Az időmérőn Sebi a harmadik helyet szerezte meg, amitől egy kicsit elszontyolodott. Mindenki próbálta vigasztalni őt, hogy Malajziában is így kezdődtek a dolgok… Na, itt egy picikével már a kedve is kezdett megjönni… A holnapi napra tökéletes időt jósoltak… szóval nem lesz eső… akkor csak a jó rajtba lehet bízni, és persze Sebiben…
Minden olyan tökéletes volt. Sebi a második helyen volt, és kezdett Webberre felzárkózni. Marknak szemmel láthatóan problémái voltak. A két pilóta között nem volt sorrend, így a Bajnokom bátran támadhatta nem okozott ez ennél a csapatnál problémákat.
Már egészen közel volt a csapattársához. Talán már a következő egyenesben meg is fogja próbálni. Mindenki lélegzetvisszafojtva ült a boxban… És akkor… Alig hittem el, amit láttam. Még levegőt is el felejtettem venni… Mark egyszerűen kilökte Sebit… Azt hittem ez valami rossz álom, mert akkor nagyon gyorsan fel akarok ébredni… De nem volt az… csak a keserű valóság.
Láttam rajta, ahogy kiszállt a kocsiból majd szétfeszítette az ideg. Mutogatott és kiabált… teljesen elborult az agya… amit megértek. Én is fel lennék háborodva, ha a csapattársam kilökne. Tommi egy pillanat alatt eltűnt mellőlem, biztos Sebi elé megy, és megpróbálja egy kicsit megnyugtatni. Én még mindig a monitor előtt álltam, és a folyamatosan visszajátszott ütközést néztem. Nem akartam elhinni, hogy ez történt… pedig minden annyira jól alakult.
A sajtó megrohamozta szegénykémet, én addig megpróbáltam távol maradni. Természetesen a telefonom egyfolytában csörgött… hívott az egész Vettel család, és a párom után érdeklődtek. Ők sem értettek semmi, de megnyugtattak, nézték a rögtönzött sajtótájékoztatót, és Sebi nem tűnt idegbetegnek, úgyhogy nyugodtan megkereshetem…
Így elindultam megkeresni őt. A Motorhome belsejében már lehetett hallani, hogy valaki ordibál. Közelebb menve ismertem fel párom hangját. Vacilláltam, hogy bemenjek-e vagy sem, nem akartam vele összeveszni, de magára hagyni sem, így maradt a bemenni…
Ahogy beléptem mind Tommi, mind Sebi tekintete rám szegeződött.
- Sziasztok! Zavarok? – félve tettem fel ezt a kérdést, mert nagyon úgy nézett ki, hogy valamit megzavartam.
- Liz… azt hiszem most jobb lenne, ha kimennél… - szólt nekem kedvesen Tommi.
- Már miért menne ki???? Joga van neki is itt lenni… Hiszen még Christian jobb keze… - minden szavából csöpögött a gúny.- Most már megmondhatod a főnöködnek, hogy megnyugodhat, egyben marad a Home… Na fussál… szaladj… De tedd azt is hozzá, hogy Mark pofijáért nem vállalok felelősséget…- csak álltam ott, mint egy kőszobor… mint akit leforráztak.
- De én…
- MÉG MINDIG ITT VAGY???? – ordított.
- Seb ne beszélj így Lizzel… nem érdemli meg ezt a hangnemet. – próbálta Tommi nyugtatni.
- ÉN PEDIG NEM ÉRDEMELTEM MEG, HOGY MARK KILÖKJÖN…
- Arra nem gondolsz, hogy bántod most Lizt? – Tommi próbálkozott, de sikertelenül.
- ENGEM IS BÁNTOTTAK ILYEN AZ ÉLET… - fordult hirtelen felém – ÉS MOST TŰNJ INNEN… TAKARODJ A FORMA 1-BŐL, ÉS AZ ÉLETEMBŐL IS…
- Ezt szeretnéd? – kérdeztem tőle, miközben a könnyeimet nyeltem.
- IGEN…
Azonnal az ajtókilincsért nyúltam és a következő pillanatban már szaladtam végig a folyosón. Sokan próbáltak megszólítani, de nem figyeltem senkire sem. Csak futottam ki a pakoló felé. Próbáltam egy taxit fogni, de nagyon nehezen sikerült. A szállodába érve azonnal, a szobánkba mentem, és nekiálltam összeszedni a cuccomat, és minél előbb eltűnni innen. Eltűnni a Forma 1-ből… és az életéből…
A könnyeim már régen utat törtek maguknak, és könyörtelenül folytak égig az arcomon. Az sem érdekelt, hogy az emberek megnéznek. Próbáltam a könnyeimen keresztül megnézni a táblát de nem ment. Majd odaléptem a pulthoz és vettem egy jegyet az első járatra. A kapun való belépés előtt még egyszer hátranéztem, mintha a szívem mélyén abban bíznék, hogy itt van, és azt mondja, hogy ne menjek sehová… szeret, és amiket mondott nem is gondolta komolyan. De nem így lett… nem volt mögöttem senki… utolsóként szálltam fel a járatra… el akarom hagyni Törökországot…el akarom felejteni a Forma 1-et… és az emlékeim közöl ki akarok törölni egy nevet… Sebastian Vettelét…
Vége az első évadnak...
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Az én történetem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Az én történetem. Összes bejegyzés megjelenítése
2010. július 18., vasárnap
66. rész
- Hanna???
- Igen ő…- felelte Norbert hatalmas sóhajjal.
- Azt hiszem jó lesz, ha utána járok a történteknek…
- Azért vigyázz Liz… amikor ideges olyanokat is mond, amit aztán később megbán. Nem kell ezeket komolyan venni…
- Köszi a tanácsot Heikke…
Fenn a szobában az ágyon kiterülve találtam rá kedvesemre. Látszott rajta, hogy próbálja magát nyugtatni. Szemeit eltakarta a kezeivel, és mélyeket lélegzett. Fogtam magam és lefeküdtem mellé, s bevackolódtam az oldalához. Meglepődve pillantott rám. Nem kérdeztem semmit, csak megcsókoltam. Pár perc elteltével húzódott csak el.
- Ne haragudj, drága… én nem akartam… én…
- Shhh… nem kell mentegetőznöd… megesik mindenkivel, hogy néha nem bírja elviselni a dolgokat és kiborul… - próbáltam nyugtatni, közben simogattam az arcát.
- Én mindig azokat az embereket bánom, akiket nem kellene…
- Akkor mire vársz még??? Menj és kérj tőlük bocsánatot… - próbáltam finoman noszogatni.
- Igazad van… - s indult is, de az ajtóból még visszaszólt – Ugye itt leszel még?
- Persze…
Fél óra múlva egy boldog mosollyal tért vissza. Odafeküdt mellém az ágyba, és összebújtunk.
- Ne haragudj rám, a viselkedésem miatt… tudom, már megtanulhattam volna, hogy kordában kellene tartanom az indulatomat, még nehezen megy…
- Semmi baj… megesik mindenkivel, hogy néha elpattan a húr…
- Túl megértő vagy Liz… - s kaptam a fejem búbjára egy puszit.
- Sebi… mégis mi történt?
- Találkoztam Hannával… - a kezei ökölbe szorultak.
- Mondott valamit?
- Csak a szokásosat… - sóhajtott lemondóan – hogy Mark mögött csak másodhegedűs vagyok. Hiába akarja annyira a csapat, hogy megnyerjem a világbajnokságot, mégis minden Webbernek jön ki jól… Lehet igaza van…
- Ne mondj ilyet! – csattantam fel – Ha te nem bízol önmagadban, akkor mi hogyan bízzunk benned? Ott vannak a szüleid… mindent feltettek csak azért, hogy te azt csinálhasd, amit igazán szeretnél… közben persze kiderült, még jó is vagy benne… Több millió kis lurkó példaképe… Ne akard pont most feladni… Az évad elején… Kérlek…
- Nem is tudom…
- Mond csak meddig kell téged noszogatni??? Hogy vegyelek rá, hogy higgy nekem???
- Azért lenne egy-két ötletem… - húzódott egy kaján mosolyra a szája.
- Te… - ültem rá a derekára… s nem volt megállás.
Arra ébredtem, hogy valaki cirógatja az arcomat, és apró pici-csókokkal halmoz el.
- Ébresztő Drága… megjöttünk…
- Hol vagyunk? – kérdeztem eléggé kómásan.
- Isztambulban… tudod hétvégén Török Nagydíj… - nevetett rajtam.
- Nem illik kinevetni a kisebbet… - ő csak kacagott rajtam.
Volt valami megmagyarázhatatlan érzésem a mostani hétvégével kapcsolatban. Mikor az ember úgy érzi egy szörnyű nap után, hogy ma még felkelni sem volt érdemes… igen valahogy én is így éreztem… nem kellett volna eljönnöm. Mintha az életem most ér egy igazi fordulóponthoz… valami meg fog változni… biztos vagyok benne… valami van a levegőben, amitől kiráz a hideg…
- Igen ő…- felelte Norbert hatalmas sóhajjal.
- Azt hiszem jó lesz, ha utána járok a történteknek…
- Azért vigyázz Liz… amikor ideges olyanokat is mond, amit aztán később megbán. Nem kell ezeket komolyan venni…
- Köszi a tanácsot Heikke…
Fenn a szobában az ágyon kiterülve találtam rá kedvesemre. Látszott rajta, hogy próbálja magát nyugtatni. Szemeit eltakarta a kezeivel, és mélyeket lélegzett. Fogtam magam és lefeküdtem mellé, s bevackolódtam az oldalához. Meglepődve pillantott rám. Nem kérdeztem semmit, csak megcsókoltam. Pár perc elteltével húzódott csak el.
- Ne haragudj, drága… én nem akartam… én…
- Shhh… nem kell mentegetőznöd… megesik mindenkivel, hogy néha nem bírja elviselni a dolgokat és kiborul… - próbáltam nyugtatni, közben simogattam az arcát.
- Én mindig azokat az embereket bánom, akiket nem kellene…
- Akkor mire vársz még??? Menj és kérj tőlük bocsánatot… - próbáltam finoman noszogatni.
- Igazad van… - s indult is, de az ajtóból még visszaszólt – Ugye itt leszel még?
- Persze…
Fél óra múlva egy boldog mosollyal tért vissza. Odafeküdt mellém az ágyba, és összebújtunk.
- Ne haragudj rám, a viselkedésem miatt… tudom, már megtanulhattam volna, hogy kordában kellene tartanom az indulatomat, még nehezen megy…
- Semmi baj… megesik mindenkivel, hogy néha elpattan a húr…
- Túl megértő vagy Liz… - s kaptam a fejem búbjára egy puszit.
- Sebi… mégis mi történt?
- Találkoztam Hannával… - a kezei ökölbe szorultak.
- Mondott valamit?
- Csak a szokásosat… - sóhajtott lemondóan – hogy Mark mögött csak másodhegedűs vagyok. Hiába akarja annyira a csapat, hogy megnyerjem a világbajnokságot, mégis minden Webbernek jön ki jól… Lehet igaza van…
- Ne mondj ilyet! – csattantam fel – Ha te nem bízol önmagadban, akkor mi hogyan bízzunk benned? Ott vannak a szüleid… mindent feltettek csak azért, hogy te azt csinálhasd, amit igazán szeretnél… közben persze kiderült, még jó is vagy benne… Több millió kis lurkó példaképe… Ne akard pont most feladni… Az évad elején… Kérlek…
- Nem is tudom…
- Mond csak meddig kell téged noszogatni??? Hogy vegyelek rá, hogy higgy nekem???
- Azért lenne egy-két ötletem… - húzódott egy kaján mosolyra a szája.
- Te… - ültem rá a derekára… s nem volt megállás.
Arra ébredtem, hogy valaki cirógatja az arcomat, és apró pici-csókokkal halmoz el.
- Ébresztő Drága… megjöttünk…
- Hol vagyunk? – kérdeztem eléggé kómásan.
- Isztambulban… tudod hétvégén Török Nagydíj… - nevetett rajtam.
- Nem illik kinevetni a kisebbet… - ő csak kacagott rajtam.
Volt valami megmagyarázhatatlan érzésem a mostani hétvégével kapcsolatban. Mikor az ember úgy érzi egy szörnyű nap után, hogy ma még felkelni sem volt érdemes… igen valahogy én is így éreztem… nem kellett volna eljönnöm. Mintha az életem most ér egy igazi fordulóponthoz… valami meg fog változni… biztos vagyok benne… valami van a levegőben, amitől kiráz a hideg…
2010. június 20., vasárnap
65. rész
Másnap ebéd után indultunk útnak Sebi szülővárosa felé, mert ezt a hetet megkaptuk szabadságnak. Azaz igazság, hogy ezen egy kicsit meg is lepődtem, tekintve, hogy felmondtam, és Carolt kellene „betanítanom”, de Helmut és Christian csak annyit mondtak, hogy ők mindent elintéznek, és jár már nekünk egy kis családi kiruccanás, de Törökországban kötelező megjelennem, mert ott segítenem kell a Kígyónak. Ó ez lesz a kedvenc eltöltésem… neki segíteni. Azért Maggiet sajnáltam Milton Keynesben… már lehet agyvérzést kapott Caroltól…
Mannheimtől kocsival mentünk, persze Sebi vezetett, apuja ült mellette, én, pedig hátra kerültem. Azt hiszem útközben elaludtam, mert egy kéz simogatását éreztem az arcomnál…
- Drága… ébresztő… - mosolygott rám a kedvesem, de a simogatást nem hagyta abba.
- Már meg is érkeztünk? – elég kómásnak éreztem magam.
- Igen. Gyere Kicsim… kipakolunk, felcuccolunk a szobánkba, és már aludhatsz is. Oké?
- Rendben… - kikászálódtam, és megnyújtóztattam az elgémberedett tagjaimat, amikor Fabit láttam közeledni. Szinte repült felénk, látszott rajta, hogy hiányoztunk neki.
Másnap reggel Sebi vitte el suliba a legfiatalabb családtagot. Én addig Heikkével takarítottam el a reggeli romokat. Láttam rajta, hogy nagyon foglalkoztatja valami. Egész reggeli alatt le se vette a szemeit rólunk Sebivel. Most, hogy kettesben maradtunk, már nem bírtam tovább.
- Heikke, valami baj van?
- Baj? – döbbent meg teljesen kérdésemen – Nincs… vagyis nem tudom… - látszott rajta a zavartság.
- Akkor? Olyan furcsa vagy…
- Én… vagyis… tudom, hogy semmi közöm a dolgaitokhoz Sebastiannal, de mond csak… minden rendben van köztetek?
- Igen, a lehető legnagyobb rendben. Miért kérdezed?
- Csak, mert legutóbb mikor itt voltatok valahogy olyan… hm… nem is tudom… úgy tűnt, mintha gond lenne. Lehet, hogy csak én beszéltem be magamnak, de látom most nagyon szerelmesek vagytok… szóval nem tudom… - egy pillanatig töprengtem, hogy mit tegyek, s rájöttem mégsem hazudhatok neki, hisz ő mindig nagyon rendes volt velem szeretettel fogadott a családjába…
- Részben igazad van Heikke… - és akkor elmeséltem neki nagy vonalakban a dolgokat. Azért a Lewisos gyanúsítgatást kihagytam, főként Carol szemétségeit és a barátnőim elfordulását ecseteltem neki részletesen. Igazán most győződtem meg róla, hogy kitől is örökölte Sebi a szenvedélyességét… Heikke mondhatni kiakadt…
- Ezek nem is barátnők!!! Szemét Carol… - szabályosan izzottak a szemei a méregtől – Hogy szorulhat valakibe ennyi rosszindulat…
- Nyugodj meg… mindenki megkapja azt, amit érdemel… - és akkor elmeséltem neki, hogyan akarok bosszút állni rajta.
- Mindig is tudtam, hogy okos lány vagy Liz… - mosolygott rám, már teljesen lenyugodott. – De biztos, hogy sikerülni fog???
- Sikerülni fog… bízz bennem…
- Akkor rendben… - pillantása az órára esett – Hol lehet Sebastian? Ilyenkor már itt kellene lennie? – ebben a pillanatban a bejárati ajtó hatalmasat csapódott, és egy hihetetlenül ideges Sebastian Vettel ment el mellettünk, és robogott fel a lépcsőn, majd felérve az emeltre bevágta a szoba ajtaját. Mi nagyokat pislogtunk Heikkével. Majd Norbert lépett be a házba…
- Mi történt?
- Ezt én is szeretném tudni… - mondta teljesen lelombozva. – hatalmas fékcsikorgások közepette hazaért, majd nekiállt csapkodni az autó ajtaját. Szóltam neki, hogy ne csinálja, erre ő, mit foglalkozom vele, az ő pénzéből van, ha elromlik, vesz egy másikat… - láttam, hogy rosszul estek neki a fia szavai.
- De valaki csak felhúzta… nem szokott csak így vagdalózni… - kötötte az ebet a karóhoz Heikke.
- Te is tudod, hogy csak egy ember tudta így felhúzni… - nézett mindent tudóan Norbert Heikkére.
-Kicsoda? – néztem rájuk.
- Hanna…
Mannheimtől kocsival mentünk, persze Sebi vezetett, apuja ült mellette, én, pedig hátra kerültem. Azt hiszem útközben elaludtam, mert egy kéz simogatását éreztem az arcomnál…
- Drága… ébresztő… - mosolygott rám a kedvesem, de a simogatást nem hagyta abba.
- Már meg is érkeztünk? – elég kómásnak éreztem magam.
- Igen. Gyere Kicsim… kipakolunk, felcuccolunk a szobánkba, és már aludhatsz is. Oké?
- Rendben… - kikászálódtam, és megnyújtóztattam az elgémberedett tagjaimat, amikor Fabit láttam közeledni. Szinte repült felénk, látszott rajta, hogy hiányoztunk neki.
Másnap reggel Sebi vitte el suliba a legfiatalabb családtagot. Én addig Heikkével takarítottam el a reggeli romokat. Láttam rajta, hogy nagyon foglalkoztatja valami. Egész reggeli alatt le se vette a szemeit rólunk Sebivel. Most, hogy kettesben maradtunk, már nem bírtam tovább.
- Heikke, valami baj van?
- Baj? – döbbent meg teljesen kérdésemen – Nincs… vagyis nem tudom… - látszott rajta a zavartság.
- Akkor? Olyan furcsa vagy…
- Én… vagyis… tudom, hogy semmi közöm a dolgaitokhoz Sebastiannal, de mond csak… minden rendben van köztetek?
- Igen, a lehető legnagyobb rendben. Miért kérdezed?
- Csak, mert legutóbb mikor itt voltatok valahogy olyan… hm… nem is tudom… úgy tűnt, mintha gond lenne. Lehet, hogy csak én beszéltem be magamnak, de látom most nagyon szerelmesek vagytok… szóval nem tudom… - egy pillanatig töprengtem, hogy mit tegyek, s rájöttem mégsem hazudhatok neki, hisz ő mindig nagyon rendes volt velem szeretettel fogadott a családjába…
- Részben igazad van Heikke… - és akkor elmeséltem neki nagy vonalakban a dolgokat. Azért a Lewisos gyanúsítgatást kihagytam, főként Carol szemétségeit és a barátnőim elfordulását ecseteltem neki részletesen. Igazán most győződtem meg róla, hogy kitől is örökölte Sebi a szenvedélyességét… Heikke mondhatni kiakadt…
- Ezek nem is barátnők!!! Szemét Carol… - szabályosan izzottak a szemei a méregtől – Hogy szorulhat valakibe ennyi rosszindulat…
- Nyugodj meg… mindenki megkapja azt, amit érdemel… - és akkor elmeséltem neki, hogyan akarok bosszút állni rajta.
- Mindig is tudtam, hogy okos lány vagy Liz… - mosolygott rám, már teljesen lenyugodott. – De biztos, hogy sikerülni fog???
- Sikerülni fog… bízz bennem…
- Akkor rendben… - pillantása az órára esett – Hol lehet Sebastian? Ilyenkor már itt kellene lennie? – ebben a pillanatban a bejárati ajtó hatalmasat csapódott, és egy hihetetlenül ideges Sebastian Vettel ment el mellettünk, és robogott fel a lépcsőn, majd felérve az emeltre bevágta a szoba ajtaját. Mi nagyokat pislogtunk Heikkével. Majd Norbert lépett be a házba…
- Mi történt?
- Ezt én is szeretném tudni… - mondta teljesen lelombozva. – hatalmas fékcsikorgások közepette hazaért, majd nekiállt csapkodni az autó ajtaját. Szóltam neki, hogy ne csinálja, erre ő, mit foglalkozom vele, az ő pénzéből van, ha elromlik, vesz egy másikat… - láttam, hogy rosszul estek neki a fia szavai.
- De valaki csak felhúzta… nem szokott csak így vagdalózni… - kötötte az ebet a karóhoz Heikke.
- Te is tudod, hogy csak egy ember tudta így felhúzni… - nézett mindent tudóan Norbert Heikkére.
-Kicsoda? – néztem rájuk.
- Hanna…
2010. június 17., csütörtök
64. rész
Gyönyörű szép vasárnap délután van, és én épp megpróbálkozom átjutni a tömegen, hogy megnézhessem kedvesemet, amint átveszi a másodiknak járó serleget. Tudom, hogy boldog, hisz Mark a hétvégén utolérhetetlen volt, ezt mind a ketten tudtuk. Talán Chris áll mindezek hátterében… Nagyon nehezen haladok, hogy minél jobb szemszögből csodálhassam meg az eseményt, amikor egy kéz megfogja az enyémet, és oldalazva előre húz… A tulajdonos Chris volt…
- Szia – köszönt mosolyogva – gondoltam, hogy nézhetnénk közösen… - valahogy rá nem tudtam annyira haragudni, mint a többiekre, mert az utóbbi időben rengeteget volt Markkal, így Carol bűvköréből kikerült.
- Szia – mosolyogtam én is, hisz boldog voltam Sebi miatt – rendben én benne vagyok…
S ekkor jöttek meg a fiúk is a kocsikkal. Mark önfeledten ünnepeltette magát, de engem csak Sebi érdekelt. Odament a szerelőihez, akik megölelgették, és végre engem is észrevett, s kaptam egy forró csókot, és egy halkan elsuttogott ’Szeretlek’ szavacskát…
A ceremónia után, pedig jött a csapatfotózás a medencénél. Természetesen először a pilótáknak le kellett futniuk a kötelező köröket az újságírókkal, ahol többet kérdezték őket a magánéletükről, mint a versenyről, de ezt csak később vallották be. Én azért megpróbáltam jól szórakozni, amíg Sebi távol volt, hisz ez volt az utolsó nagydíj, ahol Christian asszisztense vagyok. Már mindent megbeszéltünk, és kaptam egy háttérmunkát, ami nem sok időmet veszi el, így a megmaradtat, kedvesemre tudom fordítani.
Carol fölényes mosollyal az arcán közlekedett egész hétvégén. Gúnyos megjegyzésekkel tarkítva, persze ez mind felém irányult. Én próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, és sokszor kellett még a nyelvemet is szinte meg haraptam, hogy ne válaszoljak egy epéset vissza, de tisztában voltam vele, hogy úgyis fel fog sülni, és akkor mindenki megtudja, hogy milyen ember is ő valójában… csak ki kell várnom…
A szerelőbrigádok persze versenyeztek a medencénél, hogy ki tud több alkalmazottat megfürdetni, s velem is próbálkoztak, de Christian annyival védett meg, hogy hagyják ezt meg Sebinek… na kösz, ez igazán kedves volt…
S akkor megérkezett, hatalmas hangzavar közepette ő… ő, aki a mostani életem központi figurája… ő, aki nélkül, már szinte a létezés is elképzelhetetlen… ő, akinek hiánya már szinte fizikai fájdalmat okoz… ő, aki a szívem választottja…
A fényképezés szinte még csak elkezdődött, amikor Christian fogta magát és beleugrott a medencébe… mi pedig csak lestünk… majd három szerelő nagy nehezen Sebit is teljesen eláztatta, majd jött a futamgyőztes Mark… Kedvesem, ahogy egy jó harcoshoz illik, próbálkozott csapattársával, hogy behúzza maga mellé, de csak ő jár rosszabbul, mert egyre vizesebb lett.
Az ausztrál egy apró piruettel emelte ennek a délutánnak a fényét, s arra eszméltem fel, hogy szinte tele van a medence, már a fotósok is benn vannak, hogy még jobb helyen tudják lencsevégre kapni kedvencüket. Mindenki ott volt Adrian, Helmut, Christian, Norbert Sebi apuja, és rengeteg szerelő, és még sokan mások… Nagyon sokat nevettem rajtuk, de a mosolyom lehervadt, amikor egy csurom vizes Sebastian Vettel állt meg előttem…
- Drága… te sem maradhatsz ki… - közeledett felém, én, pedig próbálkoztam a hátrálással, de Christianba ütköztem.
- Választhatsz Liz, hogy ki dob bele a medencébe, vagy Seb, vagy én… - s közben fölényesen rám mosolygott. A következő pillanatban már Sebi ölében voltam, és egy pici ugrással, már a medencében.
- Drága… annyira boldog vagyok… - húzott egy csókra magához a medencében. Annak azért örültem, hogy kedvesem vigyázott rám, hogy ne nyeljek sok vizet. – Szeretlek… nélküled ez nem sikerült volna… - nézett mélyen a szemembe.
- Én is szeretlek bajnokom… - s most én csókoltam meg.
- Menjetek szobára… - hallottuk meg Christian hangját mellettünk.
- Nyugi főnök, ő egy nagyon szófogadó fiú… - kacérkodtam.
- Bizony ám… - Sebi mosolya csak szélesedett, Christian pedig csak rázta a fejét, s közben nevetett.
Azért nagy nehezen kikászálódnunk a medencéből, én azonnal kaptam Christől egy törölköző, s úgy láttam ő sem járt jobban, mint én… ezen jókat derültünk. A fiúknak persze ez sem volt elég, ők még a kikötőből is leugrottak. Olyanok voltak, mint két gyerek… két nagyra nőtt gyerek…
Az esti bulira is azért sikerült odaérnünk, tekintve, hogy Sebivel kétszer is egymásnak estünk. Egyszer a pályán lévő kamionban, másodszor a szállodában. Az este fergetegesre sikerült… nagyon örültünk neki, hogy Kiminek és Heniinek is sikerült beesnie. Egy dolog volt végig csak fontos számomra, hogy végre valóban úgy éreztem, hogy minden helyre jött kedvesemmel… csak ő fontos nekem jelenleg… senki más…
- Szia – köszönt mosolyogva – gondoltam, hogy nézhetnénk közösen… - valahogy rá nem tudtam annyira haragudni, mint a többiekre, mert az utóbbi időben rengeteget volt Markkal, így Carol bűvköréből kikerült.
- Szia – mosolyogtam én is, hisz boldog voltam Sebi miatt – rendben én benne vagyok…
S ekkor jöttek meg a fiúk is a kocsikkal. Mark önfeledten ünnepeltette magát, de engem csak Sebi érdekelt. Odament a szerelőihez, akik megölelgették, és végre engem is észrevett, s kaptam egy forró csókot, és egy halkan elsuttogott ’Szeretlek’ szavacskát…
A ceremónia után, pedig jött a csapatfotózás a medencénél. Természetesen először a pilótáknak le kellett futniuk a kötelező köröket az újságírókkal, ahol többet kérdezték őket a magánéletükről, mint a versenyről, de ezt csak később vallották be. Én azért megpróbáltam jól szórakozni, amíg Sebi távol volt, hisz ez volt az utolsó nagydíj, ahol Christian asszisztense vagyok. Már mindent megbeszéltünk, és kaptam egy háttérmunkát, ami nem sok időmet veszi el, így a megmaradtat, kedvesemre tudom fordítani.
Carol fölényes mosollyal az arcán közlekedett egész hétvégén. Gúnyos megjegyzésekkel tarkítva, persze ez mind felém irányult. Én próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, és sokszor kellett még a nyelvemet is szinte meg haraptam, hogy ne válaszoljak egy epéset vissza, de tisztában voltam vele, hogy úgyis fel fog sülni, és akkor mindenki megtudja, hogy milyen ember is ő valójában… csak ki kell várnom…
A szerelőbrigádok persze versenyeztek a medencénél, hogy ki tud több alkalmazottat megfürdetni, s velem is próbálkoztak, de Christian annyival védett meg, hogy hagyják ezt meg Sebinek… na kösz, ez igazán kedves volt…
S akkor megérkezett, hatalmas hangzavar közepette ő… ő, aki a mostani életem központi figurája… ő, aki nélkül, már szinte a létezés is elképzelhetetlen… ő, akinek hiánya már szinte fizikai fájdalmat okoz… ő, aki a szívem választottja…
A fényképezés szinte még csak elkezdődött, amikor Christian fogta magát és beleugrott a medencébe… mi pedig csak lestünk… majd három szerelő nagy nehezen Sebit is teljesen eláztatta, majd jött a futamgyőztes Mark… Kedvesem, ahogy egy jó harcoshoz illik, próbálkozott csapattársával, hogy behúzza maga mellé, de csak ő jár rosszabbul, mert egyre vizesebb lett.
Az ausztrál egy apró piruettel emelte ennek a délutánnak a fényét, s arra eszméltem fel, hogy szinte tele van a medence, már a fotósok is benn vannak, hogy még jobb helyen tudják lencsevégre kapni kedvencüket. Mindenki ott volt Adrian, Helmut, Christian, Norbert Sebi apuja, és rengeteg szerelő, és még sokan mások… Nagyon sokat nevettem rajtuk, de a mosolyom lehervadt, amikor egy csurom vizes Sebastian Vettel állt meg előttem…
- Drága… te sem maradhatsz ki… - közeledett felém, én, pedig próbálkoztam a hátrálással, de Christianba ütköztem.
- Választhatsz Liz, hogy ki dob bele a medencébe, vagy Seb, vagy én… - s közben fölényesen rám mosolygott. A következő pillanatban már Sebi ölében voltam, és egy pici ugrással, már a medencében.
- Drága… annyira boldog vagyok… - húzott egy csókra magához a medencében. Annak azért örültem, hogy kedvesem vigyázott rám, hogy ne nyeljek sok vizet. – Szeretlek… nélküled ez nem sikerült volna… - nézett mélyen a szemembe.
- Én is szeretlek bajnokom… - s most én csókoltam meg.
- Menjetek szobára… - hallottuk meg Christian hangját mellettünk.
- Nyugi főnök, ő egy nagyon szófogadó fiú… - kacérkodtam.
- Bizony ám… - Sebi mosolya csak szélesedett, Christian pedig csak rázta a fejét, s közben nevetett.
Azért nagy nehezen kikászálódnunk a medencéből, én azonnal kaptam Christől egy törölköző, s úgy láttam ő sem járt jobban, mint én… ezen jókat derültünk. A fiúknak persze ez sem volt elég, ők még a kikötőből is leugrottak. Olyanok voltak, mint két gyerek… két nagyra nőtt gyerek…
Az esti bulira is azért sikerült odaérnünk, tekintve, hogy Sebivel kétszer is egymásnak estünk. Egyszer a pályán lévő kamionban, másodszor a szállodában. Az este fergetegesre sikerült… nagyon örültünk neki, hogy Kiminek és Heniinek is sikerült beesnie. Egy dolog volt végig csak fontos számomra, hogy végre valóban úgy éreztem, hogy minden helyre jött kedvesemmel… csak ő fontos nekem jelenleg… senki más…
2010. június 14., hétfő
63. rész
Ekkor nyílt az ajtó és Helmut lépett be rajta.
- Ó… ne haragudjatok. Nem tudtam, hogy van nálad valaki Christian… - láthatóan is meglepődött, és zavarban is volt.
- Nem zavarsz, gyere csak… mindjárt végzünk úgyis Lizzel. Csak még egy kérdés… - fordult immár hozzám újra – Ki az a Carol Smith?
- Carol? – kapta fel a fejét Helmut. – Mi van vele?
- Liz őt akarja javasolni a helyére…
- A helyére???? – kerekedtek ki a szemei. – Ez most nem nagyon értem…
- Felmond… - hangzott a tömör válasz Christiantól.
- Felmond? Azt hiszem, lemaradtam valamiről… - én meg csak kapkodtam a fejem a két pasi között.
- Én is itt vagyok ám… - emeltem fel egy picikét a hangomat, és láthatóan mind a ketten meglepődtek egy kicsikét.
- Oké… de akkor is elmesélhetnéd mi ez a felmondásos dolog, mert az előbb találkoztam Sebastinnal, és nem mondott nekem semmit erről, de a vak is látja, hogy a föld fölött lebeg… - az utolsó megjegyzésén, muszáj volt mosolyognom… s elmeséltem Helmutnak mindent… majdnem mindent…
- Szóval akkor, ha jól értelmezem a dolgokat, akkor Carolt, az én Carolomat akarod a helyedre?
- A te Carolodat? – kerekedett ki Christian szeme.
- Igen… Carol az unokahúgom… - adta meg a választ Helmut.
- Ó… akkor ezért mondtad, hogy ismerem… - fordult felém.
- Igen… szerintem ismerheted… itt dolgozik Mark csapatánál…
- Oké felőlem rendben van… majd akkor felveszem vele a kapcsolatot… és megkérdezem Ciaront is…
- Hidd el nem lesz semmi baj Carollal… ő nagyon is komolyan veszi a munkáját… Kiváló munkaerő… - ó igen Helmut, ha te azt tudnád mennyire kiváló… de majd én teszek róla, hogy megtudd milyen is ő valójában…
Sebi kis híján agyvérzést kapott mikor elmondtam neki, hogy Christiannál kit javasoltam a helyemre. Totálisan ki volt akadva. Megnyugtattam háborgó kis lelkét, amikor beavattam a tervembe…
- Ördögien egy gonosz nő vagy, remélem, tudod… - ölelt szorosan magához.
- A barátaidat engedd közel, az ellenségeidet még közelebb…
- És én hol vagyok ebben az elméletben? – kíváncsiskodott.
- Te itt sehol…
- Sehol??? –lepődött meg teljesen.
- Az igaziról itt nem esett szó…
- Szóval neked az igazi vagyok??? – kajánkodott.
- Igen… - bújtam szorosan hozzá.
- Szeretlek drága… - csókolt meg szerelmesen.
- Na de fiatalok… inkább menjetek szobára… - kacarászott Christian.
- Hidd el azt tervezzük… - adta meg a választ Sebi.
- Nem akarom tudni…
- Nem is fogod… - kézen fogott, s a pakolóig meg sem álltunk.
- Hová ilyen sietősen? – kérdeztem kedvesemet már a lift előtt állva.
- Reggel ígértél valamit…
- Hogy ágyba duglak… igen nem felejtettem el…
- Én sem. - hát igen… erre mondják, hogy ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó…
- Ó… ne haragudjatok. Nem tudtam, hogy van nálad valaki Christian… - láthatóan is meglepődött, és zavarban is volt.
- Nem zavarsz, gyere csak… mindjárt végzünk úgyis Lizzel. Csak még egy kérdés… - fordult immár hozzám újra – Ki az a Carol Smith?
- Carol? – kapta fel a fejét Helmut. – Mi van vele?
- Liz őt akarja javasolni a helyére…
- A helyére???? – kerekedtek ki a szemei. – Ez most nem nagyon értem…
- Felmond… - hangzott a tömör válasz Christiantól.
- Felmond? Azt hiszem, lemaradtam valamiről… - én meg csak kapkodtam a fejem a két pasi között.
- Én is itt vagyok ám… - emeltem fel egy picikét a hangomat, és láthatóan mind a ketten meglepődtek egy kicsikét.
- Oké… de akkor is elmesélhetnéd mi ez a felmondásos dolog, mert az előbb találkoztam Sebastinnal, és nem mondott nekem semmit erről, de a vak is látja, hogy a föld fölött lebeg… - az utolsó megjegyzésén, muszáj volt mosolyognom… s elmeséltem Helmutnak mindent… majdnem mindent…
- Szóval akkor, ha jól értelmezem a dolgokat, akkor Carolt, az én Carolomat akarod a helyedre?
- A te Carolodat? – kerekedett ki Christian szeme.
- Igen… Carol az unokahúgom… - adta meg a választ Helmut.
- Ó… akkor ezért mondtad, hogy ismerem… - fordult felém.
- Igen… szerintem ismerheted… itt dolgozik Mark csapatánál…
- Oké felőlem rendben van… majd akkor felveszem vele a kapcsolatot… és megkérdezem Ciaront is…
- Hidd el nem lesz semmi baj Carollal… ő nagyon is komolyan veszi a munkáját… Kiváló munkaerő… - ó igen Helmut, ha te azt tudnád mennyire kiváló… de majd én teszek róla, hogy megtudd milyen is ő valójában…
Sebi kis híján agyvérzést kapott mikor elmondtam neki, hogy Christiannál kit javasoltam a helyemre. Totálisan ki volt akadva. Megnyugtattam háborgó kis lelkét, amikor beavattam a tervembe…
- Ördögien egy gonosz nő vagy, remélem, tudod… - ölelt szorosan magához.
- A barátaidat engedd közel, az ellenségeidet még közelebb…
- És én hol vagyok ebben az elméletben? – kíváncsiskodott.
- Te itt sehol…
- Sehol??? –lepődött meg teljesen.
- Az igaziról itt nem esett szó…
- Szóval neked az igazi vagyok??? – kajánkodott.
- Igen… - bújtam szorosan hozzá.
- Szeretlek drága… - csókolt meg szerelmesen.
- Na de fiatalok… inkább menjetek szobára… - kacarászott Christian.
- Hidd el azt tervezzük… - adta meg a választ Sebi.
- Nem akarom tudni…
- Nem is fogod… - kézen fogott, s a pakolóig meg sem álltunk.
- Hová ilyen sietősen? – kérdeztem kedvesemet már a lift előtt állva.
- Reggel ígértél valamit…
- Hogy ágyba duglak… igen nem felejtettem el…
- Én sem. - hát igen… erre mondják, hogy ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó…
2010. június 7., hétfő
62. rész
Másnap délelőtt ébredtem csak fel. Mosolyt csalt az arcomra a tegnap éjszaka. Újra kezdtem hinni, hogy Sebivel boldogok lehetünk. Nyugalom költözött a belsőmbe, mert tudtam, hogy megbeszéltük a problémákat. Mivel ebéd után kell csak kimennünk, így még szabad egy kicsit lustálkodni. Nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá kedvesemhez… megsimogattam az arcát, mire ő még szorosabban húzott oda magához.
- Ugye nincs még reggel? – szólt álmosan valahonnan a vállam környékéről.
- Reggel? Hiszen már délelőtt van… - muszáj volt mosolyognom rajta, s keltem fel, hogy vegyek egy frissítő zuhanyt.
- Ne menj el… nem akarom, hogy reggel legyen… - bújt a párnája alá.
- Azt hiszem, elmegyek tusolni, de előtte rendelek valami kaját…
- Nekem mindegy… én akkor sem fogok felkelni… - morgott a párnája alatt. Én csak kuncogni tudtam rajta. – Nem ér kinevetni a fáradt, dolgos embert…
- Akkor ma este korán ágyba duglak… - fogalmaztam direkt kétértelműen. Erre hirtelen felkapta a fejét, s egy kaján mosolyra húzódott a szája…
- Hmm… azt hiszem, már most várom az estét…
Ebéd után sikeresen kijutottunk a pályára. Mind a ketten mentünk a dolgunkra. Sebi a mérnökéhez és a kocsijához, én, pedig Christian keresésére indultam. Az irodájához érve bekopogtam, és egy halk ’Szabad’ után beléptem. Tudtam, hogy nem lesz egy könnyű menet, de minél jobb előbb túlesni rajta…
- Ááá… szia Liz. De jó, hogy jöttél. Remélem a szöszi németedet is magaddal hoztad…
- Szia Christian. Igen, ő is megérkezett… - mindig mosolygásra késztet, amikor Sebit így nevezik. Olyan, mintha ő lenne a kölyök a csapatnál…
- Nagyon jó! Át akarom veled beszélni a hétvége menetrendjét.
- De előtte szeretnék mondani valamit… - kezdtem kicsit félve.
- Valami baj van? Láttam mostanában nincs Seb és közted minden rendben… ha tudok valamiben segíteni…
- Köszönöm, de megoldottuk… - mosolyogtam rá, hát igen, az ő figyelmét semmi nem kerülheti el.
- Akkor? – türelmetlenkedett, már szinte vártam mikor toporog. Azt hiszem valamit tanult ő is a szöszi németemtől. Ezen majdnem felnevettem… de talán mégse itt kellene…
- Tudod, nem könnyű elkezdeni…
- Azért ennyire mégse lehet szörnyű?
- De azt hiszem az… legalábbis neked… - nagy levegő – Fel szeretnék mondani…
- Micsoda? – meredt rám, hatalmas szemekkel.
- Igen… szeretnék felmondani.
- Miért érzem azt, hogy ennek köze van Sebhez? – érdeklődött. Látszott rajta, hogy nem csak szimplán mondja, tényleg érdekli, hogy mi van velünk.
- Inkább azt mondanám, hogy mind a kettőnkhöz van köze. Nagyon sok munkánk van, és tudom, hogy ez előbb utóbb meg fogja bosszulni magát.
- És mihez akarsz kezdeni?
- Azaz igazság, hogy kéni akartam valamit…
- Mondjad csak…
- Hátha lenne valami olyan munkád, ami nem igényel sok időt…
- Így többet tudnátok együtt lenni. Értem én. Hmm… szerintem megoldható.
- Jaj, de jó! Annyira boldog vagyok… - ugrottam a nyakába.
- Na lassan a testtel. Azért a dolgok nem ilyen egyszerűek.
- Ezt hogy érted?
- Kell valaki a helyedre… aki érti a dolgát… akivel könnyű együtt dolgozni… aki bírja a strapát… - egy gonosz terv kezdett körvonalazódni a fejemben. A barátaidat engedd közel, az ellenségeidet még közelebb…
- Én azt hiszem, tudom, ki lenne alkalmas a helyemre…
- Komolyan? Na kicsoda… ismerem?
- De még ennyire…
- Na bökd már ki… - lassan tényleg toporogni fog.
- Carol Smith…
- Ugye nincs még reggel? – szólt álmosan valahonnan a vállam környékéről.
- Reggel? Hiszen már délelőtt van… - muszáj volt mosolyognom rajta, s keltem fel, hogy vegyek egy frissítő zuhanyt.
- Ne menj el… nem akarom, hogy reggel legyen… - bújt a párnája alá.
- Azt hiszem, elmegyek tusolni, de előtte rendelek valami kaját…
- Nekem mindegy… én akkor sem fogok felkelni… - morgott a párnája alatt. Én csak kuncogni tudtam rajta. – Nem ér kinevetni a fáradt, dolgos embert…
- Akkor ma este korán ágyba duglak… - fogalmaztam direkt kétértelműen. Erre hirtelen felkapta a fejét, s egy kaján mosolyra húzódott a szája…
- Hmm… azt hiszem, már most várom az estét…
Ebéd után sikeresen kijutottunk a pályára. Mind a ketten mentünk a dolgunkra. Sebi a mérnökéhez és a kocsijához, én, pedig Christian keresésére indultam. Az irodájához érve bekopogtam, és egy halk ’Szabad’ után beléptem. Tudtam, hogy nem lesz egy könnyű menet, de minél jobb előbb túlesni rajta…
- Ááá… szia Liz. De jó, hogy jöttél. Remélem a szöszi németedet is magaddal hoztad…
- Szia Christian. Igen, ő is megérkezett… - mindig mosolygásra késztet, amikor Sebit így nevezik. Olyan, mintha ő lenne a kölyök a csapatnál…
- Nagyon jó! Át akarom veled beszélni a hétvége menetrendjét.
- De előtte szeretnék mondani valamit… - kezdtem kicsit félve.
- Valami baj van? Láttam mostanában nincs Seb és közted minden rendben… ha tudok valamiben segíteni…
- Köszönöm, de megoldottuk… - mosolyogtam rá, hát igen, az ő figyelmét semmi nem kerülheti el.
- Akkor? – türelmetlenkedett, már szinte vártam mikor toporog. Azt hiszem valamit tanult ő is a szöszi németemtől. Ezen majdnem felnevettem… de talán mégse itt kellene…
- Tudod, nem könnyű elkezdeni…
- Azért ennyire mégse lehet szörnyű?
- De azt hiszem az… legalábbis neked… - nagy levegő – Fel szeretnék mondani…
- Micsoda? – meredt rám, hatalmas szemekkel.
- Igen… szeretnék felmondani.
- Miért érzem azt, hogy ennek köze van Sebhez? – érdeklődött. Látszott rajta, hogy nem csak szimplán mondja, tényleg érdekli, hogy mi van velünk.
- Inkább azt mondanám, hogy mind a kettőnkhöz van köze. Nagyon sok munkánk van, és tudom, hogy ez előbb utóbb meg fogja bosszulni magát.
- És mihez akarsz kezdeni?
- Azaz igazság, hogy kéni akartam valamit…
- Mondjad csak…
- Hátha lenne valami olyan munkád, ami nem igényel sok időt…
- Így többet tudnátok együtt lenni. Értem én. Hmm… szerintem megoldható.
- Jaj, de jó! Annyira boldog vagyok… - ugrottam a nyakába.
- Na lassan a testtel. Azért a dolgok nem ilyen egyszerűek.
- Ezt hogy érted?
- Kell valaki a helyedre… aki érti a dolgát… akivel könnyű együtt dolgozni… aki bírja a strapát… - egy gonosz terv kezdett körvonalazódni a fejemben. A barátaidat engedd közel, az ellenségeidet még közelebb…
- Én azt hiszem, tudom, ki lenne alkalmas a helyemre…
- Komolyan? Na kicsoda… ismerem?
- De még ennyire…
- Na bökd már ki… - lassan tényleg toporogni fog.
- Carol Smith…
2010. június 6., vasárnap
61. rész
- Micsoda???
- Igen… én is kiakadtam. Ha valamiben, akkor a hűségedben teljesen biztos vagyok. Legszívesebben behúztam volna neki egyet… Te és Lewis? Ez teljes képtelenség…
- Tudtam!!! Annyira tudtam, hogy készül valamire… - nagyon mérges voltam, s egy dolog tiszta képet kezdett bennem ölteni. Valamilyen módon vissza kell ezt az egészet adnom Carolnak… kölcsön kenyér visszajár alapon.
- Ezt hogy érted? – s akkor elmeséltem a Spanyol Nagydíjon történteket. Az összeütközést, és a futam utáni találkozást. Persze nem hagytam ki Carol megjegyzéseit sem…
- Akkor nem is akartam vele foglalkozni… de úgy látszik hiba volt.
- Igen a futam után mondta ezt nekem. – engedte el a kezem, amit még mindig fogott, s a tenger felé fordult. - Szinte menekülni akartam a helyszínről. Nem akartam elhinni egyetlen szavát sem. Egy pillanatara se hidd el, hogy hittem neki… Veled akartam lenni… kiélvezni minden pillanatot, amit kettesben tölthetünk… S rájöttem, hogy a végén én voltam az, aki elhanyagolt téged. Erre Kimi világított rá tegnap. S igaza volt. Az elején még én éreztem magam egyedül, mert neked nagyon sok dolgod volt, s az egész végére te maradtál teljesen egyedül, mert az a hárpia mindenkit el akart marni mellőled…
- A lányok hisznek neki?
- Fogalmam sincs… igazából nem is törődtem senkivel… jól leosztottam Carolt, majd eljöttem veled. – hozzám fordult, és várta a reakciómat. Elindultam felé, s az ölelésébe bújtam. Ő szorosan tartott, s így álltunk egész sokáig… be is sötétedett. – Szeretlek drága… nem tudom már nélküled elképzelni az életem. Soha többé nem leszek ennyire idióta, hogy ennek a nőnek bármit is elhiggyek… ezt megígérhetem neked.
- Szeretlek Sebi… - s egy szerelmes csókban forrtunk össze. Nagyon rossz volt így látni őt, hogy marcangolja magát. Tudtam, hogy fáj neki mindaz, ami történt. De látni akartam, ahogy rám mosolyog. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elléptem tőle, s mivel nem volt rajtam papucs belementem a sekély részbe, és egy jól lefröcsöltem. Látszott rajta a meglepettség, de a következő pillanatban már egy hatalmas mosoly volt az arcán…
- Teeee… ezért most meglakolsz…
- Látod, hogy reszketek… - kacérkodtam vele… Mivel rajta sem volt cipő, így ő is bejött a vízbe, és elkezdett kergetni. Mondhatni könnyű dolga volt velem. Addig-addig bohóckodtunk, míg mind a ketten teljesen vizesek nem lettünk.
A szállodába visszatérve kicsit furcsán néztek ránk a recepción, mi pedig próbáltuk visszatartani a nevetésünket. A hallban azonban megpillantottam a lányokat, Chris kivételével, gondolom ő Markkal volt, de megpróbáltam nem foglalkozni a dologgal. A lift előtt álltunk, mikor én egy hirtelen mozdulat során megcsúsztam és a földön kötöttem ki. Ekkor lépett oda mellénk Fer Timivel, és Jaime Icuval.
- De Seb… már itt nem bírsz magaddal??? Szegény Liz… - gonoszkodott Nando.
- Hát igen… nem szeretnénk tudni merre jártatok így vizesen… - fűzte tovább Timi. Közben Sebi felszedett a földről, és mind a ketten pukkadoztunk a nevetéstől.
- Bizony… a végén még megfáztok… - Jaime sem maradhatott ki.
- Mi lesz már ezzel a lifttel? Sosem ér ide? – türelmetlenkedett kedvesem.
- És még türelmetlen is… szegény Liz… - méltatlankodott Icu is. Sebi már válaszolni akart, mikor megjött a lift Carol lépett ki rajta. Meghökkenve vett észre minket, de én csak egy elbűvölő mosolyt küldtem felé… jössz te még az én utcámba…
Ahogy a liftben álltunk, észre lehetett venni alattunk egy pocsolyát. Éreztem Sebi izgalmát, ahogy nekem nyomta a szűk helyen. Tudtam, hogy már alig bír magával.
- Nézzétek… beázott a lift… - mulatott rajtunk Jaime.
- Ja… szólni kéne a karbantartóknak… - Nando is alig bírta nevetés nélkül
- Szerinted kiszállhatunk? Nem ráz így meg minket az áram?
- Lehet igazad van Timi… Benn kellene maradnunk, míg a beázást meg nem javítják… Végül is jó társaságban hamar megy az idő… úgy sincs semmi dolgunk… nem igaz?
- Kedves Icu… a társaságotok tényleg fény az éjszakában, de nem most… nekünk Lizzel más programunk van…
- Azt el tudom képzelni… - hahotázott Fer.
- Igen… én is kiakadtam. Ha valamiben, akkor a hűségedben teljesen biztos vagyok. Legszívesebben behúztam volna neki egyet… Te és Lewis? Ez teljes képtelenség…
- Tudtam!!! Annyira tudtam, hogy készül valamire… - nagyon mérges voltam, s egy dolog tiszta képet kezdett bennem ölteni. Valamilyen módon vissza kell ezt az egészet adnom Carolnak… kölcsön kenyér visszajár alapon.
- Ezt hogy érted? – s akkor elmeséltem a Spanyol Nagydíjon történteket. Az összeütközést, és a futam utáni találkozást. Persze nem hagytam ki Carol megjegyzéseit sem…
- Akkor nem is akartam vele foglalkozni… de úgy látszik hiba volt.
- Igen a futam után mondta ezt nekem. – engedte el a kezem, amit még mindig fogott, s a tenger felé fordult. - Szinte menekülni akartam a helyszínről. Nem akartam elhinni egyetlen szavát sem. Egy pillanatara se hidd el, hogy hittem neki… Veled akartam lenni… kiélvezni minden pillanatot, amit kettesben tölthetünk… S rájöttem, hogy a végén én voltam az, aki elhanyagolt téged. Erre Kimi világított rá tegnap. S igaza volt. Az elején még én éreztem magam egyedül, mert neked nagyon sok dolgod volt, s az egész végére te maradtál teljesen egyedül, mert az a hárpia mindenkit el akart marni mellőled…
- A lányok hisznek neki?
- Fogalmam sincs… igazából nem is törődtem senkivel… jól leosztottam Carolt, majd eljöttem veled. – hozzám fordult, és várta a reakciómat. Elindultam felé, s az ölelésébe bújtam. Ő szorosan tartott, s így álltunk egész sokáig… be is sötétedett. – Szeretlek drága… nem tudom már nélküled elképzelni az életem. Soha többé nem leszek ennyire idióta, hogy ennek a nőnek bármit is elhiggyek… ezt megígérhetem neked.
- Szeretlek Sebi… - s egy szerelmes csókban forrtunk össze. Nagyon rossz volt így látni őt, hogy marcangolja magát. Tudtam, hogy fáj neki mindaz, ami történt. De látni akartam, ahogy rám mosolyog. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elléptem tőle, s mivel nem volt rajtam papucs belementem a sekély részbe, és egy jól lefröcsöltem. Látszott rajta a meglepettség, de a következő pillanatban már egy hatalmas mosoly volt az arcán…
- Teeee… ezért most meglakolsz…
- Látod, hogy reszketek… - kacérkodtam vele… Mivel rajta sem volt cipő, így ő is bejött a vízbe, és elkezdett kergetni. Mondhatni könnyű dolga volt velem. Addig-addig bohóckodtunk, míg mind a ketten teljesen vizesek nem lettünk.
A szállodába visszatérve kicsit furcsán néztek ránk a recepción, mi pedig próbáltuk visszatartani a nevetésünket. A hallban azonban megpillantottam a lányokat, Chris kivételével, gondolom ő Markkal volt, de megpróbáltam nem foglalkozni a dologgal. A lift előtt álltunk, mikor én egy hirtelen mozdulat során megcsúsztam és a földön kötöttem ki. Ekkor lépett oda mellénk Fer Timivel, és Jaime Icuval.
- De Seb… már itt nem bírsz magaddal??? Szegény Liz… - gonoszkodott Nando.
- Hát igen… nem szeretnénk tudni merre jártatok így vizesen… - fűzte tovább Timi. Közben Sebi felszedett a földről, és mind a ketten pukkadoztunk a nevetéstől.
- Bizony… a végén még megfáztok… - Jaime sem maradhatott ki.
- Mi lesz már ezzel a lifttel? Sosem ér ide? – türelmetlenkedett kedvesem.
- És még türelmetlen is… szegény Liz… - méltatlankodott Icu is. Sebi már válaszolni akart, mikor megjött a lift Carol lépett ki rajta. Meghökkenve vett észre minket, de én csak egy elbűvölő mosolyt küldtem felé… jössz te még az én utcámba…
Ahogy a liftben álltunk, észre lehetett venni alattunk egy pocsolyát. Éreztem Sebi izgalmát, ahogy nekem nyomta a szűk helyen. Tudtam, hogy már alig bír magával.
- Nézzétek… beázott a lift… - mulatott rajtunk Jaime.
- Ja… szólni kéne a karbantartóknak… - Nando is alig bírta nevetés nélkül
- Szerinted kiszállhatunk? Nem ráz így meg minket az áram?
- Lehet igazad van Timi… Benn kellene maradnunk, míg a beázást meg nem javítják… Végül is jó társaságban hamar megy az idő… úgy sincs semmi dolgunk… nem igaz?
- Kedves Icu… a társaságotok tényleg fény az éjszakában, de nem most… nekünk Lizzel más programunk van…
- Azt el tudom képzelni… - hahotázott Fer.
60. rész
- Hogy mi? – olyan volt, mint egy partra vetett hal, szóra akarta nyitni a száját, majd becsukta. Azt hiszem elértem most az egyszer azt, hogy szegénykém nem jutott szóhoz.
- Igen… - néztem a szemébe határozottan.
- De miért? – tényleg nem érti. Csak hitetlenkedő pillantást kaptam te.
- Ennek nagyon egyszerű oka van: TE. – már láttam, hogy szóhoz szeretne jutni, de az ujjamat a szájára téve intettem csendre. – Tisztában vagyok vele, hogy csak jót akartál nekem ezzel a munkával, de rá kellett döbbennem, hogy ez így nem összeegyeztethető számunkra. Amikor én érek rá, te vagy foglalat és fordítva. Ez így nem mehet tovább, mert tisztában vagyok vele, hogy rövid úton ennek szakítás lenne a vége, és azt nem akarom kivárni…
- Inkább felmondasz…
- Igen.
- Christiannal beszéltél már róla?
- Nem, még nem… de holnap mindenképp sort kerítek rá.
- Liz, drága miattam, nem kell…
- Nem is miattad teszem, hanem kettőnkért.
- De mi lesz így veled? Ismerlek, hogy egy idő után unatkoznál…
- Majd beszélni akarok Christiannal, hátha tud adni valami olyan munkát, ami nem igényel sok időt, így többet lehetünk együtt.
- Drága… meg sem érdemellek téged. És én még kételkedtem… benned… bennünk… - hajtotta le szomorúan a buksiját.
- Ezt hogy érted? – kezdtem nagyon rosszat sejteni.
- Sokat voltunk külön… - kezdte félve, de én bátorításképp megfogtam a kezét. Tudtam, hogy valamikor meg kell ejtenünk ezt a beszélgetést, s jobb előbb túlesni rajta, akár mennyire is rossz lesz. – És sokszor mentem oda a csajokhoz, a büfé részleghez beszélgetni. Így keveredett valahogy oda hozzánk Carol is. Először nem is akartunk tudomást venni róla, de egyszer mégis valahogy beszélgetésbe elegyedtünk vele… Teljesen más volt, mint akkor az irodában. Azt hittem megváltozott… még a csajok is megjegyezték, hogy egészen más lett… Tudom hihetetlenül hangzik, de tényleg így volt. Valahogy megpróbáltam a hiányodat pótolni…
- Carollal??? – ezen tényleg kiakadtam.
- Tudom… egy idióta voltam. Anyu is azt mondta, hogy kutyából nem lesz szalonna. Fokozatosan kezdett el fúrni téged. Komolyan mondom, hogy profin csinálja, mert észre sem veszi az ember, és kezded a dolgokat te is ugyanúgy látni, mint ő…
- Mégis mi változott akkor meg?
- Az utolsó dobása, nekem már egy kicsit sok volt… akkor vesztem Carollal igazán össze…
- Mi volt az? – láttam rajta, hogy valami rossz, nem is akart rám nézni.
- Azt mondta, hogy Lewis Hamiltonnal viszonyotok van…
- Igen… - néztem a szemébe határozottan.
- De miért? – tényleg nem érti. Csak hitetlenkedő pillantást kaptam te.
- Ennek nagyon egyszerű oka van: TE. – már láttam, hogy szóhoz szeretne jutni, de az ujjamat a szájára téve intettem csendre. – Tisztában vagyok vele, hogy csak jót akartál nekem ezzel a munkával, de rá kellett döbbennem, hogy ez így nem összeegyeztethető számunkra. Amikor én érek rá, te vagy foglalat és fordítva. Ez így nem mehet tovább, mert tisztában vagyok vele, hogy rövid úton ennek szakítás lenne a vége, és azt nem akarom kivárni…
- Inkább felmondasz…
- Igen.
- Christiannal beszéltél már róla?
- Nem, még nem… de holnap mindenképp sort kerítek rá.
- Liz, drága miattam, nem kell…
- Nem is miattad teszem, hanem kettőnkért.
- De mi lesz így veled? Ismerlek, hogy egy idő után unatkoznál…
- Majd beszélni akarok Christiannal, hátha tud adni valami olyan munkát, ami nem igényel sok időt, így többet lehetünk együtt.
- Drága… meg sem érdemellek téged. És én még kételkedtem… benned… bennünk… - hajtotta le szomorúan a buksiját.
- Ezt hogy érted? – kezdtem nagyon rosszat sejteni.
- Sokat voltunk külön… - kezdte félve, de én bátorításképp megfogtam a kezét. Tudtam, hogy valamikor meg kell ejtenünk ezt a beszélgetést, s jobb előbb túlesni rajta, akár mennyire is rossz lesz. – És sokszor mentem oda a csajokhoz, a büfé részleghez beszélgetni. Így keveredett valahogy oda hozzánk Carol is. Először nem is akartunk tudomást venni róla, de egyszer mégis valahogy beszélgetésbe elegyedtünk vele… Teljesen más volt, mint akkor az irodában. Azt hittem megváltozott… még a csajok is megjegyezték, hogy egészen más lett… Tudom hihetetlenül hangzik, de tényleg így volt. Valahogy megpróbáltam a hiányodat pótolni…
- Carollal??? – ezen tényleg kiakadtam.
- Tudom… egy idióta voltam. Anyu is azt mondta, hogy kutyából nem lesz szalonna. Fokozatosan kezdett el fúrni téged. Komolyan mondom, hogy profin csinálja, mert észre sem veszi az ember, és kezded a dolgokat te is ugyanúgy látni, mint ő…
- Mégis mi változott akkor meg?
- Az utolsó dobása, nekem már egy kicsit sok volt… akkor vesztem Carollal igazán össze…
- Mi volt az? – láttam rajta, hogy valami rossz, nem is akart rám nézni.
- Azt mondta, hogy Lewis Hamiltonnal viszonyotok van…
2010. június 5., szombat
59. rész
A meccs nagyon jó hangulatban telt el. A drága párom a bemutatkozásoknál még ki is integetett nekem, ezt egy csók ’dobásával’ jutalmaztam, amit ő elkapott és a szívére tett. Mindezt Henii egy ’én megmondtam’ pillantással nyugtázott. Sebi gólpasszt adott és gólt is rúgott. Miután lecserélték egy csókot dobott nekem. Nagyon büszke voltam rá, de azért az agyam közben a kávézóban lezajlott eseményeken kattogott. Próbáltam nem mutatni mások előtt, hogy kettős érzelmek kavarognak bennem.
Sebivel kezdem úgy érezni, hogy talán… talán most sikerül mindent megbeszélni meccs után… igen talán tényleg lehetünk boldogok. De a lányok… a szívem erre inkább csak összefacsarodott… de most nem foglalkozom vele… most önző leszek… és Sebi az első.
A hotelben is ezekkel a gondolatokkal vártam a páromat, mert a mérkőzés lefújását követően mondta, hogy menjek vissza nyugodtan a szállodába, neki még vannak kötelezettségei a média és a rajongói felé. Így kerültem vissza a hotelbe…
Az ágyon egy halványrózsaszín rózsacsokor volt egy kis üzenettel: „Minden dicsőségnél, minden tehetségnél többet ér: szeretni. Nem az, hogy az embert szeretik, hanem az, hogy az ember szerethet! Szeretni valakit, felolvadni benne, érte élni, vele élni, vágyódni, vágyódni utána: ez az élet értelme!” Szeretlek: Sebi
Míg vártam rá, lepergett a szemem előtt minden, ami október óta történt velünk… jó-rossz egyaránt. Sok mindenen gondolkoztam… szerelem, barátok és a munka. Próbáltam rájönni, hogy mikor siklott minden egy csapásra ki a kezeim közül. Mikor lehetett fontosabb a barátaimnak, ha egyátalán még annak nevezhetem őket, Carol, mint én. Azt hiszem, már tudom a választ… de nyílik az ajtó, végre megjött Sebi.
- Szia drága…
- Szia Sebi. Nagyon szörnyű volt? – mentem oda hozzá, és adtam egy csókot a szájára.
- Nem, egészen elviselhető volt. – közben ledobálta a táskáját és a kabátját az egyik fotelbe. Majd közel húzott magához, és egy gyengéd csókot adott.
- Szeretlek Sebi… nagyon… és köszönöm a csokrot nagyon szép… és az üzenet…
- Én is téged drága. Nagyon szívesen… Nálad nem lehet semmi sem szebb. Az üzenetet meg komolyan gondolom. Mi lenne, ha lemennénk a partra egyet sétálni? Most van egy kis nyugi, és ezt ki akarom használni… veled…
Negyed óra múlva már a parton sétáltunk kéz a kézben. A béke, ami körbeölelt minket megnyugtató volt, már nagyon hiányzott mind a kettőnknek. Szavak helyett beszéltek a mozdulataink. Egy-egy csók, simogatás, többet jelentett, mint bármely más vallomás. Sebi törte meg mindezt…
- Liz, drága… mostanában úgy érzem, eltávolodtunk egymástól… Annyira hiányoznak ezek a percek, amikor nincs se száguldó cirkusz, és nincsenek gondok, csak mi egymásnak…
- Tudom Sebi… én is így érzem. Nagyon sok minden történt az utóbbi időben, néha olyan jó lenne egy kicsit megállítani az időt…
- Igen… nagyon jó lenne most megállítani… Mind a kettőnknek olyan sok dolga van… Tudod annyi mindenről szeretnék veled beszélni, de valahogy azok a dolgok most nem tűnnek fontosnak az ilyen alkalmakkor… - megálltunk, s szembefordított magával. – Szeretlek, és ezen senki és semmi nem tud változtatni bár mennyire is szeretne…
- Én is téged… Sebi én gondolkodtam…
- Miért érzem azt, hogy most valami rosszat fogsz mondani? – kérdezte egy kis félelemmel a hangjában.
- Nyugodj meg… nem lesz semmi rossz benne…
- Akkor? Kettőnkkel kapcsolatos?
- Igen… rájöttem, hogy nagyon kevés időt töltünk el kettesben.
- De nekem ott van a forma 1, meg a kötelességeim, én nem tudom, hol tudnék egy kicsi időt lefaragni, hogy többet lehessünk együtt… azt hiszem, beszélek Brittanyval…
- Nincs rá szükség… - mondtam neki mosolyogva.
- Ezt hogy érted? Ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled! – türelmetlenkedett. Ilyenkor annyira édes!
- Sebi úgy döntöttem, hogy felmondok…
Sebivel kezdem úgy érezni, hogy talán… talán most sikerül mindent megbeszélni meccs után… igen talán tényleg lehetünk boldogok. De a lányok… a szívem erre inkább csak összefacsarodott… de most nem foglalkozom vele… most önző leszek… és Sebi az első.
A hotelben is ezekkel a gondolatokkal vártam a páromat, mert a mérkőzés lefújását követően mondta, hogy menjek vissza nyugodtan a szállodába, neki még vannak kötelezettségei a média és a rajongói felé. Így kerültem vissza a hotelbe…
Az ágyon egy halványrózsaszín rózsacsokor volt egy kis üzenettel: „Minden dicsőségnél, minden tehetségnél többet ér: szeretni. Nem az, hogy az embert szeretik, hanem az, hogy az ember szerethet! Szeretni valakit, felolvadni benne, érte élni, vele élni, vágyódni, vágyódni utána: ez az élet értelme!” Szeretlek: Sebi
Míg vártam rá, lepergett a szemem előtt minden, ami október óta történt velünk… jó-rossz egyaránt. Sok mindenen gondolkoztam… szerelem, barátok és a munka. Próbáltam rájönni, hogy mikor siklott minden egy csapásra ki a kezeim közül. Mikor lehetett fontosabb a barátaimnak, ha egyátalán még annak nevezhetem őket, Carol, mint én. Azt hiszem, már tudom a választ… de nyílik az ajtó, végre megjött Sebi.
- Szia drága…
- Szia Sebi. Nagyon szörnyű volt? – mentem oda hozzá, és adtam egy csókot a szájára.
- Nem, egészen elviselhető volt. – közben ledobálta a táskáját és a kabátját az egyik fotelbe. Majd közel húzott magához, és egy gyengéd csókot adott.
- Szeretlek Sebi… nagyon… és köszönöm a csokrot nagyon szép… és az üzenet…
- Én is téged drága. Nagyon szívesen… Nálad nem lehet semmi sem szebb. Az üzenetet meg komolyan gondolom. Mi lenne, ha lemennénk a partra egyet sétálni? Most van egy kis nyugi, és ezt ki akarom használni… veled…
Negyed óra múlva már a parton sétáltunk kéz a kézben. A béke, ami körbeölelt minket megnyugtató volt, már nagyon hiányzott mind a kettőnknek. Szavak helyett beszéltek a mozdulataink. Egy-egy csók, simogatás, többet jelentett, mint bármely más vallomás. Sebi törte meg mindezt…
- Liz, drága… mostanában úgy érzem, eltávolodtunk egymástól… Annyira hiányoznak ezek a percek, amikor nincs se száguldó cirkusz, és nincsenek gondok, csak mi egymásnak…
- Tudom Sebi… én is így érzem. Nagyon sok minden történt az utóbbi időben, néha olyan jó lenne egy kicsit megállítani az időt…
- Igen… nagyon jó lenne most megállítani… Mind a kettőnknek olyan sok dolga van… Tudod annyi mindenről szeretnék veled beszélni, de valahogy azok a dolgok most nem tűnnek fontosnak az ilyen alkalmakkor… - megálltunk, s szembefordított magával. – Szeretlek, és ezen senki és semmi nem tud változtatni bár mennyire is szeretne…
- Én is téged… Sebi én gondolkodtam…
- Miért érzem azt, hogy most valami rosszat fogsz mondani? – kérdezte egy kis félelemmel a hangjában.
- Nyugodj meg… nem lesz semmi rossz benne…
- Akkor? Kettőnkkel kapcsolatos?
- Igen… rájöttem, hogy nagyon kevés időt töltünk el kettesben.
- De nekem ott van a forma 1, meg a kötelességeim, én nem tudom, hol tudnék egy kicsi időt lefaragni, hogy többet lehessünk együtt… azt hiszem, beszélek Brittanyval…
- Nincs rá szükség… - mondtam neki mosolyogva.
- Ezt hogy érted? Ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled! – türelmetlenkedett. Ilyenkor annyira édes!
- Sebi úgy döntöttem, hogy felmondok…
2010. május 30., vasárnap
58. rész
Sebi már egy ideje elment a meccsre előkészülni, de előtte a lelkemre kötötte, hogy ott leszek, s megegyeztünk abban is, hogy este beszélnünk kell. Kicsit tartok ettől, de a szemében nem láttam mást csak szerelmet, s így remélem nincs mitől tartanom.
A kávézóban ültem már egy ideje, amikor egy eléggé ideges Henii robogott be rajta.
- Annyira, de annyira mérges vagyok. Ha nem lenne délután, komolyan, innék valami erőset… - látszott rajta, hogy menten felrobban.
- Neked is, szia Henii… - próbáltam mosolyogni rá.
- Csak addig lesz ilyen jó kedved, amíg nem mesélek…
- Ezt hogy érted?
- Beszéltem a csajokkal… - s ő csak mondta, és mondta…
- Szóval akkor, ha jól értem… összegezzünk… mindenért én vagyok a hibás… - lábadt könnybe a szemem.
- Lényegében igen. Hihetetlen módon kerültek agymosás alá Carol által. Mondjuk azt elfelejtettem mondani, hogy amióta Chris összejött Markkal a srác kikötötte neki, hogy ki kell maradni ebből az egészből. Vagyis kerülje el nagy ívben a Kígyót. Valahogy ő sem bízik Carolban…
- Végül is megértem őket…
- Te bolond vagy Liz. – kelt ki teljesen magából Henii. – Megmondtam neki a magamét… és azt is, ha ti valamilyen úton, módon szétmentek Sebivel, akkor, azaz ő lelkükön is szárad majd, és remélem ez lesz nekik a legnagyobb örömük majd az életben. Meg azt is, remélem boldoggá, teszi őket a tudat, hogy te magányos vagy…
Alig hittem el Henii szavait. Azok az emberek fordultak ellenem, akik a barátot, és a családot jelentik nekem.
- Henii… már csak te maradtál nekem…
- Ne mond ezt Liz… a dolgok helyre fognak jönni. Ne feledd a rossz dolgok után, következnie kell valami jónak is… csak így lesz meg az egyensúly. A sarkadra kell állnod… meg kell tanulnod végre, hogy nem lesz mindig valaki ott melletted, majd aki megvéd… Carollal szemben is fel kell venned a kesztyűt, különben magadra maradsz. Én mindig itt leszek melletted, ezt ne felejtsd el, de nem szabad ennyire védtelennek, és elveszettnek mutatkoznod. Sebivel is beszélned kell, minél előbb…
- Azt mondta, hogy meccs után leülünk beszélgetni kettőnkről.
- Végre… - forgatta a szemeit. – legalább az egyikkőtöknek megjött az esze. De ne félj… -itt megfogta a kezem - szeret… nagyon, csak vannak benn is kérdések, amire te tudsz neki választ adni.
- Már azt hittem, hogy…
- Ezt egy pillanatig se hidd. Teljesen beléd van esve… habár Carol nála is próbálkozott, de nem kell félned… neki helyén van az esze… vagyis őt is a megfelelő útra kellett terelni…
- Szóval Kimi volt?
- Igen. – mondta büszkén.- helyre tette a kis szöszit, s úgy látom, kezd tisztán látni, és végre rájött, hogy érdemes harcolni kettőtökért… a kapcsolatotokért…
- Köszönöm Henii, és Kiminek is, hogy mellettünk álltok. Nagyon hálás vagyok. – mosolyogtam rá. Tudtam, hogy ő igazán a barátom.
- Jól van, na… még elpirulok… de induljunk, ha oda akarunk érni a kezdőrúgásig… - összeszedtük a cuccainkat s elindultunk a stadionba szurkolni a kedvesemnek.
A kávézóban ültem már egy ideje, amikor egy eléggé ideges Henii robogott be rajta.
- Annyira, de annyira mérges vagyok. Ha nem lenne délután, komolyan, innék valami erőset… - látszott rajta, hogy menten felrobban.
- Neked is, szia Henii… - próbáltam mosolyogni rá.
- Csak addig lesz ilyen jó kedved, amíg nem mesélek…
- Ezt hogy érted?
- Beszéltem a csajokkal… - s ő csak mondta, és mondta…
- Szóval akkor, ha jól értem… összegezzünk… mindenért én vagyok a hibás… - lábadt könnybe a szemem.
- Lényegében igen. Hihetetlen módon kerültek agymosás alá Carol által. Mondjuk azt elfelejtettem mondani, hogy amióta Chris összejött Markkal a srác kikötötte neki, hogy ki kell maradni ebből az egészből. Vagyis kerülje el nagy ívben a Kígyót. Valahogy ő sem bízik Carolban…
- Végül is megértem őket…
- Te bolond vagy Liz. – kelt ki teljesen magából Henii. – Megmondtam neki a magamét… és azt is, ha ti valamilyen úton, módon szétmentek Sebivel, akkor, azaz ő lelkükön is szárad majd, és remélem ez lesz nekik a legnagyobb örömük majd az életben. Meg azt is, remélem boldoggá, teszi őket a tudat, hogy te magányos vagy…
Alig hittem el Henii szavait. Azok az emberek fordultak ellenem, akik a barátot, és a családot jelentik nekem.
- Henii… már csak te maradtál nekem…
- Ne mond ezt Liz… a dolgok helyre fognak jönni. Ne feledd a rossz dolgok után, következnie kell valami jónak is… csak így lesz meg az egyensúly. A sarkadra kell állnod… meg kell tanulnod végre, hogy nem lesz mindig valaki ott melletted, majd aki megvéd… Carollal szemben is fel kell venned a kesztyűt, különben magadra maradsz. Én mindig itt leszek melletted, ezt ne felejtsd el, de nem szabad ennyire védtelennek, és elveszettnek mutatkoznod. Sebivel is beszélned kell, minél előbb…
- Azt mondta, hogy meccs után leülünk beszélgetni kettőnkről.
- Végre… - forgatta a szemeit. – legalább az egyikkőtöknek megjött az esze. De ne félj… -itt megfogta a kezem - szeret… nagyon, csak vannak benn is kérdések, amire te tudsz neki választ adni.
- Már azt hittem, hogy…
- Ezt egy pillanatig se hidd. Teljesen beléd van esve… habár Carol nála is próbálkozott, de nem kell félned… neki helyén van az esze… vagyis őt is a megfelelő útra kellett terelni…
- Szóval Kimi volt?
- Igen. – mondta büszkén.- helyre tette a kis szöszit, s úgy látom, kezd tisztán látni, és végre rájött, hogy érdemes harcolni kettőtökért… a kapcsolatotokért…
- Köszönöm Henii, és Kiminek is, hogy mellettünk álltok. Nagyon hálás vagyok. – mosolyogtam rá. Tudtam, hogy ő igazán a barátom.
- Jól van, na… még elpirulok… de induljunk, ha oda akarunk érni a kezdőrúgásig… - összeszedtük a cuccainkat s elindultunk a stadionba szurkolni a kedvesemnek.
2010. május 29., szombat
57. rész
A spanyol verseny eléggé vegyes érzelmekkel zárult. A csapat egyik szeme sírt, míg a másik nevetett. Mark első lett, Sebi, pedig harmadik. Ez így önmagában nem is lenne probléma, tekintve azt a dolgot, ha Lewis nem kap defektet Sebi csak negyedik lett, volna. Talán még az égiek is segítik egy picikét őt odafenn, ha már a szerencse nem is áll mellé.
Lewissal összefutottam a padokkban a verseny után, s eléggé csalódottnak tűnt, de optimistán tekint előre, ugyanis jövő héten ismét verseny, Monaco. A csillogás és a fényűzés hazája. Hozzátette, hogy már csak a jövő heti futamot kell kibírnia Nicole nélkül, mert ő a tengerentúlon egy táncversenyben vesz részt. Aranyos volt, mert be is akar neki mutatni, biztos jól kijönnénk egymással. Két puszival váltunk el. Ó és kibe botlottam utána be, nem találjátok ki, de igen Ő, Carol…
- Úgy látom, lepaktálsz az ellenséggel. - gúnyolódott.
- Csak beszélgettem, egy ismerősömmel…
- Egy ismerősöddel? Én Lewis Hamiltont láttam itt veled…
- Igen ő volt. De ehhez neked semmi közöd sincsen… nem tartozom neked magyarázattal…
- Majd meglátjuk Liz… majd meglátjuk…- s egy fölényes mosollyal távozott. Nem foglalkoztam tovább vele… hiba volt…
Christian hamar elengedett minket Sebivel, és a vasárnap estét csak egymással töltöttük. Azt hittem minden a legnagyobb rendben van. Hétfőn délután ültünk ismét repülőre, mert Sebi részt vesz, több pilótával egyetemben, egy jótékonysági futballmérkőzésen. Heniivel is végre találkozom. Már nagyon hiányzik… megbeszéltem vele telefonon, hogy eljön velem a meccsre, de előtte beülünk valahova megvitatni ezt az egész helyzetet. Heniinek nagyvonalakban vázoltam az elmúlt három hónap eseményeit, s arra jutott, hogy Carol biztos valamit tervel. Kösz, ez nagy segítség, erre magamtól is rájöttem…
Hétfőn este érkeztünk meg Monacóba, és Kimiék meghívtak minket egy vacsorára a jachtukra. A fiúk hamar elvonultak megbeszélni a mostani erőviszonyokat, Heniivel, pedig a holnapi napot egyeztettük le.
- Tudod Liz, én gondolkodtam. Azért a helyedben egy kicsit tartanék Caroltól. Amit most így nagyvonalakban elmondtál nekem szerintem, megpróbál visszavágni… ott, ahol a legjobban fáj. – pillantása Sebire kúszott.
- Tudom… és még ott vannak a csajok is. – hajtottam le szomorúan a buksimat.
- Őket meg egyátalán nem értem. – Henii kiakadt. – Tisztában vannak vele, hogy ennek a Kígyónak nincs szíve… arra tette fel az életét, hogy mások életét megkeserítse. Nem értem miért fordultak el tőled… - morfondírozott hangosan.
- Tudod, lehet én is hibás vagyok a dologba…
- Ne kezd Liz…
- De kezdem. Az utóbbi időben még Sebire is alig jut időm, nemhogy rájuk… megértem őket… - kedvetlenedtem el teljesen.
- Majd én megpróbálom Tracyt elkapni… azt mondtad, hogy holnap jönnek… majd felhívom… aztán értekezünk, hogy mire jutottam… - halkult el, mert észrevettük, hogy a fiúk közelítenek felénk.
- Kicsim, megyünk? Fáradt vagyok… - fogta meg a kezem. Elköszöntünk tőlük.
- Liz, akkor holnap.
- Igen holnap Henii… - öleltem meg barátnőmet, Kiminek meg adtam két puszit. Már integettünk, amikor Kimi még odalépett hozzánk.
- Azt azért ne felejtsd el Seb… az éremnek mindig két oldala van… - én nem értettem semmit, de, ahogy láttam Henii is csak értetlenül, kapkodta a fejét.
- Tudom Kimi… megpróbálom észben tartani…
Még este az ágyban is ezen, járt az eszem. Most kire gondolt Kimi? Mégis mire mondhatta ezt? Azt hiszem, bele fogok ebbe az egészbe bolondulni. Ahogy megfordultam az ágyban, és néztem nyugodtan alvó páromat rájöttem egy nagyon fontos dologra… abba fogok beleőrülni, ha ő elhagy…
Lewissal összefutottam a padokkban a verseny után, s eléggé csalódottnak tűnt, de optimistán tekint előre, ugyanis jövő héten ismét verseny, Monaco. A csillogás és a fényűzés hazája. Hozzátette, hogy már csak a jövő heti futamot kell kibírnia Nicole nélkül, mert ő a tengerentúlon egy táncversenyben vesz részt. Aranyos volt, mert be is akar neki mutatni, biztos jól kijönnénk egymással. Két puszival váltunk el. Ó és kibe botlottam utána be, nem találjátok ki, de igen Ő, Carol…
- Úgy látom, lepaktálsz az ellenséggel. - gúnyolódott.
- Csak beszélgettem, egy ismerősömmel…
- Egy ismerősöddel? Én Lewis Hamiltont láttam itt veled…
- Igen ő volt. De ehhez neked semmi közöd sincsen… nem tartozom neked magyarázattal…
- Majd meglátjuk Liz… majd meglátjuk…- s egy fölényes mosollyal távozott. Nem foglalkoztam tovább vele… hiba volt…
Christian hamar elengedett minket Sebivel, és a vasárnap estét csak egymással töltöttük. Azt hittem minden a legnagyobb rendben van. Hétfőn délután ültünk ismét repülőre, mert Sebi részt vesz, több pilótával egyetemben, egy jótékonysági futballmérkőzésen. Heniivel is végre találkozom. Már nagyon hiányzik… megbeszéltem vele telefonon, hogy eljön velem a meccsre, de előtte beülünk valahova megvitatni ezt az egész helyzetet. Heniinek nagyvonalakban vázoltam az elmúlt három hónap eseményeit, s arra jutott, hogy Carol biztos valamit tervel. Kösz, ez nagy segítség, erre magamtól is rájöttem…
Hétfőn este érkeztünk meg Monacóba, és Kimiék meghívtak minket egy vacsorára a jachtukra. A fiúk hamar elvonultak megbeszélni a mostani erőviszonyokat, Heniivel, pedig a holnapi napot egyeztettük le.
- Tudod Liz, én gondolkodtam. Azért a helyedben egy kicsit tartanék Caroltól. Amit most így nagyvonalakban elmondtál nekem szerintem, megpróbál visszavágni… ott, ahol a legjobban fáj. – pillantása Sebire kúszott.
- Tudom… és még ott vannak a csajok is. – hajtottam le szomorúan a buksimat.
- Őket meg egyátalán nem értem. – Henii kiakadt. – Tisztában vannak vele, hogy ennek a Kígyónak nincs szíve… arra tette fel az életét, hogy mások életét megkeserítse. Nem értem miért fordultak el tőled… - morfondírozott hangosan.
- Tudod, lehet én is hibás vagyok a dologba…
- Ne kezd Liz…
- De kezdem. Az utóbbi időben még Sebire is alig jut időm, nemhogy rájuk… megértem őket… - kedvetlenedtem el teljesen.
- Majd én megpróbálom Tracyt elkapni… azt mondtad, hogy holnap jönnek… majd felhívom… aztán értekezünk, hogy mire jutottam… - halkult el, mert észrevettük, hogy a fiúk közelítenek felénk.
- Kicsim, megyünk? Fáradt vagyok… - fogta meg a kezem. Elköszöntünk tőlük.
- Liz, akkor holnap.
- Igen holnap Henii… - öleltem meg barátnőmet, Kiminek meg adtam két puszit. Már integettünk, amikor Kimi még odalépett hozzánk.
- Azt azért ne felejtsd el Seb… az éremnek mindig két oldala van… - én nem értettem semmit, de, ahogy láttam Henii is csak értetlenül, kapkodta a fejét.
- Tudom Kimi… megpróbálom észben tartani…
Még este az ágyban is ezen, járt az eszem. Most kire gondolt Kimi? Mégis mire mondhatta ezt? Azt hiszem, bele fogok ebbe az egészbe bolondulni. Ahogy megfordultam az ágyban, és néztem nyugodtan alvó páromat rájöttem egy nagyon fontos dologra… abba fogok beleőrülni, ha ő elhagy…
2010. május 27., csütörtök
56. rész
A spanyol futamon, ha lehet ezt mondani még kevesebbet, láttam Sebit, mint eddig. Valahogy kezdünk elhidegülni egymástól… nem tudom, mi történik kettőnkkel. Néha azt érzem ez nem is ugyanaz a srác, akit megismertem. Lehet én is hibás vagyok… sőt biztos. Rengeteg dolgom van Christian asszisztenseként, és sokszor nem tudok mellette lenni, amikor neki szüksége van rám… lehet, mégsem kellett volna elfogadnom ezt az állást…
Szombaton az időmérő után sétáltam vissza a Motorhomeba a Boxból egy csomó papírral, amikor valaki nekem jött és feldöntött.
- Ne haragudj… nem vettelek észre…
- Semmi baj… én is figyelhettem volna jobban… - próbáltam minél hamarabb összeszedni a cuccomat.
- Még be se mutatkoztam… Lewis Hamilton vagyok. – nyújtott kezet nekem egy színes bőrű srác.
- Liz Hoya… nagyon örvendek… - nyújtottam neki én is a jobbomat.
- Tessék azt hiszem ez az utolsó. – nyújtotta felém az utolsó dossziét.
- Köszönöm, hogy segítettél. Egyedül egy kicsit sokáig tartott volna.
- Ugyan én köszönöm a társaságodat. Ma te vagy az első csaj, aki nem kap sikítófrászt, ha találkozik velem.- mosolygott rám.
- Hát igen, nem lehet nektek könnyű… Szebbnél szebb lányok rohangálnak utánatok, és vallanak szerelmet, s omlanak a karjaitokba… tényleg nehéz lehet ezt elviselni… - én meg látványosan sajnáltam szegénykét. Ezen jót nevetett.
- Igen… nem könnyű a mi életünk… - nevetett. – És te mit csinálsz… vagyis mit dolgozol a Red Bullnak? – úgy látszott tényleg érdekli.
- Christian Horner asszisztense vagyok…
- Ó… - micsoda frappáns válasz. – Akkor a te életed sem lehet könnyű…
- Hát fogalmazzunk úgy, éltem meg szebb időket is, mint most… - örültem neki, hogy végre tudtam valakivel egy kicsit beszélgetni. Nagyon szimpatikusnak tűnik, és nagyon kedves is. Nem igazak rá azok a szavak, amivel a háta mögött sokan illetik.
- Hát igen… a száguldó cirkuszban élőknek nem könnyű… sokan mindenüket odaadnák, hogy itt dolgozzanak… mi pedig a fél karunkat egy szabad hétvégéért…
- Azt hiszem, tudom, miről beszélsz…
- Most mennem kell… de nagyon örülök, hogy megismerhettelek Liz… és remélem, még találkozunk… - mosolygott kedvesen.
- Én is remélem Lewis… - s mindenki ment a maga dolgára. Nem is sejtettem, hogy valaki messze tőlünk figyelemmel kíséri a beszélgetésünket, s előre dörzsöli a tenyerét…
Szombaton az időmérő után sétáltam vissza a Motorhomeba a Boxból egy csomó papírral, amikor valaki nekem jött és feldöntött.
- Ne haragudj… nem vettelek észre…
- Semmi baj… én is figyelhettem volna jobban… - próbáltam minél hamarabb összeszedni a cuccomat.
- Még be se mutatkoztam… Lewis Hamilton vagyok. – nyújtott kezet nekem egy színes bőrű srác.
- Liz Hoya… nagyon örvendek… - nyújtottam neki én is a jobbomat.
- Tessék azt hiszem ez az utolsó. – nyújtotta felém az utolsó dossziét.
- Köszönöm, hogy segítettél. Egyedül egy kicsit sokáig tartott volna.
- Ugyan én köszönöm a társaságodat. Ma te vagy az első csaj, aki nem kap sikítófrászt, ha találkozik velem.- mosolygott rám.
- Hát igen, nem lehet nektek könnyű… Szebbnél szebb lányok rohangálnak utánatok, és vallanak szerelmet, s omlanak a karjaitokba… tényleg nehéz lehet ezt elviselni… - én meg látványosan sajnáltam szegénykét. Ezen jót nevetett.
- Igen… nem könnyű a mi életünk… - nevetett. – És te mit csinálsz… vagyis mit dolgozol a Red Bullnak? – úgy látszott tényleg érdekli.
- Christian Horner asszisztense vagyok…
- Ó… - micsoda frappáns válasz. – Akkor a te életed sem lehet könnyű…
- Hát fogalmazzunk úgy, éltem meg szebb időket is, mint most… - örültem neki, hogy végre tudtam valakivel egy kicsit beszélgetni. Nagyon szimpatikusnak tűnik, és nagyon kedves is. Nem igazak rá azok a szavak, amivel a háta mögött sokan illetik.
- Hát igen… a száguldó cirkuszban élőknek nem könnyű… sokan mindenüket odaadnák, hogy itt dolgozzanak… mi pedig a fél karunkat egy szabad hétvégéért…
- Azt hiszem, tudom, miről beszélsz…
- Most mennem kell… de nagyon örülök, hogy megismerhettelek Liz… és remélem, még találkozunk… - mosolygott kedvesen.
- Én is remélem Lewis… - s mindenki ment a maga dolgára. Nem is sejtettem, hogy valaki messze tőlünk figyelemmel kíséri a beszélgetésünket, s előre dörzsöli a tenyerét…
2010. május 24., hétfő
55. rész
A Red Bull magángépén ülök, s Spanyolország felé tartunk, mert a hétvégén ott rendezik meg a soron következő futamot. Most itt ülök egyedül, s el kell tűrnöm, a gép elejéből hallatszó nevetést. Február 1.-ei fogadás óta 3 hónap telt el… 3 nagyon hosszú hónap…
A teszteken nem ment minden rendben, sok gond volt az autóval, de mindenki próbálta orvosolni a problémákat. Sebi és köztem úgy tűnt a még a munka sem lehet akadály. Könnyű volt, hiszen tudtunk egymáshoz alkalmazkodni, és a szabadidőnket általában megpróbáltuk összehangolni. A félelmem Carollal úgy nézett ki alaptalannak mutatkozik, hiszen ő Mark csapatába került. Mint mindenkinél itt is mindkettő pilótának külön személyzete van, és ők alig találkoznak, hiszen mindenkinek meg van a maga feladata.
Az első verseny Bahreinben… hát igen így visszatekintve mindennek jól kellett volna végződnie, mégsem így lett… Sebi negyedik lett, és a motor majdnem megadta magát… nem tudtam eldönteni, hogy ideges vagy csalódott. A fiúk, és főleg Tommi, mondták, hogy ne menjek utána, had eressze egy kicsit ki a gőzt, de én nem hallgattam rájuk… meg is lett az eredménye… jól összevesztünk… Aztán a szállodában, természetesen bocsánatot kért, de bennem akkor is valami megváltozott… sosem láttam még ezt az arcát… a lányok is ezt mondták nekem, hogy valószínűleg azért döbbentett meg ennyire a viselkedése, mert eddig a kapcsolatunknak csak a jó oldalát láttam.
Aztán jött az Ausztrál Nagydíj… erre még a szót is kár fecsérelni… az időmérő forgatókönyve ugyanaz volt, mint Bahreinben… de a futamot tekintve sokkal szörnyűbb véget ért… a kavicságyban, egy szétment első fékkel. Már nem mentem utána tanultam az előző esetből, láttam még a bukóját, sem veszi le, szerintem csak a szobájában vált meg tőle… fél óra múlva Tommit küldte utána Christian, hogy nézze meg, mi van vele… minden rendben volt attól eltekintve, hogy nem szólt hozzám… persze később ezt úgy magyarázta meg, hogy nem vett észre… ezen a hétvégén lettem figyelmes egy igen érdekes dologra… Sebi beszélget Carollal… de nemcsak beszélgetnek, hanem nevetgélnek is… mikor szóvá tettem mindezt, azt mondta, egy vállrándítás kíséretében, hogy csak társalogtak egyet…
Aztán jött Malajzia… Istenem milyen boldogok voltunk. Az időmérő nem adott nagy okot az ünneplésre, de a verseny… még el is sírtam magam, amikor átvette az első helyezettnek járó kupát… késő éjszakáig voltunk a szórakozóhelyen, s az ünneplést a hálószobánkban folytattunk. Akkor azt hittem, hogy eddig mindent csak nagyon negatívan láttam… csak bebeszéltem magamnak, hogy nem stimmel velünk valami…
Jött Kína… és egy hatodik hely. Sebi nem volt boldog, és ekkor még finoman fogalmaztam… sikerült is összevesznünk, amikor én azt mondtam neki, ugyan ne aggódjon, hiszen hosszú még a szezon… erre azt vágta a fejemhez, hogy október előtt azt se tudtam mi az a Forma 1, szóval ne akarjak neki okoskodni… de minden veszekedés után édes a békülés…
Egy dolog azonban egyre jobban foglalkoztatott… Carol nagyon sokat beszélget Sebivel… amikor ezt a csajokkal megosztottam, erre ők azt mondták, hogy mostanában volt alkalmuk társalogni Carollal, nem is olyan szörnyű nő… lehet csak az irodában volt az… ez azért furcsa…
A Kínai Nagydíj után jött három hét pihenés. Ami abból állt, hogy egy hetet voltunk Svájcban szigorúan kettesben, egy hetet Németországban a szüleinél, és az utolsó hétre be kellett mennünk a gyárba dolgozni. Fantasztikus két hetet töltöttünk együtt, mindent csak rózsaszínben láttam, úsztam a boldogságtól… de azért a félsz bennem van, mert minden csoda csak három napig tart…
De térjünk vissza a jelenbe. Szóval éppen Barcelona felé tartunk… s egyedül ülök… a lányok Sebivel és Carollal a gép elején hallhatóan nagyon jól érzik magukat… engem nem hívott senki. Kínában már volt ilyen összeülésük a büfében, s akkor csatlakoztam hozzájuk… s akkor mondhatni megfagyott a levegő, ez után megígértem magamnak, ha nem hívnak, nem megyek…
Most se tették… tudom, hogy Carol készül valamire… mindig, mikor találkozik a tekintetünk, csak egy ördögi vigyort küld felém… tervel valamit, és biztos vagyok benne, hogy ellenem… olyan magányos vagyok…
A teszteken nem ment minden rendben, sok gond volt az autóval, de mindenki próbálta orvosolni a problémákat. Sebi és köztem úgy tűnt a még a munka sem lehet akadály. Könnyű volt, hiszen tudtunk egymáshoz alkalmazkodni, és a szabadidőnket általában megpróbáltuk összehangolni. A félelmem Carollal úgy nézett ki alaptalannak mutatkozik, hiszen ő Mark csapatába került. Mint mindenkinél itt is mindkettő pilótának külön személyzete van, és ők alig találkoznak, hiszen mindenkinek meg van a maga feladata.
Az első verseny Bahreinben… hát igen így visszatekintve mindennek jól kellett volna végződnie, mégsem így lett… Sebi negyedik lett, és a motor majdnem megadta magát… nem tudtam eldönteni, hogy ideges vagy csalódott. A fiúk, és főleg Tommi, mondták, hogy ne menjek utána, had eressze egy kicsit ki a gőzt, de én nem hallgattam rájuk… meg is lett az eredménye… jól összevesztünk… Aztán a szállodában, természetesen bocsánatot kért, de bennem akkor is valami megváltozott… sosem láttam még ezt az arcát… a lányok is ezt mondták nekem, hogy valószínűleg azért döbbentett meg ennyire a viselkedése, mert eddig a kapcsolatunknak csak a jó oldalát láttam.
Aztán jött az Ausztrál Nagydíj… erre még a szót is kár fecsérelni… az időmérő forgatókönyve ugyanaz volt, mint Bahreinben… de a futamot tekintve sokkal szörnyűbb véget ért… a kavicságyban, egy szétment első fékkel. Már nem mentem utána tanultam az előző esetből, láttam még a bukóját, sem veszi le, szerintem csak a szobájában vált meg tőle… fél óra múlva Tommit küldte utána Christian, hogy nézze meg, mi van vele… minden rendben volt attól eltekintve, hogy nem szólt hozzám… persze később ezt úgy magyarázta meg, hogy nem vett észre… ezen a hétvégén lettem figyelmes egy igen érdekes dologra… Sebi beszélget Carollal… de nemcsak beszélgetnek, hanem nevetgélnek is… mikor szóvá tettem mindezt, azt mondta, egy vállrándítás kíséretében, hogy csak társalogtak egyet…
Aztán jött Malajzia… Istenem milyen boldogok voltunk. Az időmérő nem adott nagy okot az ünneplésre, de a verseny… még el is sírtam magam, amikor átvette az első helyezettnek járó kupát… késő éjszakáig voltunk a szórakozóhelyen, s az ünneplést a hálószobánkban folytattunk. Akkor azt hittem, hogy eddig mindent csak nagyon negatívan láttam… csak bebeszéltem magamnak, hogy nem stimmel velünk valami…
Jött Kína… és egy hatodik hely. Sebi nem volt boldog, és ekkor még finoman fogalmaztam… sikerült is összevesznünk, amikor én azt mondtam neki, ugyan ne aggódjon, hiszen hosszú még a szezon… erre azt vágta a fejemhez, hogy október előtt azt se tudtam mi az a Forma 1, szóval ne akarjak neki okoskodni… de minden veszekedés után édes a békülés…
Egy dolog azonban egyre jobban foglalkoztatott… Carol nagyon sokat beszélget Sebivel… amikor ezt a csajokkal megosztottam, erre ők azt mondták, hogy mostanában volt alkalmuk társalogni Carollal, nem is olyan szörnyű nő… lehet csak az irodában volt az… ez azért furcsa…
A Kínai Nagydíj után jött három hét pihenés. Ami abból állt, hogy egy hetet voltunk Svájcban szigorúan kettesben, egy hetet Németországban a szüleinél, és az utolsó hétre be kellett mennünk a gyárba dolgozni. Fantasztikus két hetet töltöttünk együtt, mindent csak rózsaszínben láttam, úsztam a boldogságtól… de azért a félsz bennem van, mert minden csoda csak három napig tart…
De térjünk vissza a jelenbe. Szóval éppen Barcelona felé tartunk… s egyedül ülök… a lányok Sebivel és Carollal a gép elején hallhatóan nagyon jól érzik magukat… engem nem hívott senki. Kínában már volt ilyen összeülésük a büfében, s akkor csatlakoztam hozzájuk… s akkor mondhatni megfagyott a levegő, ez után megígértem magamnak, ha nem hívnak, nem megyek…
Most se tették… tudom, hogy Carol készül valamire… mindig, mikor találkozik a tekintetünk, csak egy ördögi vigyort küld felém… tervel valamit, és biztos vagyok benne, hogy ellenem… olyan magányos vagyok…
2010. május 18., kedd
54. rész
Délután felhívtam a csajokat, mert kedvesemtől megtudtam ez nem egy szokványos vacsora lesz, hanem egy fogadás, az okát azonban ő sem tudta. Szóval a lányokkal egyeztettem, mert kiderült ők is jönnek, a segítségüket kértem a ruhaválasztásban. A páromhoz hiába fordultam ő azt mondta neki a csomagolás mindegy a lényeg, ami benne van…
Mivel a fogadás nyolckor kezdődik, így fél nyolckor ráértünk elindulni, mint kiderült körülbelül 20 percre laknak tőlük kocsival. Így volt időnk még arra is, hogy Tracyt felszedjük. Kicsit izgultam, és féltem is. Ennek, pedig a központjában Carol volt. Reméltem, hogy ma nem lesz itt, de tisztában voltam vele, hogy nekem nincsen olyan szerencsém.
Mikor odaértünk alig hittem a szememnek olyan fényűzés tárult a szemem elé. Frakkba öltözött férfiak fogadtak minket, ellenőrizték hogy szerepelünk-e a meghívottak listáján, majd készségesen útbaigazítottak minket egy nagy terembe, ahol rengeteg ember volt. Két hete dolgoztam Christian asszisztenseként, de már ismerős arcokat azért felfedeztem a tömegben. Pillanatok alatt sok ember vett minket körül, mintha mindenki egyszerre akarná köszönteni Sebit. Ő egy pillanatra sem engedte el a kezemet, és mindenkinek bemutatott, mint a barátnőjét. Egy ősz hajú férfi jött felénk hatalmas mosollyal.
- Seb… annyira boldog vagyok, hogy el tudtatok jönni…
- Helmut… mi köszönjük a meghívást… Had mutassam be a barátnőmet Elisabeth Hoyat… Liz ő Helmut Marko…
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem Elisabeth…
- Kérem csak Liz… és kérem, inkább tegezzen…
- Rendben Liz, de akkor te is engem…
- Rendben Helmut… - még szélesebb lett a mosolya.
- Na ezt akkor meg is beszéltük. Remélem, jól fogjátok magatokat érezni, még néhány perc, és be fogunk jelenteni valamit az én Christian barátommal, csak tudnám, hogy merre is van… - nézett körbe a tömegen. Az említett személy Helmut mögött lopakodott, jelezve nekünk, hogy ne szóljunk… megijesztette…
- Búúúú… - komolyan, mint az oviban. Csak nevettem rajtuk, szegény Helmut meg majdnem infartust kapott.
- Christian te nem vagy normális… - szegény még mindig szaporán vette a levegőt. Sebivel próbáltunk kuncogásukat leplezni, de nem túlságosan sikerült. – Fantasztikus ti meg nevessetek ki…
- Ugyan Helmut, nem kell mellre szívni… - veregette hátba – Úgy látom, megismerkedtél az asszisztensemmel…
- Hogy kivel? – nézett értetlenül.
- Lizzel… két hete ő az asszisztensem…
- Ó… nem tudtam… akkor többször is fogunk mi találkozni… ennek nagyon örülök…
- Vigyázz Seb… a vén kujon beindult… - kacarászott Christian – még a végén lecsapja a kezedről Lizt…
- Ettől nem kell félnie… - néztem rá szerelmesen az én bajnokomra…
- Hát Helmut ki kell, ábrándítsalak… ez a hajó is elment… - veregette meg a hátát a főnököm.
- Kérlek, nézzétek el ezt az egészet Christiannak, tegnap óta teljesen elment az esze… - ütögette meg a fejét.
- Mi történt tegnap? – kíváncsiskodott kedvesem.
- Hát azt mindjárt megtudjátok… - kaptuk a sejtelmes választ, s elvonultak. A csajok és Mark Webber is megtisztelt bennünket a társaságával, megjegyezném Mark nagyon jópofa ember, sokat nevettünk, s észrevettem, hogy Chrissel titkos pillantásokat váltanak… hmm…
- Figyelem emberek… - Helmut egy mikrofonnal a kezében egy pódiumon állt, minden szem rá szegeződött – szeretném megköszönni mindenkinek, hogy eljött. A mai nap nagyon fontos a Red Bull csapat számára… Ugyanis tegnap teljesen elkészült a 2010-es kocsi az RB6… - hatalmas tapsvihar és ujjongás vette kezdetét. – Szóval… az autó hivatalos bemutatója február 10-én lesz a jerezi teszt előtt… nagyon bizakodó vagyok, ahogy mindenki… Köszönöm minden dolgozónak, mert nélkületek ez a mai nap nem jöhetett volna létre… s örömmel jelenthetem be, hogy aki ma itt van, azzal nagyon sokszor fogunk idén találkozni, mert… - itt hatásszünetet tartott – ti vagytok az a szerencsés 50 ember, akik minden futamra személyes követhetitek a száguldó cirkuszt… - na itt hatalmas hangzavar lett – Jól van, még egy mondat, és bulizhatunk reggelig is…
- Már csak arra várunk… - szólt közbe Christian.
- Nem értem mindig ő a legtürelmetlenebb… - itt mindenki csak kuncogott – Szóval csak annyit akartam mondani, hogy találkozunk február 10-én Jerezben…
Boldogan bújtam oda a páromhoz, akitől kaptam egy forró csókot, olyan még íze volt. Annyira örült, hogy végre elkészült az új autó, és vele együtt én is. Tudtam sok gondot okozott az, hogy nem tudtak ott lenni az első teszten, de most mindenki egy kicsit kifújhatja magát, és egy apró pici pillanatra hátradőlhet azon a képzeletbeli széken.
Azt hittem, én kis naiv, hogy semmi és senki nem tudja elrontani a jókedvemet. Egészen addig gondoltam ezt, míg meg nem pillantottam Carolt a tömegben. Jaj ne… ő is itt van… ez akkor azt jelenti, hogy… ó Istenem… ő is a Red Bull csapat tagja… velünk fog tartani a futamokra… jaj ne…
Mivel a fogadás nyolckor kezdődik, így fél nyolckor ráértünk elindulni, mint kiderült körülbelül 20 percre laknak tőlük kocsival. Így volt időnk még arra is, hogy Tracyt felszedjük. Kicsit izgultam, és féltem is. Ennek, pedig a központjában Carol volt. Reméltem, hogy ma nem lesz itt, de tisztában voltam vele, hogy nekem nincsen olyan szerencsém.
Mikor odaértünk alig hittem a szememnek olyan fényűzés tárult a szemem elé. Frakkba öltözött férfiak fogadtak minket, ellenőrizték hogy szerepelünk-e a meghívottak listáján, majd készségesen útbaigazítottak minket egy nagy terembe, ahol rengeteg ember volt. Két hete dolgoztam Christian asszisztenseként, de már ismerős arcokat azért felfedeztem a tömegben. Pillanatok alatt sok ember vett minket körül, mintha mindenki egyszerre akarná köszönteni Sebit. Ő egy pillanatra sem engedte el a kezemet, és mindenkinek bemutatott, mint a barátnőjét. Egy ősz hajú férfi jött felénk hatalmas mosollyal.
- Seb… annyira boldog vagyok, hogy el tudtatok jönni…
- Helmut… mi köszönjük a meghívást… Had mutassam be a barátnőmet Elisabeth Hoyat… Liz ő Helmut Marko…
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem Elisabeth…
- Kérem csak Liz… és kérem, inkább tegezzen…
- Rendben Liz, de akkor te is engem…
- Rendben Helmut… - még szélesebb lett a mosolya.
- Na ezt akkor meg is beszéltük. Remélem, jól fogjátok magatokat érezni, még néhány perc, és be fogunk jelenteni valamit az én Christian barátommal, csak tudnám, hogy merre is van… - nézett körbe a tömegen. Az említett személy Helmut mögött lopakodott, jelezve nekünk, hogy ne szóljunk… megijesztette…
- Búúúú… - komolyan, mint az oviban. Csak nevettem rajtuk, szegény Helmut meg majdnem infartust kapott.
- Christian te nem vagy normális… - szegény még mindig szaporán vette a levegőt. Sebivel próbáltunk kuncogásukat leplezni, de nem túlságosan sikerült. – Fantasztikus ti meg nevessetek ki…
- Ugyan Helmut, nem kell mellre szívni… - veregette hátba – Úgy látom, megismerkedtél az asszisztensemmel…
- Hogy kivel? – nézett értetlenül.
- Lizzel… két hete ő az asszisztensem…
- Ó… nem tudtam… akkor többször is fogunk mi találkozni… ennek nagyon örülök…
- Vigyázz Seb… a vén kujon beindult… - kacarászott Christian – még a végén lecsapja a kezedről Lizt…
- Ettől nem kell félnie… - néztem rá szerelmesen az én bajnokomra…
- Hát Helmut ki kell, ábrándítsalak… ez a hajó is elment… - veregette meg a hátát a főnököm.
- Kérlek, nézzétek el ezt az egészet Christiannak, tegnap óta teljesen elment az esze… - ütögette meg a fejét.
- Mi történt tegnap? – kíváncsiskodott kedvesem.
- Hát azt mindjárt megtudjátok… - kaptuk a sejtelmes választ, s elvonultak. A csajok és Mark Webber is megtisztelt bennünket a társaságával, megjegyezném Mark nagyon jópofa ember, sokat nevettünk, s észrevettem, hogy Chrissel titkos pillantásokat váltanak… hmm…
- Figyelem emberek… - Helmut egy mikrofonnal a kezében egy pódiumon állt, minden szem rá szegeződött – szeretném megköszönni mindenkinek, hogy eljött. A mai nap nagyon fontos a Red Bull csapat számára… Ugyanis tegnap teljesen elkészült a 2010-es kocsi az RB6… - hatalmas tapsvihar és ujjongás vette kezdetét. – Szóval… az autó hivatalos bemutatója február 10-én lesz a jerezi teszt előtt… nagyon bizakodó vagyok, ahogy mindenki… Köszönöm minden dolgozónak, mert nélkületek ez a mai nap nem jöhetett volna létre… s örömmel jelenthetem be, hogy aki ma itt van, azzal nagyon sokszor fogunk idén találkozni, mert… - itt hatásszünetet tartott – ti vagytok az a szerencsés 50 ember, akik minden futamra személyes követhetitek a száguldó cirkuszt… - na itt hatalmas hangzavar lett – Jól van, még egy mondat, és bulizhatunk reggelig is…
- Már csak arra várunk… - szólt közbe Christian.
- Nem értem mindig ő a legtürelmetlenebb… - itt mindenki csak kuncogott – Szóval csak annyit akartam mondani, hogy találkozunk február 10-én Jerezben…
Boldogan bújtam oda a páromhoz, akitől kaptam egy forró csókot, olyan még íze volt. Annyira örült, hogy végre elkészült az új autó, és vele együtt én is. Tudtam sok gondot okozott az, hogy nem tudtak ott lenni az első teszten, de most mindenki egy kicsit kifújhatja magát, és egy apró pici pillanatra hátradőlhet azon a képzeletbeli széken.
Azt hittem, én kis naiv, hogy semmi és senki nem tudja elrontani a jókedvemet. Egészen addig gondoltam ezt, míg meg nem pillantottam Carolt a tömegben. Jaj ne… ő is itt van… ez akkor azt jelenti, hogy… ó Istenem… ő is a Red Bull csapat tagja… velünk fog tartani a futamokra… jaj ne…
2010. május 10., hétfő
53. rész
Alig állt meg Sebi az autóval, máris birtokba vette az ajkaimat. Egy mozdulattal csatolta ki a biztonsági övemet, és ültetett az ölébe. Éreztem az izgalmát, ami nekem nyomódott a szűk helyen.
- Őrülten kívánlak… - nyögte alig hallhatóan. Szinte falta az ajkaimat, s a keze már a kabátomban, a pólóm alatt simogatott, amikor észbe kaptam.
- Ezt talán nem itt kéne… olyan kényelmes odafenn az ágyunk… - próbáltam meg két csók között kinyögni egy értelmes mondatot, miközben Sebi keze már a melltartóm alatt járt. Kinyitotta a kocsi ajtaján, és ölében vitt be a házba, de közben egy pillanatra sem szakadt el az ajkaimtól. Nem jutottunk messze, csak a kanapéig. Óvatosan lefektetett, de közben megszabadult a kabátjától, és rólam is lehámozta az említett ruhadarabot.
- Hihetetlenül szexi vagy szoknyában… legszívesebben már az irodába letepertelek volna, csak kicsit sokan voltak ott… - válaszolni nem volt időm, mert rátapadt az ajkaimra.
A kezeivel nem tétlenkedett egy pillanatig sem, és éreztem, ahogy a szoknyám cipzárja is megadja magát neki. Hihetetlenül érzékin húzta le rólam, s közben azokkal a csodálatos kék szemeivel szinte felfalt. Mikor sikeresen megszabadított a szoknyámtól, a csipkés combfixem láttán, pedig egy kaján mosolyra húzódott a szája. A nyakamhoz visszatért és érzékin levette rólam a pólómat is. Közben én sem tétlenkedtem egy pillanatig sem. A pólójától már sikeresen megszabadítottam, a kezeim már az övénél jártak. Érezni akartam magamban, minél előbb. Sebi végigcsókolta a nyakam, a melltartóm valamelyik sarokban landolt, s már a bugyim szélén kalandozott. Húzta az agyam, mert áttért a lábaimra, és érzéki csókok közepette lehúzta rólam a harisnyámat, a bal és a jobb lábamról egyaránt. Majd az utolsó ruhadarabom következett. Már nagyon türelmetlen voltam, s egy gyors mozdulattal megszabadítottam a nadrágjától, s vele együtt a boxerétől is. Azonban az irányítást nem engedte ki a kezei közül, mert óvatlan pillanatban megéreztem az ujjait magamban. Érzékien mozgatta bennem, s közben csókokkal borított be, ahol ért. Már nem bírtam, hangosan nyögtem a kéjtől, de őt akartam magamban érezni…
- Nem bírom tovább bajnok… érezni akarlak… - nyögtem aléltan. Felsikoltottam, ahogy belém hatolt.
Hihetetlen tempót diktált, de az irányítás most az övé volt. Mindenhol csak őt éreztem, a csókjait, a simogatásait. Tudtam csak vele lehetek teljes, és általa tudok csak igazán önmagam lenni. Senki másra nincs szükségem, csak rá… de nagyon…
S jött az ismerős robbanás. A hátam ívbe feszült, és hangos nyögés közepette élveztünk el mindketten… Pár percig még szótlanul pihegtünk, de a bajnokom nem bírta ki a némaságot…
- Azt hiszem, eléggé megfogadtuk Maggie tanácsát… rosszak voltunk és hangosak… Sőt! Még a kanapét is felavattuk…- mind a ketten nevetésben törtünk ki.
- Őrülten kívánlak… - nyögte alig hallhatóan. Szinte falta az ajkaimat, s a keze már a kabátomban, a pólóm alatt simogatott, amikor észbe kaptam.
- Ezt talán nem itt kéne… olyan kényelmes odafenn az ágyunk… - próbáltam meg két csók között kinyögni egy értelmes mondatot, miközben Sebi keze már a melltartóm alatt járt. Kinyitotta a kocsi ajtaján, és ölében vitt be a házba, de közben egy pillanatra sem szakadt el az ajkaimtól. Nem jutottunk messze, csak a kanapéig. Óvatosan lefektetett, de közben megszabadult a kabátjától, és rólam is lehámozta az említett ruhadarabot.
- Hihetetlenül szexi vagy szoknyában… legszívesebben már az irodába letepertelek volna, csak kicsit sokan voltak ott… - válaszolni nem volt időm, mert rátapadt az ajkaimra.
A kezeivel nem tétlenkedett egy pillanatig sem, és éreztem, ahogy a szoknyám cipzárja is megadja magát neki. Hihetetlenül érzékin húzta le rólam, s közben azokkal a csodálatos kék szemeivel szinte felfalt. Mikor sikeresen megszabadított a szoknyámtól, a csipkés combfixem láttán, pedig egy kaján mosolyra húzódott a szája. A nyakamhoz visszatért és érzékin levette rólam a pólómat is. Közben én sem tétlenkedtem egy pillanatig sem. A pólójától már sikeresen megszabadítottam, a kezeim már az övénél jártak. Érezni akartam magamban, minél előbb. Sebi végigcsókolta a nyakam, a melltartóm valamelyik sarokban landolt, s már a bugyim szélén kalandozott. Húzta az agyam, mert áttért a lábaimra, és érzéki csókok közepette lehúzta rólam a harisnyámat, a bal és a jobb lábamról egyaránt. Majd az utolsó ruhadarabom következett. Már nagyon türelmetlen voltam, s egy gyors mozdulattal megszabadítottam a nadrágjától, s vele együtt a boxerétől is. Azonban az irányítást nem engedte ki a kezei közül, mert óvatlan pillanatban megéreztem az ujjait magamban. Érzékien mozgatta bennem, s közben csókokkal borított be, ahol ért. Már nem bírtam, hangosan nyögtem a kéjtől, de őt akartam magamban érezni…
- Nem bírom tovább bajnok… érezni akarlak… - nyögtem aléltan. Felsikoltottam, ahogy belém hatolt.
Hihetetlen tempót diktált, de az irányítás most az övé volt. Mindenhol csak őt éreztem, a csókjait, a simogatásait. Tudtam csak vele lehetek teljes, és általa tudok csak igazán önmagam lenni. Senki másra nincs szükségem, csak rá… de nagyon…
S jött az ismerős robbanás. A hátam ívbe feszült, és hangos nyögés közepette élveztünk el mindketten… Pár percig még szótlanul pihegtünk, de a bajnokom nem bírta ki a némaságot…
- Azt hiszem, eléggé megfogadtuk Maggie tanácsát… rosszak voltunk és hangosak… Sőt! Még a kanapét is felavattuk…- mind a ketten nevetésben törtünk ki.
2010. május 9., vasárnap
52. rész
Egész péntek délelőtt azon gondolkodtam, hogy mit tegyek. Maggie folyton azt beszélte, hogy el kellene mondanom Sebinek a történteket, de mindenképpen el kell mennem este, mert sokan ott lesznek, köztük ő is, és ebből sértődés lesz, ha visszamondom.
A délelőtt folyamán megjelentek a csajok, egy kicsit pletyizni, s kíváncsiak voltak Sebi reakciójára. Teljesen kiakadtak, hogy nem mondtam el a páromnak a tegnap reggel történteket. Tracy már megint elkezdte, hogy mindig másokkal foglalkozom, saját magammal eléggé keveset. Tudom, hogy igaza van, de nagyon nehéz… Mióta megtudtam, hogy semmit sem tudok tenni Carol ellen, valahogy teljesen elkeseredtem. Vártam már, hogy március legyen, vagy legalább a tesztidőszak elkezdődön, mert akkor alig lennénk már a gyárban, és nem kell látom Carol idegesítő fejét. Már az is sokat jelent, hogy nem kell egész nap elviselnem őt, csak, ha reggel vagy délután összefutunk…
Ma csak egyig dolgoztunk, de kedvesem úgy döntött meglep, mert egy hatalmasat ugrottam, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki átkarol.
- Mi van drága… rossz a lelkiismereted? – poénkodott velem, de közben belecsókolt a nyakamba.
- Hát te? – próbálkoztam kikerülni az előző kérdését.
- Tudod ma péntek van, ez az a nap, amikor egyig dolgozunk… - úgy beszélt velem, mint egy óvodással, de közben meg-megrándult a szája széle.
- Te most kigúnyolsz engem? – érdeklődtem tettet felháborodással.
- Én? A világért sem… - láttam, alig bírja visszatartani a nevetését. Már épp válaszolni akartam volna, de Maggie megelőzött.
- Na jó fiatalok… menjetek szépen haza, és rendezzétek le kettesben, oké?
- Köszi Maggie… már itt sem vagyunk… - láttam Sebin, hogy már nagyon mehetnékje van, így egy kicsit gonosz voltam vele, minél tovább húztam a dolgokat. Szinte toporzékolt már, és láttam, nagyon türelmetlen. Élveztem a helyzetet, és láttam ezt Maggie is észrevette, s próbált csendesen kuncogni rajtunk, azért mikor elindultunk még utánunk szólt.
- Legyetek rosszak, és hangosak… este találkozunk, addig is hancúrozzatok… - majdnem elestem ennek hallatán.
- Meglesz… - válaszol Sebi egy kaján mosoly kíséretében. Mi lesz itt estig…
A délelőtt folyamán megjelentek a csajok, egy kicsit pletyizni, s kíváncsiak voltak Sebi reakciójára. Teljesen kiakadtak, hogy nem mondtam el a páromnak a tegnap reggel történteket. Tracy már megint elkezdte, hogy mindig másokkal foglalkozom, saját magammal eléggé keveset. Tudom, hogy igaza van, de nagyon nehéz… Mióta megtudtam, hogy semmit sem tudok tenni Carol ellen, valahogy teljesen elkeseredtem. Vártam már, hogy március legyen, vagy legalább a tesztidőszak elkezdődön, mert akkor alig lennénk már a gyárban, és nem kell látom Carol idegesítő fejét. Már az is sokat jelent, hogy nem kell egész nap elviselnem őt, csak, ha reggel vagy délután összefutunk…
Ma csak egyig dolgoztunk, de kedvesem úgy döntött meglep, mert egy hatalmasat ugrottam, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki átkarol.
- Mi van drága… rossz a lelkiismereted? – poénkodott velem, de közben belecsókolt a nyakamba.
- Hát te? – próbálkoztam kikerülni az előző kérdését.
- Tudod ma péntek van, ez az a nap, amikor egyig dolgozunk… - úgy beszélt velem, mint egy óvodással, de közben meg-megrándult a szája széle.
- Te most kigúnyolsz engem? – érdeklődtem tettet felháborodással.
- Én? A világért sem… - láttam, alig bírja visszatartani a nevetését. Már épp válaszolni akartam volna, de Maggie megelőzött.
- Na jó fiatalok… menjetek szépen haza, és rendezzétek le kettesben, oké?
- Köszi Maggie… már itt sem vagyunk… - láttam Sebin, hogy már nagyon mehetnékje van, így egy kicsit gonosz voltam vele, minél tovább húztam a dolgokat. Szinte toporzékolt már, és láttam, nagyon türelmetlen. Élveztem a helyzetet, és láttam ezt Maggie is észrevette, s próbált csendesen kuncogni rajtunk, azért mikor elindultunk még utánunk szólt.
- Legyetek rosszak, és hangosak… este találkozunk, addig is hancúrozzatok… - majdnem elestem ennek hallatán.
- Meglesz… - válaszol Sebi egy kaján mosoly kíséretében. Mi lesz itt estig…
2010. május 3., hétfő
51. rész
Az egész napom gépeléssel, és telefonálással telt. Az ebédidőn is valahogy átsiklottam, ha Maggie nem hoz valami harapnivalót a büféből, valószínűleg nem ettem volna semmit sem. Úgy éreztem, hogy nem okozhatok senkinek csalódást, főképp Sebinek nem. Nagyon szerettem őt, és azt akartam, hogy büszke legyen rám, mint én rá. Nekem ő a bajnok… az én bajnokom…
Délután a csajok meglátogattak, így bepótoltam az ebédidőt, mert furdalta az oldalukat a kíváncsiság, hogy vajon milyen az új munkahelyem, és főképp milyenek az új kollégáim. Elmesélték, hogy amíg nem indul be a száguldó cirkusz addig a PR részlegen dolgoznak, de március elejétől boldogan intenek búcsút az irodának.
Maggievel hamar megtalálták a közös hangot, aminek nagyon örültem. Én is a szívembe zártam őt gyorsan. Egy nagyon kedves, barátságos, és szerény lány. Természetesen legújabb barátnőm nem hagyta ki a mesélésből a reggeli incidenst sem, Carollal. A lányok teljesen kiakadtak, és közölték, hogy jó lenne, ha beszélnék erről Christiannal is…
- Igaza van Tracynek Liz… beszélj vele… nem mehet ez így tovább… - Vic volt még a nyugodtabb fajta. Chris és Mel közölte, ha Carol férfi lenne kasztálnák tuti… még szerencse, hogy Isten megkönyörült rajta, és nőnek született.
- Hiába, nem tudna segíteni…
- Ezt nem értem. Hogy-hogy nem tudna segíteni??? Hisz ő a főnök!!! – Tracy kiakadt rendesen.
- Christian keze is meg van kötve ezzel a nőszeméllyel szemben. – adta meg a választ Maggie.
- De miért? – néztek csodálkozóan a lányok, úgy látszik, nem vagyok azzal egyedül, hogy nem tudom ki is az ő rokona…
- Azért, mert Helmut Marko a nagybátyja… - a lányok szemeiben láttam a felismerés szikráját felcsillanni. Még beszélgettünk egy kicsit, amíg időnk és a szünet engedte, de több szó nem esett Carolról. Talán mindenki az új információkat tárolta, és dolgozta fel.
Este fáradtan léptem be a lakásba. Nem beszéltem Sebinek a reggeli dolgokról, hisz tudtam, hogy mostanában sok baj van a gyárban, főképp azért, mert úgy néz ki, hogy első teszteken nem tudnak a kocsik ott lenni. Ez mindenkit elkeserített.
Úgy vettem észre ma jó kedve van, s nem akartam ezt elrontani, lesz még idő arra, hogy elmeséljek neki mindent…
- Péntek estére van valami programod? – kérdezte este az ágyban, mikor összebújtunk.
- Nem tudok róla, de azt hiszem, már van… - kuncogtam…ő csak megpuszilt.
- Hivatalosak vagyunk vacsorára…
- És hová?
- Helmut Markohoz és a családjához…
Délután a csajok meglátogattak, így bepótoltam az ebédidőt, mert furdalta az oldalukat a kíváncsiság, hogy vajon milyen az új munkahelyem, és főképp milyenek az új kollégáim. Elmesélték, hogy amíg nem indul be a száguldó cirkusz addig a PR részlegen dolgoznak, de március elejétől boldogan intenek búcsút az irodának.
Maggievel hamar megtalálták a közös hangot, aminek nagyon örültem. Én is a szívembe zártam őt gyorsan. Egy nagyon kedves, barátságos, és szerény lány. Természetesen legújabb barátnőm nem hagyta ki a mesélésből a reggeli incidenst sem, Carollal. A lányok teljesen kiakadtak, és közölték, hogy jó lenne, ha beszélnék erről Christiannal is…
- Igaza van Tracynek Liz… beszélj vele… nem mehet ez így tovább… - Vic volt még a nyugodtabb fajta. Chris és Mel közölte, ha Carol férfi lenne kasztálnák tuti… még szerencse, hogy Isten megkönyörült rajta, és nőnek született.
- Hiába, nem tudna segíteni…
- Ezt nem értem. Hogy-hogy nem tudna segíteni??? Hisz ő a főnök!!! – Tracy kiakadt rendesen.
- Christian keze is meg van kötve ezzel a nőszeméllyel szemben. – adta meg a választ Maggie.
- De miért? – néztek csodálkozóan a lányok, úgy látszik, nem vagyok azzal egyedül, hogy nem tudom ki is az ő rokona…
- Azért, mert Helmut Marko a nagybátyja… - a lányok szemeiben láttam a felismerés szikráját felcsillanni. Még beszélgettünk egy kicsit, amíg időnk és a szünet engedte, de több szó nem esett Carolról. Talán mindenki az új információkat tárolta, és dolgozta fel.
Este fáradtan léptem be a lakásba. Nem beszéltem Sebinek a reggeli dolgokról, hisz tudtam, hogy mostanában sok baj van a gyárban, főképp azért, mert úgy néz ki, hogy első teszteken nem tudnak a kocsik ott lenni. Ez mindenkit elkeserített.
Úgy vettem észre ma jó kedve van, s nem akartam ezt elrontani, lesz még idő arra, hogy elmeséljek neki mindent…
- Péntek estére van valami programod? – kérdezte este az ágyban, mikor összebújtunk.
- Nem tudok róla, de azt hiszem, már van… - kuncogtam…ő csak megpuszilt.
- Hivatalosak vagyunk vacsorára…
- És hová?
- Helmut Markohoz és a családjához…
2010. május 1., szombat
50. rész
A pakoló végében Maggievel, Christian titkárnőjével futottam össze.
- Liz, mi történt?
- Seeemiii. – rázkódtam a sírástól.
- Ne akard nekem bemesélni, hogy nincs semmi. Látom, hogy valaki nagyon kiborított. Felhívom a főnököt, hogy késünk egy órát, majd van itt a közelben egy nagyon jó kis kávézó, oda elmegyünk kocsival, és szépen mindent elmesélsz nekem.
Kénytelen voltam vele tartani, és beszámolni Carolal való „barátságomról”. Nem értette, hogy lehet valakibe ennyi gyűlölet, és rosszindulat. Csak azért, mert valami ebben az életben nem sikerül neki. Más boldogságát inkább szétzúzná, mint békén hagyná. Aggályait fejezte ki azzal kapcsolatban, mi lesz akkor, ha Sebi ezt az egészet megtudja, tombolni fog, ebben biztos vagyok, s ő is…
- Hogy is mondtad… mi Carol teljes neve?
- Carol Smith… miért? – értetlenkedtem.
- Várj… Ő az a csaj onnan a PR részről… ugye? – gondolkodott.
- Igen… talán ismered?
- Őt nem, de a nagybátyját igen… - mondta egy nagy sóhaj közepette.
- Ki a nagybátyja?
- Dr. Helmut Marko…
- Ő kicsoda? – nem tudtam kiről van szó, vagyis már hallottam egypárszor a nevét…
- A Red Bull főtanácsadója. Ő tette be… - húzta el a száját.
- Miért érzem azt, hogy ez rám nézve nem sok jót ígér?
- Lefordítom akkor jó? Kitehetetlen a cégtől, amíg Helmut itt dolgozik. Én nem ismerem őt, de hiszek neked. A nagybátyja meg teljesen el van ájulva a csajtól, folyton csak róla áradozik nekünk, hogy milyen ügyes, meg milyen okos, meg milyen sokra fogja vinni még itt a cégnél. Tudod az a legszörnyűbb az egészben, hogy hiába beszélnétek Christiannal erről az egészről, az ő keze is meg van kötve…
- Szóval akkor, ha jól értem bárkivel, bármit megtehet büntetlenül? – képedtem el teljesen.
- Igen, jól mondod… bárkivel, bármit… s tudod, az ilyenek, mint ő vissza is élnek vele, és ez most sincs másképp. Helmut, ha ezt tudná…
- De nem tudja, és biztos vagyok benne, hogy kimagyarázná neki… vagy azt mondaná, hogy én provokáltam ki a dolgokat, és a vége az lenne, hogy engem rúgnának ki… - teljesen el voltam keseredve.
- Ahogy meséltél a csajról… igen, reálisan látod a dolgokat…
- Biztos vagyok benne, hogy Carol ezeket nagyon is tudja… - erre már csak egy bólogatást kaptam Maggietől. Csodás…
- Azt hiszem, mennünk kellene, mert Christian leszedi a fejünket, ha nem érünk be időben… - kifizettük a számlát, és célba vettük az irodaépület negyedik emeletét…
- Liz, mi történt?
- Seeemiii. – rázkódtam a sírástól.
- Ne akard nekem bemesélni, hogy nincs semmi. Látom, hogy valaki nagyon kiborított. Felhívom a főnököt, hogy késünk egy órát, majd van itt a közelben egy nagyon jó kis kávézó, oda elmegyünk kocsival, és szépen mindent elmesélsz nekem.
Kénytelen voltam vele tartani, és beszámolni Carolal való „barátságomról”. Nem értette, hogy lehet valakibe ennyi gyűlölet, és rosszindulat. Csak azért, mert valami ebben az életben nem sikerül neki. Más boldogságát inkább szétzúzná, mint békén hagyná. Aggályait fejezte ki azzal kapcsolatban, mi lesz akkor, ha Sebi ezt az egészet megtudja, tombolni fog, ebben biztos vagyok, s ő is…
- Hogy is mondtad… mi Carol teljes neve?
- Carol Smith… miért? – értetlenkedtem.
- Várj… Ő az a csaj onnan a PR részről… ugye? – gondolkodott.
- Igen… talán ismered?
- Őt nem, de a nagybátyját igen… - mondta egy nagy sóhaj közepette.
- Ki a nagybátyja?
- Dr. Helmut Marko…
- Ő kicsoda? – nem tudtam kiről van szó, vagyis már hallottam egypárszor a nevét…
- A Red Bull főtanácsadója. Ő tette be… - húzta el a száját.
- Miért érzem azt, hogy ez rám nézve nem sok jót ígér?
- Lefordítom akkor jó? Kitehetetlen a cégtől, amíg Helmut itt dolgozik. Én nem ismerem őt, de hiszek neked. A nagybátyja meg teljesen el van ájulva a csajtól, folyton csak róla áradozik nekünk, hogy milyen ügyes, meg milyen okos, meg milyen sokra fogja vinni még itt a cégnél. Tudod az a legszörnyűbb az egészben, hogy hiába beszélnétek Christiannal erről az egészről, az ő keze is meg van kötve…
- Szóval akkor, ha jól értem bárkivel, bármit megtehet büntetlenül? – képedtem el teljesen.
- Igen, jól mondod… bárkivel, bármit… s tudod, az ilyenek, mint ő vissza is élnek vele, és ez most sincs másképp. Helmut, ha ezt tudná…
- De nem tudja, és biztos vagyok benne, hogy kimagyarázná neki… vagy azt mondaná, hogy én provokáltam ki a dolgokat, és a vége az lenne, hogy engem rúgnának ki… - teljesen el voltam keseredve.
- Ahogy meséltél a csajról… igen, reálisan látod a dolgokat…
- Biztos vagyok benne, hogy Carol ezeket nagyon is tudja… - erre már csak egy bólogatást kaptam Maggietől. Csodás…
- Azt hiszem, mennünk kellene, mert Christian leszedi a fejünket, ha nem érünk be időben… - kifizettük a számlát, és célba vettük az irodaépület negyedik emeletét…
2010. április 30., péntek
49. rész
3 napja dolgozom Christian asszisztenseként, és ki merem mondani, hogy nagyon tetszik a munka. Azt hittem, hogy nem leszek megfelelő, de a főnököm megnyugtatott, hogy kiváló munkaerő vagyok, s ne legyenek kisebbrendűségi érzésem. Sebi ezen csak vigyorgott, mikor meséltem neki egyik este, s megállapította, hogy Christian hamar ráérez a dolgok lényegére. Azért elmondta azt is, hogy a csapatfőnök sem mindig ilyen víg kedélyű tud ő őrjöngeni is, de azt nem kell komolyan venni, az egyik füleden be, a másikon meg ki.
Csütörtök reggel egyedül mentem dolgozni, vagyis a bajnokom elvitt kocsival, de csak ki tett a pakoló részben, mert mennie kellett egy interjúra. Reméltem, hogy senki olyannal nem futok össze, akivel nem szeretnék. Természetesen ez nem sikerült, ugyanis Carol ahogy észrevett, és látta, hogy egyedül vagyok, azonnal célba vett, és elégedett mosolyra húzódott a szája.
- Na mi van, a lovagod ma egyedül elengedett dolgozni??? – megpróbáltam nem figyelni rá, és kísérletet tettem a kikerülésére is, de elkapta a karomat, és maga felé fordított. Fájt, ahol szorongatta a kezem.
- Engedj el… - próbálkoztam.
- Mert, ha nem mi lesz??? – váltott cinikus hangnemre. – Talán szólsz a drága barátocskádnak, és majd megver??? – kacagott. – Jaj Liz… olyan könnyű lenne téged eltüntetni a világ színéről… mennyivel jobb lenne az egész világnak, ha te meg sem születtél volna…
- Eressz el, azonnal… - próbáltam határozott lenni, de sikerült megint a lelkembe gázolnia.
- Most valahogy nincs hozzá sok kedvem. – úgy tett, mint aki ezen erősen gondolkozott volna – Sokkal inkább, azt tenném, hogy eltaposnálak téged, mint egy férget és a drágalátos barátodat is… - hatalmas düh kerített hatalmába arra a gondolatra, hogy bántani akarja Sebit, és azonnal kirántottam a kezemet…
- Ne merj hozzá nyúlni egy ujjal sem, különben nem állok jót magamért…
- Jaj, majd pont tőled fogok megijedni. – kacagott tovább – Nem tudtam megérteni, hogy egy olyan kis poshadt virágszálon, mint te mit is eszik. Inkább én illenék hozzá, majd megtudná, hogy milyen egy igazi nő az ágyban. Szerintem te azt se tudod, mi lehet egy férfi gatyájában, nemhogy tudnál vele valamit is kezdeni…
- A mondandódra egyáltalán nem vagyok kíváncsi… - el akartam menekülni előle, el minél messzebb tőle.
- Csak azért menekülsz, mert tudod, hogy igazam van… - húzta ki magát büszkén.
- Egyáltalán nincs igazad. Én nem vagyok köteles a te mocskolódásaidat hallgatni. Tisztában vagyok vele, hogy csak féltékeny vagy…
- Hogy én féltékeny???
- Igen te… - vágtam neki oda.
- Egyáltalán nem vagyok rád féltékeny. Csak tudom, hogy milyen a magadfajta…
- És milyen vagyok én? – vettem fel vele a kesztyűt.
- Az ujjad köré csavarod aztán eldobod, mint egy rongyot…
- Gratulálok én inkább ezekkel a szavakkal téged illetnélek drága Carol. – vágtam neki vissza. El akartam mellette menni, de azért még odabökött egyet.
- És mi lesz a következő dobásod??? Felcsináltatod magad? – hangzott a gúnyos kérdés. Hirtelen eszembe jutott az a baba, ami nem fog megszületni, de ezt ő másképp értelmezte. – Na mi van? Nem sikerült? – eléggé kárörvendő arckifejezése lett.
Elrohantam onnét, el messze, mindenki szeme elől…
Csütörtök reggel egyedül mentem dolgozni, vagyis a bajnokom elvitt kocsival, de csak ki tett a pakoló részben, mert mennie kellett egy interjúra. Reméltem, hogy senki olyannal nem futok össze, akivel nem szeretnék. Természetesen ez nem sikerült, ugyanis Carol ahogy észrevett, és látta, hogy egyedül vagyok, azonnal célba vett, és elégedett mosolyra húzódott a szája.
- Na mi van, a lovagod ma egyedül elengedett dolgozni??? – megpróbáltam nem figyelni rá, és kísérletet tettem a kikerülésére is, de elkapta a karomat, és maga felé fordított. Fájt, ahol szorongatta a kezem.
- Engedj el… - próbálkoztam.
- Mert, ha nem mi lesz??? – váltott cinikus hangnemre. – Talán szólsz a drága barátocskádnak, és majd megver??? – kacagott. – Jaj Liz… olyan könnyű lenne téged eltüntetni a világ színéről… mennyivel jobb lenne az egész világnak, ha te meg sem születtél volna…
- Eressz el, azonnal… - próbáltam határozott lenni, de sikerült megint a lelkembe gázolnia.
- Most valahogy nincs hozzá sok kedvem. – úgy tett, mint aki ezen erősen gondolkozott volna – Sokkal inkább, azt tenném, hogy eltaposnálak téged, mint egy férget és a drágalátos barátodat is… - hatalmas düh kerített hatalmába arra a gondolatra, hogy bántani akarja Sebit, és azonnal kirántottam a kezemet…
- Ne merj hozzá nyúlni egy ujjal sem, különben nem állok jót magamért…
- Jaj, majd pont tőled fogok megijedni. – kacagott tovább – Nem tudtam megérteni, hogy egy olyan kis poshadt virágszálon, mint te mit is eszik. Inkább én illenék hozzá, majd megtudná, hogy milyen egy igazi nő az ágyban. Szerintem te azt se tudod, mi lehet egy férfi gatyájában, nemhogy tudnál vele valamit is kezdeni…
- A mondandódra egyáltalán nem vagyok kíváncsi… - el akartam menekülni előle, el minél messzebb tőle.
- Csak azért menekülsz, mert tudod, hogy igazam van… - húzta ki magát büszkén.
- Egyáltalán nincs igazad. Én nem vagyok köteles a te mocskolódásaidat hallgatni. Tisztában vagyok vele, hogy csak féltékeny vagy…
- Hogy én féltékeny???
- Igen te… - vágtam neki oda.
- Egyáltalán nem vagyok rád féltékeny. Csak tudom, hogy milyen a magadfajta…
- És milyen vagyok én? – vettem fel vele a kesztyűt.
- Az ujjad köré csavarod aztán eldobod, mint egy rongyot…
- Gratulálok én inkább ezekkel a szavakkal téged illetnélek drága Carol. – vágtam neki vissza. El akartam mellette menni, de azért még odabökött egyet.
- És mi lesz a következő dobásod??? Felcsináltatod magad? – hangzott a gúnyos kérdés. Hirtelen eszembe jutott az a baba, ami nem fog megszületni, de ezt ő másképp értelmezte. – Na mi van? Nem sikerült? – eléggé kárörvendő arckifejezése lett.
Elrohantam onnét, el messze, mindenki szeme elől…
48. rész
Christian irodája előtt a bejutáshoz várakozva, a gondolataim az előbb lezajlott eseménynél jártak. Carol megpróbált Sebivel, az én Sebimmel borzasztóan kedves lenni, ez már nekem egy kicsit sok volt. Mintha vissza akarná magát édesgetni hozzá. Azzal a nőszeméllyel egyáltalán nem szóltunk egymáshoz, de azért észrevettem milyen pillantásokat vet a pasimra. Sebin azért érzékelhető volt, hogy még mindig nagyon ideges, ha a Kígyó a közelébe megy, de megpróbált nem foglalkozni vele. Hála az égieknek a másodikon megszabadulhattunk a társaságától, és az én bajnokomat, mintha kicserélték volna. Azonnal birtokba vette a számat, de túl hamar értünk fel a negyedikre, és egy hatalmas sóhajjal nyugtázta, hogy megérkeztünk.
Christian titkárnője Maggie, szólt nekünk, hogy bemehetünk a főnökhöz. Egy hatalmas irodában találtam magam, közepén egy nagy asztallal, és körbe sok szék volt elhelyezve. Az asztal túlsó részén foglalt helyet Christian, és rengeteg papírral volt körbevéve. Azért egy röpke percet vetettem a kilátásra is, már amennyit láttam bele, egy sanda pillantással, de a hatalmas ablakok, amik padlótól a plafonig értek rengeteg fény jutott be.
- Sziasztok fiatalok! Gyertek be! Már nagyon vártalak titeket… - üdvözölt minket hatalmas mosollyal.
A pilótával való megbeszélést tíz perc alatt elintézte, és elküldte a dolgára. Sebi mielőtt elment, megpróbálkozott egy röpke csókkal, de a főnök kacarászva figyelmeztette, hogy ez egy munkahely, még akkor is, ha forma egyes pilótáról, és annak gyönyörű barátnőjéről van szó. Belepirultam a bókba.
Miután a bajnokom távozott Christian, miután Mr. Hornernak szólítottam, és majdnem leesett ettől a székről, és közölte, hogy az lesz a legjobb, ha tegeződjünk. Mindenki mindenkit tegez a csapatnál. E közjáték után elkezdte ecsetelni, hogy mi is lesz az én dolgom. Nagyjából felvázolta, hogy itt inkább amolyan titkárnő szerepkör jut, de itt a lányok, majd sokat tudnak segíteni nekem. A nagyobb megpróbáltatás az futamhétvégén vár rám. Mikor elmondta márciustól mi lesz a feladatom egy kicsit megijedtem, hogy képes leszek egyedül minderre. Vajon nem vállaltam egy kicsit túl magam azzal, hogy elvállaltam az állást? Erre a kérdésre csak az idő adhatja meg a választ…
Christian titkárnője Maggie, szólt nekünk, hogy bemehetünk a főnökhöz. Egy hatalmas irodában találtam magam, közepén egy nagy asztallal, és körbe sok szék volt elhelyezve. Az asztal túlsó részén foglalt helyet Christian, és rengeteg papírral volt körbevéve. Azért egy röpke percet vetettem a kilátásra is, már amennyit láttam bele, egy sanda pillantással, de a hatalmas ablakok, amik padlótól a plafonig értek rengeteg fény jutott be.
- Sziasztok fiatalok! Gyertek be! Már nagyon vártalak titeket… - üdvözölt minket hatalmas mosollyal.
A pilótával való megbeszélést tíz perc alatt elintézte, és elküldte a dolgára. Sebi mielőtt elment, megpróbálkozott egy röpke csókkal, de a főnök kacarászva figyelmeztette, hogy ez egy munkahely, még akkor is, ha forma egyes pilótáról, és annak gyönyörű barátnőjéről van szó. Belepirultam a bókba.
Miután a bajnokom távozott Christian, miután Mr. Hornernak szólítottam, és majdnem leesett ettől a székről, és közölte, hogy az lesz a legjobb, ha tegeződjünk. Mindenki mindenkit tegez a csapatnál. E közjáték után elkezdte ecsetelni, hogy mi is lesz az én dolgom. Nagyjából felvázolta, hogy itt inkább amolyan titkárnő szerepkör jut, de itt a lányok, majd sokat tudnak segíteni nekem. A nagyobb megpróbáltatás az futamhétvégén vár rám. Mikor elmondta márciustól mi lesz a feladatom egy kicsit megijedtem, hogy képes leszek egyedül minderre. Vajon nem vállaltam egy kicsit túl magam azzal, hogy elvállaltam az állást? Erre a kérdésre csak az idő adhatja meg a választ…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)