Eltitkolt vágyak...

Eltitkolt vágyak... (2/2)

A szemeim kikerekedtek, ahogy az ajka találkozott az enyémmel. Most nem volt durva, nem volt követelőző. Az arcomat két kezébe vette, s lágyan tapogatózva csókolgatott. Döbbentem álltam vele szemben… nem tudtam, hogy ilyen édesen csókol.
A falnak nyomott, és úgy csókolt tovább. Fogalmam sincs, hogy mikor történt az, amikor én is viszonoztam, és a kezeimmel átkaroltam a nyakát. Beletúrtam a szőke fürtjeibe, és a csókot kezdte elmélyíteni, és egyre szenvedélyesebb lett. A gondolatok abban a pillanatban megszűntek, nem érdekelt semmi, az érzésen kívül, amit kiváltott belőlem…
Nem tudtam, hogy kezdődött, de csak azt vettem észre, hogy a pólóm nincs rajtam, és az overallját közös erővel kezdtük lehámozni róla. A nyakamat kezdte kényeztetni, én pedig a tűzálló ruhát, húztam ki az overallból. Nem gondolkodtam, nem akartam, csak egy dolog hajtott, mégpedig a vágy, amit a csókjai és az érintései váltottak ki belőlem. A melltartómat kikapcsolta, és mellettem huppant a padlón. Rám nézett, nem mondott semmit, de a szemeiből a vágyat tudtam kiolvasni. Itt még megállhattam volna, hisz az agyam egy kis zuga szinte kiabálta felém, hogy meg fogom bánni, mégis áthúztam a fején a tűzálló ruhát, és megcsókoltam…
Az overallja a bokájáig csúszott és a csapatruhám szoknyája a derekamra volt felhúzva. Az utolsó ruhadarabot, a bugyimat, mely kettőnk közt volt még, s amely megakadályozta az egyesülésünket, végre lehámozta rólam. Mind a ketten türelmetlenek voltunk, s vágytunk a beteljesülésre, melyet csak a másik tudott megadni. Kapkodva vettük a levegőt, s mikor nem volt semmi akadály közöttünk, visszatért az ajkaimhoz. Szenvedélyesen, forrón csókolt, s a popsim alá csúsztatta a kezét, és megemelt.
A fejem így egy szintbe került az övével, és a lábaimat a csípője köré kulcsoltam türelmetlenül. Vágytam már rá, hogy magamban érezhessem őt. Türelmetlenül nekinyomtam a csípőmet, és nem kellett várnom a további kínzásra, ugyanis egy lökéssel bennem volt.
Sóhajok voltak az első mozdulataira a válaszaim, s ez kezdett átmenni hangos nyögésekbe. Ezt megakadályozta azzal, hogy a száját az enyémre nyomta, s forrón megcsókolt. Gyorsabb tempóra váltott, s meg kellett kapaszkodnom benne, hogy bírjam vele. Őrjítő volt… fantasztikus…
A beteljesedés hullámai átcsaptak a fejem felett… a gerincem ívbe feszült, a számat összeszorítottam, hogy ne kiáltsak fel, és a hátát végigkarmoltam. A kezei körülöttem megfeszültek, és erőteljesebben szorított magához, majd éreztem, ahogy szétterjed bennem odalenn.
A lábai azonban nem bírtak tovább minket megtartani, és lecsúsztunk a földre. Pihegve néztünk egymásra… igazán most fogtam fel, hogy mit csináltunk mi ketten. Egyikőnk sem tudott megszólalni… döbbenten néztünk egymásra.
- SEB!!! Egy óra és futam!!! Igyekezz!!! – hallottuk meg az edzőjét az ajtó túloldalán.
Kapkodva öltöztünk fel, nem is néztünk a másikra. Nem is tudtam eldönteni, hogy melyikünk van nagyobb zavarban. Magára rángatta az overallt, és tűzálló ruha felső részét. A zsebébe nyúlt, majd kinyitotta az ajtót. Szélesre tárta, ott azonban megtorpant. Egy másodpercig a semmibe nézett, majd rám kapta a tekintetét. Egy pillanatig habozott, majd egy lépéssel előttem termett, és a száját az enyémre nyomta.
- Zoé… remélem, találkozunk futam után. Szurkolj nekem… - suttogta az arcomtól pár milliméterre.
Döbbenten néztem rá, s mire felocsúdtam már nem volt a raktárban. Egyedül maradtam, s akkor fogtam fel, hogy mit is tettünk itt. Én nem vagyok normális! Hisz nem is szimpatikus erre mi… ketten a raktárban… és pont vele… Megigazítottam magamon a ruhát, és kimentem a többiekhez. Sebastian már nem volt ott, és Tommi sem, a vendégek azonban megsokszorozódtak, amíg távol voltam. Zavartan álltam be a pult mögé, ahol Petra tartotta eddig a frontot. Kíváncsian méregetett, egy cinkos mosoly kíséretében. Nem bírtam már tovább, így én szólaltam meg.
- Inkább kérdezd meg… - jegyeztem meg szárazon.
- Nem kell kérdeznem, minden az arcotokra van írva. Főleg Sebére. Nem tudom mikor láttam ilyen széles mosollyal távozni. Még a járásáról is meg tudtam állapítani, hogy boldog. – kacarászott barátnőm – Ja és azt üzeni, hogy ezt a futamot NEKED fogja megnyerni. – nevetgélt tovább, s jól érthetően kihangsúlyozta a neked szót. Én csak sóhajtottam egy hatalmasat.
- Remek… - válaszoltam ridegen.
- Miért vagy ilyen? Nem akarom elhinni, hogy annyira szörnyű volt. Még a zenét is fel kellett hangosítanom miattatok. Az volt az egy szerencsétek, hogy szinte még senki sem tartózkodott itt. – vigyorgott tovább töretlenül.
- Petra inkább hagyjuk… - legyintettem.
- Miért vagy ennyire elutasító vele? Megtörtént, és akkor mi van? Nem dől össze a világ! Ha szeretnétek, akkor folytatjátok, ha pedig nem akkor csak egy alkalom volt. Zoé… normális srác, próbáld meg vele, nem hiszem, hogy csak úgy otthagyott. Olyan volt, mint akinek előrehozták a karácsonyt. Mondott valamit? – kíváncsiskodott.
- Hogy reméli, találkozunk a futam után, és hogy szurkolok neki. – adtam meg magam.
- Megmondtam, vagy megmondtam? – nézet rám szemöldök húzogatva.
- Inkább menj dolgozni… mindjárt kezdődik a futam, és addig mindenkit ki kell szolgálni. – löktem az asztalok felé mosolyogva.
- Megyek már… - kacarászott – de vigyázz nehogy orra bukj, annyira tapadsz a tévére, miközben a németedet mutatják… - spurizott el a mondat végére, kacagva.
Petra sokat átvett a munkámból helyettem, hogy követni tudjam az eseményeket a tévéből. Inkább benn voltam a pult mögött, s gondolkodtam. Tudtam, hogy valahol igaza van barátnőmnek, és én vagyok az, aki elutasító… de mi van, ha neki csak arra kellettem, hogy megkapjon? A verseny végére már egészen borús gondolatok kerítettek hatalmába. A futamot Sebastian nyerte, így nagy volt az ünnep a csapat háza táján.
A szerelők is bejöttek, hogy mindenki előkészüljön a csapatfotózáshoz. Petrát Chris elcipelte, a többi lány is boldog mosollyal indult el a Home elé. Én nem akartam menni… be voltam tojva. Nem akartam Sebastiant látni, pedig tudtam, hogy ez számomra elkerülhetetlen. Az összes pezsgőt elvitték a fiúk így tudtam, hogy szükség lesz még utánpótlásra a raktárba mentem. Abba az ominózus raktárba, ahol pár órával ezelőtt a szívem vezérelt az eszem helyett. Épp a dobozokat szedtem elő, mikor két kéz simult a derekamra…
- Úgy látszik ez lesz a törzshelyünk… - csókolt a nyakamba.
- Seb… - fordultam felé, de a kezeit a derekamon hagyta.
- Shhh… - adott egy puszit a számra – Neked nyertem meg Zoé… bocsáss meg, hogy bunkó voltam veled… - döntötte a homlokát az enyémnek – Ha tehetném, visszacsinálnék mindent, hogy elölről kezdhessük… - suttogta a fülembe.
Erre nem tudtam mit mondani, csak megöleltem. Éreztem, hogy a testemben egy görcs oldódott most fel, ahogy szorosan magához húzott, és a nyakamat csókolgatta. Tudtam, hogy nem sajátíthatom ki, hisz a sajtó itt ólálkodik…
- Nem várnak téged fotózása odakinn? – néztem rá mosolyogva, ő azonban nem engedett el.
- De, egy csapatfotózásra, akárcsak téged. Petrának megígértem, hogy bejövök érted – vigyorgott rám – És megígértem neki, hogy pózolok egyet a büfés csajokkal is… - a mosolya még szélesebb lett.
- Igen? Azta mindenit… És Chris nem lesz féltékeny? – kötözködtem vele.
- Nem… Mert tudja, hogy a lányok kötött ott van a barátnőm is… - nagy szemekkel néztem rá, a szívemet melegség öntött el, és most én csókoltam meg. Tudtam, hogy közöttünk most valami új veszi kezdetét… valami varázslatos…

Eltitkolt vágyak...

Ma egy számomra nagyon fontos személynek van születésnapja, és ez úton szeretném Őt "megajándékozni".

NAGYON BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT GINA!

Eltitkolt vágyak… (1/2)

Kicsit több mint, egy éve vagyok tagja a Red Bull Formula One Teamnek. Az ominózus 2010-es Török Nagydíj után érkeztem. A csapatszellemet, és a légkört elég fagyosnak éreztem akkoriban. Valószínűleg ennek köszönhető volt az is, hogy nagyon nehezen fogadtak be. Mark Webber, a csapat egyik sztárpilótája nagyon rendesen, és kedvesen közelített felém. Érdeklődött rólam, beszélgetett velem. A csapat másik gárdája azonban ezt nyílt hadüzenetnek vette, és szinte alig szóltak hozzám. Sőt… a másik sztárpilóta úgy tett, mintha ott sem lennék… levegőnek nézett…
Nagyon sokat sírtam emiatt. Őszintén megvallva nekem mielőtt idejöttem dolgozni Sebastian nagyon tetszett, de tudtam, hogy neki kapcsolata van, és a földön kell járnom, nem ábrándozhatok. Nem engedhetem meg mindezt magamnak, mert dolgozni jöttem ide.
Egy év telt el az óta, s a dolgok annyit változtak, hogy a csapat mondhatni majdnem befogadott, de csak sajnos majdnem. Sebastiannal a mai napig nincs jó viszonyom, vagyis semmilyen viszonyom sincs. Ő próbál kezdeményezni, de most én makacsoltam meg magam. Nem figyelek rá, úgy kezelem, mintha ott sem lenne. Mark természetesen ezen, jókat szórakozik, gondolom, tetszik neki, hogy végre akadt egy lány, aki nem omlik csapattársa karja közé, és nem olvad már attól el, ahogy rá néz, persze képletesen.

Törökországban állomásozunk ismét egy év elteltével, és szolgálatban jelenleg én vagyok meg Petra, de őt épp Chris, Sebastian egyik szerelője fűzi, így kénytelen vagyok én odamenni Tommiékhoz. A trénerrel még nincs is semmi bajom, de a pilótával, aki mellette ül, annál több. Még egy utolsó pillantást küldök Petra felé, de őt jobban izgatja még mindig Chris. Veszek egy mély levegőt, és elindulok az asztal felé. Tommi már egy ideje a pultot szuggerálja, gondolom, szeretne valamit. Az asztal felé haladva eldöntöttem, hogy tartom magam ahhoz, hogy a pilótát, még pillantásra sem méltatom, csak a finnt. Nem érdekel, azt sem, hogy mit szeretne, szolgálja ki magát! A trénerhez érve, előveszem a legszebb mosolyom…
- Mit hozhatok Tommi? – mosolygok rá, mert ez a dolgom.
- Én egy narancslét kérek, meg egy szendvicset. Köszi. – illedelmes, ő mindig az.
- Én meg ásványvizet, zöldséges szendvicset… és… nekem is hozhatsz egy narancslét… – a pilóta kérése alatt végig Tommit szuggeráltam és rá mosolyogtam.
- Hozhatok még valamit neked Tommi a narancslén, és a szendvicsen kívül? – mosolygok rá bájosan.
- Nem köszi… de Seb… - ezt már meg sem hallottam, mert célba vettem újra a pultot, magamban jót mosolyogva.
Oda érve láttam Petra végre elszakadt a szerelőjétől, és álmodozó képpel dőlt neki a hűtőnek. Mosolyogtunk egymásra, míg én elkészítettem Tommi rendelését. A pilóta meg csak pukkadjon meg!
- Kiviszem Tommi rendelését. – tettem tálcára a narancslevet, meg a szendvicset.
- Seb nem kér semmit? – néz rám csodálkozva.
- Mit izgat az engem! – rántom meg a vállam mosolyogva.
- Zoé… ne csináld! Neked legyen több eszed… kérlek! – szinte könyörgött nekem, de nem érdekelt. Felpakoltam a tálcára a dolgokat, és elindultam egy fölényes mosollyal az arcomon az asztaluk felé. Tudtam, hogy ennek valószínűleg a következménye az lesz, hogy Christiannál kell tennem egy nem éppen kellemes látogatást, de még ezt is bevállaltam. Látni akartam a képét! Majdnem felröhögtem, ahogy odaértem. Leraktam a dolgokat Tommi elé…
- Tessék. Akkor más nem kell? – mosolyogtam bájosan.
- Én… de… Seb rendelése… - dadogott, a pilóta meg tátott szájjal nézte ezt végig.
- Akkor, ha más nem kell, én távoznék, ha megengeded… – váltottam a mosolyomat bájosról fölényesre. A pult felé indultam el, mikor hallottam, hogy mögöttem egy székláb nyikorog, és a következő pillanatban valaki megragadja a karomat. A fejemet azonnal arra fordítom, és egy dühös némettel néztem farkasszemet.
- Most szépen velem jössz… és tisztázni fogunk egy-két dolgot az illemmel kapcsolatban. Elegem van ebből! – ragadott meg és elkezdett húzni ki a büféből. Petra felé küldtem egy segélykérő pillantást, ő azonban majd megszakadt a röhögéstől. Kösz… mire valók a barátok! Szólni nem szóltam hozzá, mert meg voltam győződve arról, hogy Christian elé fog cibálni… de nem így lett. A raktár ajtónak a kilincsét lenyomta, majd a nyitott ajtón betuszkolt engem. Maga után kulcsra zárta az ajtót, és a zsebébe tette.
- Most szépen el fogod nekem mondani, hogy mi bajod is van velem! – esett nekem egyszerre. Én azonban a falnak dőltem, nem vettem róla továbbra sem tudomást. Nem érdekelt, hogy mit mond. – Hallod??? Hozzád beszélek, te lány!! – ragadta meg ismét a karom, most lett elegem, mert már nagyon fájt.
- Van nevem is. – vetettem oda flegmán – De mit tudsz te rólam… SEMMIT!
- Ohhh… végre veszi a fáradságot a Hölgy, hogy rám néz és hozzám szól. Mond csak, mivel érdemeltem ki ezt a megkülönböztetett bánásmódot? – flegmázott velem, de eldöntöttem, hogy nem szólok hozzá többet! Még a fejemet is elfordítottam, hogy ne kelljen még csak rá néznem sem. Örökké nem maradunk itt, valaki csak kiszabadít innen… - Hallod??? Még mindig hozzád beszélek ám! Nem hiszem el, hogy nem figyelsz rám! – akadt ki teljesen, én meg nagyon is élveztem a helyzetet – Oké… te akartad… majd így figyelsz rám… - nem különösebben izgatott az akciózása körülöttem, de olyan hirtelen történt mindez, hogy szinte reagálni sem tudtam rá.
Másodperc töredéke alatt ment végbe, hogy két kezével megfogta az arcomat, és a száját az enyémre nyomta. A szemeim kipattantak, és a kezeimmel azonnal a mellkasához tettem és ellöktem magamtól.
- Te teljesen megőrültél???? Mit képzelsz te magadról??? – estem neki egyszerre.
- Ha ez kell, hogy rám figyelj és hozzám szólj, akkor mindig meg fogom tenni. – vigyorgott. Biztos voltam benne, hogy nincs ki mind a négy kereke, az előbb ordít most meg vigyorog. Tuti, hogy huzatot kapott a drága kis kocsijában.
- Kicsit sokat képzelsz magadról! – vetettem oda flegmán.
- Igen??? Kettőnk közül szerintem te jársz-kelsz itt, mintha TE lennél itt a Hercegkisasszony! – ment fel benne is a pumpa.
- Még hogy én!? Mikor egy éve idejöttem levegőnek néztél! Nem is szóltál hozzám, de még köszönni sem, mond csak, mit vársz???
- De változott a helyzet! – védte meg saját magát. – Próbáltam feléd nyitni, de rám se hederítettél!
- Miért azt hiszed, hogy olyan könnyű elfeledni, hogy semmibe vettél??? – vágtam vissza, de eldöntöttem, hogy többet tényleg nem szólok hozzá.
- Én nem vettelek semmibe!!! Na jó az elején lehet, hogy egy kicsit undok voltam… de én utána ezt megbántam… - még a fejemet is elfordítottam, és a kezeimet összekulcsoltam a mellkasom előtt, nem akartam tudomást venni róla. – Hallod??? Még mindig neked beszélek!!! – szinte toporgott annyira dühös volt, és én ezt kimondottan élveztem. – Na jó Zoé… - itt volt az a pillanat amikor döbbenten néztem rá, tudja a nevem! – te akartad… - ismét megcsókolt…