62. rész

Másnap délelőtt ébredtem csak fel. Mosolyt csalt az arcomra a tegnap éjszaka. Újra kezdtem hinni, hogy Sebivel boldogok lehetünk. Nyugalom költözött a belsőmbe, mert tudtam, hogy megbeszéltük a problémákat. Mivel ebéd után kell csak kimennünk, így még szabad egy kicsit lustálkodni. Nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá kedvesemhez… megsimogattam az arcát, mire ő még szorosabban húzott oda magához.
- Ugye nincs még reggel? – szólt álmosan valahonnan a vállam környékéről.
- Reggel? Hiszen már délelőtt van… - muszáj volt mosolyognom rajta, s keltem fel, hogy vegyek egy frissítő zuhanyt.
- Ne menj el… nem akarom, hogy reggel legyen… - bújt a párnája alá.
- Azt hiszem, elmegyek tusolni, de előtte rendelek valami kaját…
- Nekem mindegy… én akkor sem fogok felkelni… - morgott a párnája alatt. Én csak kuncogni tudtam rajta. – Nem ér kinevetni a fáradt, dolgos embert…
- Akkor ma este korán ágyba duglak… - fogalmaztam direkt kétértelműen. Erre hirtelen felkapta a fejét, s egy kaján mosolyra húzódott a szája…
- Hmm… azt hiszem, már most várom az estét…

Ebéd után sikeresen kijutottunk a pályára. Mind a ketten mentünk a dolgunkra. Sebi a mérnökéhez és a kocsijához, én, pedig Christian keresésére indultam. Az irodájához érve bekopogtam, és egy halk ’Szabad’ után beléptem. Tudtam, hogy nem lesz egy könnyű menet, de minél jobb előbb túlesni rajta…
- Ááá… szia Liz. De jó, hogy jöttél. Remélem a szöszi németedet is magaddal hoztad…
- Szia Christian. Igen, ő is megérkezett… - mindig mosolygásra késztet, amikor Sebit így nevezik. Olyan, mintha ő lenne a kölyök a csapatnál…
- Nagyon jó! Át akarom veled beszélni a hétvége menetrendjét.
- De előtte szeretnék mondani valamit… - kezdtem kicsit félve.
- Valami baj van? Láttam mostanában nincs Seb és közted minden rendben… ha tudok valamiben segíteni…
- Köszönöm, de megoldottuk… - mosolyogtam rá, hát igen, az ő figyelmét semmi nem kerülheti el.
- Akkor? – türelmetlenkedett, már szinte vártam mikor toporog. Azt hiszem valamit tanult ő is a szöszi németemtől. Ezen majdnem felnevettem… de talán mégse itt kellene…
- Tudod, nem könnyű elkezdeni…
- Azért ennyire mégse lehet szörnyű?
- De azt hiszem az… legalábbis neked… - nagy levegő – Fel szeretnék mondani…
- Micsoda? – meredt rám, hatalmas szemekkel.
- Igen… szeretnék felmondani.
- Miért érzem azt, hogy ennek köze van Sebhez? – érdeklődött. Látszott rajta, hogy nem csak szimplán mondja, tényleg érdekli, hogy mi van velünk.
- Inkább azt mondanám, hogy mind a kettőnkhöz van köze. Nagyon sok munkánk van, és tudom, hogy ez előbb utóbb meg fogja bosszulni magát.
- És mihez akarsz kezdeni?
- Azaz igazság, hogy kéni akartam valamit…
- Mondjad csak…
- Hátha lenne valami olyan munkád, ami nem igényel sok időt…
- Így többet tudnátok együtt lenni. Értem én. Hmm… szerintem megoldható.
- Jaj, de jó! Annyira boldog vagyok… - ugrottam a nyakába.
- Na lassan a testtel. Azért a dolgok nem ilyen egyszerűek.
- Ezt hogy érted?
- Kell valaki a helyedre… aki érti a dolgát… akivel könnyű együtt dolgozni… aki bírja a strapát… - egy gonosz terv kezdett körvonalazódni a fejemben. A barátaidat engedd közel, az ellenségeidet még közelebb…
- Én azt hiszem, tudom, ki lenne alkalmas a helyemre…
- Komolyan? Na kicsoda… ismerem?
- De még ennyire…
- Na bökd már ki… - lassan tényleg toporogni fog.
- Carol Smith…