5. rész
Velem szemben ült a széken, s masszírozta a halántékát. Tudtam, hogy nem könnyű ezt megemészteni, de nem volt más választásom… meg kellett mondanom neki. Christian és Adrian nem szóltak semmit, csak a háttérből figyelték az eseményeket, hogy ha szükséges bármikor közbe tudjanak avatkozni.
- Szóval azt mondod, hogy Ő…- mutatott az ölemben alvó gyerekre – az én fiam.
- A neve Benjaim… - javítottam ki, de a szemeim már fátyolosodni kezdtek.
- Ez egy őrület… ez nem történhetett meg! – kezdtet felmenni benne a pumpa. – Miért jöttél most ide??? Hm??? Hogy tönkre tegyél??? Ennyi idő után hogy van képed ideállítani, és azt mondani, hogy ő az én FIAM???
- Sebastian nyugodj meg… - kezdte Christian.
- Nem tudok megnyugodni, és nem is akarok!!!! Mit mondok szerinted a szüleimnek, hogy felcsináltam egy lányt, és magára hagytam??? Vagy azt, hogy volt olyan csökönyös, hogy nem mondta el nekem, hogy TŐLEM lett terhes????? – ordított a csapatvezetővel.
- Seb én megértelek… - kezdte újból.
- A francokat értesz te meg!!!! Honnan tudnád, hogy most mi játszódik e bennem???? – esett neki, és rúgta fel a széket, ami hangos csattanással esett a padlóra. Ben azonnal felriadt, és nyöszögni kezdett.
- Sebastian vegyél vissza, mert megijeszted a gyereket! – szólalt meg komoly hangon Adrian is.
- De jó!!!! ÉN mindenkire legyek tekintettel!!! Fantasztikus!!! – kiabált, s Ben ezt nem igazán tolerálva sírni kezdett, ezzel felhívta magára a német figyelmét is.
- Add ide a Kicsit - lépett mellém Adrian, mert én remegtem, mint a nyárfalevél. Karjába vette, s kisétált a szobából. Christian döbbenten nézett minket.
- Miért nem mondtad el???? Miért kellett egy ilyen titkot – bökött a fejével az ajtó felé – magadba tartanod??? Rám is tartozik, hisz azt mondod, hogy én vagyok az Apja…
- Christian – fordultam felé – menj most ki!
- Biztos? – nézett ránk kételkedve.
- Igen, nem lesz semmi baj. Nézd meg Bent légy szíves. – megvártam, míg becsukódik utána az ajtó csak akkor kezdtem el mondanivalómat, de nagyon nyugodt hangon.
- Nagyon jól figyelj rám, mert csak egyszer fogom elmondani. – szólt vészesen a hangom. – Most, hogy megtudtad, hogy Ben a fiad három választásod van. Egy: Nem veszel róla tudomást, és úgy csinálsz, mintha mi nem is találkoztunk volna. Kettő: tudomást veszel róla, de nem érdekel. Három: tudomást veszel róla, és szeretnél része lenni az életének. Rajtad áll, hogy döntesz, de én, bárhogy is lesz, tiszteletben fogom tartani abban biztos lehetsz. És ha most megbocsájtsz, megnézném a fiamat. – mentem az ajtó felé kihúzott háttal.
Ahogy becsuktam magam mögött, mintha millió tonna súlytól szabadultam volna meg, s a könnyeim szabadon folyhattak le az arcomról. A szomszédos szobából gyereksírást hallottam, keserves sírást. Gondolkodás nélkül léptem be, s Adrian karjában volt Ben, de folyamatosan sírt, a tervező nem tudta megnyugtatni. Éreztem, hogy az én vállam is rázkódni kezd, s Christian, ahogy meglátott azonnal megölelt. A sírás, mint egy folyam jött ki belőlem, s úgy éreztem, hogy a lelkem is felszabadul.
Ben nem hagyta abba a sírást, s magamhoz vettem Őt. Ringattam, dúdoltam neki, de nem hatott. Egy pillanatra teljes pánik futott végig testemen, és éreztem, hogy remegni kezdek. A könnyeim megint feltörtek, s nem tudtam gátat szabni neki. A két férfi körülöttem nem tudták, hogy mit kéne tenni. Úgy éreztem, hogy én magam is tehetetlen vagyok, mint önmagam, mint a fiam megnyugtatása miatt.
Az ablakhoz sétáltam vele, s néztem a messzeségbe. Próbáltam kiüríteni az agyamat, hogy csak a fiamra és az ő megnyugtatására gondoljak. Folyamatosan simogattam a hátát, puszilgattam, dúdoltam neki. De nem hatott…
Az ajtó újra kinyílt, nem is figyeltem, hogy ki lépett be, sokkal jobban lekötött Ben. Kisfiam arra kapta a fejét, s én is megfordultam. Seb állt velünk szembe bűnbánó képpel. Ben már csak hüppögött, s egyszer csak a kis kezét felé nyújtotta. Sebastian tehetetlenül állt a szoba közepén, s láttam nem tudja, mit kéne tennie. Rám nézett, s lépett egyet hátra.
Ben ekkor újra rázendített, s a kis kezével újra nyúlt felé. Tudtam, hogy mit akar a csöppöm, de nem tudtam, hogy erre Sebastian készen áll-e már. Kicsit eltartottam magamtól Bent, jelezve neki, hogy nyugodtan… ha szeretné. Abban a pillanatban hozzám jött, s átvette édes terhemet. Azonnal csend lett. Döbbenten néztem rájuk, s úgy vettem észre, hogy a két férfi, akik még látták mindezt, sem találják a szavakat…
2011. szeptember 30., péntek
2011. szeptember 28., szerda
Titkok erdeje
4. rész
Egy hét telt el, és én ennek az egy hétnek minden egyes pillanatát élveztem. Ha nem a tervezőasztalnál ültem, akkor Adriannal próbáltuk lefuttatni a terveket számítógépen. Ben mindig ott serte-pertélt körülöttünk, nagyon élvezte, hogy most nem otthon vagyunk.
Egy hét után kezdtük derűsebben látni a dolgokat, és mit adtam volna nyolc teljes óra nyugtató alvásért. Nem igazán voltam én ehhez hozzászokva, mert Ben nem volt nyűgös baba, hogy éjszakákat kellett volna virrasztanom miatta.
Nyugodtan dolgoztunk, sőt, Adrian szeretett Bennel is játszani. Azt mondta kiéli magát, míg nem lesz unokája. Azóta nem hozta szóba Őt… nem erőltetette, hogy mondjam el az igazat. Tudtam, hogy nem sumákolhatom el ezt sokáig, főleg úgy, hogy a gyárban voltunk. Egy hét telt el, s nagyon sokat haladtunk már előre, amikor hirtelen kivágódott az ajtó…
- Adrian! Mi a jó fenét csinálsz te ilyenkor itt??? – kelt ki magából nagyon nem más, mint maga Christian Horner.
- Christian… - lepődött meg.
- Ne Christianozz itt nekem!!! Eszednél vagy, hogy mekkora bajba keverhetted volna a csapatot!!!! De… - lepődött meg, amikor észrevett. – Lili? – suttogta.
- Szia Christian! – integettem neki félszegen, de Bent még nem vette észre, remélem csendbe is marad.
- MI FOLYIK ITT???? – kezdett megint bele – Te mit keresel itt??
- Christian, ne kiabálj… - intette le azonnal Adrian a csapatvezetőt. – semmi olyat nem tettünk, ami szabályszegés lenne.
- De… - folytatta volna azonban kisfiam ezt az alkalmat találta, hogy előmásszon rejtekhelyéről.
- Ajjjja… - nyúlt az üvege felé kis kezeivel, és én készségesen a kezébe adtam.
- Mi? Anya??? Te szültél? És mikor? És ki… - de nem fejezte be, mert ekkor Ben ránézett. – Ó… te magasságos! Ugye nem? Ő az Apa? És miért nem mondtátok eddig el? – mondta.
- Christian csillapodj. – intette le a főtervező – Nem tudja…
- MI???? De miért nem mondtad el neki????? – ordított tovább magából kikelve, de Ben ezt már nem viselte el, és sírni kezdett.
- Shhh… semmi baj… - vettem a karomba és ringatni kezdtem.
- Na jó, majd ha lehet veled normálisan beszélni akkor visszajöhetsz – fogta meg a vállánál – egyébként Adios! – lökte ki, és becsapta utána az ajtót.
A kanapéra telepedtem a kisfiammal, és magamhoz öleltem őt, s nyugtatólag simogattam a hátát. Ismertem már annyira, hogy percek kérdése, és elalszik ettől. Most sem tévedtem. Adrian hatalmas levegőket vett, hogy lenyugodjon, mert az arcán nagyon is látszott a feszültség. Leült mellém a kanapéra, s figyelte, ahogy kisfiam szempillái elnehezülnek, és lassan lecsukódnak.
- El kell mondanod neki… nincs más választásod. – mondta halkan.
- Tudom… csak nem tudom, hogy
kezdjek neki… álljak elé, és mondjam meg neki, hogy tessék, van egy fiad? – osztottam meg vele a félelmet.
- Hááát talán azért mégsem így kéne… - kuncogott – de ha belegondolok, fogalmam sincs, miképp kéne ezt neki tálalnod. Hála Istennek én nem voltam ilyen helyzetben.
- Sokat segítettél meg kell hagyni… - húztam el a számat, és az ajtó felől egy halk kopogást hallottunk. Adrian azonnal felpattant, odament, s kinyitotta.
- Christian… - suttogta.
- Én… szóval… én azért jöttem – tárta ki az ajtót előtte a tervező – hogy… szóval Lili – lépett elém, de halkabbra váltott mikor meglátta az alvó babát a karomban – Lili kérlek, bocsáss meg nekem, és te is Adrian. Ok nélkül akadtam ki, és nem volt jogom kérdőre vonni téged. – fordult ismét felém.
- Semmi baj… lehet én is így reagáltam volna a helyedben. – próbáltam a fagyos légkört oldani egy kicsit.
- Nem hiszem… - húzott elém egy széket, s szemlélni kezdte csöppségemet – Nagyon hasonlít rá… le sem tudnák egymást tagadni. Tudod azért még nagyon kicsi, de már most is kísérteties a hasonlóság kettejük között. Mintha indigóval készült volna…
- Én is ezt mondtam… - kuncogott Adrian mellettem.
- Miért nem mondtad meg neki? – tette fel a legkézenfekvőbb döntést – Te tudtál róla? – nézett kollegájára.
- Egy hete tudom, s azóta is azon vagyok, hogy mondja el neki az igazat. Szerintem kezdek jó úton járni. – vigyorgott rám.
- Tudom, hogy nem érted, miért nem mondtam meg neki. – néztem a csapatvezetőre. – De… nem tehettem tönkre az életét. Egyszerűen nem voltam rá képes. Egy kósza éjszaka fogant meg, s mind a ketten tudtuk, hogy hiba volt. Ő is és én is… de mégis képtelen voltam megválni tőle. – néztem a békésen szuszogó Benre az ölemben.
- Szereted őt… - Christian nem kérdezte, hanem egyszerűen kijelentette, s fogalmam sem volt, hogy mit válaszolhatnék erre.
- Mi van itt kérem szépen??? Rájöttök valamire, s engem meg kihagytok belőle??? Lili??? Te mit keresel itt???
Egy hét telt el, és én ennek az egy hétnek minden egyes pillanatát élveztem. Ha nem a tervezőasztalnál ültem, akkor Adriannal próbáltuk lefuttatni a terveket számítógépen. Ben mindig ott serte-pertélt körülöttünk, nagyon élvezte, hogy most nem otthon vagyunk.
Egy hét után kezdtük derűsebben látni a dolgokat, és mit adtam volna nyolc teljes óra nyugtató alvásért. Nem igazán voltam én ehhez hozzászokva, mert Ben nem volt nyűgös baba, hogy éjszakákat kellett volna virrasztanom miatta.
Nyugodtan dolgoztunk, sőt, Adrian szeretett Bennel is játszani. Azt mondta kiéli magát, míg nem lesz unokája. Azóta nem hozta szóba Őt… nem erőltetette, hogy mondjam el az igazat. Tudtam, hogy nem sumákolhatom el ezt sokáig, főleg úgy, hogy a gyárban voltunk. Egy hét telt el, s nagyon sokat haladtunk már előre, amikor hirtelen kivágódott az ajtó…
- Adrian! Mi a jó fenét csinálsz te ilyenkor itt??? – kelt ki magából nagyon nem más, mint maga Christian Horner.
- Christian… - lepődött meg.
- Ne Christianozz itt nekem!!! Eszednél vagy, hogy mekkora bajba keverhetted volna a csapatot!!!! De… - lepődött meg, amikor észrevett. – Lili? – suttogta.
- Szia Christian! – integettem neki félszegen, de Bent még nem vette észre, remélem csendbe is marad.
- MI FOLYIK ITT???? – kezdett megint bele – Te mit keresel itt??
- Christian, ne kiabálj… - intette le azonnal Adrian a csapatvezetőt. – semmi olyat nem tettünk, ami szabályszegés lenne.
- De… - folytatta volna azonban kisfiam ezt az alkalmat találta, hogy előmásszon rejtekhelyéről.
- Ajjjja… - nyúlt az üvege felé kis kezeivel, és én készségesen a kezébe adtam.
- Mi? Anya??? Te szültél? És mikor? És ki… - de nem fejezte be, mert ekkor Ben ránézett. – Ó… te magasságos! Ugye nem? Ő az Apa? És miért nem mondtátok eddig el? – mondta.
- Christian csillapodj. – intette le a főtervező – Nem tudja…
- MI???? De miért nem mondtad el neki????? – ordított tovább magából kikelve, de Ben ezt már nem viselte el, és sírni kezdett.
- Shhh… semmi baj… - vettem a karomba és ringatni kezdtem.
- Na jó, majd ha lehet veled normálisan beszélni akkor visszajöhetsz – fogta meg a vállánál – egyébként Adios! – lökte ki, és becsapta utána az ajtót.
A kanapéra telepedtem a kisfiammal, és magamhoz öleltem őt, s nyugtatólag simogattam a hátát. Ismertem már annyira, hogy percek kérdése, és elalszik ettől. Most sem tévedtem. Adrian hatalmas levegőket vett, hogy lenyugodjon, mert az arcán nagyon is látszott a feszültség. Leült mellém a kanapéra, s figyelte, ahogy kisfiam szempillái elnehezülnek, és lassan lecsukódnak.
- El kell mondanod neki… nincs más választásod. – mondta halkan.
- Tudom… csak nem tudom, hogy
kezdjek neki… álljak elé, és mondjam meg neki, hogy tessék, van egy fiad? – osztottam meg vele a félelmet.
- Hááát talán azért mégsem így kéne… - kuncogott – de ha belegondolok, fogalmam sincs, miképp kéne ezt neki tálalnod. Hála Istennek én nem voltam ilyen helyzetben.
- Sokat segítettél meg kell hagyni… - húztam el a számat, és az ajtó felől egy halk kopogást hallottunk. Adrian azonnal felpattant, odament, s kinyitotta.
- Christian… - suttogta.
- Én… szóval… én azért jöttem – tárta ki az ajtót előtte a tervező – hogy… szóval Lili – lépett elém, de halkabbra váltott mikor meglátta az alvó babát a karomban – Lili kérlek, bocsáss meg nekem, és te is Adrian. Ok nélkül akadtam ki, és nem volt jogom kérdőre vonni téged. – fordult ismét felém.
- Semmi baj… lehet én is így reagáltam volna a helyedben. – próbáltam a fagyos légkört oldani egy kicsit.
- Nem hiszem… - húzott elém egy széket, s szemlélni kezdte csöppségemet – Nagyon hasonlít rá… le sem tudnák egymást tagadni. Tudod azért még nagyon kicsi, de már most is kísérteties a hasonlóság kettejük között. Mintha indigóval készült volna…
- Én is ezt mondtam… - kuncogott Adrian mellettem.
- Miért nem mondtad meg neki? – tette fel a legkézenfekvőbb döntést – Te tudtál róla? – nézett kollegájára.
- Egy hete tudom, s azóta is azon vagyok, hogy mondja el neki az igazat. Szerintem kezdek jó úton járni. – vigyorgott rám.
- Tudom, hogy nem érted, miért nem mondtam meg neki. – néztem a csapatvezetőre. – De… nem tehettem tönkre az életét. Egyszerűen nem voltam rá képes. Egy kósza éjszaka fogant meg, s mind a ketten tudtuk, hogy hiba volt. Ő is és én is… de mégis képtelen voltam megválni tőle. – néztem a békésen szuszogó Benre az ölemben.
- Szereted őt… - Christian nem kérdezte, hanem egyszerűen kijelentette, s fogalmam sem volt, hogy mit válaszolhatnék erre.
- Mi van itt kérem szépen??? Rájöttök valamire, s engem meg kihagytok belőle??? Lili??? Te mit keresel itt???
2011. szeptember 27., kedd
Lóerők szerelmesei
Mivel már nem nagy az érdeklődés a történet iránt, úgy döntöttem, hogy befejezem. Köszönöm mindenkinek, aki olvasta, és hatalmas köszönet azoknak aki írt komit hozzá...
Epilógus
„Vettelsztatikus magasságok!
A hétvégén, a Monzai Nagydíjon Sebastian Vettel jött - látott – és győzött! A fiatal németet egyszerűen nem lehetett megállítani! Vajon melyik pilóta lesz egyáltalán arra képes, a csapattársán kívül, hogy megverje az időmérő edzésen? A Red Bull csapat állítása szerint ez a pálya nem feküdt nekik, mégis Vettel lealázta a mezőnyt!
Sírni csak a győztesnek szabad és Vettel ezt is megmutatta a dobogó legtetején, miközben állítása szerint az első győzelme jutott eszébe, melyet ezen a pályán szerzett meg 2008-ban.
Érdekesség, hogy a hétvégére elkísérte kedvese Carla Ramos, aki ezen kapcsolat miatt, kegyvesztett lett a Lotus Renaultnál! Vettel és Ramos egész hétvégén kézen fogva sétálgattak a paddockban, nevetgéltek, s míg Vettel dolgozott, addig Ramos, Kedvese édesapjával és Helmut Markoval múlatta az időt. A lányon semmi jele nem volt a haragnak, s az információk szerint visszatér a túraautóba, s német Kedvese mindenben támogatja Őt.
Sebastian Vettel, azzal, hogy megnyerte a Monzai futamot Szingapúrban matematikailag megnyerheti a világbajnokságot. Nem kell mást csinálnia, mint nyerni a futamon, a többit pedig a szerencsére bízni! A regnáló világbajnok, amennyire szerencsés idén, nem lepődnénk meg, ha Fortuna ismét mellé állna…”
VÉGE
Epilógus
„Vettelsztatikus magasságok!
A hétvégén, a Monzai Nagydíjon Sebastian Vettel jött - látott – és győzött! A fiatal németet egyszerűen nem lehetett megállítani! Vajon melyik pilóta lesz egyáltalán arra képes, a csapattársán kívül, hogy megverje az időmérő edzésen? A Red Bull csapat állítása szerint ez a pálya nem feküdt nekik, mégis Vettel lealázta a mezőnyt!
Sírni csak a győztesnek szabad és Vettel ezt is megmutatta a dobogó legtetején, miközben állítása szerint az első győzelme jutott eszébe, melyet ezen a pályán szerzett meg 2008-ban.
Érdekesség, hogy a hétvégére elkísérte kedvese Carla Ramos, aki ezen kapcsolat miatt, kegyvesztett lett a Lotus Renaultnál! Vettel és Ramos egész hétvégén kézen fogva sétálgattak a paddockban, nevetgéltek, s míg Vettel dolgozott, addig Ramos, Kedvese édesapjával és Helmut Markoval múlatta az időt. A lányon semmi jele nem volt a haragnak, s az információk szerint visszatér a túraautóba, s német Kedvese mindenben támogatja Őt.
Sebastian Vettel, azzal, hogy megnyerte a Monzai futamot Szingapúrban matematikailag megnyerheti a világbajnokságot. Nem kell mást csinálnia, mint nyerni a futamon, a többit pedig a szerencsére bízni! A regnáló világbajnok, amennyire szerencsés idén, nem lepődnénk meg, ha Fortuna ismét mellé állna…”
VÉGE
2011. szeptember 26., hétfő
Lóerők szerelmesei
18. rész
Az ágyon ültem és nem értettem ezt az egészet. Tudtam, hogy a történtek mögött Petrov áll, hisz csak Ő látott minket a buliban, és kinn a teraszon. Akkor azt mondta, hogy ezt nagyon meg fogom bánni. Nem vettem komolyan, és ez lett a vége. Seb nem jött utánam, de ha jól hallottam, azóta is telefonált. Tönkretettem körülötte mindent. A sajtó megint rá fog szállni és nem hagyják majd békén… és mindezt miattam. Nem akartam neki rosszat… én nem számítok.
- Carla… - jött be Sebastian a szobába és ült le mellém.
- Tudom… kérlek, ne mond ki… - fojtogatott a sírás.
- Mit? – nézett rám értetlenül.
- Hogy vége… - hajtottam le a fejem – tudom, hogy ezt akarod mondani, és megértelek. Zűrös vagyok… és nem akarsz egy koloncot a nyakadba venni…
- Carla… kérlek, nézz rám. – kérte gyengéden.
- Sebastian… - kezdtem.
- Szeretlek… - mosolygott rám félszegen.
- Hogy mondtad? – suttogtam.
- Szeretlek Kicsim, és nem akarom, hogy ez a cikk, és ez az egész közénk álljon. – cirógatott meg gyengéden. Alig hittem el, hogy kimondta… a nyakába ugrottam, és a lendület következtében elterültünk az ágyon. Mind a ketten nevettünk, s elhúzódtam tőle, pedig szorosan ölelt.
- Szeretlek téged Sebastian Vettel…
Kedden már a gyárban voltam és aláírtam a szerződésbontást. Remek kis szalagcímek jelentek meg erről is. Ilyen volt a „Vettel miatt kidobták!” vagy a „Szerelem az ellenséggel!”. Nagyon találékonyak, és fantáziadúsak voltak az újságírók. Nem tagadtam, de nem is cáfoltam a történteket.
Sebastian mindenben mellettem volt, és a csapata is. Christian Horner még aznap, amikor kirobbant a balhé meglátogatott minket a szállodában, és közölte, hogy jó lett volna, ha ezt nem az újságokból tudja meg. Megerősített minket abban, hogy az egész csapat mellettünk áll, és ne legyek elkeseredve. Tim, a menedzserem hétfőn délután felhívott, hogy visszahívnak a túraautóba, ahonnan távoztam a Forma-1 miatt. Kedvesemmel mindent megbeszélve döntöttünk úgy, hogy fogadjam el az ajánlatot, ő támogatni fog, és mindent meg is fogunk oldani együtt. Az Ő támogatása mindennél többet jelentett nekem.
Nagyon gyorsan eljött a következő futam-hétvége. Szerdán láttam Páromon, hogy mondani akar nekem valamit. Olyan volt, mint aki egész nap keresi a lehetőséget, hogy beszéljen velem, mégsem volt hozzá bátorsága. Ebéd után én untam meg a dolgot, és ültettem le a kanapéra. Vele szemben az asztalon foglaltam helyet.
- Mond el… - kezdtem bele.
- De mit? – nézett rám értetlenül.
- Amit egész nap elszeretnél. – néztem rá gyengéden és fogtam meg a kezét.
- Szóval én… - kezdte zavartan – én… arra gondoltam, de tudtom, hogy te nem szeretnéd, szóval nem is erőltetem a dolgot, mert nem akarom, hogy neked ez rossz legyen.
- Seb én ebből egy szót sem értek… - mosolyogtam rá.
- Tudom, de én nem akarok neked rosszat…
- Figyelj rám… - ültem át az ölébe – tisztában vagyok vele, hogy nem akarsz megbántani, de ha nem mondod ki, addig nem tudom, hogy mi az, ami nekem fájdalmat okoz… - simogattam az arcát.
- Szóval arra gondoltam, hogy… szóval szeretném… de ha te nem nyugodtan megmondhatod…
- Seb… mond ki. – bátorítottam.
- Szeretném, ha elkísérnél Monzába… - adta meg magát, és mondta el, ami a szívét nyomta.
- Örömmel, és tudom, hogy most azt hiszed, hogy felszakadnak majd a sebeim, de nem! Én oda úgy megyek Veled, mint a barátnőd, és már semmi közöm sincs a Renault-hoz. Már csak a Forma 1-en belül hozzád van közöm… senki máshoz. – adtam egy apró puszit a szájára.
- Eljönnél velem? Komolyan?
- Te nem hallottad, amit az előbb mondtam neked? – néztem rá türelmetlenül.
- De csak nem akarom, hogy fájjon neked…
- Az fájna, ha itthon hagytál volna… egyedül. – osztottam meg vele a félelmemet.
- De nem leszel egyedül… velem jössz. Apu is elkísér minket, nem baj?
- Dehogy, legalább nem leszek egyedül, míg te dolgozol. – nyugtattam meg azonnal.
- Szeretlek… - suttogta, majd lecsapott az ajkaimra, és a kanapéra döntött…
Az ágyon ültem és nem értettem ezt az egészet. Tudtam, hogy a történtek mögött Petrov áll, hisz csak Ő látott minket a buliban, és kinn a teraszon. Akkor azt mondta, hogy ezt nagyon meg fogom bánni. Nem vettem komolyan, és ez lett a vége. Seb nem jött utánam, de ha jól hallottam, azóta is telefonált. Tönkretettem körülötte mindent. A sajtó megint rá fog szállni és nem hagyják majd békén… és mindezt miattam. Nem akartam neki rosszat… én nem számítok.
- Carla… - jött be Sebastian a szobába és ült le mellém.
- Tudom… kérlek, ne mond ki… - fojtogatott a sírás.
- Mit? – nézett rám értetlenül.
- Hogy vége… - hajtottam le a fejem – tudom, hogy ezt akarod mondani, és megértelek. Zűrös vagyok… és nem akarsz egy koloncot a nyakadba venni…
- Carla… kérlek, nézz rám. – kérte gyengéden.
- Sebastian… - kezdtem.
- Szeretlek… - mosolygott rám félszegen.
- Hogy mondtad? – suttogtam.
- Szeretlek Kicsim, és nem akarom, hogy ez a cikk, és ez az egész közénk álljon. – cirógatott meg gyengéden. Alig hittem el, hogy kimondta… a nyakába ugrottam, és a lendület következtében elterültünk az ágyon. Mind a ketten nevettünk, s elhúzódtam tőle, pedig szorosan ölelt.
- Szeretlek téged Sebastian Vettel…
Kedden már a gyárban voltam és aláírtam a szerződésbontást. Remek kis szalagcímek jelentek meg erről is. Ilyen volt a „Vettel miatt kidobták!” vagy a „Szerelem az ellenséggel!”. Nagyon találékonyak, és fantáziadúsak voltak az újságírók. Nem tagadtam, de nem is cáfoltam a történteket.
Sebastian mindenben mellettem volt, és a csapata is. Christian Horner még aznap, amikor kirobbant a balhé meglátogatott minket a szállodában, és közölte, hogy jó lett volna, ha ezt nem az újságokból tudja meg. Megerősített minket abban, hogy az egész csapat mellettünk áll, és ne legyek elkeseredve. Tim, a menedzserem hétfőn délután felhívott, hogy visszahívnak a túraautóba, ahonnan távoztam a Forma-1 miatt. Kedvesemmel mindent megbeszélve döntöttünk úgy, hogy fogadjam el az ajánlatot, ő támogatni fog, és mindent meg is fogunk oldani együtt. Az Ő támogatása mindennél többet jelentett nekem.
Nagyon gyorsan eljött a következő futam-hétvége. Szerdán láttam Páromon, hogy mondani akar nekem valamit. Olyan volt, mint aki egész nap keresi a lehetőséget, hogy beszéljen velem, mégsem volt hozzá bátorsága. Ebéd után én untam meg a dolgot, és ültettem le a kanapéra. Vele szemben az asztalon foglaltam helyet.
- Mond el… - kezdtem bele.
- De mit? – nézett rám értetlenül.
- Amit egész nap elszeretnél. – néztem rá gyengéden és fogtam meg a kezét.
- Szóval én… - kezdte zavartan – én… arra gondoltam, de tudtom, hogy te nem szeretnéd, szóval nem is erőltetem a dolgot, mert nem akarom, hogy neked ez rossz legyen.
- Seb én ebből egy szót sem értek… - mosolyogtam rá.
- Tudom, de én nem akarok neked rosszat…
- Figyelj rám… - ültem át az ölébe – tisztában vagyok vele, hogy nem akarsz megbántani, de ha nem mondod ki, addig nem tudom, hogy mi az, ami nekem fájdalmat okoz… - simogattam az arcát.
- Szóval arra gondoltam, hogy… szóval szeretném… de ha te nem nyugodtan megmondhatod…
- Seb… mond ki. – bátorítottam.
- Szeretném, ha elkísérnél Monzába… - adta meg magát, és mondta el, ami a szívét nyomta.
- Örömmel, és tudom, hogy most azt hiszed, hogy felszakadnak majd a sebeim, de nem! Én oda úgy megyek Veled, mint a barátnőd, és már semmi közöm sincs a Renault-hoz. Már csak a Forma 1-en belül hozzád van közöm… senki máshoz. – adtam egy apró puszit a szájára.
- Eljönnél velem? Komolyan?
- Te nem hallottad, amit az előbb mondtam neked? – néztem rá türelmetlenül.
- De csak nem akarom, hogy fájjon neked…
- Az fájna, ha itthon hagytál volna… egyedül. – osztottam meg vele a félelmemet.
- De nem leszel egyedül… velem jössz. Apu is elkísér minket, nem baj?
- Dehogy, legalább nem leszek egyedül, míg te dolgozol. – nyugtattam meg azonnal.
- Szeretlek… - suttogta, majd lecsapott az ajkaimra, és a kanapéra döntött…
2011. szeptember 24., szombat
Lóerők szerelmesei
17. rész
Másnap reggel hangos dörömbölésre ébredtem. Eszem ágában sem volt, hogy kimásszak az ágyból, s a mellettem békésen szuszogó szőkémnek sem. Az ajtót azonban egyre jobban ütni kezdték, és Seb is mocorogni kezdett mellettem. Hatalmasat sóhajtottam, és Seb egyik pulcsiját magamra kapva elindultam az ajtó felé. Halkan nyitottam ki, s egy nagyon ideges Miával és Tommival néztem szembe. Tudtam, hogy valami baj van.
- Gyertek be. – suttogtam halkan. – Sebastian még alszik…
- Jobb lenne, ha felkeltenéd, ez rá is tartozik. – kezdte Tommi komoly hangon.
- Mi történt? – fordultam Mia felé.
- Keltsd fel Sebet, és mindent elmesélünk. – nézett rám együtt érzően.
Nem tudtam mást tenni, mint engedelmeskedni nekik, így visszamentem a hálóba, és leültem az ágy szélére. Pár másodpercig némán néztem, ahogy békésen, arcán egy apró mosollyal alszik. Eldöntöttem magamban, hogy bármi történt is, én mindig így szeretném látni Őt. Békésen, minden gondtól mentesen… A kezemmel végigsimítottam az arcán, mire megmozdult.
- Carla… - suttogta rekedten.
- Én vagyok… - simogattam az arcát tovább – ébredj, Tommi és Mia itt vannak, s beszélni szeretnének velünk.
- Baj van? – nyitotta ki azonnal a szemeit, és a kezem után kapott, amit el akartam húzni tőle.
- Nem tudom, nem mondták, de valami nincs rendben, nagyon gondterheltnek tűnnek. – magyaráztam neki az elméletemet, mialatt kimászott az ágyból. Egy pillanatra a levegő a mellkasomban rekedt, ahogy végignéztem a kidolgozott testen, melyet most csak egy boxer takart.
- Azonnal felöltözöm… - kapott magára egy nadrágot, és egy pólót. Én is levettem a pulcsit, hogy nadrág és póló után kutassak. – Gyönyörű vagy Kicsim… - bújt mögém, és simogatni kezdett. Csak egy apró bugyi volt rajtam, s ahogy szorosan hozzám simult éreztem, mit váltott ki mindez belőle.
- Most felöltözöm… - suttogtam, mert a testemben apró szikrákként kelt életre a vágy. – De ha elmentek…
- Ki sem engedlek az ágyból… túlságosan kívánlak. Megyek és kidobom őket… nem érdekel, hogy mit akarnak… olyan gyönyörű vagy… - kezdte csókolgatni a nyakamat, s a keze vándorútra indult a testemen.
- SEB!!! CARLA!!! – kiabált Tommi – Gyertek! Beszélnünk kell!!! Fontos!! – kopogtatta meg a szoba ajtaját. Seb kedvetlenül vált el tőlem.
- Kimegyek hozzájuk. Addig öltözz csak fel… - suttogta, majd adott egy forró csókot, s távozott.
Gyorsan felöltöztem, nem akartam nagyon húzni az időt. A hajamat átkeféltem, és egy hajgumival összekötöttem, s csatlakoztam a társasághoz. Seb a fotelba ült szótlanul merengve, míg Tommi és Mia a kanapén eléggé feszengve. Ahogy kiléptem a hálóból mindenki rám nézett. Sebastian a kezét nyújtotta felém, amit én elfogadtam, és az ölébe húzott. A nyakamra egy apró csókot adott, amitől kirázott a hideg.
- Elmondjátok, hogy mi történt? – kezdte Seb, s én picit félve néztem rájuk.
- Carla, ezt nem könnyű elmondani. – kezdte Mia, és nekem nagyon rossz érzésem lett. Seb is így lehetett vele, mert a karjaival szorosan ölelt magához. – Korán reggel felhívott Tim, a menedzsered. Közölte velem, hogy menjek be a pályára, s szedjem össze az összes holmidat, ami ott van, mert téged nem tudott elérni.
- De miért? – kezdtem, de leintett.
- Mindjárt megtudod. – tartotta fel a kezét. – Szóval felhívtam Tommit, hogy segítsen nekem, s így indultunk el. Bementem a Homeba egyedül, és mindenki a csapatban nagyon furcsán nézett rám, és eléggé mérgesen. Bementem a pihenődbe, ahol úgy cselekedtem, ahogy Tim mondta. Két nagy pakkal indultam el kifelé, s akkor összefutattam Timmel.
- Tim itt van? – csodálkoztam.
- Carla… had mondja végig. – suttogta Seb a fülembe.
- Oké… bocsi.
- Szóval nagyon fel volt dúlva, a feje tiszta vörös volt. Egy újságot szorongatott… - s ekkor a kezembe nyomta…
„Együtt vannak!!!!!
Nagyon bizalmas, és biztos forrásból értesültünk róla, hogy Sebastian Vettel (Red Bull Renault) és Carla Ramos (Lotus Renault) egy párt alkotnak! Tegnap este látták őket a német buliján, amit a győzelmére rendezett a Red Bull. Ha ez még nem lenne elég bizonyíték, látták őket a teraszon csókolózva, ahol egy kissé belefeledkeznek egymásba. A buli helyszínéről is együtt távoztak, és egész hétvégén egy lakosztályba laktak! Nagyon kíváncsiak leszünk, hogy a Red Bull és a Renault mit szól a két fiatal kapcsolatához, s mindez a pályán mennyi lesz érezhető…”
Megdöbbenve szorongattam az újságot. Nem mertem Sebastianra nézni. Nem ez nem lehet. Ilyesmi nem fordulhat elő…
- És ha ez még nem lenne elég… - folytatta Mia – Eric szerződést bontott veled.
- MI??? Hogy mit csinált??? – akadt ki párom, és engem megemelt majd a fotelba helyezett vissza. – Mond, hogy ez nem igaz… - fordult trénere felé.
- De sajnos igaz… - nézett rám együtt érzőn a finn. – Sajnálom Carla…
- Tim megpróbált mindent, de a vezetőség hajthatatlan. Azt mondták, hogy nem maradhatsz, és a monzai futamon Senna veszi át a helyed. - folytatta Mia, de én nem akartam többet tudni.
- Értem… - keltem fel az újságot az asztalra tettem, s bevonultam a hálóba. Halkan csuktam be magam mögött az ajtót, és az első könnycseppem ekkor gördült le. Hihetetlen volt számomra, hogy ilyet tettek velem…
Másnap reggel hangos dörömbölésre ébredtem. Eszem ágában sem volt, hogy kimásszak az ágyból, s a mellettem békésen szuszogó szőkémnek sem. Az ajtót azonban egyre jobban ütni kezdték, és Seb is mocorogni kezdett mellettem. Hatalmasat sóhajtottam, és Seb egyik pulcsiját magamra kapva elindultam az ajtó felé. Halkan nyitottam ki, s egy nagyon ideges Miával és Tommival néztem szembe. Tudtam, hogy valami baj van.
- Gyertek be. – suttogtam halkan. – Sebastian még alszik…
- Jobb lenne, ha felkeltenéd, ez rá is tartozik. – kezdte Tommi komoly hangon.
- Mi történt? – fordultam Mia felé.
- Keltsd fel Sebet, és mindent elmesélünk. – nézett rám együtt érzően.
Nem tudtam mást tenni, mint engedelmeskedni nekik, így visszamentem a hálóba, és leültem az ágy szélére. Pár másodpercig némán néztem, ahogy békésen, arcán egy apró mosollyal alszik. Eldöntöttem magamban, hogy bármi történt is, én mindig így szeretném látni Őt. Békésen, minden gondtól mentesen… A kezemmel végigsimítottam az arcán, mire megmozdult.
- Carla… - suttogta rekedten.
- Én vagyok… - simogattam az arcát tovább – ébredj, Tommi és Mia itt vannak, s beszélni szeretnének velünk.
- Baj van? – nyitotta ki azonnal a szemeit, és a kezem után kapott, amit el akartam húzni tőle.
- Nem tudom, nem mondták, de valami nincs rendben, nagyon gondterheltnek tűnnek. – magyaráztam neki az elméletemet, mialatt kimászott az ágyból. Egy pillanatra a levegő a mellkasomban rekedt, ahogy végignéztem a kidolgozott testen, melyet most csak egy boxer takart.
- Azonnal felöltözöm… - kapott magára egy nadrágot, és egy pólót. Én is levettem a pulcsit, hogy nadrág és póló után kutassak. – Gyönyörű vagy Kicsim… - bújt mögém, és simogatni kezdett. Csak egy apró bugyi volt rajtam, s ahogy szorosan hozzám simult éreztem, mit váltott ki mindez belőle.
- Most felöltözöm… - suttogtam, mert a testemben apró szikrákként kelt életre a vágy. – De ha elmentek…
- Ki sem engedlek az ágyból… túlságosan kívánlak. Megyek és kidobom őket… nem érdekel, hogy mit akarnak… olyan gyönyörű vagy… - kezdte csókolgatni a nyakamat, s a keze vándorútra indult a testemen.
- SEB!!! CARLA!!! – kiabált Tommi – Gyertek! Beszélnünk kell!!! Fontos!! – kopogtatta meg a szoba ajtaját. Seb kedvetlenül vált el tőlem.
- Kimegyek hozzájuk. Addig öltözz csak fel… - suttogta, majd adott egy forró csókot, s távozott.
Gyorsan felöltöztem, nem akartam nagyon húzni az időt. A hajamat átkeféltem, és egy hajgumival összekötöttem, s csatlakoztam a társasághoz. Seb a fotelba ült szótlanul merengve, míg Tommi és Mia a kanapén eléggé feszengve. Ahogy kiléptem a hálóból mindenki rám nézett. Sebastian a kezét nyújtotta felém, amit én elfogadtam, és az ölébe húzott. A nyakamra egy apró csókot adott, amitől kirázott a hideg.
- Elmondjátok, hogy mi történt? – kezdte Seb, s én picit félve néztem rájuk.
- Carla, ezt nem könnyű elmondani. – kezdte Mia, és nekem nagyon rossz érzésem lett. Seb is így lehetett vele, mert a karjaival szorosan ölelt magához. – Korán reggel felhívott Tim, a menedzsered. Közölte velem, hogy menjek be a pályára, s szedjem össze az összes holmidat, ami ott van, mert téged nem tudott elérni.
- De miért? – kezdtem, de leintett.
- Mindjárt megtudod. – tartotta fel a kezét. – Szóval felhívtam Tommit, hogy segítsen nekem, s így indultunk el. Bementem a Homeba egyedül, és mindenki a csapatban nagyon furcsán nézett rám, és eléggé mérgesen. Bementem a pihenődbe, ahol úgy cselekedtem, ahogy Tim mondta. Két nagy pakkal indultam el kifelé, s akkor összefutattam Timmel.
- Tim itt van? – csodálkoztam.
- Carla… had mondja végig. – suttogta Seb a fülembe.
- Oké… bocsi.
- Szóval nagyon fel volt dúlva, a feje tiszta vörös volt. Egy újságot szorongatott… - s ekkor a kezembe nyomta…
„Együtt vannak!!!!!
Nagyon bizalmas, és biztos forrásból értesültünk róla, hogy Sebastian Vettel (Red Bull Renault) és Carla Ramos (Lotus Renault) egy párt alkotnak! Tegnap este látták őket a német buliján, amit a győzelmére rendezett a Red Bull. Ha ez még nem lenne elég bizonyíték, látták őket a teraszon csókolózva, ahol egy kissé belefeledkeznek egymásba. A buli helyszínéről is együtt távoztak, és egész hétvégén egy lakosztályba laktak! Nagyon kíváncsiak leszünk, hogy a Red Bull és a Renault mit szól a két fiatal kapcsolatához, s mindez a pályán mennyi lesz érezhető…”
Megdöbbenve szorongattam az újságot. Nem mertem Sebastianra nézni. Nem ez nem lehet. Ilyesmi nem fordulhat elő…
- És ha ez még nem lenne elég… - folytatta Mia – Eric szerződést bontott veled.
- MI??? Hogy mit csinált??? – akadt ki párom, és engem megemelt majd a fotelba helyezett vissza. – Mond, hogy ez nem igaz… - fordult trénere felé.
- De sajnos igaz… - nézett rám együtt érzőn a finn. – Sajnálom Carla…
- Tim megpróbált mindent, de a vezetőség hajthatatlan. Azt mondták, hogy nem maradhatsz, és a monzai futamon Senna veszi át a helyed. - folytatta Mia, de én nem akartam többet tudni.
- Értem… - keltem fel az újságot az asztalra tettem, s bevonultam a hálóba. Halkan csuktam be magam mögött az ajtót, és az első könnycseppem ekkor gördült le. Hihetetlen volt számomra, hogy ilyet tettek velem…
2011. szeptember 21., szerda
Lóerők szerelmesei
16. rész
Fél órája ülök a boxban a szerelőimmel, és próbálom jól érezni magam. A fiúk azt hitték, hogy az eredményem miatt vagyok kedvetlen, de nincs igazuk. Sokkal inkább zavar az, ahogy Sebastian körül a lányok legyeskednek. Az előbb majdnem felugrottam a helyemről, amikor taperolni kezdték a mellkasát. Ne fogdossák, a pasimat! Az ÉN PASIMAT!!! Ruha is alig van rajtuk, és bájolognak neki! A kedvem kezdett egyre jobban elmenni az estétől, míg Petrov oda nem jött hozzám…
- Szabad egy táncra, az este legcsinosabb Hölgyét? – kérdezte kedvesen mosolyogva.
- Nem mindenki gondolja így… - morogtam.
- Hogy mondtad? – kíváncsiskodott kedvesen. És ekkor egy ördögi terv született meg a fejemben.
- Semmit! – válaszoltam gyorsan. – Megyünk táncolni? – vigyorogtam rá, és a kezemet nyújtottam felé, amit azonnal el is fogadott.
Nem teketóriáztunk egyszerre a tánctérre vezetett, ahol egy pörgős számot kezdtek játszani. Élveztem a zenét, és meg kell hagyni nagyon jól táncolt az orosz. Megforgatott, és akkor egy pillanatra Sebastian felé néztem. Már egyáltalán nem érdekelték a lányok, csak minket nézett egyre sötétebb tekintettel, s én kezdtem egyre jobban élvezni a helyzetet…
A következő szám lassú volt, s azonnal magához húzott. Kezdett egyre kényelmetlenebb lenni a helyzet. Nem akartam semmi mást, mint megleckéztetni Sebastiant, de azt hiszem az orosz valamit félreértett. Elhúzódtam tőle, mire ő megfogta a kezem, és kifelé kezdett húzni a tömegből. Megszeppenve néztem a németemre, aki azonnal utánunk indult, de a mérnöke elé állt. Az orosz a teraszra húzott, ott is egy eldugott sarokba. Meglepetten tekintettem körbe, nem értem, hogy mit akarhat. Maga felé fordított, és a száját az enyémre nyomta. A szemeim kikerekedtek, és a következő pillanatban ellöktem magamtól. Taszított a csókja.
- Vitalij… ezt nem kéne…- kezdtem azonnal.
- Miért? Az előbb még kelletted magad nekem. – válaszolt értetlenül.
- Csak jól éreztem magam, és nem kellettem! – vágtam vissza.
- De én…
- Nem! Vitalij, én… sajnálom. Nem érzem azt, amit te… - néztem rá.
- Pedig boldogok lehettünk volna… - nézett rám bánatosan. – Tetszel nekem Carla, nagyon. Megpróbálhatnánk… - kérlelt.
- Sajnálom… barátok lehetünk… mást nem tudok felajánlani…
- Nekem ez kevés… - és azzal otthagyott.
Döbbenten álltam ott, kicsit sokkolt a viselkedése. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de Seb jelent meg mellettem, és az egyik sötét zugba húzott. Még mindig nagyon zavart voltam, s ez a németem tekintetét, sem kerülte el.
- Mi történt? – húzott nagyon közel magához.
- Vitalij… - kezdtem félve, mert tudtam, hogy ki fog akadni.
- Mit csinált? – nézett rám gyanakodva.
- Megcsókolt… - suttogtam.
- Hogy mit csinált????? – akadt ki, s indult volna vissza a terembe, de megfogtam a kezét.
- Seb ne… kérlek… - könyörögtem neki. – Elküldtem…
- Akkor sem csókolgathat téged!!! – háborodott fel.
- Téged meg tapogathatnak a lányok odabenn??? – tettem fel, az engem nagyon is zavaró kérdést.
- Nem is tapogattak!! – vágta rá.
- De igen! – ellenkeztem, mire ő csak vigyorgott.
- Sajnálom… és azt is, hogy nem tudtam utánad jönni… - suttogta az ajkaimtól néhány milliméterre.
- Akkor beverted volna a képért… - suttogtam vissza.
- De legalább megtanulta volna, hogy az én barátnőmmel ne akarjon kikezdeni… – suttogott továbbra is, majd szorosan ölelve magához megcsókolt.
Édesen, lágyan, mégis szenvedélyesen. Kizárult a külvilág kettőnknek, nem érdekeltek mások, csak az, hogy velem van, engem ölel, és engem csókol. A következő pillanatban már a falnak nyomott, s az egyik kezével a ruhám alsó szegélyét tűrte fel, végigsimítva ezzel a combomon. Belenyögtem a csókunkba, s még jobban hozzá simultam, mire a mellkasából egy sóhaj szökött fel. A kezemmel a pólója alá nyúltam be, s a kidolgozott mellkasát simogattam. A térdemnél alányúlt és felhúzta magához, hogy még jobban össze tudjunk simulni. Mindkettőnk ajkát egy nyögés hagyta el. Ekkor megéreztem, hogy odalenn a nadrágja nagyon is szűk lehet…
- TE MIATTA DOBTÁL ENGEM???? – szétrebbentünk, s ott állt előttünk Vitalij nagyon ideges, és nagyon vörös fejjel.
- Vitalij… - suttogtam, tudtam, hogy baj lesz.
- Szállj le Carlaról!!!! – fordult az orosz felé Seb, és vészesen csattant a hangja.
- Mert ha nem, mi lesz? – kötözködött.
- Szerintem nem akarod te azt tudni!!! – vágta vissza fagyos hangon a németem. Én mögötte álltam és szorongattam a kezét, s próbáltam visszatartani, hogy ne menjen neki az orosznak.
- Azt, hogy visszautasítottál még lenyeltem, mert nem ismerjük még egymást igazán. De azt, hogy Vettellel kezdtél NEM FOGOM LENYELNI!! Ezt még nagyon meg fogod bánni!! – fenyegetett meg, majd elrobogott. A megdöbbenéstől szóhoz sem jutottunk…
Fél órája ülök a boxban a szerelőimmel, és próbálom jól érezni magam. A fiúk azt hitték, hogy az eredményem miatt vagyok kedvetlen, de nincs igazuk. Sokkal inkább zavar az, ahogy Sebastian körül a lányok legyeskednek. Az előbb majdnem felugrottam a helyemről, amikor taperolni kezdték a mellkasát. Ne fogdossák, a pasimat! Az ÉN PASIMAT!!! Ruha is alig van rajtuk, és bájolognak neki! A kedvem kezdett egyre jobban elmenni az estétől, míg Petrov oda nem jött hozzám…
- Szabad egy táncra, az este legcsinosabb Hölgyét? – kérdezte kedvesen mosolyogva.
- Nem mindenki gondolja így… - morogtam.
- Hogy mondtad? – kíváncsiskodott kedvesen. És ekkor egy ördögi terv született meg a fejemben.
- Semmit! – válaszoltam gyorsan. – Megyünk táncolni? – vigyorogtam rá, és a kezemet nyújtottam felé, amit azonnal el is fogadott.
Nem teketóriáztunk egyszerre a tánctérre vezetett, ahol egy pörgős számot kezdtek játszani. Élveztem a zenét, és meg kell hagyni nagyon jól táncolt az orosz. Megforgatott, és akkor egy pillanatra Sebastian felé néztem. Már egyáltalán nem érdekelték a lányok, csak minket nézett egyre sötétebb tekintettel, s én kezdtem egyre jobban élvezni a helyzetet…
A következő szám lassú volt, s azonnal magához húzott. Kezdett egyre kényelmetlenebb lenni a helyzet. Nem akartam semmi mást, mint megleckéztetni Sebastiant, de azt hiszem az orosz valamit félreértett. Elhúzódtam tőle, mire ő megfogta a kezem, és kifelé kezdett húzni a tömegből. Megszeppenve néztem a németemre, aki azonnal utánunk indult, de a mérnöke elé állt. Az orosz a teraszra húzott, ott is egy eldugott sarokba. Meglepetten tekintettem körbe, nem értem, hogy mit akarhat. Maga felé fordított, és a száját az enyémre nyomta. A szemeim kikerekedtek, és a következő pillanatban ellöktem magamtól. Taszított a csókja.
- Vitalij… ezt nem kéne…- kezdtem azonnal.
- Miért? Az előbb még kelletted magad nekem. – válaszolt értetlenül.
- Csak jól éreztem magam, és nem kellettem! – vágtam vissza.
- De én…
- Nem! Vitalij, én… sajnálom. Nem érzem azt, amit te… - néztem rá.
- Pedig boldogok lehettünk volna… - nézett rám bánatosan. – Tetszel nekem Carla, nagyon. Megpróbálhatnánk… - kérlelt.
- Sajnálom… barátok lehetünk… mást nem tudok felajánlani…
- Nekem ez kevés… - és azzal otthagyott.
Döbbenten álltam ott, kicsit sokkolt a viselkedése. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de Seb jelent meg mellettem, és az egyik sötét zugba húzott. Még mindig nagyon zavart voltam, s ez a németem tekintetét, sem kerülte el.
- Mi történt? – húzott nagyon közel magához.
- Vitalij… - kezdtem félve, mert tudtam, hogy ki fog akadni.
- Mit csinált? – nézett rám gyanakodva.
- Megcsókolt… - suttogtam.
- Hogy mit csinált????? – akadt ki, s indult volna vissza a terembe, de megfogtam a kezét.
- Seb ne… kérlek… - könyörögtem neki. – Elküldtem…
- Akkor sem csókolgathat téged!!! – háborodott fel.
- Téged meg tapogathatnak a lányok odabenn??? – tettem fel, az engem nagyon is zavaró kérdést.
- Nem is tapogattak!! – vágta rá.
- De igen! – ellenkeztem, mire ő csak vigyorgott.
- Sajnálom… és azt is, hogy nem tudtam utánad jönni… - suttogta az ajkaimtól néhány milliméterre.
- Akkor beverted volna a képért… - suttogtam vissza.
- De legalább megtanulta volna, hogy az én barátnőmmel ne akarjon kikezdeni… – suttogott továbbra is, majd szorosan ölelve magához megcsókolt.
Édesen, lágyan, mégis szenvedélyesen. Kizárult a külvilág kettőnknek, nem érdekeltek mások, csak az, hogy velem van, engem ölel, és engem csókol. A következő pillanatban már a falnak nyomott, s az egyik kezével a ruhám alsó szegélyét tűrte fel, végigsimítva ezzel a combomon. Belenyögtem a csókunkba, s még jobban hozzá simultam, mire a mellkasából egy sóhaj szökött fel. A kezemmel a pólója alá nyúltam be, s a kidolgozott mellkasát simogattam. A térdemnél alányúlt és felhúzta magához, hogy még jobban össze tudjunk simulni. Mindkettőnk ajkát egy nyögés hagyta el. Ekkor megéreztem, hogy odalenn a nadrágja nagyon is szűk lehet…
- TE MIATTA DOBTÁL ENGEM???? – szétrebbentünk, s ott állt előttünk Vitalij nagyon ideges, és nagyon vörös fejjel.
- Vitalij… - suttogtam, tudtam, hogy baj lesz.
- Szállj le Carlaról!!!! – fordult az orosz felé Seb, és vészesen csattant a hangja.
- Mert ha nem, mi lesz? – kötözködött.
- Szerintem nem akarod te azt tudni!!! – vágta vissza fagyos hangon a németem. Én mögötte álltam és szorongattam a kezét, s próbáltam visszatartani, hogy ne menjen neki az orosznak.
- Azt, hogy visszautasítottál még lenyeltem, mert nem ismerjük még egymást igazán. De azt, hogy Vettellel kezdtél NEM FOGOM LENYELNI!! Ezt még nagyon meg fogod bánni!! – fenyegetett meg, majd elrobogott. A megdöbbenéstől szóhoz sem jutottunk…
2011. szeptember 19., hétfő
Lóerők szerelmesei
15. rész
A három hét olyan volt, mint egy álom. Nem akartam felébredni, mégis muszáj volt visszatérni mind a kettőnknek a munkához. Voltunk Balin, Spanyolországban a szüleimnél, Németországban Sebastian szüleinél, és Horvátországban is. Horvátban, amikor voltunk sikerült Sebastiant lencsevégre kapnia egy fotósnak „teljesen véletlenül”. Szerencsére engem csak hátulról tudtak lefotózni, így nem buktunk le. Habár a németem nem bánta volna… azért nem tudom, hogy Eric mit szólt volna, ha találkozik a fotónkkal mondjuk reggelije közben…
Kipihenten és boldogan érkezünk meg Belgiumba, Spa-Francorchampsba. Még nem jártam itt, így elcsodálkoztam milyen festői környezetben is található a pálya. A hotel sincs messze, az ablakom épp a pálya felé néz. A kilátás is gyönyörű. Kicsit elméláztam, mert azt vettem észre, hogy két kar fonódik a derekam köré, majd egy érzéki csókot kapok a nyakamra.
- Seb… - sóhajtottam egy nagyot, hisz érzékeny területeken kalandozott el.
- Igen Kicsim? – cirógatta tovább a szájával a nyakamat.
- Ki kéne pakolnom, és összeszedni magam, majd kimenni a pályára… - sóhajtgattam, csókjai miatt.
- Ne menj még… maradjunk itt… - fordított maga felé.
- Tudod, hogy nem lehet… - bújtam a karjai közé.
- Tudom… - lett csalódott egyszerre – Este? – nézett rám könyörgő szemekkel.
- Már nem tudnék nélküled aludni. Úgyhogy remélem meglátogaszt. – vigyorogtam rá.
- Szolgálatára Hölgyem. – vigyorgott ő is. – De egy csókot akarok, mielőtt itt hagysz…
A hétvége nagyon gyorsan eltelt, s végződhetett volna sokkal jobban is, legalábbis számomra. Sebastian szokása szerint nyert, és ezzel egyre közelebb került a második világbajnoki címéig. Tudtam, hogy mennyire fontos neki most ez a győzelem, újra magára talált. Ő nagyon boldog volt, én kevésbé. A hetedik helyről indultam, s ha nem lett volna fékproblémám, és az első kanyarba nem szállok bele Jaimebe, talán még minden sokkal jobb is lehetett volna. De sajnos nem így alakult… a tizenharmadiknak intettek le, míg Petrov kilencedik lett… senki sem volt boldog a csapatnál az eredményemtől. Eric a csapatfőnök nagyban elkerült, Simon a versenymérnökön csalódott arcát nem tudtam elnézni, így a hotelbe tértem vissza…
Sebastian hatalmas mosollyal az arcán jött be hozzám, a szobámba. Nem is kérdeztem meg honnan van kulcsa, valahogy nem érdekelt. Azonnal a nyakába ugrottam, és ő szorosan tartott. Nem kérdezett semmit, a testem rázkódása, a sírásomra adott következtetni. A térdem alá nyúlt, felemelt, majd az ágyhoz sétált velem. Lefektetett az ágyra, s ő is szorosan mellém bújt, a karjaiba zárt. Megnyugtató szavakat sugdosott a fülembe, s a kezének monoton mozgása a hátamon álomba ringatott...
Apró csókokra ébredtem, melyet a mellettem lévő szőkeségtől kaptam. Ránéztem, és boldog mosolyra húzódott a szám, és még jobban bevackolódtam az ölelésébe.
- Jobban vagy Kicsim? – puszilgatta az arcomat.
- Igen… sokkal. Köszönöm, hogy mellettem voltál. – néztem rá hálásan. – És kérlek, bocsáss meg, hogy kiborultam, amikor örülnöm kellene, hogy nyertél. – csókoltam meg.
- Ne beszélj butaságokat! – dorgált meg azonnal. – Megértem, hogy kiborultál, én tomboltam volna a helyedben.
- De akkor is melletted kellett volna lennem, hisz nyertél…
- Itt vagy most mellettem, ez számít… semmi más. – simogatta az arcomat.
- Seb… - ismét könnyek gyűltek a szemembe, de most nem a fájdalom miatt, hanem a boldogságtól – Mi a ma esti program? – másztam rá teljesen.
- Ahogy rajtam fekszel… azt hiszem nagyon gyorsan fogunk változtatni. – tette a kezeit a popsimra.
- Miért akarsz változtatni? – bújtam hozzá teljesen.
- Miattad… gyönyörű vagy… - suttogta az ajkaim közé.
Két óra múlva már a buli helyszínére tartottam. Sebastian már egy órája elment, hogy ne legyünk feltűnőek. Bíztam benne, hogy a győzelem miatt nagyon nem itatják le. Mikor beléptem a terembe, láttam, hogy józan, habár nagyon széles volt a mosolya. Nem az zavart, hogy jó a kedve, más volt, ami a kedvem kezdte elrontani…
A három hét olyan volt, mint egy álom. Nem akartam felébredni, mégis muszáj volt visszatérni mind a kettőnknek a munkához. Voltunk Balin, Spanyolországban a szüleimnél, Németországban Sebastian szüleinél, és Horvátországban is. Horvátban, amikor voltunk sikerült Sebastiant lencsevégre kapnia egy fotósnak „teljesen véletlenül”. Szerencsére engem csak hátulról tudtak lefotózni, így nem buktunk le. Habár a németem nem bánta volna… azért nem tudom, hogy Eric mit szólt volna, ha találkozik a fotónkkal mondjuk reggelije közben…
Kipihenten és boldogan érkezünk meg Belgiumba, Spa-Francorchampsba. Még nem jártam itt, így elcsodálkoztam milyen festői környezetben is található a pálya. A hotel sincs messze, az ablakom épp a pálya felé néz. A kilátás is gyönyörű. Kicsit elméláztam, mert azt vettem észre, hogy két kar fonódik a derekam köré, majd egy érzéki csókot kapok a nyakamra.
- Seb… - sóhajtottam egy nagyot, hisz érzékeny területeken kalandozott el.
- Igen Kicsim? – cirógatta tovább a szájával a nyakamat.
- Ki kéne pakolnom, és összeszedni magam, majd kimenni a pályára… - sóhajtgattam, csókjai miatt.
- Ne menj még… maradjunk itt… - fordított maga felé.
- Tudod, hogy nem lehet… - bújtam a karjai közé.
- Tudom… - lett csalódott egyszerre – Este? – nézett rám könyörgő szemekkel.
- Már nem tudnék nélküled aludni. Úgyhogy remélem meglátogaszt. – vigyorogtam rá.
- Szolgálatára Hölgyem. – vigyorgott ő is. – De egy csókot akarok, mielőtt itt hagysz…
A hétvége nagyon gyorsan eltelt, s végződhetett volna sokkal jobban is, legalábbis számomra. Sebastian szokása szerint nyert, és ezzel egyre közelebb került a második világbajnoki címéig. Tudtam, hogy mennyire fontos neki most ez a győzelem, újra magára talált. Ő nagyon boldog volt, én kevésbé. A hetedik helyről indultam, s ha nem lett volna fékproblémám, és az első kanyarba nem szállok bele Jaimebe, talán még minden sokkal jobb is lehetett volna. De sajnos nem így alakult… a tizenharmadiknak intettek le, míg Petrov kilencedik lett… senki sem volt boldog a csapatnál az eredményemtől. Eric a csapatfőnök nagyban elkerült, Simon a versenymérnökön csalódott arcát nem tudtam elnézni, így a hotelbe tértem vissza…
Sebastian hatalmas mosollyal az arcán jött be hozzám, a szobámba. Nem is kérdeztem meg honnan van kulcsa, valahogy nem érdekelt. Azonnal a nyakába ugrottam, és ő szorosan tartott. Nem kérdezett semmit, a testem rázkódása, a sírásomra adott következtetni. A térdem alá nyúlt, felemelt, majd az ágyhoz sétált velem. Lefektetett az ágyra, s ő is szorosan mellém bújt, a karjaiba zárt. Megnyugtató szavakat sugdosott a fülembe, s a kezének monoton mozgása a hátamon álomba ringatott...
Apró csókokra ébredtem, melyet a mellettem lévő szőkeségtől kaptam. Ránéztem, és boldog mosolyra húzódott a szám, és még jobban bevackolódtam az ölelésébe.
- Jobban vagy Kicsim? – puszilgatta az arcomat.
- Igen… sokkal. Köszönöm, hogy mellettem voltál. – néztem rá hálásan. – És kérlek, bocsáss meg, hogy kiborultam, amikor örülnöm kellene, hogy nyertél. – csókoltam meg.
- Ne beszélj butaságokat! – dorgált meg azonnal. – Megértem, hogy kiborultál, én tomboltam volna a helyedben.
- De akkor is melletted kellett volna lennem, hisz nyertél…
- Itt vagy most mellettem, ez számít… semmi más. – simogatta az arcomat.
- Seb… - ismét könnyek gyűltek a szemembe, de most nem a fájdalom miatt, hanem a boldogságtól – Mi a ma esti program? – másztam rá teljesen.
- Ahogy rajtam fekszel… azt hiszem nagyon gyorsan fogunk változtatni. – tette a kezeit a popsimra.
- Miért akarsz változtatni? – bújtam hozzá teljesen.
- Miattad… gyönyörű vagy… - suttogta az ajkaim közé.
Két óra múlva már a buli helyszínére tartottam. Sebastian már egy órája elment, hogy ne legyünk feltűnőek. Bíztam benne, hogy a győzelem miatt nagyon nem itatják le. Mikor beléptem a terembe, láttam, hogy józan, habár nagyon széles volt a mosolya. Nem az zavart, hogy jó a kedve, más volt, ami a kedvem kezdte elrontani…
2011. szeptember 17., szombat
Eltitkolt vágyak...
Eltitkolt vágyak... (2/2)
A szemeim kikerekedtek, ahogy az ajka találkozott az enyémmel. Most nem volt durva, nem volt követelőző. Az arcomat két kezébe vette, s lágyan tapogatózva csókolgatott. Döbbentem álltam vele szemben… nem tudtam, hogy ilyen édesen csókol.
A falnak nyomott, és úgy csókolt tovább. Fogalmam sincs, hogy mikor történt az, amikor én is viszonoztam, és a kezeimmel átkaroltam a nyakát. Beletúrtam a szőke fürtjeibe, és a csókot kezdte elmélyíteni, és egyre szenvedélyesebb lett. A gondolatok abban a pillanatban megszűntek, nem érdekelt semmi, az érzésen kívül, amit kiváltott belőlem…
Nem tudtam, hogy kezdődött, de csak azt vettem észre, hogy a pólóm nincs rajtam, és az overallját közös erővel kezdtük lehámozni róla. A nyakamat kezdte kényeztetni, én pedig a tűzálló ruhát, húztam ki az overallból. Nem gondolkodtam, nem akartam, csak egy dolog hajtott, mégpedig a vágy, amit a csókjai és az érintései váltottak ki belőlem. A melltartómat kikapcsolta, és mellettem huppant a padlón. Rám nézett, nem mondott semmit, de a szemeiből a vágyat tudtam kiolvasni. Itt még megállhattam volna, hisz az agyam egy kis zuga szinte kiabálta felém, hogy meg fogom bánni, mégis áthúztam a fején a tűzálló ruhát, és megcsókoltam…
Az overallja a bokájáig csúszott és a csapatruhám szoknyája a derekamra volt felhúzva. Az utolsó ruhadarabot, a bugyimat, mely kettőnk közt volt még, s amely megakadályozta az egyesülésünket, végre lehámozta rólam. Mind a ketten türelmetlenek voltunk, s vágytunk a beteljesülésre, melyet csak a másik tudott megadni. Kapkodva vettük a levegőt, s mikor nem volt semmi akadály közöttünk, visszatért az ajkaimhoz. Szenvedélyesen, forrón csókolt, s a popsim alá csúsztatta a kezét, és megemelt.
A fejem így egy szintbe került az övével, és a lábaimat a csípője köré kulcsoltam türelmetlenül. Vágytam már rá, hogy magamban érezhessem őt. Türelmetlenül nekinyomtam a csípőmet, és nem kellett várnom a további kínzásra, ugyanis egy lökéssel bennem volt.
Sóhajok voltak az első mozdulataira a válaszaim, s ez kezdett átmenni hangos nyögésekbe. Ezt megakadályozta azzal, hogy a száját az enyémre nyomta, s forrón megcsókolt. Gyorsabb tempóra váltott, s meg kellett kapaszkodnom benne, hogy bírjam vele. Őrjítő volt… fantasztikus…
A beteljesedés hullámai átcsaptak a fejem felett… a gerincem ívbe feszült, a számat összeszorítottam, hogy ne kiáltsak fel, és a hátát végigkarmoltam. A kezei körülöttem megfeszültek, és erőteljesebben szorított magához, majd éreztem, ahogy szétterjed bennem odalenn.
A lábai azonban nem bírtak tovább minket megtartani, és lecsúsztunk a földre. Pihegve néztünk egymásra… igazán most fogtam fel, hogy mit csináltunk mi ketten. Egyikőnk sem tudott megszólalni… döbbenten néztünk egymásra.
- SEB!!! Egy óra és futam!!! Igyekezz!!! – hallottuk meg az edzőjét az ajtó túloldalán.
Kapkodva öltöztünk fel, nem is néztünk a másikra. Nem is tudtam eldönteni, hogy melyikünk van nagyobb zavarban. Magára rángatta az overallt, és tűzálló ruha felső részét. A zsebébe nyúlt, majd kinyitotta az ajtót. Szélesre tárta, ott azonban megtorpant. Egy másodpercig a semmibe nézett, majd rám kapta a tekintetét. Egy pillanatig habozott, majd egy lépéssel előttem termett, és a száját az enyémre nyomta.
- Zoé… remélem, találkozunk futam után. Szurkolj nekem… - suttogta az arcomtól pár milliméterre.
Döbbenten néztem rá, s mire felocsúdtam már nem volt a raktárban. Egyedül maradtam, s akkor fogtam fel, hogy mit is tettünk itt. Én nem vagyok normális! Hisz nem is szimpatikus erre mi… ketten a raktárban… és pont vele… Megigazítottam magamon a ruhát, és kimentem a többiekhez. Sebastian már nem volt ott, és Tommi sem, a vendégek azonban megsokszorozódtak, amíg távol voltam. Zavartan álltam be a pult mögé, ahol Petra tartotta eddig a frontot. Kíváncsian méregetett, egy cinkos mosoly kíséretében. Nem bírtam már tovább, így én szólaltam meg.
- Inkább kérdezd meg… - jegyeztem meg szárazon.
- Nem kell kérdeznem, minden az arcotokra van írva. Főleg Sebére. Nem tudom mikor láttam ilyen széles mosollyal távozni. Még a járásáról is meg tudtam állapítani, hogy boldog. – kacarászott barátnőm – Ja és azt üzeni, hogy ezt a futamot NEKED fogja megnyerni. – nevetgélt tovább, s jól érthetően kihangsúlyozta a neked szót. Én csak sóhajtottam egy hatalmasat.
- Remek… - válaszoltam ridegen.
- Miért vagy ilyen? Nem akarom elhinni, hogy annyira szörnyű volt. Még a zenét is fel kellett hangosítanom miattatok. Az volt az egy szerencsétek, hogy szinte még senki sem tartózkodott itt. – vigyorgott tovább töretlenül.
- Petra inkább hagyjuk… - legyintettem.
- Miért vagy ennyire elutasító vele? Megtörtént, és akkor mi van? Nem dől össze a világ! Ha szeretnétek, akkor folytatjátok, ha pedig nem akkor csak egy alkalom volt. Zoé… normális srác, próbáld meg vele, nem hiszem, hogy csak úgy otthagyott. Olyan volt, mint akinek előrehozták a karácsonyt. Mondott valamit? – kíváncsiskodott.
- Hogy reméli, találkozunk a futam után, és hogy szurkolok neki. – adtam meg magam.
- Megmondtam, vagy megmondtam? – nézet rám szemöldök húzogatva.
- Inkább menj dolgozni… mindjárt kezdődik a futam, és addig mindenkit ki kell szolgálni. – löktem az asztalok felé mosolyogva.
- Megyek már… - kacarászott – de vigyázz nehogy orra bukj, annyira tapadsz a tévére, miközben a németedet mutatják… - spurizott el a mondat végére, kacagva.
Petra sokat átvett a munkámból helyettem, hogy követni tudjam az eseményeket a tévéből. Inkább benn voltam a pult mögött, s gondolkodtam. Tudtam, hogy valahol igaza van barátnőmnek, és én vagyok az, aki elutasító… de mi van, ha neki csak arra kellettem, hogy megkapjon? A verseny végére már egészen borús gondolatok kerítettek hatalmába. A futamot Sebastian nyerte, így nagy volt az ünnep a csapat háza táján.
A szerelők is bejöttek, hogy mindenki előkészüljön a csapatfotózáshoz. Petrát Chris elcipelte, a többi lány is boldog mosollyal indult el a Home elé. Én nem akartam menni… be voltam tojva. Nem akartam Sebastiant látni, pedig tudtam, hogy ez számomra elkerülhetetlen. Az összes pezsgőt elvitték a fiúk így tudtam, hogy szükség lesz még utánpótlásra a raktárba mentem. Abba az ominózus raktárba, ahol pár órával ezelőtt a szívem vezérelt az eszem helyett. Épp a dobozokat szedtem elő, mikor két kéz simult a derekamra…
- Úgy látszik ez lesz a törzshelyünk… - csókolt a nyakamba.
- Seb… - fordultam felé, de a kezeit a derekamon hagyta.
- Shhh… - adott egy puszit a számra – Neked nyertem meg Zoé… bocsáss meg, hogy bunkó voltam veled… - döntötte a homlokát az enyémnek – Ha tehetném, visszacsinálnék mindent, hogy elölről kezdhessük… - suttogta a fülembe.
Erre nem tudtam mit mondani, csak megöleltem. Éreztem, hogy a testemben egy görcs oldódott most fel, ahogy szorosan magához húzott, és a nyakamat csókolgatta. Tudtam, hogy nem sajátíthatom ki, hisz a sajtó itt ólálkodik…
- Nem várnak téged fotózása odakinn? – néztem rá mosolyogva, ő azonban nem engedett el.
- De, egy csapatfotózásra, akárcsak téged. Petrának megígértem, hogy bejövök érted – vigyorgott rám – És megígértem neki, hogy pózolok egyet a büfés csajokkal is… - a mosolya még szélesebb lett.
- Igen? Azta mindenit… És Chris nem lesz féltékeny? – kötözködtem vele.
- Nem… Mert tudja, hogy a lányok kötött ott van a barátnőm is… - nagy szemekkel néztem rá, a szívemet melegség öntött el, és most én csókoltam meg. Tudtam, hogy közöttünk most valami új veszi kezdetét… valami varázslatos…
A szemeim kikerekedtek, ahogy az ajka találkozott az enyémmel. Most nem volt durva, nem volt követelőző. Az arcomat két kezébe vette, s lágyan tapogatózva csókolgatott. Döbbentem álltam vele szemben… nem tudtam, hogy ilyen édesen csókol.
A falnak nyomott, és úgy csókolt tovább. Fogalmam sincs, hogy mikor történt az, amikor én is viszonoztam, és a kezeimmel átkaroltam a nyakát. Beletúrtam a szőke fürtjeibe, és a csókot kezdte elmélyíteni, és egyre szenvedélyesebb lett. A gondolatok abban a pillanatban megszűntek, nem érdekelt semmi, az érzésen kívül, amit kiváltott belőlem…
Nem tudtam, hogy kezdődött, de csak azt vettem észre, hogy a pólóm nincs rajtam, és az overallját közös erővel kezdtük lehámozni róla. A nyakamat kezdte kényeztetni, én pedig a tűzálló ruhát, húztam ki az overallból. Nem gondolkodtam, nem akartam, csak egy dolog hajtott, mégpedig a vágy, amit a csókjai és az érintései váltottak ki belőlem. A melltartómat kikapcsolta, és mellettem huppant a padlón. Rám nézett, nem mondott semmit, de a szemeiből a vágyat tudtam kiolvasni. Itt még megállhattam volna, hisz az agyam egy kis zuga szinte kiabálta felém, hogy meg fogom bánni, mégis áthúztam a fején a tűzálló ruhát, és megcsókoltam…
Az overallja a bokájáig csúszott és a csapatruhám szoknyája a derekamra volt felhúzva. Az utolsó ruhadarabot, a bugyimat, mely kettőnk közt volt még, s amely megakadályozta az egyesülésünket, végre lehámozta rólam. Mind a ketten türelmetlenek voltunk, s vágytunk a beteljesülésre, melyet csak a másik tudott megadni. Kapkodva vettük a levegőt, s mikor nem volt semmi akadály közöttünk, visszatért az ajkaimhoz. Szenvedélyesen, forrón csókolt, s a popsim alá csúsztatta a kezét, és megemelt.
A fejem így egy szintbe került az övével, és a lábaimat a csípője köré kulcsoltam türelmetlenül. Vágytam már rá, hogy magamban érezhessem őt. Türelmetlenül nekinyomtam a csípőmet, és nem kellett várnom a további kínzásra, ugyanis egy lökéssel bennem volt.
Sóhajok voltak az első mozdulataira a válaszaim, s ez kezdett átmenni hangos nyögésekbe. Ezt megakadályozta azzal, hogy a száját az enyémre nyomta, s forrón megcsókolt. Gyorsabb tempóra váltott, s meg kellett kapaszkodnom benne, hogy bírjam vele. Őrjítő volt… fantasztikus…
A beteljesedés hullámai átcsaptak a fejem felett… a gerincem ívbe feszült, a számat összeszorítottam, hogy ne kiáltsak fel, és a hátát végigkarmoltam. A kezei körülöttem megfeszültek, és erőteljesebben szorított magához, majd éreztem, ahogy szétterjed bennem odalenn.
A lábai azonban nem bírtak tovább minket megtartani, és lecsúsztunk a földre. Pihegve néztünk egymásra… igazán most fogtam fel, hogy mit csináltunk mi ketten. Egyikőnk sem tudott megszólalni… döbbenten néztünk egymásra.
- SEB!!! Egy óra és futam!!! Igyekezz!!! – hallottuk meg az edzőjét az ajtó túloldalán.
Kapkodva öltöztünk fel, nem is néztünk a másikra. Nem is tudtam eldönteni, hogy melyikünk van nagyobb zavarban. Magára rángatta az overallt, és tűzálló ruha felső részét. A zsebébe nyúlt, majd kinyitotta az ajtót. Szélesre tárta, ott azonban megtorpant. Egy másodpercig a semmibe nézett, majd rám kapta a tekintetét. Egy pillanatig habozott, majd egy lépéssel előttem termett, és a száját az enyémre nyomta.
- Zoé… remélem, találkozunk futam után. Szurkolj nekem… - suttogta az arcomtól pár milliméterre.
Döbbenten néztem rá, s mire felocsúdtam már nem volt a raktárban. Egyedül maradtam, s akkor fogtam fel, hogy mit is tettünk itt. Én nem vagyok normális! Hisz nem is szimpatikus erre mi… ketten a raktárban… és pont vele… Megigazítottam magamon a ruhát, és kimentem a többiekhez. Sebastian már nem volt ott, és Tommi sem, a vendégek azonban megsokszorozódtak, amíg távol voltam. Zavartan álltam be a pult mögé, ahol Petra tartotta eddig a frontot. Kíváncsian méregetett, egy cinkos mosoly kíséretében. Nem bírtam már tovább, így én szólaltam meg.
- Inkább kérdezd meg… - jegyeztem meg szárazon.
- Nem kell kérdeznem, minden az arcotokra van írva. Főleg Sebére. Nem tudom mikor láttam ilyen széles mosollyal távozni. Még a járásáról is meg tudtam állapítani, hogy boldog. – kacarászott barátnőm – Ja és azt üzeni, hogy ezt a futamot NEKED fogja megnyerni. – nevetgélt tovább, s jól érthetően kihangsúlyozta a neked szót. Én csak sóhajtottam egy hatalmasat.
- Remek… - válaszoltam ridegen.
- Miért vagy ilyen? Nem akarom elhinni, hogy annyira szörnyű volt. Még a zenét is fel kellett hangosítanom miattatok. Az volt az egy szerencsétek, hogy szinte még senki sem tartózkodott itt. – vigyorgott tovább töretlenül.
- Petra inkább hagyjuk… - legyintettem.
- Miért vagy ennyire elutasító vele? Megtörtént, és akkor mi van? Nem dől össze a világ! Ha szeretnétek, akkor folytatjátok, ha pedig nem akkor csak egy alkalom volt. Zoé… normális srác, próbáld meg vele, nem hiszem, hogy csak úgy otthagyott. Olyan volt, mint akinek előrehozták a karácsonyt. Mondott valamit? – kíváncsiskodott.
- Hogy reméli, találkozunk a futam után, és hogy szurkolok neki. – adtam meg magam.
- Megmondtam, vagy megmondtam? – nézet rám szemöldök húzogatva.
- Inkább menj dolgozni… mindjárt kezdődik a futam, és addig mindenkit ki kell szolgálni. – löktem az asztalok felé mosolyogva.
- Megyek már… - kacarászott – de vigyázz nehogy orra bukj, annyira tapadsz a tévére, miközben a németedet mutatják… - spurizott el a mondat végére, kacagva.
Petra sokat átvett a munkámból helyettem, hogy követni tudjam az eseményeket a tévéből. Inkább benn voltam a pult mögött, s gondolkodtam. Tudtam, hogy valahol igaza van barátnőmnek, és én vagyok az, aki elutasító… de mi van, ha neki csak arra kellettem, hogy megkapjon? A verseny végére már egészen borús gondolatok kerítettek hatalmába. A futamot Sebastian nyerte, így nagy volt az ünnep a csapat háza táján.
A szerelők is bejöttek, hogy mindenki előkészüljön a csapatfotózáshoz. Petrát Chris elcipelte, a többi lány is boldog mosollyal indult el a Home elé. Én nem akartam menni… be voltam tojva. Nem akartam Sebastiant látni, pedig tudtam, hogy ez számomra elkerülhetetlen. Az összes pezsgőt elvitték a fiúk így tudtam, hogy szükség lesz még utánpótlásra a raktárba mentem. Abba az ominózus raktárba, ahol pár órával ezelőtt a szívem vezérelt az eszem helyett. Épp a dobozokat szedtem elő, mikor két kéz simult a derekamra…
- Úgy látszik ez lesz a törzshelyünk… - csókolt a nyakamba.
- Seb… - fordultam felé, de a kezeit a derekamon hagyta.
- Shhh… - adott egy puszit a számra – Neked nyertem meg Zoé… bocsáss meg, hogy bunkó voltam veled… - döntötte a homlokát az enyémnek – Ha tehetném, visszacsinálnék mindent, hogy elölről kezdhessük… - suttogta a fülembe.
Erre nem tudtam mit mondani, csak megöleltem. Éreztem, hogy a testemben egy görcs oldódott most fel, ahogy szorosan magához húzott, és a nyakamat csókolgatta. Tudtam, hogy nem sajátíthatom ki, hisz a sajtó itt ólálkodik…
- Nem várnak téged fotózása odakinn? – néztem rá mosolyogva, ő azonban nem engedett el.
- De, egy csapatfotózásra, akárcsak téged. Petrának megígértem, hogy bejövök érted – vigyorgott rám – És megígértem neki, hogy pózolok egyet a büfés csajokkal is… - a mosolya még szélesebb lett.
- Igen? Azta mindenit… És Chris nem lesz féltékeny? – kötözködtem vele.
- Nem… Mert tudja, hogy a lányok kötött ott van a barátnőm is… - nagy szemekkel néztem rá, a szívemet melegség öntött el, és most én csókoltam meg. Tudtam, hogy közöttünk most valami új veszi kezdetét… valami varázslatos…
2011. szeptember 16., péntek
Eltitkolt vágyak...
Ma egy számomra nagyon fontos személynek van születésnapja, és ez úton szeretném Őt "megajándékozni".
NAGYON BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT GINA!
Eltitkolt vágyak… (1/2)
Kicsit több mint, egy éve vagyok tagja a Red Bull Formula One Teamnek. Az ominózus 2010-es Török Nagydíj után érkeztem. A csapatszellemet, és a légkört elég fagyosnak éreztem akkoriban. Valószínűleg ennek köszönhető volt az is, hogy nagyon nehezen fogadtak be. Mark Webber, a csapat egyik sztárpilótája nagyon rendesen, és kedvesen közelített felém. Érdeklődött rólam, beszélgetett velem. A csapat másik gárdája azonban ezt nyílt hadüzenetnek vette, és szinte alig szóltak hozzám. Sőt… a másik sztárpilóta úgy tett, mintha ott sem lennék… levegőnek nézett…
Nagyon sokat sírtam emiatt. Őszintén megvallva nekem mielőtt idejöttem dolgozni Sebastian nagyon tetszett, de tudtam, hogy neki kapcsolata van, és a földön kell járnom, nem ábrándozhatok. Nem engedhetem meg mindezt magamnak, mert dolgozni jöttem ide.
Egy év telt el az óta, s a dolgok annyit változtak, hogy a csapat mondhatni majdnem befogadott, de csak sajnos majdnem. Sebastiannal a mai napig nincs jó viszonyom, vagyis semmilyen viszonyom sincs. Ő próbál kezdeményezni, de most én makacsoltam meg magam. Nem figyelek rá, úgy kezelem, mintha ott sem lenne. Mark természetesen ezen, jókat szórakozik, gondolom, tetszik neki, hogy végre akadt egy lány, aki nem omlik csapattársa karja közé, és nem olvad már attól el, ahogy rá néz, persze képletesen.
Törökországban állomásozunk ismét egy év elteltével, és szolgálatban jelenleg én vagyok meg Petra, de őt épp Chris, Sebastian egyik szerelője fűzi, így kénytelen vagyok én odamenni Tommiékhoz. A trénerrel még nincs is semmi bajom, de a pilótával, aki mellette ül, annál több. Még egy utolsó pillantást küldök Petra felé, de őt jobban izgatja még mindig Chris. Veszek egy mély levegőt, és elindulok az asztal felé. Tommi már egy ideje a pultot szuggerálja, gondolom, szeretne valamit. Az asztal felé haladva eldöntöttem, hogy tartom magam ahhoz, hogy a pilótát, még pillantásra sem méltatom, csak a finnt. Nem érdekel, azt sem, hogy mit szeretne, szolgálja ki magát! A trénerhez érve, előveszem a legszebb mosolyom…
- Mit hozhatok Tommi? – mosolygok rá, mert ez a dolgom.
- Én egy narancslét kérek, meg egy szendvicset. Köszi. – illedelmes, ő mindig az.
- Én meg ásványvizet, zöldséges szendvicset… és… nekem is hozhatsz egy narancslét… – a pilóta kérése alatt végig Tommit szuggeráltam és rá mosolyogtam.
- Hozhatok még valamit neked Tommi a narancslén, és a szendvicsen kívül? – mosolygok rá bájosan.
- Nem köszi… de Seb… - ezt már meg sem hallottam, mert célba vettem újra a pultot, magamban jót mosolyogva.
Oda érve láttam Petra végre elszakadt a szerelőjétől, és álmodozó képpel dőlt neki a hűtőnek. Mosolyogtunk egymásra, míg én elkészítettem Tommi rendelését. A pilóta meg csak pukkadjon meg!
- Kiviszem Tommi rendelését. – tettem tálcára a narancslevet, meg a szendvicset.
- Seb nem kér semmit? – néz rám csodálkozva.
- Mit izgat az engem! – rántom meg a vállam mosolyogva.
- Zoé… ne csináld! Neked legyen több eszed… kérlek! – szinte könyörgött nekem, de nem érdekelt. Felpakoltam a tálcára a dolgokat, és elindultam egy fölényes mosollyal az arcomon az asztaluk felé. Tudtam, hogy ennek valószínűleg a következménye az lesz, hogy Christiannál kell tennem egy nem éppen kellemes látogatást, de még ezt is bevállaltam. Látni akartam a képét! Majdnem felröhögtem, ahogy odaértem. Leraktam a dolgokat Tommi elé…
- Tessék. Akkor más nem kell? – mosolyogtam bájosan.
- Én… de… Seb rendelése… - dadogott, a pilóta meg tátott szájjal nézte ezt végig.
- Akkor, ha más nem kell, én távoznék, ha megengeded… – váltottam a mosolyomat bájosról fölényesre. A pult felé indultam el, mikor hallottam, hogy mögöttem egy székláb nyikorog, és a következő pillanatban valaki megragadja a karomat. A fejemet azonnal arra fordítom, és egy dühös némettel néztem farkasszemet.
- Most szépen velem jössz… és tisztázni fogunk egy-két dolgot az illemmel kapcsolatban. Elegem van ebből! – ragadott meg és elkezdett húzni ki a büféből. Petra felé küldtem egy segélykérő pillantást, ő azonban majd megszakadt a röhögéstől. Kösz… mire valók a barátok! Szólni nem szóltam hozzá, mert meg voltam győződve arról, hogy Christian elé fog cibálni… de nem így lett. A raktár ajtónak a kilincsét lenyomta, majd a nyitott ajtón betuszkolt engem. Maga után kulcsra zárta az ajtót, és a zsebébe tette.
- Most szépen el fogod nekem mondani, hogy mi bajod is van velem! – esett nekem egyszerre. Én azonban a falnak dőltem, nem vettem róla továbbra sem tudomást. Nem érdekelt, hogy mit mond. – Hallod??? Hozzád beszélek, te lány!! – ragadta meg ismét a karom, most lett elegem, mert már nagyon fájt.
- Van nevem is. – vetettem oda flegmán – De mit tudsz te rólam… SEMMIT!
- Ohhh… végre veszi a fáradságot a Hölgy, hogy rám néz és hozzám szól. Mond csak, mivel érdemeltem ki ezt a megkülönböztetett bánásmódot? – flegmázott velem, de eldöntöttem, hogy nem szólok hozzá többet! Még a fejemet is elfordítottam, hogy ne kelljen még csak rá néznem sem. Örökké nem maradunk itt, valaki csak kiszabadít innen… - Hallod??? Még mindig hozzád beszélek ám! Nem hiszem el, hogy nem figyelsz rám! – akadt ki teljesen, én meg nagyon is élveztem a helyzetet – Oké… te akartad… majd így figyelsz rám… - nem különösebben izgatott az akciózása körülöttem, de olyan hirtelen történt mindez, hogy szinte reagálni sem tudtam rá.
Másodperc töredéke alatt ment végbe, hogy két kezével megfogta az arcomat, és a száját az enyémre nyomta. A szemeim kipattantak, és a kezeimmel azonnal a mellkasához tettem és ellöktem magamtól.
- Te teljesen megőrültél???? Mit képzelsz te magadról??? – estem neki egyszerre.
- Ha ez kell, hogy rám figyelj és hozzám szólj, akkor mindig meg fogom tenni. – vigyorgott. Biztos voltam benne, hogy nincs ki mind a négy kereke, az előbb ordít most meg vigyorog. Tuti, hogy huzatot kapott a drága kis kocsijában.
- Kicsit sokat képzelsz magadról! – vetettem oda flegmán.
- Igen??? Kettőnk közül szerintem te jársz-kelsz itt, mintha TE lennél itt a Hercegkisasszony! – ment fel benne is a pumpa.
- Még hogy én!? Mikor egy éve idejöttem levegőnek néztél! Nem is szóltál hozzám, de még köszönni sem, mond csak, mit vársz???
- De változott a helyzet! – védte meg saját magát. – Próbáltam feléd nyitni, de rám se hederítettél!
- Miért azt hiszed, hogy olyan könnyű elfeledni, hogy semmibe vettél??? – vágtam vissza, de eldöntöttem, hogy többet tényleg nem szólok hozzá.
- Én nem vettelek semmibe!!! Na jó az elején lehet, hogy egy kicsit undok voltam… de én utána ezt megbántam… - még a fejemet is elfordítottam, és a kezeimet összekulcsoltam a mellkasom előtt, nem akartam tudomást venni róla. – Hallod??? Még mindig neked beszélek!!! – szinte toporgott annyira dühös volt, és én ezt kimondottan élveztem. – Na jó Zoé… - itt volt az a pillanat amikor döbbenten néztem rá, tudja a nevem! – te akartad… - ismét megcsókolt…
NAGYON BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT GINA!
Eltitkolt vágyak… (1/2)
Kicsit több mint, egy éve vagyok tagja a Red Bull Formula One Teamnek. Az ominózus 2010-es Török Nagydíj után érkeztem. A csapatszellemet, és a légkört elég fagyosnak éreztem akkoriban. Valószínűleg ennek köszönhető volt az is, hogy nagyon nehezen fogadtak be. Mark Webber, a csapat egyik sztárpilótája nagyon rendesen, és kedvesen közelített felém. Érdeklődött rólam, beszélgetett velem. A csapat másik gárdája azonban ezt nyílt hadüzenetnek vette, és szinte alig szóltak hozzám. Sőt… a másik sztárpilóta úgy tett, mintha ott sem lennék… levegőnek nézett…
Nagyon sokat sírtam emiatt. Őszintén megvallva nekem mielőtt idejöttem dolgozni Sebastian nagyon tetszett, de tudtam, hogy neki kapcsolata van, és a földön kell járnom, nem ábrándozhatok. Nem engedhetem meg mindezt magamnak, mert dolgozni jöttem ide.
Egy év telt el az óta, s a dolgok annyit változtak, hogy a csapat mondhatni majdnem befogadott, de csak sajnos majdnem. Sebastiannal a mai napig nincs jó viszonyom, vagyis semmilyen viszonyom sincs. Ő próbál kezdeményezni, de most én makacsoltam meg magam. Nem figyelek rá, úgy kezelem, mintha ott sem lenne. Mark természetesen ezen, jókat szórakozik, gondolom, tetszik neki, hogy végre akadt egy lány, aki nem omlik csapattársa karja közé, és nem olvad már attól el, ahogy rá néz, persze képletesen.
Törökországban állomásozunk ismét egy év elteltével, és szolgálatban jelenleg én vagyok meg Petra, de őt épp Chris, Sebastian egyik szerelője fűzi, így kénytelen vagyok én odamenni Tommiékhoz. A trénerrel még nincs is semmi bajom, de a pilótával, aki mellette ül, annál több. Még egy utolsó pillantást küldök Petra felé, de őt jobban izgatja még mindig Chris. Veszek egy mély levegőt, és elindulok az asztal felé. Tommi már egy ideje a pultot szuggerálja, gondolom, szeretne valamit. Az asztal felé haladva eldöntöttem, hogy tartom magam ahhoz, hogy a pilótát, még pillantásra sem méltatom, csak a finnt. Nem érdekel, azt sem, hogy mit szeretne, szolgálja ki magát! A trénerhez érve, előveszem a legszebb mosolyom…
- Mit hozhatok Tommi? – mosolygok rá, mert ez a dolgom.
- Én egy narancslét kérek, meg egy szendvicset. Köszi. – illedelmes, ő mindig az.
- Én meg ásványvizet, zöldséges szendvicset… és… nekem is hozhatsz egy narancslét… – a pilóta kérése alatt végig Tommit szuggeráltam és rá mosolyogtam.
- Hozhatok még valamit neked Tommi a narancslén, és a szendvicsen kívül? – mosolygok rá bájosan.
- Nem köszi… de Seb… - ezt már meg sem hallottam, mert célba vettem újra a pultot, magamban jót mosolyogva.
Oda érve láttam Petra végre elszakadt a szerelőjétől, és álmodozó képpel dőlt neki a hűtőnek. Mosolyogtunk egymásra, míg én elkészítettem Tommi rendelését. A pilóta meg csak pukkadjon meg!
- Kiviszem Tommi rendelését. – tettem tálcára a narancslevet, meg a szendvicset.
- Seb nem kér semmit? – néz rám csodálkozva.
- Mit izgat az engem! – rántom meg a vállam mosolyogva.
- Zoé… ne csináld! Neked legyen több eszed… kérlek! – szinte könyörgött nekem, de nem érdekelt. Felpakoltam a tálcára a dolgokat, és elindultam egy fölényes mosollyal az arcomon az asztaluk felé. Tudtam, hogy ennek valószínűleg a következménye az lesz, hogy Christiannál kell tennem egy nem éppen kellemes látogatást, de még ezt is bevállaltam. Látni akartam a képét! Majdnem felröhögtem, ahogy odaértem. Leraktam a dolgokat Tommi elé…
- Tessék. Akkor más nem kell? – mosolyogtam bájosan.
- Én… de… Seb rendelése… - dadogott, a pilóta meg tátott szájjal nézte ezt végig.
- Akkor, ha más nem kell, én távoznék, ha megengeded… – váltottam a mosolyomat bájosról fölényesre. A pult felé indultam el, mikor hallottam, hogy mögöttem egy székláb nyikorog, és a következő pillanatban valaki megragadja a karomat. A fejemet azonnal arra fordítom, és egy dühös némettel néztem farkasszemet.
- Most szépen velem jössz… és tisztázni fogunk egy-két dolgot az illemmel kapcsolatban. Elegem van ebből! – ragadott meg és elkezdett húzni ki a büféből. Petra felé küldtem egy segélykérő pillantást, ő azonban majd megszakadt a röhögéstől. Kösz… mire valók a barátok! Szólni nem szóltam hozzá, mert meg voltam győződve arról, hogy Christian elé fog cibálni… de nem így lett. A raktár ajtónak a kilincsét lenyomta, majd a nyitott ajtón betuszkolt engem. Maga után kulcsra zárta az ajtót, és a zsebébe tette.
- Most szépen el fogod nekem mondani, hogy mi bajod is van velem! – esett nekem egyszerre. Én azonban a falnak dőltem, nem vettem róla továbbra sem tudomást. Nem érdekelt, hogy mit mond. – Hallod??? Hozzád beszélek, te lány!! – ragadta meg ismét a karom, most lett elegem, mert már nagyon fájt.
- Van nevem is. – vetettem oda flegmán – De mit tudsz te rólam… SEMMIT!
- Ohhh… végre veszi a fáradságot a Hölgy, hogy rám néz és hozzám szól. Mond csak, mivel érdemeltem ki ezt a megkülönböztetett bánásmódot? – flegmázott velem, de eldöntöttem, hogy nem szólok hozzá többet! Még a fejemet is elfordítottam, hogy ne kelljen még csak rá néznem sem. Örökké nem maradunk itt, valaki csak kiszabadít innen… - Hallod??? Még mindig hozzád beszélek ám! Nem hiszem el, hogy nem figyelsz rám! – akadt ki teljesen, én meg nagyon is élveztem a helyzetet – Oké… te akartad… majd így figyelsz rám… - nem különösebben izgatott az akciózása körülöttem, de olyan hirtelen történt mindez, hogy szinte reagálni sem tudtam rá.
Másodperc töredéke alatt ment végbe, hogy két kezével megfogta az arcomat, és a száját az enyémre nyomta. A szemeim kipattantak, és a kezeimmel azonnal a mellkasához tettem és ellöktem magamtól.
- Te teljesen megőrültél???? Mit képzelsz te magadról??? – estem neki egyszerre.
- Ha ez kell, hogy rám figyelj és hozzám szólj, akkor mindig meg fogom tenni. – vigyorgott. Biztos voltam benne, hogy nincs ki mind a négy kereke, az előbb ordít most meg vigyorog. Tuti, hogy huzatot kapott a drága kis kocsijában.
- Kicsit sokat képzelsz magadról! – vetettem oda flegmán.
- Igen??? Kettőnk közül szerintem te jársz-kelsz itt, mintha TE lennél itt a Hercegkisasszony! – ment fel benne is a pumpa.
- Még hogy én!? Mikor egy éve idejöttem levegőnek néztél! Nem is szóltál hozzám, de még köszönni sem, mond csak, mit vársz???
- De változott a helyzet! – védte meg saját magát. – Próbáltam feléd nyitni, de rám se hederítettél!
- Miért azt hiszed, hogy olyan könnyű elfeledni, hogy semmibe vettél??? – vágtam vissza, de eldöntöttem, hogy többet tényleg nem szólok hozzá.
- Én nem vettelek semmibe!!! Na jó az elején lehet, hogy egy kicsit undok voltam… de én utána ezt megbántam… - még a fejemet is elfordítottam, és a kezeimet összekulcsoltam a mellkasom előtt, nem akartam tudomást venni róla. – Hallod??? Még mindig neked beszélek!!! – szinte toporgott annyira dühös volt, és én ezt kimondottan élveztem. – Na jó Zoé… - itt volt az a pillanat amikor döbbenten néztem rá, tudja a nevem! – te akartad… - ismét megcsókolt…
2011. szeptember 4., vasárnap
Lóerők szerelmesei
14. rész
Reggel, vagyis azt hiszem, hogy az volt, lassan, komótosan nyitottam ki a szemeimet. Egy kezet éreztem a derekam köré fonódni. Óvatosan nyújtóztam egyet, s ez a kéz szorosan magához húzott. A sötétítőfüggönyök résein keresztül a napfény kúszott be a szobába, s a digitális óra 9:45-öt mutatott. Tudtam, hogy ráérünk felkelni, hisz a héten léptünk bele a három hetes szünetbe. Nem is nagyon akartam felkelni, hisz olyan kényelmes volt így az ölelésében lenni, érezni testének melegét, és a kezét a derekamon.
A szüleim nagyot néztek, amikor a Magyar Nagydíj hétvégéjén bemutattam nekik, de kedvesen fogadták, beszélgettek vele kérdezgették. Szombat este a szülei is megérkeztek, és akkor tartottunk egy „nagy családi” vacsorát, persze titokban. Az anyukájától tartottam, de mikor kiderült, hogy anyuval egy suliba jártak, valahogy nekem úgy tűnt mintha ezer éve ismernék egymást, úgy beszélgettek, nevetgéltek. A bemutatkozásokon így átestünk, megnyugodva bújtam az ölelésébe este…
A nagydíj számomra katasztrofálisra sikeredett, főleg a bokszlátogatásom utánira gondolok. A fiúk valamit nem jól csinálhattak, mert ahogy a kocsi találkozott a talajjal éreztem, hogy nincs minden rendbe. Simon kiabált már a fülembe, hogy azonnal szálljak ki, mert ég a kocsi. Kigördültem a bokszból, és oldalra néztem… lángolt az autó. Pánik fogott el, hogy benn éghetek. Kitéptem szinte a biztonsági öveket a helyükről, és kiugrottam az autóból. Nem érdekelt abban a pillanatban az sem, hogy a jobb bokámba fájdalom nyilallt, ahogy talajt értem. Sokkot kaptam. A bukóm alatt potyogtak a könnyeim, és meg kellett kapaszkodnom a kerítésbe, hogy ne essek össze.
Visszavittek a csapatomhoz, és egy orvos megnézett, majd közölte, hogy egy kis ijedségen kívül más bajom nincs. Kösz doki, aranyos vagy, nem te égtél benn majdnem egy autóban. Lezuhanyoztam, átöltöztem és a bokszba mentem, s onnan néztem végig a futam hátra lévő részét. Mia közölte velem, hogy Sebastian rádióbeszélgetését mutatták, amiben az én hogylétemről kérdezett, mire a mérnöke közölte vele, hogy kutya bajom, és inkább a versenyre összpontosítson. A szívem hatalmast dobbant a mellkasomban, s a sírás fojtogatott. Nem értettem mi is van velem, hisz nem vagyok egy sírós fajta… valószínűleg megviseltek a dolgok.
A rákövetkező két éjjel borzalmas volt. Állandóan azt álmodtam, hogy nem tudtam kiszállni az autóból, és bennégtem. Sírtam, kiabáltam úgy ébresztett fel Sebastian, aki nagyon aggódott értem. Úgy volt, hogy mind a ketten töltünk egy kis időt külön otthon, de a történtekre tekintettel elutaztunk kettesben. Mindenki így látta jónak, én pedig nem ellenkeztem.
Így kerültünk Balira. A sajtó úgy tudja, Sebastian Mallorcán nyaral, én meg nem adtam tudtukra, hogy milyen terveim vannak a szünetben. Vigyorogva közölte velem a reptéren, hogy minden fotósnak megtiltotta, hogy fényképezzék a barátnőjét. Minden újság ezt úgy közölte le, hogy Hannáról van szó, pedig ő rám gondolt.
Három napja vagyunk Balin, s nekem ez eddigi életem egyik legszebb nyaralása. Nem voltak terveink, s pont ez a spontaneitás tette tökéletessé a napjainkat. Napoztunk, fürödtünk, tollasoztunk, sétálgattunk… minden nap, amit vele tölthettem egy kincs volt számomra. Voltak az életembe férfiak, de valahogy ez más, mint az előzőek. Lélekben is egyek vagyunk, hisz megérti a munkámat, nem morgolódik azért, mert keveset lát. Az együtt töltött idő fontos neki. Nem feszélyezi a titkolózás, ami körbevesz minket. A társam a bohóckodásban is, nem tart érte gyerekesnek, hanem ő is benne van minden ilyesmibe.
10:00 pillantok az órára, s tudtam lassan fel kéne kelni, és Sebastiant is ki kéne ásni az ágyból. Tommi és Mia meg is fognak ölni minket, mert meghagyták, hogy nem hagyhatjuk, hogy mind a ketten ellustuljunk. Nekünk ezt három nap alatt sikerült elérnünk.
- Sebastian… fordultam meg az ölelésében – Ébresztő… - suttogtam a fülébe, ő azonban a takarót megfogta és a fejünkre húzta.
- Neeeem… Drága… aludjunk még… - ölelt át a takaró alatt, s bújt közel hozzám.
- 10 óra van… én éhes vagyok… - mormoltam a mellkasába.
- Pihenjünk még… nyaralunk… - kezdte csókolgatni a nyakam.
- Éhes vagyok… - sóhajtottam egyet a csókjai nyomán.
- Adj egy órát… - suttogta a fülembe, de a kényeztetést nem hagyta abba.
- Egyet? Mire? – nyögtem fel, mikor a hasamon végigsimított.
- Hogy veled legyek még az ágyban…
Szenvedélyesen csókolt meg, s a keze felfedezőútra indult. A vágy lávaként omlott szét testemben, s nem akartam megállítani, szükségem volt rá. Bátortalanul érintettem meg, ő azonban fölém gördült, s folytatta tovább a kényeztetésemet. A keze váratlanul az alvós trikóm alá kúszott be, és az ajkamat egy sóhaj hagyta el. Kezeimmel a hátát simogattam, s az egyikkel a gerincén húztam végig, mire felnyögött.
- Carla… - nyögte a fülembe.
- Akarlak… - néztem mélyen a szemébe, nem láttam mást benne, csak szín tiszta vágyat. Nagy szemekkel nézett rám, de nem hagytam neki időt a tétlenkedésre, megcsókoltam. Végighúztam a kezemet a hátán, s löktem egyet magunkon, hogy én legyek felül. A nyakát kezdtem el csókolgatni, sóhajokat csalva ezzel ki belőle. A keze a trikóm szegélyét kutatta, majd egyre feljebb tolta rajtam.
Nem ellenkeztem, sőt segítettem neki levenni. Elködösült tekintettel nézett rám, majd fölém gördült. A nyakamat kényeztette, majd az egyik mellemet vette a kezébe. Sóhajok, majd nyögések lettek csókjai és simogatásai után. A hasamat csókolgatta, miközben a bugyimat húzta le rólam. Az ujjaival a legérzékenyebb pontomat kereste meg, s körkörös mozdulatokkal kényeztetett odalenn.
Nyelvével a mellbimbómat cirógatta és a gyönyör elöntötte az egész testemet. A lábaimat megemeltem, hogy lehúzzam róla a bokszerét, de így az ujjait még mélyebben éreztem magamban. Leküzdöttem róla a ruhadarabját, s a nyakát kezdtem el csókolgatni, s újra fordítottam magunkon.
A csípőjére ültem megcsókoltam, majd a nyakát kényeztettem, s lejjebb mentem a mellkasához. A combomat simogatta, cirógatta. Már ez is őrjítő volt, ahogy ezt csinálta.
- Carla… Drága… - suttogta, és a fejemet lehúzta magához, majd megcsókolt.
Az ajkaink elváltak, megemelkedtem rajta, s magamba fogadtam őt. Lassan kezdtem mozogni, élveztem, ahogy kiölt odalenn. Sóhajok, és nyögések követték egymást, s ő nem bírta tovább fordított magunkon, hogy így már ő tudta diktálni a tempót. Sokkal gyorsabban mozgott, s így a gyönyörre sem kellett ismét sokat várnom. Felkiáltottam, amikor birtokba vette a testemet. Sebastian kezei is szorosabban öleltek körbe, s éreztem, hogy az izmai is megfeszülnek, majd egy hangos nyögéssel adta tudtára, hogy átlépte a gyönyört, amit nekem kétszer is sikerült…
Legördült rólam, s magához húzott. A mellkasa még mindig gyorsan emelkedett, de mély levegőket vett, hogy csillapítsa. Szorosan hozzá bújtam, még az sem zavart, hogy összeragadtunk.
- Carla… ez… fantasztikus volt… - puszilta meg a homlokomat, és cirógatta a hátamat.
- Azt hiszem igazad volt… megérte várni azt az egy órát… - mosolyogtam rá, majd közelebb bújtam hozzá, és megcsókoltam…
Reggel, vagyis azt hiszem, hogy az volt, lassan, komótosan nyitottam ki a szemeimet. Egy kezet éreztem a derekam köré fonódni. Óvatosan nyújtóztam egyet, s ez a kéz szorosan magához húzott. A sötétítőfüggönyök résein keresztül a napfény kúszott be a szobába, s a digitális óra 9:45-öt mutatott. Tudtam, hogy ráérünk felkelni, hisz a héten léptünk bele a három hetes szünetbe. Nem is nagyon akartam felkelni, hisz olyan kényelmes volt így az ölelésében lenni, érezni testének melegét, és a kezét a derekamon.
A szüleim nagyot néztek, amikor a Magyar Nagydíj hétvégéjén bemutattam nekik, de kedvesen fogadták, beszélgettek vele kérdezgették. Szombat este a szülei is megérkeztek, és akkor tartottunk egy „nagy családi” vacsorát, persze titokban. Az anyukájától tartottam, de mikor kiderült, hogy anyuval egy suliba jártak, valahogy nekem úgy tűnt mintha ezer éve ismernék egymást, úgy beszélgettek, nevetgéltek. A bemutatkozásokon így átestünk, megnyugodva bújtam az ölelésébe este…
A nagydíj számomra katasztrofálisra sikeredett, főleg a bokszlátogatásom utánira gondolok. A fiúk valamit nem jól csinálhattak, mert ahogy a kocsi találkozott a talajjal éreztem, hogy nincs minden rendbe. Simon kiabált már a fülembe, hogy azonnal szálljak ki, mert ég a kocsi. Kigördültem a bokszból, és oldalra néztem… lángolt az autó. Pánik fogott el, hogy benn éghetek. Kitéptem szinte a biztonsági öveket a helyükről, és kiugrottam az autóból. Nem érdekelt abban a pillanatban az sem, hogy a jobb bokámba fájdalom nyilallt, ahogy talajt értem. Sokkot kaptam. A bukóm alatt potyogtak a könnyeim, és meg kellett kapaszkodnom a kerítésbe, hogy ne essek össze.
Visszavittek a csapatomhoz, és egy orvos megnézett, majd közölte, hogy egy kis ijedségen kívül más bajom nincs. Kösz doki, aranyos vagy, nem te égtél benn majdnem egy autóban. Lezuhanyoztam, átöltöztem és a bokszba mentem, s onnan néztem végig a futam hátra lévő részét. Mia közölte velem, hogy Sebastian rádióbeszélgetését mutatták, amiben az én hogylétemről kérdezett, mire a mérnöke közölte vele, hogy kutya bajom, és inkább a versenyre összpontosítson. A szívem hatalmast dobbant a mellkasomban, s a sírás fojtogatott. Nem értettem mi is van velem, hisz nem vagyok egy sírós fajta… valószínűleg megviseltek a dolgok.
A rákövetkező két éjjel borzalmas volt. Állandóan azt álmodtam, hogy nem tudtam kiszállni az autóból, és bennégtem. Sírtam, kiabáltam úgy ébresztett fel Sebastian, aki nagyon aggódott értem. Úgy volt, hogy mind a ketten töltünk egy kis időt külön otthon, de a történtekre tekintettel elutaztunk kettesben. Mindenki így látta jónak, én pedig nem ellenkeztem.
Így kerültünk Balira. A sajtó úgy tudja, Sebastian Mallorcán nyaral, én meg nem adtam tudtukra, hogy milyen terveim vannak a szünetben. Vigyorogva közölte velem a reptéren, hogy minden fotósnak megtiltotta, hogy fényképezzék a barátnőjét. Minden újság ezt úgy közölte le, hogy Hannáról van szó, pedig ő rám gondolt.
Három napja vagyunk Balin, s nekem ez eddigi életem egyik legszebb nyaralása. Nem voltak terveink, s pont ez a spontaneitás tette tökéletessé a napjainkat. Napoztunk, fürödtünk, tollasoztunk, sétálgattunk… minden nap, amit vele tölthettem egy kincs volt számomra. Voltak az életembe férfiak, de valahogy ez más, mint az előzőek. Lélekben is egyek vagyunk, hisz megérti a munkámat, nem morgolódik azért, mert keveset lát. Az együtt töltött idő fontos neki. Nem feszélyezi a titkolózás, ami körbevesz minket. A társam a bohóckodásban is, nem tart érte gyerekesnek, hanem ő is benne van minden ilyesmibe.
10:00 pillantok az órára, s tudtam lassan fel kéne kelni, és Sebastiant is ki kéne ásni az ágyból. Tommi és Mia meg is fognak ölni minket, mert meghagyták, hogy nem hagyhatjuk, hogy mind a ketten ellustuljunk. Nekünk ezt három nap alatt sikerült elérnünk.
- Sebastian… fordultam meg az ölelésében – Ébresztő… - suttogtam a fülébe, ő azonban a takarót megfogta és a fejünkre húzta.
- Neeeem… Drága… aludjunk még… - ölelt át a takaró alatt, s bújt közel hozzám.
- 10 óra van… én éhes vagyok… - mormoltam a mellkasába.
- Pihenjünk még… nyaralunk… - kezdte csókolgatni a nyakam.
- Éhes vagyok… - sóhajtottam egyet a csókjai nyomán.
- Adj egy órát… - suttogta a fülembe, de a kényeztetést nem hagyta abba.
- Egyet? Mire? – nyögtem fel, mikor a hasamon végigsimított.
- Hogy veled legyek még az ágyban…
Szenvedélyesen csókolt meg, s a keze felfedezőútra indult. A vágy lávaként omlott szét testemben, s nem akartam megállítani, szükségem volt rá. Bátortalanul érintettem meg, ő azonban fölém gördült, s folytatta tovább a kényeztetésemet. A keze váratlanul az alvós trikóm alá kúszott be, és az ajkamat egy sóhaj hagyta el. Kezeimmel a hátát simogattam, s az egyikkel a gerincén húztam végig, mire felnyögött.
- Carla… - nyögte a fülembe.
- Akarlak… - néztem mélyen a szemébe, nem láttam mást benne, csak szín tiszta vágyat. Nagy szemekkel nézett rám, de nem hagytam neki időt a tétlenkedésre, megcsókoltam. Végighúztam a kezemet a hátán, s löktem egyet magunkon, hogy én legyek felül. A nyakát kezdtem el csókolgatni, sóhajokat csalva ezzel ki belőle. A keze a trikóm szegélyét kutatta, majd egyre feljebb tolta rajtam.
Nem ellenkeztem, sőt segítettem neki levenni. Elködösült tekintettel nézett rám, majd fölém gördült. A nyakamat kényeztette, majd az egyik mellemet vette a kezébe. Sóhajok, majd nyögések lettek csókjai és simogatásai után. A hasamat csókolgatta, miközben a bugyimat húzta le rólam. Az ujjaival a legérzékenyebb pontomat kereste meg, s körkörös mozdulatokkal kényeztetett odalenn.
Nyelvével a mellbimbómat cirógatta és a gyönyör elöntötte az egész testemet. A lábaimat megemeltem, hogy lehúzzam róla a bokszerét, de így az ujjait még mélyebben éreztem magamban. Leküzdöttem róla a ruhadarabját, s a nyakát kezdtem el csókolgatni, s újra fordítottam magunkon.
A csípőjére ültem megcsókoltam, majd a nyakát kényeztettem, s lejjebb mentem a mellkasához. A combomat simogatta, cirógatta. Már ez is őrjítő volt, ahogy ezt csinálta.
- Carla… Drága… - suttogta, és a fejemet lehúzta magához, majd megcsókolt.
Az ajkaink elváltak, megemelkedtem rajta, s magamba fogadtam őt. Lassan kezdtem mozogni, élveztem, ahogy kiölt odalenn. Sóhajok, és nyögések követték egymást, s ő nem bírta tovább fordított magunkon, hogy így már ő tudta diktálni a tempót. Sokkal gyorsabban mozgott, s így a gyönyörre sem kellett ismét sokat várnom. Felkiáltottam, amikor birtokba vette a testemet. Sebastian kezei is szorosabban öleltek körbe, s éreztem, hogy az izmai is megfeszülnek, majd egy hangos nyögéssel adta tudtára, hogy átlépte a gyönyört, amit nekem kétszer is sikerült…
Legördült rólam, s magához húzott. A mellkasa még mindig gyorsan emelkedett, de mély levegőket vett, hogy csillapítsa. Szorosan hozzá bújtam, még az sem zavart, hogy összeragadtunk.
- Carla… ez… fantasztikus volt… - puszilta meg a homlokomat, és cirógatta a hátamat.
- Azt hiszem igazad volt… megérte várni azt az egy órát… - mosolyogtam rá, majd közelebb bújtam hozzá, és megcsókoltam…
2011. szeptember 1., csütörtök
Titkok erdeje
3. rész
Hihetetlen érzés volt újra ott lenni. Milton Keynes mindig valami megfogalmazhatatlan érzést vált ki belőlem. Amikor a különgépel landoltunk, már éreztem a gyomromban valami bizsergést, de nem félelem volt, hanem izgalom. Izgalom, hogy újra ott lehetek, ahol minden valamikor elkezdődött. A szívem egy kissé összeszorult arra a gondolatra, hogy milyen szép karrierem lehetett volna… de ránéztem a mellettem békésen szuszogó Benre, és ez a rossz érzés azonnal távozott belőlem.
Adrian megnyugtatott, hogy nincs itt, sőt még a közelünkben sem lesz egy jó ideig. Azért tartottam a többiektől is, akikkel itt összefuthatok, hogy ők is olyan hamar észreveszik a hasonlóságot, mint a volt főnököm. Ebbe még bele sem gondoltam igazán! Egy dolog hajtott, hogy végre ismét hasznos lehetek… és visszaülhetek a tervezőasztalomhoz, ahova annyi szép emlék fűz.
Azonban ott a másik dolog… a volt munkatársaim! És a főnököm! Mi lesz, ha Ő is észreveszi… félelem és rettegés kapott el! Nem fognak rávenni, hogy mondjam el neki… nem akarom… nem és nem!!!
- Állj meg!!! – kiabáltam rá Adrianra, aki azonnal a fékre taposott, már a gyár felé tartottunk. Ben nagy szemekkel nézett rám.
- Mi a baj? – ijedt meg azonnal.
- Forduljunk vissza! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.
- Mi? – nézett rám értetlenül.
- Forduljunk vissza! Nem akarom, hogy mások is lássák Bent. Eddig ebbe bele sem gondoltam, nem akarom, hogy a fülébe jusson a dolog. Önző voltam, és nem gondoltam a fiamra.
- Ugyan, ne beszélj butaságot! Mindenki nyaral éppen, szinte alig vannak benn. Az „utazókból” mindenki kivétel nélkül szabadságon van. – nyugtatott meg azonnal.
- Kivéve egy… - mosolyogtam rá.
- Ja… hát… - vakarta meg a fejét – Nem hagy nyugodni a lassulási problémánk. – pirult el.
- Akkor mire várunk még? – néztem rá vigyorogva. – Jöjjünk rá, mi okozza a problémát a Világbajnok csapatnál…
Két hét… ennyi idő állt rendelkezésünk, hogy rájöjjünk a hibákra, de mindezt csak elméletben lehetett. Így volt ez a munka a legnehezebb. Nem tudtad szimulátorban kipróbálni, nem tudtál tesztelni, még legyártani sem az alkatrészt. Az első-két nap volt számomra a legnehezebb. Visszazökkenni a kerékvágásba. Nem úgy ment a dolog, mintha el se mentem volna, hiszen ez a kocsi nem ugyanaz volt, mint a 2009-es.
Két napja dolgoztunk már szinte egyhuzamban. Az alvást és az evést nem részesítettem előnyben, Benre azonban figyeltem. Most is a szőnyegen ül, és játszik, az egyik kedvenc plüssfigurával a Villám Mcqueen-el. Fáradt voltam, de nagyon élveztem a munkát, mégis megálltam, és mosolyogva néztem kisfiamat, és elbizonytalanodtam…
Adriannak lehet, mégis igaza van, lehet, mégis el kellene mondanom neki. Önző vagyok, mert kisajátítom Bent magamnak. Lerogytam a legközelebbi székre, teljesen ledöbbentem önmagamon. Végig abban a hitben éltem, hogy mindezt Benért teszem… de rájöttem csak azért, hogy nekem ne fájjon. Ne kelljen mással boldognak látnom…
- Lili? Jól vagy? – lépett mellém Adrian.
- Önző vagyok… és igazad volt… - a torkom összeszorult, és a sírás kerülgetett.
- Most éppen miben is? – mosolygott rám.
- El kellett volna mondanom neki. A saját sebeimet nyalogattam, miközben megfosztottam az Apjától. Önző, és rossz Anya vagyok. – sírtam el magam.
- Nem vagy az… csodálatos Anya vagy. – ült le mellém, és ő is nézte Bent, miközben játszott – Tudtam, hogy meg fog jönni az eszed, és hidd el nincs minden veszve! Állj elé, és mond el neki az igazat! – bátorított.
- Utálni fog, amiért nem tettem meg előbb…
- Biztos haragudni fog az elején, és őszintén megmondom, minden oka meg lesz rá. De mondd el neki, hogy miért tetted, és hidd el meg fogja érteni. Segíteni fogok neked Lilien, és tudom, hogy a többiek is. Christian, Helmut is melletted lesznek, és fűzni fogják Őt, hogy értsen meg, de ahhoz az kell, hogy légy vele őszinte. Teljesen őszinte… - győzködött türelmesen.
- Adrian én nem tudom… gondolkodnom kell… – néztem rá.
- Tudom… nem is fogom erőltetni. – mosolygott rám – Na gyere, át kéne nézni még egy csomó iratot, maguktól nem készülnek el! Munkára fel!
- Oké, munkára fel…
Hihetetlen érzés volt újra ott lenni. Milton Keynes mindig valami megfogalmazhatatlan érzést vált ki belőlem. Amikor a különgépel landoltunk, már éreztem a gyomromban valami bizsergést, de nem félelem volt, hanem izgalom. Izgalom, hogy újra ott lehetek, ahol minden valamikor elkezdődött. A szívem egy kissé összeszorult arra a gondolatra, hogy milyen szép karrierem lehetett volna… de ránéztem a mellettem békésen szuszogó Benre, és ez a rossz érzés azonnal távozott belőlem.
Adrian megnyugtatott, hogy nincs itt, sőt még a közelünkben sem lesz egy jó ideig. Azért tartottam a többiektől is, akikkel itt összefuthatok, hogy ők is olyan hamar észreveszik a hasonlóságot, mint a volt főnököm. Ebbe még bele sem gondoltam igazán! Egy dolog hajtott, hogy végre ismét hasznos lehetek… és visszaülhetek a tervezőasztalomhoz, ahova annyi szép emlék fűz.
Azonban ott a másik dolog… a volt munkatársaim! És a főnököm! Mi lesz, ha Ő is észreveszi… félelem és rettegés kapott el! Nem fognak rávenni, hogy mondjam el neki… nem akarom… nem és nem!!!
- Állj meg!!! – kiabáltam rá Adrianra, aki azonnal a fékre taposott, már a gyár felé tartottunk. Ben nagy szemekkel nézett rám.
- Mi a baj? – ijedt meg azonnal.
- Forduljunk vissza! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.
- Mi? – nézett rám értetlenül.
- Forduljunk vissza! Nem akarom, hogy mások is lássák Bent. Eddig ebbe bele sem gondoltam, nem akarom, hogy a fülébe jusson a dolog. Önző voltam, és nem gondoltam a fiamra.
- Ugyan, ne beszélj butaságot! Mindenki nyaral éppen, szinte alig vannak benn. Az „utazókból” mindenki kivétel nélkül szabadságon van. – nyugtatott meg azonnal.
- Kivéve egy… - mosolyogtam rá.
- Ja… hát… - vakarta meg a fejét – Nem hagy nyugodni a lassulási problémánk. – pirult el.
- Akkor mire várunk még? – néztem rá vigyorogva. – Jöjjünk rá, mi okozza a problémát a Világbajnok csapatnál…
Két hét… ennyi idő állt rendelkezésünk, hogy rájöjjünk a hibákra, de mindezt csak elméletben lehetett. Így volt ez a munka a legnehezebb. Nem tudtad szimulátorban kipróbálni, nem tudtál tesztelni, még legyártani sem az alkatrészt. Az első-két nap volt számomra a legnehezebb. Visszazökkenni a kerékvágásba. Nem úgy ment a dolog, mintha el se mentem volna, hiszen ez a kocsi nem ugyanaz volt, mint a 2009-es.
Két napja dolgoztunk már szinte egyhuzamban. Az alvást és az evést nem részesítettem előnyben, Benre azonban figyeltem. Most is a szőnyegen ül, és játszik, az egyik kedvenc plüssfigurával a Villám Mcqueen-el. Fáradt voltam, de nagyon élveztem a munkát, mégis megálltam, és mosolyogva néztem kisfiamat, és elbizonytalanodtam…
Adriannak lehet, mégis igaza van, lehet, mégis el kellene mondanom neki. Önző vagyok, mert kisajátítom Bent magamnak. Lerogytam a legközelebbi székre, teljesen ledöbbentem önmagamon. Végig abban a hitben éltem, hogy mindezt Benért teszem… de rájöttem csak azért, hogy nekem ne fájjon. Ne kelljen mással boldognak látnom…
- Lili? Jól vagy? – lépett mellém Adrian.
- Önző vagyok… és igazad volt… - a torkom összeszorult, és a sírás kerülgetett.
- Most éppen miben is? – mosolygott rám.
- El kellett volna mondanom neki. A saját sebeimet nyalogattam, miközben megfosztottam az Apjától. Önző, és rossz Anya vagyok. – sírtam el magam.
- Nem vagy az… csodálatos Anya vagy. – ült le mellém, és ő is nézte Bent, miközben játszott – Tudtam, hogy meg fog jönni az eszed, és hidd el nincs minden veszve! Állj elé, és mond el neki az igazat! – bátorított.
- Utálni fog, amiért nem tettem meg előbb…
- Biztos haragudni fog az elején, és őszintén megmondom, minden oka meg lesz rá. De mondd el neki, hogy miért tetted, és hidd el meg fogja érteni. Segíteni fogok neked Lilien, és tudom, hogy a többiek is. Christian, Helmut is melletted lesznek, és fűzni fogják Őt, hogy értsen meg, de ahhoz az kell, hogy légy vele őszinte. Teljesen őszinte… - győzködött türelmesen.
- Adrian én nem tudom… gondolkodnom kell… – néztem rá.
- Tudom… nem is fogom erőltetni. – mosolygott rám – Na gyere, át kéne nézni még egy csomó iratot, maguktól nem készülnek el! Munkára fel!
- Oké, munkára fel…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)