Titkok erdeje

39. rész

Fogalmam sem volt, hogy igazából mire is ébredtem fel, de magam körül neszezést hallottam. Kinyitottam a szemem, de csak a sötétséget ölelt körbe, azonban éreztem, hogy nem vagyok egyedül, nem láttam ki az, mert az őrző fény sem világított.

- Seb? – suttogtam, mire valaki az ágyhoz lépett, és felkapcsolta a villanyt.

- Szia. – suttogta, majd rám mosolygott.

Nem tudtam megszólalni, a torkomat a sírás fojtogatta. Csak néztem Őt, ahogy odamegy a kiságyhoz, és óvatosan betakarja Bent, majd végigsimít a kisfején.

- Tudom, hogy egy szó nélkül tűntem el, és nagyon sajnálom, de nem tudtam mást tenni…

- Nem kell magyarázkodnod. – suttogtam neki rekedt hangon.

- De kell, mert Anya mesélte, hogy mi volt az esti fürdésnél… - nézett rám nagy szemekkel.

- Nem volt semmi különös. – le akartam zárni ezt a beszélgetést, mert kezdett számomra kellemetlen lenni.

- De volt! Sajnálom, hogy csak úgy egy szó nélkül elmentem, de ki kellett szellőztetnem a fejem, mert legszívesebben megpofoztam volna Melaniet! – ült le az ágyra nekem háttal és két kezébe vette az arcát.

- Sajnálom… – szólaltam meg végre, mire azonnal rám nézett, miközben felültem az ágyon – Sajnálom, hogy ennyi bajod van velünk!

- Ne mondj ilyet, egyáltalán nincs igazad! Hanna minden idiótasággal telebeszélte a fejét, és most nem fogad el más véleményt! – magyarázta türelmesen.

- Én azt hittem… - folyt le az első könnycseppem – azt hittem…

- Mit? – jött azonnal oda hozzám, és fogta meg a kezem.

- Hogy Hannához mentél… - hajtottam le a fejem, nem bírtam ránézni. Az agyam egy jól eldugott zuga kiabálta felém egész délután ezt a dolgot, és valószínűleg ezért voltam morcos, és Ben miattam lett rosszkedvű. Igen, minden miattam van.

- Ne gondolj ilyeneket… főleg nem ekkora butaságot… - súgta a fülembe, majd ahogy felemelte a fejem, mellettem ült az ágyon.

- Sajnálom… - suttogtam szinte erőtlenül, míg Ő átölelt és egy puszit adott az arcomra… lágy volt, szinte légies, majd az ajka a nyakamra vándorolt, és ott puszilt meg. A szívem és a gyomrom remegni kezdett, s nem bírtam megszólalni, mindez olyan hatással volt rám.

- Ajjja… - szakadt meg a varázs, és Ben ott ült az ágyon, kissé álmos fejjel.

- Hé, Nagyfiú! – szólt neki Ő, s azonnal a kiságyhoz ment.

- App!! – vette észre, s azonnal nyújtózkodott felé.

- Semmi baj, már itt vagyok! Aludj csak Kicsikém…- ölelte magához, és puszilgatta meg.

- Ajjja… - szólalt meg álmos hangon.

- Itt van Ő is… ne félj… - lépett vele az ágyhoz és ültek le mellém.

- Itt vagyok… - simogattam az arcát, miközben láthatóan küzdött az ébrenléttel. – Aludj csak… - pusziltam meg – Itt vagyunk, nem lesz semmi baj… - néztem a mellettem ülő férfi szemeibe, és tényleg elhittem, hogy így lesz…

Lefektette, betakarta, megsimogatta. Mindezt már az ágyban fekve, betakarózva néztem végig. Szinte ittam a látványát. Ellépett az ágytól, és rám nézett… mélyen a szemembe. Fogalmam sem volt arról, hogy mire is gondolhat. Csak állt ott, és nézett engem. Nem tudtam kiolvasni semmi a szeméből, mégis nekem most mindez, mindent jelentett.

Elszakította rólam a pillantását, s vetkőzni kezdett. Nagyokat kellett nyelnem, ahogy kerültek le róla a kidolgozott testét takaró ruhadarabok. Egy pillanatra elmerengtem, hogy mennyit változott a két év alatt… főleg kinézetben, mert belül ugyanolyan melegszívű, gondoskodó, jó ember, aki mindig is volt.

A pólóját is levette, s egy szál boxerba ment az ágyhoz, s ült le rá, nekem háttal. Nem szólalt meg, én se. Ben felé fordultam, bekapcsoltam az őrző fényt, s lehunytam a szemeimet. Próbáltam az alvásra összpontosítani, de folyamatosan Őt láttam magam előtt egy szál boxerben. Nagyokat kellett nyelnem, ahogy visszagondoltam az előbbi jelenetre.

Hallottam, ahogy lefekszik az ágyra, és megpróbál elhelyezkedni. Én végig csendben és mozdulatlanul feküdtem mellette. Vágytam arra, hogy közel jöjjön hozzám, átöleljen, megpusziljon. Mindez azonban csak vágyakozás maradt, hiszen hallottam, ahogy egyenletesen szuszog, ebből tudtam, hogy elaludt…

Másnap reggel neszezést hallottam, s ahogy kinyitottam a szemem láttam, hogy Sebastian távozik a szobából Bennel a karjaiban. Valahogy nem értettem Őt, hiszen tegnap még annyira más volt velem, most meg teljesen rideg… Mindezzel csak kijózanított, hogy nekünk kettőnknek nincs jövőnk… neki is és nekem is más utunk van…

A zuhany alatt állva éreztem, hogy nem bírom mindezt tovább, csak önmagamat teszem tönkre, ha továbbra is vele maradok. A sírásom feltört, és nem akartam mindezt megakadályozni, hiszen itt nem látja senki, és nem néznek rám szánakozóan. Nem látom azt, ahogy sajnálnak, amiért olyan érzéseim vannak, melyek soha nem lesznek viszonzandók…

Megmostam a hajam is, s mire megszárítottam mind a hajam, mind a testem és felöltöztem, s elindultam lefelé. Azonban a nappali bejáratánál megtorpantam, Ben ott volt Sebastiannal, miközben Britta, aki a kanapén ült, s kissé idegesen magyarázott neki. Ő megfogta a kezét, és bíztatóan rámosolyogott, miközben Ben ott játszott mellette. Nekem erre a képre görcsbe állt a gyomrom. Britta is rá mosolygott, s megsimogatta az arcát, ekkor éreztem azt, hogy mindezt nem akarom tovább nézni. Ők nem vettek észre, s nem adtam semmi olyan jelet, hogy mindez meg is valósuljon. Ahhoz túlságosan el voltak merülve egymásban.

Nem akartam a konyhába menni, mert tudtam, hogy akkor Heikke kiszúrja, hogy valami bajom van, így szinte visszamenekültem a szobába. Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Én nem tudtam, hogy Britta… hiszen Ő vigyázott Benre Koreában… én ezt nem is tudtam…

Titkok erdeje

38. rész

Mind a ketten megdöbbentünk, és Sebastian azzal a lendülettel felpattant a kanapéról. Nem láttam a tekintetét, csak sejtettem, hogy nagyon dühös.

- Mit mondtál??? – lett vészjósló a hangja.

- Azt, hogy rád mászott!!! – ordított vissza.

- Melanie vegyél vissza ebből a hangerőből, mert Ben odafenn alszik… vagyis lehet, hogy csak szeretne… - a hangja nagyon komoly volt.

- Nem érdekel, mint ahogy úgy látom, Őt sem érdekli, hogy neked ott van Hanna!!! – kiabált vissza.

- Nekem már jó ideje nincs ott Hanna, ezt a drága barátnőd a tudomásodra hozhatta volna!!! – kezdte Ő is elveszíteni a türelmét.

- Minden kapcsolatban vannak bukkanók, de a ti esetetekben elég nagy úgy látom!!! – nézett rám egy megsemmisítő pillantással, s én még mindig a kanapén ültem totálisan ledöbbenve.

- Ebbe ne keverd bele Lilit!! Ő nem tehet semmiről!!!

- De pont Ő – mutatott rám – tehet mindenről!! Hát nem veszed észre??? Teljesen magába bolondított!!!! Senkit sem veszel észre rajta kívül!!!

- Megmondtam, hogy ebbe ne keverd bele Lilit!!! Semmi köze ahhoz, ami köztem és Hanna között volt! – próbált a hangerején csillapítani, de a szülei is megjelentek a nappali bejáratánál.

- Mi folyik itt? – kérdezett azonnal rá Heikke.

- Mi??? Hogy mi??? – ment fel Melanieba megint a pumpa – Ez a perszóna – mutatott rám – rámászott Sebastianra a nappali, a MI nappalink kanapéján!!!! – kiabált magából kikelve.

- Mondtam, hogy halkabban, mert Ben odafenn alszik! – szorította össze Sebastian az állkapcsát, nem sok kell, hogy teljesen elveszítse a türelmét.

- Nem értem, hogy miért kell ezért ordítanod Melanie! – vetette oda Heikke.

- Hogy miért??? Talán azért, mert a legjobb barátnőm pasiját szedte el!!! – vágta rá gondolkodás nélkül.

- Úgy látom, nekünk egy-két dologról, el kell, beszélgetünk! – ment oda hozzá Sebastian és ragadta meg a karját.

- Eressz el!!! – próbálta kiszabadítani a kezét, sikertelenül, és a testvére a konyha felé kezdte húzni. Heikke és Norbert követték őket, majd eltűntek a szemeim elől, csak az ajtó hangos csattanását hallottam, ahogy a keretébe került.

Én még mindig ott ültem a kanapén megsemmisülve, s arra gondoltam, hogy pár perccel ezelőtt azok a kék szemek, melyek Melaniera gyilkos pillantást lövelltek, nekem csillogtak… csak nekem…

Felmentem az emeletre Benhez, aki békésen aludt macijához bújva, semmitől sem zavartatva. Az órára pillantottam, s akkor döbbentem rá, hogy mindössze 20 perce fektettem le, de nekem mindez már óráknak tűnik. Ő még egy jó darabig biztosan aludni fog. Fogalmam sem volt, hogy mi történhet a konyhában, mivel az pont a ház ellentétes oldalán van. Tudta jól Sebastian, hogy hová kell vinnie a nővérét úgy, hogy ne halljunk abból semmit, és Ben nyugodtan tudjon pihenni.

Leültem az ágyra és gondolkodni kezdtem. Nálam ez gyilkos dolog. Úgy éreztem, hogy kezdtem Sebastiannal valami olyan határt átlépni, ami számunkra tilos, nem szabad. Őrültséget csináltam… kettőnk között ezt nem szabad… Ajtócsapódásra lettem figyelmes kintről, s az ablakhoz mentem, ahol megláttam Őt. Az autóhoz ment, beült, indított, majd szélsebesen elhajtott…

A nap további része szörnyű volt. Benre is eléggé átragadt a rosszkedvem, s nyűgös lett. Nem tetszett neki semmi. Heikke bármit tett elé folyamatosan húzkodta a száját, és elhúzta az arcát. Nem értettem Őt, hiszen a kedvenceit készítette el, mégsem volt jó. Az esti fürdés kész rémálom lett a végére, s hatalmas sírás vette kezdetét.

Felöltözettem Őt, de a szobában volt már Heikke és Stephanie is, mert Ben végig ordította az egész folyosót. Karomba vettem, és simogattam, puszilgattam Őt. Letöröltem a könnyeit, és puszikkal halmoztam el. A macit is odatettem, s ahogy meglátta könnyes szemmel nézegette, nem ordított tovább. Abban a pillanatban tudatosodott bennem, hogy mi is az igazi baj… Stephanie ahogy meglátta mindezt, azonnal kiment a szobából. Nem kérdeztem rá merre megy, jelenleg sokkal jobban foglalkoztatott Ben.

- Heikke menj, feküdj le nyugodtan, már minden rendben van. – nyugtattam meg.

- Biztos? – nézett ránk gyanakvóan.

- Igen, már nem lesz semmi baj… - küldtem el, hiszen Picurka már megnyugodott.

- Rendben, de ha bármi…

- Tudom – szakítottam félbe – azonnal szólok. – küldtem felé egy mosolyt, s Ő megpuszilta a kis kobakot, majd magunkra hagyott minket.

- Tudom, hogy mi a baj. – magyaráztam neki, Ő pedig engem nézett a mélykék szemeivel – Fogalmam sincs, hogy hová ment, és tudom, hogy ez a baj… nincs itt…

- App… - szólalt meg kérlelő hangon.

- Tudom, hogy egy szó nélkül lépett le, és én is hibás vagyok, amiért van ez az egész… - sóhajtottam nagyot.

- Nem! – vágta rá, mintha értené.

- Aludni kéne Kicsikém… - vettem a karomba, s ringatni kezdtem Őt, egy oly rég hallott dalt dúdoltam neki, amire nagyon hamar elpilledt, majd lassan átlépett Álomföldre.

Én is nagyon gyorsan elvégeztem az esti teendőimet, és szinte úgy menekültem be a közös hálóba. Nem akartam senkivel találkozni, legfőképp Melanieval nem. Megnyugtatott az illat, mely az egész szobában volt, úgy éreztem, mintha velünk lenne. Betakaróztam, és néztem a sötétségbe...

Titkok erdeje

37. rész

Másnap reggel a fény beszűrődött a sötétítőfüggönyökön keresztül. Megmozdulni sem tudtam, mert két erős kar ölelt szorosan magához hátulról. Ben a kiságyban aludt, a takaró félig lelógva róla. Kibújtam nagy nehezen a karok közül, és a Kicsihez mentem, hogy betakargassam.

- Máris felkelsz? – súgta Ő álmos hangon, s azonnal ránéztem.

- Nem… csak betakartam… - húztam még jól össze a függönyöket, hogy sötétebb legyen.

- Gyere vissza… aludjunk még… korán van… - nyújtotta felém a karját, s én visszabújtam mellé, s Ő azonnal a mellkasára húzott, átölelt, s mindkettőnket betakart…

Az egész délelőtt olyan volt, mintha egy boldogságbuborékban lennék. Ha kettesben voltunk Seb magához ölelt, megpuszilt, s amikor a család is ott volt, megfogta a kezem. A szívem repesett, de ugyanakkor nem értettem Őt. Magamat sem… kezdtem úgy érezni, hogy sokkal többet érzek iránta, mint ahogy azt szabad lenne…

Melanie délelőtt sem érkezett meg, s mindez Heikkének és Stephanienak láthatóan elég sok gondot okozott. Nem mondták meg, hogy mi is a probléma, hiába is kérdeztem. Ebéd után Seb internetezett a nappali egyik részében, míg én már Bent lefektettem, a többiek is pihenőre tették magukat. Nem akartam fenn a szobában lenni, hiszen ott sötét volt, azt akartam, hogy a Kicsi nyugodtan tudjon aludni, így könyvemet magamhoz vettem, s elhelyezkedtem a nappali kanapéját félig fekvő helyzetben. Nem igazán kötött le a könyv, így azt félreraktam, s egy magazint kezdtem lapozgatni, de már fekve. Egy cikk azonban lekötötte a figyelmemet mely a gyerekszobák színeivel foglalkozott, amikor azt vettem észre, hogy a kanapé mellett áll, kezében egy pléddel, s engem néz.

- Csatlakozhatom hozzád? – nézett rám nagy szemekkel, s képtelen voltam neki ellenállni, a gyomromban egy jóleső bizsergés futott végig.

- Igen… persze… - suttogtam, s a magazint összecsuktam, és összehúztam magam, hogy ő is elférjen. Lefeküdt mellém, átkarolt, s magunkra terítette a plédet.

- Mit néztél? – simított végig a hátamon, s az arcomon éreztem a meleg leheletét, a kezem alatt a szívverését. Az arcom éreztem, ahogy lángba borul.

- A gyerekszobák festéseiről… - súgtam majd a kezem önálló életre kelt, s megsimogattam a mellkasát, mire kaptam egy puszit a homlokomra.

- Az engem is érdekelne. Megmutatod?

- Persze, várj… - kezdtem lapozni egy kézzel, mivel a másik kettőnk közé volt szorulva.

- Add csak ide, majd én… - mondta lágyan, s kivette az újságot a kezemből, majd lapozgatni kezdte.

- Itt van – tettem oda a kezem, ahhoz az oldalhoz.

- De jó színe van ennek! – mutatott egy vajszínű szobára, amelynek falaira fák bokrok, és állatok voltak festve – Szerinted ez tetszene neki?

- Nekem ez jobban tetszik! – néztem az arcát mosolyogva. Egy halványkék szoba volt, melynek falaira autók voltak festve.

- Azt hiszem, te nagyon is jól ismered a Fiúnk ízlését. – mosolygott, de a szemében valahogy a keserűséget láttam.

- Mi a baj? – emelkedtem meg róla, s a tekintetét keresem.

- Tudod… azaz igazság, hogy…

- Sebastian, mond el… kérlek…

- Annyira sajnálom, hogy kimaradtam egy csomó dologból. – tette le az újságot, de nem nézett rám.

- Én vagyok ezért a hibás. – ületem fel, de a keze azonnal utánam kapott.

- Nem! Nem vagy! Ne ostorozd magad, kérlek! – vágta rá azonnal, és a tekintete őszinteséget sugárzott felém – Egyszerűen a helyzet hozta így! Én már régen megbocsájtottam, nem haragszom rád! Hogy is haragudhatnék? Hisz megadtad nekem azt a csodát, hogy Apa lehetek! – simított végig az arcomon – És tudod már ezen sokszor gondolkodtam, ha lehet, akkor nem mondjuk ki közösen, hogy ami közöttünk történt hiba, akkor meg merted volna nekem mondani, hogy kit is vársz a pocidban… - a keze az arcomról a hasamra kúszott.

- Nem tudom, hogy mi lett volna akkor… - néztem a csillogó kék szemekbe.

- Annyira megnéztelek volna nagy pocival… – lett a tekintete ábrándozó, és a szája szegletében ott volt egy apró kis mosoly.

- Oh, hát tudod csodás voltam… mit egy kisebb méretű víziló. – húztam el a számat, Ő meg halkan kacagott.

- Képeket is mutatsz róla? – csipkelődött velem vigyorogva.

- Hékás! Nem ér kinevetni! – kaptam fel az újságot, amely a hasán volt, és megcsaptam vele, de ő továbbra is nevetett.

- Én akkor is látni akarom! – s kikapta a kezemből az újságot, és elhajította egészen a kisasztalig, hogy véletlenül se érhessem el.

- Nem szemétkedünk! – fenyegettem meg az ujjammal, de nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak.

- Látom te is rászoktál… - és mutatta Ő is a jellegzetes ujjmozdulatot, melyet a győzelemkor látni szoktunk, de természetesen nagyon jól szórakozott rajtam.

- Mindig a kicsit bántják! – fontam össze kezeimet a melleim előtt, s próbáltam nem elröhögni a végét, s inkább bosszús arcot vágni.

- Na gyere ide te kicsi! – húzott magához, és úgy fordultunk, hogy pont szembe kerültünk egymással.

Egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtettem. Az arca egyre csak közelített az enyém felé, s már az orrunk is összeért. Mindkét kezem a mellkasán nyugodott, de nem bírtam a tekintetét állni, s a kezeimre pillantottam. A homlokomon éreztem meg egy nagyon forró ajkat, mely egy puszit ad rá, majd az arcomon éreztem mindezt. Az egyik kezem önkéntelenül indult meg, és simított végig a kidolgozott mellkason, mire Ő magához szorított, és a fülembe hallottam egy halk sóhajt.

- Igaza volt Hannának!!!!! Tényleg rámásztál az Öcsémre!!!!! – ordította el magát a nappali közepén nem más, mint Melanie Vettel…

Titkok erdeje

36. rész

Este vacsora után mindnyájan a nappaliban voltuk. Melanieék még mindig nem érkeztek meg de Heikke szerint náluk nem lehet tudni, bármikor betoppanhatnak. Furcsa volt, hiszen annyira barátságosan fogadott, nem értettem miért nem jönnek el, hiszen Ő is olyan keveset találkozik Sebastiannal.

Ben aktivitása kissé alább csapott, de a macit folyamatosan szorongatta. A karomba vettem, s megindultam vele felfelé az emeletre. A szobába mentem, ahol összekészítettem a fürdéshez a cuccait, s a fürdőbe mentük át. A maci most is velünk tartott, de megegyeztünk, hogy a kádba csak a kishajók, és a kacsák mennek, a maci kinn megvárja. Már a kádba fürdettem a Kicsit, amikor megjelent Sebastian.

- Sziasztok! – mosolygott szélesen – Jöttem, hátha segíthetek. – telepedett közvetlenül mellém a kád széléhez.

- Már csak a habot kell lemosni a hajáról, és kész is vagyunk. Megcsinálod? – néztem rá.

- Persze. – mosolygott rám, majd végigsimított a combomon, és Benhez fordult – Gyere Nagyfiú, mindjárt kész leszünk.

Felegyenesedtem, és megtöröltem a kezeimet. Nem mertem rá nézni, így is éreztem, hogy ettől az apró mozdulattól az egész arcom lángba borult. A kezembe vettem a törölközőt, amikor láttam kész vannak, és Sebastian a kezembe adta Őt. Megtöröltem, majd egy másik törölközőbe csavartam kis testét, és Sebastian átvette tőlem, majd a szobába mentek, addig én rendet tettem a fürdőszobába. Mindent rendbe raktam, s ahogy utánuk akartam menni, észrevettem, hogy a maci ottmaradt. Magamhoz vettem, s mentem a közös szobánkba. Ben azonnal kiszúrta a macit a kezembe.

- Aaa… - nyújtózkodott azonnal felé.

- Meghoztam, itt van! – adtam nevetve a kezébe.

- Mit hagytunk el? – nézett rám érdeklődve Sebastian – Áh… látom, nagyon tetszik a maci… - mosolygott.

- Igen, nagyon a szívbe zárta…

A kötelező mese után, kis szemhéjai elnehezültek, majd átlépett Álomföldjére. Ezt követően én is a fürdőbe mentem, hogy vegyek egy gyors zuhanyt. Szükségem is volt erre a közelsége miatt. Próbáltam minél jobban húzni az időt, s még testápolóval is bekentem a testem. Felvettem az alvós ruhámat, s visszamentem a szobánkba. Ben aludt a kiságyban, s csak az éjjeli lámpa égett. Sebastian, ahogy meglátott magához vette az alvós ruháját, és kiment.

Elpakoltam a ruháimat, s megsimogattam a kis fejét, megigazítottam a takaróját, de Ő továbbra is békésen aludt. A maci ott csücsült a kiságy sarkában. Az ágy kiságyhoz közeli részénél telepedtem le, s megigazítottam a párnámat, hogy tudjak még egy kicsit olvasni. Kezembe vettem a könyvemet, s kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon, betakartam magam, majd könyvembe mélyedtem.

- Nem alszol? – lepődött meg Sebastian.

- Csak egy kicsit olvasok. – súgtam vissza. Ekkor vettem észre, hogy egy póló, boxer van rajta. Nagyot nyeltem.

- Aludj… hosszú volt a mai nap… - suttogta vissza, majd Ő is odament Benhez, s megsimogatta a kis kobakot.

- Azt hiszem, megfogadom a tanácsodat. – mosolyogtam rá, mialatt Ő is elhelyezkedett.

Letettem a könyvemet az éjjeliszekrényre, bekapcsoltam az őrző fényt, eligazgattam a párnámat, majd Sebre néztem, aki már feküdt az ágyban. A keze ki volt nyújtva felém, s engem nézett.

- Alszunk? – nézett rám.

- Igen… – suttogtam lehajtott fejjel. Vágytam a karjaiba… túlságosan…

Lekapcsoltam a villanyt, s elhelyezkedtem a térfelemen. A gyér fénynek köszönhetően láttam Ben kiságyát is, és felé fordultam. A Kicsi nagyot szusszantott, azt hittem felébredt, fel is emeltem a fejem.

- Azt hiszem, alszik… - suttogta mögöttem.

- Szokott ilyet csinálni… - súgtam vissza, és újra elhelyezkedtem az ágyon, de már felé fordultam. Pont vele kerültem egy vonalba. Kissé megdöbbentem, ahogy egy csillogó szempár engem nézett.

- Örülök neki, hogy Anyuval kezdtek közös nevezőre jutni. – suttogta.

- Én is örülök neki… - suttogtam vissza.

- Azt hiszem még talán magának sem vallotta be, de nagyon szeret titeket Bennel. – simogatta meg az arcomat.

- Mi is nagyon szeretjük Őt… - fűztem hozzá, de a simogatást nem hagyta abba, de nem is akartam leállítani, ahhoz túlságosan élveztem.

- Sokat jelentett nekem, hogy eljöttetek utánam Koreába… - a keze az arcomról a kezemre kúszott, és a szívem beleremegett ebbe az érzésbe.

- Nem bántam meg, hogy elmentünk… a Kicsi is jól érezte magát. Tetszett neki a repülés, még nem is repült ennyit… de úgy vettem észre, hogy élvezi. Nagyon szeret téged… - néztem bele a csillogó szemekbe.

- Én is nagyon szeretem Őt… nagyon fontosak vagytok nekem… - ölelt magához, s én közel álltam a síráshoz, de nem a szomorúságtól.

- Nekünk is nagyon fontos vagy… - súgtam a fülébe, s Ő a mellkasára húzott.

- Jó éjt Lili… - puszilt bele a hajamba, és simított végig a hátamon.

- Jó éjt Seb…

Titkok erdeje

35. rész

Nem sokáig maradhattunk hármasban, mert csütörtökön Sebastiannak a gyárba kellett menni, ünnepelni, hiszen most ért haza mindenki a világbajnoki cím megszerzése óta. Mindhárman útra keltünk, Ő Angliába, mi Bennel Németországba. Igen, rávett minket, hogy menjünk el Heppenheimbe, hiszen szombaton parádézni fognak ott a csapattal. A gyárba történt ünneplés és a kötelező sajtóinterjúk után azonnal gépre ül, s jön utánunk… megígérte…

Stephanie és férje jött ki elénk, nagy boldogságban úszva adták tudtunkra, hogy bizony náluk is vendégeskedik a gólya. Mannheimből Heppenheimig Ben egyfolytában babanyelvén szóval tartott mindenkit, és Stephanie is könnyes szemmel figyelte Őt.

Ahogy beléptünk a családi ház ajtaján eszembe jutott, hogy mennyi inkább fájdalmas emlékem van erről a házról, s azóta a dolgok mennyire megváltoztak. Heikke a konyhából szaladt ki elénk.

- Sziasztok!!! – ölelt meg, majd Benhez fordult – Szia Kicsikém!!!

- Maaa… - nyújtotta felé kis kezeit, és Heikke egy pillanatra megdöbbent.

- Ben!!! Kis unokám!!! – ölelte szorosan magához, majd vette karjaiba fel.

- Anya! – szólt közbe Stephanie – Elmondtam Lilinek…

- Így legalább már két picurkát tudok elkényeztetni.– mosolygott Stephre, majd a kezében Benre. – Sebastian szobájába pakoljatok le, a kiságyat is átvittük oda. Ne haragudj, de nem tudok másik szobát adni, mert Melanieék is itthon lesznek a parádé miatt.

- Semmi baj, Heikke jó lesz az. - nyugtattam meg azonnal.

- Ha Sebastian hazajön, akkor osztoznotok kell rajta, remélem ez nem probléma… - nézett rám kissé félszegen.

- Nem, majd megoldjuk… - pirultam kissé bele a gondolatba, hogy ismét vele aludhatok.

Felmentük, s Stephanie segített kipakolni, míg Ben lenn maradt nagyszüleivel. Szótlanul pakolgattunk, s észrevettem Stephanien, hogy a tekintete közbe a kiságyra siklik.

- Ha bármiben tudok segíteni, nyugodtan szólj… - kezdtem.

- Köszönöm Lili. – fogta meg a kezem, majd az ágyra telepedtünk.

- Ugyan, nem kell mit köszönni… - legyintettem.

- De van! S tudod azt is meg kell köszönnünk nektek Bennel, hogy visszatért a régi Öcsém, akit annyira nagyon szeretünk…

- Hogy? Nem értem, miről beszélsz. – zavarodtam össze.

- Tudod, amikor augusztusban hazaállított, és bevallotta, hogy van egy kisfia, azt hiszem, kivétel nélkül mind padlót fogtunk. – kezdte – Amikor azonban eljöttetek, én már akkor láttam rajta a jeleket…

- Milyen jeleket?

- A változásét! Veled és a Kicsivel teljesen máshogy viselkedik, mondhatom azt, ezt az arcát még nem is ismertük. S ahogy szépen lassan egymáshoz csiszolódtatok… komolyan döbbenetes. Látom azt, ahogy rád néz. Így nőre még nem nézett…

- Ugyan Steph, ne mond ezt… - jöttem zavarba.

- De mondom, mert így van! Szeret titeket Bennel.

- Mi is szeretjük Őt… - suttogtam lehajtott fejjel.

- Ez az egy számít Lili… semmi más… - kelt fel az ágyról, majd magamra hagyott.

A kiadós ebédet követően Ben elaludt Heikke karjaiban, aki csillogó szemekkel vitte fel, s fektette le aludni. Hagytam, had csinálja, hisz nekem van lehetőségem vele foglalkozni, míg Ő olyan keveset látja. Stephanie felvetette, hogy társasozzunk, így beleegyezve játszani kezdtünk. Norbert mellettünk az egyik fotelben egy sportmagazint olvasott, de egy mindentudó apró mosoly ott bujkált szája szegletében… s mindez olyan ismerős volt…

Az idő szélsebesen szaladt velünk, s meghallottam Ben hangját a babafigyelőben. Azonnal felpattantam, s szaladtam is hozzá az emeletre. Ott ült az ágyban, s ahogy rám nézett, egyből Ő jutott eszembe. Kiemeltem onnan, s felöltöztettem. A folyosón a lépcső felé haladva hangokra lettem figyelmes lentről. A Kicsit a karjaimba vettem, úgy sétáltam le, s a nappali bejáratánál megtorpantam. Ott állt Ő a nappali közepén nekünk háttal, és épp élménybeszámolót tartott. Én szótlanul hallgattam volna, de a karomban ülő Csöppség nem így gondolta.

- App! – szólalt meg vágyakozó hangon. Ő abban a pillanatban megpördült.

- Sziasztok! – jelent meg egy széles mosoly az arcán, majd azonnal felénk indult meg, s mindkettőnket egy ölelésbe zárt. – Minden rendben? – súgta a fülembe.

- Igen… - suttogtam vissza, hogy csak Ő hallja meg, s rá mosolyogtam.

- Ennek örülök… - simított végig az arcomon, majd hangosan folytatta - Hogy van Apa legokosabb, és legédesebb kisfia???

- App… – nyújtózott felé, majd Sebastian átvette Őt.

- Hallom valaki odafenn egész eddig szundizott. – mosolygott rá, Ben pedig csak vigyorgott – Hoztam neked valamit! – sétált vele a hátizsákjáig, a Kicsi kíváncsi szemekkel nézte minden mozdulatát – Ez a Tiéd! – vett elő egy macit, akin kék Red Bullos overáll volt.

- App… - nézte nagy szemmel hol a macit, hol Apukáját.

- Megláttam Őt, a gyárban szomorkodott. És képzeld! – mesélte tovább, olyan megható volt – Azt mondta, hogy egy kisfiúra vár! Mondtam neki, hogy bizony nekem van egy, így megkért, hogy hozzam el neked, mert olyan magányos szegényke…

Régi blog, új történet!

Kedves mindenki!!!!!

Most nem egy részt hoztam, hanem van egy nagyon, de nagyon fontos közlendőm nektek, ami a történettel kapcsolatos! Vagyis mégsem...

Ugyanis drága barátnőm Gina gondolt egyet, és a most futó történetemhez lett ötlete, és ihlete... hogy kihez kapcsolódik, és miről szól? Kikkeljetek rá, és megtudjátok! Egy biztos... nem lehet kihagyni...

http://dahliafanfic2.blogspot.com/

Titkok erdeje

34. rész

A hétvége nagyon gyorsan telt, s eléggé el is fáradtam. Mindenért kárpótolt azonban a dobogón lévő széles mosolya. Sok volt a munka is, hiszen Adrian a gyárba ment vissza, és állandóan Christian engem zargatott. Sebastiannak mindez annyira nem is tetszett, és ezt párszor el is mondta a csapatfőnöknek. Horner sem volt rest, kapva-kapott az alkalmon…

- Csak nem féltékeny vagy? – vigyorgott.

- ÉN??? – mutatott magára – Miért, kéne féltékenykednem? – nézett rá gyanakvóan.

- Te féltékeny vagy. – jelentette ki vigyorogva.

- Nem vagyok féltékeny! – dacoskodott, s én csak kapkodtam a fejem kettejük között.

- Egyébként – bökte meg – Lilinek és Bennek köszönheted ezt a sikert!

- Tudom… - suttogta, és rám nézett, majd megfogta a kezemet.

- Tudod mit Seb? – szólt még vissza az ajtóból – Nincs igazad… igenis féltékeny vagy…

Hétfőn elindultunk haza, s az egész utat végigaludtam. Egy nagyon édes képre ébredtem fel, amit Seb és Ben egy képeskönyvet nézegettek, és Seb nagyon magyarázott valamit a Kicsinek, aki nagyokat kacagott rajta. Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá…

- Engem kihagytok ebből a nagy kacagásból? – néztem rájuk.

- Dehogy! – válaszolt azonnal Seb, és Bennel együtt mellém telepedtek.

- Mit olvastok? – néztem bele a könyvbe.

- Kylieról a kisautóról, és annak a kalandjairól a forma egyes futamokon. – magyarázta mosolyogva, és nekem nevetnem kellett.

- Értem… - nevettem.

- Látod? – nézett Benre – Anya sem vesz minket komolyan.

- De, igen is komolyan veszlek benneteket! – nevettem, majd adtam egy cuppanós puszit Ben arcára.

- Én nem is kapok? – nézett rám nagy szemekkel.

- De kapsz, te kis mesélő… - mosolyogtam rá, azonnal nyújtotta az arcát, és adtam neki egyet. – Egyébként mi lett a mese vége? – érdeklődtem.

- Hát Kylie, a kisautó megnyerte a világbajnokságot, és a csapata is nyert! – vigyorgott rám töretlenül.

- Megkérjük kedves utasainkat, hogy csatolják be öveiket, mert lassan megkezdjük a leszállást! – hangzott a hangosbemondóból.

A dolgok elég gyorsan mentek, már azt vettem észre, hogy otthon voltunk, s a bőröndöket cipeltük be. Jó volt otthon lenni, habár nagyon tetszett a Korea-i futam, s egyáltalán nem bántam meg, hogy elmentünk Sebastian után.

Este volt már, s Ben odafenn aludt az emeleten a saját kis ágyában. A nappaliban lévő laptopot kapcsoltam be, hogy megnézzem a levelezésem. Valahol a lelkem mélyén bíztam benne, hogy Édesanyám legalább visszaigazolta, hogy olvasta, amit írtam neki. Természetesen most is csalódás ért. Ki is kapcsoltam a gépet, másra egyáltalán nem voltam kíváncsi.

A kanapéra ültem át, és kínomban húzkodtam magamon az amúgy is nagyon nagy alvós pólómat. Nem éreztem ott jól magam, s az ablakhoz sétáltam. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy miért teszik ezt velem. Rendben van, hogy mérgesek voltak rám, amiért Sebastiannak elmondtam az igazságot, de ennek már két hónapja. Képtelen voltam felfogni, hogy miért nem akarnak rólam/rólunk hallani.

Egy kósza kis könnycsepp suhant végig az arcomon, jelezve, hogy odabenn a lelkemben mi megy végig. Fájt minden, az élet is. Ott vannak a szüleim, akik tudni sem akarnak róluk, és itt van Sebastian is. Fogalmam sincs, hogy mit érzek… és ez is egyre jobban idegesít. A két kezembe fogtam az arcomat, s megpróbáltam visszatartani a sírásomat. Mélyeket lélegeztem, s kezdtem úgy érezni, hogy sokkal jobb, amikor két kar ölelt át hátulról.

- Mi a baj? – suttogta a fülembe.

- Semmi… - suttogtam rekedten.

- Az ember nem sír a semmiért… - fordított magával szembe – Mi történt? Mond el… kérlek… - nézett mélyen a szemembe, és nem tudtam neki ellenállni.

- A szüleim… egy levelemre sem válaszolnak! Még vissza sem jeleznek, hogy olvasták volna, amit írtam. Már nem is kíváncsiak ránk! – sírtam el magam, eddig bírtam.

- Lili… - ölelt magához – mond, mit tegyek? Ha elmegyek hozzájuk, meghallgatnak? – mondta elkeseredetten.

- Biztos, hogy nem… - suttogtam a nyakhajlatához bújva. Az illata megnyugtatott.

- Akkor mit csináljak, hogy jobb legyen neked, és ne sírj? – ölelt magához szorosan, és simogatni kezdte a hátamat.

- Ha itt vagy velem, az pont elég… - súgtam a fülébe. Lehajolt majd a térdem alá nyúlva felemelt. – Hová viszel?

- Fel… az emeletre… - suttogta vissza, és kaptam egy nagyon finom puszit.

Nem kérdeztem többet, s a kezeimmel átkaroltam a nyakát, és szorosan bújtam hozzá. A teste melege, az illata nekem mindent jelentett. Ben szobájának az ajtaja résnyire nyitva volt, de csend és sötétség honolt ott, csak az őrző fény világított, ha felébred, ne ijedjen meg. A szobámba sétált velem, s letett az ágyra.

- Ne… - nyúltam utána, ahogy el akart lépni tőlem – ne hagyj magamra…

- Nem megyek el… nem hagylak itt… - bújt mellém, s magunkra húzta a takarót. A mellkasára hajtottam a fejem, s hallgattam a szívdobbanásait – Aludj csak… - súgta a fülembe, és simogatta a hátamat – hosszú volt a mai nap. Ne félj, itt maradok veled… vigyázok rád…

Titkok erdeje

33. rész

Pénteken este úgy döntöttem, hogy Bent eléggé elhanyagoltam ma, így egy közös kis pancsolást terveztem. Megengedtem a vizet a hatalmas legalább négy személyes kádba. Tettem bele sok habfürdőt, hogy a testemet a rengeteg hab azért jótékonyan takarja. Mindent elkövettem, hogy azért a felesleg, amely a terhesség alatt felrakódott rám, eltűnjön rólam. Ha jobban megnéztem magam tudtam, hogy vékony vagyok, de egyáltalán nem éreztem magam bombázónak.

Sebastian a szobájába volt, mióta visszajött a pályáról. Nem akartam megzavarni semmiben, így Bent bevittem magammal, levetkőztettem, majd én is levettem a ruháimat, és együtt bemásztunk a kádba. Pár perc elteltével, már rengeteg játék volt a vízben, mégis a legnagyobb kacagásokat az okozta, ha elfröcskölhetett az illatos vízzel. Hirtelen azonban kivágódott az ajtó…

- Jézusom!!! Ne haragudj!!! - mentegetőzött azonnal Sebastian, és mindenhová nézett csak rám nem.

- Semmi baj… - suttogtam, de Ben nem hagyta abba a locsolást – Hé! Nagyfiú elég legyen! – nevettem.

- App!!! – vette észre az ajtóban egyik lábáról a másikra álldogáló bajnokot.

- Szia Manó! – integetett neki.

- App!!! – nyújtózkodott felé.

- Én most inkább kimegyek… nem akarok zavarni…

- App!! – görbült lefelé a kicsi száj.

- Seb! – szóltam utána, egy kósza gondolat után.

- Igen? – lépett vissza azonnal.

- Szóval… nincs kedved… nincs kedved csatlakozni hozzánk? – jöttem nagyon zavarba, és éreztem, hogy az arcom lángba borul.

- Én? – ez alatt a kérdés alatt az arca kész tanulmány volt. Először meglepődött, majd ellágyult.

- Háááát… ha te vagy Sebastian Vettel, akivel megosztjuk ezt a lakosztályt, és te vagy ennek a Csöppségnek az Apukája, akkor igen! – vigyorogtam rá.

- Én…

- Becsukom a szemem, míg bemászol, oké? – vigyorogtam rá, de belegondoltam milyen lehet ruha nélkül, s muszáj volt beharapnom az alsó ajkam, s ha jól láttam ez nem kerülte el a figyelmét.

- App!! – nyújtotta felé a kis kezét, és Sebastian becsukta az ajtót, majd közelebb jött. Azonnal a melleimhez húztam még több habot.

Bent a kezeimmel továbbra is fogtam, és Sebastian azonnal lekapta magáról a pólóját. A levegő is megrekedt a tüdőmben, a kidolgozott felsőtest láttán. Azonnal becsuktam a szemeimet, s próbáltam csak a légvételeimre, és Benre figyelni, aki a karomba mozgolódott. Hallottam, ahogy bemászik a vízbe, és elveszi a kezeim közül a Kicsit.

- Szia Nagyfiú! – köszöntötte, s ahogy kinyitottam a szemeimet, s láttam, ahogy Őt sem kíméli a vízzel – Hééé! Inkább Anyát locsold le! – vigyorgott, majd rám nézett.

- Hékás! – nevettem el magam – Nem ér összefogni ellenem! – fenyegettem meg őket az ujjammal.

- De!- vágta rá vigyorogva, és le is locsolt.

- Hééé… - teljesen meglepődtem – Ben, Kicsim… – szóltam a drágának – Locsold le Apát, megérdemli… - szemétkedtem vele, mert Kisfiúnk teljesítette a kérésem.

- Hé!!! Most ti fogtatok össze ellenem… - görbítette lefelé a száját, mint aki sírni akarna.

- App!!! – tette a kis kezét a szájához.

- Úgy látom valaki meg akar vigasztalni… - mosolyogtam rajtuk, és Sebastian magához húzta a Kicsit…

Az idő elteltével éreztem, hogy a víz hűlni kezd, így döntöttem a kiszállás mellett, mielőtt mindnyájan megfázunk. Én ekkor már törökülésben ültem Sebastian kinyújtott lábai között, míg Ben nagyon is élvezte, hogy mind a ketten vele pancsolunk.

- Azt hiszem, kiszállok… - kezdtem.

- Rendben… - mosolygott rám, de én a tekintetemmel már a kikészített törölközőket kerestem. Hátra csúsztam a kád azon végébe, ahol eredetileg voltam. Sebastianra tekintettem, aki becsukott szemmel magyarázott a Kicsinek, aki nem kímélte Apukáját továbbra is lelkesen locsolta.

Gyorsan kipattantam a kádból, és magam köré tekertem egy törölközőt, egy másikkal meg pillanatok alatt töröltem magam szárazra. Levettem egy vastag köntöst a fogasról, és felvettem. Mosolyogva mentem oda a két pasimhoz, akik továbbra is a kádban voltak.

- Nagyfiú! Ki kéne jönni, mert megfázás lesz a vége… - mosolyogtam rájuk, és Sebastian is kinyitotta a szemét, s végigmért.

Éreztem, ahogy elpirulok. Nyúltam máris egy hatalmas és vastag törölközőért, majd Ő kiemelte a kádból és felém nyújtotta Kicsinyünket. Azonnal bebagyuláltam, és a hálóig meg sem álltunk. Az ágyra fektettem törcsistől, és mindenhol megszárogattam. Ő a babanyelvén folyamatosan magyarázott nekem, ezzel is mosolyt csalva az arcomra. Amikor már a pizsama felvételével küzdöttünk, Ben az ágyon feküdt, én pedig az ágy előtt térdeltem, felkiáltott.

- App!! – mutogatott lelkesen, és felült. Nem mertem megszólalni, így továbbra is a feladatra koncentráltam, Bent a pizsamába varázsolni.

- Szia! – hallottam meg a hangot mögülem, majd éreztem, ahogy mögém guggol, s átkarol. A szívem nagyon gyorsan kezdte a tam-tamot a mellkasomban.

Fogalmam sem volt arról, hogy mit beszélgethetnek, de azt láttam, hogy Ben nagyon vigyorog, így én is mosolyogtam. A következő pillanatban egy nagyon puha ajkat éreztem meg a nyakamnál, és egy még finomabb csókot…

Titkok erdeje

32. rész

Azt gondoltam sokkal nehezebb lesz elbújni a sajtó elől, így, hogy Sebastian bevallotta van egy kisfia, de nem így lett. Igaz, nem együtt érkeztünk, és rajtam sem volt csapatruha, de senki még csak figyelemmel sem méltatott bennünket. Én ennek kimondottan örültem, de annak még jobban, hogy kivehettem részem a munkából is. Míg az első szabadedzésre készültünk fel, addig elmerengtem kissé, s eszembe jutott az a pár nap, amit hármasban tudtunk itt Koreában eltölteni. Szerdán megjelent a lakosztályban Rocky, Tim, és pár szerelősrác, hisz mindenki nagyon kíváncsi volt a kis Benre. Kissé örültem a dolognak, mert míg ők a szobában játszottak, addig én a nappali részben tudtam Christiannal egyeztetni a hétvégi programot.

Azzal azonban nem számoltam, hogy hiába imádja Ben az apukáját, sok volt neki hirtelen az idegen arc, s engem nem látott, így sírni kezdett. Megdöbbentem rajta, hiszen Sebastian eddig annyira ügyesen meg tudta nyugtatni, most mégis én kellettem Kicsinyünknek. Azonnal felpattantam a székről, és a szobába mentem, ahol Sebastian az ágyon ült, és ölelgette a még mindig síró kisfiút. Végigmásztam az ágyon, nem is gondolkodtam, és a hátához bújtam, hogy Ben is észrevegyen. Ahogy meglátott csend lett…

Az első szabadedzés nagyon gyorsan telt el. Nem éreztem a másfél év kihagyást, mintha nem is mentem volna el, és a többiek nem is éreztették elem, hogy sok minden azóta megváltozott. A sok adattól kissé zsongott már a fejem, és Tommitól is. A finnek gyöngye, aki ezen a hétvégén külön gondot fordított az étkezési szokásaimra. Szerinte csak és kizárólagosan Benre és Sebastianra figyelek, magamra nem. Az edzés előtt két palack ásványvizet tett elém, s szigorú szemekkel közölte, mire vége lesz a tréningnek, üresen akarja látni őket.

Az ebédlő fele menet jutott eszembe, hogy meg se bontottam egyiket sem. Az egyik eldugott asztalnál ült Sebastian Bennel, és egy eléggé morcos Tommival. Már előre féltem, mit fogok kapni. Ahogy odaértem, már kezdte is…

- Azt hiszem mondtam valamit!

- Nem tudom, miről beszélsz! – vágtam rá azonnal, és pusziltam meg Bent.

- Én nem kapok? – nézett rám nagy szemekkel Ő – Hisz minden utasítást betartottam az edzésen…

- Na gyere te Bajnokom… - mosolyogtam rá, és adtam az Ő arcára is egy cuppanósat.

- Seb! Lili nem figyel magára! Ennek nem lesz jó vége! – folytatta Tommi, ahogy helyet foglaltam Ben mellett.

- Mi? – nézett edzőjére, majd rám nagy szemekkel.

- Fejezd be Tommi! – dörrentem rá, kezdett idegesíteni.

- Nem fejezem be! Figyellek az utóbbi napokban, nem csak úgy kitaláltam! – akadékoskodott továbbra is.

- Megmondanátok, hogy mi folyik itt? – értetlenkedett Ő.

- Az van, hogy szinte alig eszik, és iszik Lili! Ezt nem lehet! Mással sincs elfoglalva, minthogy te és Ben… önmagára egyáltalán nem figyel. – vett vissza a végére a hangerőből.

- Ez igaz? – fordult felém kissé gondterhelten.

- Eszek, ha éhes vagyok, és iszok, ha szomjas. Nem kell ezt annyira felfújni. – hadartam el, s inkább a Kicsinek segítettem az evésben.

- Tooo… - magyarázott Ben két falat között, és a finnre mutatott.

- Látod? Ben is nekem ad igazat! – akadt ki megint.

- Mond csak Tommi, megjött vagy mi van? Nincs senki itt a csapatnál, akit boldogíthatsz, csak engem tüntettél ki ekkora figyelemmel? – csattant kissé élesen a hangom.

- Hogy mondtad Kicsim? – fordult Ő a kicsinyített másához.

- Tooo… - mutatott a trénerre.

- Te annyira okos vagy, ezek meg… – nézett ránk mérges szemekkel – Figyelj Tommi! Rám figyelsz, az oké, de nem kell Lili edzőjének lenned, ha kér belőle, szól, nem kell tukmálni magad! – ekkor muszáj volt vigyorognom, hisz megvédett. – Te meg – fordult felém – igaza van, figyelj magadra jobban! – most Tommin volt a sor, és egy sunyi mosolyt küldött felém – Attól, hogy azt hiszed te nem vagy fontos, csak mi Bennel, nekünk nagyon is kellesz! És nem kórházi ágyon, betegen… érted? – fogta meg az asztal alatt a kezemet.