Otthon, édes otthon

5. rész

- Fogalmam sincs, miképp is kezdődött… vagyis van. Mindig is gyönyörű lánynak tartottalak. – mosolyodott el – Te voltál az, akit tudtam, hogy soha nem érinthetek meg. A kedvességed, a mosolyod, a bájod tett számomra titokzatossá. Tudtam, hogy nekem elérhetetlen vagy…

- Ezért is kezdtél Hannával. – fejeztem be a mondatát.

- Nem! Egyáltalán nem erről van szó! Tudtam, hogy tetszem neki… és ő sem nézett ki rosszul, de nem erről van szó. Azt hittem, hogy olyan, mint te! Ezért is mentem bele, hogy járjunk. És így közel lehettem hozzád is! Mert azt nem adtam fel, hogy meg akartalak ismerni. Irigy voltam azokra a fiúkra, akik odamentek hozzád, és beszélhettek veled. Én egy fogszabályzós, vékony srác voltam, és nem is voltam jó focista, inkább csak lelkes. – mosolyodott el ismét.

- Sosem érdekelt a foci. – szóltam megint közbe.

- Igen, erre később rájöttem, és ekkor újra feléledt bennem a remény, hogy egyszer észreveszel. Aztán Hanna felvetette, hogy járjunk, s én belementem. Hiszen így okot sem kellett találnom, hogy lássalak. – próbáltam felidézni az akkori önmagát, s az akkor történteket – Hanna kedves volt, bájos, mint te, de mégis hiányzott belőle valami. Tudtam, hogy ostobaság, amit akkor csinálok, de mindent meg akartam tudni rólad. Tisztában vagyok vele, hogy hihetetlen számodra, amit most mondok neked. A te szemszögedből nézve igen, lehet, hogy kihasználtam Hannát, de hidd el szerettem őt…

- Ezek szerint mégsem eléggé…

- Volt olyan pillanat, amikor én magam is elhittem, hogy szeretem őt. Ő volt a biztos pont az életemben. A karrierem felfele ívelt, és ő mindenben támogatott… vagyis ez csak a hivatalos szöveg volt. Valójában nem érdekelte ez az egész versenyzés soha. Hanna azt hitte, hogy egyszer csak rájövök, hogy mindebből nem lehet megélni, és elnövöm ezt a hobbit, ahogy ő fogalmazott. – nézett rám szomorúan.

- És én hogy jöttem a képbe? – nem ugrottak be dolgok, egyáltalán nem emlékeztem arra az időre, szinte nem is voltam otthon.

- Te mindig megkérdezted, hogy milyenek a versenyek, hányadik lettem, és mindig hozzátetted, hogy te nekem szurkolsz. Sokszor ezért is mentem, mert azt akartam, hogy büszke legyél rám. – vallotta be félve.

- És most mi a helyzet?

- Hanna rengetegszer megcsalt. Tisztában vagyok vele, de nem akartam róla tudomást venni. Sokszor ezért is menekültem a gyárba, hogy ne kelljen őt elviselnem. Nem szeretem őt, ezt egy ideje már tudom. És holnap neki is elmondom, mert szakítani akarok vele. Ennek így nincs semmi értelme, hiszen egyikőnk sem veszi már komolyan ezt a kapcsolatot. – nézett a szemembe.

- És velem? – szorítottam meg a kezét bátorításként – Igaz az, amit Hanna mondott?

- Oh… nem így akartam… - csukta be a szemét, és hajtotta le a fejét.

- Hanem hogy akartad?

- Te ennél sokkal többet érdemelsz. – emelte rám ismét a tekintetét – Nem ezt, hogy másoktól halld, és nem az én régi szobámat. Teljesen máshol és teljesen máshogy.

- Nekem ez is tökéletes… - suttogtam. El se tudtam képzelni, hogy neki milyen nehéz lehet ez most.

- Olyan gyönyörű vagy… - tette az egyik kezét az arcomra – olyan szép. És nem csak a külsőd, hanem a belsőd is. Itt is. – csúsztatta a kezét a szívem fölé. Elszorult a torkom, s a gombóc egyre jobban nőtt. Gondolkodás nélkül átöleltem Őt. Sebastian szinte szorított magához.

- Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked, hiszen nem vettem észre a jeleket… - suttogtam a fülébe.

- Szeretlek… annyira szeretlek téged… - suttogta Ő is, de nem engedett el. Éreztem, hogy egy könnycseppem elindul lefelé az arcomon – Nem így akartam neked elmondani, mert ennél sokkal többet érdemelsz… de szeretlek téged, és most már nem tudom tagadni előtted sem…