Gina drágával gondoltunk egy hatalmasat és egy közös blogot, jobban mondva egy közös történetet hoztunk létre. Ha van olyan akit ez érdekel, akkor
http://szabusandgina.blogspot.com/
oldalon meg tudja tekinteni.
Pusza: szabus
2011. március 27., vasárnap
2011. március 14., hétfő
Remény a boldogságra 20. fejezet
Az este békében telt el. Vacsora, fürdés, majd alvás. Mind a ketten fáradtak voltunk, s tudtam, hogy sok mindenre megoldás egy kiadós alvás a szeretett férfi mellett. Seb nem is ellenkezett, szorosan összebújva léptünk át Álomföldjére…
Másnap reggel arcomon boldog mosollyal ébredtem fel. Seb mellkasán feküdtem, ő még mindig aludt. Elnéztem az arcát, s megállapítottam, hogy az utóbbi időben nem sokat hódolt eme szükségletnek. Nyúzottnak tűnt. El is döntöttem, hogy péntekig lesz ideje kipihenni magát… még van három napunk együtt… Három teljes nap, munka és kötelezettségek nélkül…
Óvatosan keltem fel mellette, és a fürdőbe osontam, egy gyors zuhanyra, majd a konyhába mentem, hogy összeüssek magunknak egy kis reggelit. Halkan bekapcsoltam a rádiót, hogy ne ébresszem fel. Épp egy nagyon jó szám ment, én meg a konyhát használtam tánctérnek, mikor két kéz a derekam köré fonódott, és hátulról belepusziltak a nyakamba. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam ki az elkövető, mégis megtettem.
- Jó reggelt! – köszöntem neki egy boldog mosollyal az arcomon. Frissen, illatosan állt előttem egy szál boxerban, amitől a szívem kihagyott egy ütemet.
- Neked is szépségem! – mosolygott rám, és kaptam egy szenvedélyes csókot is mellé.
- Éhes vagy? – kérdeztem tőle kábultan.
- Nagyon… - suttogta ajkaim közé, s újból megcsókolt. A levegőhiány miatt azonban el kellett válnunk egymástól.
- Az jó… mert… készítettem reggelit… - közöltem vele szapora légvételek közepette még mindig a karjaiban.
- Farkas éhes vagyok… - mosolygott rám kacéran, s leültünk az asztalhoz elfogyasztani az ételt.
Reggelit alig bírtam leküzdeni a torkomon, mert a szemem itta a látványát. Az a kidolgozott mellkas… azok a kockák… ehhez még jön a szöszi buksi, a kék szemek… és az a mosoly…
Evés után kitaláltuk, hogy lemegyünk a strandra fürdeni egyet. Ez sem segített sokat rajtam, ugyanis nagyon szexis volt a fürdőnacijában.
Egész nap kinn voltunk a tengernél. Bohóckodtunk, fürödtünk, csókolóztunk, nevettünk. Láttam rajta, hogy sokkal kipihentebb, mint tegnap volt. És boldogabb… Egyikünk sem hozta szóba a tegnap estét, de azt hiszem nem is akartunk róla beszélni, csak egyszerűen boldogok akartunk végre lenni.
Este elmentünk vacsorázni abba a kis étterembe, amit előző nap fedeztem fel. Hazafelé tartva megnéztünk a tengerparton összebújva a naplementét. Késő este fáradtan, de boldogan dőltünk be az ágyba. Tudtuk, hogy rengeteg problémánk lesz még, amelyet együtt kell megoldanunk, de a reményt nem veszítjük el a boldogságunkhoz...
VÉGE
Másnap reggel arcomon boldog mosollyal ébredtem fel. Seb mellkasán feküdtem, ő még mindig aludt. Elnéztem az arcát, s megállapítottam, hogy az utóbbi időben nem sokat hódolt eme szükségletnek. Nyúzottnak tűnt. El is döntöttem, hogy péntekig lesz ideje kipihenni magát… még van három napunk együtt… Három teljes nap, munka és kötelezettségek nélkül…
Óvatosan keltem fel mellette, és a fürdőbe osontam, egy gyors zuhanyra, majd a konyhába mentem, hogy összeüssek magunknak egy kis reggelit. Halkan bekapcsoltam a rádiót, hogy ne ébresszem fel. Épp egy nagyon jó szám ment, én meg a konyhát használtam tánctérnek, mikor két kéz a derekam köré fonódott, és hátulról belepusziltak a nyakamba. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam ki az elkövető, mégis megtettem.
- Jó reggelt! – köszöntem neki egy boldog mosollyal az arcomon. Frissen, illatosan állt előttem egy szál boxerban, amitől a szívem kihagyott egy ütemet.
- Neked is szépségem! – mosolygott rám, és kaptam egy szenvedélyes csókot is mellé.
- Éhes vagy? – kérdeztem tőle kábultan.
- Nagyon… - suttogta ajkaim közé, s újból megcsókolt. A levegőhiány miatt azonban el kellett válnunk egymástól.
- Az jó… mert… készítettem reggelit… - közöltem vele szapora légvételek közepette még mindig a karjaiban.
- Farkas éhes vagyok… - mosolygott rám kacéran, s leültünk az asztalhoz elfogyasztani az ételt.
Reggelit alig bírtam leküzdeni a torkomon, mert a szemem itta a látványát. Az a kidolgozott mellkas… azok a kockák… ehhez még jön a szöszi buksi, a kék szemek… és az a mosoly…
Evés után kitaláltuk, hogy lemegyünk a strandra fürdeni egyet. Ez sem segített sokat rajtam, ugyanis nagyon szexis volt a fürdőnacijában.
Egész nap kinn voltunk a tengernél. Bohóckodtunk, fürödtünk, csókolóztunk, nevettünk. Láttam rajta, hogy sokkal kipihentebb, mint tegnap volt. És boldogabb… Egyikünk sem hozta szóba a tegnap estét, de azt hiszem nem is akartunk róla beszélni, csak egyszerűen boldogok akartunk végre lenni.
Este elmentünk vacsorázni abba a kis étterembe, amit előző nap fedeztem fel. Hazafelé tartva megnéztünk a tengerparton összebújva a naplementét. Késő este fáradtan, de boldogan dőltünk be az ágyba. Tudtuk, hogy rengeteg problémánk lesz még, amelyet együtt kell megoldanunk, de a reményt nem veszítjük el a boldogságunkhoz...
VÉGE
Remélt szerelem... 13. fejezet
Másnap szinte repkedtem egész nap. Hihetetlenül boldog voltam. Nem hittem el, hogy mindezt még lehet fokozni, de Sebnek délután sikerült. Megnyerte a nagydíjat… azt mondta mindezt nekem nyerte meg. Boldogok voltunk, hihetetlenül boldogok…
5 évvel később…
Svájcban, Baar környékén találtunk magunknak otthont. Természetesen a környéken lakott a nagy barát Kimi is, talán azért is maradtunk itt. Az egy éves évfordulónkon kérte meg Seb a kezemet az Apámtól. Rá fél évre tartottuk meg az esküvőt, természetesen nagyon szűk körben, a sajtó, és a média teljes kizárásával.
Az eljegyzésünk estéjén vallottam neki színt, hogy féltékeny voltam arra a csajra, akivel láttam a Renault Homeja mellett. Ugyanis az eljegyzéskor derült ki, hogy az a lány nem más, mint drága finn barátunk kedvese Gina. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben, de a párom jót mulatott rajtam.
Sokan úgy gondolják, hogy egy szerelem telis-tele van hullámvölgyekkel. Egy idő után a szerelem átalakul szeretetté. Én nem érzem ezt. Különösen mióta megszületett Sophie. Szőke hajával és az apjától örökölt tengerkék szemeivel mindenkit elvarázsol. Nagyon jó kislány, és imádja az autókat…
Az életünk akkor teljesedett ki csak igazán. Seb nagyon jó apa. Gondoskodó, törődő, és talán egy kicsit sokat aggódik. Mindig aggódik valami miatt. Az első szavak, az első lépések… hála az istennek, mintha a mi kis Csöppségünk tudta volna, hogy mikor kell ezeket megtenni… addig gondolatban gyakorolt rá. És Seb boldog volt mindezekért… nagyon boldog.
Ma volt a zárófutam, és a férjecském idén gyűjtötte be a negyedik világbajnoki címét. Apával mind a ketten azóta is hűek a vörös bikákhoz, s mind a ketten a csúcson vannak. Habár volt egy év, amikor nem igazán úgy jöttek ki a lépések, ahogy azt szerették volna, de akkor kárpótolt minket a kis Hercegnők születése.
Mióta Sophie megszületett nem járok ki a versenyekre, mert Sebbel úgy gondoljuk, hogy magánéletünk csak ránk tartozik, és nem akarjuk a kicsikénket kitenni a fotósok kereszttüzének.
Így itthon várom őt, már mindenkit felhívtam, hogy holnap buli lesz, az újdonsült világbajnok tiszteletére, de ma csak magamnak akarom tudni. A világbajnoki címe mellé kap még egyet… kétszeres Apa…
VÉGE
5 évvel később…
Svájcban, Baar környékén találtunk magunknak otthont. Természetesen a környéken lakott a nagy barát Kimi is, talán azért is maradtunk itt. Az egy éves évfordulónkon kérte meg Seb a kezemet az Apámtól. Rá fél évre tartottuk meg az esküvőt, természetesen nagyon szűk körben, a sajtó, és a média teljes kizárásával.
Az eljegyzésünk estéjén vallottam neki színt, hogy féltékeny voltam arra a csajra, akivel láttam a Renault Homeja mellett. Ugyanis az eljegyzéskor derült ki, hogy az a lány nem más, mint drága finn barátunk kedvese Gina. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben, de a párom jót mulatott rajtam.
Sokan úgy gondolják, hogy egy szerelem telis-tele van hullámvölgyekkel. Egy idő után a szerelem átalakul szeretetté. Én nem érzem ezt. Különösen mióta megszületett Sophie. Szőke hajával és az apjától örökölt tengerkék szemeivel mindenkit elvarázsol. Nagyon jó kislány, és imádja az autókat…
Az életünk akkor teljesedett ki csak igazán. Seb nagyon jó apa. Gondoskodó, törődő, és talán egy kicsit sokat aggódik. Mindig aggódik valami miatt. Az első szavak, az első lépések… hála az istennek, mintha a mi kis Csöppségünk tudta volna, hogy mikor kell ezeket megtenni… addig gondolatban gyakorolt rá. És Seb boldog volt mindezekért… nagyon boldog.
Ma volt a zárófutam, és a férjecském idén gyűjtötte be a negyedik világbajnoki címét. Apával mind a ketten azóta is hűek a vörös bikákhoz, s mind a ketten a csúcson vannak. Habár volt egy év, amikor nem igazán úgy jöttek ki a lépések, ahogy azt szerették volna, de akkor kárpótolt minket a kis Hercegnők születése.
Mióta Sophie megszületett nem járok ki a versenyekre, mert Sebbel úgy gondoljuk, hogy magánéletünk csak ránk tartozik, és nem akarjuk a kicsikénket kitenni a fotósok kereszttüzének.
Így itthon várom őt, már mindenkit felhívtam, hogy holnap buli lesz, az újdonsült világbajnok tiszteletére, de ma csak magamnak akarom tudni. A világbajnoki címe mellé kap még egyet… kétszeres Apa…
VÉGE
2011. március 7., hétfő
Remény a boldogságra 19. fejezet
Tudom, hogy sokáig nem voltam, és nagyon sajnálom, de megpróbállak majd valahogy kárpótolni benneteket...ígérem...
- Hogy micsoda??? – lepődött meg teljesen, és vette kezébe az újságot. Szemeivel gyorsan átfutotta, s rám nézett. – Ez nem az, aminek látszik…
- Ó hogyne… én meg Piroska vagyok, vagy inkább a gonosz Boszorka. Igazán jöhetnél valami eredetibb dumával. – vágtam vissza azonnal.
- De Bella te ezt most nagyon félreérted… - próbálkozott megint.
- És honnét veszed azt, hogy mindez engem érdekel is?
- Bella nem azért utaztam ennyit, és kerestelek napok óta, hogy veszekedjünk… - nézett rám lágyan.
- Hanem akkor miért jöttél? – néztem rá mérgesen.
- Hogy tisztázni tudjuk a dolgokat…
- Tudom, el akarod mondani, hogy újra együtt vagytok Hannával, és minden szép és jó köztetek… - fordultam el tőle, mert nem akartam, hogy lássa mennyire fájnak nekem a saját szavaim.
- Dehogyis!!!! – szakadt el nála az utolsó cérnaszál is. – Eszem ágában sincs újra együtt lenni azzal a libával. Ez a kép is akkor készült, amikor megkértem, hogy szedje össze nálunk a holmiait végre! – mutatott az újságra.
- Te akkor nem is… vagyis ti akkor most nem is... ??? – néztem rá zavarodottan.
- Szerinted utaztam volna ennyit, és kutatok utánad, csak azért, hogy elmondjam, hogy újra együtt vagyok vele??? Ezt te sem gondolhatod komolyan… Bella… - nézett mélyen a szemembe.
Ekkor tudatosult bennem, hogy mekkora egy idióta vagyok, és bolondot csináltam magamból előtte. Leroskadtam a fotelbe, és az arcomat a kezeimbe temettem.
- Most biztos azt hiszed, hogy egy hisztis liba vagyok. – csüggedtem el teljesen.
- Dehogy gondolom ezt! – guggolt le elém, és megfogta a kezeimet, és elvette az arcomtól, hogy a szemembe tudjon nézni. – Bella nézz rám… - kérte lágyan.
- Nem akarok… szégyellem magam, amiért így viselkedtem veled. – szomorodtam el.
- Oké. – állt fel előttem. Nem mertem rá nézni, mert így is közel álltam a síráshoz, de akkor meg biztos nem tudtam volna megállni. A következő pillanatban már a levegőben találtam magam, vagyis Seb karjaiban…
- Ha hegy nem megy Mohamedhez, neki kell mennie a hegyhez… - nézett rám a pimasz mosolyával, s leült velem az egyik fotelba. – Sajnálok mindent Bella… - nézett rám.
- Én is Seb… hidd el én is… - bújtam hozzá, s tudtam, hogy még nem tisztáztunk mindent de jó úton járunk…
- Hogy micsoda??? – lepődött meg teljesen, és vette kezébe az újságot. Szemeivel gyorsan átfutotta, s rám nézett. – Ez nem az, aminek látszik…
- Ó hogyne… én meg Piroska vagyok, vagy inkább a gonosz Boszorka. Igazán jöhetnél valami eredetibb dumával. – vágtam vissza azonnal.
- De Bella te ezt most nagyon félreérted… - próbálkozott megint.
- És honnét veszed azt, hogy mindez engem érdekel is?
- Bella nem azért utaztam ennyit, és kerestelek napok óta, hogy veszekedjünk… - nézett rám lágyan.
- Hanem akkor miért jöttél? – néztem rá mérgesen.
- Hogy tisztázni tudjuk a dolgokat…
- Tudom, el akarod mondani, hogy újra együtt vagytok Hannával, és minden szép és jó köztetek… - fordultam el tőle, mert nem akartam, hogy lássa mennyire fájnak nekem a saját szavaim.
- Dehogyis!!!! – szakadt el nála az utolsó cérnaszál is. – Eszem ágában sincs újra együtt lenni azzal a libával. Ez a kép is akkor készült, amikor megkértem, hogy szedje össze nálunk a holmiait végre! – mutatott az újságra.
- Te akkor nem is… vagyis ti akkor most nem is... ??? – néztem rá zavarodottan.
- Szerinted utaztam volna ennyit, és kutatok utánad, csak azért, hogy elmondjam, hogy újra együtt vagyok vele??? Ezt te sem gondolhatod komolyan… Bella… - nézett mélyen a szemembe.
Ekkor tudatosult bennem, hogy mekkora egy idióta vagyok, és bolondot csináltam magamból előtte. Leroskadtam a fotelbe, és az arcomat a kezeimbe temettem.
- Most biztos azt hiszed, hogy egy hisztis liba vagyok. – csüggedtem el teljesen.
- Dehogy gondolom ezt! – guggolt le elém, és megfogta a kezeimet, és elvette az arcomtól, hogy a szemembe tudjon nézni. – Bella nézz rám… - kérte lágyan.
- Nem akarok… szégyellem magam, amiért így viselkedtem veled. – szomorodtam el.
- Oké. – állt fel előttem. Nem mertem rá nézni, mert így is közel álltam a síráshoz, de akkor meg biztos nem tudtam volna megállni. A következő pillanatban már a levegőben találtam magam, vagyis Seb karjaiban…
- Ha hegy nem megy Mohamedhez, neki kell mennie a hegyhez… - nézett rám a pimasz mosolyával, s leült velem az egyik fotelba. – Sajnálok mindent Bella… - nézett rám.
- Én is Seb… hidd el én is… - bújtam hozzá, s tudtam, hogy még nem tisztáztunk mindent de jó úton járunk…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)