Titkok erdeje

27. rész

A nap vége gyorsan eljött, hiszen Bennel foglalkoztam. Sebastian egy smst küldött, amikor felszállt a gépre. Tudtam, hogy az egész út 12 óra, szóval nem fog egyhamar odaérni. Az időeltolódás is rossz lesz, de majdcsak kibírjuk valahogy. Reggel lesz majd az időmérő és a futam is, mert 6 órával előrébb járnak Japánban, mint itt Svájcban. Amíg volt mit tennem Bennel és a lakásban is, addig nem gondolkodtam, de most, hogy mindennel végeztem…

A gondolataim visszakanyarodtak, ahhoz, amikor Sebastian megtudta, hogy Ben létezik. Mennyi mindenen kellett keresztülmennünk mindhármunknak. Ahogy Ben az első pillanattól kezdve elfogadta Őt… majd később már Apának hívta.

Eszembe jutottak a szüleim is. Velük az ominózus veszekedés óta nem is beszéltem. Anyukámat próbáltam elérni, de nem veszi fel. Írtam neki smst, emailt, de nem válaszol. Vissza se igazol, hogy olvasta volna… lehet olvasás nélkül megy a kukába… Seb természetesen mindenért önmagát ostorozza, így már fel sem hozom neki ezt a témát. Nem akarom, hogy fájjon ez neki, hisz nem tehet semmiről sem.

Majd a gondolataim Hannára siklottak. Fogalmam sincs, hogy… vagyis sejtem, hogy mekkora fájdalmat okozhatott neki a felbukkanásunk, és mennyi hirtelen volt ez az egész neki. Hisz ott volt a férfi, akit Ő szeretett, és kiderült az, hogy megcsalta. Mindez azonban nem elég, mert a románcból született egy gyermek is. Majd össze is költöztünk Sebbel. Sok lehetett… nem csodálom, hogy kétségbeesésében ilyen tetteket követett el, mint ez a virág-mizéria. Nem tudom, hogy én mit tettem volna a helyében…

Újra Őrá tértek a gondolataim. Most valahol Japán felé tarthat. Tudom, hogy szereti Bent, de egyszerűen nem érti meg, hogy mindez, hogy együtt élünk egyáltalán nem egészséges. Így nem tud kapcsolatokat kialakítani, így nem tud ismerkedni. Amint hazajön ezt meg is fogom vele beszélni. Van két hetem arra, hogy megfelelő lakást keressek magunknak, s itt hozzá közel. Nem akarom azt, hogy messze legyünk, és két verseny között még pihenésre se legyen lehetősége.

A szemem a mellettem lévő könyvre siklik, hisz azért hoztam le magammal, hogy egy kicsit olvassak. A címen elidőzik a tekintetem, s ismét Ő jut eszembe… ’A kék szemű fiú’. Neki is kék szeme van… csillogó kék szeme…

***

(Seb)

A gépen ülve a gondolataim folyamatosan az elmúlt nap eseményein járt. Nem tudom mivel érdemeltük ki, hogy ennyi rossz dolog történik velünk… s főleg Vele… Tudom, hogy csak magammal teszek rosszat, de nagyon aggódom… főleg Miatta. Hiába voltam otthon mégsem vigyáztam rájuk eléggé. Kiminek, ahogy ezt a nézetemet előadtam, jól rám pirított, hogy nem tudtam volna semmit tenni, maximum a kocsi elé ugrani. Nem tudom, ki lehetett, azaz őrült, aki majdnem elütötte, de mindenesetre egy életre hálás leszek Ginának és Kiminek, hogy mindent megtettek Érte…

Minden gondolatom Rá siklik vissza. Két hónappal ezelőtt, amikor megláttam Őket Adrian irodájában, el sem tudtam képzelni mit fogok ezzel az egész szituációval kezdeni. Most meg eljutottunk oda, hogy nem tudom az életemet nélkülük elképzelni…

Egykedvűen és bambán tekintek ki az ablakon, s nézem a sötétséget. Tommi velem szemen nyugodtan, békésen, senkitől sem zavartatva alszik. Egy mély levegőt veszek, s mindez inkább egy sóhajra emlékeztet. A telefonomat elővéve, a kezem automatikusan a bekapcsoló gombhoz nyúl. A stewardesstől egy sötét pillantást kapok emiatt, de mindez egyáltalán nem érdekel. Felém is közelített…

- Uram! – nézett rám mosolyogva – A gépen nem telefonálunk…

- Tudom nem is akartam. – válaszoltam egykedvűen.

- Rendben. Esetleg hozhatok valamit?

- Nem kérek semmit, köszönöm…

Végre, ismét magamra hagyott, s így a telefonomban elmentett képeket kezdtem nézegetni kettejükről. A szívembe valami megfoghatatlan melegség költözik, ha őket biztonságba tudhatom. Tisztában vagyok azonban azzal is, hogy az elkövetkezendő két hét egyikünknek sem lesz könnyű. Hosszú lesz… nagyon hosszú…

A csütörtöki nap szokásosan telt. Aláírás osztogatások, és pályabejárás. Ebéd után felhívtam őket, s ez valahogy nagyon magnyugtatott. Otthon minden rendben van, s így én is nyugodtan tudtam a munkára koncentrálni. Este 7-re értem vissza a szállodába. Vacsora lenn a többiekkel, majd gyors zuhany. Az ágyban feküdtem éppen, s a telefonomat a kezembe véve gondoltam, hogy tárcsázom Őt, de kissé elidőztem, s a gépen beállított háttérképet nézegettem, amely őket ábrázolta. Mind a ketten szélesen mosolyogtak a kamerába. Tudtam, helyes döntés volt, az, hogy magamhoz költöztettem őket, de akkor még nem is hittem, mindez ekkora boldogság lesz nekem a későbbiekben.

Már az ujjam a hívás gombon volt, amikor kopogtak. Eléggé megdöbbentem, ki lehet az ilyenkor, de azonnal nadrágot kaptam magamra, meg egy pólót, az ajtóhoz mentem, hogy kinyissam azt… Döbbenet… ez volt az első, amikor megláttam Őt…

- Mit keresel itt???