Otthon, édes otthon

Sziasztok!

Ne haragudjatok, hogy eltűntem egy kis időre, de a Balaton partján töltöttem el egy hetet. Ígérem szó nélkül többet nem fogok eltűnni.
Hel ígérem olvasni fogok mindkét helyen és írni is fogok komit!
Puszi mindenkinek és élvezzétek a nyarat és a napsütést!

8. rész

Egész nap úgy mászkáltam a lakásban, mint egy zombi. Nem kaptam semmit a kis üzenetemre, s így már tudtam a választ. Ő túllépett, s nekem is ezt kell tennem. Vacsorakor is csak piszkáltam az ételt, s mikor mindenki végzett szívesen felajánlottam, hogy elmosogatok. Addig is csinálok valamit, amivel lefoglalom magam. Azonban a gondolataim szabadon cikáztak a fejemben. Gyorsan végeztem… túl gyorsan.

Csatlakoztam én is a családomhoz a nappaliba, akik nagyon néztek a tévébe, szinte vártak valamire. A reklámblokk után sporthírek következtek, s nekem a gombóc kezdett nőni a torkomban, s tudtam, hogy Őt is mutatni fogják. Nem tévedtem. Egy barnahajú sráccal sétált a parkolóba, s nagyon magyaráztak egymásnak valamit. A barnahajú srác egy telefont nyújtott át neki, mire Sebastian magyarázott valamit, majd letette. Ekkor lépett oda a riporter.

- Sebastian, milyen volt a mai teszt?

- Na igen, érdekes volt először úgy beleülni az RB8-ba, hogy ma már mehettem is vele pár klóméter. Nagyon jó autó, jól érzem magam benne.

- Milyen itt Jerezben ma?

- Hát… a szállodában hagytam a mobilomat, így egy kicsit zavaros, de jól éreztem ma magam. Kíváncsian várom a holnapi napot! – mosolygott.

- Köszönjük szépen, hogy szakítottál ránk időt, és jó pihenést mára! – köszönt el tőle, mire Ő egy fehér autóhoz sétált – Kedves nézőink holnap is innen Jerezből jelentkezünk, s várjuk Önöket! Kai Ebel voltam, viszlát!

Szóval a mobilját a hotelben hagyta! Azonnal felkeltem a kanapéról, s a szobába mentem. Tiszta őrültség ezt az egész! Nem vagyok normális! Szobámba érve ledobáltam magamról a ruháimat és azonnal a zuhany alá léptem, hogy majd a meleg víz elűzi a gondolataimat róla.

Nem így lett. Már az ágyban feküdtem az alvós ruhámban, akkor is a gondolataim körülötte forogtak. Hiába szólt a tévé, nem tudtam teljességgel rákoncentrálni. Meg is ijedtem, amikor megszólalt a mobilom. Kezembe vettem, s csak néztem a kijelzőt, melyen a ’Sebastian’ név villogott. Kicsit hezitáltam, majd mégis megnyomtam az elfogad gombot.

- Igen? – szóltam bele félénken.

- Zoé? – hallottam meg a hangját ugyanolyan félénken.

- Szia! Megkaptad a… - de nem tudtam befejezi, mert azonnal közbevágott.

- Igen, és ne haragudj, de reggel a nagy sietségbe a szállodában hagytam a telefonomat, ezért is tudtalak csak most hívni! – magyarázkodott.

- Semmi baj! – mosolyodtam el – Milyen volt a mai nap? – érdeklődtem.

- Nagyon jó! Ma tudtam igazán kipróbálni a kocsit, és nagyon élveztem, a vezethetősége is nagyon jó! – hallottam a hangján, ahogy mosolyog.

- Néztem én is a tesztből ma… - vallottam be neki – és tényleg nagyon szép a kocsi.

- Nézted? – lepődött meg – Kár, hogy csak te láthatsz engem, s én téged nem. De péntek délután megyek haza, és akkor találkozhatnánk, ha neked is jó.

- Péntek? – estem gondolkodóba – Hát, tudod meg kell néznem a határidőnaplómat, hogy beférsz-e még péntekre. – incselkedtem vele.

- Bízom benne, hogy tudsz rám egy kis időt szakítani, annak ellenére, hogy megvárakoztattalak. – a hangja mosolygott.

- Azt hiszem, rád biztosan lesz időm. – mosolyogtam már én is.

- Ha minden igaz, akkor elérem a holnapi 5-ös gépet, és akkor már 7-kor otthon vagyok, vagy az már nagyon késő?

- Nem, nem az. – nyugtattam meg azonnal.

- Elvinnélek vacsorázni, ha nem veszed tolakodásnak… - suttogta a végét bizonytalanul, s nekem ez ismét mosolyt csalt az arcomra.

- Rendben. – vágtam rá gondolkodás nélkül.

- Zoé?

- Igen?

- Megkaptad a levelet? Tudod az álláshirdetés… - suttogta a végét.

- Igen megkaptam a leveledet! – nyomtam meg az utolsó szót jobban – Már letelt a jelentkezési határidő…

- Nem adtad be? – csodálkozott el.

- Nem. – suttogtam.

- De… de szeretnéd? Mármint a munkát…

- Azt hiszem már igen, de mindegy is, erről ne beszéljünk. – próbáltam elterelni a beszélgetést.

- De, mert segíthetnék neked…

- Nem akarom, hogy csak azért vegyenek fel, mert ismerjük egymást! – ment fel bennem a pumpa.

- Én nem erre gondoltam!- magyarázkodott – Hanem arra, hogy küld el az önéletrajzodat az email címemre, és én eljuttatom a megfelelő embernek! Ennyit segítenék, nem többet!

- Így rendben van. – mosolyogtam.

- Akkor ma, de legkésőbb holnap reggel küld el, oké?

- Rendben van. – már keltem fel az ágyból, és kapcsoltam is be a laptopomat.

- Most mennem kell, mert közös vacsora lesz a csapattal.

- Oh, ne haragudj, hogy feltartottalak, ha tudtam volna, én… - kezdtem azonnal most én magyarázkodásba.

- Te vagy az egyetlen ember, aki engem nem tart fel. El se tudom mondani, hogy mennyire örülök neki, hogy hallottam a hangodat. – súgta a végét - Zoé, nagy pofátlanság lenne tőlem, ha megkérdezném azt, hogy felhívhatlak, mondjuk a vacsora után téged?

- Egyáltalán nem pofátlanság… örülnék neki. – vallottam be.

- Akkor később még hívlak! Szia Zoé…

- Szia Seb! – bontottuk a vonalat, s én nem bírtam abbahagyni a vigyorgást, de közben már a szövegszerkesztőt nyitottam meg.

Otthon, édes otthon

Minden Olvasómnak nagyon boldog nyarat kívánok!!!

7. rész

Egy héttel később épp a nappaliban ültem, és próbáltam valami nézhető műsort keresni. Claire robogott be, és vette ki a kezemből a távirányítót. Döbbenten néztem rá.

- Épp nézni akartam valamit… - néztem rá, mire ő elhelyezkedett mellettem a kanapén.

- Tudom, hogy semmi nézhető nincsen most! – vágta oda rám se nézve – Épp most van a teszt, remélem nem gond, hogy nézni szeretném! APA! – kiabálta el magát – KEZDŐDIK!

Apám is megjelent, s szinte úgy tapadtak a képernyőre. Sosem néztem forma 1-et, most mégsem mentem el. Valahol nagyon mélyen bíztam abban, hogy akár csak egy pillanatra is, de láthatom Őt. Bokszokat mutattak, pilótákat, de Őt nem. Már ment az edzés ideje, amikor a kamera a Red Bull bokszban volt, és akkor lépett be Ő… még a lélegzetem is elállt…

- Nagyon vékony… - hallottam meg Hanna hangját mellettem. Ő is a tévét figyelte, csakúgy, mint a többi családtagom.

- Biztos valaki ennek az oka. – vágta oda Claire, és szúrósan rám nézett.

Elkaptam a pillantásomat a húgaimtól, és továbbra is a képernyőt néztem, ahol Ő fáradtan elmosolyodott. A szemeiben szomorúságot láttam, mérhetetlen szomorúságot… s eddig bírtam. Felpattantam a kanapéról, s a konyhába mentem, ahol Anya volt. Ott ült az egyik bárszéken, a pulttal szemben, és egy lapot olvasgatott.

- Ez neked jött… - rakott elém egy borítékot. Nem kérdezte, egyszerűen kijelentette, s nekem megfagyott a vér az ereimben.

- Igen… - válaszoltam halkan.

- Tőle jött, igaz? – nézett rám érdeklődve.

- Azt hiszem, igen… - ültem le mellé.

- Miért nem próbálod meg?

- Nem tudom… - hajtottam le a fejem.

- Félsz… attól félsz, hogy többet fogsz iránta érezni, mint az illő lenne. – a szemébe néztem, annyira megdöbbentem – Kicsim… - fogta meg a kezem – Ameddig önmagadnak sem ismered be, az érzéseidet, és nem tisztázod vele, addig mind a ketten szenvedni fogtok. Én nem mondom azt, hogy most azonnal borulj a nyakába, de ismerd be magad előtt, hogy igenis többet érzel…

Nem bírtam Anyát tovább hallgatni, otthagytam, és felmentem a szobámba, hogy egy kicsit egyedül lehessek. Elfeküdtem az ágyon, s próbáltam semmire sem gondolni. A vége az lett, hogy folyamatosan Ő járt a fejemben. Felültem s a sárga kis könyvecskére pillantottam. Azonnal magamhoz vettem, és megkerestem az utolsó bejegyzést.

„2012. január 5.

Hazajött. Az egész családja már lázban égett, velük együtt én is. A találkozásunkkor a szívem ki akart ugrani a mellkasomból. Amikor magamhoz ölelhettem már a mennyországban éreztem magam… Este buliba mentünk, és ott és akkor Hanna jelenetet rendezett, aztán mindent el kellett mondanom neki. Ennek két napja, s tudom, hogy sosem fog szóba állni velem. Én ezt nagyon sajnálom, hiszen nem adatik meg nekem az, hogy úgy szeressem, ahogy azt Ő megilleti…”

Becsuktam a könyvecskét, és akkor vettem észre, hogy a könnyeim hullnak. Letöröltem őket, de újabbak buggyantak ki. Most döbbentem rá, hogy mekkora fájdalmat okozhatok neki a ridegségemmel. A telefonomért nyúltam, és egy üzenetet pötyögtem be. Újra, és újra átolvastam, majd elküldtem… Neki. „Amikor hazajössz, szeretnék veled beszélni, persze ha te is akarod! Zoé”

Otthon, édes otthon

6. rész

Aznap éjjel hazahozott, s ekkor láttam utoljára. Másnap Claire elcipelt egy cukrászdába, és tartottunk egy csajos délutánt is. Fel akart vidítani, mert eléggé magam alatt voltam. Este, amikor hazaértünk adta Anya tudomásunkra, hogy Sebastian itt járt, és szakítottak Hannával…

Egy hét múlva kaptam egy csomagot, feladó nélkül. Furcsának találtam, de azért kibontottam. Sebastian elküldte nekem a sárga könyvecskét, egy levéllel mellékelve…

„ Zoé!

Fogalmam sincs arról, hogy mit gondolsz rólam. Nem tudom, de valószínű nem jókat! Hanna biztos mesélte, hogy szakítottunk. Őszinte voltam vele, ahogy kérted tőlem, és a végén azt mondta, hogy nem haragszik se rád se rám.

A csomagban megtalálod azt a könyvecskét, amit azon az éjszakán akartam neked adni. Úgy gondolom, nálad sokkal jobb helyen van. S így minden kérdésre választ kapsz.

Hiányzol! Azonban megérdemlem a vezeklést tetteimért! Tudom, lehet, soha nem találkozunk…

Nem tudom, hogy valaha akarsz-e még látni, de azt tudnod kell, hogy szeretlek…

Sebastian”

A könyvet el kezdtem olvasni. Igaza volt, hiszen nagyon sok mindenre választ kaptam. Nem hittem volna, hogy neki egy-egy mosoly vagy kedves szó ennyit jelentett. Igen, nagyon sokat… A könyv olvasása közben sokszor sírtam. Teljesen elkeseredtem, hogy én ezeket a dolgokat egyáltalán nem vettem észre, pedig itt volt minden az orrom előtt.

Hannával a viszonyom nagyon sokat változott. Az első héten még úgy éreztem, hogy neheztel rám azonban a falak kezdtek lehullani közöttünk. Sok mindenről beszélgettünk, egy témát kivéve. Úgy éreztem, hogy neki is még ingoványos talaj, ezért nem hozta szóba.

Claire rengetegszer próbált a lelkemre beszélni, hogy vegyem fel vele a kapcsolatot, menjek el hozzá, vagy hívjam ide, mert beszélnünk kell. Én nem akartam. Valószínűleg, valamilyen módon ezt Sebastian tudtára adhatta, mert nem keresett.

Két hét majdnem egy szobában rostokolás után Anya jött fel, és próbált meg kicibálni a melankóliámból. Ekkor nagyon kifakadtam, és bevallottam neki, hogy mi is bánt igazából. Ő erre pirulva közölte, hogy Apával már tudtak erről. Sebastian nekik is elmondta, amikor Hannával szakított.

- De Anya… ti nem is nehezteltek rá? – lepődtem meg.

- Kicsim… elmondott mindent, őszinte volt. Sebastian egy nagyon rendes ember, és a te szemedben lehet most nem így van, de az. Nem tudok rá neheztelni, hiszen Hanna se éppen szentül viselkedett vele. Az érzelmek ellen meg nem tehet semmit az ember. Őszinte volt… nézd ezt az oldalát. – próbált győzködni.

- De tönkretette a húgom életét!

- Nem tette tönkre! Hanna mióta szakítottak teljesen megváltozott. Sokkal felszabadultabb, sokkal többet mosolyog, mint régen. Azt hiszem, hogy ő már megbékélt azzal, hogy neki nem Sebastiannal van közös útja…

- Miért nekem vele van? – néztem rá úgy, mint aki segítséget vár tőle.

- Ezt csak te tudhatod. Azonban azt el kell, hogy mondjam, bárhogy is döntesz, mi Apáddal támogatunk. Ha úgy gondolod, és úgy érzed, hogy csak Sebastiannal lehetsz boldog, mi nem fogunk neheztelni rád, hanem támogatni fogunk titeket. Ha azonban úgy döntesz, hogy mégse így van, akkor azt is tiszteletben fogjuk tartani…

3 hét telt el az utolsó találkozásunk óta, s egy levél érkezett a nevemre. Feladó ismét nem volt rajta. Éreztem, hogy Ő küldte, és szinte úgy téptem fel a borítékot. Reménykedtem benne, hogy írt nekem pár sort, azonban csak egy kinyomtatott álláshirdetés volt. Red Bull Racing logóval, és marketing asszisztenst kerestek. Újra és újra elolvastam a sorokat, és a követelményeket, s tudtam, hogy mindezeket tudnám teljesíteni, és a tapasztalatom is megvan hozzá. Mégsem akartam a közelében lenni. Az eszem ezt súgta a szívem egészen mást. A szívem azt súgta, hogy üljek fel az első gépre, és meg se álljak Milton Keynesig, ahol a gyár van, hiszen tudtam, hogy ott tartózkodik. Magamhoz akartam ölelni, és el sem engedni soha többé… azonban mégis az eszemre hallgattam, és nem foglalkoztam az állással.

Otthon, édes otthon

5. rész

- Fogalmam sincs, miképp is kezdődött… vagyis van. Mindig is gyönyörű lánynak tartottalak. – mosolyodott el – Te voltál az, akit tudtam, hogy soha nem érinthetek meg. A kedvességed, a mosolyod, a bájod tett számomra titokzatossá. Tudtam, hogy nekem elérhetetlen vagy…

- Ezért is kezdtél Hannával. – fejeztem be a mondatát.

- Nem! Egyáltalán nem erről van szó! Tudtam, hogy tetszem neki… és ő sem nézett ki rosszul, de nem erről van szó. Azt hittem, hogy olyan, mint te! Ezért is mentem bele, hogy járjunk. És így közel lehettem hozzád is! Mert azt nem adtam fel, hogy meg akartalak ismerni. Irigy voltam azokra a fiúkra, akik odamentek hozzád, és beszélhettek veled. Én egy fogszabályzós, vékony srác voltam, és nem is voltam jó focista, inkább csak lelkes. – mosolyodott el ismét.

- Sosem érdekelt a foci. – szóltam megint közbe.

- Igen, erre később rájöttem, és ekkor újra feléledt bennem a remény, hogy egyszer észreveszel. Aztán Hanna felvetette, hogy járjunk, s én belementem. Hiszen így okot sem kellett találnom, hogy lássalak. – próbáltam felidézni az akkori önmagát, s az akkor történteket – Hanna kedves volt, bájos, mint te, de mégis hiányzott belőle valami. Tudtam, hogy ostobaság, amit akkor csinálok, de mindent meg akartam tudni rólad. Tisztában vagyok vele, hogy hihetetlen számodra, amit most mondok neked. A te szemszögedből nézve igen, lehet, hogy kihasználtam Hannát, de hidd el szerettem őt…

- Ezek szerint mégsem eléggé…

- Volt olyan pillanat, amikor én magam is elhittem, hogy szeretem őt. Ő volt a biztos pont az életemben. A karrierem felfele ívelt, és ő mindenben támogatott… vagyis ez csak a hivatalos szöveg volt. Valójában nem érdekelte ez az egész versenyzés soha. Hanna azt hitte, hogy egyszer csak rájövök, hogy mindebből nem lehet megélni, és elnövöm ezt a hobbit, ahogy ő fogalmazott. – nézett rám szomorúan.

- És én hogy jöttem a képbe? – nem ugrottak be dolgok, egyáltalán nem emlékeztem arra az időre, szinte nem is voltam otthon.

- Te mindig megkérdezted, hogy milyenek a versenyek, hányadik lettem, és mindig hozzátetted, hogy te nekem szurkolsz. Sokszor ezért is mentem, mert azt akartam, hogy büszke legyél rám. – vallotta be félve.

- És most mi a helyzet?

- Hanna rengetegszer megcsalt. Tisztában vagyok vele, de nem akartam róla tudomást venni. Sokszor ezért is menekültem a gyárba, hogy ne kelljen őt elviselnem. Nem szeretem őt, ezt egy ideje már tudom. És holnap neki is elmondom, mert szakítani akarok vele. Ennek így nincs semmi értelme, hiszen egyikőnk sem veszi már komolyan ezt a kapcsolatot. – nézett a szemembe.

- És velem? – szorítottam meg a kezét bátorításként – Igaz az, amit Hanna mondott?

- Oh… nem így akartam… - csukta be a szemét, és hajtotta le a fejét.

- Hanem hogy akartad?

- Te ennél sokkal többet érdemelsz. – emelte rám ismét a tekintetét – Nem ezt, hogy másoktól halld, és nem az én régi szobámat. Teljesen máshol és teljesen máshogy.

- Nekem ez is tökéletes… - suttogtam. El se tudtam képzelni, hogy neki milyen nehéz lehet ez most.

- Olyan gyönyörű vagy… - tette az egyik kezét az arcomra – olyan szép. És nem csak a külsőd, hanem a belsőd is. Itt is. – csúsztatta a kezét a szívem fölé. Elszorult a torkom, s a gombóc egyre jobban nőtt. Gondolkodás nélkül átöleltem Őt. Sebastian szinte szorított magához.

- Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked, hiszen nem vettem észre a jeleket… - suttogtam a fülébe.

- Szeretlek… annyira szeretlek téged… - suttogta Ő is, de nem engedett el. Éreztem, hogy egy könnycseppem elindul lefelé az arcomon – Nem így akartam neked elmondani, mert ennél sokkal többet érdemelsz… de szeretlek téged, és most már nem tudom tagadni előtted sem…

Otthon, édes otthon

4. rész

- Menjünk innen… - fogta meg a kezem, és húzni kezdett, de én megállítottam – Baj van? – fordult felém.

- A kabátom… - vettem magamhoz, s ő újból megfogta a kezem, majd lementünk a lépcsőn. A ruhatárnál elkérte a kabátját, majd mind a ketten felöltöztünk, s távoztunk a helyről.

Ahogy kiértünk megcsapott a hideg. Kicsit ki is józanított. Ma értem haza, de az eddigi életem teljesen felbolydult. Úgy éreztem, hogy mindenki tudta azt, amit most Hanna a fejünkre olvasott. Én vak voltam, hogy mindezt nem vettem észre.

- Nem jössz? – fordult felém a nyitott kocsiból.

- De, jövök… - szedtem a lábaimat, majd Sebastian kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, és besegített. Ő is beszállt, s csend telepedett ránk.

- Zoé, én… - kezdte, de azonnal félbeszakítottam.

- Ne… ne itt, menjünk valami nyugodtabb helyre. – fogtam meg a kezét, mert láttam rajta, hogy tiszta ideg.

- Én egyetlenegy nyugodt helyet ismerek. – kíváncsian néztem rá – Menjünk el hozzánk. Csak beszélni akarok veled. El akarok mondani mindent, már éppen itt az ideje. – győzködött.

- Rendben, menjünk hozzátok. Nem fogunk senkit felébreszteni?

- Nem, majd hátulról megyünk, rendben? – nézett rám, miközben én még mindig fogtam a kezét.

- Nyugodj meg… - hajoltam közel hozzá, és a kezemet az arcára tettem.

- Zoé… tudom, hogy hibáztam, de helyre akarom hozni, még akkor is, ha soha többé nem állsz velem szóba. – nézett rám nagy szemekkel.

- Menjünk, és beszéljük meg, jó? – bíztattam, mire ő az arcán lévő kezemet megfogta, és megcsókolta.

- Oké… - indított, és már ott sem voltunk.

Megálltunk egy számomra is nagyon ismerős ház előtt. Heikke jutott eszembe, hogy milyen régen láttam. Ha tudná, hogy itt vagyok, minden bizonnyal felkelne. Nem érdekelné, hogy mennyi idő van. Mindketten kiszálltunk a kocsiból, és a ház felé vettük az irányt. Seb halkan becsúsztatta a kulcsot a zárba, és kinyitotta azt. Udvariasan előreengedett, s az előszobában megváltunk a kabátjainktól, és a lábbeliktől.

Seb kezébe csúsztattam a kezem, míg ő inkább átkarolt, és egy puszit nyomott a homlokomra. Beszívtam az illatát, és magamhoz öleltem Őt. Lehajolt majd a karjaiba vett, s megindult velem az emeltre.

Szótlanul ment fel az emeltre, s a szobájában az ágyra ültetett le. Fogalmam sem volt, hogy mit is kéne mondanom, annyira összezavarodtam. Vártam arra, hogy Ő adjon nekem ezekre magyarázatot. Megállt előttem, s csak nézett. Olyan volt, mintha ezt a pillanatot el akarná magában raktározni. Rámosolyogtam, mire a szobában lévő asztalhoz lépett, és kihúzta a felső fiókot. Egy sárga könyvet vett elő, melyet pár másodpercig csak nézett, majd felém fordult, és odanyújtotta.

- Ebből mindent megtudsz… - tartotta felém, s én elvettem tőle. Nem nyitottam ki, valahogy én nem így gondoltam mindezt.

- Nem így akarom megtudni, hanem tőled… - szólaltam meg végre, de a hangom elég rekedt volt.

- De így hosszú lesz.

- Nem baj… - adtam vissza neki a könyvet – azt akarom, hogy te meséld el…

- Rendben…- vett egy mély levegőt, és a könyv szélénél járatta az ujjait. Tudtam, hogy ideges.

- Nyugodj meg… - fogtam meg a könyvön levő kezét – Nem rohanok el egy vallomástól, és a fejedet sem fogom letépni…

- Sosem hittem, hogy ezt valaha el kell majd mondanom neked. Nem tudom, hogy hol kezdjem. – nézett rám nagy szemekkel.

- Azt hiszem az elején…

Otthon, édes otthon

3. rész

Sokat készültem az estére, még önmagamnak se akartam az okát megmondani. Hanna természetesen késő délután megjelent, de Sebastian akkor már nem volt itt. Még csak nem is üdvözölt úgy vonult fel a szobájába pufogva. Én nagy szemekkel néztem szüleinkre, de ők is csak húzkodták a vállaikat. Habár Apán láttam nem igazán tetszik neki középső lánya viselkedése.

A hajamba nagy hullámokat tettem, és középen tűztem fel, hogy szabadon tudjanak a vállaimra omlani. Fekete vastag harisnyát vettem fel, és hozzá egy szoknyát, aminek csak az egyik vállamon volt egy csatos pántja. Enyhe sminket tettem fel és egy kis ajakbalzsamot. Mikor végeztem, akkor robogott be Claire.

- Kész vagy? – jött be az apró fürdőbe hozzám – Hűha… azt hiszem ma minden pasinak le fog esni az álla.

- Ugyan… - legyintettem – de köszönöm. Te is nagyon csinos vagy! Vajon kinek is öltözhettél ennyire ki? Hmm… nem is tudom. – játszottam a gondolkodót.

- Menjünk, Hanna is már készen van, és Sebastian mindjárt itt lesz értünk. – sürgetett.

Összepakoltam azokat dolgokat, amik kelleni fognak egy táskába, felhúztam a csizmámat és elindultam Claire után. A konyhából szűrődtek ki a hangok valószínűleg Hanna és Sebastian ott tartózkodnak.

- Elindulunk még ma? – tette fel jó hangosan a kérdést Claire mellettem, miközben már a kabátjainkat vettük magunkra.

- Részemről nincs akadálya. – jelent meg Sebastian, de a szemeiben láttam egy kis fájdalmat. Bíztatóan mosolyogtam rá.

- Oh… a mai nap ribanca díj úgy látom elkelt!- jött oda Hanna is fennhéjázóan, s végigmért.

- Fejezd be az ostobaságaidat, már mondtam! – csattant mellettem Sebastian hangja. Időm sem volt megszólalni, de meghatott az, hogy megvédett minket.

- Szerintem inkább menjünk…- nyitotta ki a bejárati ajtót Claire, majd Hanna távozott utána. Sebastian megfogta nekem az ajtót, s egy pillanatra megtorpantam. Megfogtam a szabad kezét, majd lágyan megszorítottam. Rámosolyogtam mindegy hálám jeléül. A szemei csillogtak, ahogy engem figyelt. Elengedtem a kezét, majd kimenetünk, s beültünk a kocsiba.

Hanna ült természetesen előre, így Clairrel mi hátra. Én pont Sebastian mögött ültem, s a tekintetem sokszor találkozott az övével a visszapillantó tükörben. Csönd telepedett ránk, míg odaértünk a szórakozóhelyre. Hanna szinte úgy pattant ki a kocsiból, Sebastiannal értetlenül néztünk össze, míg ő egy kicsit megrántotta a vállát. Mikor kiszálltunk a kocsiból, Claire épp telefonált mellettem, és Marcusnak magyarázott. Ahogy visszafordultam Hannáék felé, ők már léptek is be a helyre. Rengetegen álltak kinn, de a világbajnokot természetesen soron kívül beengedik.

Vettem egy mély levegőt, és Clairrel közben a sor végére mentünk. Tudtam, hogy legalább fél óra fog eltelni, mire bejuthatunk. Kicsit haragudtam mind a kettőre, hogy így itt hagytak bennünket. Claire is pufogott mellettem, és igazam lett, fél órával később, és két karszalaggal a kezünkön végre beléphettünk. Nekem már az egésztől elment a kedvem. Azonnal felfelé, az emeletre vettük az irányt, ahol a többiek voltak. Mindenkivel köszöntöttük egymást, és végre megismerhettem úgy Marcust, mint a húgom pasiját. Hannáékat azonban nem láttam.

- Hannáék merre vannak? – kérdezte meg Claire azt, ami engem is foglalkoztatott.

- Hanna épp a pultnál iszik, Seb meg mellette van. Szerintem nem akarja otthagyni. – mutatott a pult fele Marcus az emeleti korlátnál. A tekintetem találkozott Sebastianéval, s Hanna ezt a pillanatot választotta arra, hogy egyik sráccal táncolni menjen. Sebastian megfogta a poharát, és azonnal a lépcsőkhöz ment. Figyeltem, ahogy felfele jön.

- Azt hiszem elege lett… - suttogta Marcus – próbáljuk meg elfeledtetni vele, hogy Hanna épp idiótát csinál magából.

- Gyönyörű vagy… - hallottam meg egy suttogó hangot a hátam mögött, azonnal megfordultam.

- Maga is nagyon fess Herr Vettel. – mosolyogtam rá, mire ő megfogta az egyik kezem.

- Hello Haver! – üdvözölte Marcus – Üljünk le… - indítványozta.

Beültünk az egyik boxba, beszélgetni. Sebastian mellém ült, és egy idő után azt vettem észre, hogy a hátamon egy kéz nagyon finoman simogatni kezd. A mellettem ülőre néztem, mire találkozott a pillantásunk. A szemei csillogtak, és a keze nagyon finoman simogatott tovább. Az eszem tudta, hogy mindezt nem szabad, de a szívem vágyott az érintésére.

- Haragudtam rád… - súgtam a fülébe.

- Miért? – állt meg a keze a kényeztetésben.

- Amiért otthagytál minket kinn a hidegben. – fordultam felé.

- Sajnálom. Mire beértünk tűnt fel, hogy nem vagytok mellettem. Ne haragudj. – a pillantása őszinte volt, így nem tudtam rá haragudni.

- Nem haragszom. – kortyoltam bele az alkoholmentes koktélomba.

- Sajnálom… - ölelt magához szorosan, már amennyire ez lehetséges volt.

- Mit? – néztem a szemébe.

- Mindent… - adott egy óvatos puszit csupasz vállamra, amitől megborzongtam.

- Odanézzenek!!! Sebastian Vettel már a nővéremet fűzi! Na végre megjött igaz, és szabad a pálya! – jött oda Hanna, és bűzlött a piától.

- Fejezd be! – kelt fel mellőlem, és ragadta meg a kezét.

- Miért? Itt az ideje, hogy tisztavizet öntsünk a pohárba! Joga van tudni!- mutatott rám.

- Hanna kérlek, fejezd be! – keltem fel én is, és kérleltem őt.

- Nem fejezem be! Te meg eressz el! – rántotta ki a karját, de megtántorodott – Tudod hányszor vágytam rá, hogy egyszer legalább úgy nézz rám, ahogy Őrá? - mutatott rám – Tisztában vagyok vele, hogy szereted Őt, de akkor miért kínozol engem?

- Hanna kérlek…

- Nem! El fogom mondani! Megcsaltalak, igen! Többször… még Marcussal is, de Ő nem hagyta magát. Azt hiszem, túlságosan szereti a húgomat. – Sebastianra néztem, aki közel volt az összeomláshoz. – Miért nem vallod már be neki, hogy szereted? Hogy évek óta szerelmes vagy belé?

- Hanna azt hiszem, mi most hazamegyünk. – lépett elő Claire, és én is mozdultam feléjük.

- Te ne gyere a közelembe! Te tettél tönkre mindent! Ha nem lennél ennyire szép, lett volna nála esélyem! – lökött egyet rajtam, mire valaki elkapott hátulról. Sebastian volt az.

- Mi most hazavisszük Hannát… - szólt még hátra nekünk Marcus, de engem még mindig Sebastian tartott. Felé fordultam, mert úgy éreztem, hogy van mit tisztáznunk…

Otthon, édes otthon

Sziasztok!

Köszönöm szépen, hogy ennyien érdeklődtök a történet iránt, nagyon jól esik ez nekem. A Száguldó örvénnyel még nem tudtam mit kezdeni, de bízom benne, hogy ebben a kis "szünetben" megtalál az ihlet.
Az előző részhez írt rengeteg komment miatt, amit nem győzök megköszönni, itt is van az új rész.

2. rész

Claire távozott a szobámból, hogy üdvözölje a vendégünket, de én nem akartam lemenni. Túl sok volt az információ, amit megosztott velem. Nehezen hittem el, hogy a kis Sebastiannak tetszem. Hiszen annyi idős, mint Hanna. 1 év telt el az utolsó találkozásunk óta, de tudom azt, hogy kétszeres világbajnok lett a csapatával. Minden bizonnyal nagyon boldog most…

Hannát viszont egyáltalán nem értem. Igazán lehetne annyi esze neki, hogy erről az egészről mit sem tudtam. Ebből látszik, hogy egyáltalán nem ismer. Hangos kopogás szakította meg gondolatmenetemet.

- Szabad! – szóltam ki, mire Anya nézett be.

- Gyere le Zoé, megjött Sebastian, és szeretne üdvözölni téged. – mondta egy hatalmas mosoly kíséretében.

- Hanna?

- Nincs még itthon. – lett egyszerre szomorú, és a szemében düh csillant – Fogalmam sincs, hogy hol lehet.

- Rendben, egy perc és megyek. – mosolyogtam vissza, majd a szobámhoz tartozó fürdőbe mentem.

Ahogy találkozott a tekintetem a tükörképemmel, elmosolyodtam. Még mindig Sebastianon gondolkodtam. Vajon csak azért járt Hannával, hogy a közelemben legyen? Természetesen csak akkor igaz ez a kérdés, ha Claire a valóságot állítja. Ezt azonban csak egyféleképpen tudhatom meg, ha lemegyek. Gyorsan megfésültem a hajam, tettem fel egy kis ajakbalzsamot, s elindultam lefelé.

Hangok szűrődtek fel, az emeletre, ahogy elértem a lépcsőt. Lassan haladtam lefelé, tudni akartam, hogy miről van szó. A lépcsőfordulóból pont Clairet láttam, ahogy Sebastiannak magyaráz. Pár másodpercig elmerengtem rajta. Ő már nem az a srác, akit ismertem, ő is és én is mind a ketten felnőttünk. Lassan vettem a lépcsőfokokat lefelé… Apa szúrt ki először.

- Zoé… de jó, hogy lejöttél. – mondta kedvesen, mire Sebastian azonnal felpattant a kanapéról, s rám nézett.

- Szia… - suttogta halkan egy mosoly kíséretében. Tudtam, hogy nem árulhatom el Clairet, hiszen ezekről a dolgokról nekem nem szabad tudnom.

- Szia Sebastian. – mosolyogtam rá, s közelebb léptem, hogy megölelhessem, de szinte Ő vont karjai közé. A fülem mellett hallottam, hogy mély levegőt vett.

- Hiányoztál… - súgta a fülembe.

- Te is nekem… - suttogtam ugyanúgy, ez a varázs azonban csak pár másodpercig tartott, és sajnáltam, hogy véget ért, mikor elengedett.

Claire mellé ültem vele majdnem szembe. Így gátlástalanul tudtam szemlélni Őt. Végignéztem rajta… igazi férfi lett. A haja tökéletesen bezselézve, meg volt borotválkozva, az ing rajta tökéletesen vasalt. Csak néztem Őt, ahogy magyarázott nekünk az új autóról, a várható fejlesztésekről.

Anya megkért, hogy a konyhába menjek, és hozzak egy kis frissítőt. A poharakat egy tálcára tettem, épp az üdítőt vettem elő, amikor megjelent mögöttem.

- Milyen volt Franciaország? – dőlt neki a konyhapultnak mellettem.

- Hááát… a kaja pocsék. – nevettünk mindketten – De ettől függetlenül szerettem ott dolgozni. – sóhajtottam nagyot.

- Sajnálod, hogy vége, igaz? – fogta meg a kezemet.

- Nem is az a baj, hogy vége, hanem, hogy ismét itthon vagyok, és a szüleimen élősködöm. Nem szeretek tétlenül lenni. – húztam meg a vállaimat.

- Sajnálom, hogy csak úgy kitettek… - simogatta meg a másik kezével az arcomat. Égett a bőröm, ahol hozzámért.

- Ugyan – legyintettem – a főnököm unokahúgának kellett a meló. – mosolyogtam el magam kényszeredetten.

- Bárcsak tudnék valahogy segíteni, hogy ne lássam a fájdalmat, és a csalódottságot a szemeidben. – lépett közel hozzám. A gombóc egyre jobban nőtt a torkomban.

- Majd… csak túlteszem… magam rajta. – szinte szótagoltam, de a végére előbukkantak azok a fránya könnycseppek, amit eddig megpróbáltam visszatartani.

Azonnal magához vont, és én nem is akartam ellökni magamtól, pedig az lett volna a helyes. Simogatta a hátamat, megnyugtató szavakat suttogott a fülembe. Úgy éreztem, hogy abban a pillanatban csak rá van szükségem, de ő nem hozzám tartozik. Azonnal kibújtam karjai közül, és megtöröltem a szemeimet.

- Bocsáss meg, nem akartam előtted kiborulni… - suttogtam, de nem mertem ránézni, inkább elfordultam tőle.

- Semmi baj… - jött mögém, és simogatni kezdte a hátamat, miközben egy zsepit nyomott a kezembe.

- Itt vagytok? – robogott be Claire, és mi abban a pillanatban szétrebbentünk – Te sírtál? – lepődött meg.

- Nem, csak annyira örült a világbajnoki címeimnek, hogy örömében elsírta magát. Igaz Zoé? – mosolyogott rám Sebastian.

- Igen, így volt. – törölgettem a szemeimet mosolyogva.

- Na szóval! – csapta össze a tenyereit – Arra gondoltam… - kezdte nagy mosollyal.

- Ez már nem kezdődik jól… - morogtam, mire Sebastian felkacagott mellettem.

- Ünneprontók! – vágta oda húgom – Szóval mi lenne, ha elmennénk ma este bulizni? Hm? Megünnepelnénk, hogy a nagy és okos nővérem hazajött! – jött oda és átkarolt.

- Részemről rendben! – húztam meg a vállam – De! Ha olyat csinálsz rákoppantok a fejedre! – fenyegettem meg mosolyogva.

- Én is! – küldött felénk egy mindentudó pillantást – Habár… nem… nem tenném tönkre az estéteket… - mielőtt hátba tudtam volna csapni eliszkolt mellettem. Szemtelen!