Titkok erdeje

2. rész

Csüggedten ültem az apró kis konyhám egyik székén előttem egy pohár tea, velem szemben, a volt főnököm. Nem tudtam mit kellene neki mondanom, hisz már mindenre rájött.
- Miért nem akarod elmondani neki? – kezdte Ő.
- Nem lenne értelme. Ha te most nem jössz ide, sosem derül ki…
- Nem tudhatod ennyire biztosan. Mi van, ha egyszer szembe megy az utcán az Apjával??? – akadt ki. – Hisz szinte indigóval készült!!! Nézz rá, tiszta Apja, csak a vak nem látja meg a hasonlóságot kettejük között!! – hergelte fel magát.
- Kérlek, ne kiabálj, mert ezzel nálam nem érsz el semmit sem. – mély levegőket vettem, hogy megnyugodjak.
- Bocsáss meg, nem kellett volna ennyire kiakadnom. Lili… értelmes, okos nőnek gondollak, ne tedd ezt magaddal, legalább gondolj a fiadra! – kérlelt.
- Nem hiszem, hogy azért jöttél, hogy az ÉN magánéletemről beszélgessünk. Mond, mit szeretnél, mert rengeteg dolgom van még. – keménykedett meg a hangom.
- Igazából a segítségedet szeretném kérni. A legjobb vagy, akivel eddig dolgoztam, és a helyettesedet sem tudtam megtalálni a mai napig, így keresni kezdtelek. Nem tudom, hogy mennyire követed a versenyeket… - fürkészte a tekintetemet.
- Csak hírekből hallom a világbajnoki állást… nem figyelem. – most hazudtam megint egyet. Újabb titok!
- Szóval akkor tömören összefoglalom. Év eleje nagyon nekünk kedvezett. A tavalyi autóra, vagyis a 2009-es autóra, amelyet együtt terveztünk építettünk idén is. Év elején megfoghatatlanok voltunk, aztán történt valami… fogalmam sincs, hogy mi, mert az utolsó három versenyen, feljöttek ránk a többiek, de most már azt mondom, hogy gyorsabbak, mint mi. Folyamatosan a hibát keresem, de nem jutok előre vele. Mindenki az autón dolgozik, és arra gondoltam, hogy ki tudna nekem a legtöbbet segíteni, mint akivel az alapokat együtt raktam le… veled. – magyarázott gondterhelten.
- Most van nyári szünet? – kérdeztem kíváncsian, úgy, mintha nem tudnám.
- Igen, és ezért gondoltam, hogy most kereslek meg.
- Ilyenkor nem úgy van, hogy be kell zárni a gyárakat?
- De igazából igen. Múlt héten építettünk új hátsó szárnyakat, mert azt hittük, hogy a hibát abban meg tudjuk találni, de majd csak Belgiumban derül ki. Akkor lennék igazán nyugodt, ha te is megnéznéd az adatokat. Visszatérve a kérdésedre, elméletileg be kell zárni, a fejlesztő részleget. Mi az irodában dolgozhatunk, mert erre nem hat ki a szabályzat. – magyarázta türelmesen.
- Nem akarom elhinni, hogy nincs megfelelő személyzet nálatok, és pont rám lenne szükséged. És szerintem érthető, ha azt mondom, hogy nem megyek, mert nem akarok találkozni Vele. – vallottam be neki őszintén.
- Lili… én nem mondom azt, hogy megértelek, de tiszteletben tartom. De hidd el, hogy a titkolózás nem vezet semmi jóra. Ennek a törpének szüksége lesz az Apjára, és azt az űrt, amit a hiánya ad, nem tudod pótolni. – nézett rám.
- Nem megyek…
- Lili Ő nem lesz ott, ha ez az egy akadálya. – próbált győzködni. – Épp most indul nyaralni.
- Gondolom nem egyedül… - hajtottam le a fejem. – Különben is Bent nem tudom senkire sem rábízni, mert a szüleim elutaztak. – kerestem az újabb kiutat, de a szívem mégis vágyott a munka után, hiányzott a pörgés.
- Megoldjuk… elhozhatod.
- Meg különben is nekem már ő az életem, a munka nem hiányzik, és…
- Na ez az egy, amivel nem győzöl meg! – csapott az asztalra. – Tudom, hogy imádtad a munkád, sokszor éjjeleket virrasztottál át. Ezért is nem értettem miért léptél le, annyira váratlanul. Most azonban másfél év után választ kaptam erre a kérdésre. – nézett be a nappaliba, ahol Ben játszott a szőnyegen.
- Minden erőmmel azon voltam, hogy tovább tudjak lépni, hogy a múltamat magam mögött hagyjam. És te most arra kérsz, hogy menjek vissza. Menjek vissza arra a helyre, ahol annyi fájdalmat éltem át. – gyűltek meg a szemeim könnyel.
- Lili én megértem…- fogta meg a kezem – vagyis a francokat értem meg! – lett egyszerre dühös. – Itt vagy teljesen egyedül, neveled a fiad. Holott ott van Ő is, segíteni tudna neked.
- Nem fogom felborítani az életét, csak azért mert te így gondolod! – mutattam rá – Neki is és nekem is megvan a saját életünk.
- Nem Ő volt az, aki nem kért belőletek, te döntöttél így hármatok helyett! Mit fog mondani a fiad majd később? Nem adod meg nekik a lehetőséget, hogy megismerhessék egymást! – győzködött töretlenül.
- Ha csak ezért jöttél, hogy a fejemhez vágd, mennyire pocsék éltem van, és milyen pocsék Anya vagyok, akkor mehetsz is! – emeltem fel a hangom, de közbe potyogtak a könnyeim.
- Bocsáss meg, ha megbántottalak. – nézett rám – Csak annyira bedühödtem, hogy nem mondod el neki. Én mind a kettőtöket szeretem, és egyszerűen nem tudom elnézni, hogy szenvedsz.
- Akkor ne nézz rám! – vágtam vissza, és mély levegőket vettem, a sírásom kitörése miatt.
- Lili, figyelj, megígérem, hogy nem hozom fel többet, csak kérlek… könyörgök, ha ez kell, gyere el a gyárba, és segíts nekem. – nézett rám hatalmas szemekkel.
- Garantálod, hogy nem lesz ott! – néztem rá komolyan.
- Ugyanolyan belépési joga van, mint nekem. – mentegetőzött azonnal.
- Így nem áll az alku, nem megyek. Ha nem tudod garantálni, hogy nem futunk össze vele Bennel, akkor nem megyünk. – néztem rá elszántan.
- Jó… rendben, le fogom ellenőrizni mielőtt beléptek, így jó lesz? – teszi fel védekezésképp a kezeit mosolyogva.
- Így már rendben van… - keltem fel a székről, és a nappaliba mentem Benhez – Hallod Kicsim? Megyünk Anyuci régi munkahelyére… - vigyorog rám kisfiam, pont úgy, mint Ő – Dolgozni Adrian bácsival… egy forma 1-es kocsin…

Titkok erdeje

1. rész

A napjaim elég egysíkúan telnek, mégis csodálatosan. Anyának lenni a világ legszebb hivatása. Azt hittem, hogy szörnyen nehéz lesz, hogy talán meg is fogom majd bánni, mégis a szüleim mellettem álltak, pedig azt hittem ki fognak dobni, amikor elmentem hozzájuk és elmondtam a nagy hírt! Végig mellettem voltak, és fogták a kezem, támogattak. Sosem rótták fel, hogy így is vállaltam Őt. Az elején nagyon nehéz volt, mégis… életem egyik legszebb döntése.
A régi életemből senkivel sem tartom már a kapcsolatot, és nem is tudnak Róla. Én akartam így… én választottam ezt az életet, pedig csodálatos jövő előtt álltam. Mindenki ezt mondta, mégsem így lett. Mennyire igaz, hogy néhány meggondolatlan döntés kihathat az egész további életünkre… de egyet biztosan tudok, hogy nem bántam meg! Életem egyik legszebb ajándékát kaptam tőle, s ezért örökre hálás leszek neki.
Most is a játszótéren vagyunk, s figyelem az olykor még bizonytalan lépéseit. A hinta az egyik kedvence, s nagyon szereti, ha magasra és gyorsan lököm Őt. Nem tehet róla a sebesség és a száguldás a vérében van. Annyira elmerültem a nézésében, ahogy a homokozóban játszik, megugrottam, amikor a megszólalt a telefonom. Kivettem a zsebemből, és döbbenten néztem a kijelzőre. Másfél éve nem láttam, nem is hallottam Róla. Nem is beszéltem vele, mióta meghoztam a döntést. Én kértem, hogy ne keressenek, és ők mindezt tiszteletben is tartották… eddig.
A pulzusom az egekbe szökkent, és lefagyva néztem a kijelzőre. A homokozóból Ő felém fordult, és hatalmas szemekkel nézett rám, majd a zenélő kis szerkentyűre. Nagyon fontos lehetett, mert nem akarta abbahagyni a zenélést. Egyszer csak elhalkult, majd ismét újrakezdte. Rossz érzésem volt, mégis a fogadás gomb felé nyúltam… nagyon rossz.
- Hallo? – szóltam bele halkan.
- Szia Lili! – a hangja megkönnyebbült volt. – Adrian vagyok.
- Szia. – volt a hangom egy kissé kimért.
- Zavarlak? – érdeklődött.
- Nem, mondjad csak.
- Nem igazán telefontéma. Itthon vagy? – jött zavarba.
- Hogy? – ijedtem meg, hisz a játszótér szemben van a ház, amibe lakom.
- Itt állok a ház előtt, amibe laksz. – a végét már csak suttogta. – Tudom mire kértél minket anno, de szükségem lenne a segítségedre Lilien. – kérlelt.
- Adrian én döntöttem úgy, hogy nem folytatom, és kértelek titeket, hogy tartsátok mindezt tiszteletben. – magyaráztam neki türelmesen.
- Tudom Lili, tudom. Csak arra kérlek, hogy hallgass meg, de nem telefonban. Kérlek… - könyörgött.
Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Megpördültem a tengelyem körül, és ott láttam a volt főnökömet, amit körbe-körbe kémlel. És itt van Ő is. Nem láthatja meg, akkor minden kiderül. Azonnal ki kell találnom valamit, mielőtt lebukunk.
- Most nem vagyok otthon – tartottam szemmel továbbra is látogatómat.
- Akkor mond meg, mire érsz haza, és megvárlak, de kérlek… beszélnünk kell. – kérlelt továbbra is.
- Mi megbeszélnivalónk lenne nekünk egymással? – kérdeztem egy picikét ingerülten.
- Fontos lenne Lili… az egyik legjobb szakember vagy, akivel eddig találkoztam és együtt dolgozhattam. Kérlek… nem tudom, hogy mi történt a múltban, de könyörgöm, ha ez kell, hogy hallgass meg. – nem akartam találkozni vele, mert a sebeim melyeket gondosan bekötöztem és elrejtettem magamban, felszakadnak, és mindez újra fájni fog.
- De Adrian… - álltam fel a helyemről, mert a lábam már teljesen elzsibbadt, közben figyelemmel követtem Őt – én nem tudom…
- Lili… állj meg, ahol vagy… látlak, odamegyek… - lett izgatott.
- Ne!!! Kérlek Adrian ne!!! – de nem hallottam már mást csak a telefonom sípoló hangját. Most követtem el az első hibát. Ijedten néztem körbe menekülési utat keresve, de tudtam, hogy már mindegy. Visszazuhantam az előbbi helyemre, s teljesen összetörtem. Tudtam, hogy most minden ki fog derülni, és mindez az én hibám. Nem tudtam még fél percig egy helyben maradni, csak magamat okolhatom. Felnéztem, s Adrian már ott állt előttem. – Szia! – mosolygott lelkesen.
- Szia. – lettem én egyre letörtebb. Rá pillantottam, de Ő még mindig a homokozóban játszott, és nem vette észre a dolgok megváltozását.
- Annyira örülök, hogy látlak Lilien, nagyon régen volt… - kezdte kedvesen.
- Igen, nagyon régen volt. – álltam fel hozzá és üdvözöltük egymást két puszival. A tenyerem izzadt, hogy ne bukjunk most le… csak most ne!
- Lilien tudom, hogy nincs semmilyen jogom ehhez, de a segítségedre lenne szükségem. – nézett rám komolyan.
- Adrian én már…
- Tudom… - szakított félbe – Nem tudom, hogy mi történt, és miért léptél le, de megbeszélhettük volna, segítettem volna neked. Azt hittem, hogy…
- Én már nem az a lány vagyok, akit te megismertél. – szakítottam félbe volt főnökömet.
- De az vagy! – nézett rám komolyan. – Rád nézek, és ugyanaz a tűz ég még most is a szemedben, mint akkor, szóval ne mondj nekem ilyeneket!
- Adrian a dolgok változnak, ahogy te is és én is.
- Lili… - kezdte de nem tudta befejezni.
- Ajaaaaaaaaaa… Ajaaaaaaaaaaa!!!! – kiabált nekem Ő, s én abban a pillanatban megmerevedtem. Adrian szemei kikerekedtek, s mint egy lassított felvétel fordult meg. Ő hatalmas szemeivel rám nézett, s a kis lapátját nyújtogatta felém. – Ajaaaaaaaaaaaaa!!!
- Anya????? – szökött magasba a szemöldöke.
- Semmi baj, Kicsim mindjárt hazamegyünk. – léptem hozzá és vettem a karomba.
- Ő… a te… - dadogott.
- Fiam, igen. Adrian bemutatom neked Benjamint, a kisfiamat. – tudtam, hogy lebuktam, így nem tehettem mást.
- Örülök, hogy megismerhettelek… - fogta meg a kis kezét, és Ben ránézett, Adrian akkor döbbent meg teljesen. – Ő… ő… az Apja…
- Ne mond ki, kérlek… - néztem rá könyörögve.
- Tudja? – jött a logikus kérdés.
- Adrian… én…
- Szóval nem. – adta meg ő saját kérdésére a választ. – Nem gondolod, hogy közölnöd kéne vele?
- Nem! – néztem rá határozottan – És szeretném, ha te sem tennéd meg.
- Egy feltétellel, ha elmesélsz mindent. – nézett rám komolyan.
- Akkor induljunk, mert ez kissé hosszú lesz…

Titkok erdeje

Köszönöm szépen mindenkinek a díjakat, megtiszteltetés, hogy rám gondoltatok, és méltónak találtok rá... S íme hálám jeléül, egy új történet...

Bevezetés

Mindenki őriz titkokat. Ki kisebbeket, ki nagyobbakat, ez is az életünk egy része. Őszintének lenni a legnehezebb, hisz könnyebb azt mondani, hogy csak azért nem mondom el, nehogy megbántsam, vagy inkább kerülöm a konfliktust…
Én is elkövettem hibákat. Addig a napig azt hittem könnyű életem van, és láttam már magam előtt a csodálatos jövőmet. Aztán megtörtént. Tudtam, hogy egy röpke ideig lehet csak az enyém, mégis vállaltam a kockázatot…
Nagyon kevesen tudnak az én titkomról, mégsem érzem azt, hogy mindenkinek el kellene mondanom. Könnyebb lenne elrejtőzni, mégsem tehetem meg ezt teljesen, hisz az már egy újabb titok lenne… bárcsak megtehetném, hogy életem végéig titkolom… mindez hiú ábránd csupán…

Lóerők szerelmesei

13. rész

A szállodába érve nehezen tudtam megválni Sebastiantól, a liftben is csak egy futó kis érintést váltottunk. Féltünk a következményektől, mert még nagyon korai volt mindez. A legnagyobb döbbenetem akkor volt, mikor a liftből kilépve Vitalijt láttam a szobám előtt ácsorogni. Sebastian is látta, s morcos lett, de a liftajtó becsukódott. Vettem egy mély levegőt, s elindultam a folyosón… egyből kiszúrt az orosz.
- Carla… - nézett rám megkönnyebbülten – már úgy aggódtam, nem vetted fel a telefont.
- Szia. Kerestél? – néztem a telefonomra rá, mintha nem tudnám – Le vagyok halkítva, bocsi. – próbáltam meg közömbös lenni, pedig legszívesebben felpofoztam volna.
- Mia már visszajött, hogy tudtál idejutni? – kíváncsiskodott tovább.
- Taxival… - hazudtam csuklóból, nem izgatott fájt, hogy ezt csinálta velem.
- Én meg egész úton Vettel lámpáit nézhettem a visszapillantóban… - morgott, én meg majdnem felnevettem – Sőt! Majdnem elütött a szálloda garázsában, amikor kihajtott. Azt hiszi, hogy neki mindent lehet?!- hisztizett.
- Biztos dolga volt. – húztam meg a vállam.
- Ja… biztos. – méregetett.
- Engem nem izgat, hogy mit csinál, kivel és mikor. – persze, hogy nem izgat, hisz velem csinálja! - Nekem most Buemi svájci pajtásra fáj a fogam. Még számolok vele a kilökésért! – néztem rá elszántan.
- Nyugi, majd Őt én elintézem.
- Nem kell ez az én dolgom. Soha nem pátyolgatott senki! – vágtam azonnal vissza.
- Nem úgy gondoltam… - mentegetőzött azonnal.
- Ne haragudj, de fáradt vagyok. Szeretnék pihenni…- szabadulni akartam tőle.
- Oh, nem akarlak feltartani. Nincs kedved velem vacsorázni? – lépett közelebb hozzám, és megfogta a kezem is.
- Aludni szeretnék Vita, csak aludni. – zavarodtam meg.
- Együtt is tehetjük ezt… - suttogta a fülembe, de kihúztam a kezem az övéből, és hátra léptem egyet.
- Carla megjöttél? – szólalt meg mögöttem Mia.
- Igen, sikerült visszajutnom. – néztem az edzőmre megkönnyebbülten.
- Én akkor nem is akarok zavarni. Visszajössz a gyárba? – fordult hozzám.
- Igen, mert berendeltek. – húztam el a számat.
- Akkor majd ott találkozunk. Jó éjt! – adott egy puszit az arcomra és elment.
Döbbentem álltam ott az ajtóban, nem értettem mit akar tőlem. Mia nyitotta ki az ajtót, és tuszkolt be rajta. Álltam a nappali közepén, mint egy szobor. Teljesen ledöbbentem.
- Tommi hívott, hogy jöjjek, mert Seb látta a szobád előtt. – magyarázta.
- Tommi? – tértem magamhoz.
- Seb edzője, egészen normális srác. – jött zavarba.
- Neked honnan van meg a száma?
- A vacsorakor még Valenciában, valahogy falaznunk kellett nektek. – nézett rám mindentudóan.
- Akkor Sebastian gondolom felhúzta magát. – sóhajtottam nagyot.
- Tommi szerint tombol odafenn. – vigyorgott – Engem küldött, hogy nézzem meg, mit akar az orosz, különben Seb robog le, és veri be a képét.
- Azt mondta, hogy aludjunk együtt. – néztem döbbenten edzőmre.
- Seb? – vigyorgott kitartóan.
- Nem… Petrov.
- Azta… ezt lehet jobb, ha nem osztod meg a németeddel, különben az orosznak kaputt! – heherészett.
- Ja te tök egyszerűen fogod ezt fel. – morogtam.
- Carla… - ültetett le – mi van közted és Seb között? És ne mond, hogy semmi, különben nem tombolna odafenn, te meg nem küldted volna el Petrovot.
- Sebastiannal megbeszéltünk mindent. – osztottam meg vele – Vitalij osztotta le, hogy jobb lesz, ha távol marad tőlem.
- Ezt most értenem kéne? – nézett rám zavartan.
- Valenciában ő akadályozta meg, hogy találkozzunk este. Bement hozzá, hogy tartsa távol magát tőlem különben a csapat feljelenti zaklatásért, és bemártják majd a FIA-nál is… - magyaráztam.
- Az igen! Van egy olyan érzésem, hogy az orosz szerelmes… - nézett rám.
- Mi van? – akadtam ki.
- Petrov szerelmes beléd…

Zuhanyozást követően nyugodtan feküdtem az ágyamban, próbáltam a csapattársamat kizárni a gondolataim közül. Éreztem, hogy a szemeim a fáradtságtól elnehezednek, és lassan lecsukódnak. Ekkor hangos kopogásra lettem figyelmes. Fáradtan szálltam ki az ágyból, s eldöntöttem, hogy ha Vitalij jött vissza, akkor el fogom küldeni az biztos! Hatalmas nagy sóhajjal nyúltam a kilincs felé, s nyitottam ki az ajtót. Másodperc törtrésze alatt jutott el a tudatomig, hogy nem az orosz áll előttem, hanem egy szőkeség. A szívem hatalmasat dobbant, és a pólóját megragadva húztam be a szobába.
- Megőrültél???? Mi van, ha meglátott valaki? – estem neki egyszerre.
- Carla… - ölelt át.
- Sebastian…
- Imádom az akcentusod. – nevetett fel.
- Nincs is akcentusom! – kértem ki azonnal, s ütöttem egyet a mellkasára, de ő továbbra is csak nevetett. – Utállak!! – vigyorogtam én is rá.
- Tudom, hogy esélytelen ez. Nem utálsz. – vigyorgott, és az ajka szinte súrolta az enyémet.
- Honnan tudod?- vigyorogtam.
- Mert akkor nem hagynád, hogy ezt csináljam… - s megcsókolt.

Lóerők szerelmesei

12. rész

Az első másodpercben ledermedtem, ahogy megéreztem az ajkait az enyémen. A forró ajka, ahogy hozzámért a gyomromban a lepkék életre keltek, és keringőt jártak. A szívem hatalmas dobbanásokkal adta tudtomra tetszését. A kezem önkéntelenül indult meg, és meg kellett kapaszkodnom benne, mert úgy éreztem összeesek.
Először puhán, tapogatózva csókolt. Miután nem ütközött ellenállásba, mélyítette el egyre jobban a csókot, s úgy lett egyre szenvedélyesebb is. Úgy éreztem, hogy a föld felet lebegünk, mintha csak mi ketten lennénk a bolygón, senki más.
A kezeim utat törtek maguknak hisz csak egy cipzáras pulcsit viselt, de az sem volt felhúzva, így a pólóján keresztül simítottam végig a mellkasán. A kezei az arcomról a derekam köré fonódtak, és szorosan magához húzott, de nem szűnt meg csókolni engem. Úgy éreztem felrobbanok a boldogságtól, az érzés, a boldogság el sem jutott az agyamig, megrekedt a szívemben, és onnan nem is akart sehová sem menni. Levegő hiányában azonban el kellett válnunk egymástól. A nyakhajlatához bújtam, s onnan szívtam be édes illatát.
- Carla… - suttogta a fülembe. – Bocsáss meg nekem, amiért bunkón viselkedtem veled…

Újra az autópályán mentünk, de már sokkal boldogabban. Sokszor pillantott rám, zavarba hozva ezzel. Egy idő után belepirultam, és ő nagyon jól szórakozott ezen. A kezemet az övére csúsztattam a váltóra, meglepődött, de rám mosolygott. Belenézett a visszapillantóba, s összehúzta a szemöldökét.
- Követnek… - jegyezte meg szárazon.
- Mi??? – ijedtem meg.
- Nyugi… Petrov az… - mondta csöpögő gúnnyal.
- Ki? Honnan tudod? – riadtam meg.
- Ismerem a kocsiját. – mormolta.
- De… - kezdtem pánikba esni.
- Nyugi… gyere bukj le… - nézett gyakran a visszapillantóba.
- Bukjak le? – néztem rá vigyorogva, de elpirultam.
- Gyere ide… - simított végig a hátamon vigyorogva, és az övet kioldva ráhajtottam a fejem a combjára, úgy, hogy a váltásnál ne zavarjam.
- Még mindig itt van? – néztem fel rá.
- Itt, felvette a tempómat… a francba! – tette a kezét a vállamra óvatosan.
- Mi a baj? – ijedtem meg, és kapaszkodtam meg a kezében.
- Mellém jön… - adta meg a választ.
- Követ? – szaladtak magasba a szemöldököm. Ekkor a telefonom kezdett csörögni a zsebemben. – A francba! – lettem dühös.
- Mi a baj? – suttogta látszólag érzelemmentesen, de a kezemet nem engedte el.
- Vitalij az… - adtam meg a választ, miután kiszedtem a zsebemből a kis szerkentyűt.
- Hogy nem tud nekünk nyugtot hagyni… - lett egyre mérgesebb, és a telefonom kitartóan csörgött.
- Mi legyen? – néztem rá reménykedve, de a kezét nem engedtem el.
- Fogalmam sincs, de már nagyon elegem van, hogy itt koslat mellettem… - szorította össze az állkapcsát.
- És ha lassítanál? – kérdeztem félre.
- Várj! Kapaszkodj Drága… bevágok mögé. – fogta meg a vállamat. A Drága szónál a szívem dobbant egyet.
- Mi a helyzet? – kérdeztem pár perc múlva, már a telefonom is abbahagyta a zenélést.
- Itt megy előttem… és mindjárt odaérünk a hotelhez. – nézett rám egy pillanatra.
- Oh… oh… oh… - ahogy kezdett leesni, hogy mire gondol. – Mit fogunk csinálni? – kapaszkodtam már egy ideje a combjában.
- Én tudom, hogy mit csinálnék legszívesebben veled… - kajánkodott.
- Bocsánat. – engedtem el azonnal a combját.
- Nem azért mondtam ám! – vigyorgott – Csak épp most vezetésre kéne figyelnem nem arra, hogy mit váltasz ki belőlem… - simított végig az arcomon, mire én a tenyerébe pusziltam.
- Mit fogunk csinálni? – kérdeztem érdeklődve, de félelem érezhető volt a hangomban.
- Ne aggódj… a kocsiban maradok, megvárjuk míg bemegy. – simogatta a vállamat.
- És ha nem?
- Akkor teszünk még egy kört! – adta meg a választ.
- Így? – kérdeztem kajánkodva.
- Ha ragaszkodsz ehhez a pózhoz nekem sincs kifogásom ellene… - vigyorgott. – Megjöttünk… - suttogta - most lapulj Drága… - nagyon figyelnem kellett, hogy halljam.
A hátamra fordultam, hogy a vállaimat se szúrja ki. Tudtam azok után, ahogy Sebbel bánt óriási patáliát csapna, ha meglátna vele engem. Seb nem figyelte a pózváltásomat, mert a keze megindult felém, de ott már nem a vállam volt, hanem az egyik mellem. Egy másodpercre megmerevedett, a szemei kikerekedtek, de gyorsan rendezte vonásait, és a kezét is elhúzta. A számat be kellett harapnom, hogy ne nevessek fel. Az autó megállt alattunk, s én még levegőt venni is elfelejtettem. Az előbbi jó kedvem egy pillanat alatt elszállt. Gyorsan a telefonomhoz nyúltam, és lehalkítottam. Ahogy ezzel megvoltam, ismét Petrov hívott. Kezdett nagyon idegesíteni a dolog. Seb úgy tett, mintha pakolna.
- Csörgess meg… - suttogta alig hallhatóan.
- Nem tudom a számod… - suttogtam ugyanúgy vissza.
- Basszus… - matatott a telefonjával, de szemével nagyon nézett egy irányba. – Ez nem kopik le rólam. – suttogta. – Itt van… - tette le mellém a készülékét beírva a számmal. Azonnal tárcsáztam, és máris csörgött a kezében. – Igen Tommi… persze… azonnal indulok! – beszélt hangosabban, majd letette, és azonnal indított.
- Milyen jó, hogy Tommi vagyok… - vigyorogtam, mialatt kihajtott a garázsból.
- Nyugi nem foglak annak hívni, de most ez vészhelyzet volt! – vigyorgott majd az arcomon simított végig, majd fékezett egy hatalmasat, és majdnem lepottyantam – Hoppácska! Piros lámpa, bocsi – vigyorgott – Jól vagy?
- Persze, csak majdnem leestem az ülésről, de semmi gáz… - legyintettem.
- Egyébként fel is ülhettél volna. – vigyorgott továbbra is.
- Oh, ugyan – legyintettem megint – tök jó helyem van. Csak a nyakam állt már be egy ideje a forgóimmal együtt. - sóhajtottam.
- Majd megmasszírozlak… - segített felülni. – Elvinnélek valahova vacsorázni, de mindenhol felismernének minket… - nézett rám szomorúan.
- Semmi baj… - simítottam most én meg az arcát – bepótoljuk…

Hinni az életben

Köszönöm szépen mindenkinek, aki olvasta a történetet, és komizott is hozzá. Íme az utolsó rész...

Epilógus

- Anya!!! Matti megint nem enged oda a hintához! – durcáskodott kislányom.
- Sophie… kérlek, Kicsim ne veszekedjetek! – húztam magamhoz alig három éves kislányomat. – A bátyád mióta ül benne?
- Már egy jó ideje. Azt mondta, hogy odaenged, de mindig ezt csinálja! – nézett rám bosszúsan jégkék szemeivel.
- Apa merre van? – simogattam meg a hátát, ahogy az ölemben ült.
- Az előbb telefonált szerintem Seb bácsival. Azt mondta, hogy átjönnek este Liz nénivel. – csacsogta vidáman.
- Sziasztok Szépségeim! – jelent meg férjem egy fürdőnadrágban, kezében a gyerekek fürdőruháival. – Mártózunk egyet Sophie? – invitálta a kis hercegnőt.
- Naná! – vágta rá, s elindultak átöltözni. Ahogy ők bementek megjelent Matti kisfiúnk is.
- Anyaaaaaaaaaa!!! Apáék merre vannak? – nézett rám kíváncsian.
- Gyere csak ide. – húztam az ölembe – Miért nem engedted a húgodat a hintába? – kérdeztem tőle kedvesen.
- Mindig azt akarja csinálni, amit én. – vágta be ő is a durcás arcot. Már tudtam, hogy ezért a férjemet kell elő vennem, tőlem ilyet nem láttak az biztos.
- Matti… tudom, hogy te már nagyfiú vagy, de ő még kicsi. Foglalkozni kell vele, és nem csak nekünk Apával, hanem neked is. Te vagy a nagy tesó kettőtök közül. – magyaráztam neki türelmesen.
- Rendben van Anya, megértettem. – nézett rám a kék szemeivel ő is.
- Köszönöm. – adtam egy puszit az arcára. – Apa és Sophie bementek átöltözni, mert úszkálnak egyet a medencében. Ha van kedved csatlakozhatsz hozzájuk. – bíztattam.
- Akkor bemegyek, és megkeresem őket. – indult be a házba.
Kinn üldögéltem a napozóágyon, és a laptopomon végeztem el az utolsó mentést a szövegszerkesztőmben. Tudtam, hogy most lett tökéletes. Kis családom akkor lépett ki az ajtón, mindenki fürdőruhában, férjem kezében Sophie úszógumija, melyet ráadott mielőtt a vízbe ment volna vele.
- Anya, gyere te is. – szólt kislányom, aki épp Apukáját locsolta a bátyjával összefogva.
- Igen Anya… gyere te is. – hívott széles mosollyal a kisfiam.
Így nem tudtam mit tenni, ennek a hívásnak nem lehet ellenállni, én is bementem hozzájuk, a medencébe. Most már nemcsak a férjemet, hanem engem is locsoltak. Életem egyetlen szerelme, szorosan magához húzott.
- Hééééé… arról nem volt szó, hogy le is locsoltok minket… - ellenkeztem férjem karjaiban.
- De olyan mókás! – kacagott a leányzónk.
- Mi azért annyira nem tartjuk annak, igaz Szívem? – simított végig a hátamon.
- Hát nem… miért nem úszkáltok egy kicsikét? – vetettem fel mindkét gyerkőcnek.
- Gyere Sophie labdázunk… - húzta a sekélyebb részhez Matti a kislányt.
- Hogy állsz a könyveddel? – kérdezte tőlem még mindig szorosan összebújva.
- Kész van… - suttogtam, s egy röpke csókot adtam az ajkaira. A mai napíg ellágyulok a jégkék szemeitől.
- És ennek mi lett a címe? – kíváncsiskodott.
- Hinni az életben…

Hinni az életben

17. rész

Mióta elmondtam neki mi történt velem, valahogy minden megváltozott. Vele életem, egy házban. Amikor pedig versenyen van, elvisz az Édesanyjához Espooba, hogy se Ő se én ne legyünk annyira egyedül. Paula, egy igazi angyal. Mikor megosztottam mindezt vele, jól kinevetett. De én ezt így gondolom. Ahogy a családját szereti, és ahogy gondoskodik még most is a felnőtt fiairól, az példaértékű.
Igaz Raminak, Kimi bátyjának, van már családja, azért a fél szemét még most is rajta tartja. Ha valamit a két fiú nem úgy tesz, ahogy Anyukájuk szerint elvárandó legyen egy felnőtt férfitól, nem hagyja szó nélkül, de még ekkor is szeretettel beszél hozzájuk. Nem szigorúan, de a jó útra próbálja terelni őket.
Furcsa volt Finnországban lenni, mert Paula szinte megtiltotta, hogy bármit is csináljak, így kerestem kellett magamnak egy elfoglaltságot… olvastam. Hogy a valóságot mondjam, szinte faltam a könyveket. Főleg az olyanokat, ahol a gonosz meglakol a tettei miatt, és a jó elnyeri méltó jutalmát. Bíztam abban, hogy talán az én kis életem is erre a pályára kerül. Bíztam Kimiben… sokszor már úgy éreztem, hogy szinte tőle függök. Ő lett az én nagy szenvedélyem.
Akkor voltam nyugodt, ha vele minden rendben és elégedettnek tűnt. Ez természetesen a környezetünknek nagyon is feltűnt, főként az utóbbi pár napban Paula tartotta nagyon rajtunk a szemét. Kimi most épp itthon van, így kitalálták, hogy grillezzünk. Ramiék is átjöttek, így megtelt a ház zsivajjal. A két kisfiú azonnal birtokba vette az udvart a nagymamájuk legnagyobb örömére. A fiúk, Kimi és Rami, birtokba vették a kerti sütőt, hogy ők majd megcsinálnak mindent, mi pihenjünk nyugodtan. Kiistina, Rami felesége, és Paula bevonulta a konyhába, így nem akartam őket zavarni. A fiúk is elvoltak a sütő körül, láthatóan jól elbeszélgettek, de azért fél szemüket a két kissrácon tartották. Úgy éreztem, hogy én nem vagyok ide való. Kívülállónak éreztem magam, pedig ők mindent elkövettek, hogy ne így legyen, valahogy mégis ez lett.
Az egyik kerti széken ültem, és a kezembe vettem az aktuális könyvemet, melyből már csak pár oldal volt vissza. Arra eszméltem fel, hogy valaki egy poharat tesz elém az asztalra, s ez a valaki leül mellém.
- Miért nem jössz oda hozzánk? – szólalt meg Kimi.
- Én nem akarok zavarni. – szólaltam meg zavartan. Kimi kivette a kezemből a könyvet és letette az asztalra.
- Ne beszélj butaságokat. – fogta meg a kezem. – Nem zavarsz, ha így lenne nem lennél itt. Ne vonulj mindig el. Tudom, hogy szeretsz olvasni, és nagyon örülök neki, de most mindenki itt van, gyere, beszélgessünk. – húzott fel a székről gyengéden.
A többiekhez mentünk, de a kezemet Kimi nem engedte el. Kellemes érzés volt, a szívemet melengette. Láttam, hogy Paula tekintetét sem kerüli el mindez, de egy boldog mosollyal nézett rám, mire elpirultam…
Besötétedett, mire mindent kisütöttek a fiúk, és elfogyasztottuk a vacsorát. Az ikrek kikönyörögték, hogy had játszanak Apukájukkal odabenn a legújabb videojátékkal. Pauláék meg a konyhában mosogattak, így a kinti rendtevés rám és Kimire maradt. A sütőt a helyére rakta, addig én az asztalon pakoltam össze. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy csak azt vettem észre, hogy valaki a hátamhoz ér. Megugrottam, s abban a pillanatban az „elkövető” felé fordultam.
- Kimi… - suttogtam – a frászt hoztad rám… - szorítottam a kezeimet a szívem fölé.
- Ne haragudj! – ölelt magához szorosan – Azt hittem hallod, ahogy jövök, de ezek szerint eléggé elgondolkodtál. – suttogta a fülembe.
Úgy éreztem, hogy elveszek a karjai között. Még mindig vékony voltam, de már nem annyira nagyon, mint a megismerkedésünk idején. A hátamon a keze nagyon finoman és lágyan simogatott. Az egyik kezemmel átkaroltam a derekát, a másikat a mellkasára fektettem. Oldalra fordítottam a fejem, így a fülem pont a szívén volt… hallottam minden egyes dobbanását…
Pár perc elteltével is még mindig szorosan összebújva álltunk kinn a sötétben. A szívem környékén valami eddig ismeretlen melegséget éreztem. Onnan indult el, és minden porcikámba beférkőzött pillanatok alatt. Nyugalom telepedett rám, és tudtam, hogy Kimi meg fog óvni, vigyáz rám.
Éreztem, ahogy Kimi egy kicsit eltávolodik tőlem, s én is el akartam húzódni erre, de nem hagyta. Ráemeltem a tekintetem, és a kék szemeivel engem nézett. Az egyik kezével óvatosan végigsimított az arcomon. A szemei megállapodnak a számon, s az arca egyre csak közeledett az enyémhez. Annyi teret adott, ha nem akarnám, akkor visszavonulót fúj.
Már csak azt éreztem, hogy az ajka az enyémhez ér. Nem volt agresszív, nem erőszakoskodott velem. Gyengéd volt, figyelmes, és tapogatózó. Nagyon figyelt arra, nehogy elriasszon. Tudtam, hogy elég lenne egy elhúzódás, és ő mindezt tiszteletben is tartaná, sőt lehet nem is próbálkozna nálam többet.
Döbbentem álltam ott a karjai között, miközben apró-pici csókokkal hintette be az ajkamat. Nem akartam elhinni ezt az egészet! Olyan abszurd! Ő és Én… olyan hihetetlen, hogy engem akar, és most engem csókol.
A szívem, mely eddig csak egy szerv volt bennem, most érzelmek sokasságát, impulzusokat küld az agyamnak, melyeket nem is tudok jelenleg felfogni. Bátortalanul kulcsoltam a kezeimet a nyaka köré. Az ajkaimat kissé szétnyitva engedtem bebocsátást neki. A karjai szinte bilincsként fonódtak a testem köré, melyek most egyáltalán nem zavartak. Sőt! Egyet biztosan tudtam! Nem akartam, hogy abbahagyja. Sosem kaptam senkitől ilyen csókot, mely tele volt érzelmekkel, s talán egy kicsit többel is. Jövővel is kecsegtetett… boldog jövővel…

Lóerők szerelmesei

11. rész

- Te nem vagy normális! Tudod, hogy megijedtem? – vágtam azonnal hozzá.
- Carla, ne haragudj. – nézett rám a mélykék szemeivel – Beszélnünk kell.
- Jó, rendben van… beszéljünk. – néztem rá gyanakodva.
- Ki fogsz akadni.
- Mi? Tök jól kezdődik. Ne kímélj. – felkészültem mindenre.
- Van valami Petrov és közted? – nézett rám gyanakodva.
- Mi van? Neked ez a mániád, hogy valakivel mindig összeboronálsz? – akadtam ki. – Komolyan kezdem azt hinni, hogy te vagy az egyik bulvárlap szerkesztője. – kezdett bennem felmenni egyre jobban a pumpa.
- Ahhh… - csapott a kormányra – Elegem van!
- Neked??? Akkor én mit mondjak? – emelkedett a hangom egy oktávot – Akár hányszor találkozunk, mindig összeboronálsz valakivel.
- Én nem boronállak össze, hanem az igazságot mondom. Állandóan rajtad csüng, és úgy fut utánad, mint egy pincsikutya. – nézett rám mérges tekintettel.
- És ha így van, akkor sincs semmi közöd hozzá! – vágtam hozzá, majd kiszálltam a kocsiból, de követett.
- Állj meg! Ezt most meg fogjuk beszélni! – elszánt volt a hangja, mert látni csak a körvonalait láttam.
- Nekünk nem kell semmiről sem beszélni! – vágtam hozzá, és a csomagomat akartam kivenni a hátsó ülésről, de nem engedte.
- De kell!
- Nem! Azóta nem, mióta úgy döntöttél, hogy átvágsz! – vágtam a fejéhez.
- Félreértettél! – próbált lenyugodni.
- Igen, igazad van, félreétettelek! Normálisnak hittelek, de ugye mindenki követ el az életben hibákat! – hergeltem magam tovább.
- Miért vagy velem ennyire elutasító? – jött közvetlenül elém.
- Hogy mi van????? – akadtam ki teljesen.
- Mindenkivel kedves vagy, velem meg úgy bánsz, mint egy bútorral a szállodai szobában. Semmibe veszel!!! – nézett rám hatalmas szemekkel.
- Te ittál valamit? – kezdtem kételkedni a beszámíthatóságában.
- Mi van? – nézett rám furcsán.
- Te nem vagy normális! – ráztam a fejem.
- Most miért mondod ezt? – nézett rám teljesen kikészülve.
- Gondolj az első versenyünkre és a mostanira. Egy hónap telt el. Barátságosan, kedvesen fogadtál. Most meg itt állunk, és veszekszünk. Mi változott meg? – próbáltam lenyugodni, és normálisan beszélni vele.
- Carla… én… emlékszel, amikor időmérő után találkozunk? – csak bólintottam – Én este el akartam hozzád menni, de ahogy indultam volna kopogtak az ajtómon…
- Mi? – lepődtem meg, erre valahogy nem voltam felkészülve.
- Igen, a csapattársad volt az…
- Vitalij???? – kerekedtek ki a szemeim.
- Igen Ő… azt mondta, hogyha nem szállok le rólad, akkor az egész csapat fel fogja szólítani az enyémet, hogy zaklatom az egyik pilótáját. És a FIA előtt is be leszek mószerolva. – nézett rám.
- De-de-de… én erről nem tudtam semmit! – hirtelen azt se tudtam, hogy mit gondoljak.
- Haragudtam rád, és az egész világra, hogy meg kellett játszanom, egy olyan kapcsolat létezését, amely már régóta nincs is. – vette két kezébe az arcomat.
- Micsoda?- halkult el a hangom.
- Nem vagyok együtt Hannával, már vagy fél éve. – adott magyarázatot.
- De akkor miért?
- Mert így leszáll rólam a sajtó, és nem faggatnak. – suttogta néhány centire az arcomtól.
- Hidd el, nekem erről fogalmam sem volt. – utaltam a Pertovos esetre. – Én nem tudtam… - suttogtam, teljesen össze voltam zavarodva.
- Egy idő után nekem is leesett. Először azt hittem, hogy Őt küldöd magad helyett, hogy szálljak le rólad. De aztán rájöttem, hogy nem így van. – döntötte a homlokát az enyémnek, az arcomnál még mindig ott volt a két keze.
- Sajnálom… - néztem bele a szemeibe, melyeket így a sötét ellenére is jól láttam.
- Tudom, én is. Nem kezdhetnénk tiszta lappal? – a hangja csupa lágyság volt.
- És hogy gondoltad? – kuncogtam. – Hogy kezet fogok veled és bemutatkozom, hogy ’Hello Carla Ramos vagyok’.
- Nem… nem így… - suttogta.
- Hanem? – kíváncsiskodtam.
- Így… - s abban a pillanatban megcsókolt…

Lóerők szerelmesei

10. rész

A futam után úgy éreztem, mintha több tonna nyomná a vállaimat. Eléggé el voltam keseredve, főképp miután megtudtam, hogy Buemi engem titulált hibásnak a balesetért. Nem volt nekem elég Alonso önelégült feje a dobogón, majd a paddockban a lenéző, felsőbbrendű tekintete, ugyan se baj! Még egyet belém kellett rúgni!
Akin viszont meglepődtem az Felipe volt. A cuccaimat indultam összeszedni a pihenőmben, mikor összefutottam vele.
- Szia – mosolygott rám kedvesen – Jól vagy?
- Szia. Köszi, megvagyok. Gratulálok az ötödik helyhez. – eresztettem meg egy mosolyt felé.
- Ugyan – legyintett – nem akkora siker az, ha mindig a csapattársad az ász, te meg csak a második helyre vagy jó.
- Sajnálom… - megesett rajta tényleg a szívem.
- És ma még Seb is megelőzött a végén a boxban. Gondolom most ezen, jókat derül a többiekkel együtt…
- Nem tudod elvenni tőlem azt, hogy én legyek az első számú célpontja, már bocsi. – nevettünk össze.
- Sajnálom, hogy eddig nem tudtunk beszélgetni. Igaza volt Vitának, jó fej vagy. – mosolygott rám.
- Köszönöm. – pirultam egy picit el.
- Én most megyek… a Hungaroringen találkozunk.
- Akkor pár nap múlva. – intettem neki én is vissza, majd eltűnt a szemem elől.

A parkolóba érve esett le, hogy a kocsimat Mia elkérte, mert sürgős elintéznivalója akadt. Hogy én mekkora egy marha vagyok! Most keríthetek valakit, aki majd visszavisz. Ledobtam a vállamról a nehéz táskámat, és épp azon gondolkodtam mit is kéne tennem, amikor a sötétségben arra lettem figyelmes, hogy valaki közeledik felém. Egy pillanat alatt átfutottak az agyamon a lehetőségeim, ha megtámad engem. Ahogy közeledett felém, már tudtam, hogy férfi az illető. A hideg végigfutott a testemen… nem vagyok parázós, de jobb félni, mint megijedni, ezt az elvet követem. Egy pillanatra még a levegő is a tüdőmben rekedt, amikor a lámpa alá ért, és megismertem Sebastiant. Észrevett, és megállt. Mind a ketten csak néztük a másikat. Fogalmam sem volt mit kéne neki mondanom.
Nyelt egy nagyot, és lassan, komótosan elindult felém. Úgy tűnt, mintha félne tőlem. Nem értettem miért, hisz én tudtommal nem bántottam meg semmivel… ellenben Ő.
- Szia. – köszönt félve.
- Szia! – válaszoltam megszeppenve.
- Baj van? Nem indul a kocsid? – nézett rám kíváncsian.
- Mia elvitte, és elfelejtettem. – vágtam fancsali képet, mire egy röpke mosolyt eresztett meg felém. Odament a mellettem parkoló kocsihoz, s kinyitotta, majd bepakolt.
- Gyere velem, elviszlek. – nézett rám hatalmas szemekkel.
- Nem akarlak terhelni. – védekeztem azonnal.
- Nem teher, hidd el. – nyitotta ki az ajtót nekem udvariasan. Nem tudtam mást tenni, mint elfogadni az ajánlatot.
- Köszönöm…- suttogtam neki, mielőtt beszálltam volna.
Becsukta az ajtót, majd átjött a vezetői oldalra. Közben én bekötöttem magam. Beszállt, elintézte a kötelezőket, majd indított. Szótlanul ültünk egymás mellett. Az ellenőrző kapunál sem tulajdonítottak jelentőséget annak, hogy mi ketten ülünk az autóban. Egy röpke másodpercig eszembe jutott a sajtó, hogy nekik ez a kép lenne a mennyország, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elillant.
A rádióban egy halk zene szólt, a nap már lebukott a horizonton, így szürkeség, és a sötétség vette át tőle a szerepet. Fogalmam sem volt arról, hogy mit is kéne neki mondanom. Bambán néztem ki a fejemből, és bámultam a sötétségbe. Úgy vettem észre ő sem szorgalmazza, hogy beszéljünk, így én is túlléptem ezen.
Vele kapcsoltban teljesen úgy érzem, hogy olyan vagyunk, mint a mágnes két pólusa. Vonzzuk egymást, és ezzel a bajt is. Rápillantottam, el volt merülve a gondolataiba. Ekkor, mint egy villámcsapás jutott eszembe Mia, és az „észrevétele”. Hogy én szerelmes lennék? Hogy én? Pont Sebastianba? De ha még valós lenne, akkor sem szabad! Ő már foglalt! Ekkor egy szúrást éreztem a szívem környékén. Vajon tényleg ennyire kiismerhető lennék? Más is látja rajtam? A gondolataim csak úgy cikáztak a fejemben, a pillantásomat is elkaptam róla. Ki kell zárnom magamból ezt az érzést! Pár hete ismerem, ugyan nem lehetek szerelmes?! Ha ezt Eric megtudja, megöl, majd leszerződtet mást a helyemre, akivel nincs ennyi baj. Neki sincs szüksége, hogy a sajtó még jobban rászálljon a csapatra.
Mélylevegőket vettem, hogy egy kicsit lenyugodhassak, s valamivel jobb is lett. A következő másodpercben pedig azt vettem észre, hogy egy éles jobb kanyarral, lemegyünk az autópályáról.
- Mit csinálsz? – lett egy kis pánik is a hangomba. Ő azonban nem válaszolt. – Sebastian! Kérdeztem valamit! Hová megyünk? – pánikoltam egyre jobban, mert egy földútra kanyarodott be, majd leállította a kocsit.
- Beszélnünk kell…

Lóerők szerelmesei

Köszönöm mindenkinek, aki írt nekem kommentet. A negatív kritika is kritika... köszönöm Zili...

9. rész

Németországba érve, úton-útfélen Vettel szurkolókba lehetett botlani. Táblák, zászlók, transzparensek… minden róla szólt. Gondolom mindezzel nyomás is kerül rá, nem kevés, most, hogy világbajnok, mindenki azt akarja majd, hogy hazai pályán nyerjen.
A szállodába már meg sem lepődtem, hogy Red Bull egyenruhás emberekkel futottam össze a hallban. Túlságosan nem foglalkoztam vele, a papírjaim elintézése utána a lift felé vettem az irányt. Már majdnem elindultam felfelé, mikor belépett a liftbe a regnáló világbajnok. Egyikőnk sem tudott megszólalni.
- Szia! – szólt érzelemmentesen.
- Szia… - suttogtam.
- Hányadikra mész? – nézett rám.
- Ööö… a hatodikra. – válaszoltam zavartan.
- Oké… - nyomta meg a hatos gombot – én a hetediken lakom… - suttogta maga elé.
- Az jó… - nem tudtam mit is kellene mondanom erre. A lift megérkezett, s én kiszálltam, segített a csomagok kipakolásában.
- Irigyellek… - nézett rám.
- Miért? – kérdeztem tőle zavartan.
- Hogy túl vagy a hazai versenyeden… - s azzal zárult a lift ajtaja és eltűnt a szemem elől.
Fogalmam sem volt róla, hogy mit is kellene gondolnom a liftes eset óta. Teljesen összezavarodtam. A paddockban összefutottunk, s a szemeiben csak fájdalmat láttam. Nem volt időm napközben, hogy ezen töprengjek, hisz volt elég elfoglaltságom nekem is, de este, amikor egyedül voltam, sokszor jutott eszembe.
A szabadedzések napjai elszálltak mellettünk. A szombati időmérőn a tizenegyedik helyet szereztem meg. Vitalijnak sikerült a Q3-ba kerülnie, így én azt már csak a boxból nézhettem végig. Ő boldog volt, én nem, s ezt az etap végén Sebastianról sem lehetett elmondani. Látszott rajta, hogy túlságosan meg akar felelni a hazai versenyén… ha kisebb lenne rajta a nyomás, ha nem mindenki őt akarná poleban látni, akkor talán sikerülne…
Egész este csak forgolódtam az ágyban, folyamatosan rá gondoltam. A vacsorám befejezése után összefutottam vele a liftnél. Ő épp jött le, én menni szerettem volna fel. Mind a ketten meglepődünk. A trénere kiszállt a liftből egy szó nélkül, majd Sebastiant kezdte szuggerálni. Ő azonban velem nézett farkas szemet.
- Seb, mennünk kell… - szólt a szőke mellettem, de ő továbbra is kitartóan nézett rám.
- Rendben van. – szólt neki egy kis idő után, s kilépett a liftből. – Szia Carla. – nézett mélyen a szemembe, majd egy hatalmas sóhajt követően távozott.
Leforrázva álltam ott, nem érettem a viselkedését. Ez is vajon valami trükk? Megint játszik csak velem? Lefekvés után is csak ezen gondolkoztam. Mi lehet vele? Miért csinálja ezeket velem? Egyszer meg akar ismerni, majd elküld melegebb éghajlatra, most meg ez… Egyszerűen nem tudok rajta kiigazodni…

Ez a vasárnap és ez a Német Nagydíj nem fog szerepelni a toplistámon, ebben biztos voltam. A balesetemet követően nem akartam senkit látni, s úgy közlekedtem a paddockban, mint egy úthenger. Nem igazán mert hozzám szólni senki. Kis híján lebontottam a pihenőszobámat, annyira ideges voltam arra a svájcira. Így kilökni! Még hogy nem látott a visszapillantóban! Hát menjen szemészetre!!!
Zuhanyoztam, és kimentem a többiek közé, habár sok kedvem nem volt hozzá. Hideg is van, meg engem fognak ellepni az újságírók… Magamhoz vettem egy kávét, és direkt olyan helyre mentem a csapathoz, hogy ezek a hiénák ne tudjanak a közelembe férkőzni. Riporterek hada toporgott a bejáratnál, de nem tudtak bejönni. A mosolyomat elrejtettem a kabátom gallérjában, élveztem a helyzetet…
A verseny azonban sokkal jobban érdekelt. Nagy sóhajjal vettem tudomásul, hogy Sebastian szenved a Red Bullban. Sajnáltam, hisz hazai versenye… Mia nagy szemekkel nézett rám.
- Mi van? – néztem rá.
- Semmi… - nézte a képernyőt.
- Mondd… tudom, hogy van valami. - néztem rá gyanakodva.
- Szerelmes vagy Vettelbe? – tért azonnal a lényegre.
- MI VAN? – köpni-nyelni nem tudtam.
- Te mondtad, hogy mondjam… - rántotta meg a vállát.
- De… de… ez nem igaz! Honnan veszed ezt? – alig kaptam levegőt.
- Ne akarj hazudni, mert nem veszem be. Láttalak Valenciában, amikor készülődtél a vacsorához, és tudom, hogy a futam után szinte úgy menekültél el onnan. A brit versenyen is mindig kerested a tekintetét, és most is. Carla, nem vagyok vak… - magyarázta nekem ezt úgy, mintha egy anyuka dorgálja meg a gyermekét.
- Én… ez nem igaz! – lettem mérges.
- Hazudsz magadnak, ezt nagyon jól tudod! – mondta még mindig nyugodtan.
- Attól, hogy te bolond vagy, még nem kell nekem is annak lennem! – mérges voltam, nagyon… sokkal jobban magamra, mint rá… hisz nem tudtam teljességgel azt mondani, hogy nincs igaza…