Titkok erdeje

34. rész

A hétvége nagyon gyorsan telt, s eléggé el is fáradtam. Mindenért kárpótolt azonban a dobogón lévő széles mosolya. Sok volt a munka is, hiszen Adrian a gyárba ment vissza, és állandóan Christian engem zargatott. Sebastiannak mindez annyira nem is tetszett, és ezt párszor el is mondta a csapatfőnöknek. Horner sem volt rest, kapva-kapott az alkalmon…

- Csak nem féltékeny vagy? – vigyorgott.

- ÉN??? – mutatott magára – Miért, kéne féltékenykednem? – nézett rá gyanakvóan.

- Te féltékeny vagy. – jelentette ki vigyorogva.

- Nem vagyok féltékeny! – dacoskodott, s én csak kapkodtam a fejem kettejük között.

- Egyébként – bökte meg – Lilinek és Bennek köszönheted ezt a sikert!

- Tudom… - suttogta, és rám nézett, majd megfogta a kezemet.

- Tudod mit Seb? – szólt még vissza az ajtóból – Nincs igazad… igenis féltékeny vagy…

Hétfőn elindultunk haza, s az egész utat végigaludtam. Egy nagyon édes képre ébredtem fel, amit Seb és Ben egy képeskönyvet nézegettek, és Seb nagyon magyarázott valamit a Kicsinek, aki nagyokat kacagott rajta. Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá…

- Engem kihagytok ebből a nagy kacagásból? – néztem rájuk.

- Dehogy! – válaszolt azonnal Seb, és Bennel együtt mellém telepedtek.

- Mit olvastok? – néztem bele a könyvbe.

- Kylieról a kisautóról, és annak a kalandjairól a forma egyes futamokon. – magyarázta mosolyogva, és nekem nevetnem kellett.

- Értem… - nevettem.

- Látod? – nézett Benre – Anya sem vesz minket komolyan.

- De, igen is komolyan veszlek benneteket! – nevettem, majd adtam egy cuppanós puszit Ben arcára.

- Én nem is kapok? – nézett rám nagy szemekkel.

- De kapsz, te kis mesélő… - mosolyogtam rá, azonnal nyújtotta az arcát, és adtam neki egyet. – Egyébként mi lett a mese vége? – érdeklődtem.

- Hát Kylie, a kisautó megnyerte a világbajnokságot, és a csapata is nyert! – vigyorgott rám töretlenül.

- Megkérjük kedves utasainkat, hogy csatolják be öveiket, mert lassan megkezdjük a leszállást! – hangzott a hangosbemondóból.

A dolgok elég gyorsan mentek, már azt vettem észre, hogy otthon voltunk, s a bőröndöket cipeltük be. Jó volt otthon lenni, habár nagyon tetszett a Korea-i futam, s egyáltalán nem bántam meg, hogy elmentünk Sebastian után.

Este volt már, s Ben odafenn aludt az emeleten a saját kis ágyában. A nappaliban lévő laptopot kapcsoltam be, hogy megnézzem a levelezésem. Valahol a lelkem mélyén bíztam benne, hogy Édesanyám legalább visszaigazolta, hogy olvasta, amit írtam neki. Természetesen most is csalódás ért. Ki is kapcsoltam a gépet, másra egyáltalán nem voltam kíváncsi.

A kanapéra ültem át, és kínomban húzkodtam magamon az amúgy is nagyon nagy alvós pólómat. Nem éreztem ott jól magam, s az ablakhoz sétáltam. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy miért teszik ezt velem. Rendben van, hogy mérgesek voltak rám, amiért Sebastiannak elmondtam az igazságot, de ennek már két hónapja. Képtelen voltam felfogni, hogy miért nem akarnak rólam/rólunk hallani.

Egy kósza kis könnycsepp suhant végig az arcomon, jelezve, hogy odabenn a lelkemben mi megy végig. Fájt minden, az élet is. Ott vannak a szüleim, akik tudni sem akarnak róluk, és itt van Sebastian is. Fogalmam sincs, hogy mit érzek… és ez is egyre jobban idegesít. A két kezembe fogtam az arcomat, s megpróbáltam visszatartani a sírásomat. Mélyeket lélegeztem, s kezdtem úgy érezni, hogy sokkal jobb, amikor két kar ölelt át hátulról.

- Mi a baj? – suttogta a fülembe.

- Semmi… - suttogtam rekedten.

- Az ember nem sír a semmiért… - fordított magával szembe – Mi történt? Mond el… kérlek… - nézett mélyen a szemembe, és nem tudtam neki ellenállni.

- A szüleim… egy levelemre sem válaszolnak! Még vissza sem jeleznek, hogy olvasták volna, amit írtam. Már nem is kíváncsiak ránk! – sírtam el magam, eddig bírtam.

- Lili… - ölelt magához – mond, mit tegyek? Ha elmegyek hozzájuk, meghallgatnak? – mondta elkeseredetten.

- Biztos, hogy nem… - suttogtam a nyakhajlatához bújva. Az illata megnyugtatott.

- Akkor mit csináljak, hogy jobb legyen neked, és ne sírj? – ölelt magához szorosan, és simogatni kezdte a hátamat.

- Ha itt vagy velem, az pont elég… - súgtam a fülébe. Lehajolt majd a térdem alá nyúlva felemelt. – Hová viszel?

- Fel… az emeletre… - suttogta vissza, és kaptam egy nagyon finom puszit.

Nem kérdeztem többet, s a kezeimmel átkaroltam a nyakát, és szorosan bújtam hozzá. A teste melege, az illata nekem mindent jelentett. Ben szobájának az ajtaja résnyire nyitva volt, de csend és sötétség honolt ott, csak az őrző fény világított, ha felébred, ne ijedjen meg. A szobámba sétált velem, s letett az ágyra.

- Ne… - nyúltam utána, ahogy el akart lépni tőlem – ne hagyj magamra…

- Nem megyek el… nem hagylak itt… - bújt mellém, s magunkra húzta a takarót. A mellkasára hajtottam a fejem, s hallgattam a szívdobbanásait – Aludj csak… - súgta a fülembe, és simogatta a hátamat – hosszú volt a mai nap. Ne félj, itt maradok veled… vigyázok rád…