Hinni az életben

16. rész

Álmomban hallottam, hogy valaki sikít egyet. Éreztem, hogy valaki megráz, s abban a pillanatban kipattantak a szemeim.
- Lina ébredj! – szólt erélyesen.
- Kimi… - fölém volt hajolva, s engem rázogatott, ébresztgetett.
- Semmi baj… - ölelt magához – Itt vagyok… Rosszat álmodtál, kiabáltál, s megijedtem. –suttogta a fülembe, de el nem engedett.
- Álmomban futottam… olyan valóságos volt. Futottam, ahogy bírták a lábaim. Azt hittem elkap… - fúrta a fejemet a nyakához.
- Nem lesz esélye sem, hogy a közeledbe férkőzzön. – a hangja nagyon elszánt volt. - Pólót kéne cserélned, mert tiszta víz vagy. - simított végig a hátamon, mire beleborzongtam. – Ahogy elnézem az ágyat is át kellene húzni…
- Nem akarlak feltartani, megoldom. – távolodtam el tőle – Menj aludni, elrendezem. – bújtam ki az öleléséből.
- Szerinted egyedül hagylak? Tudom, hogy nem menne az alvás. Na gyere, adok egy pólót, és eltesszük magunkat holnapra. – húzott fel gyengéden az ágyról…

Másnap reggel kissé kótyagosan ébredtem. A fejem zakatolt, s minden végtagom nagyon fájt. Az első dolog, amit észrevettem, hogy az ágy üres mellettem. Kimi tehát már felkelt, s nekem is ezt kéne tennem. Nem feküdhetek örökké?!
Nagyon lassan öltöztem fel, de minden egyes foltom, ami a testemet borította, mintha kétszeres erővel feszített volna. Miután ezzel sikeresen meglettem, elindultam lefelé a lépcsőn. Kimit a konyhában találtam meg, amint épp a reggelin szorgoskodott. Kétszeres lelkiismeret furdalásom lett.
- Lassan eljutunk oda, hogy nem is lesz szükséged rám. – szomorodtam el erre a gondolatra.
- Szia! – fordult felém, s rám mosolygott. – Erről szó sincs. Te sokkal ügyesebb vagy nálam, csak gondoltam megleplek, hisz annyit fáradoztál már miattam.
- Én fáradozni??? Hisz velem egy koloncot vettél a nyakadba. – mutattam a lényegre.
- Kolonc? – nézett rám nagy szemekkel. – Ugyan, ne beszélj butaságokat Lina. Gyere, inkább ülj le, és reggelizzünk együtt…

Reggeli után a kanapéra rendelt Kimi. Tudtam, hogy el kellene mondanom neki a múltamat, de tisztában voltam, ő annyira jó ember, s mindezt nem kérdezné, míg késznek nem érzem magam, hogy kiöntsem a szívem. Azonban úgy éreztem, hogy ennek most jött el az ideje. Letelepedett mellém a kanapéra, s egy gőzölgő bögre teát nyújtott át. Óvatosan beleittam, s ahogy lenyeltem éreztem, ahogy belülről is átmelegít a forró ital. Jót tett nemcsak a testemnek, hanem a lelkemnek is. Pár percig még némaságban ültünk, majd belekezdtem.
- Nem volt könnyű gyermekkorom. Nem volt könnyű, úgy felnőni, hogy tudod azt, gyűlölnek a szüleid. Hogy teher vagy nekik, egy kolonc. – kezdtem bele.
- Nem kell elmondanod… - tette a kezét az enyémre, s én csak egy röpke mosolyt küldtem felé.
- Épp itt az ideje, hogy valakinek beszéljek róla.
- Ez fájdalmas lesz, és nem akarlak újra kiborultan látni. – ült közvetlenül mellém.
- Akarok róla beszélni.
- De… - tettem az ujjamat a szájára.
- Kérlek. – suttogtam alig hallhatóan.
- Rendben… - bólintott, de a kezemet nem engedte el.
- Amióta megszülettem tudtam, hogy a szüleim utálnak. Sosem tudtam rájönni az okára. Nem tettem semmit, azon kívül, hogy megszülettem. – Kimi végigsimított az arcomon bíztatásként. Mind a ketten tudtuk, hogy ez nem lesz könnyű beszélgetés. – Nem is volt olyan szörnyű a dolog, míg meg nem született az öcsém. Én akkor voltam 6 éves. Épp iskolába mentem. Nagyon büszke voltam ám rá. – mosolyodtam el az emléken - Mindig mosolygott, vigyorgott, amikor velem volt. Egy idő után már csak azt vettem észre, hogy ketten voltunk. Rám bízták, mindössze hat éves voltam, de őket ez egy kicsit sem érdekelte. Az idő múlásával meg minden rám maradt. Főzés, mosás, takarítás. Egy idő után ezt már elvárták. Úgy éltem ott, mint egy rabszolga. – az első könnycseppen ekkor buggyant ki, amit Kimi azonnal le is törölt. – A testvéremet még úgy-ahogy szerették, ha lehet ezzel a szóhasználattal élni, de engem gyűlöltek, s ennek lépten-nyomon hangot is adtak. Láttad a hátam, szóval el tudod képzelni, hogyan tették mindezt. – a száját egy vonallá préselte össze, a tekintete megkeményedett. – Az Apám, ő… - a sírás fojtogatott, alig tudtam visszatartani.
- Ne, kérlek, ne folytasd. – tette a kezét az arcomra.
- De egyszerűen muszáj. – néztem rá könnyek között.
- Nem… nem muszáj Lina. – húzott az ölébe.
- Én szeretném, hogy tudd. – néztem mélyen a szemébe. - Ő olyat tett velem… és pont a 18. születésnapomkor… - zokogtam, ő pedig szorosan megához ölelt.
- Tudom, hogy mit tett veled. – suttogta a fülembe. – S ezért nagyon csúnyán meg fog fizetni! – szorított az ölelésén körülöttem.
- Te tudod? – néztem rá csodálkozva, az arcomon könnyekkel.
- Igen. A doki… tudod megvizsgáltak… mindenhol. – felelte zavartan. – És a doki elmondta. – simított végig az arcomon.
- El kéne dobnod, mint egy rongyot, hisz mocskos vagyok. – zokogtam, mikor tudatosodott bennem, hogy rájött. El akartam távolodni tőle, de nem hagyta.
- Nem vagy az… Lina a leggyönyörűbb nő vagy, akivel eddig találkoztam… Lina, kérlek, nyugodj meg… Nem hagylak el…- de egyszerűen nem tudtam abbahagyni a zokogást. Most még az ő szavai sem nyugtattak meg, hisz emlékeimbe újra átéltem a borzalmakat, amiket akkor. Kimi szorosan ölelt magához, és megnyugtató szavakat sugdosott a fülembe. Nem tudtam, hogy ez ennyire nehéz lesz… de Ő itt van velem… és azt mondta, nem hagy el…