Hinni az életben

12. rész

Fél óra múlva becsoszogott Kimi a konyhába álmos fejjel és kócosan. A szemei hatalmasra nyíltak, amikor meglátott engem. Épp a levest kavargattam. Egy pillanatig csak nézett. Nagyon zavarban volt, látszott. Úgy tettem, mintha nem történt volna előtte semmi, tettem a dolgomat, de a hátamba éreztem a pillantását.
- Jó reggelt! – köszöntem neki én először.
- Jó reggelt! – köszönt vissza még mindig meglepetten.
- Kérsz kávét? – néztem végre rá. – Ülj le, kész a reggeli is.
- Köszönöm. Hogy van a kezed? – ült le, én pedig kiszolgáltam. – Ettél már? – fürkészte az arcomat.
- Még nem. – csóváltam a fejem. – Nem volt még rá időm. A kezem meg… - néztem rá – Már nem is érzem.
- Gyere, ülj ide, egyél velem. – húzta ki nekem a mellette lévő széket. – Ma szedik ki a varratokat.
- Tudom, majd délután elmegyek. – nem néztem rá, de helyet foglaltam mellette. Nem akartam rá nézni, pedig ő kitartóan szuggerált.
- Elviszlek, és ne mondj semmit, elviszlek és kész. – mondta nyomatékosan. – Két dologért azonban bocsánatot kell kérnem tőled.
- Hogy? – néztem rá. Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek.
- Igen, jól hallottad. Az egyik, ahogy tegnap beszéltem veled. Nagyon sajnálom, ha tehetném… Lina… nem illetted meg, hogy így beszéljek veled. Kérlek, bocsáss meg nekem. – nézett bűnbánóan a szemembe. – A másik, hogy neked kellett ezt a kupit feltakarítanod. A fiúkkal el is fogok beszélgetni emiatt, mert nem ebben egyeztünk meg. Én elmentem Sebékhez, itt hagytam nekik a házat erre kuplerájt csináltak belőle. – csapott az asztalra, én meg csak pislogtam. – És még a fáradságot se veszik, hogy felkeljenek, és rendbe tegyenek mindent.
- Ugyan – legyintettem – megcsináltam én… nem volt fáradság.
- De Lina. Nem azért vagy itt, hogy az ő szolgájuk legyél. Mondjuk, ma el is mennek, de akkor is. Legalább lesz végre egy is nyugalom. Hidd el, néha nem bánnám, ha nyugalom venne körbe. – mosolygott rám.
- Mindennek eljön az ideje. – néztem mélyen a szemébe.
- Tudom Lina… tudom…

Egy hónap telt el. Egy teljes hónap. Azóta dolgozom Kiminél. Úgy érzem, hogy az életem fenekestül felfordult. Mintha nem is ugyanaz az ember lennék. Sok mindenben változtam, főként a félénkségemet próbálom a mai napig leküzdeni. Ez azonban nagyban köszönhető Kiminek. Nagyon türelmes velem, és figyelmes. Sosem érezteti velem, hogy kevesebb lennék számára, hanem pont az ellenkezőjét. Mindig unszol, hogy ne éljek bezártan, lássak világot. Legutóbb, mikor tegnap elment egy versenyre kitalálta, hogy menjek vele. Alig bírtam lebeszélni róla, mert ez szerintem egy hatalmas őrültség. ÉN??? VELE??? EGY VERSENYRE??? Na, az ki van zárva. Liz és Seb jókat kuncogtak rajtunk, a szócsatáink közben. Nagyon megszerettem őket is, messziről ki lehet szúrni, hogy odavannak egymásért, süt róluk a szerelem. Egy-egy pillantásuk egymásra, egy-egy érintésük, mind-mind azt sugallja, ez nem egy futó kaland, hanem megtalálták azt, amit mindenki keres az életben: az igaz szerelmet.
Ahogy megismertem Kimit rájöttem, hogy ő egy fantasztikus ember, és csodálatos barátai vannak. Bármire képesek lennének egymásért, hisz barátok, és ez a barátság lényege. Ezt mellettük tanultam meg. Az életben adni és kapni is kell, de ezeknek egyensúlyban kell lenniük, hisz, ha túl sokat adsz, kihasználnak. De ha túl sokat kapsz elbizakodóvá, és öntelté tesz. Az életnek kell lennie pozitív és negatív történései is. Mindez vele járója.
Én most rengeteg pozitívot kaptam, és félek. Félek, hogy egyszer csak jön valaki, aki igényt fog minderre tartani, és akkor megint rossz következik. Rettegek attól, hogy ez bekövetkezik…