Lóerők szerelmesei

8. rész

Kimentem a teraszra, magukra hagyva ezzel őket. Nem akartam Sebastiannak magyarázkodni, nincs sok értelme. Leültem az egyik napozóágy végébe, s próbáltam kiüríteni az agyamat, nem akartam semmire, és senkire sem gondolni. Nem sokkal később nyílt az ajtó.
- Azt hiszed, hogy el fogja hagyni Elinát miattad? – vetette oda flegmán.
- Nem akarom őket elválasztani, ez az eszembe sem jutott. – csattant a hangom vészesen.
- Mégis te vagy nála, míg a barátnője Finnországban maradt. – folytatta.
- Nem fogok neked magyarázkodni. – ment bennem fel a pumpa. – Nincs közöttünk semmi, és nem érdekel, hogy mások mit hisznek. – néztem rá elszántan.
- Amikor velem voltál, akkor érdekelt, hogy kiderülhet, hogy velem vacsoráztál! – ment fel benne is a puma.
- Az más…
- Igen, és mégis miben más? – flegmázott.
- Abban, hogy ő még nem hazudott nekem… SOHA! – nyomtam meg az utolsó szót direkt.
- Én sem hazudtam neked…
- Igen? – flegmáztam most vele én. – Talán ÉN ígértem NEKED olyat, amit aztán nem teljesítettem, és néztelek levegőnek utána mindenki előtt???
- Nem is néztelek levegőnek! – csattant most az ő hangja vészesen.
- Nem? – váltott a hangom pár oktávval magasabbra.
- Nem értesz te semmit! – vetette oda majd távozott az ajtón, s hallottam, ahogy becsapja a bejárati ajtót is. Fáradtan roskadtam vissza a napozóágyra, s fújtam ki a benn tartott levegőt…
A sírás fojtogatott, nem értettem, hogy miért is csinálja mindezt. Miért érdeklem? Miért vár magyarázatot, hogy miért vagyok itt? Semmi köze hozzá…

A Silverstone-i futamon a hozzám képest előkelő kilencedik helyet szereztem meg. Boldognak kellene lennem, mégis inkább ürességet érzek. Seb egész hétvége alatt került, mint egy pestisest. Rám se nézett. Mondjuk a többi pilóta sem. Vitalij jött oda a parádé alatt beszélgetni. Próbált lelket önteni belém, hogy lesz ez jobb is, higgyem el. El fognak fogadni, csak mindenkinek új még ez a helyzet…

Hinni az életben

16. rész

Álmomban hallottam, hogy valaki sikít egyet. Éreztem, hogy valaki megráz, s abban a pillanatban kipattantak a szemeim.
- Lina ébredj! – szólt erélyesen.
- Kimi… - fölém volt hajolva, s engem rázogatott, ébresztgetett.
- Semmi baj… - ölelt magához – Itt vagyok… Rosszat álmodtál, kiabáltál, s megijedtem. –suttogta a fülembe, de el nem engedett.
- Álmomban futottam… olyan valóságos volt. Futottam, ahogy bírták a lábaim. Azt hittem elkap… - fúrta a fejemet a nyakához.
- Nem lesz esélye sem, hogy a közeledbe férkőzzön. – a hangja nagyon elszánt volt. - Pólót kéne cserélned, mert tiszta víz vagy. - simított végig a hátamon, mire beleborzongtam. – Ahogy elnézem az ágyat is át kellene húzni…
- Nem akarlak feltartani, megoldom. – távolodtam el tőle – Menj aludni, elrendezem. – bújtam ki az öleléséből.
- Szerinted egyedül hagylak? Tudom, hogy nem menne az alvás. Na gyere, adok egy pólót, és eltesszük magunkat holnapra. – húzott fel gyengéden az ágyról…

Másnap reggel kissé kótyagosan ébredtem. A fejem zakatolt, s minden végtagom nagyon fájt. Az első dolog, amit észrevettem, hogy az ágy üres mellettem. Kimi tehát már felkelt, s nekem is ezt kéne tennem. Nem feküdhetek örökké?!
Nagyon lassan öltöztem fel, de minden egyes foltom, ami a testemet borította, mintha kétszeres erővel feszített volna. Miután ezzel sikeresen meglettem, elindultam lefelé a lépcsőn. Kimit a konyhában találtam meg, amint épp a reggelin szorgoskodott. Kétszeres lelkiismeret furdalásom lett.
- Lassan eljutunk oda, hogy nem is lesz szükséged rám. – szomorodtam el erre a gondolatra.
- Szia! – fordult felém, s rám mosolygott. – Erről szó sincs. Te sokkal ügyesebb vagy nálam, csak gondoltam megleplek, hisz annyit fáradoztál már miattam.
- Én fáradozni??? Hisz velem egy koloncot vettél a nyakadba. – mutattam a lényegre.
- Kolonc? – nézett rám nagy szemekkel. – Ugyan, ne beszélj butaságokat Lina. Gyere, inkább ülj le, és reggelizzünk együtt…

Reggeli után a kanapéra rendelt Kimi. Tudtam, hogy el kellene mondanom neki a múltamat, de tisztában voltam, ő annyira jó ember, s mindezt nem kérdezné, míg késznek nem érzem magam, hogy kiöntsem a szívem. Azonban úgy éreztem, hogy ennek most jött el az ideje. Letelepedett mellém a kanapéra, s egy gőzölgő bögre teát nyújtott át. Óvatosan beleittam, s ahogy lenyeltem éreztem, ahogy belülről is átmelegít a forró ital. Jót tett nemcsak a testemnek, hanem a lelkemnek is. Pár percig még némaságban ültünk, majd belekezdtem.
- Nem volt könnyű gyermekkorom. Nem volt könnyű, úgy felnőni, hogy tudod azt, gyűlölnek a szüleid. Hogy teher vagy nekik, egy kolonc. – kezdtem bele.
- Nem kell elmondanod… - tette a kezét az enyémre, s én csak egy röpke mosolyt küldtem felé.
- Épp itt az ideje, hogy valakinek beszéljek róla.
- Ez fájdalmas lesz, és nem akarlak újra kiborultan látni. – ült közvetlenül mellém.
- Akarok róla beszélni.
- De… - tettem az ujjamat a szájára.
- Kérlek. – suttogtam alig hallhatóan.
- Rendben… - bólintott, de a kezemet nem engedte el.
- Amióta megszülettem tudtam, hogy a szüleim utálnak. Sosem tudtam rájönni az okára. Nem tettem semmit, azon kívül, hogy megszülettem. – Kimi végigsimított az arcomon bíztatásként. Mind a ketten tudtuk, hogy ez nem lesz könnyű beszélgetés. – Nem is volt olyan szörnyű a dolog, míg meg nem született az öcsém. Én akkor voltam 6 éves. Épp iskolába mentem. Nagyon büszke voltam ám rá. – mosolyodtam el az emléken - Mindig mosolygott, vigyorgott, amikor velem volt. Egy idő után már csak azt vettem észre, hogy ketten voltunk. Rám bízták, mindössze hat éves voltam, de őket ez egy kicsit sem érdekelte. Az idő múlásával meg minden rám maradt. Főzés, mosás, takarítás. Egy idő után ezt már elvárták. Úgy éltem ott, mint egy rabszolga. – az első könnycseppen ekkor buggyant ki, amit Kimi azonnal le is törölt. – A testvéremet még úgy-ahogy szerették, ha lehet ezzel a szóhasználattal élni, de engem gyűlöltek, s ennek lépten-nyomon hangot is adtak. Láttad a hátam, szóval el tudod képzelni, hogyan tették mindezt. – a száját egy vonallá préselte össze, a tekintete megkeményedett. – Az Apám, ő… - a sírás fojtogatott, alig tudtam visszatartani.
- Ne, kérlek, ne folytasd. – tette a kezét az arcomra.
- De egyszerűen muszáj. – néztem rá könnyek között.
- Nem… nem muszáj Lina. – húzott az ölébe.
- Én szeretném, hogy tudd. – néztem mélyen a szemébe. - Ő olyat tett velem… és pont a 18. születésnapomkor… - zokogtam, ő pedig szorosan megához ölelt.
- Tudom, hogy mit tett veled. – suttogta a fülembe. – S ezért nagyon csúnyán meg fog fizetni! – szorított az ölelésén körülöttem.
- Te tudod? – néztem rá csodálkozva, az arcomon könnyekkel.
- Igen. A doki… tudod megvizsgáltak… mindenhol. – felelte zavartan. – És a doki elmondta. – simított végig az arcomon.
- El kéne dobnod, mint egy rongyot, hisz mocskos vagyok. – zokogtam, mikor tudatosodott bennem, hogy rájött. El akartam távolodni tőle, de nem hagyta.
- Nem vagy az… Lina a leggyönyörűbb nő vagy, akivel eddig találkoztam… Lina, kérlek, nyugodj meg… Nem hagylak el…- de egyszerűen nem tudtam abbahagyni a zokogást. Most még az ő szavai sem nyugtattak meg, hisz emlékeimbe újra átéltem a borzalmakat, amiket akkor. Kimi szorosan ölelt magához, és megnyugtató szavakat sugdosott a fülembe. Nem tudtam, hogy ez ennyire nehéz lesz… de Ő itt van velem… és azt mondta, nem hagy el…

Lóerők szerelmesei

7. rész

Másnap a verseny utáni mérlegelésre mentem. Már mindenki a pódiumra figyelt, hisz a díjazottak már elindultak arra. Ott álltam hátul a monitorok előtt, és néztem őket. Sebastian nagyon boldognak látszott, ezt le se tudta tagadni. Timo Glock mellém lépett, megpaskolta a hátamat, és biztatóan rám mosolygott. Megpróbáltam mindezt viszonozni neki, de elég nehezen ment, neki ebben sokkal több gyakorlata van. Visszafordultam a monitorokhoz, és akkor láttam, hogy Sebastian ötös számot mutogat a kamerába, széles vigyor kíséretében.
- Ötször nyert idén? – kérdeztem Timot aki még mindig mellettem állt.
- Nem, hatszor nyert. Öt éve vannak együtt a barátnőjével, Hannával. Szerintem neki üzent. – úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna.
- Értem… akkor én megyek is. – el akartam tűnni, míg takarni tudtam mindenki előtt nem mutatni, hogy mennyire felkavart a dolog.
Timo nem szólt semmit, továbbra is a monitort bámulta. Sebastiant tegnap este hiába vártam, nem jött el, s most nem tudom, hogy mit gondoljak. Úgy érezem, hogy bolondot csináltam magamból. Lehet, hogy ő tényleg csak ismerkedni akart, s én mindezt nagyon is félreértelmeztem. Azt hittem, hogy Ő és Én… áhhh… még gondolkodni sem érdemes róla.
A Home felé rengeteg újságíró akart velem riportot készíteni, de csak mentem, s nem szóltam egy szót sem. Mia nem kérdezett, megpróbálta távol tartani, Carlaval együtt a riportereket. Sajnos a Ferrari előtt kellett elhaladni, s Alonso kinn állt körbevéve rengeteg fotóssal, és riporterrel. Ahogy meglátott egy fölényes és lenéző pillantást kaptam. Azt hiszem, hogy ez volt az utolsó csepp a poharamban. A Homeba érve azonnal a pihenőhelyem felé vettem az irányt, s nem foglalkoztam a kíváncsi pillantásokkal. A szobámba érve leráncigáltam az overállt és a tűzálló ruhát magamról, s beálltam a zuhany alá.
Éreztem, hogy a sírásom kezd eluralkodni rajtam, de tudtam, hogy a napnak még nincs vége, tartanom kell magam. Nagyokat nyeltem, s elzártam a meleg vizet, így már csak a jéghideg folyt végig az egész testemen. Nem vacogtam, nem éreztem semmit, csak ürességet… mintha kiürültem volna belülről. Nem fájt semmi, s nem tudtam örülni semminek. Pedig pontot szereztem. Életem első Forma 1-es versenyén, pontot szereztem, hisz a tizedik helyen értem célba. Tudtam, hogy most nagyon sokan büszkék rám… s én mégsem éreztem, semmit…

A szálloda felé megengedtem Miának, hogy ő vezessen. Egész úton kifelé bámultam az ablakon, nem akartam semmire, és senkire gondolni. Annyira jól sikerült, hogy észre sem vettem, hogy megérkeztünk. Egykedvűen kiszálltam a kocsiból, s egyenesen a bejárat felé mentem. A recepción magamhoz vettem a kis kártyát, ami a szobám ajtaját nyitja.
Az ajtóhoz érve, Mia mellém lépett, s megölelt. Annyira becsültem ezt benne. Nem kérdez, nem oktat ki, de mindig mellettem van, és tudom, hogy számíthatok rá, bármi is történjék. Remélem, tudja, hogy mindez kölcsönös. Intett egyet, s bement a saját szobájába. Végighúztam a kártyámat, s beléptem. Éreztem, hogy egyre közelebb van a kiborulásom.
Halkan becsuktam az ajtót magam mögött, s a szobában gyér fény fogadott. Meglepődtem, amikor felfedeztem egy alakot a teraszon. Észrevehetett, mert belépett a nappaliba. Ahogy megláttam vendégemet, ledobtam a vállamról a táskámat, és odafutottam hozzá. Ő kitárt karokkal fogadott. Nem kérdezett semmit… hagyta, hogy az egész hétvége alatt a lelkembe keletkezett fájdalmat kisírjam magamból.
Fejemet nyakához fúrtam, s szorosan öleltem magamhoz. Nem tudtam abbahagyni a sírást. Fájt minden… a hétvége, a pilóták lenéző pillantásai, nyilatkozatai. Éreztem, hogy a két erős karjával átölel, majd felemel. Az ágyhoz sétált velem, s lefektetett, majd odafeküdt mellém. Simogatott, ölelt… szorosan ölelt. Tudta, hogy most csak az nyugtat meg igazán, ha sírhatok. Az is lehet, hogy mindez csak egy kis időre lesz gyógyír a sebeimnek. Az utolsó szalmaszálam Ő volt… most jöttem rá, hogy mekkora szükségem is lett volna rá az egész hétvége folyamán.
Sírásom fokozatosan csillapodott. Megnyugtatott a közelsége, az egész lényéből áradó nyugalom. Fejemet a mellkasán nyugtattam, s hallgattam az egyenletes szívdobogását. Mikor észrevette, hogy megnyugodtam, letörölte az arcomról a könnyeimet. Felemeltem a fejem, s a szemébe néztem.
- Vigyél el innen… - szólaltam meg rekedten. Ő beleegyezően bólintott, nem kérdezett semmit.
Amíg én pakoltam ő a teraszon telefonált. Rájöttem, hogy mekkora hülye is vagyok. Egy olyan srác után kesergek, akinek van barátnője, aki szereti a barátnőjét! Mert az, hogy üzent neki, minden bizonnyal erre utal. Rá kell jönnöm, hogy én a Forma 1-ben csak karrierre számíthatok, másra nem. A boldogságot nem itt osztják. Mondjuk én nem is hittem abban, hogy itt találkozhatok olyan férfival, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok.
A gépen ülve érzékeltem, ahogy a fáradtság egyre jobban birtokba veszi a testem. Éreztem, ahogy felemel az ülésről, és lefektet egy puha ágyra. A kezemet automatikusan felé nyújtottam, mire óvatosan megfogta a kezem.
- Ugye te nem hagysz cserben? – néztem rá reményvesztetten, mire ő végigsimított az arcomon, s a homlokomra egy puszit adott. Nyakig betakart, majd elhagyta a szobát. Szavak nélkül értettem őt, s megnyugodtam. Így ért utol az álom.
Másnap reggel gyér fény kúszott be a sötétítőfüggönyök között. Lustán nyitottam ki a szemeimet, testileg úgy éreztem, hogy kipihentem magam. Tisztában voltam vele, hogy haza kellene utaznom, de most úgy érzem, hogy nekem a ’haza’ hol is van. Tudom, hogy el kellene mondanom neki, hogy mi történt a hétvége alatt. Ő biztosan megértene, és elmondaná, hogy milyen hülye is vagyok. Lehet, még ki is nevetne. Sebastiannak barátnője van, akit szeret. Ennyi… ezt nem kell tovább ragozni.
Még az ágyban fekve hallottam, hogy csengetnek, s valaki ajtót nyit. Úgy keltem fel az ágyból, mint egy lassított felvétel. Lezuhanyoztam, majd felöltöztem. Az órán láttam, hogy már délután van. Tegnap eléggé fáradt voltam, úgyhogy meg sem lepődtem. Amikor mindezekkel megvoltam, lesétáltam a lépcsőn. Azt hittem, hogy a vendég már elment… meglepődtem, amikor a nappaliba értem le.
- Te mit keresel itt??? – kérdezte tőlem nem más, mint maga Sebastian Vettel a nappali kellős közepén. Nem tudom, hogy melyikünk volt jobban meglepődve. Azt sem tudtam, hogy most mit is kellene erre mondanom…

Lóerők szerelmesei

6. rész

Reggel nagyon fáradtan ébredtem, s túl sok kedvem nem is volt a naphoz. Lenn a liftnél várt rám Mia, de szerintem, nem mert semmit kérdezni az estével kapcsolatban. A recepcióhoz mentem, hogy leadjam a kulcsot, mire egy levelet nyomtak a kezembe.
„Ne haragudj, ha tegnap megbántottalak. Nem akartam, és ha mégis sikerült, nem volt szándékos. Remélem, adsz lehetőséget, hogy beszélhessünk róla. Sebastian”
Most erre mit mondjak? Nekem az időmérőn kellene már járnom agyban, mégis Sebastianon és a tegnapi félresikerült vacsorán járnak a gondolataim...

A pályán a harmadik szabadedzés után a pihenőmbe léptem be, mikor ott találtam Őt. A másodperc töredéke alatt fordultam meg és csuktam be hangtalanul az ajtót, s fordultam ismét felé.
- Te normális vagy???? Mi lesz, ha itt találnak? Mi lesz így a licenceddel?- estem neki. – Mi lesz így a világbajnoki címeddel?
- Carla… én csak… tudom, hogy őrültség, de bocsánatot akartam kérni a tegnap este miatt. – magyarázkodott.
- Te tényleg őrült vagy! – nevettem zavartan.
- Lehet… - nevetett ő is zavartan – de te aggódsz értem. – mutatott a lényegre.
- Már hogyne, amikor ilyen őrültségeket teszel? – ültem le a kanapéra, s ő helyet foglalt mellettem.
- Tudom, hogy tegnap elszúrtam. – pillantott rám.
- Hogyan csinálod? – nevettem zavartan.
- Micsodát? – nézett rám meglepetten.
- Tudod hol szálltam meg, hagysz levelet reggelre… ezekre gondoltam. – néztem mélyen a szemébe.
- Carla… – próbálta meg elnyomni nevetését – egy szállodában lakunk, úgy.
- Hogy? – most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek.
- A te csapatod és az enyém általában egy szállodában vannak elszállásolva.
- Így már értem. De miért akarsz annyira megismerni? Biztos vagyok benne, hogy rengeteg lány van, aki mindenét odaadná azért, hogy veled lehessen.
- De én nem akarok bárkivel lenni, én… én csak meg akarlak téged ismerni… ennyi. Vagy túl sokat kérek tőled?
- Nem… egyáltalán nem.
- Akkor este meglátogathatlak? Viszek egy kis meglepetést. – mosolygott rám.
- Rendben van, várni foglak… – mosolyogtam vissza bíztatóan.

Az időmérőn a Q1-ben megkaptuk a zöld jelzést azonnal kiengedtek. Simonnal úgy beszéltük meg, hogy nem fogunk kockáztatni. Üres pályán megyek így, nem kerülök forgalomba. Jelenleg a cél a Q2-be kerülés. Kemény gumin indultam, a megbeszéltek alapján csak a Q2-be tesszük fel a lágyat, ha az időm nem lesz rossz. A Q2-ben fel kellett tenni a lágyat, hisz mindenki így cselekedett. Alig hittem el, amikor a fülemre mondták, hogy benn vagyok a legjobb tízben. Egyből a csapattársam után érdeklődtem, neki azonban az ideje nem volt elég. Kicsit csalódott voltam miatta, de mindez addig tartott, míg be nem értem a boxba, hogy megkezdjük a felkészülést az utolsó hajrára.
Megpróbáltam mindent és mindenkit kizárni a fejemből. Semmi mást nem akartam, minthogy teljesen üres legyek. Monitort sem kértem, nem akartam tudni mi folyik körülöttem. 4 kör talán ennyi lesz, több nem, mert a gumik nem tapadnak utána eléggé. Tisztában voltam azzal, hogy ez is, hogy bekerültem a Q3-ba is felülmúlt minden várakozást, de én bizonyítani akartam. Nagyon gyorsan eltelt az utolsó szakasz, szinte nem is érzékeltem az idő múlását, tettem, amit mérnököm a fülembe mondott. Amikor leintették az időmérőt tudatosodott bennem, hogy az időm csak a tízedik helyhez lett elegendő. Kicsit el voltam keseredve, ki se kellett volna mennem a pályáról, akkor is meglenne ez a rajtkocka. Egykedvűen parkoltam le az autót a többi mellé. Kicsatoltam magam, majd kiszálltam. Természetesen az első hármat ekkor már a fotózáshoz gyűjtötték be. Bementem mérlegelésre, de senki sem méltatott egyetlen pillantásra se. Még a Bajnok sem, boldogan mosolygott a fotósoknak. Gombóc egyre csak nőtt a torkomban, s mikor megláttam Alonsot a monitorok mellett, inkább nem is akartam tudni, hogy mennyivel kaptam ki. A sisakomat is magamon hagytam, hiába volt nagyon melegem. Nem akartam senkiről, és semmiről tudni…

Lóerők szerelmesei

5. rész

Hét előtt tíz perccel már talpig díszben voltam, fel s alá járkáltam a szobában. Átkoztam azt a percet, amikor nem utasítottam vissza a meghívásos ajánlatot. Mondjuk nem is hívott meg, egyszerűen közölte, hogy jön és kész. Nem is értem miért mentem bele ebbe az egészbe. Egy apró virágos nyári szoknyát vettem magamra, mely mell alatt volt meghúzva, s hozzá egy szandált. Nem akartam túlságosan kiöltözni, hisz ez nem randi. Ugye?
Pontban hét órakor kopogtak az ajtómon. Egyből Miára néztem, aki az ágyamon ült, s a szemeit megforgatva kelt fel, s indult el az ajtó felé. Nem értettem magam… a tenyerem izzadt. Ha nem én lennék, komolyan kinevetném az illetőt. Mia nagyon lassan, vagyis számomra elég lassan ért oda az ajtóhoz. Kinyitotta résnyire, így nem is láttam ki van a túloldalon. Valakivel beszélt, majd kitárta az ajtót előttem. Ahogy megláttam Őt, egy pillanatra még a szavam is elakadt. Fehér ing, fekete farmer. Láttam, hogy ő is végigmért.
- Szia. – köszönt rám – Indulhatunk?
- Igen… egy pillanat – vettem magamhoz a kistáskám, s távoztunk a szállodából.
Az autóba ülve döbbentem rá, hogy azt se tudom, hogy merre megyünk. Ahogy felé fordultam, és végignéztem rajta mégsem tűnt olyan fontosnak mindezt megkérdezni tőle.
- Nagyon szótlan vagy… talán megbántad, hogy eljöttél velem? – fürkészte a tekintetemet.
- Elgondolkodtam, de te meg jobb lenne, ha az utat néznéd, még a végén nekimegyünk valaminek. – szúrtam oda.
- Csak nem félsz? – poénkodott velem.
- Furcsa, hogy nem én vezetek… ennyi. – vontam meg a vállamat.
- Most hogy nézett volna ki, hogy te vezess, mikor azt se tudod, hogy hová is megyünk?
- Mondjuk elkalauzolhattál volna.
- Na igen… én lettem volna az élő GPS-ed, mi? – mindkettőnkből kitört a nevetés.
- Valami olyasmi. Csak egyedül nekem lett volna Sebastian Vettel hangjával GPS-em. – mosolyogtam rá.
- Bizony… ez manapság kiváltság ám. – vigyorgott, majd megállította az autót. – Megjöttünk. – azonnal körbenéztem, de csak egy kis szűk udvart láttam, egy régi építésű spanyol ház udvarát.
- Sebastian, ez gyönyörű… - néztem körbe.
- Tudtam, hogy tetszeni fog… Carla… azért levegőt vegyél. – súgta oda.
- Én… - akkor tűnt fel, hogy igaza van – ez csodaszép. De mit csinálunk mi itt? – fordultam ismét felé.
- Itt fogunk vacsorázni. Egy ismerősömnek van itt étterme. Fotósok, újságírók, és a sajtó egyéb tagjai nélkül. – szállt ki az autóból, majd az én oldalamhoz jött, s udvariasan kisegített.
A bejárathoz sétáltunk, de nekem akkor tűnt fel, hogy igazából ez inkább a kiszolgáló személyzet folyosója lehet. Most értettem meg, hogy ehhez az élethez az inkognitó elkerülhetetlen. A folyosó végén egy pincér várt minket, és kísért tovább. Egy ajtóhoz vezetett minket, amin fel kellett menni, így jutottál el a teraszra, ahol csak egy megterített asztal volt, részünkre. Sebastian kihúzta nekem az egyik széket, és megvárta, míg kényelmesen elhelyezkedem csak akkor foglalta el a helyét velem szemben. A pincér felvette a rendelésünket majd távozott. A hely és a környezet gyönyörű volt, nekem mégis valami bökte a csőrömet.
- Miért hoztál el vacsorázni? – néztem rá.
- Miért, nem hozhatlak el? – nézett rám értetlenül.
- Tudod te nagyon jól, hogy mire gondolok. Mire jó ez az egész?
- Nem értelek… - de nem tudta befejezni, mert jött a pincér a rendelt étellel. Megvártuk, míg kiszolgál minket, és távozik.
- Tudod nagyon jól, hogy mire gondolok. – néztem továbbra is a szemébe.
- Ha elmondod, akkor még értelek is. De mi azzal a baj, hogy elhoztalak vacsorázni?
- Sebastian, az ellenfeled vagyok, az ég szerelmére!
- És akkor nem is találkozhatunk? – kerekedtek ki a szemei.
- Nem erről van szó. – ágáltam.
- Akkor mégis miről?
- Én újonc vagyok! A közutálatnak örvend pilóta!
- Meg akarlak ismerni, és ez egy nagyon jó alkalom. – adta meg a válaszát.
- Te minden újoncot elhozol vacsorázni?
- Most ez, hogy jön ide? Mi köze másoknak hozzád?
- Nagyon is sok. Sebastian, ha ez most kiderül, adok nekik egy aduászt, amivel kicsinálhatnak. – néztem rá nagy szemekkel.
- Azzal, hogy most együtt vagyunk?
- Nem lehetsz ennyire naiv! Azt fogják mondani, hogy a te hátadon akarok felkapaszkodni! Hogy azzal akarok itt maradni, hogy veled összefekszem! Hát nem érted? – néztem rá szinte könyörögve, hogy értse végre meg.
- Nem izgat különösebben, amit Alonso és a pincsijei mondanak. - vágott vissza. – A legkevésbé az ő véleményük érdekel. Akkor és ott találkozom, akivel akarok, és nem izgat, ők mit beszélnek a hátam mögött. – ment át flegmába.
- Ezzel az én bőrömet is a vásárra viszed!
- Carla, nem értelek. Eljöttünk vacsorázni, nincs ezzel semmi baj. Szerintem… vagy neked van kifogásod ellene? – néz rám nagy szemekkel.
- Sebastian hagyjuk ezt, mert nem jutunk dűlőre. Köszönöm szépen a vacsorát, nagyon finom volt…
- De Carla, hisz alig ettél valamit!
- Nagyon finom volt. Köszönöm ezt a fantasztikus estét, és ne fáradj egyedül is visszatalálok, és szeretnék egyedül lenni egy kicsit. – s kihúztam a széket és távoztam. A szálloda pár sarokra volt az étteremtől. A recepción elkértem a kulcsomat, majd felérve bezuhantam az ágyba aludni. Már amennyit tudtam egy ilyen este után…

Hinni az életben

15. rész

Két nap telt el a betörés óta. Két nagyon hosszú nap. Tegnap benn voltak nálam Seb és Liz. Nagyon kedvesek voltak, s hoztak nekem ruhákat, és néhány fontos dolgokat, melyekre szükségem lehet a kórházban. Próbáltak kicsit felvidítani, de kényesen kerülték a Kimi-témát.
Ő azóta, a nap óta nem jelentkezett. Szomorú voltam, s egy kissé elkeseredett, de megértettem az érveit. Tudtam, hogy neki ez már nagyon sok volt. Túl sok problémát okoztam… Csendes merengésemet két egyenruhás férfi zavarta meg.
- Jó napot Miss Collins. – köszönt az egyik – Azért jöttünk, hogy tudassuk Önnel, beszéltük az orvosával, miszerint velünk jöhet. Azonosítania kellene az elkövetőt… - de nem akartam tovább hallgatni mindezt. Egy dolgot érettem meg, hogy újra látom az Apámat.
- Nem! Nem megyek magukkal! – néztem rájuk rettegve.
- De kisasszony… - nem akartam semmit hallani ez ügybe.
Azonnal a kezemhez kaptam, amibe az infúzió volt bekötve, s egy határozott mozdulattal kitéptem onnan. Nagyon fájt, de jelenleg ez sem érdekelt. Így tettem minden egyes dróttal, csővel, ami a testemhez volt kötve. Hallottam, hogy a rendőrök orvosért kiáltanak, s próbálnak megnyugtatni, de nem érdekelt. Az a fehér köpenyes doki futott be két másikkal, aki két napja Kimivel beszélt. Nem foglalkoztam velük. Fel akartam kelni az ágyból, ők azonban visszanyomtak.
- Engedjenek el! – kiabáltam.
- Azonnal feküdjön vissza. – akart visszanyomni az ágyra a doki.
- Eresszen el! – kiabáltam vele – Nem fekszem vissza, eresszenek!
- Feküdjön vissza… most! – kiáltott rám erélyesen, de nem érdekelt.
A másik két férfi megfogta a karomat, és lenyomtak az ágyra. Rúg-kapálni kezdtem, sírtam, zokogtam, könyörögtem, de nem engedtek el. A doki egy fecskendőbe kezdett felszívni valamit, de engem ez eléggé megrémisztett. Megfogta a kezemet, s a fecskendő, már majdnem a bőrömhöz ért, behunytam a szemem, de a könnyeim megállíthatatlanul folytak.
- Állj! Elég! Hagyják békén! – hallottam meg Kimi hangját.
- Kimi… - könyörögtem neki, s próbáltam szabadulni a kezek közül, de azok bilincsként fonódta a kezeimre.
- Mr. Raikkonen, kérem, várjon odakinn. – mondta neki nyugodtan a doki.
- Nem! – dacoskodott – Eresszék el! – jött oda – MOST! – a két ápoló azonnal elengedett, s én a karjaiba bújtam, s ott sírtam ki magam. – Doki, kérem, hagyjanak most magunkra.
- De… - kezdte volna azonnal.
- Nem lesz semmi baj. Itt vagyok vele. – magyarázott az orvosnak, majd hallottam a kórterem ajtajának csukódását - Shhh… semmi baj Lina… itt vagyok. – simogatta nyugtatólag a hátamat.
- Kimi… - zokogtam a karjai közt.
- Nem fognak bántani, itt vagyok, nem engedem. – emelt a karjai közé, majd leült velem az ágyra, és az ölébe ültetett.
Nem mondott semmit, hagyta, had sírjam ki magam. Az elmúlt napok történései nagyon felzaklattak. Az Apám hirtelen feltűnése ismét padlóra küldött. Tudtam, hogy most csak Kimi tudja lecsillapítani a lelkemben okozott vihart, az Ő közelsége nyugtatólag hat rám. A kedvessége, a törődése, a féltése az, amivel a páncélomat, melyet az évek során magam köré építettem sikeresen megtörte. Ha most Ő is magara hagyna, nem lenne értelme az életemnek. Soha nem tudom neki meghálálni mindazt, hogy itt van… hogy mellettem van.
- Kimi… - szóltam neki szipogva, amikor a sírásom már csillapodott.
- Mond… - szólt lágyan, s végigsimított a hátamon, amibe beleborzongtam, s egy ismeretlen érzés kerített hatalmába.
- Vigyél haza… - távolodtam el tőle, hogy a szemébe nézzek.
- Rendben… haza megyünk. – simított végig nagyon gyengéden az arcomon, s letörölte a sírásom nyomait.

Két órával később már Kimi házának a küszöbén léptem át. Egy apró kis könny csordogált végig az arcomon, ahogy beléptem a bejárati ajtón, s visszagondoltam arra, hogy néhány nappal ezelőtt mi történt itt velem. Kimi szorosan mögöttem jött, s végigsimított a karomon… tudta, hogy miért torpantam meg hirtelen.
- Nincs semmi baj… senki sincs itt rajtunk kívül. Nyugodj meg, kérlek. Nem bánt senki… még egyszer nem hagyom. Itt maradsz velem. Liz segítségével áthoztuk ide a cuccaidat. Az egyik vendégszobában pakoltunk ki. Remélem tetszeni fog. – nézett rám lágyan.
Nem tudom honnan jött a bátorságom, de megöleltem. A sok törődés és a gondoskodás, amit tőle kaptam… Két másodperc volt az, míg hezitált, majd a karjai nagyon lassan körém fonódtak. Ennek hatására egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat.
- Köszönöm. – néztem rá, egy picit távolabbról.
- Mit? – nézett rám meglepetten.
- Mindent. – mosolyogtam rá félszegen.
- Gyere… - karolt át – felkísérlek a szobádba. Pihenned kell. – szólásra nyitottam volna a számat, azonban ő az ujját a számra tette finoman – Nincs apelláta. Pihensz, nem fogadok el kifogásokat…

Hinni az életben

14. rész

Gépek csipogását hallottam, s kezdtem rájönni, hogy nem haltam meg. Valahogy nem töltött el túl nagy elégedettséggel mindez. Tudtam, hogy meg fog találni még… nem tudok elmenekülni előle… de legközelebb nem leszek ilyen szerencsés. Éreztem, hogy valaki a kezemhez ér. Ösztönösen elhúztam, de nem kellett volna. A fájdalomtól, melyet ez okozott azonnal felszisszentem.
- Lina! – hallottam meg Kimi suttogó hangját mellettem – Lina! Nyisd ki a szemed! Kimi vagyok… - s én azt tettem, amit ő mondott.
Ahogy kinyitottam a szemeimet, Kimi aggódó kék szemeibe néztem bele. Meg akart érinteni, de elhúzta a kezeit.
- Kimi… - suttogtam, s a könnyeim utat törtek maguknak.
- Lina, ne sírj, itt vagyok. Már nem lesz semmi baj. Meg fogsz gyógyulni… shhh… ne sírj, kérlek. – próbált megnyugtatni.
- Kimi… én… annyira sajnálom. – magyarázkodtam – Én ki fogok mindent fizetni… ígérem. – rázkódtam mag továbbra is a sírástól.
- Jaj, te ne beszélj butaságokat. – csitított. – Az a legfontosabb, hogy meggyógyulsz, és azt a férfit meg rács mögé dugják… a többi nem számít. – tette a kezét az enyémre.
- Hogy? – lepődtem meg.
- A betörőt elvitték a rendőrök, de csak miután megismerkedett egy kicsit közelebbről az öklömmel. – lett kemény a tekintete. – Csak azt nem tudom hogy jutott be az ajtón? Miért engedted be? – nézett rám gyengéden.
- Én… én… - az egyik kezemet a számhoz tettem, s akkor láttam meg, hogy egy cső lóg ki belőle – Istenem…
- Lina, nyugodj meg. Amikor megláttalak a padlón fekve… én azt hittem, hogy te már nem is… - harapta el a mondat végét. – Egyszerűen elborult az agyam. Ha Toni, és Seb nem fognak le, akkor én… nem is tudom mit tettem volna. – Az egyik kezét még mindig az enyémen hagyta, míg a másikkal szemeit takarta el.
- Kimi, én annyira sajnálom, ami történt. – néztem rá esdeklően.
- Lina, te nem tettél semmit. – nézett a szemembe ismét.
- De igen… beengedtem, és tudom, hogy nem lett volna szabad.
- Miért nyitottad ki az ajtót? – nézett rám kíváncsian.
- Én… egyszerűen valahogy… fogalmam sincs. Annyira lefoglalt a készülődés, hogy jössz… - néztem rá, mire óvatosan végigsimított az arcomon.
- Tudod akkor sem értem miért tette ezt veled! – lett megint dühös. –Rendben vigyék, amit akarnak, de így elbánni veled?! Ezt egyszerűen nem értem… Hogy volt mersze ennek az embernek egyáltalán kezet emelni rád? Hogy jön Ő ahhoz, hogy RÁD kezet emeljen??? Annyira mérges vagyok… - izzottak már a kék szemei.
- Kimi… - kezdtem bele félve. Tisztában voltam vele, hogy jobb, ha tőlem tudja az igazságot.
- Mond Lina. – lágyult el a hangja.
- Tudnod kell valamit… az igazságot. – ő csak kíváncsian nézett rám, de a kezét nem vette el az enyémről. – Azaz ember… szóval Ő… az én Apám volt… - a végére már szinte csak suttogtam a szavakat, a kék szemek meg azonnal kikerekedtek.
- HOGY MI???? – ment fel benne azonnal a pumpa. - Az Apád?
- Igen… Kimi ez egy eléggé hosszú történet. - kezdtem azonnal magyarázkodni. – Kilenc éve eljöttem otthonról… én azóta nem is láttam. – azt akartam, hogy higgyen nekem… ő az utolsó mentsváram.
- 18 voltál mikor eljöttél otthonról?
- Igen.
- Miért?
- Ez-ez… nagyon hosszú. Én… - dadogtam.
- Miatta volt? Az Apád miatt?
- Igen. – néztem rá őszintén.
Nem tudtuk folytatni, mert két egyenruhás ember lépett be az ajtón, s mögöttük egy orvos. A rendőrökkel túlságosan nem foglalkoztam, még a nevüket sem hallottam, s a magyarázkodásukat sem, hogy miért is teszik fel ezeket a kérdéseket. Engem sokkal jobban lekötött az orvos jelenléte. Intett Kiminek, aki odament hozzá a szoba végébe. A doki először suttogott Kiminek valamit, majd ő hitetlenkedve rázni kezdte a fejét, és nagyon magyarázott az orvosnak. Erre ő elővett egy papírt a dossziéjából, és megmutatta a finnek. Kivette az orvos kezéből a lapot, majd végigolvasta. Közben a doki folyamatosan beszélt neki. Ahogy végigért a lapon Kimi visszaadta a papírt az orvosnak és hitetlenkedve rázni kezdte a fejét, majd rám nézett. A tekintete mindentudó volt, mint aki most jött rá életem egyik legnagyobb titkára. A fehérköpenyes doki meg csak beszélt, és beszélt neki. Kimi már a halántékát masszírozta, mint akinek már ez is sok, amit eddig hallott. Kinézett az ablakon megrázta a fejét. Kezet fogott a dokival, majd távozott a kórteremből. Rám se nézett…
Abban a pillanatban világosodott meg előttem az, hogy Kimi besokallt. Besokallt belőlem, és az életemből. Tudtam, hogy ő ezzel távozik…
A rendőrök, meg folyamatosan kérdeztek mindenfélét. Tartom-e a kapcsolatot Apámmal? Mikor találkoztam vele utoljára? Tudom-e, hogy hol lakik? Hol van a munkahelye? Hol lakik?
Nem érdekelt… senki sem érdekelt, csak Ő. De Ő elment… neki elég volt. A tökéletes életébe én már nem férek bele. Túlságosan felborítottam mindent körülötte. Ennyit senki sem ér… legfőképp én nem…

Hinni az életben

13. rész

Várom haza Kimit, az egyik ralis versenyéről. Mark azt mondta, eléggé nyűgös, mert nem minden úgy történt, ahogy azt ő szerette volna. Arra gondoltam, hogy egy kicsit megpróbálok a kedvére tenni, hogy a kedvencét főzöm, s rend, és tisztaság várja itthon. Nem tudom, mi van velem, de már hiányzik. Mark hívása előtt már nem tudtam mit is kezdjek magammal. Az utóbbi egy hétben sokat gondoltam rá. Kedves, barátságos, segítőkész. Emellett sikeres, gazdag, sőt nem utolsó sorban jól is néz ki. Nem értem, hogyhogy mégis egyedül él… Kérdezni nem akarok, vagyis inkább nem merek… az ő magánélete csak rá tartozik, de mindenesetre furcsának találom…
Másnap azonban már nagyon izgatott voltam, hogy mikor is érkezik. Sürögtem-forogtam a konyhában. Főztem és sütöttem. Tudtam, hogy őrültség, amit teszek, hisz ez nem egy ünnep… de nekem az volt, hogy azaz ember, aki szinte csodát tett velem, ismét hazaérkezik. Nekem igenis örömünnep volt, és szerettem volna, ha ezt egy kicsikét észre is veszi. Gyorsan telt így az idő a nagy munka közepette… már csak egy óra és itthon van… egyre izgatottabb voltam…
A nagy munka közepette arra figyeltem fel, hogy csengetnek. Ki se néztem az ablakon, hogy szemrevételezzem az illetőt, megtöröltem a vizes kezem, és az ajtó felé indultam, majd kinyitottam azt.
Azt hittem menten rosszul leszek, ahogy megláttam az ajtóban állva. Totálisan lebénultam, még az ajtót sem vágtam rá azonnal, pedig azt kellett volna tennem.
- Nocsak… hogy felvitte az Isten a sorsodat! – kötözködött azonnal velem, ahogy végignézett rajtam. Minden ízemben remegtem. Az agyam teljesen leblokkolt, egyszerűen mozdulni sem tudtam. – Na mi van? Elvitte a cica a nyelvedet? – gúnyolódott tovább, majd félrelökött, s én nekiestem a falnak és becsaptam a csípőmet, nagyon fájt.
Megpróbáltam felállni, de nagyon nehéz volt. Az ajtó, s közte járt a tekintetem. Az ajtó nagyon közel volt, és sarkig tárva.
- Hát ez egy palota! – nézett körbe álmélkodva. – És te képes lettél volna kihagyni ebből engem? – nézett rám, s hirtelen megragadta a pólómat. – Hm? KÉRDEZTEM VALAMIT! – üvöltött már velem, s éreztem, hogy valami meleg és nedves végigfolyik a lábamon. – Ah… - dobott oda a falnak, úgy hogy szinte visszapattantam róla… már a vállam is fájt. – Már nem is fontos. A lényeg, hogy itt vagyok, s mindez most már az enyém… - kacagott úgy, hogy a sátán is megirigyelhette volna.
A nappaliban, amit talált felvette a hóna alá tette, s kivitte a házból. Én rettegve kucorodtam meg a sarokban, mint egy kisgyerek. Rimánkodtam magamban, hogy Kimi előbb jöjjön. Habár tudtam, hogy ő sem menthet meg attól, ami még rám vár, ha itt maradok. Centinként loptam a távolságot az ajtóig. Közben imádkoztam, hogy ne vegye észre. Ő még mindig a berendezésekkel és azok kihordásával volt elfoglalva. Már az ajtónál jártam… csak pár centi, s úgy futok, hogy a lábam se éri a földet. Kiminek megadom majd valahogy… mert ez a kár az enyém. Én okoztam… Ott ültem az ajtó előtt, s Ő nekem hátat fordított… felugrottam, hogy elszaladjak… de ő utánam kapott… a lábamnál… a betonon csattantam.
- Azt hiszed, hogy megszökhetsz??? – a nyakamnál fogott meg, alig kaptam levegőt – KÉRDEZTEM VALAMIT!!!! Azt hitted MEGSZÖKHETSZ???? – üvöltött már velem. – Engedelmességgel tartozol! AZ APÁD VAGYOK!!!! AZ EGYHÁZ IS AZT MONDJA TISZTELD ATYÁDAT!!!!! VAGY TÁN ELFELEJTETTED???? – üvöltötte a fülembe. - MAJD MOST EMLÉKEZTETLEK RÁ!!!! – s lekevert egy hatalmas pofont majd a padlóra lökött, s belém rúgott egyet. – Te provokálod ki, hogy így viselkedjek veled! Te akartad AZT is! TE! A szép pofikáddal, meg az alakoddal! Neki is illegeted magad??? MÁR AZ ÁGYBA VITT??? – ordított – Gondolom nem bírtad ki… folyamatosan ezt csinálod. Neked mindig kell egy férfi, IGAZ??? – ő egyre csak közeledett, és én a falhoz kezdtem hátrálni. Nem láttam szinte semmit már a könnyeimtől. Mindenem szúrt, fájt, hasogatott. De nem foglalkoztam vele, valahogy meg kell szöknöm, különben nem élem túl…
- Mi egy?! Ugyan… NEKED TÖBB IS KELL!!! A haverjaival is kipróbáltad??? MELYIKÜK JOBB??? – üvöltött a képembe. – Most megfizetsz azért a nyomorért, amit hagytál! Ahelyett, hogy maradtál volna és nekem adod, amit keresel! ENGEM ILLET!!!! ÉN NEVELTELEK FEL!!!!! – ordított, és én remegtem, mint a nyárfalevél.
Semmi mást nem kívántam, mint öljön meg, s akkor véget ér a szenvedés. Nem akartam élni. Egy nyomorék vagyok… egy lelki nyomorék, aki nem képes túlélni a gyermekkora okozta lelki traumákat. Nem tudok túllépni a múlton… az én sötét múltamon. Jöhet Kimi… jöhet bárki… rajtam nem lehet segíteni. Amíg ez az ember él, addig nem tudok… egyszerűen nem megy. Már a tudat is, hogy él, és én vagyok a célpont… megrémít. Meg akarok halni… most… már csak ezért könyörgök…
- Ölj meg… - zokogtam – ölj meg…
- Nyugalom Kincsem… - nevetett – ez is be fog következni, de könyöröghetsz segítségért, nincs aki meghallaná. Nincs itt rajtunk kívül senki. – mulatott rajtam. – Mindenek előtt azonban… az elmúlt éveket LEVEREM RAJTAD!!!!
Ütni kezdett, ahol ért. Mindegy volt neki, hogy hol talál el. A fejemre mért egy óriási ütést, amitől már a levegőben megpördültem. A padlóra érve megpróbáltam felemelni a fejem, de minden nagyon összemosódott. Vércseppeket láttam a padlón, már amennyire ki tudtam venni őket. Éreztem, hogy a fülemből valami meleg, és nedves folyik ki. Akkor már tudtam, hogy kiszakadt az egyik dobhártyám. Nem hallottam semmit, csak valami kis neszezést. Mindenemet nagyon nehéznek éreztem, és fáradt voltam… nagyon fáradt. Visszafeküdtem a padlóra háttal, mert nem bírtak el a kezeim. Egyszer csak nagy világosság lett. Próbáltam fókuszálni, de nem ment. Homályosan láttam alakokat… lehet, hogy ez a vég? Azt mondják mindez fehér fénnyel jön… lehet engem is várnak már? Boldog voltam abban a pillanatban. Tudtam, hogy nem látom többé Kimit, de megszabadulok a szenvedéstől… és ami a legfontosabb az apámtól. Az egyik alak egészen közel jött hozzám. A szívembe boldogság költözött, mert tudtam… ez a vég…

Lóerők szerelmesei

4. rész

- Elnézést a késésért… Üdvözlöm a nézőket! – jelent meg a tavalyi világbajnok, nekem meg a szívem hatalmasat dobbant, de nem értettem az okát.
- Hello Sebastian! Pont a legjobbkor érkeztél! Carlaról, és az Ő fogadtatásáról beszéltünk. – zavartan nézegetett körbe, mert szerintem nem értette, hogy miért beszél Kai németül – Te hogy látod ezt a dolgot? Szerinted Alonsonak igaza van?
- Én úgy vélem, hogy nem szép dolog az, amit mostanában vele művelnek. Jött egy lány ide, és akkor mi van? Na, igen… őt kellene megkérdezni, hogy igazából mi is ezzel a problémája, mert nekem úgy tűnik, hogy csak kötözködik Carlaval. – nézett rám a kék szemeivel.
- Akkor te is azt mondod, hogy ugyanúgy van helyük itt a nőknek, mint Michael?
- Igen, ezzel teljesen egyetértek. Hogy jövök én ahhoz, hogy megkérdőjelezzem a Renault csapat munkáját? Semmi közöm ahhoz, amit tesznek, ők így látták jónak, de nekem ezzel a lépéssel semmi bajom nincsen.
- Carla, mit szólsz mindehhez? – néztek mind a hárman rám, Sebastiannak átható tekintete van, ezt az első pillanatban megállapítottam.
- Először is szeretném nekik megköszönni, hogy így látják, és így gondolják, s mindezt ki is merik mondani. – mosolyogtam mindkettőre, Seb rám vigyorgott. – Megtiszteltetés, egy ilyen társasággal együtt versenyezni…
- Akkor legyen is mára ez a végszó. Sok sikert kívánok mind hármatoknak holnapra, Carla neked külön nagy kalappal, hisz holnap lesz életed első időmérője. – elhúztam a számat, mire Sebastian még jobban vigyorgott. – Kinek mi a tippje? – fordult még felénk. – Seb?
- Na igen… most mondjam azt, hogy nem én nyerem meg? – mire mind hármunkból kitört a nevetés.
- Michael?
- Egyértelműen Sebastian. Idén szinte verhetetlen.
- Carla?
- Most ezek után, merjem azt mondani, hogy Sebastian nem veri el megint a mezőnyt? – mindenkiből kitört a nevetés.
- Akkor mindenkinek tudjuk a tippjét, és kíváncsi leszünk holnap ez miképp alakul. Addig is, viszlát! – köszönt el, s felénk fordult – Köszönöm mind hármatoknak a részvételt.
- Sajnálom Kai, hogy késtem. – nézett Sebastian szomorúan a riporterre.
- Ugyan, előfordul. – legyintett.
- Nem lehet könnyű egy világbajnok élete! – néztem rá mosolyogva, s sóhajtottam látványosan.
- Ha tudnád mennyire nem. – nézett rám kacéran.
- Akkor én mit mondjak? – mutatott magára Michael, belőlünk meg kitört a nevetés.
- Inkább meg se szólalj. – szúrtam közbe, Sebastian meg hangosan kacagott.
- Sebastian Vettel. – nyújtotta felém a kezét.
- Carla Ramos. – fogadtam el, ő azonban nem rázta meg, hanem megcsókolta azt. Eléggé zavarban voltam, de ő láthatóan élvezte.
- Ne hozz zavarba. – húztam el azonnal a kezemet.
- Nem volt szándékom. Miért, sikerült? – nézett rám kacéran.
Csak néztük egymást, Michael és Kai meg járatta közöttünk a tekintetét. Szóhoz se tudtak mellettünk jutni. Egyszer csak a hétszeres világbajnok megszólalt.
- Ha nincs más, akkor én most megyek. – nézett ránk, de mi továbbra is a másikat szuggeráltuk – Sziasztok!
- Szia! – hangzott egyszerre a válaszunk.
- Én is megyek Veled, mert Nico ígért nekem pár percet. – ment Michael után.
Ott maradtunk ketten, s engem kezdett feszélyezni a helyzet. Ő ott állt tőlem két lépésre, és folyamatosan engem nézett. Kicsit frusztrált a dolog.
- Honnan tudsz németül? – tért azonnal a lényegre, de továbbra sem vette le rólam a szemét.
- Anyukám német. Mit nézel?
- Téged.
- Ha nem mondod, el se hiszem. – húztam el a számat, mire ő csak vigyorgott.
- Mivel bújócskát játszottál egész nap, ezért most megnézlek. – adta meg az őszinte választ, és én eléggé meglepődtem.
- Nem vagyok bazári majom, hogy mutogassam magam! – morogtam.
- De a Formula 1-et nem is bújócskának hívják. – vágott vissza vigyorogva.
- Ehhez volt kedvem. – rántottam meg a vállam.
- Nekem meg ahhoz lenne kedvem, hogy együtt vacsorázzunk. – nézett mélyen a szemembe.
- És mit fog szólni ehhez a csapatod, hogy időmérő előtti este vacsorázgatsz egy másik csapat pilótájával? Mert rád nézve ez nem túl jó ötlet!
- És rád nézve? – vágott vissza.
- Az én hírnevemet Alonso már eléggé megtépázta… annak már mindegy. – sóhajtottam hatalmasat.
- Pont ezért fogunk együtt vacsorázni. – nézett az órájára – Hétre érted megyek, majd kopogok – nézett végig rajtam – azt nem mondom, hogy legyél csinos, mert már most is az vagy.
- De azt se tudod, hogy hol lakom! – lepődtem meg.
- Azzal te ne törődj. Hétkor megyek. – s azzal távozott. Na frankó, csináltam magamnak még egy programot mára…

Lóerők szerelmesei

3. rész

Izgatott voltam, és bevallom őszintén nem igazán a második szabadedzés miatt. Az letelt, sok-sok munkával, és taktikai megbeszéléssel. Számomra előkelő kilencedik helyen végeztem, megelőzve ezzel még csapattársamat is, akire hat tizedet vertem. Simon nagyon büszke volt, rám, de figyelmeztettem, hogy ne tegye ezt, mert még csak a második szabadedzésen vagyunk túl. Annak viszont örültem, hogy Vitalij nem szívta mellre azt, hogy kikapott, inkább szívélyesen gratulált az eredményemhez.
Gyors zuhany, és öltözködés. Egy kicsivel több időt töltöttem a tükör előtt, mint a mostani hétvége alatt talán eddig összesen. Azt akartam, hogy szép legyek. Jó lenne, ha nemcsak a nőt, hanem a pilótát is látnák bennem. Öltözékemet tekintve elintéztem egy női csapatpólóval, egy térd alá érő farmer rövidnadrággal, ami Mia szerint a megfelelő helyeken szűk, és egy saruval. A hajamat kivasaltam, tettem bele egy hajpántot, egy enyhe smink, és kész. A kevesebb, néha több elvet vallottam.
Miával és Carollal - időközben kiderítettem, hogy ő a sajtósom – az oldalamon indultam el az interjúra. Késő délután volt, nem sokan lézengtek a paddockban. A gyomrom apró kis gombóccá ugrott össze, ahogy megláttam a hétszeres világbajnokot, és mellette egy tévéstábot. Vettem egy mély levegőt, s tudtam, hogy most nem szabad közönyösnek lennem, hisz ez az ember nem bántott, ő kiállt értem, és Sebastian is… Ahogy egyre közeledtünk, már ki is szúrtak minket, és én ekkor kedvesen mosolyogtam rájuk. Felénk fordultak, s ahogy odaértem Michael egyszerre odalépett hozzám.
- Még nem találkoztunk. Michael Schumacher vagyok. – mosolygott rám kedvesen.
- Nagyon örülök, Carla Ramos. – vettem én is fel a jó pofi figurát.
- Nagyon sokat hallottam már rólad Carla. – kezdte meg a beszélgetést, a tévések messziről figyeltek minket.
- Ja, azt el tudom képzelni. – húztam el a szám, mire ő elnevette magát.
- Nem kell velük foglalkozni, csak lélektani hadviselést csinálnak. – nézett rám komolyan.
- De ez nem háború! – kerekedtek ki a szemeim.
- Biztos vagy te abban, hogy nem az? - sandított rám.
- Hát, most, ahogy így mondod… - nevettünk össze.
- Gyere, bemutatlak a tévéseknek. Tudod, ők németek, és jó pár éve ismerjük mi már egymást. – ment oda egy alakhoz, akinek az öltözködése kicsit mondhatni elég érdekes. – Kai, gyere, bemutatlak Carlanak. – mutogatott neki.
- Kai Ebel. – nyújtotta felém a kezét udvariasan.
- Carla Ramos. – fogadtam el.
- Nagyon örülök Carla, hogy megismerhetlek végre. Sokat olvastam már rólad.
- Jézusom… - nevettem zavartan.
- Ne gondolj semmi rosszra. Azt szeretném megkérdezni, hogy az interjút hogy szeretnéd? Németül vagy angolul? – nézett rám érdeklődve.
- Te tudsz németül? – lepődött meg mellettem Michael.
- Édesanyám német, az apukám spanyol. Spanyolországban születtem, a szüleim ma is ott élnek, de rengeteg nyarat töltöttem Németországban a nagyszüleimnél. – adtam meg a magyarázatot. – Nekem mindegy… - rántottam meg lazán a vállam - tekintve, hogy mindenki német, nyugodtan mehet így az interjú.
- Akkor az elején elmondom a nézőknek ezt a dolgot, jó? – nézett rám kedvesen.
- Részemről, oké.
- Kai, nem kezdjük? Nekem még lenne egy kis dolgom. – nézett az órájára Michael.
- Sebastian még nincs itt… de ha nektek jó, akkor kezdhetjük nélküle is. – nézett ránk.
- Nekem jó. – húztam meg a vállam, de már németül válaszoltam.
- Akkor kezdjük is, felkészültetek? – adott mindkettőnknek egy-egy mikrofont, egyet meg letett a pultra elénk. – Kedves nézőink! Örömmel tudatom Önökkel, hogy abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy itt áll mellettem a hétszeres világbajnok Michael Schumacher, és a Renault csapat újonca Carla Ramos. Sziasztok!
- Üdvözlöm a nézőket! – válaszoltam először én.
- Carla, mint megtudtuk édesanyád német, így beszéled a mi nyelvünket is. – fordult először felém.
- Igen, sok nyarat töltöttem a német nagyszüleimnél.
- Milyen egyedüli nőként ebben a mezőnyben? – hangzott az első kérdés.
- Ha azt mondom, könnyű, elhiszed? – nevettem zavartan, Michael kuncogott mellettem. – Komolyra fordítva a szót, nem könnyű, sokkal többet kell nőként lettem az asztalra, mint más férfi pilótáknak.
- Úgy véled nagyobb nyomás az elvárás, mert nő vagy?
- Biztos vagyok benne, hogy így van. – adtam meg a választ komolyan.
- Mielőtt jöttél, eléggé megosztottad, és talán a mai napig megosztod a pilótákat. Mit gondolsz erről?
- Az egyik így, gondolja, a másik úgy. Nem megyek oda és győzködöm őket az ellentétéről, csak azért mert nem bírnak. Mindenkinek szíve joga, hogy mit gondol.
- Alonso mondatairól mit gondolsz, miszerint, egy nőnek otthon a helye?
- Nem fűznék különösebb kommentárt hozzá. De ha jól tudom, akkor a felesége énekes, és járja a világot, azért remélem neki is megmondta, hogy otthon a helye, nem csak nekem…
- Michael – fordult a hétszeres világbajnokhoz – te mit gondolsz erről az egész dologról?
- Nem értem, hogy miképp lehet sértegetni úgy valakit, hogy nem is ismerjük. Carlaval én is most találkoztam, de hogy jövök én ahhoz, hogy ismeretlenül sértegessem?! Akármennyire is pilóta, de ő akkor is nő.
- Akkor nem értesz egyet Alonsoval?
- Nem, ugyanúgy van helyük a nőknek ebben a sportban, mint nekünk. Ezt nem a mi tisztünk eldönteni. - messziről láttam a másik német világbajnokot közeledni felénk...

Lóerők szerelmesei

2. rész

A monitoron folyamatosan a hátamat mutogatták, már kezdett nagyon idegesíteni, de tudtam, hogy most nagyon sok embert bosszantok, s így marad az inkognitóm. A hajam kiegyenesítve volt, így a vállamig ért. A szemembe nem lógott, azt Mia nekem elintézte, ügyesen felcsatolta középen, hogy ne zavarjon majd a bukóban. Az arcomból sem láttak ezek miatt szinte semmit. Eric a csapatfőnök, sem szólt érte, hogy nem mutogatom magam, mint egy bazári majom, szerintem élvezte, hogy most a világbajnok csapatot, és minket mutogatnak sűrűn. Megkaptuk a sípszót, az első szabadedzéshez, így hátramentem készülődni. jót vigyorogtam azon, hogy még mindig nem mutatom meg magam. Tudtam, hogy bárki, bármikor tud rólam képet letölteni a netről, de így ebben a szerkóban, nincs rólam fenn. Maximum az, amit készítettek rólam a boxba jövet.
Az autóban ültem már, és Luke az egyik szerelőm csatolt éppen be. Szegény szerintem nagyobb zavarban volt, mint én. Hozzászoktam már az ilyesmihez, de nekik még ez újdonság volt.
- Luke, ez még nagyon laza. Így ki fogok esni az első kanyarban. – nevettem rajta, már harmadszor ugrottunk neki.
- Tudod, még sose csatoltam be nőt… nekem ez új. – dadogott.
- Nekem is új ez az egész, szóval ketten vagyunk. – mosolyogtam rá, már amennyire ezt a bukó engedte.
- Ez azért egy kicsit más. – nagyon zavarban volt.
- Nyugi, most szabad a tapi, szóval köss be, mert Eric már el se tudja képzelni, mit matatsz itt ennyit. – kacarásztam a zavarán, közben Tom letette elém a monitort, hogy követni tudjam az eseményeket, és akkor mutattak valakit.
- Luke, Ő ki? – böktem a szememmel a képernyőre. A srác is ránézett a monitorra, majd megkaptam a válaszomat.
- Ő kérlek, Sebastian Vettel a tavalyi világbajnok. Azt hittem azért legalább a pilótákat ismered. – nézett rám csodálkozva miután sikerült bekötnie.
- Bukókat ismerek. Ha rajta lett volna, akkor tudom, hogy ki, de így arcról nem ismerem. Egyedül Michael Schumachert ismerem meg arcról. No persze meg Alonsot, Webbert, és Buttont, gondolom sejted honnan. – vontam vállat, vagyis vontam volna, így éreztem, hogy jól kötött be.
- Michaelt mindenki ismeri. Ő egy legenda itt. – magyarázott nekem.
- Értem. Köszi Luke, a bekötést és a magyarázatot is. – néztem rá hálásan, ő azonban meglepő arcot vágott. – Baj van?
- Eddig ezt még nem köszönte meg senki.
- Akkor szokj, vagyis szokjatok hozzá. – vigyorogtam a bukó alatt, már amennyire összepréselt arccal mindezt véghez lehetett vinni.
A mérnökömmel úgy beszéltük meg, hogy várunk egy kicsit az elején nem engednek ki elsőként a pályára. Bírtam a szerelőimet, mert úgy álltak be a kocsi elejéhez, mintha bármelyik pillanatban ki akarnának engedni, így a kamerások hátrébb húzódtak. Én meg tüntetőleg a plexit lejjebb húztam, hogy még a szemeimet se lássák, de a monitort azért tudjam figyelni. Kezdtem ezt tényleg nagyon élvezni, de ahogy elnéztem a srácokat, ők is jókat vigyorogtak ezen. Igazából most gondoltam bele, hogy milyen jó játék is ez. Direkt húzni fogom az agyukat, legalább a második szabadedzés végéig. Nem írtak ki kötelező interjúra, így még ez is nekem dolgozik. Tudtam, hogy alig van rólam képük, és az se biztos, hogy jó minőségű, tekintve, hogy majdnem összepréseltek a fotósok.
Sokszor néztem önmagammal szemben az előttem lévő monitoron, és azt is láttam, hogy utánam a többiek is kíváncsian néznek, de nem érdekelt különösebben. Vettel azonban nagyon mutogatott az egyik kollégájának, miután rólam elvették a képet, s őt mutatták. Nem ült még autóba, s a bukó se volt rajta. Kíváncsian figyelte az előtte lévő monitort, mintha várna valamire. Egy ősz hajú férfinak magyarázott nagyon, ő meg kinevette. Látszott, hogy jót mulat a világbajnokon. A német azonban kitartóan szuggerálta továbbra is a monitort.
Borzasztóan izgultam, amikor megkaptam a jelet, hogy kigördülhetek. Az sem zavart, hogy totál leizzadtam a bukó és az overall alatt. Már mindenki volt kinn mért körön, csak az én nevem mellett nem állt idő, és kör sem. Simontól megkaptam rádión a jelet, és akkor valóban kiengedtek. A kezeim és a lábaim is remegtek. Most senki és semmi nem számított. Én voltam ott, az autó, és a pálya…

90 perc elteltével igazán elégedettnek mondhattam magam, hisz az előkelő ötödik időt szereztem meg. Én mégsem voltam az. Tudtam, hogy nem autóztam ki az autóból és magamból sem a maximumot, de jelenleg nem engedtek nekem többet. Csapattársam Petrov a második lett. Webber, Petrov, Alonso, Hamilton és Én az első öt sorrendje. Vettel a tizenhatodik lett, de Simon azt mondta, hogy ő már Silversonra készül a csapatával, így ez az idő nem mérvadó nála. Mondjuk láthatóan nem zavarta a dolog, mert egész edzés alatt az ősz úrral beszélgetett, akiről idő közben a fiúktól megtudtam, hogy Helmut Marko a csapata egyik fejese.
Ahogy kiszálltam a kocsiból egyből hátrafelé vettem az irányt. A tűzálló ruhám az overall alatt tiszta víz volt. Egyből lehúztam a cipzárt, hogy a testem egy kis levegőhöz jusson, de csak a bukó levétele után. Az edzés vége előtt szálltam ki a kocsiból, így észrevétlenül vissza tudtam osonni a Homeba, anélkül, hogy bárkinek feltűnést keltettem volna. Szerintem arra vártak, hogy kimegyek ünnepeltetni magam. Hát tévedtek! Az edzés utolsó tíz percét már a pihenőszobámban, túl a frissítő zuhanyon is, néztem végig.
Vettelt továbbra is sűrűn mutogatták, de úgy nézett ki ő sem tervezi azt, hogy a végére kimegy. Ő kitartóan mutatott a monitorra, az üres, pilóta nélküli boxomat követően. A bácsi meg igazán jókat mulatott mellette. Komolyan kezdtem azt hinni, hogy az öreg minden bizonnyal szívott valamit…
Gyors ebéd, és taktikai megbeszélés után a pihenőmbe mentem egy kicsit kikapcsolódni, amíg ezt megtehettem. Próbáltam mindent kizárni a fejemből, nem gondolni semmire. Arra eszméltem fel a merengésemből a kanapén fekve, hogy Mia lépett be a szobába.
- Mi a helyzet?- néztem rá közönyösen.
- Semmi extra. - próbált meg laza lenni.
- Mi történt? – ültem fel, s néztem rá gyanakodva.
- Hát… beszéltem a sajtósoddal.
- Kivel? – néztem rá kikerekedett szemekkel.
- Azzal az emberrel, aki a mostani futamon a sajtós dolgaidat intézi. – adta meg a magyarázatot.
- És mi van vele? – vettem fel újra a közönyös álarcomat.
- Azt mondta, hogy egyetlen egy televíziós társaság érdeklődött eddig utánad. – nézett rám egy picit félve.
- Csak egy? – kerekedtek ki a szemeim.
- Igen a német RTL. Senki más.
- Értem, velük beszélek, de mással nem. Ha egy spanyol tévé sem volt kíváncsi rám az első szabadedzés után, akkor a mai nap ne is legyenek. – dühödtem be. Nem tudtam megmondani miért, de fájt egy kicsit.
- Rendben van, továbbítani fogom a kérésedet. Azonban azt tudnod kell, hogy nem leszel egyedül az interjú alatt. – nézett rám picit rettegve.
- Miért ki lesz még ott? – kérdeztem rá gyanakodva.
- A két német világbajnok. Michael Schumacher és Sebastian Vettel…

Hinni az életben

12. rész

Fél óra múlva becsoszogott Kimi a konyhába álmos fejjel és kócosan. A szemei hatalmasra nyíltak, amikor meglátott engem. Épp a levest kavargattam. Egy pillanatig csak nézett. Nagyon zavarban volt, látszott. Úgy tettem, mintha nem történt volna előtte semmi, tettem a dolgomat, de a hátamba éreztem a pillantását.
- Jó reggelt! – köszöntem neki én először.
- Jó reggelt! – köszönt vissza még mindig meglepetten.
- Kérsz kávét? – néztem végre rá. – Ülj le, kész a reggeli is.
- Köszönöm. Hogy van a kezed? – ült le, én pedig kiszolgáltam. – Ettél már? – fürkészte az arcomat.
- Még nem. – csóváltam a fejem. – Nem volt még rá időm. A kezem meg… - néztem rá – Már nem is érzem.
- Gyere, ülj ide, egyél velem. – húzta ki nekem a mellette lévő széket. – Ma szedik ki a varratokat.
- Tudom, majd délután elmegyek. – nem néztem rá, de helyet foglaltam mellette. Nem akartam rá nézni, pedig ő kitartóan szuggerált.
- Elviszlek, és ne mondj semmit, elviszlek és kész. – mondta nyomatékosan. – Két dologért azonban bocsánatot kell kérnem tőled.
- Hogy? – néztem rá. Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek.
- Igen, jól hallottad. Az egyik, ahogy tegnap beszéltem veled. Nagyon sajnálom, ha tehetném… Lina… nem illetted meg, hogy így beszéljek veled. Kérlek, bocsáss meg nekem. – nézett bűnbánóan a szemembe. – A másik, hogy neked kellett ezt a kupit feltakarítanod. A fiúkkal el is fogok beszélgetni emiatt, mert nem ebben egyeztünk meg. Én elmentem Sebékhez, itt hagytam nekik a házat erre kuplerájt csináltak belőle. – csapott az asztalra, én meg csak pislogtam. – És még a fáradságot se veszik, hogy felkeljenek, és rendbe tegyenek mindent.
- Ugyan – legyintettem – megcsináltam én… nem volt fáradság.
- De Lina. Nem azért vagy itt, hogy az ő szolgájuk legyél. Mondjuk, ma el is mennek, de akkor is. Legalább lesz végre egy is nyugalom. Hidd el, néha nem bánnám, ha nyugalom venne körbe. – mosolygott rám.
- Mindennek eljön az ideje. – néztem mélyen a szemébe.
- Tudom Lina… tudom…

Egy hónap telt el. Egy teljes hónap. Azóta dolgozom Kiminél. Úgy érzem, hogy az életem fenekestül felfordult. Mintha nem is ugyanaz az ember lennék. Sok mindenben változtam, főként a félénkségemet próbálom a mai napig leküzdeni. Ez azonban nagyban köszönhető Kiminek. Nagyon türelmes velem, és figyelmes. Sosem érezteti velem, hogy kevesebb lennék számára, hanem pont az ellenkezőjét. Mindig unszol, hogy ne éljek bezártan, lássak világot. Legutóbb, mikor tegnap elment egy versenyre kitalálta, hogy menjek vele. Alig bírtam lebeszélni róla, mert ez szerintem egy hatalmas őrültség. ÉN??? VELE??? EGY VERSENYRE??? Na, az ki van zárva. Liz és Seb jókat kuncogtak rajtunk, a szócsatáink közben. Nagyon megszerettem őket is, messziről ki lehet szúrni, hogy odavannak egymásért, süt róluk a szerelem. Egy-egy pillantásuk egymásra, egy-egy érintésük, mind-mind azt sugallja, ez nem egy futó kaland, hanem megtalálták azt, amit mindenki keres az életben: az igaz szerelmet.
Ahogy megismertem Kimit rájöttem, hogy ő egy fantasztikus ember, és csodálatos barátai vannak. Bármire képesek lennének egymásért, hisz barátok, és ez a barátság lényege. Ezt mellettük tanultam meg. Az életben adni és kapni is kell, de ezeknek egyensúlyban kell lenniük, hisz, ha túl sokat adsz, kihasználnak. De ha túl sokat kapsz elbizakodóvá, és öntelté tesz. Az életnek kell lennie pozitív és negatív történései is. Mindez vele járója.
Én most rengeteg pozitívot kaptam, és félek. Félek, hogy egyszer csak jön valaki, aki igényt fog minderre tartani, és akkor megint rossz következik. Rettegek attól, hogy ez bekövetkezik…

Boldog születésnapot...

Szeretnék neki nagyon boldog 24. születésnapot kívánni. Tavaly megmutatta, hogy vert helyzetből is lehet nyerni világbajnokságot! Idén pedig mindenki számára bizonyossá teszi, hogy verhetetlen, és el a kezekkel a 2011-es világbajnoki címtől.

Boldog születésnapot neki!!!!!

Lóerők szerelmesei

Hinni az életben című történetnek hétfőn jön a folytatása... köszönöm ivinek, Timcsynek és szofinak a komit...


1. rész

Péntek reggel, egy kis gyomorideggel indultam el a pálya felé. Most gondoltam bele igazán, hogy nem is ismerek senkit. Bernie azt mondta, hogy a mai nap folyamán meglátogat. Nem tudom, hogy ezt minek vegyem, jónak vagy rossznak. Mindenesetre tréneremmel, Miaval indultam el a pályára a részemre bocsájtott járművel.
A parkolóba beállva is inkább próbáltam figyelmen kívül hagyni a fotósokat, és a tévéseket. A csekkolásnál lazán odatettem a kártyámat, és máris beengedett. Tudtam, hogy most nem szabad hibáznom, mert azt megtorolják, és azon fognak csámcsogni legalább egy hétig. A belépő a legfontosabb, és valahol titkon azt akartam, hogy igenis figyeljenek fel rám. Hogy ne csak a pilótát vegyék észre, hanem a nőt is. Először, mint nőt vegyenek észre, aztán, mint pilótát. Ha figyelemre se méltatnak, beszürkülök, mint némely társam, s azt nem akarom. Lehet, hogy csak ez az egy lehetőségem van, de abból ki akarom hozni a maximumot.
Remegő gyomorral indultam el a csapatom felé. A napszemüvegem mögül tekintettem az előttem elterülő látványra. Úgy éreztem magam, mint egy kezdő. A tenyerem izzadt, a szívem szaporán vert. Tudtam, hogy a külvilág felé nem szabad ebből semmit mutatni. Ahogy elhaladtam az emberek mellett a csapatruhámban, sokan megfordultak utánam, hisz most én jelentem mindenki számára a látványosságot, a szenzációt.
Eric Boullier csapatfőnök szerint, ha rólam írnak, akkor a csapatról is írnak, és ez mindenkinek jó. Mondjuk, nem tudom, hogy nekem mindez miért jó, de inkább nem vitatkozom. Simon Rennie lesz a versenymérnököm erre a futamra. Rendes egy fazon, szerintem menni fog a közös munka. Petrov nálam sok vizet, mint csapattárs nem okoz, hisz neki is van egy feladata, és nekem is. Közös célokról még kár lenne beszélni, hisz csak kipróbálom a gépezetet erre a futamra. A jövő még mindenki számára kérdéses… még nekem is…
A Homeba érve minden szempár felém fordult. Észrevettem, hogy belépésemre azonnal indult felém Eric, Simon, és a csapattársam Vitalij is.
- Üdv Carla, örülök, hogy megérkeztél. – nyújtotta felém a jobbját Eric.
- Én is örülök neki, hogy esélyt adtatok nekem Eric. – muszáj a jó pofi az elején, hisz tényleg ez a lehetőség rendes volt tőlük.
- Ugyan, ha nem látnánk benned lehetőséget, nem kaptad volna meg az ülést. Hadd mutassam be a csapattársad Vitalij Petrovot. – mutatott a mellette álló, velem körülbelül egykorú magas srácra.
- Vitalij Petrov. – nyújtotta felém a jobbját ő is, az orosz akcentus érezhető volt.
- Carla Ramos, nagyon örvendek Vitalij. – fogadtam el, s mosolyogtam rá.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek Carla, a srácoktól már sok jót hallottam felőled. – mosolygott ő is kedvesen.
- Ugyan – legyintettem – biztosan csak elfogultak velem. – mosolyogtam zavartan.
- Hát téged elnézve lehet, hogy azok, de nem csak a szépségedet méltatták, hanem a vezetésedet is.
- Oh, köszönöm. – néztem körbe hálásan mosolyogva. – Nagyon kedvesek vagytok. Remélem – fordultam újra csapattársam felé – neked nem okoz gondot, hogy egy nőt kaptál magad mellé.
- Ezek szerint hozzád is eljutottak ezek a hírek. - húzta el a száját.
- Nem tudtam őket kikerülni, hisz minden egyes média ezekkel a mondatokkal volt hangos, az elmúlt időben.
- Nem kell ezekkel foglalkozni. Csak nyomást akarnak tenni rád, hátha összeroppansz, és akkor majd mondják, ugye mi megmondtuk, hogy így lesz. – mutogatott mérgesen. – Nyugi tőlünk ilyet nem hallasz, ez egy nagycsalád, mindent elkövetünk, hogy otthon érezd magad. – mosolygott rám kedvesen.
- Végülis Alonso is azt mondta, hogy egy nőnek otthon a helye. Akkor azt hiszem, jó helyen vagyok. – nevettünk össze.

A pihenőszobámban ültem a kanapén felöltözve. Egyedül az overallomat nem vettem fel teljesen, mert így is szörnyen meleg volt, úgy meg egyenesen kibírhatatlan. Próbáltam összpontosítani a pályára, de az izgalmam, az első szabadedzés miatt nagyobbnak bizonyult. Halk kopogásra lettem figyelmes, majd Mia nyitott be jelezve ezzel is, hogy itt az idő, bizony el kell indulni, már nincs kibúvó.
Vettem egy mély lélegzetet, és az oldalamon az edzővel elindultam a boxom felé. Feltettem a napszemüvegem, hogy ha én nem látok senkit, ők se lássanak alapon, és egész úton a kulacsomat forgattam a kezemben. Közben Miától kaptam egy-egy szúrós pillantást, hogy ne csak játszadozzak vele, hanem igyak is belőle.
A fotósok körbevettek, és éhes keselyűkként követtek egészen az elzárt részekig. Mindenki megnézett. Útközben láttam egy-két pilótát is. Buttonnak még a szája is nyitva maradt, amikor meglátott engem. A mérnöke is megpördült a tengelye körül, és kikerekedett szemekkel bámult. Webber a lépcsőn megmerevedve követte a szemeivel a mozdulataimat, ahogy elhaladtam a Red Bull főhadiszállása előtt. Mia csak kuncogott mellettem, vagyis láttam rajta, hogy a nevetését próbálja meg leplezni. Nem mertem edzőmre nézni, mert attól féltem én sem írom ki röhögés nélkül.
A boxomhoz érve azonban a szerelősrácok a fotósok útját állták, ezzel is megakadályozva, hogy kövessenek. Hálásan néztem rájuk, míg ők csak mosolyogtak. Tüntetőleg beálltam a kameráknak háttal, s így beszéltük meg a stratégiát Simonnal. A monitorok mellett állva sokszor mutatták a hátamat, és Vettel boxát az egyes számú autót, még a pilóta nélkül. Alonso és még egy srác sokszor ment ki integetni a rajongóknak, és ezeket a megmozdulásokat hatalmas ovációk kísérték a nézőtérről. Tekintve, hogy spanyol vagyok én is megtehettem volna, de nem éreztem úgy, hogy rászolgáltam volna arra, hogy éltessem magam, így ismeretlenül...

Lóerők szerelmesei

Bevezetés

„Szenzáció!
A Lotus Renault csapat az Európa Nagydíjra lecseréli Nick Heidfeldet. Azt hiszem ez még nem is lenne akkora szenzáció tekintve a német nem éppen jó teljesítményét. A megdöbbentő azonban az, hogy nem is akárkire tették ezt meg, hanem egy spanyol hölgyre Carla Ramosra. Igen jól olvasták kedves olvasók, egy hölgyre! A csapat hivatalos nyilatkozatában annyi jelent meg, hogy először mindössze kipróbálják a valenciai futamon, aztán a jövő még kérdéses. Mindenesetre nagyon izgalmas lesz. Ramos lesz a harmadik női versenyző a Forma 1 történetében, aki elindul egy futamon. Kíváncsian várjuk, hogy szerepel, és természetesen a fogadtatása milyen lesz a többi pilóta részéről…”

„A két világbajnok megvédi!
Mint ahogy beszámoltunk Carla Ramos fog elindulni a Lotus Renault csapat színeiben az Európa Nagydíjon. A pilóták nagy része mindezt eléggé negatívan fogadja. A többség arra teszi le a voksát, hogy ez nem női sport, és nem is való Ramos ide. Alonso, Webber, és Button egyenesen őrültnek nevezi a csapatot, hogy ilyet lépnek meg. Két ember azonban nyíltan megvédte a hölgyet, így ismeretlenben is. Az egyik Michael Schumacher, a másik Sebastian Vettel.
Michael Schumacher: Úgy gondolom, hogy ennek a sportnak is nyitottnak kell lennie minden újdonságra. Kíváncsian várom Carlat, nagyon szívesen el is beszélgetnék vele a kocsikról. Nagyon sajnálom, hogy eddig nem sikerült találkoznom vele, és csak Valenciában történik ez meg.
Sebastian Vettel: Én nem látom ennyire negatívan ezt a dolgot. Jön egy nő, és akkor mi van? Na igen, csak annak van félnivalója, aki megijed. Én nem ijedtem meg, és bátran ki merek állni ellene. Már most kezdhetnénk. Sajnos messze van még Valencia.
Hamiltonnak is volt a kérdésben hozzáfűznivalója: A világ haladásával elkerülhetetlen, hogy egyszer csak jöjjön egy nő, és szétrúgja az F1-esek seggét. Alig várom! - mondta az angol.”

„Alonso: Nőnek otthon a helye!
Fernando Alonso a kanadai sajtótájékoztatón felindultan válaszolt Ramos érkezésére. ’ Nem értem miért kell ezt a dolgot ennyire felfújni. Különben is ez egy férfi sport. A nőknek otthon a helye, nem a volán mögött. Valenciában mindenki fusson ki merre lát!’
Kíváncsian várjuk, mit szól ehhez Carla Ramos, azonban lapzártánkig elérhetetlen volt. Reméljük nem futamodott meg.”

Dühösen csaptam az újságot az előttem lévő asztalra a gépen. Még ott sem vagyok, de már utálnak, ez fantasztikus. Sosem futamodtam meg, és most sem fogok. Én ezt az egész felkérést, egy lehetőségnek vettem, mert még nem vezettem formula 1-es autót. Az ilyen Alonso-féléket meg egyáltalán nem szeretem, az ilyen alakokat kellene jól szájba verni az ilyen beszólásokért. Mondjuk Vettelen meglepődtem… azt hittem az újdonsült világbajnok lesz az, aki a legjobban ellenem lesz. Végülis Bernie azt mondta jó fej, és ha ő egyszer valamit megmond, az úgy is van…