65. rész

Másnap ebéd után indultunk útnak Sebi szülővárosa felé, mert ezt a hetet megkaptuk szabadságnak. Azaz igazság, hogy ezen egy kicsit meg is lepődtem, tekintve, hogy felmondtam, és Carolt kellene „betanítanom”, de Helmut és Christian csak annyit mondtak, hogy ők mindent elintéznek, és jár már nekünk egy kis családi kiruccanás, de Törökországban kötelező megjelennem, mert ott segítenem kell a Kígyónak. Ó ez lesz a kedvenc eltöltésem… neki segíteni. Azért Maggiet sajnáltam Milton Keynesben… már lehet agyvérzést kapott Caroltól…

Mannheimtől kocsival mentünk, persze Sebi vezetett, apuja ült mellette, én, pedig hátra kerültem. Azt hiszem útközben elaludtam, mert egy kéz simogatását éreztem az arcomnál…
- Drága… ébresztő… - mosolygott rám a kedvesem, de a simogatást nem hagyta abba.
- Már meg is érkeztünk? – elég kómásnak éreztem magam.
- Igen. Gyere Kicsim… kipakolunk, felcuccolunk a szobánkba, és már aludhatsz is. Oké?
- Rendben… - kikászálódtam, és megnyújtóztattam az elgémberedett tagjaimat, amikor Fabit láttam közeledni. Szinte repült felénk, látszott rajta, hogy hiányoztunk neki.
Másnap reggel Sebi vitte el suliba a legfiatalabb családtagot. Én addig Heikkével takarítottam el a reggeli romokat. Láttam rajta, hogy nagyon foglalkoztatja valami. Egész reggeli alatt le se vette a szemeit rólunk Sebivel. Most, hogy kettesben maradtunk, már nem bírtam tovább.
- Heikke, valami baj van?
- Baj? – döbbent meg teljesen kérdésemen – Nincs… vagyis nem tudom… - látszott rajta a zavartság.
- Akkor? Olyan furcsa vagy…
- Én… vagyis… tudom, hogy semmi közöm a dolgaitokhoz Sebastiannal, de mond csak… minden rendben van köztetek?
- Igen, a lehető legnagyobb rendben. Miért kérdezed?
- Csak, mert legutóbb mikor itt voltatok valahogy olyan… hm… nem is tudom… úgy tűnt, mintha gond lenne. Lehet, hogy csak én beszéltem be magamnak, de látom most nagyon szerelmesek vagytok… szóval nem tudom… - egy pillanatig töprengtem, hogy mit tegyek, s rájöttem mégsem hazudhatok neki, hisz ő mindig nagyon rendes volt velem szeretettel fogadott a családjába…
- Részben igazad van Heikke… - és akkor elmeséltem neki nagy vonalakban a dolgokat. Azért a Lewisos gyanúsítgatást kihagytam, főként Carol szemétségeit és a barátnőim elfordulását ecseteltem neki részletesen. Igazán most győződtem meg róla, hogy kitől is örökölte Sebi a szenvedélyességét… Heikke mondhatni kiakadt…

- Ezek nem is barátnők!!! Szemét Carol… - szabályosan izzottak a szemei a méregtől – Hogy szorulhat valakibe ennyi rosszindulat…
- Nyugodj meg… mindenki megkapja azt, amit érdemel… - és akkor elmeséltem neki, hogyan akarok bosszút állni rajta.
- Mindig is tudtam, hogy okos lány vagy Liz… - mosolygott rám, már teljesen lenyugodott. – De biztos, hogy sikerülni fog???
- Sikerülni fog… bízz bennem…
- Akkor rendben… - pillantása az órára esett – Hol lehet Sebastian? Ilyenkor már itt kellene lennie? – ebben a pillanatban a bejárati ajtó hatalmasat csapódott, és egy hihetetlenül ideges Sebastian Vettel ment el mellettünk, és robogott fel a lépcsőn, majd felérve az emeltre bevágta a szoba ajtaját. Mi nagyokat pislogtunk Heikkével. Majd Norbert lépett be a házba…
- Mi történt?
- Ezt én is szeretném tudni… - mondta teljesen lelombozva. – hatalmas fékcsikorgások közepette hazaért, majd nekiállt csapkodni az autó ajtaját. Szóltam neki, hogy ne csinálja, erre ő, mit foglalkozom vele, az ő pénzéből van, ha elromlik, vesz egy másikat… - láttam, hogy rosszul estek neki a fia szavai.
- De valaki csak felhúzta… nem szokott csak így vagdalózni… - kötötte az ebet a karóhoz Heikke.
- Te is tudod, hogy csak egy ember tudta így felhúzni… - nézett mindent tudóan Norbert Heikkére.
-Kicsoda? – néztem rájuk.
- Hanna…

64. rész

Gyönyörű szép vasárnap délután van, és én épp megpróbálkozom átjutni a tömegen, hogy megnézhessem kedvesemet, amint átveszi a másodiknak járó serleget. Tudom, hogy boldog, hisz Mark a hétvégén utolérhetetlen volt, ezt mind a ketten tudtuk. Talán Chris áll mindezek hátterében… Nagyon nehezen haladok, hogy minél jobb szemszögből csodálhassam meg az eseményt, amikor egy kéz megfogja az enyémet, és oldalazva előre húz… A tulajdonos Chris volt…
- Szia – köszönt mosolyogva – gondoltam, hogy nézhetnénk közösen… - valahogy rá nem tudtam annyira haragudni, mint a többiekre, mert az utóbbi időben rengeteget volt Markkal, így Carol bűvköréből kikerült.
- Szia – mosolyogtam én is, hisz boldog voltam Sebi miatt – rendben én benne vagyok…
S ekkor jöttek meg a fiúk is a kocsikkal. Mark önfeledten ünnepeltette magát, de engem csak Sebi érdekelt. Odament a szerelőihez, akik megölelgették, és végre engem is észrevett, s kaptam egy forró csókot, és egy halkan elsuttogott ’Szeretlek’ szavacskát…
A ceremónia után, pedig jött a csapatfotózás a medencénél. Természetesen először a pilótáknak le kellett futniuk a kötelező köröket az újságírókkal, ahol többet kérdezték őket a magánéletükről, mint a versenyről, de ezt csak később vallották be. Én azért megpróbáltam jól szórakozni, amíg Sebi távol volt, hisz ez volt az utolsó nagydíj, ahol Christian asszisztense vagyok. Már mindent megbeszéltünk, és kaptam egy háttérmunkát, ami nem sok időmet veszi el, így a megmaradtat, kedvesemre tudom fordítani.
Carol fölényes mosollyal az arcán közlekedett egész hétvégén. Gúnyos megjegyzésekkel tarkítva, persze ez mind felém irányult. Én próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, és sokszor kellett még a nyelvemet is szinte meg haraptam, hogy ne válaszoljak egy epéset vissza, de tisztában voltam vele, hogy úgyis fel fog sülni, és akkor mindenki megtudja, hogy milyen ember is ő valójában… csak ki kell várnom…
A szerelőbrigádok persze versenyeztek a medencénél, hogy ki tud több alkalmazottat megfürdetni, s velem is próbálkoztak, de Christian annyival védett meg, hogy hagyják ezt meg Sebinek… na kösz, ez igazán kedves volt…
S akkor megérkezett, hatalmas hangzavar közepette ő… ő, aki a mostani életem központi figurája… ő, aki nélkül, már szinte a létezés is elképzelhetetlen… ő, akinek hiánya már szinte fizikai fájdalmat okoz… ő, aki a szívem választottja…
A fényképezés szinte még csak elkezdődött, amikor Christian fogta magát és beleugrott a medencébe… mi pedig csak lestünk… majd három szerelő nagy nehezen Sebit is teljesen eláztatta, majd jött a futamgyőztes Mark… Kedvesem, ahogy egy jó harcoshoz illik, próbálkozott csapattársával, hogy behúzza maga mellé, de csak ő jár rosszabbul, mert egyre vizesebb lett.
Az ausztrál egy apró piruettel emelte ennek a délutánnak a fényét, s arra eszméltem fel, hogy szinte tele van a medence, már a fotósok is benn vannak, hogy még jobb helyen tudják lencsevégre kapni kedvencüket. Mindenki ott volt Adrian, Helmut, Christian, Norbert Sebi apuja, és rengeteg szerelő, és még sokan mások… Nagyon sokat nevettem rajtuk, de a mosolyom lehervadt, amikor egy csurom vizes Sebastian Vettel állt meg előttem…
- Drága… te sem maradhatsz ki… - közeledett felém, én, pedig próbálkoztam a hátrálással, de Christianba ütköztem.
- Választhatsz Liz, hogy ki dob bele a medencébe, vagy Seb, vagy én… - s közben fölényesen rám mosolygott. A következő pillanatban már Sebi ölében voltam, és egy pici ugrással, már a medencében.
- Drága… annyira boldog vagyok… - húzott egy csókra magához a medencében. Annak azért örültem, hogy kedvesem vigyázott rám, hogy ne nyeljek sok vizet. – Szeretlek… nélküled ez nem sikerült volna… - nézett mélyen a szemembe.
- Én is szeretlek bajnokom… - s most én csókoltam meg.
- Menjetek szobára… - hallottuk meg Christian hangját mellettünk.
- Nyugi főnök, ő egy nagyon szófogadó fiú… - kacérkodtam.
- Bizony ám… - Sebi mosolya csak szélesedett, Christian pedig csak rázta a fejét, s közben nevetett.
Azért nagy nehezen kikászálódnunk a medencéből, én azonnal kaptam Christől egy törölköző, s úgy láttam ő sem járt jobban, mint én… ezen jókat derültünk. A fiúknak persze ez sem volt elég, ők még a kikötőből is leugrottak. Olyanok voltak, mint két gyerek… két nagyra nőtt gyerek…
Az esti bulira is azért sikerült odaérnünk, tekintve, hogy Sebivel kétszer is egymásnak estünk. Egyszer a pályán lévő kamionban, másodszor a szállodában. Az este fergetegesre sikerült… nagyon örültünk neki, hogy Kiminek és Heniinek is sikerült beesnie. Egy dolog volt végig csak fontos számomra, hogy végre valóban úgy éreztem, hogy minden helyre jött kedvesemmel… csak ő fontos nekem jelenleg… senki más…

63. rész

Ekkor nyílt az ajtó és Helmut lépett be rajta.
- Ó… ne haragudjatok. Nem tudtam, hogy van nálad valaki Christian… - láthatóan is meglepődött, és zavarban is volt.
- Nem zavarsz, gyere csak… mindjárt végzünk úgyis Lizzel. Csak még egy kérdés… - fordult immár hozzám újra – Ki az a Carol Smith?
- Carol? – kapta fel a fejét Helmut. – Mi van vele?
- Liz őt akarja javasolni a helyére…
- A helyére???? – kerekedtek ki a szemei. – Ez most nem nagyon értem…
- Felmond… - hangzott a tömör válasz Christiantól.
- Felmond? Azt hiszem, lemaradtam valamiről… - én meg csak kapkodtam a fejem a két pasi között.
- Én is itt vagyok ám… - emeltem fel egy picikét a hangomat, és láthatóan mind a ketten meglepődtek egy kicsikét.
- Oké… de akkor is elmesélhetnéd mi ez a felmondásos dolog, mert az előbb találkoztam Sebastinnal, és nem mondott nekem semmit erről, de a vak is látja, hogy a föld fölött lebeg… - az utolsó megjegyzésén, muszáj volt mosolyognom… s elmeséltem Helmutnak mindent… majdnem mindent…

- Szóval akkor, ha jól értelmezem a dolgokat, akkor Carolt, az én Carolomat akarod a helyedre?
- A te Carolodat? – kerekedett ki Christian szeme.
- Igen… Carol az unokahúgom… - adta meg a választ Helmut.
- Ó… akkor ezért mondtad, hogy ismerem… - fordult felém.
- Igen… szerintem ismerheted… itt dolgozik Mark csapatánál…
- Oké felőlem rendben van… majd akkor felveszem vele a kapcsolatot… és megkérdezem Ciaront is…
- Hidd el nem lesz semmi baj Carollal… ő nagyon is komolyan veszi a munkáját… Kiváló munkaerő… - ó igen Helmut, ha te azt tudnád mennyire kiváló… de majd én teszek róla, hogy megtudd milyen is ő valójában…

Sebi kis híján agyvérzést kapott mikor elmondtam neki, hogy Christiannál kit javasoltam a helyemre. Totálisan ki volt akadva. Megnyugtattam háborgó kis lelkét, amikor beavattam a tervembe…
- Ördögien egy gonosz nő vagy, remélem, tudod… - ölelt szorosan magához.
- A barátaidat engedd közel, az ellenségeidet még közelebb…
- És én hol vagyok ebben az elméletben? – kíváncsiskodott.
- Te itt sehol…
- Sehol??? –lepődött meg teljesen.
- Az igaziról itt nem esett szó…
- Szóval neked az igazi vagyok??? – kajánkodott.
- Igen… - bújtam szorosan hozzá.
- Szeretlek drága… - csókolt meg szerelmesen.
- Na de fiatalok… inkább menjetek szobára… - kacarászott Christian.
- Hidd el azt tervezzük… - adta meg a választ Sebi.
- Nem akarom tudni…
- Nem is fogod… - kézen fogott, s a pakolóig meg sem álltunk.

- Hová ilyen sietősen? – kérdeztem kedvesemet már a lift előtt állva.
- Reggel ígértél valamit…
- Hogy ágyba duglak… igen nem felejtettem el…
- Én sem. - hát igen… erre mondják, hogy ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó…

62. rész

Másnap délelőtt ébredtem csak fel. Mosolyt csalt az arcomra a tegnap éjszaka. Újra kezdtem hinni, hogy Sebivel boldogok lehetünk. Nyugalom költözött a belsőmbe, mert tudtam, hogy megbeszéltük a problémákat. Mivel ebéd után kell csak kimennünk, így még szabad egy kicsit lustálkodni. Nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá kedvesemhez… megsimogattam az arcát, mire ő még szorosabban húzott oda magához.
- Ugye nincs még reggel? – szólt álmosan valahonnan a vállam környékéről.
- Reggel? Hiszen már délelőtt van… - muszáj volt mosolyognom rajta, s keltem fel, hogy vegyek egy frissítő zuhanyt.
- Ne menj el… nem akarom, hogy reggel legyen… - bújt a párnája alá.
- Azt hiszem, elmegyek tusolni, de előtte rendelek valami kaját…
- Nekem mindegy… én akkor sem fogok felkelni… - morgott a párnája alatt. Én csak kuncogni tudtam rajta. – Nem ér kinevetni a fáradt, dolgos embert…
- Akkor ma este korán ágyba duglak… - fogalmaztam direkt kétértelműen. Erre hirtelen felkapta a fejét, s egy kaján mosolyra húzódott a szája…
- Hmm… azt hiszem, már most várom az estét…

Ebéd után sikeresen kijutottunk a pályára. Mind a ketten mentünk a dolgunkra. Sebi a mérnökéhez és a kocsijához, én, pedig Christian keresésére indultam. Az irodájához érve bekopogtam, és egy halk ’Szabad’ után beléptem. Tudtam, hogy nem lesz egy könnyű menet, de minél jobb előbb túlesni rajta…
- Ááá… szia Liz. De jó, hogy jöttél. Remélem a szöszi németedet is magaddal hoztad…
- Szia Christian. Igen, ő is megérkezett… - mindig mosolygásra késztet, amikor Sebit így nevezik. Olyan, mintha ő lenne a kölyök a csapatnál…
- Nagyon jó! Át akarom veled beszélni a hétvége menetrendjét.
- De előtte szeretnék mondani valamit… - kezdtem kicsit félve.
- Valami baj van? Láttam mostanában nincs Seb és közted minden rendben… ha tudok valamiben segíteni…
- Köszönöm, de megoldottuk… - mosolyogtam rá, hát igen, az ő figyelmét semmi nem kerülheti el.
- Akkor? – türelmetlenkedett, már szinte vártam mikor toporog. Azt hiszem valamit tanult ő is a szöszi németemtől. Ezen majdnem felnevettem… de talán mégse itt kellene…
- Tudod, nem könnyű elkezdeni…
- Azért ennyire mégse lehet szörnyű?
- De azt hiszem az… legalábbis neked… - nagy levegő – Fel szeretnék mondani…
- Micsoda? – meredt rám, hatalmas szemekkel.
- Igen… szeretnék felmondani.
- Miért érzem azt, hogy ennek köze van Sebhez? – érdeklődött. Látszott rajta, hogy nem csak szimplán mondja, tényleg érdekli, hogy mi van velünk.
- Inkább azt mondanám, hogy mind a kettőnkhöz van köze. Nagyon sok munkánk van, és tudom, hogy ez előbb utóbb meg fogja bosszulni magát.
- És mihez akarsz kezdeni?
- Azaz igazság, hogy kéni akartam valamit…
- Mondjad csak…
- Hátha lenne valami olyan munkád, ami nem igényel sok időt…
- Így többet tudnátok együtt lenni. Értem én. Hmm… szerintem megoldható.
- Jaj, de jó! Annyira boldog vagyok… - ugrottam a nyakába.
- Na lassan a testtel. Azért a dolgok nem ilyen egyszerűek.
- Ezt hogy érted?
- Kell valaki a helyedre… aki érti a dolgát… akivel könnyű együtt dolgozni… aki bírja a strapát… - egy gonosz terv kezdett körvonalazódni a fejemben. A barátaidat engedd közel, az ellenségeidet még közelebb…
- Én azt hiszem, tudom, ki lenne alkalmas a helyemre…
- Komolyan? Na kicsoda… ismerem?
- De még ennyire…
- Na bökd már ki… - lassan tényleg toporogni fog.
- Carol Smith…

61. rész

- Micsoda???
- Igen… én is kiakadtam. Ha valamiben, akkor a hűségedben teljesen biztos vagyok. Legszívesebben behúztam volna neki egyet… Te és Lewis? Ez teljes képtelenség…
- Tudtam!!! Annyira tudtam, hogy készül valamire… - nagyon mérges voltam, s egy dolog tiszta képet kezdett bennem ölteni. Valamilyen módon vissza kell ezt az egészet adnom Carolnak… kölcsön kenyér visszajár alapon.
- Ezt hogy érted? – s akkor elmeséltem a Spanyol Nagydíjon történteket. Az összeütközést, és a futam utáni találkozást. Persze nem hagytam ki Carol megjegyzéseit sem…
- Akkor nem is akartam vele foglalkozni… de úgy látszik hiba volt.
- Igen a futam után mondta ezt nekem. – engedte el a kezem, amit még mindig fogott, s a tenger felé fordult. - Szinte menekülni akartam a helyszínről. Nem akartam elhinni egyetlen szavát sem. Egy pillanatara se hidd el, hogy hittem neki… Veled akartam lenni… kiélvezni minden pillanatot, amit kettesben tölthetünk… S rájöttem, hogy a végén én voltam az, aki elhanyagolt téged. Erre Kimi világított rá tegnap. S igaza volt. Az elején még én éreztem magam egyedül, mert neked nagyon sok dolgod volt, s az egész végére te maradtál teljesen egyedül, mert az a hárpia mindenkit el akart marni mellőled…
- A lányok hisznek neki?
- Fogalmam sincs… igazából nem is törődtem senkivel… jól leosztottam Carolt, majd eljöttem veled. – hozzám fordult, és várta a reakciómat. Elindultam felé, s az ölelésébe bújtam. Ő szorosan tartott, s így álltunk egész sokáig… be is sötétedett. – Szeretlek drága… nem tudom már nélküled elképzelni az életem. Soha többé nem leszek ennyire idióta, hogy ennek a nőnek bármit is elhiggyek… ezt megígérhetem neked.
- Szeretlek Sebi… - s egy szerelmes csókban forrtunk össze. Nagyon rossz volt így látni őt, hogy marcangolja magát. Tudtam, hogy fáj neki mindaz, ami történt. De látni akartam, ahogy rám mosolyog. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elléptem tőle, s mivel nem volt rajtam papucs belementem a sekély részbe, és egy jól lefröcsöltem. Látszott rajta a meglepettség, de a következő pillanatban már egy hatalmas mosoly volt az arcán…
- Teeee… ezért most meglakolsz…
- Látod, hogy reszketek… - kacérkodtam vele… Mivel rajta sem volt cipő, így ő is bejött a vízbe, és elkezdett kergetni. Mondhatni könnyű dolga volt velem. Addig-addig bohóckodtunk, míg mind a ketten teljesen vizesek nem lettünk.

A szállodába visszatérve kicsit furcsán néztek ránk a recepción, mi pedig próbáltuk visszatartani a nevetésünket. A hallban azonban megpillantottam a lányokat, Chris kivételével, gondolom ő Markkal volt, de megpróbáltam nem foglalkozni a dologgal. A lift előtt álltunk, mikor én egy hirtelen mozdulat során megcsúsztam és a földön kötöttem ki. Ekkor lépett oda mellénk Fer Timivel, és Jaime Icuval.
- De Seb… már itt nem bírsz magaddal??? Szegény Liz… - gonoszkodott Nando.
- Hát igen… nem szeretnénk tudni merre jártatok így vizesen… - fűzte tovább Timi. Közben Sebi felszedett a földről, és mind a ketten pukkadoztunk a nevetéstől.
- Bizony… a végén még megfáztok… - Jaime sem maradhatott ki.
- Mi lesz már ezzel a lifttel? Sosem ér ide? – türelmetlenkedett kedvesem.
- És még türelmetlen is… szegény Liz… - méltatlankodott Icu is. Sebi már válaszolni akart, mikor megjött a lift Carol lépett ki rajta. Meghökkenve vett észre minket, de én csak egy elbűvölő mosolyt küldtem felé… jössz te még az én utcámba…
Ahogy a liftben álltunk, észre lehetett venni alattunk egy pocsolyát. Éreztem Sebi izgalmát, ahogy nekem nyomta a szűk helyen. Tudtam, hogy már alig bír magával.
- Nézzétek… beázott a lift… - mulatott rajtunk Jaime.
- Ja… szólni kéne a karbantartóknak… - Nando is alig bírta nevetés nélkül
- Szerinted kiszállhatunk? Nem ráz így meg minket az áram?
- Lehet igazad van Timi… Benn kellene maradnunk, míg a beázást meg nem javítják… Végül is jó társaságban hamar megy az idő… úgy sincs semmi dolgunk… nem igaz?
- Kedves Icu… a társaságotok tényleg fény az éjszakában, de nem most… nekünk Lizzel más programunk van…
- Azt el tudom képzelni… - hahotázott Fer.

60. rész

- Hogy mi? – olyan volt, mint egy partra vetett hal, szóra akarta nyitni a száját, majd becsukta. Azt hiszem elértem most az egyszer azt, hogy szegénykém nem jutott szóhoz.
- Igen… - néztem a szemébe határozottan.
- De miért? – tényleg nem érti. Csak hitetlenkedő pillantást kaptam te.
- Ennek nagyon egyszerű oka van: TE. – már láttam, hogy szóhoz szeretne jutni, de az ujjamat a szájára téve intettem csendre. – Tisztában vagyok vele, hogy csak jót akartál nekem ezzel a munkával, de rá kellett döbbennem, hogy ez így nem összeegyeztethető számunkra. Amikor én érek rá, te vagy foglalat és fordítva. Ez így nem mehet tovább, mert tisztában vagyok vele, hogy rövid úton ennek szakítás lenne a vége, és azt nem akarom kivárni…
- Inkább felmondasz…
- Igen.
- Christiannal beszéltél már róla?
- Nem, még nem… de holnap mindenképp sort kerítek rá.
- Liz, drága miattam, nem kell…
- Nem is miattad teszem, hanem kettőnkért.
- De mi lesz így veled? Ismerlek, hogy egy idő után unatkoznál…
- Majd beszélni akarok Christiannal, hátha tud adni valami olyan munkát, ami nem igényel sok időt, így többet lehetünk együtt.
- Drága… meg sem érdemellek téged. És én még kételkedtem… benned… bennünk… - hajtotta le szomorúan a buksiját.
- Ezt hogy érted? – kezdtem nagyon rosszat sejteni.
- Sokat voltunk külön… - kezdte félve, de én bátorításképp megfogtam a kezét. Tudtam, hogy valamikor meg kell ejtenünk ezt a beszélgetést, s jobb előbb túlesni rajta, akár mennyire is rossz lesz. – És sokszor mentem oda a csajokhoz, a büfé részleghez beszélgetni. Így keveredett valahogy oda hozzánk Carol is. Először nem is akartunk tudomást venni róla, de egyszer mégis valahogy beszélgetésbe elegyedtünk vele… Teljesen más volt, mint akkor az irodában. Azt hittem megváltozott… még a csajok is megjegyezték, hogy egészen más lett… Tudom hihetetlenül hangzik, de tényleg így volt. Valahogy megpróbáltam a hiányodat pótolni…
- Carollal??? – ezen tényleg kiakadtam.
- Tudom… egy idióta voltam. Anyu is azt mondta, hogy kutyából nem lesz szalonna. Fokozatosan kezdett el fúrni téged. Komolyan mondom, hogy profin csinálja, mert észre sem veszi az ember, és kezded a dolgokat te is ugyanúgy látni, mint ő…
- Mégis mi változott akkor meg?
- Az utolsó dobása, nekem már egy kicsit sok volt… akkor vesztem Carollal igazán össze…
- Mi volt az? – láttam rajta, hogy valami rossz, nem is akart rám nézni.
- Azt mondta, hogy Lewis Hamiltonnal viszonyotok van…

59. rész

A meccs nagyon jó hangulatban telt el. A drága párom a bemutatkozásoknál még ki is integetett nekem, ezt egy csók ’dobásával’ jutalmaztam, amit ő elkapott és a szívére tett. Mindezt Henii egy ’én megmondtam’ pillantással nyugtázott. Sebi gólpasszt adott és gólt is rúgott. Miután lecserélték egy csókot dobott nekem. Nagyon büszke voltam rá, de azért az agyam közben a kávézóban lezajlott eseményeken kattogott. Próbáltam nem mutatni mások előtt, hogy kettős érzelmek kavarognak bennem.
Sebivel kezdem úgy érezni, hogy talán… talán most sikerül mindent megbeszélni meccs után… igen talán tényleg lehetünk boldogok. De a lányok… a szívem erre inkább csak összefacsarodott… de most nem foglalkozom vele… most önző leszek… és Sebi az első.

A hotelben is ezekkel a gondolatokkal vártam a páromat, mert a mérkőzés lefújását követően mondta, hogy menjek vissza nyugodtan a szállodába, neki még vannak kötelezettségei a média és a rajongói felé. Így kerültem vissza a hotelbe…
Az ágyon egy halványrózsaszín rózsacsokor volt egy kis üzenettel: „Minden dicsőségnél, minden tehetségnél többet ér: szeretni. Nem az, hogy az embert szeretik, hanem az, hogy az ember szerethet! Szeretni valakit, felolvadni benne, érte élni, vele élni, vágyódni, vágyódni utána: ez az élet értelme!” Szeretlek: Sebi

Míg vártam rá, lepergett a szemem előtt minden, ami október óta történt velünk… jó-rossz egyaránt. Sok mindenen gondolkoztam… szerelem, barátok és a munka. Próbáltam rájönni, hogy mikor siklott minden egy csapásra ki a kezeim közül. Mikor lehetett fontosabb a barátaimnak, ha egyátalán még annak nevezhetem őket, Carol, mint én. Azt hiszem, már tudom a választ… de nyílik az ajtó, végre megjött Sebi.
- Szia drága…
- Szia Sebi. Nagyon szörnyű volt? – mentem oda hozzá, és adtam egy csókot a szájára.
- Nem, egészen elviselhető volt. – közben ledobálta a táskáját és a kabátját az egyik fotelbe. Majd közel húzott magához, és egy gyengéd csókot adott.
- Szeretlek Sebi… nagyon… és köszönöm a csokrot nagyon szép… és az üzenet…
- Én is téged drága. Nagyon szívesen… Nálad nem lehet semmi sem szebb. Az üzenetet meg komolyan gondolom. Mi lenne, ha lemennénk a partra egyet sétálni? Most van egy kis nyugi, és ezt ki akarom használni… veled…

Negyed óra múlva már a parton sétáltunk kéz a kézben. A béke, ami körbeölelt minket megnyugtató volt, már nagyon hiányzott mind a kettőnknek. Szavak helyett beszéltek a mozdulataink. Egy-egy csók, simogatás, többet jelentett, mint bármely más vallomás. Sebi törte meg mindezt…
- Liz, drága… mostanában úgy érzem, eltávolodtunk egymástól… Annyira hiányoznak ezek a percek, amikor nincs se száguldó cirkusz, és nincsenek gondok, csak mi egymásnak…
- Tudom Sebi… én is így érzem. Nagyon sok minden történt az utóbbi időben, néha olyan jó lenne egy kicsit megállítani az időt…
- Igen… nagyon jó lenne most megállítani… Mind a kettőnknek olyan sok dolga van… Tudod annyi mindenről szeretnék veled beszélni, de valahogy azok a dolgok most nem tűnnek fontosnak az ilyen alkalmakkor… - megálltunk, s szembefordított magával. – Szeretlek, és ezen senki és semmi nem tud változtatni bár mennyire is szeretne…
- Én is téged… Sebi én gondolkodtam…
- Miért érzem azt, hogy most valami rosszat fogsz mondani? – kérdezte egy kis félelemmel a hangjában.
- Nyugodj meg… nem lesz semmi rossz benne…
- Akkor? Kettőnkkel kapcsolatos?
- Igen… rájöttem, hogy nagyon kevés időt töltünk el kettesben.
- De nekem ott van a forma 1, meg a kötelességeim, én nem tudom, hol tudnék egy kicsi időt lefaragni, hogy többet lehessünk együtt… azt hiszem, beszélek Brittanyval…
- Nincs rá szükség… - mondtam neki mosolyogva.
- Ezt hogy érted? Ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled! – türelmetlenkedett. Ilyenkor annyira édes!
- Sebi úgy döntöttem, hogy felmondok…