Otthon, édes otthon

12. rész

Másnap az ágy nagyon hamar kidobott. Épp a szobámban rendezkedtem, amikor kopogtak az ajtómon.

- Szabad! – szóltam ki, s Hanna dugta be a fejét.

- Zavarok? – kérdezte mosolyogva.

- Nem, dehogy… gyere csak. – ültem le az ágyamra, s mellettem foglalt helyet.

- Gondoltam megnézlek, s megkérdezem, hogy milyen volt a tegnap este. – vigyorgott rám kitartóan.

- Téged ez nem feszélyez, hogy Sebastian és én… szóval… - dadogtam zavartan.

- Nem! – vágta rá határozottan – Sőt, örülök neki, hogy boldognak látlak titeket. Tudod rá kellett döbbennem, hogy Anyáéknak igazuk van. Nekem nem Sebastiannal van közös utam, én most próbálom a sajátomat megkeresni.

- És Peterrel van? – néztem sunyi mosollyal.

- Lehet. – sóhajtott egyet vágyakozóan – Annyira cuki srác. Annyira figyelmes, kedves, teljesen más, mint akikkel eddig találkoztam. – áradozott.

- Észrevettem, ahogy tegnap ránéztél. – vigyorogtam kitartóan.

- De most mesélj te. Milyen volt a tegnap este? – fogta meg a kezem.

Mindet elmeséltem Hannának. Jó volt valakivel végre megosztani a gondolataimat, és az érzéseimet, amikkel még én magam sem voltam teljesen tisztában. Soha nem hittem volna, hogy ezeket a dolgokat valaha vele fogom megbeszélni.

- Egy dolog bánt igazán, hogy nem beszéltünk meg semmit… - zártam le a mondandómat.

- Tudod, azaz érzésem, hogy magadnak sem ismered még be az érzéseidet. De ez még nem baj, hiszen úgy még nem ismeritek egymást, mint férfi és nő. És, ahogy én Sebastiant ismerem, még fel sem kelt, de ahogy ez bekövetkezik, az első ember te leszel, akivel beszélni akar majd.

- Úgy gondolod? – néztem rá félszegen.

- Igen! Hidd el, az alvókája nagyon jó, de ahogy tegnap rád nézett, abból tudtam, hogy igazán boldog. – mosolygott rám.

- Köszönöm! – öleltem magamhoz Hannát. A lelkem is megnyugodott, hogy a kapcsolatom rendeződik vele.

- Menjünk le enni. Nem tudom, hogy vagy vele, de én nagyon éhes vagyok…

Ketten mentünk le, szélesen mosolyogva. Anyáék és Claire már lenn voltak. Anya és Apa mosolyogva nézett minket, Claire meg csak puffogott folyamatosan. Hannával jókat nevettünk ezen, mert mindketten rájöttünk arra, az a baja, hogy nem lett beavatva a részletekbe.

A délelőtt egy részét lenn töltöttük a nappaliba, egészen addig, míg a telefonom csengőhangját meg nem hallottam odafentről. Hanna a vigyorgását próbálta leplezni, én meg épségben akartam felérni az emeletre. Az asztalon találtam meg a kis készüléket, s egy angol számot írt ki. Gondolkodás nélkül vettem fel…

A fehér bejárati ajtón kopogtam, mert nem voltam benne biztos, hogy mindenki fenn van a családból. Melanie nyitott ajtót, s ahogy meglátott engem azonnal a nyakamba ugrott.

- Zoé!!! Jaj de régen láttalak! – húzott be azonnal maga után.

Heikke a konyhába sürgölődött, mint mindig, de ahogy ő is meglátott azonnal abbahagyta a munkáját. Kifaggattak a francia életemről, és jöttek a kérdések, hogy most mi van velem. Észrevettem, hogy kényesen ügyelnek arra, hogy Őt ne hozzák szóba.

- Sebastian fenn van? – kérdeztem meg őket.

- Szerintem még alszik. De nyugodtan menj csak, és ébreszd fel. Már éppen ideje lenne… - nézett Heikke a falon lévő órára, ami 10 órát mutatott.

- Én nem akarom zavarni. – magyarázkodtam – Majd akkor később visszajövök.

- Nyugodtan menj csak. – húzott Mel a lépcső felé – Azt hiszem a járást ismered, és nem kell felkísérnem téged. – mosolygott mindentudóan.

Halkan sétáltam fel a lépcsőn. Ahogy körbenéztem állapítottam meg, hogy szinte semmi sem változott a Vettel házban, mióta itt jártam. Megtaláltam a keresett ajtót, s halkan kopogtam. Nem kaptam választ, így megpróbáltam csendben benyitni. Sikerült. Ott feküdt az ágyon keresztbe, és aludt. A takaró csak félig fedte a testét, s a látvány miatt emlékeztetnem kellett magam, hogy lélegezni kell.

Az ajtót visszacsuktam, az ágyhoz sétáltam, és leültem a szélére. Először csak néztem Őt, majd a kezem önkéntelenül indult el az arca felé. Mire felfogtam, hogy mit is csinálok pontosan, akkor már régen az arcát cirógattam.

- Mel… - szólalt meg csukott szemekkel – még nem akarok felkelni…

- Én nem Mel vagyok. – szólaltam meg kuncogva. A szemei azonnal kipattantak.

- Zoé…

Otthon, édes otthon

11. rész

A kocsiban egészen addig, míg el nem haladtunk a Heppenheim tábla mellett nem szólaltunk meg. Meglepődtem, hogy hová is visz. Nagyon titokzatos volt, amely frusztrált egy kicsit, valahol mélyen azonban tetszett nekem.

- Hová megyünk? – szólaltam meg először én, a hosszú hallgatásból.

- Egy nagyon jó kis helyre, amit kevesen ismernek. – mosolygott folyamatosan.

- És messze van?

- Nem… csak Lorschba megyünk. Van ott egy pizzéria, az egyik barátomé. Isteni a tésztájuk. – mesélte boldogan.

- Imádom a pizzát és a tésztát is. Már most tetszik a hely. – lelkesedtem be.

- Bíztam benne, hogy nem csak salátákon élsz. – vigyorgott.

- Normálisan étkező lány vagyok, igaz ez nem látszik, de szokj hozzá, hogy én nem vagyok nyúl, hogy állandóan salátán éljek. – húztam el mondandóm végére a számat.

- Oké, azt hiszem, hogy ezt egy életre megtanultam. – tartotta fel a kezeit védekezően.

- Hééé! A kormányt fogd, a végén még balesetünk lesz. – fedtem meg.

- Zoé… - szólalt meg lágy hangon – Nekem még nem volt balesetem. Most megsértődhetnék, hogy ennyire nem bízol bennem. – húzta fel látványosan az orrát, de a szemei csillogtak.

- Én nem azért… - kezdtem volna, de félbeszakított.

- Megjöttünk! – parkolt le egy sötét udvarban. Kiszállt a kocsiból, és az én térfelemhez jött, kinyitotta az ajtót, majd kisegített.

- Bocsáss meg, ha megsértettelek, nem volt szándékos. – kezdtem bele azonnal, hogy kiszálltam a kocsiból, és vele szemben álltam – Én bízom benned… hidd el, nagyon is. – suttogtam a végét.

- Egy pillanatig se hidd, hogy haragudtam rád. – láttam, hogy nagyon jól mulat rajtam – Versenyző vagyok, és azt a feltételezést, hogy balesetünk lesz, főleg akkor, amikor te is velem vagy… – fogta meg a kezem, és nézett a szemembe. A pillantása olyan volt, mintha a lelkemig látna.

- Nem ér elbűvölni! – hajtottam le a fejem, de a térdeim úgy éreztem nem bírják sokáig.

- Nem tudtam, hogy ilyen hatással vagyok rád. – súgta a fülembe, majd a szabad kezével átölelte a derekamat.

- Én sem tudtam… - találtam meg a hangomat, majd újra a szemébe néztem.

- Menjünk be, még a végén megfázol, és akkor mit mondok a szüleidnek? – engedett el, majd húzni kezdett az ajtó felé. Ahogy beléptünk jöttem rá, hogy ez egy hátsó bejárat lehet.

Egy pincér jött elénk, s kísért el egy kis szobáig, ahogy egy asztal volt megterítve két fő részére. Sebastian lesegítette rólam a kabátot, majd az övével együtt felakasztotta a fogasra. Kihúzta nekem a széket… teljesen el voltam bűvölve. A pincér megvárta a rendelésünket, csak azután távozott. Nem bírtam ki, hogy ne kóstoljam meg az egyik pizzájukat, de természetesen kicsit kértem, mert a naggyal azért én se bírtam volna.

- Tetszik? – nézett rám. Velem szemben ült, és úgy éreztem, hogy el tudnék könnyen veszni a szemeiben.

- Nagyon… - adtam meg őszintén a válaszomat halkan.

A pincér meghozta a rendeléseinket, s addig volt időm körbenézni a teremben. Mindenhol gyertyák égtek, ezzel is egy hangulatot adott az egész estének. Úgy éreztem, hogy Sebastian mindent megtett azért, hogy ne legyen nekem mindez feszélyezett, s azzal is tisztában voltam, hogy neki ez az este nagyon sokat jelent.

- Elgondolkodtál… - szólalt meg ismét Ő, s akkor vettem észre, hogy ismét ketten vagyunk.

- Csak… épp az jutott eszembe, hogy te ma Jerezben voltál, ahhoz képest ezt jól megszervezted.

- Hát, tudod… - jött zavarba talán az este folyamán először – meg mondom őszintén, hogy le akarlak nyűgözni.

- Hidd el, sikerült. – fogtam meg a kezét az asztalon – Egyébként a szüleid mit szóltak ahhoz, hogy alig értél haza, máris mész is el? – kezdtünk közbe neki a falatozásnak.

- Megmondtam őszintén, hogy kivel fogok együtt vacsorázni. – válaszolt, miközben tömte magába a tésztát.

- És mit szóltak? – néztem rá félve.

- Örültek neki, és bíznak abban, hogy eljössz hozzánk, mert Anya és Mel nagyon hiányol már. – nézett engem csillogó szemekkel.

- Neki ez nem furcsa… vagyis nem okoz ez neki problémát, hogy… szóval te Hannával jártál, most meg velem vagy… szóval érted… - dadogtam zavartan, de Ő azonnal megfogta ismét a kezem, és szinte szuggerált, hogy ránézzek.

- Zoé… Anyáék mindent tudnak, és örülnek annak, hogy… szóval… érted. – pirult el ismét.

- Mindig elfelejtem, hogy rajtam kívül mindenki tudott mindenről. – motyogtam halkan.

- Sajnálom, hogy nem voltam veled őszinte. Minden az én hibám, neked nem kell semmiért sem okolnod magad. – hajtotta le a fejét, ekkor a szívem egy kicsit összeszorult.

- Nem akarom, hogy bármiért hibáztasd magad, ezeket már tisztáztuk. – szorítottam meg egy kicsit a kezét, hogy rám nézzen – Ma este jól akarom érezni magam veled, és ha ehhez az kell, hogy minden percben elkápráztass, akkor állok elébe. – mosolyogtam rá, mire nála is megjelent egy széles mosoly.

A vacsora további részében nagyon sokat nevettünk. Elmesélte az élményeit a teszttel kapcsolatban. Mesélt új edzőjéről Heikkiről, az autóról. Nagyon sok mindenről beszélgettünk, s nem éreztem egy percig sem azt, hogy feszélyezne a jelenléte. Sőt! Kezdtem teljesen mást érezni, s ez egy kicsit összezavart.

Késő este volt, amikor leparkolt a házunk előtt. Egy óvatos, lágy, és nagyon finom puszit kaptam az arcomra búcsúzóul, amelyet viszonoztam neki. Ahogy csukódott a bejárati ajtó, akkor hallottam csak, hogy elhajtott. Egy dolog bántott igazán, hogy nem beszéltünk meg semmit a jövővel kapcsolatban…

Otthon, édes otthon

10. rész

Már éppen azon törtem a fejem, hogy biztos jó leszek-e így, mikor odalenn csengettek. Pontosan fél 8 volt. Elindultam lassan a lépcsőn, a csizmám sarka sem kopogott a szőnyegen. Hallottam Claire örömtől ittas hangját, s ez mosolyt csalt az arcomra. A lépcsőfordulóból már megláttam Őt. Tökéletesen nézett ki, a szívem hangosan dörömbölt a mellkasomban. Az utolsó lépcsőfokoknál vett észre, és szélesen rám mosolygott.

- Szia… - nézett végig rajtam, s a szemei csillogtak.

- Szia… - viszonoztam én is a mosolyát, s egyáltalán nem esett nehezemre.

A családom tagjai megdöbbenve néztek rám, Clairenél még abban sem voltam biztos, hogy vesz-e egyáltalán levegőt. A fogashoz léptem, s leakasztottam a kabátomat. Sebastian máris kivette a kezemből, és felsegítette rám. Apa és Anya szélesen mosolyogtak ránk. Seb feléjük fordult, de Apa megelőzte.

- Nem kell semmit mondanod. – tette a vállára a kezét – Érezzétek jól magatokat!

Kinyitottam a bejárati ajtót, ott azonban Hanna és egy srác nézett ránk. Mind a négyen egy kissé meglepődtünk, mégis Húgom találta meg a hangját először.

- Sziasztok! – mosolygott ránk szélesen – Régen láttalak. – fordult Sebastian felé.

- Igen, ma ért véget az első teszt. – magyarázott mellettem, de az egyik keze már a hátamon pihent.

- Hadd mutassam be nektek, az egyik évfolyamtársamat, Petert! – fordult a mellette álldogáló fiú felé. Nem kerülte el a tekintetemet, ahogy a srácra nézett Hanna elpirult. Magamba mosolyogtam, lehet végre igazán boldog lesz.

- Én Zoé vagyok – nyújtottam felé a kezemet – Ő pedig Sebastian!

- Nagyon örülök! – fogott a sráccal kezet Ő – Mi most megyünk, de remélem, hogy találkozunk még.

Hanna és Peter félreálltak, hogy ki tudjunk menni, azonban húgom a fülembe súgta, ahogy elhaladtam mellette, hogy „Érezd jól magad!”, s természetesen egy sunyi mosoly kíséretében.

Seb nagyon úriember volt, besegített a kocsiba. Gondosan elrendeztem magam, majd bekapcsoltam a biztonsági övet. Ahogy beszállt követte példámat.

- Remélem, éhes vagy, mert én nagyon. – mosolygott rám. Egy pillanatra átfutott az agyamon, valószínű nem is lehet ma este ezt a mosolyt levakarni onnan.

- Igen, éhes vagyok, és majd megöl a kíváncsiság, hogy hová is viszel. – fordultam felé, már amennyire ezt a biztonsági öv engedte.

- Nem megyünk messze, egy nagyon kis hangulatos helyre viszlek. Csillapítom nagyon gyorsan kíváncsiságodat, hiszen szükségem van rád. – fogta meg a kezem, majd egy csókot lehet a kézfejemre. A lélegzetem egy pillanatra elakadt.

- Nem ér elbűvölni! – vigyorogtam rá.

- Ajaj, lebuktam… - nevetett – pedig ma este nagyon is ez a célom. De akkor már kezdek jó irányba haladni… - csókolta meg újra a kezemet.

- Kis egós… - húztam ki a kezem, de nem bírtam ki, hogy ne vigyorogjak. Mosolyogva indította be a kocsit, és hagytuk el a házat.

Otthon, édes otthon

Nagyon boldog 25. születésnapot kívánok a mi világbajnok pilótánknak!

9. rész

Másnap reggel, vagyis inkább már délelőtt, tekintve, hogy kilenc is bőven elmúlt, hatalmas nagy mosollyal sétáltam le a lépcsőn a konyhába menet. Az esti beszélgetésünkön gondolkodtam, és tíz is elmúlt már, mire sikerült nála elérnem, hogy feküdjön le, és próbáljon meg aludni.

Claire is ott tartózkodott, de nem érdekelt. Az utóbbi időben levegőnek nézett, csak akkor szólt hozzám, amikor nagyon muszáj volt. A szemem sarkából láttam, hogy figyeli minden egyes mozdulatomat. Kiöntöttem magamnak egy pohár narancslevet, és a nappaliba mentem, hogy a tévét bekapcsolva megnézzem, mi újság van Jerezben. A telefonom mellettem feküdt a kanapén.

- Látom, jó kedved van. – jegyezte meg a kisebb húgom.

- Igen… jó kedvem van. – mosolyogtam rá. Tegnap este elküldtem neki az önéletrajzomat, így már minden az Ő kezében van.

- Nem zavar, ha én is csatlakozom hozzád? – mutatott a tévére, amin már a főcím ment.

- Dehogy! – mosolyogtam őszintén.

Megkezdődött az adás, azonban Claire csak engem figyelt. Láttam, hogy nagyon töri a fejét valamin, s mivel én nem reagáltam, ő is felhagyott ezzel a tevékenységével. Már 20 perce ment az adás, de Őt még nem mutatták. Azt láttam, hogy a bokszában nagy a sürgölődés, a szerelők nagyon dolgoztak a kocsin. Pár perccel később egy sms érkezett a mobilomra. Sebastian volt, s azonnal elolvastam. „Ki kellett cserélni a kocsiban a motort, valami nem jó, s ez egy kicsit elkeserít. Ma nem biztos, hogy sok kört tudok megtenni, így a teszten se nagyon látsz. Azért bízom benne, hogy nekem szurkolsz! Csók Seb”

A széles mosolyomat megpróbáltam Claire előtt elrejteni, mert nem akartam neki elmondani, hogy ki fog ma este érkezni hozzánk. Látni akarom a meglepődött arcát. Azonnal írtam is vissza neki. „Ne légy elkeseredve a motor miatt, gondolj arra, hogy ez csak a teszt. Inkább itt történjen, mint versenyen. Ha az utolsó lennél, akkor is neked szurkolnék! Csók Zoé”

Claire csak nézett rám kíváncsi szemekkel, hol a mobilomat szuggerálta. Az oldalát fúrta valószínűleg a dolog, hogy kivel sms-ezek, de nem tette szóvá.

A nap további része csendesen telt, s én már 6 óra környékén kétségbeesetten ültem az ágyon, mert nem tudtam mit vegyek fel. Sebastiannal többször is beszéltem, s azt mondta, hogy fél 8-kor itt lesz értem. Ma már megpróbáltam lebeszélni a találkozóról, hiszen otthon sem lesz, de Ő hajthatatlan volt. Csipogott a telefonom, sms-t kaptam. Azonnal elolvastam, hiszen Ő írt. „Gondolom, most állsz neki készülődni, s mielőtt lemondanád, mert nem tudod, mit vegyél fel, akkor megnyugtatlak, hogy semmilyen puccos helyre nem akarlak vinni. Nem teszlek ki a kíváncsi szemeknek. Fél 8kor ott vagyok! Csók Seb”

Nyugalom szállt meg, s így egy meleg hosszú fehér pulcsi, és egy fekete feszülős farmer mellett döntöttem. Mielőtt visszapakoltam volna a többi előszedett ruhámat gyorsan írtam neki vissza. „ Várni foglak! Csók Zoé”