Otthon, édes otthon

Minden Olvasómnak nagyon boldog nyarat kívánok!!!

7. rész

Egy héttel később épp a nappaliban ültem, és próbáltam valami nézhető műsort keresni. Claire robogott be, és vette ki a kezemből a távirányítót. Döbbenten néztem rá.

- Épp nézni akartam valamit… - néztem rá, mire ő elhelyezkedett mellettem a kanapén.

- Tudom, hogy semmi nézhető nincsen most! – vágta oda rám se nézve – Épp most van a teszt, remélem nem gond, hogy nézni szeretném! APA! – kiabálta el magát – KEZDŐDIK!

Apám is megjelent, s szinte úgy tapadtak a képernyőre. Sosem néztem forma 1-et, most mégsem mentem el. Valahol nagyon mélyen bíztam abban, hogy akár csak egy pillanatra is, de láthatom Őt. Bokszokat mutattak, pilótákat, de Őt nem. Már ment az edzés ideje, amikor a kamera a Red Bull bokszban volt, és akkor lépett be Ő… még a lélegzetem is elállt…

- Nagyon vékony… - hallottam meg Hanna hangját mellettem. Ő is a tévét figyelte, csakúgy, mint a többi családtagom.

- Biztos valaki ennek az oka. – vágta oda Claire, és szúrósan rám nézett.

Elkaptam a pillantásomat a húgaimtól, és továbbra is a képernyőt néztem, ahol Ő fáradtan elmosolyodott. A szemeiben szomorúságot láttam, mérhetetlen szomorúságot… s eddig bírtam. Felpattantam a kanapéról, s a konyhába mentem, ahol Anya volt. Ott ült az egyik bárszéken, a pulttal szemben, és egy lapot olvasgatott.

- Ez neked jött… - rakott elém egy borítékot. Nem kérdezte, egyszerűen kijelentette, s nekem megfagyott a vér az ereimben.

- Igen… - válaszoltam halkan.

- Tőle jött, igaz? – nézett rám érdeklődve.

- Azt hiszem, igen… - ültem le mellé.

- Miért nem próbálod meg?

- Nem tudom… - hajtottam le a fejem.

- Félsz… attól félsz, hogy többet fogsz iránta érezni, mint az illő lenne. – a szemébe néztem, annyira megdöbbentem – Kicsim… - fogta meg a kezem – Ameddig önmagadnak sem ismered be, az érzéseidet, és nem tisztázod vele, addig mind a ketten szenvedni fogtok. Én nem mondom azt, hogy most azonnal borulj a nyakába, de ismerd be magad előtt, hogy igenis többet érzel…

Nem bírtam Anyát tovább hallgatni, otthagytam, és felmentem a szobámba, hogy egy kicsit egyedül lehessek. Elfeküdtem az ágyon, s próbáltam semmire sem gondolni. A vége az lett, hogy folyamatosan Ő járt a fejemben. Felültem s a sárga kis könyvecskére pillantottam. Azonnal magamhoz vettem, és megkerestem az utolsó bejegyzést.

„2012. január 5.

Hazajött. Az egész családja már lázban égett, velük együtt én is. A találkozásunkkor a szívem ki akart ugrani a mellkasomból. Amikor magamhoz ölelhettem már a mennyországban éreztem magam… Este buliba mentünk, és ott és akkor Hanna jelenetet rendezett, aztán mindent el kellett mondanom neki. Ennek két napja, s tudom, hogy sosem fog szóba állni velem. Én ezt nagyon sajnálom, hiszen nem adatik meg nekem az, hogy úgy szeressem, ahogy azt Ő megilleti…”

Becsuktam a könyvecskét, és akkor vettem észre, hogy a könnyeim hullnak. Letöröltem őket, de újabbak buggyantak ki. Most döbbentem rá, hogy mekkora fájdalmat okozhatok neki a ridegségemmel. A telefonomért nyúltam, és egy üzenetet pötyögtem be. Újra, és újra átolvastam, majd elküldtem… Neki. „Amikor hazajössz, szeretnék veled beszélni, persze ha te is akarod! Zoé”