Kilépni
a fényre
I.
fejezet
A
tornácon ültem már egy ideje, s nem akartam senkivel sem beszélni. Életem egyik
legszebb időszakát kéne élnem, mégis a legsötétebb mélység szippantott magába. Már
nem tudok sírni, már nem tudok tombolni, már nem marad semmi, csak az üresség,
a gyász, és a fájdalom…
Azonban
mégis… ott van ő, akinek a legnagyobb szüksége lenne rám… én mégsem tudom
magamhoz venni, megölelni, akár csak rá mosolyogni. A vonásaiban fel tudom
fedezni Őt, ki azt ígérte sosem hagy el, mindig velem lesz, bármi történjék…
Most
Ő kinn fekszik, egy nevével ellátott sírban… s alussza örök álmát. Én itt
maradtam egy kisbabával, kinek a mosolya, olyan, mint az Övé…
sss
Hetek
teltek el ebben a semmilyen világban, s próbálkoztam a lehetetlennel, túlélni a
gyászt, mindazt, hogy Ő már nincs, és soha nem is lesz. Azonban az élet megy
tovább…
Határozottan
léptem a családom elé, hogy közöljem velük a döntésemet. Tisztában voltam
mindazzal, hogy az egész életünk így megváltozik, de minden sejtem ezért
kiáltott. Tudtam csak így élhetem túl.
-
Szeretnék veletek beszélni. – léptem oda hozzájuk, hiszen mindenki a kicsit
állta körbe.
-
Figyelünk. – szólalt meg halálsápadtan Anya.
-
Gondolkodtam, és döntöttem. – elszánt voltam, ettől senki sem tántoríthatott el
– A kicsi mellé fel fogok venni valakit dajkának. – az összes velem szembenéző
arc riadalmat tükrözött – Ami a házat illeti… fel fogok kérni egy céget, hogy
alakítsák át.
-
Micsoda? – szólt közbe Melanie – Neked teljesen elment az eszed?? Nem teheted
ezt! Hanna rengeteget dolgozott rajta!
-
HANNA MEGHALT! – emeltem fel a hangomat, mire a kicsi sírni kezdett, azonnal a
karomba vettem – Nem fogunk egy olyan házban élni, ahol minden rá emlékeztet.
Sosem fogom elfelejteni, nem fogom kitörölni az emlékezetemből, de értsétek
meg… - halkult el a hangom – nem tudok így élni tovább…
sss
Két
napja vagyunk kettesben, s próbálom magam elkötni, hogy ne gondolkodjak, ne
emlékezzek. A nap minden percét a kicsivel töltöm, az éjszakák azonban
borzalmasak. Minden álmomban Ő jelenik meg, s mosolyogva vallja be, mennyire
szeret, és mi soha nem válunk el…
Minden
nap, amikor csak tehetem, sétálni viszem, de kerülöm az emberek tekintetét.
Tudom, hogy tudják… már minden újság, és média is foglalkozott vele. A csapatom
azonban teljes mellszélességgel mellettem, mellettünk áll. Soha nem tudok nekik
mindezért elégszer köszönetet mondani.
Kimi
is minden szó nélkül felajánlotta, hogy segít a kicsi mellé dadát találni,
nekem csak a végső kiválasztásnál kell ott lennem. A lelkem sokkal könnyebb
lett, hiszen nem bírtam volna elviselni, ha valaki csak amiatt akar közelebb
kerülni hozzám, mert ismert ember vagyok.
Szótlanul
toltam az utcán előre a kocsit, miközben szinte le sem vettem a szemem a
békésen alvó babámról. Egy teherautó azonban elhaladt mellettünk, s akkor olyan
dolog történt, ami addig sohasem. A kicsi torka szakadtából sírni kezdett…
-
Nina… Nina kicsim, mi a baj? – a pánik kezdett felülemelkedni rajtam, hiszen fogalmam
sem volt róla mit kellene ilyenkor tenni. Az emberek sajnálkozó pillantása
közepette próbálkoztam csitítani a sírástól már tiszta vörös kislányomat,
amikor valaki megérintette a kabátomat.
-
Tudok segíteni? – a fejemet azonnal felkaptam.
-
Nagyon sír, én nem tudom… - zavarodottan pillantottam az előttem álló nőre.
Teljesen kétségbe voltam esve.
-
Gyere, segítek. – mosolygott rám - Itt lakom szembe. – indult el előttem,
kezében egy kislánnyal, azonban két lépés múlva visszafordult. Én még mindig
ott szobroztam, miközben Nina szinte visítva adta mindenki tudtára nemtetszését.
– Nyugi nem eszünk embert. Csak néha, de most böjt van. – nevetett, és
csilingelő hangja betöltötte az egész levegőt.
Szó
nélkül követtem, s amikor becsukódott mögöttünk az ajtó vettem egy mély
levegőt. Ő azonnal levette a nála lévő kislány kabátját, cipőjét, sapkáját. Egy
pillanatra eltűnt a szemem elől, azonban víz zubogását hallattam, majd odajött
hozzánk.
-
Na, nézzük mi is a baj. – lépett a kocsihoz – Szabad? – nézett rám.
-
Igen… - feleltem karcos hangon.
-
Ó, hát én már tudom mi a baj. – beszélt egy széles mosollyal a kicsihez,
miközben a másik a nadrágjába csimpaszkodva engem figyelt. Nina abban a
pillanatban abbahagyta a sírást, ahogy kiemelte a kocsiból. Megdöbbentem,
hiszen mindig is félt az idegenektől.
-
Szia… - guggoltam le a másik kicsivel szemben, de nem tűnt még két évesnek sem.
Rámosolyogtam, mire szégyenlősen ő is úgy tett, miközben bújócskát játszott
anyukája nadrágja mögött.
-
Van nálad pelenka? – eszméltem fel, de ő már az apró nappalin lépett be. A
kanapéra fektette a kicsit, majd kicsomagolta az overállból…
Az
a fél óra, melyet Loránál és Emmánál töltöttünk csodálatos volt. Egy zenélő
játékkal gazdagabban távoztunk, mely nagyon elnyerte a tetszését a kishölgynek.
Nem győztem mindenért köszönetet mondani… Úgy éreztem, mintha a tüdőmre eddig
valami láthatatlan súly nehezedett volna, és most eltűnt onnan… ismét megtelt
friss levegővel…
sss
Egy
hét telt el a találkozás óta, azóta nem láttam őket. Hiába sétáltunk szinte
minden nap arra, abban bízva, hogy ismét megpillanthatom őket… mindig ugyan az
lett a vége, nem voltak ott.
Egykedvűen
ültem, és hallgattam a lelkes dada-jelölteket, de számomra egyik sem ütötte meg
azt a mércét, amit elvártam volna tőlük. Öten lettek behívva a végső
kiválasztására, de nekem már a harmadik után elment a kedvem az egésztől.
-
Kimi… szerintem nem találunk megfelelőt. – csüggedtem el teljesen az utolsó
előttit követően.
-
Nyugalom. – tette a kezét a vállamra – Ha nem most, de meg fogjuk találni,
ebben biztos vagyok.
-
Már csak egy van hátra. – ment oda Steve az ajtóhoz, majd terelte be az utolsó
jelöltet is. Ahogy megláttam ki az, teljesen ledöbbentem.
-
Lora! – kiáltottam el magam örömömben.
-
Sebastian? – nézett rám zavartan, de a döbbenet az Ő arcára is kiült. – Te mit
csinálsz itt? – nézett végig rajtam, amikor már előtte álltam.
-
Ti ismeritek egymást? – jött oda Kimi is, és méregetni kezdte a velem szemben
álló megszeppent lányt.
-
Igen. – vágtuk rá mindketten, mire ő elpirult, és meg megeresztettem egy
félmosolyt. Rég éreztem magam ennyire könnyűnek.
-
Nináról van szó? – teszi fel nekem a legkézenfekvőbb kérdést.
-
Igen – vágom rá azonnal – mellé keresek valakit.
-
Akkor befejezzük az interjút? – lép közbe Steve, mire mindenki ismét leült a
helyére.
Mindenki
kérdezett, de én csak őt figyeltem. A gesztusait, a vonásait, a mimikáit.
Eszembe jutott a kislánya, s az, hogy a férje mindehhez mit fog majd szólni.
Nálam ő lett a befutó, mindenképpen Nina mellé őt akartam, hiszen már
bebizonyította, hogy tud bánni vele…
sss
Első
nap volt, s figyeltem, ahogy a konyhában tevékenykedett, mialatt a kicsi a
karomban pihent, Emma meg az etetőszékben várta az ennivalóját. Eddig nem
mertem kérdezni, mert akkor ő is kíváncsi lesz rám, és joggal. Azonban nem
bírtam tovább.
-
Lora, kérdezhetek valamit? – léptem be a konyhába, majd az etető melletti
széken helyet foglaltam.
-
Persze, kérdezz csak, amire kíváncsi vagy. – ült le, majd etetni kezdte a
kicsit, azonban bíztatóan rám mosolygott.
-
A férjed mit fog szólni ahhoz, hogy velem, vagyis velünk – néztem a picire a
kezemben – töltöd az időd nagy részét?
-
Nincs férjem, és nem is volt. – megdöbbenek – Most gondolom, azon gondolkodsz,
ki lehet Emma apukája? Ő már nem él, meghalt. 7 hónapos terhes voltam – a szemében
fájdalom csillant, tudtam milyen ez, nagyon is – amikor autóbalesetet
szenvedett. Azonnal meghalt.
-
Akkor ezért viseli a te nevedet?
-
Greg szülei nem egyeztek bele, hogy a nevét viselje. Sosem tetszett nekik, hogy
mi együtt voltunk. Nem voltunk egy kasztba valók, ahogy ők fogalmaztak…
-
És nem is kíváncsiak az unokájukra? – döbbentem meg.
-
Először el akarták venni tőlem, bírósági úton, azonban a bíró, bármennyire is
meg akarták vesztegetni úgy döntött mellettem a helye. Azóta nem hallottam
róluk.
-
Túlságosan ismerős ez az egész… - sóhajtottam nagyot – Hanna, a feleségem… –
vettem egy mély levegőt, mire felém fordult, és megfogta a kezemet.
-
Ne… nem kell! – rázta a fejét, de a szemei nyugalmat árasztottak felém – Én már
tudok róla beszélni, már nem fáj, ami akkor történt. Neked ez az egész még
friss. Tudom milyen az, amikor el kell azt fogadnod, amit az élet tud nyújtani.
Nekem ott voltak a szüleim, és ezért örök életemre hálás leszek nekik.
Átsegítettek azon, amit talán a legnehezebb túlélni.
-
Szerintük őrültséget csináltam azzal, hogy felvettem valakit Nina mellé, meg
átalakítattam a házat.
-
Sebastian… mindenki másképp képes feldolgozni egy traumát. Én teljességgel
megértem, hogy nem akartál egy olyan helyen élni, ahol minden őrá emlékeztet.
Attól még nem vagy rossz ember…
***
Sziasztok!
Boldog 4. születésnapot a blognak! Ez a történet ebben az évben kerül majd fel teljes egészében, azonban most elhoztam nektek ezen jeles nap alkalmával az első részt! Nagyon bízom benne, hogy elnyeri a tetszéseteket, és írtok néhány hozzászólást!
Csóközön mindenkinek: szabus
