Titkok erdeje

37. rész

Másnap reggel a fény beszűrődött a sötétítőfüggönyökön keresztül. Megmozdulni sem tudtam, mert két erős kar ölelt szorosan magához hátulról. Ben a kiságyban aludt, a takaró félig lelógva róla. Kibújtam nagy nehezen a karok közül, és a Kicsihez mentem, hogy betakargassam.

- Máris felkelsz? – súgta Ő álmos hangon, s azonnal ránéztem.

- Nem… csak betakartam… - húztam még jól össze a függönyöket, hogy sötétebb legyen.

- Gyere vissza… aludjunk még… korán van… - nyújtotta felém a karját, s én visszabújtam mellé, s Ő azonnal a mellkasára húzott, átölelt, s mindkettőnket betakart…

Az egész délelőtt olyan volt, mintha egy boldogságbuborékban lennék. Ha kettesben voltunk Seb magához ölelt, megpuszilt, s amikor a család is ott volt, megfogta a kezem. A szívem repesett, de ugyanakkor nem értettem Őt. Magamat sem… kezdtem úgy érezni, hogy sokkal többet érzek iránta, mint ahogy azt szabad lenne…

Melanie délelőtt sem érkezett meg, s mindez Heikkének és Stephanienak láthatóan elég sok gondot okozott. Nem mondták meg, hogy mi is a probléma, hiába is kérdeztem. Ebéd után Seb internetezett a nappali egyik részében, míg én már Bent lefektettem, a többiek is pihenőre tették magukat. Nem akartam fenn a szobában lenni, hiszen ott sötét volt, azt akartam, hogy a Kicsi nyugodtan tudjon aludni, így könyvemet magamhoz vettem, s elhelyezkedtem a nappali kanapéját félig fekvő helyzetben. Nem igazán kötött le a könyv, így azt félreraktam, s egy magazint kezdtem lapozgatni, de már fekve. Egy cikk azonban lekötötte a figyelmemet mely a gyerekszobák színeivel foglalkozott, amikor azt vettem észre, hogy a kanapé mellett áll, kezében egy pléddel, s engem néz.

- Csatlakozhatom hozzád? – nézett rám nagy szemekkel, s képtelen voltam neki ellenállni, a gyomromban egy jóleső bizsergés futott végig.

- Igen… persze… - suttogtam, s a magazint összecsuktam, és összehúztam magam, hogy ő is elférjen. Lefeküdt mellém, átkarolt, s magunkra terítette a plédet.

- Mit néztél? – simított végig a hátamon, s az arcomon éreztem a meleg leheletét, a kezem alatt a szívverését. Az arcom éreztem, ahogy lángba borul.

- A gyerekszobák festéseiről… - súgtam majd a kezem önálló életre kelt, s megsimogattam a mellkasát, mire kaptam egy puszit a homlokomra.

- Az engem is érdekelne. Megmutatod?

- Persze, várj… - kezdtem lapozni egy kézzel, mivel a másik kettőnk közé volt szorulva.

- Add csak ide, majd én… - mondta lágyan, s kivette az újságot a kezemből, majd lapozgatni kezdte.

- Itt van – tettem oda a kezem, ahhoz az oldalhoz.

- De jó színe van ennek! – mutatott egy vajszínű szobára, amelynek falaira fák bokrok, és állatok voltak festve – Szerinted ez tetszene neki?

- Nekem ez jobban tetszik! – néztem az arcát mosolyogva. Egy halványkék szoba volt, melynek falaira autók voltak festve.

- Azt hiszem, te nagyon is jól ismered a Fiúnk ízlését. – mosolygott, de a szemében valahogy a keserűséget láttam.

- Mi a baj? – emelkedtem meg róla, s a tekintetét keresem.

- Tudod… azaz igazság, hogy…

- Sebastian, mond el… kérlek…

- Annyira sajnálom, hogy kimaradtam egy csomó dologból. – tette le az újságot, de nem nézett rám.

- Én vagyok ezért a hibás. – ületem fel, de a keze azonnal utánam kapott.

- Nem! Nem vagy! Ne ostorozd magad, kérlek! – vágta rá azonnal, és a tekintete őszinteséget sugárzott felém – Egyszerűen a helyzet hozta így! Én már régen megbocsájtottam, nem haragszom rád! Hogy is haragudhatnék? Hisz megadtad nekem azt a csodát, hogy Apa lehetek! – simított végig az arcomon – És tudod már ezen sokszor gondolkodtam, ha lehet, akkor nem mondjuk ki közösen, hogy ami közöttünk történt hiba, akkor meg merted volna nekem mondani, hogy kit is vársz a pocidban… - a keze az arcomról a hasamra kúszott.

- Nem tudom, hogy mi lett volna akkor… - néztem a csillogó kék szemekbe.

- Annyira megnéztelek volna nagy pocival… – lett a tekintete ábrándozó, és a szája szegletében ott volt egy apró kis mosoly.

- Oh, hát tudod csodás voltam… mit egy kisebb méretű víziló. – húztam el a számat, Ő meg halkan kacagott.

- Képeket is mutatsz róla? – csipkelődött velem vigyorogva.

- Hékás! Nem ér kinevetni! – kaptam fel az újságot, amely a hasán volt, és megcsaptam vele, de ő továbbra is nevetett.

- Én akkor is látni akarom! – s kikapta a kezemből az újságot, és elhajította egészen a kisasztalig, hogy véletlenül se érhessem el.

- Nem szemétkedünk! – fenyegettem meg az ujjammal, de nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak.

- Látom te is rászoktál… - és mutatta Ő is a jellegzetes ujjmozdulatot, melyet a győzelemkor látni szoktunk, de természetesen nagyon jól szórakozott rajtam.

- Mindig a kicsit bántják! – fontam össze kezeimet a melleim előtt, s próbáltam nem elröhögni a végét, s inkább bosszús arcot vágni.

- Na gyere ide te kicsi! – húzott magához, és úgy fordultunk, hogy pont szembe kerültünk egymással.

Egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtettem. Az arca egyre csak közelített az enyém felé, s már az orrunk is összeért. Mindkét kezem a mellkasán nyugodott, de nem bírtam a tekintetét állni, s a kezeimre pillantottam. A homlokomon éreztem meg egy nagyon forró ajkat, mely egy puszit ad rá, majd az arcomon éreztem mindezt. Az egyik kezem önkéntelenül indult meg, és simított végig a kidolgozott mellkason, mire Ő magához szorított, és a fülembe hallottam egy halk sóhajt.

- Igaza volt Hannának!!!!! Tényleg rámásztál az Öcsémre!!!!! – ordította el magát a nappali közepén nem más, mint Melanie Vettel…