Lóerők szerelmesei

18. rész

Az ágyon ültem és nem értettem ezt az egészet. Tudtam, hogy a történtek mögött Petrov áll, hisz csak Ő látott minket a buliban, és kinn a teraszon. Akkor azt mondta, hogy ezt nagyon meg fogom bánni. Nem vettem komolyan, és ez lett a vége. Seb nem jött utánam, de ha jól hallottam, azóta is telefonált. Tönkretettem körülötte mindent. A sajtó megint rá fog szállni és nem hagyják majd békén… és mindezt miattam. Nem akartam neki rosszat… én nem számítok.
- Carla… - jött be Sebastian a szobába és ült le mellém.
- Tudom… kérlek, ne mond ki… - fojtogatott a sírás.
- Mit? – nézett rám értetlenül.
- Hogy vége… - hajtottam le a fejem – tudom, hogy ezt akarod mondani, és megértelek. Zűrös vagyok… és nem akarsz egy koloncot a nyakadba venni…
- Carla… kérlek, nézz rám. – kérte gyengéden.
- Sebastian… - kezdtem.
- Szeretlek… - mosolygott rám félszegen.
- Hogy mondtad? – suttogtam.
- Szeretlek Kicsim, és nem akarom, hogy ez a cikk, és ez az egész közénk álljon. – cirógatott meg gyengéden. Alig hittem el, hogy kimondta… a nyakába ugrottam, és a lendület következtében elterültünk az ágyon. Mind a ketten nevettünk, s elhúzódtam tőle, pedig szorosan ölelt.
- Szeretlek téged Sebastian Vettel…

Kedden már a gyárban voltam és aláírtam a szerződésbontást. Remek kis szalagcímek jelentek meg erről is. Ilyen volt a „Vettel miatt kidobták!” vagy a „Szerelem az ellenséggel!”. Nagyon találékonyak, és fantáziadúsak voltak az újságírók. Nem tagadtam, de nem is cáfoltam a történteket.
Sebastian mindenben mellettem volt, és a csapata is. Christian Horner még aznap, amikor kirobbant a balhé meglátogatott minket a szállodában, és közölte, hogy jó lett volna, ha ezt nem az újságokból tudja meg. Megerősített minket abban, hogy az egész csapat mellettünk áll, és ne legyek elkeseredve. Tim, a menedzserem hétfőn délután felhívott, hogy visszahívnak a túraautóba, ahonnan távoztam a Forma-1 miatt. Kedvesemmel mindent megbeszélve döntöttünk úgy, hogy fogadjam el az ajánlatot, ő támogatni fog, és mindent meg is fogunk oldani együtt. Az Ő támogatása mindennél többet jelentett nekem.

Nagyon gyorsan eljött a következő futam-hétvége. Szerdán láttam Páromon, hogy mondani akar nekem valamit. Olyan volt, mint aki egész nap keresi a lehetőséget, hogy beszéljen velem, mégsem volt hozzá bátorsága. Ebéd után én untam meg a dolgot, és ültettem le a kanapéra. Vele szemben az asztalon foglaltam helyet.
- Mond el… - kezdtem bele.
- De mit? – nézett rám értetlenül.
- Amit egész nap elszeretnél. – néztem rá gyengéden és fogtam meg a kezét.
- Szóval én… - kezdte zavartan – én… arra gondoltam, de tudtom, hogy te nem szeretnéd, szóval nem is erőltetem a dolgot, mert nem akarom, hogy neked ez rossz legyen.
- Seb én ebből egy szót sem értek… - mosolyogtam rá.
- Tudom, de én nem akarok neked rosszat…
- Figyelj rám… - ültem át az ölébe – tisztában vagyok vele, hogy nem akarsz megbántani, de ha nem mondod ki, addig nem tudom, hogy mi az, ami nekem fájdalmat okoz… - simogattam az arcát.
- Szóval arra gondoltam, hogy… szóval szeretném… de ha te nem nyugodtan megmondhatod…
- Seb… mond ki. – bátorítottam.
- Szeretném, ha elkísérnél Monzába… - adta meg magát, és mondta el, ami a szívét nyomta.
- Örömmel, és tudom, hogy most azt hiszed, hogy felszakadnak majd a sebeim, de nem! Én oda úgy megyek Veled, mint a barátnőd, és már semmi közöm sincs a Renault-hoz. Már csak a Forma 1-en belül hozzád van közöm… senki máshoz. – adtam egy apró puszit a szájára.
- Eljönnél velem? Komolyan?
- Te nem hallottad, amit az előbb mondtam neked? – néztem rá türelmetlenül.
- De csak nem akarom, hogy fájjon neked…
- Az fájna, ha itthon hagytál volna… egyedül. – osztottam meg vele a félelmemet.
- De nem leszel egyedül… velem jössz. Apu is elkísér minket, nem baj?
- Dehogy, legalább nem leszek egyedül, míg te dolgozol. – nyugtattam meg azonnal.
- Szeretlek… - suttogta, majd lecsapott az ajkaimra, és a kanapéra döntött…