Ő biztos tudna valamilyen tanácsot adni, vagy elég lenne, ha csak meghallgatna… már attól nagyon boldog lennék. Ő sajnos meghalt, így nekem kell rendbe tennem az életemet… teljesen egyedül.
Tisztában voltam vele, hogy sokan, köztük talán a szőke németem is elutazik Valenciába kedden. Habár, ha Seb tudta volna, hogy hová is készülök, valószínűleg nem teketóriázik, s meglátogat…

Másnap útra keltem, s Deniába mentem, egy spanyol kis üdülőfaluba, Valenciától körülbelül kétórányira autóval. Itt volt az egyetlen örökségem, amit a nagyim rám hagyott, egy kis ház, a tenger mellett. Béke, és nyugalom. Mind a kettő megvolt, amire most vágytam.
Egy hetem volt rá, hogy összeszedjem magam, s az életemet is. Őszintén megmondva, siralmasnak éreztem az eddigi helyzetemet. Nem gondoltam, hogy ennyire meg tudok valakit szeretni egy pillanat alatt. Hittem a szerelem első látásra dologban, de nem feltételeztem soha, hogy mindez velem is megtörténhet. Pedig így lett. Igazából már akkor beleszerettem, akkor, ott, a konyhában. Amikor magával ragadtak azok a hihetetlen kék szemek, és az a mérhetetlen bánat, amiket láttam benne.
Ahogy odaértem a kis házamba - ami nem volt se nem nagy, se nem kicsi, nekem pont megfelelt - nekiálltam takarítani. Kettő szoba, egy fürdő, egy kicsi konyha, és egy apró nappali. Mennyire igaz az a mondás, ha egy nőnek nagy bánata van, akkor nekiáll takarítani. Úgy éreztem, hogy pillanatok alatt végeztem, és jól el is fáradtam. Egy valamit azonban elértem vele, hogy nem gondolkodtam.
Este lefekvéskor írtam egy sms-t Sarahnak, hogy rendben megérkeztem az úti célomhoz. Biztos, ami biztos alapon neki sem mondtam meg, hogy hová is megyek, így legalább őszintén tagadhat mindent…