Az otthon melege

3. rész

A dolgokat a fejemben próbáltam összerakni, így arra a következtetésre jutottam, hogy ideje lenne meglátogatnom Hannát, mielőtt eljön hozzánk és patáliát csap ezért is. Nem igazán volt kedvem elmenni hozzá, de tudtam, hogy mindez így helyes.  Mentem volna én, szinte szaladtak volna a lábaim, csak éppen Svájcba, egy bizonyos nőhöz… de azt nem lehetett.

Az öccse minden kérdezés nélkül engedett be az ajtón, majd közölte velem, hogy a nővére már három napja szinte ki sem dugja a fejét a szobájából, és állandóan vagy sír, vagy telefonál. Nem értettem mi is történhetett, így minél előbb a dolgok végére akartam járni. Halkan kopogtam be a számomra nagyon is ismerős ajtón, s egy alig hallható ’Szabad’ után már lépem is be, majd magam után azonnal csuktam be a szerkezetet.

- Szia! – kezdtem tétován – Mi történt? – ültem le azonnal mellé az ágyra, amikor megláttam a kisírt szemeit.

- Semmi. – rázza le a kezeimet, és azonnal törölgetni kezdi az arcát.

- Nem tudsz nekem hazudni. Ismerlek… mi történt? Vagy… tettem valamit? – abban a pillanatban Linda ugrott be, és az, hogy mindent tud.

- Nem! Te nem tettél semmit! – kezd kiabálni velem, én meg ott ültem mellette, mint egy szerencsétlenség.

- A Szüleid? A tesód? – folytatom a faggatózást.

- Sebastian fejezd be! – csattan a hangja – Mindenki jól van! Igen! Mindenki… kivéve én…

- Akkor meséld el. – kérlelem, tudtam, hogy baj van, hiszen nem olyan lány, aki hamar elsírja magát.

- Nem lehet. Nekem ezt nem szabad. – szajkózza, mintha magát akarná meggyőzni.

- Mond el, hátha könnyebb lesz. – győzködöm – Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz.

- Tudom… de akkor sem lehet. – rázza a fejét – Nem tehetem meg ezt veled…

- Velem? – nézek rá nagy szemekkel.

- Igen… én… - kel fel mellőlem, és vesz egy nagy levegőt – Sebastian… én beleszerettem valakibe.

- Micsoda? – abban a pillanatban úgy éreztem, hogy több millió mázsa súlytól szabadultam meg.

- New Yorkban történt. Fogalmam sincsen, hogy mikor, hogyan és miképp, de megtörtént. Ott volt egy srác. Kedves, aranyos, udvarias, és már csak azt éreztem, hogy nem barátként tekintek rá. És azt, hogy veled szembe lelkiismeret furdalásom van. Mert te vagy a párom, ugyanakkor én már azt az érzést nem éreztem. Már nem irántad éreztem azt, hanem egy olyan ember iránt, akit csak pár napja ismertem meg. – darálta szinte egy szuszra, én meg csak Lindára tudtam gondolni, hogy mekkora egy idióta vagyok, s teljesen elkeseredtem.

- Mit vársz tőlem? Most mit mondjak? – tettem fel neki a kérdést mindenféle harag nélkül.

- Kiabálj, veszekedj! Vagy csak csinálj valamit. – könyörgött zokogva.

- Nem kell mellettem maradnod. – kezdtem nyugodt hangon – Nem akarom, hogy boldogtalan legyél. Előbb vagy utóbb, mindez úgyis megmérgezné a kapcsolatunkat. – eldöntöttem, hogy nem beszélek neki Lindáról, hiszen már nem rá tartozik.

A búcsúzáskor az ajtóba csak egy pillanatig éreztem azt az űrt, amely az elmúlt évek elengedése okoz, de amikor kinyitotta előttem az ajtót, ott állt egy srác. Hanna és ő csak nézték egymást. Tudtam, hogy ő az. Már ahogy ránézett, tudtam… mégis csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség… Hanna törte meg a csendet.

- Greg! – nézett rá kikerekedett szemekkel – Te mit keresel itt?

- Én… én nem bírtam tovább! – lépett oda hozzá engem szinte félresöpörve – Hanna én, szeretlek, és nem érdekel, hogy meddig kell várnom rád, míg beszélsz vele, nem érdekel.

- Greg, már beszéltünk. – és ekkora srác rám nézett, és eléggé zavarba jött.

- Hello! – intettem oda, hiszen nekem kezdett ez az egész egyre kínosabb lenni – Azt hiszem, hogy rám már nincs is itt szükség, megyek…

- Seb – lépett egyet felém Hanna – Köszönöm.

- Mit? – lepődtem meg.

- Hogy ennyire könnyedén kezeled ezt a helyzetet. Köszönöm, hogy nem estél neki. – bök a fejével a srác felé.

- Légy boldog Hanna. – búcsúzom el tőle.

- Remélem te is az leszel. – köszön el, majd az ajtó becsukódott mögöttem…

***

Kimiéknél leltem menedékre, kérdés nélkül fogadtak be. Amikor Hannával való beszélgetést követően, hazaértem Anya nem kérdezett semmit, valószínűleg az ábrázatomból sok mindenre tudott következtetni. Szó nélkül segített nekem a pakolásban, majd Apa kivitt a reptérre… sajnáltam őket, hiszen alig látnak, mégis… nem tudtam Heppenheimbe maradni…

Kimiéktől utaztam a következő versenyhétvégére, és tettem a dolgomat, ahogy azt kell. Heikki sem érdeklődött, szinte nagyon szót se váltottam senkivel, csak ha munkáról volt szó. Nem akartam senkinek megnyílni, mert akkor el kellett volna mondanom, hogy mekkora egy idióta is vagyok. Hanna miatt nem keseregtem egy pillanatig sem. Olyan érzés volt a szakításunk, mintha a mellkasomba egy nyomás megszűnt volna, amiről nem is tudtam, hogy ott benn létezik.

Linda azonban már más történet. Lehangolt az a tudat mennyire is ostoba voltam. Ha nem Hozzá mentem volna először, hanem Hannához, akkor tisztázni tudtuk volna előtte a dolgainkat, akkor semmi sem így alakult volna…

Ha lecsukom a szemeimet, még mindig látom a mosolyát, az arcán lévő pírt, ahogy bókolok neki. A ringó csípőjét, a hosszú kecses lábait. A csillogó szemeit… mindent, ami vele kapcsolatos.

Magányos vagyok és egy idióta. Az elkeseredés mocsarában fürdök már napok óta. Szenvedek egy olyan nő után, aki igazából sosem volt még egy pillanatra sem az enyém. Első látásra magával ragadott a szépsége, a bája, a mosolya. Az egész lénye olyan, mintha pont hozzám tartozó lenne… minta csak nekem faragták volna minden porcikáját.

Mindenki azt hiszi, hogy nekünk, pilótáknak könnyű életünk van, mi nem szenvedhetünk oly egyszerű és hétköznapi dologtól, mint a bánat. Hisz, hogy is ismernénk, mikor minden ujjunkra legalább tíz nő jutna… de nekem ezek a nők nem kellenek. Nekem, csak azaz egy kell, aki a napom minden pillanatában a gondolataimba férkőzik…

***

Egykedvűen kapcsolgattam a kezemben lévő távirányítót, de igazából semmi sem kötött le. Próbáltam napok óta úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de igazából semmi sem volt az…

- Na jó, ebből elég! – jelent meg mellettem a finn, majd kikapta a kezemből a távkapcsolót.

- Mit csinálsz? – lepődtem meg – Tévézek!

- Ja, azt látom! Elég ebből a remeteéletből! Úgy viselkedsz, mintha a kezedet vágták volna le! – osztott.

- Én nem viselkedem sehogy. – kértem ki azonnal.

- Ja, látom. Minttu már aggódik érted, és én is – jelentette ki.

- Nem kell értem aggódni, jól vagyok.

- Fogalmam sincs, hogy miért keseregsz egy ilyen csaj után, mint Hanna. – ült le velem szembe.

- Te… te azt, hiszed… - már majdnem felnevettem – azt hiszed, hogy Hanna miatt kesergek? – annyira abszurdnak tűnt így az ő szájából hallani. Vajon mindenki azt hiszi, hogy tényleg ez a bajom? Mindezt egy másodpercre gondolkodóba ejtett.

- Mi mást hihetnénk? – húzta fel a szemöldökeit.

- Ennek az egésznek semmi köze sincsen Hannához. – adtam magyarázatot mielőtt újabb hülye kérdést tesz fel.

- Akkor miért viselkedsz így?

- Kimi… én egy totál idióta vagyok. – öntöm ki a szívemet – Ha előbb beszélek Hannával nincsen ez az egész…

- Lindáról van szó? – néz rám kíváncsian.

- Igen… Ő egy csodálatos nő. Ő olyan más. Vele minden pillanat értékes, és varázslatos. – mesélem neki teljes beleéléssel – Egy totál idióta vagyok.

- Nem cáfolom meg, ugyanis igazad van. Ha tökösebb lettél volna, most nem lenne ez. – néz rám mindent tudóan.

- Tudom, és igazad van. – egyezek bele – De érts meg engem is. Ott volt Hanna… egy hat éves kapcsolatot mégse rúghattam fel hipp-hopp! Hiszen nem is tudtam semmit Lindáról! Csak annyit, hogy csodálatos, kívánatos, varázslatos, és elbővülő!

- Ez mind nem volt elég? – a pillantása inkább érdeklődő, mint vádló – Én, mióta ismerlek sosem beszéltél így Hannáról, mint a kis belsőépítészedről.

- Fogalmam sincs, hogy mi történik velem a közelében… - temetem két kezembe az arcomat – úgy érzem, hogy teljesen kifordulok magamból.

- Asszem erre van egy igen jó szó. – vigyorog rám.

- Igen?

- Szerelmes vagy te ökör! – vigyorog rám továbbra is elégedetten.

- Mi? Én??? Az lehetetlen! Hogy lehetnék már szerelmes? Hiszen nem is ismerem? – ijedek meg.

- Figyelj, ahogy leírtad a kettőtök helyzetét, szerintem a kémia teljességgel működik. – vonja meg a vállait – Akkor meg minek bonyolítod túl a dolgokat? Menj el hozzá és beszéljétek meg.

- De… szerinted meg is fog hallgatni? – esek kétségbe – Hiszen, az emailben is csak az átalakításokra koncentrálódik a beszélgetésünk. Három hete írt utoljára, azóta a kolleganője írogat. Hiába bombázom, nem is jelzi vissza, hogy elolvasta.

- Figyelj, a helyében én se nagyon állnék veled szóba azok után, hogy közölted kapcsolatod van. Miért várod el tőle, hogy még most is kitüntessen a figyelmével?- szegez nekem egy igen jogos kérdést.

- Oké, ebben teljesen igazad van. De mi a biztosíték arra, hogy meg is fog hallgatni?

- Őszintén? – erre csak bólintani tudok – Semmi! De legalább megpróbáltad. Mond el neki, hogy mi a helyzet veled, és miképp is gondolkodsz róla.

- Be vagyok szarva, hogy elutasít. – vallottam be őszintén.

- Tudom. De mi van, ha mégsem?

- Szóval szerinted el kéne mennem hozzá?

- Jézus!! – néz fel a plafonra – Figyelj Seba! Elegem van ezekből a szerelmes drámázásokból! Menj el hozzá és beszéljétek meg! Mit kell ezen túlbonyolítani?

- Rendben, igazad van! – pattanok fel, s az emelet felé veszem az irányt, hogy megfelelően kiöltözhessek. Azonban a lépcső aljából még visszafordulok hozzá – Félsz, ha kiderül a lelkizésünk, s akkor csordul az imidzsed, mi? – vigyorgok rá.

- Na, elmész ám, tudod hová! – vág hozzám vigyorogva egy párnát, de már nem ér el, azonban az emeleten is hallom a nevetését…

***

Az előtt a bizonyos ajtó előtt ácsorgok már percek óta tétován. Hangok szűrődnek ki a lakásból, s így tisztában vagyok vele, hogy odabenn tartózkodik. Próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy mit is akarok neki mondani, és mivel tudom meggyőzni, hogy nekem csakis Ő kell, senki más.

Bizonytalanul kopogok be, azon a szerkezeten, amitől talán a szívem megváltást remél. Léptek zaját hallom meg mögötte, majd kulcs fordul a zárban, s nyílik az ajtó.

- Hello. – köszönt zavartan velem szembe egy fazon. Úgy érzem, mintha jéghideg vízzel öntöttek volna nyakon, a felismerés fájóbb volt, mint valaha… elkéstem. – Segíthetek valamiben? – méregetni kezd, hiszen megszólalni is alig tudok.

- Hello… - nyökögtem ki – én Lindát keresem, de azt hiszem, hogy később majd visszajövök… - lépdeltem el, s eléggé zavarban is voltam.

- Várj! – szó utánam hirtelen, mire azonnal megfordultam – Te… - mutat rám – te vagy Sebastian?

***

Sziasztok!

Ahogy ígértem itt is van az új rész frissen, ropogósan. :D Ebből a történetből még egy rész lesz, és vége. Tudom nem épp rendes tőlem így abbahagyni, de... bízom benne, hogy annál nagyobb lesz a megdöbbenésetek majd.

Sok puszi mindenkinek: szabus

Az otthon melege

2. rész

A reptéren állok, s várom, hogy végre New Yorkból befusson az a bizonyos gép. Próbálok lazán és természetesen viselkedni. Mély levegőket veszek, s minden idegszálammal próbálok Hannára, és az együtt eltöltött évekre emlékezni. Mennyi szép és boldog pillanat van már a hátunk mögött.

Mosolyogva lép ki a kapun, s ahogy észrevesz, egyenesen felém sétál. Szó nélkül veszem ki a kezében tartott bőröndöket.

- Szia! – lép oda, és egy röpke csókot nyom a számra.

- Szia! Hogy utaztál? – kíváncsiskodtam.

- Hosszú volt az út, de borzasztóan jól éreztem magam. Gazdagodtam néhány jó baráttal és tanáccsal egyaránt. – lelkendezett – Bízom benne, hogy gyakran fognak ott még ilyen konferenciákat tartani.

- Örülök neki, hogy jól érezted magad. – indultunk el kifelé az épületből.

- És veled? Munka? – érdeklődött.

- Nincs semmi különös. – próbáltam lazán viselkedni – Voltam a gyárban, és egy kicsit itthon is.

- Anyud gondolom örült neki, hogy pár napig kisajátíthatott téged. – mosolygott.

- Gondolhatod. – vágtam egy fintort, mire kuncogni kezdett – Folyamatosan a kedvenceimet főzte, aztán magyarázkodhattam is Heikkinek, hogy miért mutat többet a mérleg a megengedettnél.

Ő nevetett, én meg… nem is tudom miképp éreztem magam. Amit elsőként tapasztaltam, hogy valami nem az igazi. Valami megváltozott… bennem és kettőnk között is. Olyanok vagyunk egymással, mint két jó barát. Nem érzem azt szükségesnek, hogy megfogjam a kezét, hogy a szememet legeltessem rajta, hogy minden porcikám azért kiállt, hogy itt és most legyen az enyém bármilyen áron. Másnál viszont minden pillanatban ezt érzem, s ez kavar fel igazán…

***

Hanna otthon volt, én meg ismét Svájcban, az otthonomban. Nyugis és laza nap volt eddig, hiszen Heikki hazautazott Miával Finnországba, így edzem sem lett volna kötelező, én mégis így tettem. Legalább lefoglaltam magam, de a gondolataim így is szabadon szárnyalhattak egy bizonyos iroda felé, s egy nőhöz… Hozzá…

Sokszor kaptam magam azon, hogy lelkiismeret furdalásom van, mert eszembe jutott, másként egy nő. Én nem vagyok ilyen. Én mindig és minden körülmény között hűséges voltam. Hanna megérdemli, hogy most, amikor egy másik szintre akarom helyezni a kapcsolatunkat, akkor nem hagyom cserben.

Csak… mi van akkor, ha mégis igaza van Melanienak? Ha nekem mégsem Hanna a nagy Ő? Hogy kényelmesnek érzem ezt az egész kapcsolatot, s azért nem akarok belevágni valami másba? Valami újba?

Úgy érzem senki sem ért meg. Melanie és Kimi teljességgel egy követ fújnak, azonban a lelkiismeretem áll velük szemben a másik oldalon. Összeszorul a szívem arra a gondolatra, ha befejeződik a lakásfelújításom lehet, többé sosem látom Őt. Ugyanakkor mi lesz velem és Hannával? A megszokás, az évek összetartanak minket? Tudok vele, teljességgel boldog lenni?

Hangos csengőszó szakít ki a gondolataim közül. Morgolódva megyek az ajtóhoz, hiszen nem várok mára senkit. Magamban akartam lenni, hogy tisztázni tudjam az érzéseimet, a gondolataimat. Azonban, mikor ajtót nyitottam teljesen ledöbbentem, hiszen ott állt előttem Ő.

- Linda! – lepődök meg teljesen.

- Szia Sebastian! – köszönt félszegen – Remélem nem zavarlak. – néz rám nagy riadt szemekkel.

- Dehogy zavarsz! – vágtam rá gondolkodás nélkül – Te sosem zavarsz. Mi járatban? – kíváncsiskodom.

- Remélem nincsen délutánra semmilyen programod. – mosolyog rám.

- Nincs, miért? – nézek rá szerintem, mint egy totál idióta – De tapintatlan vagyok, gyere be, ne itt az ajtóban. – s ahogy elhaladt mellettem nézek végig rajta. Bőrnadrág, mely teljesen ráfeszült, és bőrkabát. Hatalmasat kellett minderre nyelnem. Legszívesebben végigsimítottam volna a fenekén, mert annyira formás volt.

- Arra gondoltam, hogy elrabollak magammal. – csilingeli nevető hangon.

- Elrabolsz? – nézek nagy szemekkel – Veled bárhová elmegyek. – vigyorgok szélesen, Ő meg elpirul, azt hiszem, zavarba hoztam.

- Arról van szó, hogy miképp is állsz a motorokkal? – néz rám nagy és csillogó szemekkel.

- 16 évesen vettem az első motoromat. – válaszoltam azonnal – Miért?

- Akkor azt hiszem, hogy ez tetszeni fog. – fogtam meg a kezemet, és az udvarra vezetett. Gondolkodás nélkül követtem. A bőre finom volt, puha és egyáltalán nem akartam elengedni a kezét. A szívem csak úgy dübörgött a mellkasomban. A csodálkozásom még nagyobb lett, amikor megláttam az udvaron egy csodajárgányt.

- Ez a tied? – mutattam rá a szabad kezemmel.

- Azt hiszem, hogy igen. – bólogatott vigyorogva.

- Neked van egy Yamaha Terbarud? – a szemeim hatalmasra kerekedtek biztos.

- Imádom a száguldást, és annak mindenféle formáját. – mosolygott még mindig.

- Mond csak, hol jártál te eddig? – önkéntelen kérdés volt, de nem bántam meg. Ő mosolyogva elpirult…

Egy csodajárgányt vezetek, és egy csodálatos nő ül mögöttem. Karjaival szorosan ölel körbe, s néha elengedem az egyik kezemmel a kormányt, s megszorítom az Övét, hogy ne féljen, vigyázok rá. Két dologra tudok összpontosítani, az egyik a száguldás, a másik Linda.

Elmerülök a gondolataimba, és figyelem az utat, azonban egyszer csak azt érzem, hogy teljes testével hozzám bújik, majd a hátamhoz simul, amennyire mindezt itt és most lehetett. Az ágyékomba azonnal vér tódul, s a nadrágom egyik pillanatról a másikra pokolian szűk lett. Az egyik keze a combomra simul, és én még több gázt adok… kívánom ezt a nőt… s azt akarom, hogy az enyém legyen… csak az enyém… teljesen…

***

Versenyről hazaérkezvén, arra az elhatározásra jutottam, hogy mindenképpen elmondom Lindának az igazat. A lelkiismeretemmel csak így tudok megbirkózni. Ugyanakkor felrémlenek bennem annak a bizonyos napnak az emlékei. Amikor megjelent az ajtómban, és szinte elrabolt magával. Ahogy hozzám simult, ahogy a kezemet fogta. A puha, lágy érintése. Az egész lénye… de tudom, hogy csak így lehetek tisztességes mindenivel szemben.

Ismét az irodájában ülök, de most nem volt megbeszélve a találkozó. Meglepődött, amikor meglátott, azonban a következő pillanatban már ott volt az arcán egy széles mosoly. Elrebegtem neki, hogy fontos dologról kell beszélnünk, így azonnal az irodájába küldött, egy perc és itt lesz.

Mély levegőket vettem és próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy mit is fogok neki mondani. Hogy fogom elmagyarázni neki a dolgokat… féltem… de megjelent Ő…

- Seb, szia! – lépett oda hozzám egy puszit nyomott az arcomra, nem voltam rest viszonozni neki azonnal.

- Szia Lina! Ne haragudj, hogy így rád törtem, de beszélnünk kell! – néztem a szemébe.

- Valami baj van? Valamelyik terv nem tetszik? Változtatni akarsz? – nézett rám kétségbeesett szemekkel.

- Nem… semmi ilyesmiről nincsen szó. – nyugtattam meg azonnal.

- Akkor? Baj van? – fogta meg a kezemet, és közelebb húzódott hozzám.

- Nem. – ráztam meg a fejemet – Először is, tudnod kell, hogy csodálatos nőnek tartalak. Gyönyörű, érzéki, okos, vicces. Egyszerűen tökéletes. Mióta megismertelek nem tudok rád csak úgy nézni, mint egy belsőépítészre. Tökéletes nő vagy Linda. – vallottam színt egy szuszra, mielőtt elmegy a bátorságom.

- Túlzol, egyáltalán nem vagyok tökéletes. – pirult bele.

- De az vagy… nekem az. Mióta megismertelek… - vettem egy mély levegőt – nagyon sokszor gondolok rád. Ezt azonban nem szabad…

- Miért nem? – néz rám kíváncsian.

- Linda… nekem van valakim…

***

Egy hete kezdődtek a házam felújításai. Egy hete élem meg a pokol legmélyebb bugyrait. Csak emailre korlátozott a társalgásunk, de az is csak a felújítással kapcsolatos. Nem kérdez rá, mi van velem, hogy megy a versenyzés. Nem okolom mindezért, hiszen az egészről csakis én tehetek.  Hiába érdeklődöm felőle, kérdéseimre nem válaszol. Csak a hivatalos levelek, egy hívás se.

Hiányzik… pokolian… mégis megérdemlem ezt, ami történik velem. Hanna nem kérdez rá a komorságomra, rajta kívül azonban mindenkinek szemet szúrt. Heppenheim ad valamennyi nyugalmat, és biztonságot nekem, hiszen ha azt nézzük jelenleg nincs is hová mennem.

A napjaim egyhangúan telnek, nem vagyok éhes, nem akarok edzeni, s úgy összességében nem akarok semmit sem csinálni. Csak feküdni, és ostorozni magam… majd minden pillanatban Rá gondolni.

A csillogó szemeire, a mosolyára, a nevetésére, a ringó csípőjére, a hosszú és kecses lábaira, a bőre puhaságára, az érintésére… mindenre, ami Vele kapcsolatos.

Kopogás zavar meg az elmélkedésemben, s még válaszolni sem akarok, hiszen úgy is tudom, ki lehet látogatóm. Az, aki három napja rajtam tartja a szemét… s most sem csalódok.

- Bejöhetek? – lép be Anya.

- Gyere csak. – invitálom azonnal, egy apró mosolyt kipréselek magamból.

- Nem vagy éhes? Három napja szinte nem is eszel! – kezdi, s nekem mosolyt csal az arcomra mindez.

- Jól vagyok Anya, semmi baj. – nyugtatom azonnal – Egy kis koplalás még nem árt.  – próbálok vicces lenni.

- Ha itthon vagy, nem akarok koplalásról hallani. Tudom, hogy nem ez van a dolgok mögött. - fogja meg a kezemet – Már felnőttél, tisztában vagyok vele, de nekem mindig az a picurka szőke hajú kisfiú maradsz, aki annak idején azt az apró gokartot vezette a hátsó udvaron. – nosztalgiázik – Nem akarlak faggatni, hiszen megvan a saját életed… csak tudatni akartam, hogy rám mindig számíthatsz. – meghatottak a szavai, s azonnal átöleltem őt.

- Olyan jó lenne megint olyan kicsinek lenni… - motyogom a vállába.

- De már nem vagy az. – néz a szemeimbe – Felnőttél te is, ahogy a többiek.

- Tudom. – merengek el egy pillanatra – Mond csak Anya, miért akarunk mindig olyat, amiről tisztában vagyunk vele, hogy valószínűleg sosem lehet a miénk?

- Nem tudom Fiam…

Az otthon melege

Az otthon melege

1. rész

Mély levegőket vettem még a kocsiban. Elbizonytalanodtam. Meglepetést akartam neki okozni, hiszen meg akarom hozni életem egyik legfontosabb döntését. Azt a nőt, akit mindennél jobban szeretek, meg akarom kérni, hogy költözzön hozzám.

Azért, hogy a lehető legotthonosabban érezze magát, ezért döntöttem úgy, a legénylakásomat, átalakíttatom a közös otthonunkká. Kimi és Minttu ajánlották nekem őket, hogy a piacon ők a legprofibbak. Nekem most erre van a legnagyobb szükségem, hiszen látni akarom a meglepődött arcát, az apró kis mosolyt a szája szegletében, a szemeinek csillogását…

Két napja hívtam fel a kapott telefonszámot. Egy nagyon kedves titkárnő jelentkezett be, s pár perc elteltével gazdagodtam egy időponttal is. Elégedett voltam, s csak reménykedtem abban, hogy tényleg annyira jók, mint ahogy a finnek ígérték nekem.

Kiszálltam az autóból, majd a bejárathoz mentem. Egy kisebb tábla hirdette, hogy jó helyen járok, és szolidan reklámozta a cég nevét. „Sweet Home” A kilincsért nyúltam, s beléptem…

***

A titkárnő, akivel beszéltem egy irodába vezetett, hogy várjak itt, azonnal fogadni fognak, csak egy telefont kell a főnökének elintézni. Volt időm így körbenézni a helyiségben. Ízléses volt, nem hivalkodó. A fotel, amiben ültem nagyon kényelmes volt, még egy jó pont. Nem lesz hátfájásom még két óra beszélgetés után sem. Az ajtó nyílására felkaptam a fejem, s felpattantam a fotelból.

- Ne haragudjon, hogy megvárakoztattam, de egy ügyfelem keresett. Linda Adler vagyok. – nyújtotta felém a kezét, nekem pedig a földbe gyökerezett a lábam a látványtól. Életemben nem láttam ilyen gyönyörű nőt.

- Sebastian… - köszörültem meg a torkomat – Sebastian Vettel – fogadtam el azonnal a jobbját, és gyengéden megszorítottam azt. Nagyon puha és finom volt a bőre.

- Foglaljon helyet, Mr. Vettel. – mutatott a fotelra kedvesen, amin ültem, Ő pedig helyet foglalt velem szembe.

- Kérem, csak Sebastian. – nem akartam, hogy magázzon.

- Rendben Sebastian, miben tudok segíteni? – tette keresztbe a lábait kecsesen, mire nyelnem kellett egyet.

- Kimi Raikkonen ajánlotta Önt. – nyökögtem ki, fogalmam sincsen hogyan ezt a mondatot.

- Csak Linda. – küldött felém egy mosolyt, mire a mellkasomban a szívem nagyon ütötte a tam-tamot – Kimivel és Minttuval öröm volt együtt dolgozni. – mosolygott, s én próbáltam a feladatra összpontosítani.

- Át akarom alakíttatni az otthonomat. – mondtam ki őszintén a jövetelem okát, de a miértet nem akartam.

- Akkor azt hiszem, hogy a legjobb helyre jöttél. – az ajka ismét mosolyra húzódott, s a szemei csillogtak. Teljesen megbénított ez a nő. Még sosem történt ilyen… nem értem miért most. - Esetleg van valami elképzelésed, hogy milyen legyen álmaid otthona? – egy papírt és egy tollat vett a kezébe, és ismét engem figyelt.

Én elkezdtem mesélni magamról, a munkámról, az elképzelésimről… s mind arról, ami eszembe jutott. Ő meg csak jegyzetelt, és jegyzetelt. Így telt el két óra… a legrövidebb két óra eddigi életemben.

***

Egy hét telt el a találkozás óta, s most Heppenheimbe vagyok a családommal. Kimi nem kérdezett a találkozóról, én meg nem akartam beavatni, mert… valami akkor, és ott megváltozott bennem. Még én sem tudtam igazán, hogy mi. Merengésemet az ágyamon fekve kopogás szakította meg…

- Bejöhetek? – nézett be Mel.

- Gyere csak. – invitáltam és felültem hozzá.

-  Nézd mit hoztam. – vett elő egy nagy tábla csokit, a kedvencemet a háta mögül – Most itthon vagy, lehet bűnözni, és Heikkinek sem kell mindent tudni.

- Igazad van. – vigyorogtam, és azonnal letörtem egy darabot belőle.

- Na és hogy megy az átalakítás? – kérdezett rá, kíváncsian. Az itthoniak közül ő az egyetlen, akit beavattam a tervembe.

- Fogalmam sincs… - ráztam a fejem zavartan.

- Hogy? – kapta fel a fejét.

- Linda azt mondta, ha lesznek kész tervek, akkor felhív és találkozunk. – adtam magyarázatot.

- Linda… - nézett rám gyanakvó tekintettel.

- Igen, Ő a belsőépítészem. – zavart lettem és ideges.

- Mi a baj? – fogta meg a kezem.

- Honnan veszed, hogy baj van? – próbáltam meg természetesen viselkedni.

- Ismerlek, mint a tenyeremet. Mióta hazajöttél ilyen vagy. Tudom, hogy törtét valami, nem versz át. Nem fogok faggatózni, és veszekedni veled, azt meghagyom Hannának. – húzta el a száját.

- Fogalmam sincs, hogy mi történik velem. – kezdtem el a mesélést, jó volt végre megosztani valakivel, ami zajlik bennem – Én szeretem Hannát…

- De… - Melanie az, akinek tudtam elmondhatok mindent.

- Linda… én még életemben nem találkoztam nála gyönyörűbb nővel. – mondtam ki azt, ami már egy hete nyomja az egész lényemet – Okos, intelligens, kedves, vicces… és nem értem magam.

- Seppi… - tette a kezét a vállamra – meséld el. Megbízhatsz bennem, hidd el, ha valaki, én nem fogok Hannához rohanni.

- Tudom, te még örülnél is neki. - húztam el a számat, mire nővérem csak vigyorgott.

- Én a legjobbat akarom neked, és azt szeretném, hogy boldog legyél. Csak akkor tegyél meg dolgokat, ha biztos vagy benne, ne csak megszokásból.  – kérlelt. – Mesélsz nekem Lindáról? – vigyorgott.

- Nem tudok szabadulni addig úgy sem tőled…

***

Edzés közben hívott, így kénytelen voltam áttetetni a találkozót, mert Heikki nagyon csúnyán nézett rám, mialatt a bársonyos hangjától kis híján kiugrott a szívem. A kezembe egy nagydoboz bonbonnal csengettem be az adott címen. Kárpótolni akartam, amiért a saját otthonába fogad, virágot még túlzásnak tartottam volna, így maradt a bonbon. Csak bízhattam abban, hogy szereti az édességet.

Kulcszörgést hallottam az ajtó túloldaláról, majd a nyitott ajtóban megláttam Őt. Csodálatosabb volt, mint eddig. A haja össze volt fogva, de pár rakoncátlan tincs kiszabadult. Egy feszülős trikó volt rajta, s egy rövidnadrág, így szabaddá válhattak a csodálatos lábai.

- Szia! – mosolygott rám ragyogó szemekkel – Gyere be! – invitált azonnal be magához, s nem bírtam ki, hogy ne nézzek körbe. – Remélem, éhes vagy. – nézett rám.

- Te főztél nekem? – lepődtem meg. Ez a ragyogó nő teljesen elvarázsol.

- Hát… azaz igazság, hogy ma még nem igazán sikerült semmi normális kaját ennem, s ha már itt, vagy velem tarthatsz. – a levegőbe szippantottam, és isteni illatok jöttek a konyha felől.

- Az illata nagyon jó. – dicsértem meg, s akkor jöttem rá, hogy még mindig szorongatom az édességes dobozt – Ezt neked hoztam. - tettem le a konyhapultra a dobozt.

- Csoki! – csillogott a szeme, ahogy beleszagolt. – Köszönöm, nagyon figyelmes vagy. – s az arcán enyhe pír jelent meg. A szívem őrülten zakatolt.

Az időt tekintve inkább vacsora lett az evésből, s az íze is legalább annyira jó volt, mint az illata. Teljesen lenyűgözött, s még jobban felkavart. Evés után megmutatta a terveket, s addig nem hagyott békén, míg nem ettem én is a bonbonból. A tervek lenyűgözőek voltak, a mellettem ülő szépséges nő, pedig magával ragadó…

***

Másnap, Heikki távozása után, úgy éreztem, hogy valakivel beszélnem kell a bennem kavargó érzésekről. Valaki olyannal, aki ismeri Őt… így könnyű volt a választás. Autóba ültem, s meg sem álltam Baarig, a finn haverom rezidenciájáig. Kapukódomat beütöttem, s máris a felhajtón voltam. Mire kiszálltam a kocsiból, Kimi már az ajtóban várt egy rövidnadrágban.

- Na, hello kölyök! – fogtunk kezet – Gyere be!– léptünk be a konyhába, s ő máris félig a hűtőben járt – Kérsz valamit inni?

- Egy ásványvíz jó lesz. Minttu merre van? – néztem körbe.

- Bement a városba. – még a hűtőbe lógva is láttam, hogy megvonta a vállát – Mi járatban? – ült le mellém a másik bárszékre.

- Beszélnünk kell, és a tanácsodra van szükségem. – vettem egy mély levegőt.

- Hűha… tényleg nagy lehet a baj, ha az öreg Kimi tanácsa kell. Na, gyere, hozok valami enni, aztán leülünk a nappaliba, te meg elmeséled, hogy mi nyomja a kis világbajnokunk szívét…

Elmondtam neki mindent… őszintén. Az első pillantástól a tegnap esti vacsoráig bezárva. Tudtam, hogy benne megbízhatok, s őszinte lesz velem. S talán segít megoldani azt a zűrzavart, ami az egész testemet kezdi felemészteni.

- Mondasz valamit, vagy egész nap csak hümmögni fogsz? – néztem rá bosszúsan, hiszen percek óta meg sem szólalt.

- Csak azon gondolkodom, hogy… Előbb kellett volna elküldenem téged lakás átalakításra ehhez a nőhöz. – mondta ki őszintén.

- A neve Linda. – kértem ki az utolsó szavát, Ő nem egy sima nő…

- Bocsánat… Linda. Őszinte leszek… én áldom az eget, hogy végre kinyitottad a szemeidet, és észrevettél mást is. Nincsen bajom Hannával, félre ne értsd. De… én láttam Lindát, és hogy is mondjam, teljesen más kategória a kettő. S meg kell mondjam, kitűnő választásod van. – veregette meg a vállamat.

- Kimi, én kapcsolatba élek Hannával. Össze akarok költözni vele. – kötöttem az ebet a karóhoz. Nem hogy segítene még jobban összezavart.

- Együtt élsz? – lepődött meg – Akkor miért keseregsz itt nekem egy másik nő után? Megmondtad Lindának, hogy miért akarod a lakásfelújítást?

- Nem… - motyogtam magam elé, teljesen összetörve.

- És miért nem? Biztos lettek volna ötletei a romantikus hálószoba kialakításához, ahol majd megkérheted álmaid nőjének a kezét! – gesztikulált hevesen – Ha Hannát akarod, akkor miért Lindázol itt nekem? Miért vittél neki bonbont? Miért ábrándozol itt róla, mint valami iskolás gyerek?

- Nem ábrándozok róla! – csattantam fel – Csak…

- Igen, csak! Linda nő, a nagy betűs NŐ! Gyönyörű, okos, szexi! De te csak maradj meg Hanna mellett, és tudod mit!? Majd egy másik haveromat elküldöm hozzá, ha te már nem vagy férfi…

- Rohadt rendes vagy! Én idejövök, a segítségedet akartam kérni, te meg… ah… inkább hazamegyek!

- Fuss csak…

***

Ismét abban az irodában ülök, ahol ez az egész elkezdődött, és megint Rá várok. Zavaros gondolatok cikáznak az agyamban. Három napja beszéltem Kimivel, mostanra már Melanie is zaklat. Nem tudok mit mondani neki, hiszen kavarognak bennem a dolgok.

Hanna New Yorkban van, egy előadássorozaton, így neki legalább nem kell magyarázkodnom, és így nem veszekszünk. Azonban két dologról elgondolkodtam. Az egyik, hogy igaza van Melnek abban, hogy mostanában rengeteget vitázunk, és veszekedünk Hannával. Vagyis Ő vitázik, és veszekszik, én meg ráhagyok mindent a béke kedvéért. A másik dolog, pedig, másfél hete elment, s nem érzem azt, hogy hiányzik. A lénye, a társasága, a mosolya, a nevetése, a hangja… másé azonban igen. S ez zavar össze igazán.

Minden porcikám azért kiált, hogy tegyek meg mindent, hogy megismerjem. Az agyam azonban közbe blokkolja ezt. A szívem meghívná Őt, bárhová a világba csak velem legyen, az agyam azonban az egyik New Yorkba tartó gépre ülne fel…

- Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak – lép be az irodába, és én azonnal felpattanok a helyemről – csak vannak ügyfelek, akiknek egyszerűen nem lehet semmit megmagyarázni normális hangerővel. – fújja ki a levegőt, ahogy mellém leül.

- Nem lehet könnyű… - húzom el a számat, miközben szemeim tapadnak minden porcikájára.

- Oh, ne is mond, főleg, ha 85 éves vagy, és az új feleséged 27. – vág egy fintort, ahogy tekintetünk egybeforr, mindkettőnkből kitör a nevetés.

 - Inkább nem akarom tudni. – emeltem fel a kezeimet.

- Jobb is, ha nem, főleg, amikor az egyik találkozásnál az öreg engem kezdett el fűzni, miközben a felesége mellette ült. – mesélt nekem csilingelő hangon – Aztán a végén a csaj odaszólt, ha van kedvem hozzá, akkor néha beugorhatok harmadiknak.

- Ohhh… - egy pillanatra nem tudtam mit mondani, belőle meg kitört a nevetés, majd én is vele nevettem.

- Megnyugtattam őt, hogy nincs nagypapa komplexusom. – nevetett, majd egy mély levegőt véve az asztalához ment a papírjaiért.

Végig őt bámultam, a szemrevaló idomait, a ringó csípőjét, a szoknyát, mely pont térd fölött ért véget, így a formás lábai szabadon maradtak. A képzeletem gyorsan száguldani kezdett, s már láttam szinte magam előtt, ahogy én és Ő… de ekkor fordult meg, s zökkentett ki a pajzán gondolataim közül.

- Van egy-két új ötletem a konyhába. – lelkes volt, és vidám, mint mindig.

- Akkor lássuk! – csaptam össze a tenyereimet, s ahogy rámosolyogtam Ő elpirult…

***

Sziasztok!

Elsősorban elmondanám, még mielőtt azt hinnétek, hogy ez csak egy kis novella, s nem áll szándékomban egyik történetemet, sem abbahagyni  vagy befejezni ihlethiány miatt. Napok óta ülök a gépem előtt, s csak ontom magamból a szavakat, s mindezek mondatokba állnak össze. Az eredmény ez lett...

Csóközön mindenkinek: szabus