Utolsó tánc...

December 20-a volt, s mi már egy jó ideje a tárgyalóban ültünk, vagyis páran álltunk, akinek nem jutott ülő alkalmatosság, én ezek közé az emberek közé tartoztam. Szürke és észrevétlen. Mondhatni az asszisztensek segítője, így nekem leülni tilos, és érkezni is utolsónak kell, mégis időben, de mindenki számára észrevétlenül.
Milton Keynesben már mindenki gondolatban a karácsonynál járt. Ki fát díszített, ki a menüt állította össze, ki ajándékötleteken gondolkodott… én inkább azon, hogy most szinte egy hónapom lesz, hogy kezdjek magammal valamit. Lenne hová mennem, de ott nem látnak szívesen…
Sebastian Vettel, az idei év világbajnoka úgy döntött, hogy ma ’ünnepélyes’ keretek között mindenkinek bemutatja a barátnőjét, Hannat. A srác nekem nagyon szimpatikus volt, sőt talán egy kicsit több is… Anna aggódva figyelte a tekintetemet, de egy apró mosollyal válaszoltam neki. Látszott Seben, hogy boldog, vagyis, hogy boldogok. És különben is ki vagyok én, hogy ebbe belerondítsak? Ő talán a második ember a csapatban, aki tudja a nevemet… és még Anna. Még Christiannak, és Adriannak sincs szerintem róla fogalma sem.
Kicsit el voltam kenődve, hogy tehetek én itt bármit, akkor sem fognak észrevenni… de ha kell valami, akkor bezzeg mindenki meg tud találni.
Hála Istennek a megbeszélés nem tartott sokáig. Mindenki elkezdett készülődni, de Christian még összehívta az Utazókat. Így hívják azokat az embereket, akik a Száguldó Cirkusszal tartanak minden versenyre. Gabi, Mark asszisztense intett, hogy nekem most el kell hagynom a termet, és én mindezt készségesen megtettem, habár nem igazán értettem a dolgot, hisz én is utaztam mindig, mégis kiküldtek innen…

Megálltam a nagy átlátszó üvegfalnál és néztem a hóesést. Nekik olyan egyszerű az életük. Nincsenek velük szemben elvárások, nincsenek fájdalmaik… Karácsony lesz… és nekem nincs senkim ezen a hatalmas gyárépületen és az itt dolgozókon kívül. Az apám azt mondta, ha ez az életet választom magamnak, akkor jobb lesz, ha nem is megyek addig haza, míg meg nem jön az eszem. Hiába a húgom az orvosira ment, vele nem tudok versenyezni… nekem csak egy közgazdasági szakközépiskolám van. A családban ő az ász… a tökéletes gyerek… én meg egy selejt… aki mindent rosszul tesz, s rossz döntéseket hoz.
Az anyám meg nem mer ellentmondani az apámnak, így minden döntése előtt fejet hajt. Az elköltözésem napján azért hozzátette, hogy rá fogok jönni, hogy ez az egész nem az én világom, és térden csúszva fogok visszajönni hozzájuk, csak nehogy későn legyen…
A húgom mindig visszaélt azzal, hogy ő a család kedvence, és ezt éreztette is velem, ahol lehetett. Egy valamiben azonban egyezetett az ízlésünk… a Forma 1… mind a ketten imádjuk. Úgy láttam, hogy aznap, amikor bejelentettem, hogy hol kaptam állást, még irigy is volt rám, de megpróbálta apa előtt leplezni mindezt. Szóval ők az én csodálatos családom…
Még mindig a nagy üvegfal előtt álltam és figyeltem, ahogy a hópelyhek táncolnak a szélben. Egyszer csak valaki mögém lépett. Az illata volt, ami magával ragadott engem. A közelsége megnyugtatott. A lelkembe nyugalom költözött, mintha mindig is erre vártam volna.
- Szép, ugye? – szólalt meg a rekedtes hang mögöttem.
- Gyönyörű…
- Mintha táncolnának a szélben… mintha ez lenne az utolsó táncuk…
- Imádom nézni… olyan megnyugtató… - suttogtam. Nem tudtam, miért teszem mindezt, mintha nem akarnám, hogy valaki is meghallja, megfordulni sem akartam, nehogy egy pillanat alatt eltűnjön a varázs, s rájövök, hogy egyedül vagyok, vagy olyan ember áll mögöttem, aki nem kedves a szívemnek…
- Van benne valami mesebeli…
- Valami varázslatos…
Hallottam, hogy a tárgyaló ajtaja kinyílt és többen kilépnek rajta. Nem mozdultam, láthatatlan akartam lenni mindenki számára, mint egy szobor, amely az előtér ’tartozéka’. Habár nagyon is furdalt a kíváncsiság, hogy ki lehetett a titokzatos idegen. Nagyon lassan megfordultam. Láttam, hogy páran körbeveszik Sebastiant, s elindulnak kifelé. Az utolsó pillanatban egy sapkás srác visszanézett. Tudtam, hogy ő volt az… egyszerűen éreztem… A szívem hatalmasat dobbant, ahogy a jégkék szempárral összekapcsolódott a tekintetünk… rám mosolygott…