Otthon, édes otthon

11. rész

A kocsiban egészen addig, míg el nem haladtunk a Heppenheim tábla mellett nem szólaltunk meg. Meglepődtem, hogy hová is visz. Nagyon titokzatos volt, amely frusztrált egy kicsit, valahol mélyen azonban tetszett nekem.

- Hová megyünk? – szólaltam meg először én, a hosszú hallgatásból.

- Egy nagyon jó kis helyre, amit kevesen ismernek. – mosolygott folyamatosan.

- És messze van?

- Nem… csak Lorschba megyünk. Van ott egy pizzéria, az egyik barátomé. Isteni a tésztájuk. – mesélte boldogan.

- Imádom a pizzát és a tésztát is. Már most tetszik a hely. – lelkesedtem be.

- Bíztam benne, hogy nem csak salátákon élsz. – vigyorgott.

- Normálisan étkező lány vagyok, igaz ez nem látszik, de szokj hozzá, hogy én nem vagyok nyúl, hogy állandóan salátán éljek. – húztam el mondandóm végére a számat.

- Oké, azt hiszem, hogy ezt egy életre megtanultam. – tartotta fel a kezeit védekezően.

- Hééé! A kormányt fogd, a végén még balesetünk lesz. – fedtem meg.

- Zoé… - szólalt meg lágy hangon – Nekem még nem volt balesetem. Most megsértődhetnék, hogy ennyire nem bízol bennem. – húzta fel látványosan az orrát, de a szemei csillogtak.

- Én nem azért… - kezdtem volna, de félbeszakított.

- Megjöttünk! – parkolt le egy sötét udvarban. Kiszállt a kocsiból, és az én térfelemhez jött, kinyitotta az ajtót, majd kisegített.

- Bocsáss meg, ha megsértettelek, nem volt szándékos. – kezdtem bele azonnal, hogy kiszálltam a kocsiból, és vele szemben álltam – Én bízom benned… hidd el, nagyon is. – suttogtam a végét.

- Egy pillanatig se hidd, hogy haragudtam rád. – láttam, hogy nagyon jól mulat rajtam – Versenyző vagyok, és azt a feltételezést, hogy balesetünk lesz, főleg akkor, amikor te is velem vagy… – fogta meg a kezem, és nézett a szemembe. A pillantása olyan volt, mintha a lelkemig látna.

- Nem ér elbűvölni! – hajtottam le a fejem, de a térdeim úgy éreztem nem bírják sokáig.

- Nem tudtam, hogy ilyen hatással vagyok rád. – súgta a fülembe, majd a szabad kezével átölelte a derekamat.

- Én sem tudtam… - találtam meg a hangomat, majd újra a szemébe néztem.

- Menjünk be, még a végén megfázol, és akkor mit mondok a szüleidnek? – engedett el, majd húzni kezdett az ajtó felé. Ahogy beléptünk jöttem rá, hogy ez egy hátsó bejárat lehet.

Egy pincér jött elénk, s kísért el egy kis szobáig, ahogy egy asztal volt megterítve két fő részére. Sebastian lesegítette rólam a kabátot, majd az övével együtt felakasztotta a fogasra. Kihúzta nekem a széket… teljesen el voltam bűvölve. A pincér megvárta a rendelésünket, csak azután távozott. Nem bírtam ki, hogy ne kóstoljam meg az egyik pizzájukat, de természetesen kicsit kértem, mert a naggyal azért én se bírtam volna.

- Tetszik? – nézett rám. Velem szemben ült, és úgy éreztem, hogy el tudnék könnyen veszni a szemeiben.

- Nagyon… - adtam meg őszintén a válaszomat halkan.

A pincér meghozta a rendeléseinket, s addig volt időm körbenézni a teremben. Mindenhol gyertyák égtek, ezzel is egy hangulatot adott az egész estének. Úgy éreztem, hogy Sebastian mindent megtett azért, hogy ne legyen nekem mindez feszélyezett, s azzal is tisztában voltam, hogy neki ez az este nagyon sokat jelent.

- Elgondolkodtál… - szólalt meg ismét Ő, s akkor vettem észre, hogy ismét ketten vagyunk.

- Csak… épp az jutott eszembe, hogy te ma Jerezben voltál, ahhoz képest ezt jól megszervezted.

- Hát, tudod… - jött zavarba talán az este folyamán először – meg mondom őszintén, hogy le akarlak nyűgözni.

- Hidd el, sikerült. – fogtam meg a kezét az asztalon – Egyébként a szüleid mit szóltak ahhoz, hogy alig értél haza, máris mész is el? – kezdtünk közbe neki a falatozásnak.

- Megmondtam őszintén, hogy kivel fogok együtt vacsorázni. – válaszolt, miközben tömte magába a tésztát.

- És mit szóltak? – néztem rá félve.

- Örültek neki, és bíznak abban, hogy eljössz hozzánk, mert Anya és Mel nagyon hiányol már. – nézett engem csillogó szemekkel.

- Neki ez nem furcsa… vagyis nem okoz ez neki problémát, hogy… szóval te Hannával jártál, most meg velem vagy… szóval érted… - dadogtam zavartan, de Ő azonnal megfogta ismét a kezem, és szinte szuggerált, hogy ránézzek.

- Zoé… Anyáék mindent tudnak, és örülnek annak, hogy… szóval… érted. – pirult el ismét.

- Mindig elfelejtem, hogy rajtam kívül mindenki tudott mindenről. – motyogtam halkan.

- Sajnálom, hogy nem voltam veled őszinte. Minden az én hibám, neked nem kell semmiért sem okolnod magad. – hajtotta le a fejét, ekkor a szívem egy kicsit összeszorult.

- Nem akarom, hogy bármiért hibáztasd magad, ezeket már tisztáztuk. – szorítottam meg egy kicsit a kezét, hogy rám nézzen – Ma este jól akarom érezni magam veled, és ha ehhez az kell, hogy minden percben elkápráztass, akkor állok elébe. – mosolyogtam rá, mire nála is megjelent egy széles mosoly.

A vacsora további részében nagyon sokat nevettünk. Elmesélte az élményeit a teszttel kapcsolatban. Mesélt új edzőjéről Heikkiről, az autóról. Nagyon sok mindenről beszélgettünk, s nem éreztem egy percig sem azt, hogy feszélyezne a jelenléte. Sőt! Kezdtem teljesen mást érezni, s ez egy kicsit összezavart.

Késő este volt, amikor leparkolt a házunk előtt. Egy óvatos, lágy, és nagyon finom puszit kaptam az arcomra búcsúzóul, amelyet viszonoztam neki. Ahogy csukódott a bejárati ajtó, akkor hallottam csak, hogy elhajtott. Egy dolog bántott igazán, hogy nem beszéltünk meg semmit a jövővel kapcsolatban…