Utolsó tánc...

Mézeskalácsillatú, ajándékbontogatós, békés, szeretetben gazdag, nagyon boldog karácsonyt kívánok mindenkinek...


Késő este van, pár perc és kész is vagyok. Izgatottság fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy ma mit tervezek, és kivel. Szomorúság is, ha eszembe jut, hogy holnap mindezt magam mögött fogom tudni, és irány Amerika, azon belül is New York. Az álmaim városa… csak az a baj, hogy ezek az álmok már elmúltak… már másról álmodom… és ebben az álomban már nem vagyok egyedül… nem tudom, hogy a régi álmokat fel kellene-e adnom… egy újért…

Még egy utolsó simítás a toalettemen, és kész is, lenn már csengetnek. Nem sietek, tudom, hogy a nagyim úgyis ajtót nyit. Most sem kellett tévednem, amikor leértem csak rám vártak.
- Na végre… azt hittem, hogy itt éjszakázom…
- Sziasztok – köszöntem nekik mosolyogva.
- Ne vedd magadra Liz, Melanie egész este be van sózva.
- Ugyan Steph, egy hete készül erre a bulira, szerintem jobban be van indulva, mint mi. – nevettünk egy jót barátnőmön. – Csak hárman vagyunk? – néztem körül kíváncsian, hiányérzetem volt.
- Nem, nyugi. A srácokat kinn hagytuk a kocsiban. Seb morcos is, mert Mike vezet, de mondtam neki, hogy majd ma kiengeszteled, ne hisztizzen… - néztek rám egy kaján mosoly kíséretében, én meg zavaromban a cipőmet kezdtem fixírozni.
- Akkor indulunk? – lett most nekem egyre sürgősebb.
- Nézd már, milyen zavarban van, mintha csak Sebet látnám… - nevettek ki a lányok.
- Ha-ha-ha… nevessétek csak ki a kisebbet… - morcoskodtam.
- Komolyan, ha nem fejezed be te is, Sebbel itthon maradtok. Pedig még nem is ismered Georgeot… - nevetett Melanie.
- Elhoztad az olasz „macsódat”? – kacagtam én is.
- De el ám… így legalább nem leszek olyan magányos. Stephnek úgyis ott a férje Mike. Neked ott van Seb…
- De mi nem is…
- Ne vitatkozzatok, inkább induljuk, mert a fiúk itt hagynak. – noszogatott minket Steph.

Az autóba beszállás sem tűnt egy egyszerű hadműveletnek. Miután mindenkit üdvözöltem, Sebtől kaptam egy hosszú ölelést és egy puszit a nyakamra, azon kezdtek el a fiúk vitázni, hogy ki vezessen, vagy ki hova üljön. Mivel hatan voltunk, így bizonyossá vált, hogy nehezen fogunk elférni hátul. Mike és Steph ültek előre, így mi kényszerültünk négyen hátra. Georgeo bevállalta, hogy bármelyikünk, mind Mel vagy én nyugodtan az ölébe ülhetünk, őt mindez egyáltalán nem zavarja. Sebet annál inkább. Egy határozott mozdulattal az ölébe ültetett, elrendezett mindkettőnket, s átölelt.
- Elegem van ebből az olaszból… - suttogta a fülembe.
- Seb… ne rontsuk el ezt a szép estét. – simogattam meg az arcát, ő egy puszit lehelt a tenyerembe.
- Igazad van… ma csak veled akarok foglalkozni. – nézett rám azokkal a szép szemeivel.
Az út a szórakozóhelyig nem volt hosszú, s megegyeztünk, hogy ma mindenki Stephéknél alszik, és még külön szobát is kapunk. Minden a terveim szerint alakul…

A buliban nem volt semmi különleges. Nagy tömeg, hatalmas zaj, és vágni lehetett volna a füstöt. Megérkezésünkkor célba vettük a pultot, és mindenki kért magának frissítőt. Sokan megnézték kis társaságunkat, különösen Sebet. Hisz nem mindennap jár ide egy világbajnok. Azt az egyet becsültem bennük, hogy tiszteletben tartották, hogy mi itt átlagemberek vagyunk, és szórakozni jöttünk ide, így nem rohamoztak meg minket. Láttam rajta, hogy az elején egy kicsit zavarja a dolog, megfogtam a kezét, odajött hozzám, és hátulról átölelt.
Fantasztikus volt a hangulat, nagyon jól éreztem magam. Nagyon sokat táncoltam, mind a lányokkal, mind a fiúkkal, de Sebbel a legtöbbet. Teljesen mindegy volt, hogy gyors vagy lassú, mi elvesztünk a kettőnk közös kis világában. Az elhatározásom egyre jobban körvonalazódott bennem…
Mel fél három körül jött oda hozzánk, hogy lassan indulhatnánk haza, ha nekünk is jó így. Seb bólintott egyet, és odahúzott magához. Egy lassú szám első akkordjai hallatszódtak. ( http://www.youtube.com/watch?v=lQxVLqEHGUQ ) A zenét már nem is hallottam…
- Ez az utolsó táncunk… - nézett rám szomorúan.
- Attól, hogy New Yorkba költözöm, elfelejtesz? – tettem fel azt a kérdést, ami napok óta foglalkozatott.
- Nem tudnálak… képtelen lennék rá. – nézett rám csillogó szemekkel, egyre szorosabban ölelt magához.
- Nagyon reméltem… - egy apró csókot adtam neki.

Stephanieékhoz érve mindenki megkapta a szobáját, és nyugovóra tért. Seb halkan becsukta mögöttünk az ajtót, s mögém lépett, s átölelt. ( http://www.youtube.com/watch?v=j4y-RzVGrHg ) Szavak nélkül is értettük egymást. Egy-egy érintésünk sokkal többet mondott, mindenféle szónál.
Lassan megfordultam az ölelésében, és ő nagyon gyengéden megcsókolt. Mintha a testem egy pillanat alatt életre kelt volna. Átöleltem őt, és szenvedélyesen visszacsókoltam, ő, pedig felkapott, az ágyhoz sétált velem, és óvatosan lefektetett. Mellém bújt, s figyelt minden mozdulatára. Az egész éjszaka a miek volt, miért akartunk volna bármit elkapkodni?
Nagyon gyengéden csókolt, mintha egy számára becses kincs lennék. Én voltam a kezdeményező fél kettőnk közül, s engem felettébb zavart, hogy sok ruha van még rajta. Így a pólójától, természetesen a hathatós közreműködésével együtt, megvált. A lélegzetem egy pillanatra elakadt, ahogy tekintetem végigkúszott a kidolgozott mellkasán. Ő sem tétlenkedett. Előbb a felsőm, majd a melltartómtól szabadított meg. Forrón megcsókolt, s elindult a nyakamtól lefelé. Kényeztetése közben az ajkamat apró sóhajok hagyták el… fantasztikusan csinálta… Nyakam után a melleim következtek, ízlelgette, csókolgatta őket. Közben a nadrágomtól akart megszabadítani. Úgy éreztem, hogy nekem már ez sok… elvesztem a maradék józan eszem… a csókjai… a simogatásai… a becézései… mind, mind egyre jobban feltüzelt. Akartam őt… mindenestül…
Minden egyes ruhadarabom levétele után, újabb és újabb csókokat, kényeztetéseket kaptam, de képtelen voltam betelni vele. Minél többet kaptam, annál többet akartam tőle… Természetesen, ahogy én váltam meg a ruhadarabjaimtól, úgy lett a rajta lévő ruhamennyiség is egyre kevesebb.
Olyanok voltunk, mint két fél, és akik csak most lehetnek igazán egész… csak ketten tudunk igazán egyek lenni. Mámorító érzés volt magamban érezni őt, de nem kapkodtunk el semmit… minél tovább akartuk ezt a pillanatot húzni…
Mint egy fényrobbanás, köszöntött ránk a gyönyör, amikor megszűnik a Te és Én… amikor már csak Mi vagyunk… Egy pillanatra azt sem nagyon rémlett, hogy mi történt velem, csak azt tudtam, hogy soha, de soha nem voltam még ilyen boldog, és sokkal többet adtam és kaptam, mint azt valaha is gondoltam volna…

Seb hamar elaludt mellettem, de a kezeivel szorosan átkarolt. Tudtam, hogy holnap egy új nap virrad… az életemben egy döntő nap… válaszút elé érkeztem… és azt is tudtam, hogy melyiket választom magamnak…

Utolsó tánc...

December 20-a volt, s mi már egy jó ideje a tárgyalóban ültünk, vagyis páran álltunk, akinek nem jutott ülő alkalmatosság, én ezek közé az emberek közé tartoztam. Szürke és észrevétlen. Mondhatni az asszisztensek segítője, így nekem leülni tilos, és érkezni is utolsónak kell, mégis időben, de mindenki számára észrevétlenül.
Milton Keynesben már mindenki gondolatban a karácsonynál járt. Ki fát díszített, ki a menüt állította össze, ki ajándékötleteken gondolkodott… én inkább azon, hogy most szinte egy hónapom lesz, hogy kezdjek magammal valamit. Lenne hová mennem, de ott nem látnak szívesen…
Sebastian Vettel, az idei év világbajnoka úgy döntött, hogy ma ’ünnepélyes’ keretek között mindenkinek bemutatja a barátnőjét, Hannat. A srác nekem nagyon szimpatikus volt, sőt talán egy kicsit több is… Anna aggódva figyelte a tekintetemet, de egy apró mosollyal válaszoltam neki. Látszott Seben, hogy boldog, vagyis, hogy boldogok. És különben is ki vagyok én, hogy ebbe belerondítsak? Ő talán a második ember a csapatban, aki tudja a nevemet… és még Anna. Még Christiannak, és Adriannak sincs szerintem róla fogalma sem.
Kicsit el voltam kenődve, hogy tehetek én itt bármit, akkor sem fognak észrevenni… de ha kell valami, akkor bezzeg mindenki meg tud találni.
Hála Istennek a megbeszélés nem tartott sokáig. Mindenki elkezdett készülődni, de Christian még összehívta az Utazókat. Így hívják azokat az embereket, akik a Száguldó Cirkusszal tartanak minden versenyre. Gabi, Mark asszisztense intett, hogy nekem most el kell hagynom a termet, és én mindezt készségesen megtettem, habár nem igazán értettem a dolgot, hisz én is utaztam mindig, mégis kiküldtek innen…

Megálltam a nagy átlátszó üvegfalnál és néztem a hóesést. Nekik olyan egyszerű az életük. Nincsenek velük szemben elvárások, nincsenek fájdalmaik… Karácsony lesz… és nekem nincs senkim ezen a hatalmas gyárépületen és az itt dolgozókon kívül. Az apám azt mondta, ha ez az életet választom magamnak, akkor jobb lesz, ha nem is megyek addig haza, míg meg nem jön az eszem. Hiába a húgom az orvosira ment, vele nem tudok versenyezni… nekem csak egy közgazdasági szakközépiskolám van. A családban ő az ász… a tökéletes gyerek… én meg egy selejt… aki mindent rosszul tesz, s rossz döntéseket hoz.
Az anyám meg nem mer ellentmondani az apámnak, így minden döntése előtt fejet hajt. Az elköltözésem napján azért hozzátette, hogy rá fogok jönni, hogy ez az egész nem az én világom, és térden csúszva fogok visszajönni hozzájuk, csak nehogy későn legyen…
A húgom mindig visszaélt azzal, hogy ő a család kedvence, és ezt éreztette is velem, ahol lehetett. Egy valamiben azonban egyezetett az ízlésünk… a Forma 1… mind a ketten imádjuk. Úgy láttam, hogy aznap, amikor bejelentettem, hogy hol kaptam állást, még irigy is volt rám, de megpróbálta apa előtt leplezni mindezt. Szóval ők az én csodálatos családom…
Még mindig a nagy üvegfal előtt álltam és figyeltem, ahogy a hópelyhek táncolnak a szélben. Egyszer csak valaki mögém lépett. Az illata volt, ami magával ragadott engem. A közelsége megnyugtatott. A lelkembe nyugalom költözött, mintha mindig is erre vártam volna.
- Szép, ugye? – szólalt meg a rekedtes hang mögöttem.
- Gyönyörű…
- Mintha táncolnának a szélben… mintha ez lenne az utolsó táncuk…
- Imádom nézni… olyan megnyugtató… - suttogtam. Nem tudtam, miért teszem mindezt, mintha nem akarnám, hogy valaki is meghallja, megfordulni sem akartam, nehogy egy pillanat alatt eltűnjön a varázs, s rájövök, hogy egyedül vagyok, vagy olyan ember áll mögöttem, aki nem kedves a szívemnek…
- Van benne valami mesebeli…
- Valami varázslatos…
Hallottam, hogy a tárgyaló ajtaja kinyílt és többen kilépnek rajta. Nem mozdultam, láthatatlan akartam lenni mindenki számára, mint egy szobor, amely az előtér ’tartozéka’. Habár nagyon is furdalt a kíváncsiság, hogy ki lehetett a titokzatos idegen. Nagyon lassan megfordultam. Láttam, hogy páran körbeveszik Sebastiant, s elindulnak kifelé. Az utolsó pillanatban egy sapkás srác visszanézett. Tudtam, hogy ő volt az… egyszerűen éreztem… A szívem hatalmasat dobbant, ahogy a jégkék szempárral összekapcsolódott a tekintetünk… rám mosolygott…

Utolsó esély

Alofunnak és Noncsinak...


Fél éve Raquel bejelentette, hogy neki többre van szüksége, mint amit én tudok neki adni, így fogta az összes cuccát, és elhagyott. Két hónapra rá kimondták a válást. Nem kért, nem követelt semmit. Nem kellett neki semmi, főleg nem én…
Fájt, borzasztóan fájt. Amikor azt hiszed, minden a legnagyobb rendben van körülötted, amikor minden tökéletesen működik, minden összevág, akkor omlik szét egy csapásra a világ. Természetesen az óta sok képet láttam róla, és azt is tudom, hogy boldog, és van már komoly kapcsolata.
Én pedig… ha azt mondom képtelen vagyok ezen az egészen túllépni, akkor hazudok, de valahogy mégsem sikerül. Nem is az a baj, hogy ő elhagyott, vagyis de, csak mégis… az érzés, hogy valakihez haza jössz, valaki vár, és bárhol vagy ebben a nagyvilágban tudod, hogy szeret…

A napjaim nagyon egyhangúan telnek, ha épp nem utazom a Száguldó Cirkusszal. Reggel elmegyek futni. Van egy kutyám Jake, egy németjuhász kutyus. Kimitől kaptam, hogy ne legyek annyira magányos. Neki könnyű ott van Noncsi, aki minden szempontból rendbe tette az életét. Azóta nincsenek éjszakai orgiák, örökös piálás… az öreg Kimi megváltozott, és egy hónapja bejelentették, hogy jön a trónörökös. A finn jégharcos azóta két méterrel a föld felett lebeg. Neki legalább összejött. És ott vannak a többiek… Seb és Liz, már össze is bútoroztak; Rob és Stella, hatalmas szerelemben vannak, a lengyel nem is lát tovább csak az orráig… Mindenkinek van valakije… mindenki boldog, csak én nem…
Délelőttönként szoktam még gyúrni az edzőteremben, majd kaja, aztán az egész kezdődik elölről. Már a szüleim is ki vannak akadva, hogy nem megyek sehova, így mit hiszek, majd a boldogság bekopog az ajtón? Mindenért küzdeni kell… az életben semmit nem adnak ingyen… Most komolyan nekem mondják? Tisztában vagyok én ezzel magam is… de tenni érte nagyon nehéz…
A nappaliban fekszem épp a kanapémon, mellettem egy rég kiolvasott újság fekszik. Unatkozom. Odakinn épp most tavaszodik, és én mégsem kérek belőle. Bevonultam a csigaházamba, és nem akarok kijönni onnan, senki kedvéért sem.
Jake lökdösi a kezem, tehát menni kell nincs mese… a szükség nagyúr. Egy új parkot vettünk célba, nemrég építették meg. Vittem frízbit, meg egy kis vizet is. A parkba érve hálát adtam, hogy nincsenek sokan, így talán senki sem ismer fel, és nyugodt délutánunk lesz. Egy nagyobb dobásnál a frizbi is, és Jake is eltűnt a látómezőmből, ugyanis sok fa és bokor volt itt.
- Jake! Jake! Hol vagy? – kiabáltam. – Jake, gyere ide…
De nem jött elő, így kénytelen voltam megkeresni őt. Mindig is okos kutya volt, az első szóra jött, nem értem, hogy most mi van vele. A bokrok közt sétálva aztán megláttam őt, de nem volt egyedül… majdnem felnevettem… még a kutyámnak is előbb sikerül becsajoznia, mint nekem.
- Jake… - fordult azonnal felém a kutya. – Csajozunk? – nevettem, majd simogattam meg, látszott, hogy nagy hatást tett rá szíve hölgye. – Hát te ki vagy? – fordultam a másik kutya felé.
- Kate a neve… - hallottam meg egy bársonyos hangot mögöttem. – Úgy látom elcsavarta a kutyád a fejét… se hall, se lát… - nevetett.
Felé fordultam… egy pillanatra alig kaptam levegőt. Teljesen lenyűgözött a szépsége… a szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban, a tenyerem izzadt, melegség járta át az egész testemet…
- Az enyém is így van vele… - nevettem zavartan.
- Akkor talán nem is kellene zavarnunk őket. Van itt egy jó kis hot-dogos… én éhes vagyok. Velem tartasz? – nézett rám azokkal a gyönyörű zöld szemeivel.
- Nagyon szívesen… - mosolyogtam vissza. Azt hiszem a sors megkönyörült rajtam, és kaptam még egy esélyt. Egy esélyt, hogy boldog legyek… Egy utolsó esélyt…
- Carla vagyok… - nézett rám.
- Fernando…

Novella - Titkos szerelem

„Fáj a szív itt benn, ez titkos szerelem, csak kínoz engem,
Hát szólj, hogy kell vagy nem, ez titkos szerelem, most döntsd el, mi legyen…”

Tóth Szabinának hívnak, a barátaimnak csak Szabus, és 2 éve a Red Bull energiaital gyártónak, dolgozom. Előző évben még a rallyban vettem részt, mint a PR csapat tagja. Ott figyelt fel rám Helmut Marko, a Red Bull Racing Forma 1-es csapat tanácsadója, s felajánlotta nekem, hogy a következő idényt kezdjem náluk, mint a PR csoport tagja. Az akkori főnököm ajánlott be, mert a munkámmal nagyon meg volt elégedve, Helmut pedig erősíteni akarta a csapatot, a választott, pedig én lettem.
Nagyon boldog voltam, s izgatottan vártam az utat Bahreinbe az új munkahelyemre, az új családomhoz. Természetesen sok mindenkivel találkoztam a PR osztályon, de csak az utolsó pillanatban dőlt el, hogy melyik pilóta részlegébe is kerülök. Titkon bíztam benne, hogy Sebastianhoz. Valahogy az első pillanattól szimpatikusabb volt, mint Mark. Ne értsetek félre semmi bajom, az ausztrállal, de volt benne valami… amit már az első találkozáskor feltűnt… fölényesség… igen talán ez a legjobb megfogalmazás. Sebnél, pedig a gyönyörű kék szemei… ahogy az emberre néz, és azzal a kékséggel, s nem ereszt.
Bahrein előtt egy nappal volt egy csapatértekezlet, ahol Christian mindenkinek külön elmondta, hogy mi a feladata, és kihez fog tartozni, ki lesz a felettese. Mikor hozzám ért, elmondta, hogy Annához fogok tartozni, az ő munkáját kell segítenem. Így tehát a döntés a Vettel-csapatnál lett. Seb előrehajolt az asztalnál, és rám mosolygott. Én, pedig próbáltam nem pirulni, feltűnően.

A versenyek csak úgy száguldottak mellettünk, s azon kaptam magam, hogy már Malajziába utazunk. Kicsit szokatlan volt még nekem ez az örökös időeltolódás, de Seb vígasztalt, hogy ez csak az elején szörnyű, sokkal jobb lesz, ha égre Európába megyünk… a normális időzónába. Sebbel sokszor kerestük egymás társaságát. Nagyon jól éreztem magam vele. Mindig meg tudott nevettetni. A mosolya, és azok a kék szemei… Volt egy szokásunk. Minden péntek este ketten végigsétáltuk a pályát. Ilyen alkalmakkor sokat beszélgettünk. Mesélt a családjáról, az álmairól, a céljairól…
Malajzia. Azt hiszem, ha visszagondolok rá, a pódium előtti ünneplés, és az esti buli jut eszembe… és még valami… Az a boldog mosoly, ami az arcán volt, mikor visszatért a díjátadóról. Odajött hozzám, felkapott, és megpörgetett a levegőben, s kaptam egy puszit a nyakamra. Azt hiszem itt kezdődött…
Az esti bulira megesketett, hogy mindenképp legyek ott. Nagyon sokáig volt távol a csapattól, mert a gratulációkat kellett neki fogadnia. A szerelőkkel egyetemben mi már elkezdtük az ünneplést. Mindegyik fiú megpörgetett minket a tánctéren, szinte kézről-kézre mentünk. Amikor egy lassú dal első akkordjai hallatszottak, egy kéz simult hátulról a derekamra…
- Bocs Tommi… ez a tánc most az enyém… - Tommi szemei jártak kettőnk közt, és egy mindentudó mosollyal hagyott ott minket.
- Ugye nem baj? – nézett rám azokkal a kék szemeivel.
- Dehogy… - legyintettem – majd kiengesztelem Tommit valahogy… - kacérkodtam vele, miközben ő magához húzott.
- Nem esetei a szőkék… - vetette oda félvállról.
- Nem is arra gondoltam, hanem… - hagytam függőben.
- Te most direkt húzod az agyam a kétértelmű mondataiddal? – nézett rám hatalmas szemekkel.
- Én… - játszottam az ártatlant – de hisz nem is csináltam semmit.
- Persze… - nevetett. Elvesztem a szemeiben… fogva tartott. Már nem is tudtuk, hogy milyen szám megy, csak arra figyeltünk fel, hogy Ben, az egyik szerelője, odajön hozzánk.
- Bocsi gyerekek, hogy megzavarom a la murt, de még nem ittunk a győzelemre… - kezdte el Sebet rángatni a boxok felé. Én meg ott maradtam a táncparketten a tömegbe… egyszer csak egy kéz nyúl értem és magához húz…
- Azt hitted itt hagylak? Még a végén lecsapnak rád… - kacérkodott most ő velem. 2 óra felé járt az idő, mikor már látszott a társaságon a bevitt alkoholmennyiség. Sebbel mi ittuk a legkevesebbet. Úgy gondoltam, hogy mára elég volt, s fáradtnak is éreztem magam, így elbúcsúztam mindenkitől, és távozni akartam a szállodába. Egyszer csak előttem termett a kijáratnál a kabátommal a kezében.
- Indulhatunk… - mosolygott rám.
- Indulhatunk?
- Igen. – nézett rám mindentudóan – Nem képzeled, hogy egyedül elengedlek…
- Ugyan, nem kell fáradnod… mi történne velem azon a 150-200 méteren?
- Nem keresel kifogásokat… el van döntve… - fogta meg a kezem és távoztunk a szórakozóhelyről.
Összekulcsolta kezeinket és úgy sétáltunk a hotel felé. Gyönyörű csillagos volt az ég. Egy park felé sétáltunk…
- Seb… szerintem, nem erre van a szálloda, hanem a másik irányba… - értetlenkedtem.
- Tudom… - odahúzott az egyik padhoz, s leüt rá, így helyet foglaltam mellette. – csak beszélni szerettem volna veled…
- Baj van? – kérdeztem aggódva.
- Nem nincs… - sóhajtott nagyot.
- Olyan furcsa vagy…
- Miért mondod ezt?
- Nem tudom… ma nyertél, örülnöd kéne, mégis itt ülsz velem egy padon éjszaka, és gondterheltnek tűnsz. – fogtam meg a kezét, ő pedig megszorította és rám nézett.
- Nem olyan egyszerű belekezdeni…
- Nem értelek… - felpattant a padról és elkezdett fel-alá járkálni.
- Én sem értem magam… - állt meg nekem háttal. Felkeltem a padról odamentem hozzá, és megérintettem a vállát.
- Mondd el… hátha tudok segíteni…
- Nem olyan egyszerű erről beszélni… - nézett rám fájdalmasan. – Talán megtenni könnyebb…
- Akkor tedd meg… - két kezébe fogta az arcomat, és megcsókolt. Egy pillanatra lefagytam. Alig hittem el, hogy ez velem történik meg. De a következő másodpercben már visszacsókoltam… belemosolygott a csókunkba… Mikor elváltak az ajkaink a szemei csillogtak a boldogságtól. Felkapott és megpörgetett a levegőben, közben, pedig kacagott.
- Te vagy az én ajándékom… szeretlek Szabus…
- Én is szeretlek téged Seb…

Ma a Magyar Nagydíj futama lesz. Még csak délelőtt van, de tiszta bolondokháza a mai nap. Mindenki interjút akar, csak pár mondatért könyörög. Én meg alig tudom őket lerázni. És még ott van a Fókusznak ígért interjúm is… igen velem akarnak egyet, mint magyar, aki a Red Bullnál dolgozik… ha tudnák, még mi köt a csapathoz…
Basival azóta is együtt vagyunk, de nem nyilvánosan. A szülők és a barátok tudják, meg persze páran a csapatnál. Próbálunk minél vissza fogottabbak lenni, nem mutatkozni együtt, mert akkor feltűnőek leszünk… Valenciába majdnem lebuktunk… annyira örült az első helynek, hogy majdnem megcsókolt ott mindenki előtt. Egyikőnk sem akarja, hogy a sajtó ránk szálljon, ezért is nem mondta meg eddig, hogy már réges-régen szakított Hannával, mert akkor jönne a következő kérdés: És jelenleg van barátnője?
Az együttléteinket is úgy próbáljuk megoldani, hogy ő délután visszamegy a hotelba, a látszatot tartva, estefelé meg visszajön… én ugyanis a pályán szoktam aludni futam alatt… Christian csak nevetett, mikor célozgattunk neki, hogy ki kellene cserélni Basi szobájában a kanapét egy kényelmesebb ágyra. Este már az új ágyat avattuk fel.

Csak álltam a monitor előtt és néztem, ahogy a díjátadó előtt veszekszik az egyik FIA ellenőrrel. Tisztában voltam vele, hogy most nagyon dühös, és elkeseredett. Ilyenkor jobb elkerülni, mert jó pár vitánkat szülte már a futam utáni dühe. Bárcsak tudnék neki segíteni…

Majdnem este volt már mikor ott ültem a szobájában az ágyon, és próbáltam összeszedni a gondolataimat a Fókusz interjúhoz. Előre megbeszéltük a kérdéseket, hogy itt se legyen semmilyen probléma. Basival találkoztam mielőtt visszament volna a szállodába. Rám nézett azokkal a hihetetlen kék szemeivel, s a fülembe súgta ’Szeretlek! Este jövök!’…
Még volt 10 percem az induláshoz, így még egyszer átfutottam a kérdéseken, azonban kivágódott a szoba ajtaja…
- Azt hittem már elmentél… - lépett be szerelmem az ajtón.
- Most akarok pont elindulni. – simogattam meg az arcát, amiről eltűnt a borosta.
- Az jó… mert én is veled megyek…
- De miért? – néztem rá értetlenül. Megfogta a kezem, s a szemembe nézett.
- Elég volt a bújócskából. Elmondjuk mindenkinek…