Mély levegőt vettem, s próbáltam összeszedni a gondolataimat. Egy ismerős ajtóban álltam, és a csengőre fókuszáltam. Mintha magától meg tudna szólalni… Az ablakokból fény szűrődött ki, így tisztában voltam azzal, hogy itthon van. S megtettem… megnyomtam a csengőt…
Míg rá vártam, hogy nyisson nekem ajtót, eszembe jutott megannyi szép emlék, amit együtt éltünk át. Volt benne nagyon sok öröm, de akadt köztük bánat is. A mondandóm, amit most közlök vele, tudom, hogy fájdalmas lesz, de már döntöttem. Egy jó ideje érlelődik mindez bennem, mégis most szántam rá magam, hogy meg is tegyem…
- Szia! – nyílódik ki az ajtó, s a szemei a meglepetéstől hatalmasra tágulnak – Nem is mondtad, hogy jössz. Gyere be…
- Valamit meg kell beszélnünk. – hangzik a vérszegény mondat a számból.
Beljebb megyek a számomra nagyon is jól ismert házba. Persze, hogy ismerem, hiszen én alkottam az utolsó négyzetméterig. Mindig is olyan volt, amilyennek én akartam, hogy legyen, habár az évek alatt Ő is nagyon sokat csiszolt rajta.
- Baj van? – néz rám aggódóan – Rosszul vagy? Mi történt? – záporoznak felém a kérdései.
- Nincs baj, nyugodj meg. – lépek közel hozzá és a kezemet az arcára csúsztatom. Mindent el akarok raktározni, hogy később emlékezni tudjak rá.
- Akkor miért vagy itt? Látom, hogy van valami…
- Néha úgy érzem – lépek egyet hátra – sokkal jobban ismersz engem, mint én saját magamat. Mindent jól akartam csinálni… túl jól, de egyszerűen már nem megy. Kifogytam!
- Mondtam, hogy adj magadnak egy kis időt. Szükséged van a pihenésre! – a szemei aggódóan csillogtak.
- Seb… már nem megy… - suttogtam.
- Ne mond ezt! Nem adhatod fel. Miattad… miattam… kettőnkért. – kérlelt.
- De feladtam. Te is tudod, hogy mennyit szenvedtem az utóbbi időben. Te tudod a legjobban. – néztem a szemeibe – Ez nem hirtelen fellángolás… nem légből kapott dolog…
- De ha adnál magadnak egy kis időt… Szabus kérlek… - könyörgött, majd egy hirtelen mozdulattal a karjaiba zárt – Nem teheted ezt velünk…
- Sajnálom… - suttogtam.
- Én ezt nem engedem. – távolodott el tőlem, de csak annyira, hogy a szemeimbe tudjon nézni – Nem hagyhatsz el! Mindig visszatértél… tértünk. Mindig itt voltunk egymásnak! Ki fogunk ebből is lábalni!
- Seb… kérlek… ne tedd még ennél is nehezebbé… - könyörögtem neki, majd a mellkasához bújtam, hogy az illatát beszippantsam. Mindenre emlékezni akarok…
- Mindig is nagyon fontos voltál nekem. Nem hagyhatsz el… el fogok veszni… - ölelt szorosan magához, mégis vigyázott rám.
- Nem maradsz egyedül. – néztem a csodásan csillogó kék szemeibe – Ott van ő is… tiszta szívéből szeret, nem maradsz egyedül. – győzködtem.
- De ő nem te vagy. Szabus… kérlek…
- Sajnálom. – bújtam ki karjai közül, ami jó pár évig menedék volt nekem.
- Hogy lesz tovább?
- Mind a ketten éljük az életünket. Te is, és én is. Azt azonban ne felejtsd el, hogy mindig figyelni foglak. – fogtam meg a kezét.
- De én, nem tudlak… most látlak utoljára… - suttogta.
- Látod ez az, amit még én sem tudok. – mosolyodtam el – Lehet, egyszer újra eljövök…
- Már most várom azt a napot… - súgta, majd a kezével végigsimított az állam vonalán Becsuktam a szemeim, és élveztem az érintését – Bízom benne – folytatta, s én is újra Őt figyeltem – hogy az a nap előbb eljön, mint ahogy azt mind a ketten gondolnánk.
- Nem tudom, hogy mikor jön el, ha eljön egyáltalán… nem szeretném, hogy hiú ábrándokba ringatnád magad.
- Azért élhet még a remény bennem, ugye? – néz esdeklően rám.
- Talán egy nagyon picike… igen…
Szótlanul néz engem, mint, aki ezt a pillanatot akarná elraktározni magában. A szemeivel az arcomat vizslatja, míg a keze óvatosan cirógat. Elveszek a kékségben, ami velem szemben van. Talán most szabad… utoljára. Az arca elindul felém… majd az ajkát az enyémre nyomja. A szemeimet lehunyom, s átadom magam az érzésnek. Óvatos volt, finom és nagyon puha…
- Talán – szólal meg rekedten, ahogy elvált tőlem – mind a ketten megbocsájtják ezt most nekünk.
- Biztos vagyok benne… - mosolygok rá, de egy könnycseppem kibújik, majd ellépek tőle – Mennem kell.
- Ne… - kapna azonnal utánam, de csak a levegőt markolássza.
- Mindketten tudtuk, hogy ez a perc előbb-utóbb eljött volna. – lépek az ajtóhoz, majd szélesre tárom, de egy kéz megfog.
- Szeretlek… - néz mélyen a szemembe.
- Én is téged Seb, de el kell mennem… te is tudod… - utoljára végigsimítok az arcán, a szívem szakad meg ettől a mozdulattól.
A keze szinte lehullik rólam, majd elindulok a rám váró taxi felé. Ahogy odaérek, s kinyitom az ajtót, még egyszer visszanézek. Ő még mindig ugyanott áll az ajtóban, mint, aki arra vár, hogy mégis meggondolom magam…
Beszállok a taxiba, és a sofőrnek megadom a címet. Ismét Őt nézem az ajtóban, ahogy meggyötörten ott áll. Megjelenik mellette egy alak, aki odalép hozzá, és átöleli. Már tudom, hogy jó kezekben van.
- Isten veled Sebastian Vettel… ez volt a mi történetünk…
Kedves Olvasóim!
Azt hiszem, hogy sejtitek, hogy ez a bejegyzés miért is jött létre. Igen, azért, mert befejezem az írást. Nem tudom, hogy ez csak egy ideig tart majd, vagy végleges döntés lesz. Az életemben most történnek, történtek olyan dolgok, melyek sokkal előrébb valóak lettek, mint az írás. Nagyon sajnálom, ha ezzel valakinek fájdalmat okozok, de már egy jó ideje ez érlelődött bennem, csak nem tudtam, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor meg is merem mindezt tenni. Azt hiszem, hogy valahol legbelül tisztában voltam vele, hogy a Titkok erdeje után nem tudtam már nagyot alkotni, mintha a történet lezárásával bennem is megszakadt valami...
Köszönöm mindenkinek, akik ezalatt a két és fél év alatt követte a blogomat, és az írásaimat. Köszönettel tartozom a rengeteg rendszeres olvasónak, a kommentek nagy számának, a buzdításnak, és az itt szerezett rengeteg barátságnak. Köszönök mindent, amit tőletek kaptam, sosem fogom elfelejteni.
Köszönök mindent! Szeretlek titeket!
Pusszantás: szabus
Szia!
VálaszTörlésSzofi vagyok, és igen csak lusta irogató.
Viszont annál inkább buzgó olvasó.
Most szeptemberben lesz 2 éve, hogy teljesen véletlenül találtam rá ezekre a történetekre.Réges-régi F1-es néző, és rajongó vagyok, de 2 éve szeptember 12-én nagy változás állt be az életembe. Nehéz lenne leírni, de még elmondani is, hogy mi is volt ez valójában, hiszen még én magam sem tudom teljesen megfogalmazni.
Mindennel együtt ezek a történetek hozzásegítettek egy olyan minőségi változáshoz, amit köszönök.Köszönöm az álmokat, a szép pillanatokat, a varázslatot.
2 éve jöttem rá, hogy ezek már régóta hiányoztak az életemből.
Aztán úgy látom, a ti életetek is változásokon megy keresztül.Szép sorjában abbamaradnak az álmokat adó kis mesék.
Noncsi története, Helena története, majd tegnap olvasom a Brigi tétovázását, és itt a mai.A tiéd.
Csak annyit tudok mondani, hogy sajnálom, és hiányozni fogtok.
Minden jót mindenkinek!
szofi
Szia!
VálaszTörlésTudom, tudom, én is nagyon lusta írogató vagyok, de attól még nagyon rendszeres olvasó. Nekem a te blogod volt a második, amit egyáltalán olvastam, é bevallom, olvasás előtt még nem is szerettem a Forma1-t. Nem foglak rábeszélni, hogy azért még mennyire jó lenne ha írnál (pedig így van!) csak szeretném megköszönni a rengeteg szép történetedet. Nagyon szerettem őket olvasni, sikerült elvinniük egy másik világba.
És én még valamit kiemelnék, amit nagyon szerettem nálad, az pedig a blogok listája oldalt. Szinte minden új történetet, amibe belekezdtem, itt láttam először. És lehet, hogy te már levetted, de akkor is adtál nekünk egy lehetőséget, hogy megnézzük. Én minden alkalommal, amikor volt szabadidőm, hogy olvassak, ide jöttem először, végignézni, hogy hol van friss.
Nagyon köszönöm még egyszer, hogy megosztottad velünk a történeteidet, igazi élmény volt!
További sok sikert, és minden jót!
Dorcsa
Szia Szabus!!
VálaszTörlésElég volt csak a címet olvasnom,és én már tudtam,hogy miről is van szó.én most...meg sem tudok szólalni.Igazából azt sem tudom,hogy mit mondjak.Mondanom kéne valamit,amivel esetleg meggyőzhetlek,de semmi épp mondat nem jut eszembe.Csakis annyi,hogy sajnálom,hogy ehhez a dötéshez jutottál és a szívem mélyén megértelek,tiszteletben tartom mindezt.Rengeteg szép percet okoztál nekem ,minden egyes történeted tetszett,élveztem mindig,ahogy írsz.
Köszönöm,hogy mindig valami újjal jelentkeztél,és hálás vagyok,hogy jöhettem ide olvasni.Hirtelen most ennyi,de még azt szeretném mondani,hogy remélem minden megoldódik az életedben és majd meglepetésként újra írni fogsz :) Én várni fogok arra a napra :)
További minden jót Szabus,neked,az egyik kedvenc fanfic írómnak!! :)
puszi
Reny
Szia!
VálaszTörlésA nevem Dóri és sajnálom, hogy csak olvastam és nem kommenteltem. Nagyon, nagyon köszönöm neked mindazt a szépet és jót,a mit a történeteidből tanultam és olvastam. Ha net közelben voltam először mindig ide tévedtem. Komoly csodálód vagyok, hiszen miattad szerettem volna elkezdeni az írást. De nem mindenki tehetséges...Szívemből kívánom, hogyha, problémák miatt kellett abbahagynod, azok oldódjanak meg, ha viszont csak írói válság, akkor minél előbbi viszontlátást kívánok!
Sok sok puszi,
Dóri
Szia!!
VálaszTörlésHát megleptél....nem is kicsit és nagyon sajnálom, hogy nem írsz többet, mert eszméletlenül jó vagy!! De én bíznék egy kis apróságban, úgy ahogy Seb is :)
Ha néha van egy kis időd és papírra vetnéd a gondolataidat, egyszer talán újra olvashatnék tőled!! Ha egyenlőre lehetetlennek tartod én akkor is reménykedek ebben egy kicsit ha nem baj!!
Még egyszer csak azt tudom írni, hogy imádtam amit leírtál nekünk és remélem, hogy nem fogsz eltűnni!!!
Remélem, hogy minden úgy lesz az életedben, ahogyan szeretnéd, én nagyon szurkolok neked!!
És ha nem bánod (és természetesen nem tünteted el a blogodat) akkor kint hagyom magamnál a blogod címét, hogy az eddig megírt remek történeteidet bárki elolvashassa!!
És tényleg reménykedem, hogy egyszer majd újra olvashatlak!!
Puszi
Szia, Szabus!
VálaszTörlésRemélem, hogy még jársz erre, és elolvasod a soraimat.
Nagyon sajnálom a döntésedet. Én a mai napig bánom. A történeted ott maradt a kedvenceim között, és mindig várok. Hátha, valami életjelet mutatsz, írsz magadról, hogy milyen most az életed.
Azért nem írtam idáig, mert nem akartam elhinni, hogy itt hagysz minket. Aki így ír, nem mondhat le az írás világáról-gondoltam magamban, de lassan négy hónappá nő a világod hiánya. Megértem, egyszer mindennek vége szakad, felnősz, vagy más felé húz a szíved. Fontosabb teendők érkeznek az életedbe.
Én köszönöm, hogy megosztottad velünk a káprázatos világokat.
Tizenhat történeted sorakozik a címkék alatt, százhúsz rendszeres olvasód van,volt, és nem értem, hogy eddig miért csak 5 ember köszönte meg neked. Egyszerűen, nem értem. Leszek azoknak az embereknek a hangja, és én megköszönöm: KÖSZÖNÖM NEKED!
Üdv:
Egy olyan ember, aki neked köszönhetően merte leírni a saját világát!
Enci (Helena)