Ha valami elkezdődik, egyszer véget is ér…

Mély levegőt vettem, s próbáltam összeszedni a gondolataimat. Egy ismerős ajtóban álltam, és a csengőre fókuszáltam. Mintha magától meg tudna szólalni… Az ablakokból fény szűrődött ki, így tisztában voltam azzal, hogy itthon van. S megtettem… megnyomtam a csengőt…

Míg rá vártam, hogy nyisson nekem ajtót, eszembe jutott megannyi szép emlék, amit együtt éltünk át. Volt benne nagyon sok öröm, de akadt köztük bánat is. A mondandóm, amit most közlök vele, tudom, hogy fájdalmas lesz, de már döntöttem. Egy jó ideje érlelődik mindez bennem, mégis most szántam rá magam, hogy meg is tegyem…

- Szia! – nyílódik ki az ajtó, s a szemei a meglepetéstől hatalmasra tágulnak – Nem is mondtad, hogy jössz. Gyere be…

- Valamit meg kell beszélnünk. – hangzik a vérszegény mondat a számból.

Beljebb megyek a számomra nagyon is jól ismert házba. Persze, hogy ismerem, hiszen én alkottam az utolsó négyzetméterig. Mindig is olyan volt, amilyennek én akartam, hogy legyen, habár az évek alatt Ő is nagyon sokat csiszolt rajta.

- Baj van? – néz rám aggódóan – Rosszul vagy? Mi történt? – záporoznak felém a kérdései.

- Nincs baj, nyugodj meg. – lépek közel hozzá és a kezemet az arcára csúsztatom. Mindent el akarok raktározni, hogy később emlékezni tudjak rá.

- Akkor miért vagy itt? Látom, hogy van valami…

- Néha úgy érzem – lépek egyet hátra – sokkal jobban ismersz engem, mint én saját magamat. Mindent jól akartam csinálni… túl jól, de egyszerűen már nem megy. Kifogytam!

- Mondtam, hogy adj magadnak egy kis időt. Szükséged van a pihenésre! – a szemei aggódóan csillogtak.

- Seb… már nem megy… - suttogtam.

- Ne mond ezt! Nem adhatod fel. Miattad… miattam… kettőnkért. – kérlelt.

- De feladtam. Te is tudod, hogy mennyit szenvedtem az utóbbi időben. Te tudod a legjobban. – néztem a szemeibe – Ez nem hirtelen fellángolás… nem légből kapott dolog…

- De ha adnál magadnak egy kis időt… Szabus kérlek… - könyörgött, majd egy hirtelen mozdulattal a karjaiba zárt – Nem teheted ezt velünk…

- Sajnálom… - suttogtam.

- Én ezt nem engedem. – távolodott el tőlem, de csak annyira, hogy a szemeimbe tudjon nézni – Nem hagyhatsz el! Mindig visszatértél… tértünk. Mindig itt voltunk egymásnak! Ki fogunk ebből is lábalni!

- Seb… kérlek… ne tedd még ennél is nehezebbé… - könyörögtem neki, majd a mellkasához bújtam, hogy az illatát beszippantsam. Mindenre emlékezni akarok…

- Mindig is nagyon fontos voltál nekem. Nem hagyhatsz el… el fogok veszni… - ölelt szorosan magához, mégis vigyázott rám.

- Nem maradsz egyedül. – néztem a csodásan csillogó kék szemeibe – Ott van ő is… tiszta szívéből szeret, nem maradsz egyedül. – győzködtem.

- De ő nem te vagy. Szabus… kérlek…

- Sajnálom. – bújtam ki karjai közül, ami jó pár évig menedék volt nekem.

- Hogy lesz tovább?

- Mind a ketten éljük az életünket. Te is, és én is. Azt azonban ne felejtsd el, hogy mindig figyelni foglak. – fogtam meg a kezét.

- De én, nem tudlak… most látlak utoljára… - suttogta.

- Látod ez az, amit még én sem tudok. – mosolyodtam el – Lehet, egyszer újra eljövök…

- Már most várom azt a napot… - súgta, majd a kezével végigsimított az állam vonalán Becsuktam a szemeim, és élveztem az érintését – Bízom benne – folytatta, s én is újra Őt figyeltem – hogy az a nap előbb eljön, mint ahogy azt mind a ketten gondolnánk.

- Nem tudom, hogy mikor jön el, ha eljön egyáltalán… nem szeretném, hogy hiú ábrándokba ringatnád magad.

- Azért élhet még a remény bennem, ugye? – néz esdeklően rám.

- Talán egy nagyon picike… igen…

Szótlanul néz engem, mint, aki ezt a pillanatot akarná elraktározni magában. A szemeivel az arcomat vizslatja, míg a keze óvatosan cirógat. Elveszek a kékségben, ami velem szemben van. Talán most szabad… utoljára. Az arca elindul felém… majd az ajkát az enyémre nyomja. A szemeimet lehunyom, s átadom magam az érzésnek. Óvatos volt, finom és nagyon puha…

- Talán – szólal meg rekedten, ahogy elvált tőlem – mind a ketten megbocsájtják ezt most nekünk.

- Biztos vagyok benne… - mosolygok rá, de egy könnycseppem kibújik, majd ellépek tőle – Mennem kell.

- Ne… - kapna azonnal utánam, de csak a levegőt markolássza.

- Mindketten tudtuk, hogy ez a perc előbb-utóbb eljött volna. – lépek az ajtóhoz, majd szélesre tárom, de egy kéz megfog.

- Szeretlek… - néz mélyen a szemembe.

- Én is téged Seb, de el kell mennem… te is tudod… - utoljára végigsimítok az arcán, a szívem szakad meg ettől a mozdulattól.

A keze szinte lehullik rólam, majd elindulok a rám váró taxi felé. Ahogy odaérek, s kinyitom az ajtót, még egyszer visszanézek. Ő még mindig ugyanott áll az ajtóban, mint, aki arra vár, hogy mégis meggondolom magam…

Beszállok a taxiba, és a sofőrnek megadom a címet. Ismét Őt nézem az ajtóban, ahogy meggyötörten ott áll. Megjelenik mellette egy alak, aki odalép hozzá, és átöleli. Már tudom, hogy jó kezekben van.

- Isten veled Sebastian Vettel… ez volt a mi történetünk…

Kedves Olvasóim!

Azt hiszem, hogy sejtitek, hogy ez a bejegyzés miért is jött létre. Igen, azért, mert befejezem az írást. Nem tudom, hogy ez csak egy ideig tart majd, vagy végleges döntés lesz. Az életemben most történnek, történtek olyan dolgok, melyek sokkal előrébb valóak lettek, mint az írás. Nagyon sajnálom, ha ezzel valakinek fájdalmat okozok, de már egy jó ideje ez érlelődött bennem, csak nem tudtam, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor meg is merem mindezt tenni. Azt hiszem, hogy valahol legbelül tisztában voltam vele, hogy a Titkok erdeje után nem tudtam már nagyot alkotni, mintha a történet lezárásával bennem is megszakadt valami...

Köszönöm mindenkinek, akik ezalatt a két és fél év alatt követte a blogomat, és az írásaimat. Köszönettel tartozom a rengeteg rendszeres olvasónak, a kommentek nagy számának, a buzdításnak, és az itt szerezett rengeteg barátságnak. Köszönök mindent, amit tőletek kaptam, sosem fogom elfelejteni.

Köszönök mindent! Szeretlek titeket!

Pusszantás: szabus

Otthon, édes otthon

14. rész

A gépen, az ablakon nézegettem ki, s a felhőket bámultam. Sebastian mellettem ült fülében a zene szólt, míg Ő csukott szemmel pihent. Nem tudtam lebeszélni róla, hogy ne az első osztályon utazzunk, de hajthatatlan volt. Tudtam, hogy neki ez itt kényelmesebb, hiszen nem rohamozzák meg a rajongók, és tud egy kicsit pihenni is.

Fél órája utazhattunk, amikor azt vettem észre, hogy a kettőnk közti karfát felhajtotta, és kényelmesen elhelyezkedett. Oldalra döntötte a fejét, megfogta a kezemet, s összefűzte az ujjainkat. Az odakészített pokróccal betakartam, s nem bírtam ki, hogy egy óvatos puszit ne adjak az arcára. Elmosolyodott, majd aludt tovább.

A repülőtéren egy fehér kocsi várt minket. Nagyon szép kis járgány volt, s ahogy elhaladtam az oldala mellett tűnt fel, hogy rajta van a „Vettel” név. A lakásig vezető úton mesélte el, hogy Ő is segített az autó tervezésében, és mindezt tavaly a frankfurti autóshéten mutatták be. A kocsi tényleg gyönyörű volt, és nagyon kényelmes, s mindezt meg is osztottam vele. Láthatóan tetszett neki, hogy ennyire lelkes vagyok egy olyan dolog iránt, amiben az Ő keze is benne van.

Én, a lakást egyáltalán nem úgy képzeltem, ahogy azt Sebastian. Egy nagyon szép ház előtt állt meg, majd a kesztyűtartóból kivette a kapunyitót, s az udvaron leparkolt. Kiszállt a kocsiból, de én még mindig csak nagyokat pislogtam, majd követtem a példáját.

- Nem azt mondtad, hogy lakásod van? – mentem oda mellé a csomagtartóhoz.

- Ja, nem nagy szám – rántotta meg a vállát – csak már nem bírtam elviselni a gyárat. Miért lakást mondtam? – vigyorgott rám pimaszul, majd a két nagyobb bőröndöt megfogta és besétált a házba. A kicsit megfogtam, és én is követtem Őt.

Az ajtón belépve, döbbenetemben majdnem elejtettem a csomagokat. Már az előtér is gyönyörű volt, s amikor nappaliba értem, emlékeztetnem kellett magam, hogy csukjam be a számat.

- Ez gyönyörű… - találtam meg a hangomat. A szemeim itták a ház látványát. Nem is ház, otthon. Minden négyzetmétere gondosan be volt rendezve, és nem modern bútorokkal, nem hivalkodóan.

- Reméltem, hogy tetszeni fog. – mosolygott rám pimaszul – Felvittem a bőröndödet az egyik szobába. Add ide ezt – vette ki a kezemből a bőröndöt – körbevezetlek odafenn. - a lépcsőn szőnyeg, a korlát nagyon szépen kimunkált fából. A kezemet végighúztam rajta. Egyszerűen tökéletes volt. Odafenn egy folyosó volt ajtókkal - A szemben lévő szoba az enyém. – mutatott a folyosó végén lévő ajtóra – És ez a tiéd. – mutatott a közvetlenül mellette lévő ajtóra. Lenyomta a kilincset, és benyitott. A levegő a tüdőmben rekedt, amikor szembesültem a világos lila falakkal, és a hozzá tökéletesen passzoló ágytakaróval. A függönyök sötétbarnák, csakúgy, mint a padló. – Ez pedig itt a fürdő. – nyitott be oda is. Egy nagy kád volt középen, zuhanyzóval. Elszégyelltem magam.

- Én ezt nem fogadhatom el… - motyogtam zavartan.

- Hogy? – fordult felém.

- Ez már visszaélés a vendégszereteteddel. Seb én… ez nem tisztességes. Én nem tudok neked semmit adni cserébe. Én ezt nem fogadhatom el. – próbáltam meg összefüggően beszélni. Azonnal odalépett hozzám, és két kezébe fogta az arcomat.

- Zoé… - suttogta lágyan, amitől éreztem, hogy a térdeim megrogynak – Azt hittem, hogy tisztáztuk mindezt tegnap. Aggódnék érted… és amúgy sem engedném, hogy máshol lakj… - suttogta ugyanolyan lágyan, s a szemei csillogtak, ahogy rám nézett.

- Megint elkápráztatsz… - nevettem zavartan, mire Ő azonnal magához vont.

- Egész idő alatt azon idegeskednék, hogy jól vagy-e… - súgta a fülembe, mire én is átöleltem Őt.

Este eldöntöttem, hogy vacsorát készítek, megpróbálom viszonozni a gondoskodását. Valahogy meg sem lepődtem, amikor a hűtőt a konyhában tele találtam. Épp csak előpakoltam, amikor csengettek. Seb odafenn volt, így az ajtóhoz mentem. Ahogy kinyitottam azt, egy barnahajú sráccal néztem szembe.

- Hello. – köszönt zavartan – Seb itthon van?

- Szia. Igen, gyere csak be. – invitáltam be – Zoé vagyok. – nyújtottam felé a kezem, mire ő elmosolyodott, és elfogadta.

- Én Heikki vagyok, Seb edzője. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, sokat hallottam már rólad. – vigyorgott.

- Igen? – mosolyodtam én is el.

- Hello Heikki. – robogott le a lépcsőn Ő – Látom megismerkedtetek. – vigyorgott ránk, de a keze a hátamon pihent meg.

- Igen. – válaszoltam én is mosolyogva – Maradsz vacsorára?

- Hogyne maradna! – válaszolt mellettem a szőkeség – Addig is megbeszéljük a hetet, ugye? – fordult az edzője felé.

A fiúk a nappaliba mentek, és én így zavartalanul tudtam a vacsorára összpontosítani. Ahogy elkészült meg is terítettem. Nagy örömmel néztem, ahogy mind a ketten jóízűen falatoztak. Boldogan, mégis fáradtan dőltem be este az ágyba.

Otthon, édes otthon

13. rész

- Jó reggelt, vagyis inkább jó napot! – mosolyogtam rá.

- Szia… - ült fel az ágyon, s mosolyognom kellett azon, ahogy elfeküdte a haját.

- Ne haragudj, hogy felébresztettelek. – kezdtem azonnal magyarázkodásba, s felálltam – Én most megyek, gondolom, még pihenni szeretnél.

- Zoé… - szólalt meg lágy hangon – gyere ide. – nyújtotta ki a kezét felém, s én azonnal elfogadtam. Az ágyra húzott, s ahogy helyet foglaltam, átölelt – Ennél szebb reggeli ébresztőm nem is lehetne, mint te. – súgta a fülembe.

- Ne mondj ilyet… - távolodtam el tőle – zavarba hozol. – éreztem, ahogy az arcom lángba borul.

- Bárcsak kérhetném azt, hogy minden reggel te ébresszél… - dőlt végig az ágyon, s engem is húzott magával. A szemei már csukva voltak, amikor odahúzott magához.

- Képzeld, ma felhívtak a gyárból. – újságoltam el neki a telefonhívásomat, azonnal kipattantak a szemei.

- És? – könyökölt fel, s helyezkedett fölém.

- Hétfőre behívtak 10 órára meghallgatásra. – meséltem neki határtalan örömmel.

- Komolyan? – ragyogtak fel a szemei, és átölelt – Büszke vagyok rád. – súgta a fülembe.

- Ez még csak egy meghallgatás… - magyaráztam neki, ahogy ismét a tekintetébe néztem.

- Hidd el, az, hogy behívtak már igenis nagydolog. – simított végig az arcomon, mialatt a szemei fogva tartottak.

- Már megint elkápráztatsz… - nevettem fel zavartan.

- Szeretem ezt a mondatot a szádból hallani… - suttogta mosolyogva.

- És még zavarba is hozol… - éreztem, ahogy elpirulok, Ő meg nevetett – Azt azért majd el kell mondanod, hogy merre is találom a gyárat, meg keresnem kell valami szállást is.

- Én is megyek holnap vissza, mert Heikki, az edzőm, berendelt… - húzta el a száját.

- Akkor mehetnénk egy géppel, ha neked is jó. – motyogtam.

- Sőt! Nálam fogsz lakni. – ölelt magához szorosan.

- Nem! – váltam el tőle, és ültem fel – Ezt már nem fogadhatom el.

- Zoé… - mondta lágyan – Van egy lakásom Milton Keynesben, és az egyik szobát felajánlom neked. Legalább nem leszek egyedül. Kérlek, nem akarom, hogy máshol lakj. Aggódni fogok érted… kérlek… - győzködött.

- Jaj… - temettem kezeimet az arcomba, majd végigdőltem az ágyon – nem tudok neked nemet mondani.

- Zoé… - suttogta fölém hajolva – csak aggódnék érted. Ha nem szeretnéd azt, hogy velem lássanak, akkor azt is megoldjuk.

- Igen, ezzel egyetértek. Látszik, kezdesz kiismerni… - tettem az egyik kezem az arcára.

- Ennek nagyon örülök… - suttogta fölöttem csillogó szemekkel – Nézünk egy gépet holnapra, jó?

- Oké! – lelkesedtem be, s ekkor szinte kirobbant az ajtó.

- Zoé!!! - lépett be Mel – Oh, bocsánat… - nézett ránk, s mi egyszerre szétrebbentünk – Csak Anya kérdezi, hogy maradsz-e ebédre? – vigyorgott sunyin.

- Igen. – válaszolt helyettem Seb.

Otthon, édes otthon

12. rész

Másnap az ágy nagyon hamar kidobott. Épp a szobámban rendezkedtem, amikor kopogtak az ajtómon.

- Szabad! – szóltam ki, s Hanna dugta be a fejét.

- Zavarok? – kérdezte mosolyogva.

- Nem, dehogy… gyere csak. – ültem le az ágyamra, s mellettem foglalt helyet.

- Gondoltam megnézlek, s megkérdezem, hogy milyen volt a tegnap este. – vigyorgott rám kitartóan.

- Téged ez nem feszélyez, hogy Sebastian és én… szóval… - dadogtam zavartan.

- Nem! – vágta rá határozottan – Sőt, örülök neki, hogy boldognak látlak titeket. Tudod rá kellett döbbennem, hogy Anyáéknak igazuk van. Nekem nem Sebastiannal van közös utam, én most próbálom a sajátomat megkeresni.

- És Peterrel van? – néztem sunyi mosollyal.

- Lehet. – sóhajtott egyet vágyakozóan – Annyira cuki srác. Annyira figyelmes, kedves, teljesen más, mint akikkel eddig találkoztam. – áradozott.

- Észrevettem, ahogy tegnap ránéztél. – vigyorogtam kitartóan.

- De most mesélj te. Milyen volt a tegnap este? – fogta meg a kezem.

Mindet elmeséltem Hannának. Jó volt valakivel végre megosztani a gondolataimat, és az érzéseimet, amikkel még én magam sem voltam teljesen tisztában. Soha nem hittem volna, hogy ezeket a dolgokat valaha vele fogom megbeszélni.

- Egy dolog bánt igazán, hogy nem beszéltünk meg semmit… - zártam le a mondandómat.

- Tudod, azaz érzésem, hogy magadnak sem ismered még be az érzéseidet. De ez még nem baj, hiszen úgy még nem ismeritek egymást, mint férfi és nő. És, ahogy én Sebastiant ismerem, még fel sem kelt, de ahogy ez bekövetkezik, az első ember te leszel, akivel beszélni akar majd.

- Úgy gondolod? – néztem rá félszegen.

- Igen! Hidd el, az alvókája nagyon jó, de ahogy tegnap rád nézett, abból tudtam, hogy igazán boldog. – mosolygott rám.

- Köszönöm! – öleltem magamhoz Hannát. A lelkem is megnyugodott, hogy a kapcsolatom rendeződik vele.

- Menjünk le enni. Nem tudom, hogy vagy vele, de én nagyon éhes vagyok…

Ketten mentünk le, szélesen mosolyogva. Anyáék és Claire már lenn voltak. Anya és Apa mosolyogva nézett minket, Claire meg csak puffogott folyamatosan. Hannával jókat nevettünk ezen, mert mindketten rájöttünk arra, az a baja, hogy nem lett beavatva a részletekbe.

A délelőtt egy részét lenn töltöttük a nappaliba, egészen addig, míg a telefonom csengőhangját meg nem hallottam odafentről. Hanna a vigyorgását próbálta leplezni, én meg épségben akartam felérni az emeletre. Az asztalon találtam meg a kis készüléket, s egy angol számot írt ki. Gondolkodás nélkül vettem fel…

A fehér bejárati ajtón kopogtam, mert nem voltam benne biztos, hogy mindenki fenn van a családból. Melanie nyitott ajtót, s ahogy meglátott engem azonnal a nyakamba ugrott.

- Zoé!!! Jaj de régen láttalak! – húzott be azonnal maga után.

Heikke a konyhába sürgölődött, mint mindig, de ahogy ő is meglátott azonnal abbahagyta a munkáját. Kifaggattak a francia életemről, és jöttek a kérdések, hogy most mi van velem. Észrevettem, hogy kényesen ügyelnek arra, hogy Őt ne hozzák szóba.

- Sebastian fenn van? – kérdeztem meg őket.

- Szerintem még alszik. De nyugodtan menj csak, és ébreszd fel. Már éppen ideje lenne… - nézett Heikke a falon lévő órára, ami 10 órát mutatott.

- Én nem akarom zavarni. – magyarázkodtam – Majd akkor később visszajövök.

- Nyugodtan menj csak. – húzott Mel a lépcső felé – Azt hiszem a járást ismered, és nem kell felkísérnem téged. – mosolygott mindentudóan.

Halkan sétáltam fel a lépcsőn. Ahogy körbenéztem állapítottam meg, hogy szinte semmi sem változott a Vettel házban, mióta itt jártam. Megtaláltam a keresett ajtót, s halkan kopogtam. Nem kaptam választ, így megpróbáltam csendben benyitni. Sikerült. Ott feküdt az ágyon keresztbe, és aludt. A takaró csak félig fedte a testét, s a látvány miatt emlékeztetnem kellett magam, hogy lélegezni kell.

Az ajtót visszacsuktam, az ágyhoz sétáltam, és leültem a szélére. Először csak néztem Őt, majd a kezem önkéntelenül indult el az arca felé. Mire felfogtam, hogy mit is csinálok pontosan, akkor már régen az arcát cirógattam.

- Mel… - szólalt meg csukott szemekkel – még nem akarok felkelni…

- Én nem Mel vagyok. – szólaltam meg kuncogva. A szemei azonnal kipattantak.

- Zoé…

Otthon, édes otthon

11. rész

A kocsiban egészen addig, míg el nem haladtunk a Heppenheim tábla mellett nem szólaltunk meg. Meglepődtem, hogy hová is visz. Nagyon titokzatos volt, amely frusztrált egy kicsit, valahol mélyen azonban tetszett nekem.

- Hová megyünk? – szólaltam meg először én, a hosszú hallgatásból.

- Egy nagyon jó kis helyre, amit kevesen ismernek. – mosolygott folyamatosan.

- És messze van?

- Nem… csak Lorschba megyünk. Van ott egy pizzéria, az egyik barátomé. Isteni a tésztájuk. – mesélte boldogan.

- Imádom a pizzát és a tésztát is. Már most tetszik a hely. – lelkesedtem be.

- Bíztam benne, hogy nem csak salátákon élsz. – vigyorgott.

- Normálisan étkező lány vagyok, igaz ez nem látszik, de szokj hozzá, hogy én nem vagyok nyúl, hogy állandóan salátán éljek. – húztam el mondandóm végére a számat.

- Oké, azt hiszem, hogy ezt egy életre megtanultam. – tartotta fel a kezeit védekezően.

- Hééé! A kormányt fogd, a végén még balesetünk lesz. – fedtem meg.

- Zoé… - szólalt meg lágy hangon – Nekem még nem volt balesetem. Most megsértődhetnék, hogy ennyire nem bízol bennem. – húzta fel látványosan az orrát, de a szemei csillogtak.

- Én nem azért… - kezdtem volna, de félbeszakított.

- Megjöttünk! – parkolt le egy sötét udvarban. Kiszállt a kocsiból, és az én térfelemhez jött, kinyitotta az ajtót, majd kisegített.

- Bocsáss meg, ha megsértettelek, nem volt szándékos. – kezdtem bele azonnal, hogy kiszálltam a kocsiból, és vele szemben álltam – Én bízom benned… hidd el, nagyon is. – suttogtam a végét.

- Egy pillanatig se hidd, hogy haragudtam rád. – láttam, hogy nagyon jól mulat rajtam – Versenyző vagyok, és azt a feltételezést, hogy balesetünk lesz, főleg akkor, amikor te is velem vagy… – fogta meg a kezem, és nézett a szemembe. A pillantása olyan volt, mintha a lelkemig látna.

- Nem ér elbűvölni! – hajtottam le a fejem, de a térdeim úgy éreztem nem bírják sokáig.

- Nem tudtam, hogy ilyen hatással vagyok rád. – súgta a fülembe, majd a szabad kezével átölelte a derekamat.

- Én sem tudtam… - találtam meg a hangomat, majd újra a szemébe néztem.

- Menjünk be, még a végén megfázol, és akkor mit mondok a szüleidnek? – engedett el, majd húzni kezdett az ajtó felé. Ahogy beléptünk jöttem rá, hogy ez egy hátsó bejárat lehet.

Egy pincér jött elénk, s kísért el egy kis szobáig, ahogy egy asztal volt megterítve két fő részére. Sebastian lesegítette rólam a kabátot, majd az övével együtt felakasztotta a fogasra. Kihúzta nekem a széket… teljesen el voltam bűvölve. A pincér megvárta a rendelésünket, csak azután távozott. Nem bírtam ki, hogy ne kóstoljam meg az egyik pizzájukat, de természetesen kicsit kértem, mert a naggyal azért én se bírtam volna.

- Tetszik? – nézett rám. Velem szemben ült, és úgy éreztem, hogy el tudnék könnyen veszni a szemeiben.

- Nagyon… - adtam meg őszintén a válaszomat halkan.

A pincér meghozta a rendeléseinket, s addig volt időm körbenézni a teremben. Mindenhol gyertyák égtek, ezzel is egy hangulatot adott az egész estének. Úgy éreztem, hogy Sebastian mindent megtett azért, hogy ne legyen nekem mindez feszélyezett, s azzal is tisztában voltam, hogy neki ez az este nagyon sokat jelent.

- Elgondolkodtál… - szólalt meg ismét Ő, s akkor vettem észre, hogy ismét ketten vagyunk.

- Csak… épp az jutott eszembe, hogy te ma Jerezben voltál, ahhoz képest ezt jól megszervezted.

- Hát, tudod… - jött zavarba talán az este folyamán először – meg mondom őszintén, hogy le akarlak nyűgözni.

- Hidd el, sikerült. – fogtam meg a kezét az asztalon – Egyébként a szüleid mit szóltak ahhoz, hogy alig értél haza, máris mész is el? – kezdtünk közbe neki a falatozásnak.

- Megmondtam őszintén, hogy kivel fogok együtt vacsorázni. – válaszolt, miközben tömte magába a tésztát.

- És mit szóltak? – néztem rá félve.

- Örültek neki, és bíznak abban, hogy eljössz hozzánk, mert Anya és Mel nagyon hiányol már. – nézett engem csillogó szemekkel.

- Neki ez nem furcsa… vagyis nem okoz ez neki problémát, hogy… szóval te Hannával jártál, most meg velem vagy… szóval érted… - dadogtam zavartan, de Ő azonnal megfogta ismét a kezem, és szinte szuggerált, hogy ránézzek.

- Zoé… Anyáék mindent tudnak, és örülnek annak, hogy… szóval… érted. – pirult el ismét.

- Mindig elfelejtem, hogy rajtam kívül mindenki tudott mindenről. – motyogtam halkan.

- Sajnálom, hogy nem voltam veled őszinte. Minden az én hibám, neked nem kell semmiért sem okolnod magad. – hajtotta le a fejét, ekkor a szívem egy kicsit összeszorult.

- Nem akarom, hogy bármiért hibáztasd magad, ezeket már tisztáztuk. – szorítottam meg egy kicsit a kezét, hogy rám nézzen – Ma este jól akarom érezni magam veled, és ha ehhez az kell, hogy minden percben elkápráztass, akkor állok elébe. – mosolyogtam rá, mire nála is megjelent egy széles mosoly.

A vacsora további részében nagyon sokat nevettünk. Elmesélte az élményeit a teszttel kapcsolatban. Mesélt új edzőjéről Heikkiről, az autóról. Nagyon sok mindenről beszélgettünk, s nem éreztem egy percig sem azt, hogy feszélyezne a jelenléte. Sőt! Kezdtem teljesen mást érezni, s ez egy kicsit összezavart.

Késő este volt, amikor leparkolt a házunk előtt. Egy óvatos, lágy, és nagyon finom puszit kaptam az arcomra búcsúzóul, amelyet viszonoztam neki. Ahogy csukódott a bejárati ajtó, akkor hallottam csak, hogy elhajtott. Egy dolog bántott igazán, hogy nem beszéltünk meg semmit a jövővel kapcsolatban…

Otthon, édes otthon

10. rész

Már éppen azon törtem a fejem, hogy biztos jó leszek-e így, mikor odalenn csengettek. Pontosan fél 8 volt. Elindultam lassan a lépcsőn, a csizmám sarka sem kopogott a szőnyegen. Hallottam Claire örömtől ittas hangját, s ez mosolyt csalt az arcomra. A lépcsőfordulóból már megláttam Őt. Tökéletesen nézett ki, a szívem hangosan dörömbölt a mellkasomban. Az utolsó lépcsőfokoknál vett észre, és szélesen rám mosolygott.

- Szia… - nézett végig rajtam, s a szemei csillogtak.

- Szia… - viszonoztam én is a mosolyát, s egyáltalán nem esett nehezemre.

A családom tagjai megdöbbenve néztek rám, Clairenél még abban sem voltam biztos, hogy vesz-e egyáltalán levegőt. A fogashoz léptem, s leakasztottam a kabátomat. Sebastian máris kivette a kezemből, és felsegítette rám. Apa és Anya szélesen mosolyogtak ránk. Seb feléjük fordult, de Apa megelőzte.

- Nem kell semmit mondanod. – tette a vállára a kezét – Érezzétek jól magatokat!

Kinyitottam a bejárati ajtót, ott azonban Hanna és egy srác nézett ránk. Mind a négyen egy kissé meglepődtünk, mégis Húgom találta meg a hangját először.

- Sziasztok! – mosolygott ránk szélesen – Régen láttalak. – fordult Sebastian felé.

- Igen, ma ért véget az első teszt. – magyarázott mellettem, de az egyik keze már a hátamon pihent.

- Hadd mutassam be nektek, az egyik évfolyamtársamat, Petert! – fordult a mellette álldogáló fiú felé. Nem kerülte el a tekintetemet, ahogy a srácra nézett Hanna elpirult. Magamba mosolyogtam, lehet végre igazán boldog lesz.

- Én Zoé vagyok – nyújtottam felé a kezemet – Ő pedig Sebastian!

- Nagyon örülök! – fogott a sráccal kezet Ő – Mi most megyünk, de remélem, hogy találkozunk még.

Hanna és Peter félreálltak, hogy ki tudjunk menni, azonban húgom a fülembe súgta, ahogy elhaladtam mellette, hogy „Érezd jól magad!”, s természetesen egy sunyi mosoly kíséretében.

Seb nagyon úriember volt, besegített a kocsiba. Gondosan elrendeztem magam, majd bekapcsoltam a biztonsági övet. Ahogy beszállt követte példámat.

- Remélem, éhes vagy, mert én nagyon. – mosolygott rám. Egy pillanatra átfutott az agyamon, valószínű nem is lehet ma este ezt a mosolyt levakarni onnan.

- Igen, éhes vagyok, és majd megöl a kíváncsiság, hogy hová is viszel. – fordultam felé, már amennyire ezt a biztonsági öv engedte.

- Nem megyünk messze, egy nagyon kis hangulatos helyre viszlek. Csillapítom nagyon gyorsan kíváncsiságodat, hiszen szükségem van rád. – fogta meg a kezem, majd egy csókot lehet a kézfejemre. A lélegzetem egy pillanatra elakadt.

- Nem ér elbűvölni! – vigyorogtam rá.

- Ajaj, lebuktam… - nevetett – pedig ma este nagyon is ez a célom. De akkor már kezdek jó irányba haladni… - csókolta meg újra a kezemet.

- Kis egós… - húztam ki a kezem, de nem bírtam ki, hogy ne vigyorogjak. Mosolyogva indította be a kocsit, és hagytuk el a házat.

Otthon, édes otthon

Nagyon boldog 25. születésnapot kívánok a mi világbajnok pilótánknak!

9. rész

Másnap reggel, vagyis inkább már délelőtt, tekintve, hogy kilenc is bőven elmúlt, hatalmas nagy mosollyal sétáltam le a lépcsőn a konyhába menet. Az esti beszélgetésünkön gondolkodtam, és tíz is elmúlt már, mire sikerült nála elérnem, hogy feküdjön le, és próbáljon meg aludni.

Claire is ott tartózkodott, de nem érdekelt. Az utóbbi időben levegőnek nézett, csak akkor szólt hozzám, amikor nagyon muszáj volt. A szemem sarkából láttam, hogy figyeli minden egyes mozdulatomat. Kiöntöttem magamnak egy pohár narancslevet, és a nappaliba mentem, hogy a tévét bekapcsolva megnézzem, mi újság van Jerezben. A telefonom mellettem feküdt a kanapén.

- Látom, jó kedved van. – jegyezte meg a kisebb húgom.

- Igen… jó kedvem van. – mosolyogtam rá. Tegnap este elküldtem neki az önéletrajzomat, így már minden az Ő kezében van.

- Nem zavar, ha én is csatlakozom hozzád? – mutatott a tévére, amin már a főcím ment.

- Dehogy! – mosolyogtam őszintén.

Megkezdődött az adás, azonban Claire csak engem figyelt. Láttam, hogy nagyon töri a fejét valamin, s mivel én nem reagáltam, ő is felhagyott ezzel a tevékenységével. Már 20 perce ment az adás, de Őt még nem mutatták. Azt láttam, hogy a bokszában nagy a sürgölődés, a szerelők nagyon dolgoztak a kocsin. Pár perccel később egy sms érkezett a mobilomra. Sebastian volt, s azonnal elolvastam. „Ki kellett cserélni a kocsiban a motort, valami nem jó, s ez egy kicsit elkeserít. Ma nem biztos, hogy sok kört tudok megtenni, így a teszten se nagyon látsz. Azért bízom benne, hogy nekem szurkolsz! Csók Seb”

A széles mosolyomat megpróbáltam Claire előtt elrejteni, mert nem akartam neki elmondani, hogy ki fog ma este érkezni hozzánk. Látni akarom a meglepődött arcát. Azonnal írtam is vissza neki. „Ne légy elkeseredve a motor miatt, gondolj arra, hogy ez csak a teszt. Inkább itt történjen, mint versenyen. Ha az utolsó lennél, akkor is neked szurkolnék! Csók Zoé”

Claire csak nézett rám kíváncsi szemekkel, hol a mobilomat szuggerálta. Az oldalát fúrta valószínűleg a dolog, hogy kivel sms-ezek, de nem tette szóvá.

A nap további része csendesen telt, s én már 6 óra környékén kétségbeesetten ültem az ágyon, mert nem tudtam mit vegyek fel. Sebastiannal többször is beszéltem, s azt mondta, hogy fél 8-kor itt lesz értem. Ma már megpróbáltam lebeszélni a találkozóról, hiszen otthon sem lesz, de Ő hajthatatlan volt. Csipogott a telefonom, sms-t kaptam. Azonnal elolvastam, hiszen Ő írt. „Gondolom, most állsz neki készülődni, s mielőtt lemondanád, mert nem tudod, mit vegyél fel, akkor megnyugtatlak, hogy semmilyen puccos helyre nem akarlak vinni. Nem teszlek ki a kíváncsi szemeknek. Fél 8kor ott vagyok! Csók Seb”

Nyugalom szállt meg, s így egy meleg hosszú fehér pulcsi, és egy fekete feszülős farmer mellett döntöttem. Mielőtt visszapakoltam volna a többi előszedett ruhámat gyorsan írtam neki vissza. „ Várni foglak! Csók Zoé”

Otthon, édes otthon

Sziasztok!

Ne haragudjatok, hogy eltűntem egy kis időre, de a Balaton partján töltöttem el egy hetet. Ígérem szó nélkül többet nem fogok eltűnni.
Hel ígérem olvasni fogok mindkét helyen és írni is fogok komit!
Puszi mindenkinek és élvezzétek a nyarat és a napsütést!

8. rész

Egész nap úgy mászkáltam a lakásban, mint egy zombi. Nem kaptam semmit a kis üzenetemre, s így már tudtam a választ. Ő túllépett, s nekem is ezt kell tennem. Vacsorakor is csak piszkáltam az ételt, s mikor mindenki végzett szívesen felajánlottam, hogy elmosogatok. Addig is csinálok valamit, amivel lefoglalom magam. Azonban a gondolataim szabadon cikáztak a fejemben. Gyorsan végeztem… túl gyorsan.

Csatlakoztam én is a családomhoz a nappaliba, akik nagyon néztek a tévébe, szinte vártak valamire. A reklámblokk után sporthírek következtek, s nekem a gombóc kezdett nőni a torkomban, s tudtam, hogy Őt is mutatni fogják. Nem tévedtem. Egy barnahajú sráccal sétált a parkolóba, s nagyon magyaráztak egymásnak valamit. A barnahajú srác egy telefont nyújtott át neki, mire Sebastian magyarázott valamit, majd letette. Ekkor lépett oda a riporter.

- Sebastian, milyen volt a mai teszt?

- Na igen, érdekes volt először úgy beleülni az RB8-ba, hogy ma már mehettem is vele pár klóméter. Nagyon jó autó, jól érzem magam benne.

- Milyen itt Jerezben ma?

- Hát… a szállodában hagytam a mobilomat, így egy kicsit zavaros, de jól éreztem ma magam. Kíváncsian várom a holnapi napot! – mosolygott.

- Köszönjük szépen, hogy szakítottál ránk időt, és jó pihenést mára! – köszönt el tőle, mire Ő egy fehér autóhoz sétált – Kedves nézőink holnap is innen Jerezből jelentkezünk, s várjuk Önöket! Kai Ebel voltam, viszlát!

Szóval a mobilját a hotelben hagyta! Azonnal felkeltem a kanapéról, s a szobába mentem. Tiszta őrültség ezt az egész! Nem vagyok normális! Szobámba érve ledobáltam magamról a ruháimat és azonnal a zuhany alá léptem, hogy majd a meleg víz elűzi a gondolataimat róla.

Nem így lett. Már az ágyban feküdtem az alvós ruhámban, akkor is a gondolataim körülötte forogtak. Hiába szólt a tévé, nem tudtam teljességgel rákoncentrálni. Meg is ijedtem, amikor megszólalt a mobilom. Kezembe vettem, s csak néztem a kijelzőt, melyen a ’Sebastian’ név villogott. Kicsit hezitáltam, majd mégis megnyomtam az elfogad gombot.

- Igen? – szóltam bele félénken.

- Zoé? – hallottam meg a hangját ugyanolyan félénken.

- Szia! Megkaptad a… - de nem tudtam befejezi, mert azonnal közbevágott.

- Igen, és ne haragudj, de reggel a nagy sietségbe a szállodában hagytam a telefonomat, ezért is tudtalak csak most hívni! – magyarázkodott.

- Semmi baj! – mosolyodtam el – Milyen volt a mai nap? – érdeklődtem.

- Nagyon jó! Ma tudtam igazán kipróbálni a kocsit, és nagyon élveztem, a vezethetősége is nagyon jó! – hallottam a hangján, ahogy mosolyog.

- Néztem én is a tesztből ma… - vallottam be neki – és tényleg nagyon szép a kocsi.

- Nézted? – lepődött meg – Kár, hogy csak te láthatsz engem, s én téged nem. De péntek délután megyek haza, és akkor találkozhatnánk, ha neked is jó.

- Péntek? – estem gondolkodóba – Hát, tudod meg kell néznem a határidőnaplómat, hogy beférsz-e még péntekre. – incselkedtem vele.

- Bízom benne, hogy tudsz rám egy kis időt szakítani, annak ellenére, hogy megvárakoztattalak. – a hangja mosolygott.

- Azt hiszem, rád biztosan lesz időm. – mosolyogtam már én is.

- Ha minden igaz, akkor elérem a holnapi 5-ös gépet, és akkor már 7-kor otthon vagyok, vagy az már nagyon késő?

- Nem, nem az. – nyugtattam meg azonnal.

- Elvinnélek vacsorázni, ha nem veszed tolakodásnak… - suttogta a végét bizonytalanul, s nekem ez ismét mosolyt csalt az arcomra.

- Rendben. – vágtam rá gondolkodás nélkül.

- Zoé?

- Igen?

- Megkaptad a levelet? Tudod az álláshirdetés… - suttogta a végét.

- Igen megkaptam a leveledet! – nyomtam meg az utolsó szót jobban – Már letelt a jelentkezési határidő…

- Nem adtad be? – csodálkozott el.

- Nem. – suttogtam.

- De… de szeretnéd? Mármint a munkát…

- Azt hiszem már igen, de mindegy is, erről ne beszéljünk. – próbáltam elterelni a beszélgetést.

- De, mert segíthetnék neked…

- Nem akarom, hogy csak azért vegyenek fel, mert ismerjük egymást! – ment fel bennem a pumpa.

- Én nem erre gondoltam!- magyarázkodott – Hanem arra, hogy küld el az önéletrajzodat az email címemre, és én eljuttatom a megfelelő embernek! Ennyit segítenék, nem többet!

- Így rendben van. – mosolyogtam.

- Akkor ma, de legkésőbb holnap reggel küld el, oké?

- Rendben van. – már keltem fel az ágyból, és kapcsoltam is be a laptopomat.

- Most mennem kell, mert közös vacsora lesz a csapattal.

- Oh, ne haragudj, hogy feltartottalak, ha tudtam volna, én… - kezdtem azonnal most én magyarázkodásba.

- Te vagy az egyetlen ember, aki engem nem tart fel. El se tudom mondani, hogy mennyire örülök neki, hogy hallottam a hangodat. – súgta a végét - Zoé, nagy pofátlanság lenne tőlem, ha megkérdezném azt, hogy felhívhatlak, mondjuk a vacsora után téged?

- Egyáltalán nem pofátlanság… örülnék neki. – vallottam be.

- Akkor később még hívlak! Szia Zoé…

- Szia Seb! – bontottuk a vonalat, s én nem bírtam abbahagyni a vigyorgást, de közben már a szövegszerkesztőt nyitottam meg.

Otthon, édes otthon

Minden Olvasómnak nagyon boldog nyarat kívánok!!!

7. rész

Egy héttel később épp a nappaliban ültem, és próbáltam valami nézhető műsort keresni. Claire robogott be, és vette ki a kezemből a távirányítót. Döbbenten néztem rá.

- Épp nézni akartam valamit… - néztem rá, mire ő elhelyezkedett mellettem a kanapén.

- Tudom, hogy semmi nézhető nincsen most! – vágta oda rám se nézve – Épp most van a teszt, remélem nem gond, hogy nézni szeretném! APA! – kiabálta el magát – KEZDŐDIK!

Apám is megjelent, s szinte úgy tapadtak a képernyőre. Sosem néztem forma 1-et, most mégsem mentem el. Valahol nagyon mélyen bíztam abban, hogy akár csak egy pillanatra is, de láthatom Őt. Bokszokat mutattak, pilótákat, de Őt nem. Már ment az edzés ideje, amikor a kamera a Red Bull bokszban volt, és akkor lépett be Ő… még a lélegzetem is elállt…

- Nagyon vékony… - hallottam meg Hanna hangját mellettem. Ő is a tévét figyelte, csakúgy, mint a többi családtagom.

- Biztos valaki ennek az oka. – vágta oda Claire, és szúrósan rám nézett.

Elkaptam a pillantásomat a húgaimtól, és továbbra is a képernyőt néztem, ahol Ő fáradtan elmosolyodott. A szemeiben szomorúságot láttam, mérhetetlen szomorúságot… s eddig bírtam. Felpattantam a kanapéról, s a konyhába mentem, ahol Anya volt. Ott ült az egyik bárszéken, a pulttal szemben, és egy lapot olvasgatott.

- Ez neked jött… - rakott elém egy borítékot. Nem kérdezte, egyszerűen kijelentette, s nekem megfagyott a vér az ereimben.

- Igen… - válaszoltam halkan.

- Tőle jött, igaz? – nézett rám érdeklődve.

- Azt hiszem, igen… - ültem le mellé.

- Miért nem próbálod meg?

- Nem tudom… - hajtottam le a fejem.

- Félsz… attól félsz, hogy többet fogsz iránta érezni, mint az illő lenne. – a szemébe néztem, annyira megdöbbentem – Kicsim… - fogta meg a kezem – Ameddig önmagadnak sem ismered be, az érzéseidet, és nem tisztázod vele, addig mind a ketten szenvedni fogtok. Én nem mondom azt, hogy most azonnal borulj a nyakába, de ismerd be magad előtt, hogy igenis többet érzel…

Nem bírtam Anyát tovább hallgatni, otthagytam, és felmentem a szobámba, hogy egy kicsit egyedül lehessek. Elfeküdtem az ágyon, s próbáltam semmire sem gondolni. A vége az lett, hogy folyamatosan Ő járt a fejemben. Felültem s a sárga kis könyvecskére pillantottam. Azonnal magamhoz vettem, és megkerestem az utolsó bejegyzést.

„2012. január 5.

Hazajött. Az egész családja már lázban égett, velük együtt én is. A találkozásunkkor a szívem ki akart ugrani a mellkasomból. Amikor magamhoz ölelhettem már a mennyországban éreztem magam… Este buliba mentünk, és ott és akkor Hanna jelenetet rendezett, aztán mindent el kellett mondanom neki. Ennek két napja, s tudom, hogy sosem fog szóba állni velem. Én ezt nagyon sajnálom, hiszen nem adatik meg nekem az, hogy úgy szeressem, ahogy azt Ő megilleti…”

Becsuktam a könyvecskét, és akkor vettem észre, hogy a könnyeim hullnak. Letöröltem őket, de újabbak buggyantak ki. Most döbbentem rá, hogy mekkora fájdalmat okozhatok neki a ridegségemmel. A telefonomért nyúltam, és egy üzenetet pötyögtem be. Újra, és újra átolvastam, majd elküldtem… Neki. „Amikor hazajössz, szeretnék veled beszélni, persze ha te is akarod! Zoé”

Otthon, édes otthon

6. rész

Aznap éjjel hazahozott, s ekkor láttam utoljára. Másnap Claire elcipelt egy cukrászdába, és tartottunk egy csajos délutánt is. Fel akart vidítani, mert eléggé magam alatt voltam. Este, amikor hazaértünk adta Anya tudomásunkra, hogy Sebastian itt járt, és szakítottak Hannával…

Egy hét múlva kaptam egy csomagot, feladó nélkül. Furcsának találtam, de azért kibontottam. Sebastian elküldte nekem a sárga könyvecskét, egy levéllel mellékelve…

„ Zoé!

Fogalmam sincs arról, hogy mit gondolsz rólam. Nem tudom, de valószínű nem jókat! Hanna biztos mesélte, hogy szakítottunk. Őszinte voltam vele, ahogy kérted tőlem, és a végén azt mondta, hogy nem haragszik se rád se rám.

A csomagban megtalálod azt a könyvecskét, amit azon az éjszakán akartam neked adni. Úgy gondolom, nálad sokkal jobb helyen van. S így minden kérdésre választ kapsz.

Hiányzol! Azonban megérdemlem a vezeklést tetteimért! Tudom, lehet, soha nem találkozunk…

Nem tudom, hogy valaha akarsz-e még látni, de azt tudnod kell, hogy szeretlek…

Sebastian”

A könyvet el kezdtem olvasni. Igaza volt, hiszen nagyon sok mindenre választ kaptam. Nem hittem volna, hogy neki egy-egy mosoly vagy kedves szó ennyit jelentett. Igen, nagyon sokat… A könyv olvasása közben sokszor sírtam. Teljesen elkeseredtem, hogy én ezeket a dolgokat egyáltalán nem vettem észre, pedig itt volt minden az orrom előtt.

Hannával a viszonyom nagyon sokat változott. Az első héten még úgy éreztem, hogy neheztel rám azonban a falak kezdtek lehullani közöttünk. Sok mindenről beszélgettünk, egy témát kivéve. Úgy éreztem, hogy neki is még ingoványos talaj, ezért nem hozta szóba.

Claire rengetegszer próbált a lelkemre beszélni, hogy vegyem fel vele a kapcsolatot, menjek el hozzá, vagy hívjam ide, mert beszélnünk kell. Én nem akartam. Valószínűleg, valamilyen módon ezt Sebastian tudtára adhatta, mert nem keresett.

Két hét majdnem egy szobában rostokolás után Anya jött fel, és próbált meg kicibálni a melankóliámból. Ekkor nagyon kifakadtam, és bevallottam neki, hogy mi is bánt igazából. Ő erre pirulva közölte, hogy Apával már tudtak erről. Sebastian nekik is elmondta, amikor Hannával szakított.

- De Anya… ti nem is nehezteltek rá? – lepődtem meg.

- Kicsim… elmondott mindent, őszinte volt. Sebastian egy nagyon rendes ember, és a te szemedben lehet most nem így van, de az. Nem tudok rá neheztelni, hiszen Hanna se éppen szentül viselkedett vele. Az érzelmek ellen meg nem tehet semmit az ember. Őszinte volt… nézd ezt az oldalát. – próbált győzködni.

- De tönkretette a húgom életét!

- Nem tette tönkre! Hanna mióta szakítottak teljesen megváltozott. Sokkal felszabadultabb, sokkal többet mosolyog, mint régen. Azt hiszem, hogy ő már megbékélt azzal, hogy neki nem Sebastiannal van közös útja…

- Miért nekem vele van? – néztem rá úgy, mint aki segítséget vár tőle.

- Ezt csak te tudhatod. Azonban azt el kell, hogy mondjam, bárhogy is döntesz, mi Apáddal támogatunk. Ha úgy gondolod, és úgy érzed, hogy csak Sebastiannal lehetsz boldog, mi nem fogunk neheztelni rád, hanem támogatni fogunk titeket. Ha azonban úgy döntesz, hogy mégse így van, akkor azt is tiszteletben fogjuk tartani…

3 hét telt el az utolsó találkozásunk óta, s egy levél érkezett a nevemre. Feladó ismét nem volt rajta. Éreztem, hogy Ő küldte, és szinte úgy téptem fel a borítékot. Reménykedtem benne, hogy írt nekem pár sort, azonban csak egy kinyomtatott álláshirdetés volt. Red Bull Racing logóval, és marketing asszisztenst kerestek. Újra és újra elolvastam a sorokat, és a követelményeket, s tudtam, hogy mindezeket tudnám teljesíteni, és a tapasztalatom is megvan hozzá. Mégsem akartam a közelében lenni. Az eszem ezt súgta a szívem egészen mást. A szívem azt súgta, hogy üljek fel az első gépre, és meg se álljak Milton Keynesig, ahol a gyár van, hiszen tudtam, hogy ott tartózkodik. Magamhoz akartam ölelni, és el sem engedni soha többé… azonban mégis az eszemre hallgattam, és nem foglalkoztam az állással.