Otthon, édes otthon

Sziasztok!

Ne haragudjatok, hogy eltűntem egy kis időre, de a Balaton partján töltöttem el egy hetet. Ígérem szó nélkül többet nem fogok eltűnni.
Hel ígérem olvasni fogok mindkét helyen és írni is fogok komit!
Puszi mindenkinek és élvezzétek a nyarat és a napsütést!

8. rész

Egész nap úgy mászkáltam a lakásban, mint egy zombi. Nem kaptam semmit a kis üzenetemre, s így már tudtam a választ. Ő túllépett, s nekem is ezt kell tennem. Vacsorakor is csak piszkáltam az ételt, s mikor mindenki végzett szívesen felajánlottam, hogy elmosogatok. Addig is csinálok valamit, amivel lefoglalom magam. Azonban a gondolataim szabadon cikáztak a fejemben. Gyorsan végeztem… túl gyorsan.

Csatlakoztam én is a családomhoz a nappaliba, akik nagyon néztek a tévébe, szinte vártak valamire. A reklámblokk után sporthírek következtek, s nekem a gombóc kezdett nőni a torkomban, s tudtam, hogy Őt is mutatni fogják. Nem tévedtem. Egy barnahajú sráccal sétált a parkolóba, s nagyon magyaráztak egymásnak valamit. A barnahajú srác egy telefont nyújtott át neki, mire Sebastian magyarázott valamit, majd letette. Ekkor lépett oda a riporter.

- Sebastian, milyen volt a mai teszt?

- Na igen, érdekes volt először úgy beleülni az RB8-ba, hogy ma már mehettem is vele pár klóméter. Nagyon jó autó, jól érzem magam benne.

- Milyen itt Jerezben ma?

- Hát… a szállodában hagytam a mobilomat, így egy kicsit zavaros, de jól éreztem ma magam. Kíváncsian várom a holnapi napot! – mosolygott.

- Köszönjük szépen, hogy szakítottál ránk időt, és jó pihenést mára! – köszönt el tőle, mire Ő egy fehér autóhoz sétált – Kedves nézőink holnap is innen Jerezből jelentkezünk, s várjuk Önöket! Kai Ebel voltam, viszlát!

Szóval a mobilját a hotelben hagyta! Azonnal felkeltem a kanapéról, s a szobába mentem. Tiszta őrültség ezt az egész! Nem vagyok normális! Szobámba érve ledobáltam magamról a ruháimat és azonnal a zuhany alá léptem, hogy majd a meleg víz elűzi a gondolataimat róla.

Nem így lett. Már az ágyban feküdtem az alvós ruhámban, akkor is a gondolataim körülötte forogtak. Hiába szólt a tévé, nem tudtam teljességgel rákoncentrálni. Meg is ijedtem, amikor megszólalt a mobilom. Kezembe vettem, s csak néztem a kijelzőt, melyen a ’Sebastian’ név villogott. Kicsit hezitáltam, majd mégis megnyomtam az elfogad gombot.

- Igen? – szóltam bele félénken.

- Zoé? – hallottam meg a hangját ugyanolyan félénken.

- Szia! Megkaptad a… - de nem tudtam befejezi, mert azonnal közbevágott.

- Igen, és ne haragudj, de reggel a nagy sietségbe a szállodában hagytam a telefonomat, ezért is tudtalak csak most hívni! – magyarázkodott.

- Semmi baj! – mosolyodtam el – Milyen volt a mai nap? – érdeklődtem.

- Nagyon jó! Ma tudtam igazán kipróbálni a kocsit, és nagyon élveztem, a vezethetősége is nagyon jó! – hallottam a hangján, ahogy mosolyog.

- Néztem én is a tesztből ma… - vallottam be neki – és tényleg nagyon szép a kocsi.

- Nézted? – lepődött meg – Kár, hogy csak te láthatsz engem, s én téged nem. De péntek délután megyek haza, és akkor találkozhatnánk, ha neked is jó.

- Péntek? – estem gondolkodóba – Hát, tudod meg kell néznem a határidőnaplómat, hogy beférsz-e még péntekre. – incselkedtem vele.

- Bízom benne, hogy tudsz rám egy kis időt szakítani, annak ellenére, hogy megvárakoztattalak. – a hangja mosolygott.

- Azt hiszem, rád biztosan lesz időm. – mosolyogtam már én is.

- Ha minden igaz, akkor elérem a holnapi 5-ös gépet, és akkor már 7-kor otthon vagyok, vagy az már nagyon késő?

- Nem, nem az. – nyugtattam meg azonnal.

- Elvinnélek vacsorázni, ha nem veszed tolakodásnak… - suttogta a végét bizonytalanul, s nekem ez ismét mosolyt csalt az arcomra.

- Rendben. – vágtam rá gondolkodás nélkül.

- Zoé?

- Igen?

- Megkaptad a levelet? Tudod az álláshirdetés… - suttogta a végét.

- Igen megkaptam a leveledet! – nyomtam meg az utolsó szót jobban – Már letelt a jelentkezési határidő…

- Nem adtad be? – csodálkozott el.

- Nem. – suttogtam.

- De… de szeretnéd? Mármint a munkát…

- Azt hiszem már igen, de mindegy is, erről ne beszéljünk. – próbáltam elterelni a beszélgetést.

- De, mert segíthetnék neked…

- Nem akarom, hogy csak azért vegyenek fel, mert ismerjük egymást! – ment fel bennem a pumpa.

- Én nem erre gondoltam!- magyarázkodott – Hanem arra, hogy küld el az önéletrajzodat az email címemre, és én eljuttatom a megfelelő embernek! Ennyit segítenék, nem többet!

- Így rendben van. – mosolyogtam.

- Akkor ma, de legkésőbb holnap reggel küld el, oké?

- Rendben van. – már keltem fel az ágyból, és kapcsoltam is be a laptopomat.

- Most mennem kell, mert közös vacsora lesz a csapattal.

- Oh, ne haragudj, hogy feltartottalak, ha tudtam volna, én… - kezdtem azonnal most én magyarázkodásba.

- Te vagy az egyetlen ember, aki engem nem tart fel. El se tudom mondani, hogy mennyire örülök neki, hogy hallottam a hangodat. – súgta a végét - Zoé, nagy pofátlanság lenne tőlem, ha megkérdezném azt, hogy felhívhatlak, mondjuk a vacsora után téged?

- Egyáltalán nem pofátlanság… örülnék neki. – vallottam be.

- Akkor később még hívlak! Szia Zoé…

- Szia Seb! – bontottuk a vonalat, s én nem bírtam abbahagyni a vigyorgást, de közben már a szövegszerkesztőt nyitottam meg.