Ha valami elkezdődik, egyszer véget is ér…

Mély levegőt vettem, s próbáltam összeszedni a gondolataimat. Egy ismerős ajtóban álltam, és a csengőre fókuszáltam. Mintha magától meg tudna szólalni… Az ablakokból fény szűrődött ki, így tisztában voltam azzal, hogy itthon van. S megtettem… megnyomtam a csengőt…

Míg rá vártam, hogy nyisson nekem ajtót, eszembe jutott megannyi szép emlék, amit együtt éltünk át. Volt benne nagyon sok öröm, de akadt köztük bánat is. A mondandóm, amit most közlök vele, tudom, hogy fájdalmas lesz, de már döntöttem. Egy jó ideje érlelődik mindez bennem, mégis most szántam rá magam, hogy meg is tegyem…

- Szia! – nyílódik ki az ajtó, s a szemei a meglepetéstől hatalmasra tágulnak – Nem is mondtad, hogy jössz. Gyere be…

- Valamit meg kell beszélnünk. – hangzik a vérszegény mondat a számból.

Beljebb megyek a számomra nagyon is jól ismert házba. Persze, hogy ismerem, hiszen én alkottam az utolsó négyzetméterig. Mindig is olyan volt, amilyennek én akartam, hogy legyen, habár az évek alatt Ő is nagyon sokat csiszolt rajta.

- Baj van? – néz rám aggódóan – Rosszul vagy? Mi történt? – záporoznak felém a kérdései.

- Nincs baj, nyugodj meg. – lépek közel hozzá és a kezemet az arcára csúsztatom. Mindent el akarok raktározni, hogy később emlékezni tudjak rá.

- Akkor miért vagy itt? Látom, hogy van valami…

- Néha úgy érzem – lépek egyet hátra – sokkal jobban ismersz engem, mint én saját magamat. Mindent jól akartam csinálni… túl jól, de egyszerűen már nem megy. Kifogytam!

- Mondtam, hogy adj magadnak egy kis időt. Szükséged van a pihenésre! – a szemei aggódóan csillogtak.

- Seb… már nem megy… - suttogtam.

- Ne mond ezt! Nem adhatod fel. Miattad… miattam… kettőnkért. – kérlelt.

- De feladtam. Te is tudod, hogy mennyit szenvedtem az utóbbi időben. Te tudod a legjobban. – néztem a szemeibe – Ez nem hirtelen fellángolás… nem légből kapott dolog…

- De ha adnál magadnak egy kis időt… Szabus kérlek… - könyörgött, majd egy hirtelen mozdulattal a karjaiba zárt – Nem teheted ezt velünk…

- Sajnálom… - suttogtam.

- Én ezt nem engedem. – távolodott el tőlem, de csak annyira, hogy a szemeimbe tudjon nézni – Nem hagyhatsz el! Mindig visszatértél… tértünk. Mindig itt voltunk egymásnak! Ki fogunk ebből is lábalni!

- Seb… kérlek… ne tedd még ennél is nehezebbé… - könyörögtem neki, majd a mellkasához bújtam, hogy az illatát beszippantsam. Mindenre emlékezni akarok…

- Mindig is nagyon fontos voltál nekem. Nem hagyhatsz el… el fogok veszni… - ölelt szorosan magához, mégis vigyázott rám.

- Nem maradsz egyedül. – néztem a csodásan csillogó kék szemeibe – Ott van ő is… tiszta szívéből szeret, nem maradsz egyedül. – győzködtem.

- De ő nem te vagy. Szabus… kérlek…

- Sajnálom. – bújtam ki karjai közül, ami jó pár évig menedék volt nekem.

- Hogy lesz tovább?

- Mind a ketten éljük az életünket. Te is, és én is. Azt azonban ne felejtsd el, hogy mindig figyelni foglak. – fogtam meg a kezét.

- De én, nem tudlak… most látlak utoljára… - suttogta.

- Látod ez az, amit még én sem tudok. – mosolyodtam el – Lehet, egyszer újra eljövök…

- Már most várom azt a napot… - súgta, majd a kezével végigsimított az állam vonalán Becsuktam a szemeim, és élveztem az érintését – Bízom benne – folytatta, s én is újra Őt figyeltem – hogy az a nap előbb eljön, mint ahogy azt mind a ketten gondolnánk.

- Nem tudom, hogy mikor jön el, ha eljön egyáltalán… nem szeretném, hogy hiú ábrándokba ringatnád magad.

- Azért élhet még a remény bennem, ugye? – néz esdeklően rám.

- Talán egy nagyon picike… igen…

Szótlanul néz engem, mint, aki ezt a pillanatot akarná elraktározni magában. A szemeivel az arcomat vizslatja, míg a keze óvatosan cirógat. Elveszek a kékségben, ami velem szemben van. Talán most szabad… utoljára. Az arca elindul felém… majd az ajkát az enyémre nyomja. A szemeimet lehunyom, s átadom magam az érzésnek. Óvatos volt, finom és nagyon puha…

- Talán – szólal meg rekedten, ahogy elvált tőlem – mind a ketten megbocsájtják ezt most nekünk.

- Biztos vagyok benne… - mosolygok rá, de egy könnycseppem kibújik, majd ellépek tőle – Mennem kell.

- Ne… - kapna azonnal utánam, de csak a levegőt markolássza.

- Mindketten tudtuk, hogy ez a perc előbb-utóbb eljött volna. – lépek az ajtóhoz, majd szélesre tárom, de egy kéz megfog.

- Szeretlek… - néz mélyen a szemembe.

- Én is téged Seb, de el kell mennem… te is tudod… - utoljára végigsimítok az arcán, a szívem szakad meg ettől a mozdulattól.

A keze szinte lehullik rólam, majd elindulok a rám váró taxi felé. Ahogy odaérek, s kinyitom az ajtót, még egyszer visszanézek. Ő még mindig ugyanott áll az ajtóban, mint, aki arra vár, hogy mégis meggondolom magam…

Beszállok a taxiba, és a sofőrnek megadom a címet. Ismét Őt nézem az ajtóban, ahogy meggyötörten ott áll. Megjelenik mellette egy alak, aki odalép hozzá, és átöleli. Már tudom, hogy jó kezekben van.

- Isten veled Sebastian Vettel… ez volt a mi történetünk…

Kedves Olvasóim!

Azt hiszem, hogy sejtitek, hogy ez a bejegyzés miért is jött létre. Igen, azért, mert befejezem az írást. Nem tudom, hogy ez csak egy ideig tart majd, vagy végleges döntés lesz. Az életemben most történnek, történtek olyan dolgok, melyek sokkal előrébb valóak lettek, mint az írás. Nagyon sajnálom, ha ezzel valakinek fájdalmat okozok, de már egy jó ideje ez érlelődött bennem, csak nem tudtam, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor meg is merem mindezt tenni. Azt hiszem, hogy valahol legbelül tisztában voltam vele, hogy a Titkok erdeje után nem tudtam már nagyot alkotni, mintha a történet lezárásával bennem is megszakadt valami...

Köszönöm mindenkinek, akik ezalatt a két és fél év alatt követte a blogomat, és az írásaimat. Köszönettel tartozom a rengeteg rendszeres olvasónak, a kommentek nagy számának, a buzdításnak, és az itt szerezett rengeteg barátságnak. Köszönök mindent, amit tőletek kaptam, sosem fogom elfelejteni.

Köszönök mindent! Szeretlek titeket!

Pusszantás: szabus

Otthon, édes otthon

14. rész

A gépen, az ablakon nézegettem ki, s a felhőket bámultam. Sebastian mellettem ült fülében a zene szólt, míg Ő csukott szemmel pihent. Nem tudtam lebeszélni róla, hogy ne az első osztályon utazzunk, de hajthatatlan volt. Tudtam, hogy neki ez itt kényelmesebb, hiszen nem rohamozzák meg a rajongók, és tud egy kicsit pihenni is.

Fél órája utazhattunk, amikor azt vettem észre, hogy a kettőnk közti karfát felhajtotta, és kényelmesen elhelyezkedett. Oldalra döntötte a fejét, megfogta a kezemet, s összefűzte az ujjainkat. Az odakészített pokróccal betakartam, s nem bírtam ki, hogy egy óvatos puszit ne adjak az arcára. Elmosolyodott, majd aludt tovább.

A repülőtéren egy fehér kocsi várt minket. Nagyon szép kis járgány volt, s ahogy elhaladtam az oldala mellett tűnt fel, hogy rajta van a „Vettel” név. A lakásig vezető úton mesélte el, hogy Ő is segített az autó tervezésében, és mindezt tavaly a frankfurti autóshéten mutatták be. A kocsi tényleg gyönyörű volt, és nagyon kényelmes, s mindezt meg is osztottam vele. Láthatóan tetszett neki, hogy ennyire lelkes vagyok egy olyan dolog iránt, amiben az Ő keze is benne van.

Én, a lakást egyáltalán nem úgy képzeltem, ahogy azt Sebastian. Egy nagyon szép ház előtt állt meg, majd a kesztyűtartóból kivette a kapunyitót, s az udvaron leparkolt. Kiszállt a kocsiból, de én még mindig csak nagyokat pislogtam, majd követtem a példáját.

- Nem azt mondtad, hogy lakásod van? – mentem oda mellé a csomagtartóhoz.

- Ja, nem nagy szám – rántotta meg a vállát – csak már nem bírtam elviselni a gyárat. Miért lakást mondtam? – vigyorgott rám pimaszul, majd a két nagyobb bőröndöt megfogta és besétált a házba. A kicsit megfogtam, és én is követtem Őt.

Az ajtón belépve, döbbenetemben majdnem elejtettem a csomagokat. Már az előtér is gyönyörű volt, s amikor nappaliba értem, emlékeztetnem kellett magam, hogy csukjam be a számat.

- Ez gyönyörű… - találtam meg a hangomat. A szemeim itták a ház látványát. Nem is ház, otthon. Minden négyzetmétere gondosan be volt rendezve, és nem modern bútorokkal, nem hivalkodóan.

- Reméltem, hogy tetszeni fog. – mosolygott rám pimaszul – Felvittem a bőröndödet az egyik szobába. Add ide ezt – vette ki a kezemből a bőröndöt – körbevezetlek odafenn. - a lépcsőn szőnyeg, a korlát nagyon szépen kimunkált fából. A kezemet végighúztam rajta. Egyszerűen tökéletes volt. Odafenn egy folyosó volt ajtókkal - A szemben lévő szoba az enyém. – mutatott a folyosó végén lévő ajtóra – És ez a tiéd. – mutatott a közvetlenül mellette lévő ajtóra. Lenyomta a kilincset, és benyitott. A levegő a tüdőmben rekedt, amikor szembesültem a világos lila falakkal, és a hozzá tökéletesen passzoló ágytakaróval. A függönyök sötétbarnák, csakúgy, mint a padló. – Ez pedig itt a fürdő. – nyitott be oda is. Egy nagy kád volt középen, zuhanyzóval. Elszégyelltem magam.

- Én ezt nem fogadhatom el… - motyogtam zavartan.

- Hogy? – fordult felém.

- Ez már visszaélés a vendégszereteteddel. Seb én… ez nem tisztességes. Én nem tudok neked semmit adni cserébe. Én ezt nem fogadhatom el. – próbáltam meg összefüggően beszélni. Azonnal odalépett hozzám, és két kezébe fogta az arcomat.

- Zoé… - suttogta lágyan, amitől éreztem, hogy a térdeim megrogynak – Azt hittem, hogy tisztáztuk mindezt tegnap. Aggódnék érted… és amúgy sem engedném, hogy máshol lakj… - suttogta ugyanolyan lágyan, s a szemei csillogtak, ahogy rám nézett.

- Megint elkápráztatsz… - nevettem zavartan, mire Ő azonnal magához vont.

- Egész idő alatt azon idegeskednék, hogy jól vagy-e… - súgta a fülembe, mire én is átöleltem Őt.

Este eldöntöttem, hogy vacsorát készítek, megpróbálom viszonozni a gondoskodását. Valahogy meg sem lepődtem, amikor a hűtőt a konyhában tele találtam. Épp csak előpakoltam, amikor csengettek. Seb odafenn volt, így az ajtóhoz mentem. Ahogy kinyitottam azt, egy barnahajú sráccal néztem szembe.

- Hello. – köszönt zavartan – Seb itthon van?

- Szia. Igen, gyere csak be. – invitáltam be – Zoé vagyok. – nyújtottam felé a kezem, mire ő elmosolyodott, és elfogadta.

- Én Heikki vagyok, Seb edzője. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, sokat hallottam már rólad. – vigyorgott.

- Igen? – mosolyodtam én is el.

- Hello Heikki. – robogott le a lépcsőn Ő – Látom megismerkedtetek. – vigyorgott ránk, de a keze a hátamon pihent meg.

- Igen. – válaszoltam én is mosolyogva – Maradsz vacsorára?

- Hogyne maradna! – válaszolt mellettem a szőkeség – Addig is megbeszéljük a hetet, ugye? – fordult az edzője felé.

A fiúk a nappaliba mentek, és én így zavartalanul tudtam a vacsorára összpontosítani. Ahogy elkészült meg is terítettem. Nagy örömmel néztem, ahogy mind a ketten jóízűen falatoztak. Boldogan, mégis fáradtan dőltem be este az ágyba.

Otthon, édes otthon

13. rész

- Jó reggelt, vagyis inkább jó napot! – mosolyogtam rá.

- Szia… - ült fel az ágyon, s mosolyognom kellett azon, ahogy elfeküdte a haját.

- Ne haragudj, hogy felébresztettelek. – kezdtem azonnal magyarázkodásba, s felálltam – Én most megyek, gondolom, még pihenni szeretnél.

- Zoé… - szólalt meg lágy hangon – gyere ide. – nyújtotta ki a kezét felém, s én azonnal elfogadtam. Az ágyra húzott, s ahogy helyet foglaltam, átölelt – Ennél szebb reggeli ébresztőm nem is lehetne, mint te. – súgta a fülembe.

- Ne mondj ilyet… - távolodtam el tőle – zavarba hozol. – éreztem, ahogy az arcom lángba borul.

- Bárcsak kérhetném azt, hogy minden reggel te ébresszél… - dőlt végig az ágyon, s engem is húzott magával. A szemei már csukva voltak, amikor odahúzott magához.

- Képzeld, ma felhívtak a gyárból. – újságoltam el neki a telefonhívásomat, azonnal kipattantak a szemei.

- És? – könyökölt fel, s helyezkedett fölém.

- Hétfőre behívtak 10 órára meghallgatásra. – meséltem neki határtalan örömmel.

- Komolyan? – ragyogtak fel a szemei, és átölelt – Büszke vagyok rád. – súgta a fülembe.

- Ez még csak egy meghallgatás… - magyaráztam neki, ahogy ismét a tekintetébe néztem.

- Hidd el, az, hogy behívtak már igenis nagydolog. – simított végig az arcomon, mialatt a szemei fogva tartottak.

- Már megint elkápráztatsz… - nevettem fel zavartan.

- Szeretem ezt a mondatot a szádból hallani… - suttogta mosolyogva.

- És még zavarba is hozol… - éreztem, ahogy elpirulok, Ő meg nevetett – Azt azért majd el kell mondanod, hogy merre is találom a gyárat, meg keresnem kell valami szállást is.

- Én is megyek holnap vissza, mert Heikki, az edzőm, berendelt… - húzta el a száját.

- Akkor mehetnénk egy géppel, ha neked is jó. – motyogtam.

- Sőt! Nálam fogsz lakni. – ölelt magához szorosan.

- Nem! – váltam el tőle, és ültem fel – Ezt már nem fogadhatom el.

- Zoé… - mondta lágyan – Van egy lakásom Milton Keynesben, és az egyik szobát felajánlom neked. Legalább nem leszek egyedül. Kérlek, nem akarom, hogy máshol lakj. Aggódni fogok érted… kérlek… - győzködött.

- Jaj… - temettem kezeimet az arcomba, majd végigdőltem az ágyon – nem tudok neked nemet mondani.

- Zoé… - suttogta fölém hajolva – csak aggódnék érted. Ha nem szeretnéd azt, hogy velem lássanak, akkor azt is megoldjuk.

- Igen, ezzel egyetértek. Látszik, kezdesz kiismerni… - tettem az egyik kezem az arcára.

- Ennek nagyon örülök… - suttogta fölöttem csillogó szemekkel – Nézünk egy gépet holnapra, jó?

- Oké! – lelkesedtem be, s ekkor szinte kirobbant az ajtó.

- Zoé!!! - lépett be Mel – Oh, bocsánat… - nézett ránk, s mi egyszerre szétrebbentünk – Csak Anya kérdezi, hogy maradsz-e ebédre? – vigyorgott sunyin.

- Igen. – válaszolt helyettem Seb.