Lóerők szerelmesei

11. rész

- Te nem vagy normális! Tudod, hogy megijedtem? – vágtam azonnal hozzá.
- Carla, ne haragudj. – nézett rám a mélykék szemeivel – Beszélnünk kell.
- Jó, rendben van… beszéljünk. – néztem rá gyanakodva.
- Ki fogsz akadni.
- Mi? Tök jól kezdődik. Ne kímélj. – felkészültem mindenre.
- Van valami Petrov és közted? – nézett rám gyanakodva.
- Mi van? Neked ez a mániád, hogy valakivel mindig összeboronálsz? – akadtam ki. – Komolyan kezdem azt hinni, hogy te vagy az egyik bulvárlap szerkesztője. – kezdett bennem felmenni egyre jobban a pumpa.
- Ahhh… - csapott a kormányra – Elegem van!
- Neked??? Akkor én mit mondjak? – emelkedett a hangom egy oktávot – Akár hányszor találkozunk, mindig összeboronálsz valakivel.
- Én nem boronállak össze, hanem az igazságot mondom. Állandóan rajtad csüng, és úgy fut utánad, mint egy pincsikutya. – nézett rám mérges tekintettel.
- És ha így van, akkor sincs semmi közöd hozzá! – vágtam hozzá, majd kiszálltam a kocsiból, de követett.
- Állj meg! Ezt most meg fogjuk beszélni! – elszánt volt a hangja, mert látni csak a körvonalait láttam.
- Nekünk nem kell semmiről sem beszélni! – vágtam hozzá, és a csomagomat akartam kivenni a hátsó ülésről, de nem engedte.
- De kell!
- Nem! Azóta nem, mióta úgy döntöttél, hogy átvágsz! – vágtam a fejéhez.
- Félreértettél! – próbált lenyugodni.
- Igen, igazad van, félreétettelek! Normálisnak hittelek, de ugye mindenki követ el az életben hibákat! – hergeltem magam tovább.
- Miért vagy velem ennyire elutasító? – jött közvetlenül elém.
- Hogy mi van????? – akadtam ki teljesen.
- Mindenkivel kedves vagy, velem meg úgy bánsz, mint egy bútorral a szállodai szobában. Semmibe veszel!!! – nézett rám hatalmas szemekkel.
- Te ittál valamit? – kezdtem kételkedni a beszámíthatóságában.
- Mi van? – nézett rám furcsán.
- Te nem vagy normális! – ráztam a fejem.
- Most miért mondod ezt? – nézett rám teljesen kikészülve.
- Gondolj az első versenyünkre és a mostanira. Egy hónap telt el. Barátságosan, kedvesen fogadtál. Most meg itt állunk, és veszekszünk. Mi változott meg? – próbáltam lenyugodni, és normálisan beszélni vele.
- Carla… én… emlékszel, amikor időmérő után találkozunk? – csak bólintottam – Én este el akartam hozzád menni, de ahogy indultam volna kopogtak az ajtómon…
- Mi? – lepődtem meg, erre valahogy nem voltam felkészülve.
- Igen, a csapattársad volt az…
- Vitalij???? – kerekedtek ki a szemeim.
- Igen Ő… azt mondta, hogyha nem szállok le rólad, akkor az egész csapat fel fogja szólítani az enyémet, hogy zaklatom az egyik pilótáját. És a FIA előtt is be leszek mószerolva. – nézett rám.
- De-de-de… én erről nem tudtam semmit! – hirtelen azt se tudtam, hogy mit gondoljak.
- Haragudtam rád, és az egész világra, hogy meg kellett játszanom, egy olyan kapcsolat létezését, amely már régóta nincs is. – vette két kezébe az arcomat.
- Micsoda?- halkult el a hangom.
- Nem vagyok együtt Hannával, már vagy fél éve. – adott magyarázatot.
- De akkor miért?
- Mert így leszáll rólam a sajtó, és nem faggatnak. – suttogta néhány centire az arcomtól.
- Hidd el, nekem erről fogalmam sem volt. – utaltam a Pertovos esetre. – Én nem tudtam… - suttogtam, teljesen össze voltam zavarodva.
- Egy idő után nekem is leesett. Először azt hittem, hogy Őt küldöd magad helyett, hogy szálljak le rólad. De aztán rájöttem, hogy nem így van. – döntötte a homlokát az enyémnek, az arcomnál még mindig ott volt a két keze.
- Sajnálom… - néztem bele a szemeibe, melyeket így a sötét ellenére is jól láttam.
- Tudom, én is. Nem kezdhetnénk tiszta lappal? – a hangja csupa lágyság volt.
- És hogy gondoltad? – kuncogtam. – Hogy kezet fogok veled és bemutatkozom, hogy ’Hello Carla Ramos vagyok’.
- Nem… nem így… - suttogta.
- Hanem? – kíváncsiskodtam.
- Így… - s abban a pillanatban megcsókolt…